Negyvenhárom // Egy elhomályosult emlék

Augusztus huszonnyolcadikát írunk. Miamihez hűen verőfényes napsütéses napunk van, egyetlen felhőt sem látni az égen. Sosem szerettem különösebben a nyarat, noha magával a jó idővel egyértelműen semmi bajom nem volt. Süt a nap, csicseregnek a madarak, és rengeteg kültéri programot lehet szervezni. Jön a strandszezon, az ablakok tárva-nyitva, s gyerekek játszanak, ameddig csak ellátsz. Elég, ha egy rövid farmernadrágot és egy trikót húzol magadra… Tökéletes, de semmi, amit ne tudnék nélkülözni.

Szóval, csodálatos idő van. Miami egyébként sem egy olyan hely, ahol olyan megszokott lenne a borongós idő. Azonban ugyan az időjárástól függetlenül, de ma nem is lehetnék jobb kedvemben.

Reggel Cady és én úgy döntöttünk, teszünk egy jó nagy sétát a városban. Elgyalogoltunk a partra, áztattuk a lábunkat a vízben és egy rövid ideig sütkéreztünk a napon, majd Cady gyomrának korgása jelezte, itt lenne az idő bekapni valamit.

A telefonomra nézek, s konstatálom, már elmúlt három óra. Utoljára kilenc körül ettünk, ha nem számítjuk bele azt a három gombóc fagyit, aminek nem tudtunk ellenállni. De miért is tettük volna?

- Keresel valami kutyabarát éttermet, kicsi? – kérdezem, s arcomat a nap felé fordítva feljebb tolom a szemüveget az orromon. Pamm-pamm, pamm-pamm. Cady egy hümmögéssel válaszol, fel sem néz a telefonjából. Mostanában szinte elérhetetlen. Megismert egy korabeli fiút, és minden idejüket azzal töltik, hogy egymással beszélgetnek. Múltkor rákérdeztem, mégis miről képesek naphosszat társalogni, s csak egy vállrándítást kaptam, valamint egy halk „te ezt úgysem értedet”, így hát rájöttem, jobb, ha nem firtatom a dolgot. Elfogadtam, hogy már nem én vagyok számára a legfontosabb, vagy egyáltalán az egyetlen tényező, akivel számolhat, s akivel az idejét szeretné tölteni. Ez eddig sem így volt, de jól esett ezzel hitegetni magamat.

Hajamat a fejem búbjára kötöm egy laza lófarokba. Olyan meleg van, hogy nem tudom tovább elviselni, hogy hosszú barna fürtjeim a nyakamra tapadnak. Oldalra nézek, s látom, hogy Cady körmét fogai közé véve vigyorog a telefonjára, nagy szemüvege szinte teljesen eltakarja az arcát, azonban így is tökéletesen látom, hogy nem éttermet keres. Beletörődve sóhajtok egyet, és Darrent magam után húzva leülök a legközelebbi padra. Fülemet éles, sípoló hang üti meg, de az utóbbi hónapokban már annyira hozzászoktam, hogy nem is törődöm vele.

- Hé, C! Üljünk le egy kicsit, keresek valami helyet! – szólok utána, amikor látom, annyira belemerült a beszélgetésbe, hogy fel sem tűnt neki, hogy már nem vagyok mellette.

- Már pont rajta voltam az ügyön – válaszol, és széles vigyorra húzza száját.

- Ó, tudom én. De nem bízom az ízlésedben, kicsi. Inkább nézek én is egyet, biztos, ami biztos – húzom az agyát, és lenyúlok magam mellé, hogy leoldjam Darrent a pórázról, amin addig volt. Egy kutyabarát park közepén vagyunk, és bízom annyira a kutyámban, hogy tudjam, nem lesz gond.

Élvezem a napsütést, ami az arcomra vetül, s fél szemmel látom, ahogy Cady az eggyel mellettem lévő padra vetődik. Mostanában elkezdte igényelni a nagyobb személyes teret, s bár néha rosszul esik, igyekszem a tőlem telhető legnagyobb tisztelettel lenni iránta és az újkeletű igényei felé. Tudom, hogy én sokkal rosszabb voltam, mint ő, szóval egy rossz szavam sem lehet. Ha el is megy valahova, mindig ír, hogy éppen hol van, illetve mindig hazaér a megbeszélt idő előtt. Az összes barátját ismerem, és már csak idő kérdése, hogy ezt a bizonyos fiút is bemutassa. Igazán, nincs mitől tartanom, úgyhogy csak élvezem a friss levegőt, és beírom a keresőbe: „Miami kutyabarát éttermek”, remélve, erre csak kidob valamit.

- Nálad van a labdája? – szólok a lányomhoz, aki rám sem nézve a táskájába nyúl, majd felém tartja az említett játékot. Darren egyből begőzöl, alig várja, hogy valaki eldobja neki. – Meddig húzod még az agyát? Csak dobd el – nevetek fel beletörődve, hogy minden figyelmét elvesztettem.

- Ja, persze. Bocsánat – rázza meg a fejét, s ezzel visszazökken a valóságba. Szemüvegét a feje tetejére tolja, mobilját a zsebébe csúsztatja, és messzire hajítja a csipogó játékot. Pamm-pamm, pamm-pamm. Darren úgy lő ki, mint egy ágyúgolyó, s pillanatokon belül már a labdával a szájában sprintel vissza, újabb körért könyörögve. Cady mosolyogva követi figyelemmel a kutya kanyargós útját, majd miután megszerzi tőle a labdát, újra messzire hajítja. Mivel látom, hogy jól megvannak, visszafordulok a képernyőhöz, s lefele görgetek a választékok között.

- Sushi?

- Tegnap azt rendeltünk, nem? – kérdez vissza, és újra eldobja a labdát. Darren már fut is utána, aztán hozzám hozza vissza. Leültetem, csak hogy ne felejtse el, majd én is jó messzire dobom.

- Akkor indiai?

- Múlt héten sem esett jól.

- Te aztán nem vagy könnyű eset, gyerek – dünnyögöm az orrom alatt, s Cady felkacag. – Akkor mondd, mit ennél?

Pamm-pamm, pamm-pamm.

- Ú, legyen kínai! 

Ilyen és ehhez hasonló izgalmas témáink vannak mostanság, de nem bánom, mert annak idején én még ennyit sem voltam hajlandó társalogni a családommal. Ha netalántán otthon voltam ebéd vagy vacsoraidőben, akkor vagy nem válogattam, vagy nem ettem egyáltalán, mert tetszeni akartam a fiúknak és úgy gondoltam, a csontsovány alkatom sem túl sovány ahhoz, hogy ezt elérjem. Visszatekintve végtelenül elszomorítom magamat, és ezért örülök, hogy Cadyvel legalább ezek a beszélgetéstémák megmaradtak. Az étvágya még a régi, így nincs mitől félnem.

- Legyen – egyezem bele, s rákattintok egy étterem honlapjára, hogy megtudjam, hogy juthatunk el oda, azonban Cady hirtelen felkiált. Ijedtemben felkapom a fejem, s már csak azt látom, ahogy Darren után iramodik, teljes szélsebességgel. A kutya után rohan, aki még mindig a labdát kergeti, ami ezúttal egyenesen az úttest felé repül.

Pamm-pamm, pamm-pamm.

Felpattanok, és gondolkodás nélkül futni kezdek. A nevét kiabálom, többször egymás után, de nem hallgat rám. Annyira lefoglalja, hogy megmentse Darrent egy közelgő kisbusztól, hogy arra már nem figyel, hogy önmagával is törődjön. Így történhet meg az, hogy a kisutcában egyszer csak két, egymáshoz közeli fénycsóva megállíthatatlanul közeledik életem legfontosabb tényezője felé, és ebben a pillanatban rájövök, már nem tudom odébb lökni Cadyt. Azonban ez sem állít meg abban, hogy minden maradék erőmet összeszedve sprintelni kezdjek.

Pamm-pamm, pamm-pamm

Egy fehér szobában ébredek, s orromat kórházszag csapja meg. Szemeimre olyan, mintha mázsás súly nehezedne, végtagjaim elgémberedtek. Az arcomhoz nyúlnék, de minden erőlködésem hiábavaló: kezeim nem mozdulnak. Egyre szaporábban veszem a levegőt. Mi történt? Hol van Cady? Hol vagyok én?

Nem tudom, mi az álom és mi a valóság. Próbálom nem felkapni a vizet, erősen igyekszem nyugodt maradni, még akkor is, ha nem emlékszem az ég egy adta világon semmire. Olyan, mintha a baleset egy nagyon régi, elhomályosult emlék lenne; egy álom csupán. Már arra sem emlékszem, ki dobta az utolsó labdát, ami a rossz irányba repült. Nem tudom, milyen étterembe akartunk menni. Mi történik? Mióta vagyok itt? És hol a fenébe van a lányom?!

Csak egyetlen dologban vagyok biztos, mégpedig abban, hogy egy kórházban vagyok. A szobát sötétség uralja, a gépek zúgása, sípolása és az egyenletes pamm-pamm, pamm-pamm mellett nem igen lehet mást hallani, csak egy mellőlem jövő, halk szuszogást, mely valami csoda folytán képes kissé megnyugtatni. 

Hunyorogva fordítom oldalra a fejem, azonban a látvány mélységesen letaglóz. Harry ül közvetlen az ágyam mellett, alkarját a matracon, fejét karjain nyugtatja, és éppen olyan pozícióban fekszik, hogy látom, amint két szemöldökét összerántja, fogait összeszorítja. Rosszat álmodik, szemei alatt hatalmas karikák húzódnak. Rendkívül fáradt lehet. Hogy kerültem ide? Harry mióta van mellettem? Vajon mennyi ideig nem aludt? Az utóbbi hónapokban, amióta turnézni indult nem találkoztunk… De várjunk csak! Milyen gyorsan is nő az emberi haj? Képes két hónap alatt vállig érni, ha közvetlen az elutazása előtti héten frissen lett vágva? Úr Isten, milyen évet írunk, amiért egy fürtös hajú Harry fekszik mellettem?! 

Mégis mennyi ideje lehetek itt?

Megpróbálom feljebb nyomni magam az ágyban, a lehető legkisebb neszt kiadva. Haz már békésen alszik, viszont éles fájdalom hasít a fejembe és a hasamba a mozdulatra, s fájdalmasan felnyögök. Na, ennyit a csendről... Harry erre úgy kapja fel a fejét és pattan fel a kényelmetlennek tűnő kórházi székből, mintha áram rázta volna meg.

- Is-Istenem, Avie... T-te ébren vagy? Mikor...? Istenem… Orvos… Orvost kérek! Azonnal! – Hangját nehezen találja meg, tekintetét össze-vissza kapkodja. Hangja meg-megcsuklik, de rendületlenül segítségért kiált, és tesz pár tétova lépést az ajtó irányába, majd az ágyam mellé lép, és térdre rogy.

Szólásra nyitom a számat, megkérdezném, azért épségben marad-e, mert őszintén aggódom a térdcsontja állapotáért. Sok kérdést tett fel, úgyhogy megpróbálkozom a válaszadással, de egy hang, annyi sem szökik fel belőlem. Styles egy poharat nyújt felém, és bár a kezembe adja, nem engedi el – mintha nem bízna az erőmben. Hirtelen én sem vagyok vele másképp; rendkívül erőtlennek érzem magam. Hihetetlen... alig bírom megtartani a poharat. Lepillantok magamon, hogy felmérjem a helyzetet, és ekkor kiszúrom begipszelt jobb lábamat. Alkaromból csövek tömkelege lóg ki, balomat az arcomhoz emelem, és megtapintom az orrom alatti lélegeztető csövet.

Úr Isten… Mi történt? Nem értem oda időben? Ha én gipszben vagyok, az azt jelenti, hogy… Nem. Az nem lehet. 

Hol. A Fenében. Van. A. Lányom?

Miután leteszi a poharat az éjjeliszekrényre, amin egy fotóalbum és egy vázában virág áll, az ágyam szélére ül, de olyan messze tőlem és olyan óvatosan, mintha minimum egy lehelettől összeroppanhatnék. Látom, szemeit könnyek homályosítják el, és remegő kezekkel nyúl hátra a nővérhívó gomb felé, miután valószínűleg megvilágosodik, még mindig nem jön senki. Összezavarodva keresem pillantását. 

Nem értem, mi történik. 

Nem értem…

- Istenem, Ava... Én... Nem hiszem el, hogy... Jézusom, Ava, felébredtél! Azonnal fel kell hívnom mindenkit! – Szólásra nyitom a számat, ugyanis bármennyire is hiányoznak a testvéreim és mindenki, akit csak közel tartok a szívemhez, a jelenlegi helyzetben nem hiszem, hogy másra is szükségem lenne, mint válaszokra.

A régi, londoni lakásunkban vagyok és a faliórára nézve megállapíthatom, hajnali kettő múlt. Szörnyű hányingerem van, azonban éhes vagyok, úgyhogy háromig számolok és két lábamra helyezem a súlyomat, különben sosem venném rá magam. Mankók segítségével a kerekesszékbe ülök, és elindulok, hogy valami ételt keressek magamnak. Valahogy tudom, merre kell menni, nem is kell elgondolkodnom azon, melyik irányba induljak – elsőre megtalálom az étkezőt, és a sötétben még a hűtőt is tökéletesen be tudom lőni.  Tejet veszek elő, majd a pulton lévő müzlis dobozért nyúlok. A tányérba - ahogy azt illik - először a maradék csokis müzlit borítom bele, majd felöntöm a szükséges mennyiségű tejjel is.

Egyre zavarodottabb vagyok. Úgy döntöttem, két hát után elhagyom a kórházat. Életem legnehezebb és legunalmasabb majd két hete volt. A fizikoterápiával és az állandó látogatókkal az enegergiaszintem alacsonyabb volt, mint valaha. Nem tudtam, hova megyek, csak abban voltam biztos, hogy nem akarok tovább ott maradni. Harry sem tudott választ adni a kérdéseimre, mert az orvosom utasítására ideje nagy részét a folyosón töltötte, amíg rajtam elvégeztek vagy kismillió és egy féle tesztet. Az életfunkcióimat rendben találták: képes vagyok önállóan lélegezni, működnek a szerveim és szemeimet is nyitva tudtam tartani. Agykárosodást nem szenvedtem, azonban mind Harry, mind az orvosaim szerint ledobtam jópár kilót magamról, ami bár valahol elkerülhetetlen volt, de nem örültek neki. 

Hippokratész szerint a kómát kórosan mély álomnak is lehet nevezni... egyet kell értenem a görög dokival, ugyanis bár szemeim az idő nagy részében nyitva voltak, de továbbra is úgy éreztem, mintha álmodnék. Két napja lehettem bent, amikor istenigazából megértettem, hogy sem Cady, sem Ronnie, de még Caleb sem létezik a valóságban. És bár Darren valóban a kutyám, a többiek mind képzeletem élénk szüleményei voltak, segítvén a kóperálást, és a mihamarabbi felépülést. Bár az elején nehéz volt nem csak egkülönböztetni, de még visszaemlékezni is egy-egy momentumra, egy idő után elkezdtek visszajönni az emlékek, mint kis gondolatfoszlányok. Nagyon különös érzés.

Az öntudatom visszanyerése küzdelmes folyamat volt. Az első pár napban, bár agyban egész jól helyt álltam, csupán mindössze fél órát észleltem a külvilágból. Éreztem, hogy emberek mászkálnak ki-be a kórteremből, és volt, hogy tekintetemmel követtem a mozgásukat, de megszólalni nem tudtam volna. Amikor Aggy először bejött, miután Harry értesítette a felkelésemet illetően, első reakcióm az lett volna, hogy mindent elmesélek neki, de mondandómat alig lehetett érteni. A doktor úr ezt beszédzavarnak nyilvánította, majd hozzátette, hogy ne aggódjak, ez teljesen normális. Emellett mozgáskoordinációs problémákkal is küszködtem, noha ez pár nap múlva javulni kezdett. A doki szerint a kognitív képességeim visszahozásával sem lesz semmi baj, továbbá elmesélték, hogy ébredésem előtt majd egy héttel már reagáltam az érintésekre (főként Harry-ére, elmondásuk szerint), ami reményre adott okot. 

Ahogy ébredésem estéjén megtudtam, két hónapot töltöttem a kórház falai között, s Harry amikor csak tudott, mellettem volt. Majd két hete vagyok éber, napjaim részét képezi a két órás fizikoterápia, rutin vizsgálatok és a kötelező ágynyugalom - amit valahol bánok, de valahol nem is annyira. 

Tegnap aláírtam a papírokat, és hivatalosan is távoztam. Addig pedig, míg éppen nem foglaltak le az orvosok vagy az aggódó családtagok, az internetet böngésztem. A nevem trendelt Twitteren, bár ehhez már hozzászoktam. Mazochista énemnek köszönhetően nem bírtam ki és megnéztem, mivel kapcsolatosan beszéltek rólam az emberek. Harry kérésére - meglepő módon - fél évvel eltolták a One Direction turnéját, csak hogy velem lehessen. Haz azt mondta, a fiúk kétnaponta bejártak hozzám, de miután semmi változást nem tapasztaltak, már csak Liam és Niall járt be a kórházba heti egy alkalommal, hogy kicsit beszélgessenek velem. Azt mondják, a kómában lévő betegek képesek hallani azt, amiről mellettük társalognak, nekem azonban olyan sok minden forgott az agyamban, hogy nem tudom, az emlékek mely része az, ami ténylegesen hozzájuk és az alkalomhoz köthető, s melyik az, ami úgymond a jövőben történt. Nem tudtam megkülönböztetni az álmot és a valóságot, s azt hiszem ez az, amiből a leggyorsabban elegem lett. Már nagyon untam, alig vártam, hogy kijussak onnan. Válaszokat akartam, s mégis, senkinek nem engedtem, hogy megadja azokat. Mintha csak féltem volna mindattól, amit hallani fogok. Úgy éreztem magam, mint egy időutazó.

A köntösöm zsebében megérzem a telefonomat, úgyhogy előhúzom, hátha megtudok valamit. A háttérképemen Stylest látom, amint egy fogpasztamosolyt villant. Ösztönösen elmosolyodom. Ez tehát sosem múlik el? Furcsa, de mulattat, hogy még csak az Iphope 4-nél járunk, mivel nemrég még egy 11-et használtam. 

Nemrég?!

Különös, de már a kórházban is egyből fel tudtam oldani a telefon zárkódját. Egyszerű volt: Harry születésnapja. Azon is elgondolkodom, mégis miért van rajta kód? Rejtegetnék valamit? Soha nem használtam zárat...

Azt hiszem, nem meglepő, ha azt mondom, az ébredésem utáni összezavarodott állapotom - a várton felül - a mai napig eltart. Nem értek semmit. Az orvosok nem mondtak semmit, csak azt kérdezték, mire emlékszem, mi az utolsó emlékem, amit fel tudok idézni. A válaszom könnyű volt. A lányom után futottam, miután az úttest felé rohant, s a következő pillanatban a kórházi ágyon ébredtem. Harry mellettem ült, fogta a kezemet, én viszont nem néztem rá. Válaszomat követően éreztem, ahogy szorosabban fogta jobbomat. Innen már tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben. Ébredésemet követően Harry mindenkit értesített, s a fiúk azonnal a kórházba jöttek. Egyetlen kérdés nélkül mellettem termettek, és bár nem sok mindenre emlékszem, de azt biztosan tudom, hogy régen volt részem ennyi szeretetben s régen kaptam ennyi ölelést, mint akkor. Aznap este Liammel karöltve elmondták, 2013-at írunk, valamint azt is, hogy Cady sosem volt az életem része. Nem kérdeztem semmit, nem voltam kíváncsi a balesetem körülményeire, hogy mégis mi történt velem, amiért a lábam elment volna egy robotalkatrésznek is – inkább gyászoltam azt és azokat, akiket sosem ismertem meg, és nem is fogok.

Kontaktjaim között egy ismerős név után kutatok. Ahogy egyre lejjebb érek, megpillantom Liam nevét a kijelzőn. Egy pillanat erejéig hezitálok. Felhívjam? Ne hívjam? Hazaérkezésem után rám csörgött, s megbeszéltük, hogy a következő héten felugrik. Biztosítottam róla, hogy minden rendben -még ha mélyen legbelül nem is éreztem így -, s hogy nyugodjon meg, nincs semmi baj, nem kell mindent eldobnia miattam. A banda a világ másik felén tartózkodik éppen. A turné még nem kezdődött el, de kötelező sajtókonferenciájuk van Tokióban, így hát tudom, bármennyire is szeretném, nem zargathatom őket. Harry ugyan megesketett, hogy bármi bajom van, azonnal csörgessem meg, de miután Aggy már első naptól kezdve velem volt és tegnap felhívott és közölte, ma délután ismét érkezik, nem érzem szükségét annak, hogy feleslegesen zargassam, s aggódjon értem.

Miután kontaktjaim végéhez érek, félig-meddig szomorúan konstatálom, hogy nincs kihez fordulnom, most, hogy már lenne egy-két kósza kérdésem. Így hát töltök magamnak egy pohár vizet, és visszadőlök a kanapéra. Bele kell törődnöm: akármennyire is én akartam így, egyedül maradtam a gondolataimmal, s a törött lábammal. Rövidesen elnyom az álom, s egy szebb, boldog jövőről képzelgek.

Már világos van, amikor magamhoz térek. Arcomat megdörzsölve lassú,  bizonytalan mozdulattal a telefonomért nyúlok, s konstatálom, délután fél egy múlt. Rengeteget alszom, mióta hazajöttem, és ahhoz képest kevés táplálékot veszek magamhoz. Ezt gyomrom korgása is buzgón jelzi. Azért örülök, hogy az étvágyam kezd visszatérni – gondolom. Nagy nehezen felülök, és a mankóim segítségével a kerekesszékbe szenvedem magam. Az a fene nagy makacsságom… Mennyivel könnyebb lenne, ha engedném, hogy az emberek szenvedi lássanak!

A konyhába beérve meglepődve veszem észre, hogy a tűzhelyen egy nagy lábosnyi tészta gőzölög, s a mellette lévő pulton ott egy tányér, kikészítve. Pár pillanatnyi értetlenkedés után rájövök, Aggy már biztosan ideért, csak nem akart zavarni. Kicsit bénácskán ugyan, de szedek magamnak egy nagy tányérnyi adagot, a hűtőből előveszem a Pesto szószt, amire külön papíron hívta fel a figyelmemet, majd visszagurulok a kanapéhoz, ahol rövidebb szenvedés után lábamat az asztalra polcolom. A tv kapcsolójáért nyúlok, és valami vígjátékot kezdek keresni, hátha megmosolyogtat. Pár perce nézhetem csupán a képernyőt, amikor hirtelen fény világítja meg a helyiséget, és Aggy tűnik fel a látókörömben. Óvatos mosollyal dől az ajtókeretnek, olyan törékenynek tűnik! 

- Hogy vagy, kicsikém? 

Tekintetét úgy vezeti végig rajtam, mintha új sebet keresne, amit hazaérkezésem óta szereztem. Szemeiből őszinte féltést olvasok ki, s látom rajta, ő sem aludt a legjobban az utóbbi időszakban. Utálom, hogy mindenki, aki fontos nekem, velem együtt szenvedte meg az elmúlt hónapokat. 

- Jólll, kössszi. Azt hissszem – válaszolom tétován, és magam mellé teszem a már félig üres tányért. – Nagggyon finommm. Kösszönöm. 

Nagyi egy legyintéssel válaszol, majd ellöki magát az ajtókerettől, és mellém ül. Meleg tenyerét a hajamra simítja, és szeretettteljes arckifejezéssel vár, míg beszélni kezdek, s felteszem minden kérdésemet, amit mindeddig magamban tartottam.

- Mi vannn Harry és énnn köztem? Miért volllt folyton mellettem, ha úgggy éreztem, valllami nincs rendben kettőnnnk között? Persze a megérzéseimre nem alapozzzhatok... – nevetem el magam elkeseredettségemben. Rettegek a választól, pedig sejtem, mi lesz az.

Aggy habozva kezd bele. – Ava, hogy is mondjam... Jaj, hogy lehetne a legegyszerűbben és leggyorsabban összefoglalni... – keresi a szavakat. – A városházára tartottatok, hogy összeházasodjatok, de összevesztetek. Nem mondott túl sok mindent, de ismerem, mint a rossz pénzt és abból, amit láttam elmondhatom, hogy elég keményen egymásnak estetek. Te elrohantál, ő utánad, de nem ért oda időben. Taxiba pattantál és hazaindultál, hogy összepakolj, csakhogy sosem értél haza. Kicsikém... két hónapja autóbalesetet szenvedtél. A doktor úr biztos elmondta, milyen komoly sérüléseket szereztél, de gondolom ezt látod vagy érzed is – nevet fel halkan, erőtlenül. Bólintok. – A taxisofőr már azon a héten távozott, amikor behoztak, agyrázkódással és egy törött orral megúszta a balesetet. Ő is járt bent nálad egyébként, minden alkalommal hozott friss virágot is. Szerintem gyötri a bűntudat, pedig nem az ő hibája volt. Zuhogott az eső, kifutott az útra egy kutya, így félrerántotta a kormányt... és belétek csúszott egy kisbusz.

Hazaérkezésem óta a kedélyállapotom fokozottan, egyre és egyre javul, és minden időmet a Nagymamám társaságában töltöm. Keresztrejtvényt fejtünk (inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel), teázgatunk, s nézem, ahogy a konyhában tevékenykedik, szigorúan a kanapéfogságra ítélve. Ha fel is akarok állni – amit amúgy az orvos engedélyezett és képes is vagyok rá –, egyből mellettem terem, és elkísér a mosdóba, segít fogat mosni... minden mozdulatomra ugrik, ami jól esik ugyan, de szörnyen kényelmetlen a tudat, hogy képtelen vagyok ellátni magamat és a szükségleteimet, s mi több, még fürdeni sem tudok egyedül. Mozgásom egyelőre ügyetlen, de tudom, hogyképes lennék Affytől függetlenül létezni, már szigorúan a gyógyulási időszak alatt. Aggy néha kérdezget az álmomról, de minden alkalommal hamar rájön, nem szeretnék róla beszélni. Tegnap a fizikoterapeutánál is jártunk, aki szerint nagyon jó esélyem van a teljes felépülésre. A obb térdem ugyan kishíján ripityára tört, és a röntgen feltévelen szinte már nevetni tudnék, de bizakodó vagyok.

- Mikor érkezik? – fordul felém Aggy kíváncsi szemekkel, miközben kavar egyet a pörköltön. 

- Ma hajjjnalban – válaszolom halkan, és egyből csomó kúszik a torkomba a gondolatra. A tudat, hogy holnap ilyenkor Harry már mellettem lesz, és mindent megbeszélhetünk, egyszerre tölt el izgalommal és félelemmel egyaránt. Ez a valaha volt legkülönösebb kombó. – Kicsssit félek – teszem hozzá. Tartok tőle, mi lesz akkor, ha ideér. Nem tudom, mire számítsak, hogy mit fog mondani, s hogy hogy reagál arra, ami nekem a jelenlegi norma. Bár tudom, hogy normális, de akkor is zavar a tudat, hogy beszédem nem teljesen tiszta, s hogy elég nagy türelem kell ahhoz, hogy befejezzek egy mondatot. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy folyamat, és hogy idővel - remélhetőleg minél előbb - ez helyreáll, de valahogy mégsem nyugtat a tudat, hogy addig úgy kommunikálok, mint egy logopédusra szoruló gyerek.

- Ez természetes, kicsikém, de felesleges. Ismered őt, nincs mitől félned. Mindig úgy hivatkozik rád, hogy az egész élete közepe vagy, és tudom, te is így érzel iránta. Igazam van? – bólintok – Na, nekem mindig igazam van. Nincs mi miatt aggódnod. Ideér, leültök és szépen mindent megbeszéltek. Még húsz évesek sem vagytok, de már több mindenen mentetek keresztül, mint egy tíz éve együtt élő házaspár. – Hangja végtelenül kedves, néha-néha egy biztató mosollyal felém pillant, miközben rendületlenül a konyhában tevékenykedik. Végtelenül hálás vagyok azért, hogy ő van nekem. – Minden a legnagyobb rendben lesz, kicsikém. Tudom, hogy zavarodott vagy, fáradt és, hát... mankós, de ez természetes. Sok minden történt, a legtöbb ember ezt nem tudná ilyen könnyen végigcsinálni. Nem tudom, mi játszódik a fejedben, sosem tudtam, de kívülről úgy tűnik, kiválóan megbirkózol a helyzettel. Ami pedig Harryt illeti... Ne aggódj, ez a fiú a csillagokat is lehozná érted az égről. Csupán annyi a dolgod, hogy őszinte leszel vele. Mindennel kapcsolatban. Mert hidd el, még a meddőséged sem elég indok arra, hogy kisétáljon az életedből.

Nos, ha ebben nem is, de egyben biztos vagyok: piszok élénk fantáziám van.

Hát helló, sziasztok! Üdv újra itt:) Ki hogy van? Kinek hogy telt a nyár? Na és a karantén? Hehehe... :/ Már csak egy epilógus van hátra, amit igyekszem minél előbb megírni és publikálni; reményeim szerint még ebben az évben sikerül pontot tenni a Hava sztori végére. Kérlek titeket, írjátok le a véleményeteket a résszel kapcsolatban, rendesen tűkön ülve várom, kinek hogy tetszett, ha tetszett egyáltalán. A miérteket és háttér infókat, ilyeneket majd az epilógus alatt leírom, csak hogy ti is értsétek és összeálljon a fejetekben a történet (már ha szeretnétek és érdekel  is titeket), de addig is, remélem tetszett az utolsó előtti fejezet. Élvezzétek ki a nyár utolsó heteit, vigyázzatok magatokra és egymásra, és napozzatok, amíg az időjárás engedi :') 

puszi, L

Negyvenkettő // Miattad vagyok az, aki

Ahogy belépek a templomba, nagyon sokféle érzés kerít hatalmába. A szívem a torkomban dobog, alsó ajkamat rágcsálva vezetem végig tekintetemet a padsorokon. Mielőtt még az oltárra pillantanék, érzem, ahogy az összes vér kiáramlik a lábaimból, s gyorsan a legközelebbi padra rogyok. A könyöklőre támaszkodom, és pár másodperc erejéig arcomat tenyerembe temetve igyekszem összeszedni magam. Ez jó. Ez kell nekem. Le kell zárni a múltat, s a legjobb helyen vagyunk, hogy azt megtehessük. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben a térdemre támaszkodva kísérelem meg a felállást, majd utamat folytatva, jobbra fordulva ismét nézelődni kezdek. Tekintetem a mennyezetre vándorol és ismét konstatálom, milyen csodálatos és egyszerűen lélegzetelállító az a freskó, ami már a templom felhúzása óta szinte tökéletes állapotban van. Újfent lenyűgöz az a kitartás és tehetség, ami nekem sosem volt és soha nem is lesz. Élénk színek között angyalok játszanak a mennyezeten, aprólékosan kidolgozott kis kerubok mosolyognak le rám. A rózsaablakon keresztül halovány fény kúszik be a helyiségbe, és díszes fényszőnyeget fest a padlóra. Csak állok és nézem, mert nincs merszem szembenézni a férfivel, akivel idejöttem, pedig tudom, hogy az lenne a lényeg. Csak egy kis időt kérek még – esedezem gondolatban bárkihez, aki fentről tekint le rám. Valamelyik kerub csak megsegít…

Mivel nem tudom, mihez kezdjek a kezeimmel – olyan bénácskának érzem, ahogy csak lógnak a törzsem mellett –, mindkét karomat magam köré fonom. Érzem magamon Harry vizslató tekintetét, de szánt szándékkal nem fordulok meg. Pontosan tudom, hol áll, hogy honnan figyel és bármennyi idő is telt el, bármennyire is megerősödtem, mégsem érzem azt, hogy készen állnék őt az oltár előtt állva látni. Sokkal dögösebb, mint egykor, és ugyanazzal az aggódó tekintettel követi minden tétova mozdulatomat. Na, nem. Már nem az az Ava vagyok, mint akár egy fél évvel ezelőtt. Nem okozok magamnak szánt szándékkal fájdalmat. Ez is a továbblépés egyik fokozata, ugye?

Lassú léptekkel körbejárom a templomot. Egy lélek sem tartózkodik itt, aminek kifejezetten örülök. Ezerrel dobog a szívem, amikor újra a fa padsorok közé érek, és kénytelen-kelletlen, de szembe találom magam a sráccal, akinek tekintete egyszerűen nem engedi az enyémet. Bozontos szemöldökei között aggódó ránc formálódik ki, karjait maga előtt lógatva összekulcsolja ujjait és látom, szája belsejét rágcsálja. Vajon ő is annyira vívódik, mint én? Vajon őt is annyira magával ragadja az a sok emlék és érzés, mint engem? Nem hiszem. Ő nemsokára összeköti életét egy másik nővel, aki sokkal jobban megérdemli a szeretetét, mint én valaha is.

Ott állunk egymással szemben. Ő az oltárnak háttal, közvetlen a három lépcsőfok előtt, én pedig a padsorok között, legalább tíz méterre tőle. Csendesek vagyunk, valószínű mindketten a megfelelő szavakat keressük. Egyenesen egymás szemébe nézünk, egyikünk sem tűnik úgy, mint aki el akarna fordulni. Halovány félmosoly kúszik ajkaimra, olyan abszurd ez a helyzet. Sosem hittem volna, hogy még egyszer az életben itt találom magam, de hála neki, mégis így lett.

Nem tudom, meddig állhattunk így, ebben a békés csendben, de végül Harry az, aki megtöri a csendet.

- Tudod… Régen voltam ennyire békés. – Hangja nem több, mint suttogás. – Tisztában vagyok vele, milyen hülyén hangzik, Ava, de… Olyan, mintha… Mintha hazatértem volna.

Szavai nem érnek meglepetésként, ugyanis én is így érzem.

- Egyre furcsább bármi is az, ami köztünk van, Harry. – Úgy döntök, nem kertelek. Itt kezdődött életem legszomorúbb korszaka, hát érjen véget úgy, hogy mindent letisztázunk. – Itt állsz velem szemben, a szívem szinte a kabátom ujjára van varrva. Úgy olvasol a szememből, mint soha senki. Alig találom a szavakat, pedig semmi mást nem szeretnék jobban, mint hogy most mindent megbeszéljünk.

Harry egy szó nélkül bólint, s hatalmasat nyel. Jobb kezével a tarkójához nyúl, a mennyezetre emeli tekintetét, és hang nélkül elneveti magát.

- Ava, én azt hiszem örökre szeretni foglak. Ez nem olyan, ami valaha elmúlik, és nem is szeretném, ha megtörténne. Őszinte leszek veled, mert bízom benned annyira, hogy megosszam az érzéseimet.

Kíváncsian várom, ugyanakkor aggódva is, mégis mit mondhat. Azt már most tudom, hogy nem lesz könnyű megemészteni, de hát ezért vagyunk itt, nem igaz?

- Ami közöttünk volt, egészen leírhatatlan. Sosem voltam olyan önfeledt és boldog, olyan vakon szerelmes, mint amikor együtt voltunk. Valahol együtt nőttünk fel, együtt növesztettünk páncélozott szíveket, amiről jól tudtuk, hogy még szükségünk lesz a jövőben. Sosem gondoltam volna, hogy pont egymás ellen lesz rá a legnagyobb szükségünk. Kész voltam golyó elé ugrani érted, de sosem hittem, hogy pont te tartanád a pisztolyt. Kérlek, ezt ne vedd támadásnak, mert egyáltalán nem annak szántam, Avie…

- Tudom – suttogom, torkomat a sírás szorongatja.

- Nem hittem, hogy ez valaha elmúlik. Ez a mindent felülmúló szerelem. Nagyon giccsesen hangzik, ilyen csak a filmekben van! Legalábbis ezt mondják az okosak és a szkeptikusak, én azonban végtelenül romantikus vagyok, Ava Heart és jól tudod, hogy a szavaimmal keresem a kenyerem. Sosem féltem attól, ha esetleg túl nyálasan hangzik az, amit mondani szeretnék, pláne nem veled, mert nem éreztem úgy, hogy ítélkeznél fölöttem. Te nem… A való élet nem olyan kegyes az emberekhez, hogy megtapasztalják, milyen az, amikor valaki tisztán érzi, hogy egy másik emberhez tartozik, minden hibája és ballépése ellenére is. Ezek szerint én egy kurva fanfictionben élek, Ava. Mert így van. Nem hiszem, hogy valaha jobban fogok szeretni egy nőt, mint ahogy téged szerettelek. A picsába is, mint ahogy téged szeretlek. Nem félek kimondani, mert már nincs jelentősége. Akármennyire is keserves, és akármennyire is tudom, egyszerűen tudom, hogy te is így érzel, ezt el kellett mondanom.

Mély csönd telepszik a templomra. Nem találok szavakat. A könnyek csendben versenyeznek egymással az arcomon, egy suta mozdulattal letörlöm őket, és arcomat tenyereimbe temetem. Tudtam. Tudtam, hogy ez lesz, de azt hittem, felkészültem szavai súlyára. Nos, ezek szerint nem.

A tudat, hogy ez tényleg a búcsú, és hogy ilyen őszintén elmondta az érzéseit, zokogással rázza meg vállaimat. Akármennyire is fáj ránézni, mert emlékeztet mindenre, amit elvesztetettem, nem hittem volna, hogy ilyen fájdalmas lesz a búcsú. Tudom, hogy ez nem végleges búcsú, hiszen látni fogjuk még egymást. Elkerülhetetlen, és nem is akarom, hogy véglegesen kilépjen az életemből. Harry Styles egy olyan állandó, amiről tudom, hogy életem végéig szükségem lesz rá, bármilyen szomorúan is hangozzék.

Két kezet érzek a vállaimon. Haz gyengéden lefejti kezeimet arcomról, és a dereka köré kulcsolja őket. Szorosan a mellkasához húz, a hátánál lévő ruhaanyagba kapaszkodom.

- Szeretlek, Styles. Szeretném, ha tudnád, mint ahogy azt is, hogy miattad vagyok az, aki. Fogtad a szívemet, megjavítottad és jobbá tetted. Én magam törtem össze. Nem darabokra mert azt még össze lehet ragasztani, ha elég nagyok. Én képes voltam szilánkosra zúzni azt, amire te évekig úgy vigyáztál, mintha csak a tied lett volna. – Hangom nem több, mint suttogás, a kabátja anyagába mormolom mindazt, amit még utoljára el szeretnék neki mondani. Távolról hallom a mostanra már megszokott monoton pittyegést, ami abban a pillanatban, hogy állát a fejem búbjára támasztja, mintha felerősödne. Érzem, ahogy hatalmas levegőt vesz, s karjait még szorosabban körém kulcsolja. Mintha ő sem akarna elengedni.  – Amikor hoztam egy nehéz döntést, és akármilyen nehéz is beismerni vagy elhinni, de minden egyes tekinteteddel vagy szavaddal elérted azt, hogy bár iszonyúan fájt a folyamat, de csak összeragasztottad az icipici, parányira törött darabkákat is. Harry, én miattad vagyok az, a…

Mondandómat azonban nem tudom befejezni, ugyanis Harry az állam alá nyúlva száját az enyémre illeszti.

Másnap Aggy kávéval ébreszt. Cady még mellettem alszik, úgyhogy csendesen kimászom az ágyból és hagyom, hogy a falhoz fordulva, halkan hortyogva aludja az igazak álmát. Még három óránk van, amíg Liam ideér a kocsival, szóval úgy döntök, hagyom pihenni. Egy hálás mosollyal köszönöm meg az ébresztőt, amit még tegnap este beszéltünk meg, és kezeim közé fogom a forró csészét, benne a gőzölgő csodaszerrel, amire ma mindennél jobban szükségem van.

Olyan érzés, mintha oda-vissza keresztülhajtott volna a fejemen egy úthenger, aztán még jól nyakon is csapott volna a sofőr, amiért áthajtott rajtam, pedig egy korty alkoholt sem ittam, és időben ágyba is kerültem. A templomból való visszatérésünk után olyan irdalatlan fáradtság kerített hatalmába, hogy korábban lefeküdtem aludni, mint a majd hetvenéves nagyanyám.

Aggy, mielőtt még kilépne a szobából, gyorsan a pulcsija zsebéhez kap, mint aki majd’ elfelejtett valamit. Mindentudó mosollyal nyújtja felém a félbehajtott papírlapot, amit kissé zavarodottan veszek el. Még mindig mosolyogva húzza be maga után az ajtót, én pedig a kisasztal melletti karosszékre rogyok, felhúzom a lábaimat, és összehúzott szemöldökkel hajtom szét a papírt, hogy aztán még zavarodottabban tegyem le az asztallapra, és emeljem a számhoz a bögrét.

„Emlékszel a cetlikre, amiket anno kaptál? Ha tudni szeretnéd, kitől voltak – és feltételezem így van –, hát íme a válasz: Tommo hagyta ott őket, miután megkértem rá. A mai nap után úgy voltam vele, játsszunk nyílt lapokkal, így nem akartam tovább titkolózni. Gáz, ciki és kurvára gyermeki dolog, ezt elismerem, de azt akartam, hogy eszedbe jussak, rám gondolj és így talán egyszer újra lehessen esélyünk. Ma már tudom, ez nem így működik, nem lehet ilyen egyszerű. Köszönöm a mai napot, Avie. ne is tudd meg, milyen sokat jelentett. Még látjuk egymást! Szeretettel, H xx”

Hát persze, hogy nem SMS-t ír – gondolom, és tekintetemet a plafonnak emelem. Styles néha olyan régimódi, hogy az már fáj. Úgy döntök, egyelőre hagyom a fecni-témát. Túl korán van még ahhoz, hogy átgondoljam, hányszor és milyen tartalmú üzeneteket kaptam, amikről ezek szerint egyértelműen megfeledkeztem.

A bögrét az ölemben nyugtatom, és magam elé meredve merülök a gondolataimba. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy jobbomat ajkamhoz emelem, és szinte érzem, amint Harry ajka az enyémhez ér, s búcsúcsókot lehel rá. Úgy döntök, nem érzem magam rosszul, amiért Kendall tudta nélkül megcsókoltam, hiszen ő kezdeményezte. Az már egy másik dolog, hogy én meg folytattam…

A kávém végeztével a bőröndömhöz megyek, és a megfelelő ruhadarabok kiválogatása után a fürdőszoba felé veszem az irányt. Egy gyors zuhany után hajamat lófarokba kötöm, és egy alapos arc és fogmosás után magamra rángatom az egyszerű, kékszínű és térdénél szakadt farmert, valamint egy fekete trikót. Lábfejemet zokniba bújtatom, fejemre sapkát húzok, mert hajat szárítani lusta vagyok, és kiülök a verandára. A csípős reggel hideg nem a legkellemesebb, azonban furcsa módon jól esik. Fejemet a karosszék mögött húzódó falnak döntöm, és hagyom, hogy elárasszanak a gondolatok. Egyiknél sem ragadok le egy percnél tovább, csupán élvezem, hogy végre megengedem magamnak, hogy érezzek és gondolkodjak, bármiféle rossz érzés nélkül. Teljes csend van, még a mostanra már megszokott sípoló, kattogó hang sem zavarja meg ezt a reggeli békességet.

Távolról közeledő autó zúgását hallom. Hunyorogva a zajforrás irányába fordulok, s meglátom Caleb terepjáróját. Az úttest másik oldalán húzódik félre, s látom, hogy hasonló módon engem figyel.

- Mi a f… - harapom el a kérdést, és felpattanok a helyemről. A kiskerten átvágva a kapuhoz rongyolok, kicsapom a kertkaput, és pont abban a pillanatban érek a járdához, amikor Caleb kiszáll a járműből. Ugyanakkora boldogságot látok a szemében tükröződni, mint amit a lelkemben is érzek. Kitárja erős karjait, én pedig vigyorogva eredek futásnak. Kacagva ugrok az ölébe, s fonom lábaimat a dereka köré, majd arcomat a nyakhajlatába temetem.

- Te mi a fenét keresel itt, Evans? – kérem számon, hangomban egy cseppnyi rosszallás sem bujkál.

- Hiányoztál. – Úgy rántja meg vállait, mintha ez magától értetődő lenne. Vigyorogva dőlök hátra, nem félve attól, hogy leejt, s így a szemébe nézve bizonyosodom meg róla, hogy tényleg hiányoztam neki. Az én idióta barátom képes volt több mint másfél órát vezetni azért, hogy idő előtt láthasson. Nagyjából egy óra múlva Liam is felvett volna minket, de nem panaszkodom, csak örülök, hogy van, aki ezt bevállalta értem.

Egyik nagy keze a combomnál fogva tart, másikat pedig a fenekem alatt nyugtatja; ám ez nem hoz zavarba. Bár nem vagyok vak, látom, milyen vonzó férfi, és biztos vagyok benne, hogy sosem bántana meg valamint, hogy jó dolgom lenne vele, mégsem tekintek rá úgy, mint egy pasi pasira.

- Te is hiányoztál nekem, te lökött. De tudod, hogy pár órán belül amúgy is találkoztunk volna, ugye? – egy szemét vigyorral nézek vele farkasszemet.

Nagyot sóhajt, mint aki lélekben már felkészül a történetre, és megpaskolja a combomat, jelezve, letenne. Veszem az adást, s talpam máris találkozik a betonnal. Kezénél fogva a verandára vezetem, lehúzom a kanapéra, és szorosan mellé ülök. Törökülésbe vágom magam, jobb combom az övén nyugszik, erre hamar rákerül az a hatalmas lapátkeze is. Fintorogva mered maga elé.

- Na, most akkor mesélsz vagy nem? – sürgetem.

- Mesélek, na. Adj már egy percet – a combomon nyugvó kezével oldalba bök, majd visszateszi a lábamra. – Azt sem tudom, hol kezdjem.

- Na jó, most már kezdek aggódni. Caleb, mondd már!

- Asszem’ két napja, hogy az új szállásra értünk, tudod az a fasza kis faház, amiről küldtem a képeket is. Na, tegnap Harry is megérkezett, majd eltűnt pár órára. Elég sok időre, most, hogy belegondolok. Késő este ért vissza, nem válaszolt egy kérdésre sem, pedig elég para volt, ahogy berontott és látszott rajta, hogy tiszta ideg. Felrongyolt a szobájába, de ráhagytuk. Felnőtt ember, nem fogok az ajtajánál ácsorogni és könyörögni, hogy kijöjjön és lelkizhessünk. Mind úgy voltunk vele, hogy majd lenyugszik, kijön és mesél, ha akar. Franc tudja, mi volt, ezt azóta sem tudtuk meg, csak annyi, hogy nagyon feldúlt volt. Meg talán, mintha sírt is volna… Mindegy. Este még kint filmeztünk Liammel, amikor ajtócsapódást hallottunk. Hajnali három volt, bazmeg, amikor úgy döntött lelép. Fél hét körül ért vissza Kendallel az oldalán, és az egész kibaszott házat felkeltették az ordibálásukkal. Két szintes az a kibaszott ház, de még Andy is felkelt, aki legfelül kapott szobát. Azt hittem, felrobbanok, főleg, hogy Liammel elég későn feküdtünk le. Ittunk meg játszottunk na, ne nézz így rám – forgatja meg szemeit, mit sem sejtve arról, hogy nem ez a zavarodott tekintetem fő kiváltó indoka. – Szóval igen, az egész ház úgy ahogy van, felrobbant. Tudod, hogy milyen vagyok reggel, és ismered a többieket is. Pláne, ha ilyen stílusban keltenek fel. Hallod, Ava… Olyan szavakkal dobálóztak, amikről sosem hittem, hogy valaha elhangzanak. A te neved is elhangzott, de ezt inkább hagyjuk, nem akarlak felzaklatni.

- Kérlek, tedd csak meg! – könyörgök golflabda méretűre nyílt szemekkel és nem tudom, hogy a fülemben dobogó szívem vagy az a hülye, visszatérő sípolás a hangosabb, ami már megint nem hagy nyugodni.

- Á, a lényeg annyi, hogy Kendall számonkérte a srácot, hogy miért nem hajlandó szexelni vele. Hogy értse meg, neki is vannak igényei, és nem tudja kivárni a nászéjszakát, főleg, hogy elnapolták az esküvőt vagy mi. – Úgy emeli az égnek a tekintetét, mintha az egész témától undorodna és istentelenül unná is. Valószínűleg így van, amellett, hogy még mindig dolgozik benne a kora reggeli méreg.

- Harry nem akar lefeküdni Kendallel? – kérdezem, szemöldököm a hajam vonaláig szalad. – De miért?

- Honnan az istenből kellene ezt nekem tudnom? A srác nem bízik bennem, semmit nem mond nekem, jóformán hozzám sem szól, hát pont a szexuális életét teregetné ki előttem? Aha, persze. Mindegy, nem érdekel. Legyen csak féltékeny rám, engem aztán nem zavar – nevet, és látom rajta, hogy tényleg hidegen hagyja a dolog. Engem viszont nem hagy nyugodni: Harry tényleg féltékeny lenne? Vagy volt is valaha? – Még azután sem hagyták abba az ordibálást, hogy már mindenki felkelt és lejött. Az egész alsó szintet körbejárták, esküszöm attól féltem, hogy Kendall nyakán kidurran egy ér. Full para volt – húzza el a száját. Ezt egyszerűen nem tudom elhinni… - Liam megpróbált közbeavatkozni, lenyugtatni Kendallt és visszafogni Harryt, de felesleges volt. Szerintem még most is tart, ha engem kérdezel, de én meguntam.

- Mégis mi történhetett? – kérdezem, pedig sejtem a választ.

- Elég egyértelmű, Ava – néz rám, és átkarolja a vállamat. Magához húz, egy puszit nyom a homlokomra, majd hátradöntött fejjel elröhögi magát. – A srác fülig szerelmes. Csupán annyi a baj, hogy nem a menyasszonyába.

// Harry S.

Idejét sem tudom, mikor húztak fel ennyire utoljára. Nem vagyok egy erőszakos ember, sosem emelnék kezet egy nőre, pláne, ha még gyengéd érzelmeim is vannak iránta, azonban a hangerőmet nem tudtam, és nem is akartam kontrolálni.

Észre sem vettem, mikor üresedett ki a ház, csak most, hogy egyedül ülök a kanapén tűnik fel, mekkora a csönd. Még mindig ezerrel ver a szívem, az adrenalinszintem az egekben, de legalább Kendall már ajtón kívül van és nem hiszem, hogy egyhamar visszajön. Nem ez az első ilyen heves vitánk, és a legutolsó után is én voltam az, aki a bocsánatáért esedeztem, miközben semmi rosszat nem tettem. Most is így gondolom, azonban ezúttal nem vagyok hajlandó behódolni. Őszintén, meguntam. Ennek nem így kellene működnie.

Nagyjából háromnegyed órája ülhetek így, teljes csendben, amikor Liam és Sophia belép a helyiségbe, és aggódó tekintetük egyből rossz érzést kelt bennem.

- Ne haragudjatok, srácok. Bocsánat, amiért erre kellett kelnetek.

Liam egy legyintéssel válaszol. – Nem baj, tesó. Most már minden rendben?

Bólintok. – Mint látod, a baj és hang forrása már nincs itt, szóval mondhatni igen, minden rendben.

Liam egy olyan pillantást vet Sophiára, amit bárhol felismernék. A lány is így tesz, szolidan bólint egyet, majd a kanapé háttámlája mögött haladva kedvesen megszorítja a vállamat, és felmegy az emeletre, ezzel kettesben hagyva minket. Liam komoly arcot vágva levágja magát a velem szembe lévő kanapéra, és a térdére dőlve várja a magyarázatot, amivel egyébként nem tartozom neki, de ez nem számít, mert valakinek muszáj elmesélnem mindent, ami történt.

- Tegnap, amikor eltűntem pár órára…

- Egy napra, igen – korrigál egy félmosollyal.

- Akkor egy napra, részletkérdés. Szóval, Aggynél voltam.

- Nagyinál? Mégis minek? – kerekednek el szemei. – Miért nem mondtad? Én is mentem volna, jó régen találkoztunk utoljára – biggyeszti le ajkait, én viszont kivárom, míg leesik neki. Ez pár másodpercen belül meg is történik. – Na, várj csak. Hisz Bipi és Cady most nála vannak. Harry… mondd, hogy nem…

- Elvittem a templomba, Payno. Nem bírtam ki. Tudod, ahogy a múltkor beszéltük. Le akartam zárni, teljesen őszinték voltunk egymással. Megmondtam neki, hogy nem telt el egy másodperc sem, hogy ne szerettem volna.

- A kurva életbe, Harry! – Hatalmasat sóhajt, arcát tenyereibe temeti. – Mi a francnak tetted ezt? Jól felkavartad vele az állóvizet, mi?

- Mondhatni. Minden visszajött, tesó…

- A büdös picsába, Styles! Megmondtam akkor is, megmondtam minden alkalommal, hogy hagyd ezt abba! Szépen kértelek! Szinte már könyörögtem! Hát nem érted, hogy így mindkettőtöknek rosszat teszel? Ez egyikőtöknek sem jó, bassza meg!

- Tudom – dünnyögöm, azonban hangomban egy szemernyi megbánás sem rejtőzik. – Tudom, nem számít sokat, de ha ez segít rajtam, Liam, akkor higgy nekem, amikor azt mondom, hogy nem lesz köztünk semmi.

- A francokat nem, Styles! Legalább magadnak ne hazudj! Ismerlek, mint a rossz pénzt! – kiabál, és feláll a helyéről. Mára már kezd sok lenni a kiabálásból.

- Nem hazudok! Mégis miért próbálnálak pont téged meggyőzni az érzéseimről?

- MERT MAGADAT NEM TUDOD, AZÉRT!

Mély csönd telepszik ránk, Liam sűrűn emelkedő mellkassal ül vissza a díványra, és szépen lassan megnyugszik. Én egy szót sem szólok, az csak parázs lenne a tűzre.

- Húzhatod ezt, Haz. Ameddig csak akarod. Olyan régóta húzzátok már ezt, hogy idejét sem tudom. Hát nem látod, hogy ez nem jó? Megbántod, majd kibékíted, de a reményt sose adod meg! Szépen lassan törted össze azóta, hogy újra találkoztatok, pedig már talán pont rendben lett volna. Ezt ő maga észre sem vette magán, mert annyira kétségbeesetten túl akart lépni rajtad és a múltatokon, hogy tökéletesen elhitte azt, már az égvilágon nem érez semmit irántad. Talán mára már így is van. Csodálatos dolgokat tapasztal meg, sikereket ér el, családja van. Olyan életet él, amit mindig is akart és tudom, hogy ez szarul esik, haver tényleg! Nekem is, mert ő szabad, arra megy, amerre akar és meg is teszi, a fenébe is! Piszok féltékeny vagyok rá, nem is kérdés! De nem értem, neked mi az isten bajod van, Styles! Ha jól esik, játszadozhatsz vele. Végül is, anno megbántott, te is visszaadhatsz neki egy kicsit a fájdalomból. Jogos, én vagyok a szar, hogy nem veszem észre benne a rációt és úgy gondolom, ennél több van benned. Tényleg, csináld csak... Vagy inkább folytasd csak. De aztán figyeld meg, hogy a szeme már nem fog felragyogni többé, amikor meglát téged. Nem feltétlen az érzelmei miatt, azt tegyük hozzá! Nem akar majd kiugrani a bőréből, ha elsétálsz mellette és a szíve sem fog háromszorosára gyorsulni, ha rámosolyogsz. Nem kell szeretned őt, ha rámosolyogsz, mert ő sem szeret téged pusztán azért, mert rád pillant, hidd el! Megszokásból pláne ne tedd, vagy csak azért, mert furcsa, különös érzés lenne úgy élni, hogy az, akit egész életedben szerettél, hirtelen megszűnt számodra érzelmileg. Inkább engedd el, ha így érzed, Haz! Mondd meg neki, hogy így érzed.

- Az a baj, tesó, hogy nincs így. És kérlek, ne akarj olyan dolgokat a fejembe beszélni, amiről egy, nem tudsz semmit, kettő, még csak nincs is igazság alapjuk. – S ezzel felállok, és otthagyom a döbbent Liamet a nappaliban.

Órák teltek el, mire legközelebb lemerészkedek. Mindenki lent van, éppen a hűtőt pakolják tele a bevásárolt dolgokkal. A hangszóróból Dua legújabb slágere szól, Sophia vígan riszálja rá a csípőjét két pohár tisztára törlése közben, Liam pedig látszólag nagyon is elégedetten dől a pultnak, s figyeli a lányt. Niall a kanapén ül és a gitárján penget egy akkordot, amit eddig még nem hallottam. Andrew és Aidan figyelmesen hallgatják és Cady-t bíztatják, hogy nyugodtan dúdolja a dallamot, ha szeretné.

Ava és Caleb azon vitatkoznak, hogy a fagyasztott zöldséget betegyék-e a fagyasztóba, vagy inkább csinálják meg vacsorára?

- Ha engem kérdeztek, legyen az a vacsi – szólok közbe. Hirtelen minden tekintet rám vetődik, majd a kezdeti sokk után szépen lassan mindenki visszatér ahhoz, amivel a kommentem előtt foglalkozott.

- Jó ötlet, Harry – néz rám az arcába lógó haja mögül Ava egy halvány félmosollyal, majd 180 fokos fordulatot téve játékosan a nyelvét ölti Calebre, és a csípőjénél odébb lökve előkészíti a sütéshez szükséges dolgokat.

- Tudok valamiben segíteni? – kérdezem.

- Ava pont most akarta behozni az ajtó elé tett tepsit – válaszolja Caleb felém sem nézve. Bólintok.

- Csak egy tepsi? – kérdezem, már úton vagyok a veranda felé.

- Nem. Mindegy, megyek, segítek – ajánlkozik Ava, látva, hogy senki sem mozdul vagy válaszol és Calebet a vállánál fogva finoman odébb tolja, hogy aztán utánam induljon. Az ajtót tartva megvárom, míg kimegy, majd követem. Egy szót sem szólunk egymáshoz, egészen addig, amíg lehajolok a tepsiért.

- Harry… nincs kedved beszélgetni?

- Őszintén? Nincs – nézek fel rá szomorúan, de őszintén. – Olyan sok mindent tudnék mesélni, hogy tök felesleges belekezdeni, mert csak belezavarodnék, és órákra kint ragadnánk.

- Erre vannak a barátok – rántja meg vállait egy halovány, reménykedő mosollyal. A szó „barátok” azonban olyan, mintha valaki fejbevágott volna egy vaslapáttal.

Szar napom volt, s ez csak egy újabb adag szarlavina.

A tepsit fogva felemelkedem, és neki hátat fordítva úgy döntök, visszacsapom a lapátot.

- De. Erre vannak a barátok. Szóval megyek, és megbeszélem ezt egy barátommal. – S ezzel otthagyom a verandán, lefagyva - értetlenül.

Az este folyamán jobbnak vélem, ha senkihez nem szólok, mert őszintén nem szeretnék még egy embert megbántani. Liam és Ava pont egy olyan ponton kaptak el, amikor nem találtam más kiutat, csak fájdalmat okozni nekik, jobban szólva megbántani őket. Erre egyáltalán nem vagyok büszke és tudom, még a mai nap folyamán bocsánatot kell tőlük kérnem.

A tv halk háttérzajként szolgál. Ölemben a bőrkötésű naplóm, és már hosszú percek óta dalszövegeket körmölök. Semmi összefüggés nincs a sorok között, már annak is örülök, ha netalántán rímel, azonban tudom, muszáj leírnom őket.

- Harry, gyere enni! – Niall hangja zavarja meg a gondolatmenetemet, s csak most veszem észre, milyen éhes vagyok. Ettem én már ma egyáltalán? Nem hiszem.

- Egy pillanat – szólok vissza a vállam fölött, és a tollat a füzetbe dobva becsukom azt, majd felpattanok, és tekintetemmel egyből Avie-t keresem. Ő éppen az evőeszközöket rendezgeti az asztalon, gondolataiba merülve, mintha nem is itt járna. Nem tehetek róla, elmosolyodom. A haja rendezetlen kontyba van fogva. Laza, bő fazonú ruhák lógnak vékony testén és nem tudom nem észrevenni, hogy ma nem sminkelt. Mindig is szerettem, ha így döntött. Persze, tudott sminkelni, s rendszerint még szebbé festette magát… Nekem viszont mindig is sokkal jobban tetszett az üres vászon, amivel reggel is először találkozik az ember.

Mögé lépek, és a derekánál elkapva a fülébe súgom:

- Gyere, kérlek. Beszélgessünk.

Érintésemre megrázkódik, majd lassan megfordul, és ezzel szorosan a mellkasomnak simul. Mély levegőt veszek. Jóval magasabb vagyok nála, s látom, hogy nincs rajta melltartó. Megőrülök.

Hang nélkül bólint, majd egy pillantással jelzi Aidannek, hogy mindjárt jön, s a kezemnél fogva a fürdőbe vezet. Én készségesen követem, bárhova is menjen.

Amint a fürdőbe érünk, s bezárom magunk mögött az ajtót, nekem esik.

De nem a jó értelemben.

- Neked mi a frászkarika bajod van, Styles? Nem én tehetek róla, hogy rossz napod volt, és mégis rajtam csattant a haragod! Azzal van a bajod, hogy a barátomnak neveztelek? Ne haragudj, úgy voltam vele, a tegnapi után talán tényleg megpróbálunk civil emberek módjára viselkedni! Nyilvánvalóan elhamarkodott döntés volt.

- Én csak bocsánatot szerettem volna kérni, Ava. Tudod, hogy nem gondoltam komolyan… régen voltam ilyen mérges, mint ma. Ez egy iszonyat szar nap volt.

Mély levegőt vesz, a komódnak dől, majd rám vezeti tekintetét.

- Mesélj.

Én pedig nem fogom vissza magam. Ő az első, akinek elmondom, mi történt, s mi húzott fel annyira. Talán ő az egyetlen, aki tényleg, igazán megérti, miért voltam egész nap ilyen agresszív. Ava az egyetlen, aki teljes egészében megérti, miért fáj ez nekem ennyire.

A lényeg az, hogy Kendall nem akar gyereket, de szeretkezni igen, hiszen „neki is vannak igényei”. Egy normál férfinek ezzel nem lenne baja, tudom én ezt nagyon jól. Csakhogy nem ez volt megbeszélve. A kezdetektől fogva nyíltan közöltem vele, hogy én családot szeretnék, s ő mindannyiszor lelkesen rávágta, hogy ő is. Nagy családból jön, alig várja, hogy ő is családot alapítson, satöbbi satöbbi. Hittem neki, miért is ne tettem volna? Csakhogy ma reggel, amikor elmentem érte, rájöttem, hogy mindeddig átvert. Azzal hitegetett, hogy családunk lesz, de mint ahogy kiderült, Kendall nem akar gyerekekkel bajlódni. Neki ott a karrier és a teste, úgyhogy sem most, sem húsz év múlva nem tudja, s mi több, nem is akarja magát elképzelni egy gyerekkel az oldalán. A szarlavina innen pedig már megállíthatatlan volt. Maga a gyerek téma olyan gyengepontom, amire nem tudok máshogy reagálni, s erről egyszerűen nem tehetek. Tudom, hogy felnőtt férfi vagyok, akinek tudnia kellene kontrollálnia az érzelmeit, de ez ebben az esetben valahogy sosem sikerül.

Amint végzek a történettel, Ava szótlanul mered rám, s látszik, hogy nagyon gondolkodik valamin. Kíváncsi lennék, vajon mi jár a fejében? Sajnál engem, talán éppen a bűntudat gyötri? Azon már régen túlestünk, hogy vádaskodjak, hiszen önhibáján kívül történt, ami történt. Azt kívánom csupán, bárcsak bevont volna, de már ezen is felesleges bánkódni. Ami történt, az megtörtént, és jól tudom, neki ezerrel nehezebb volt ezzel megbirkózni, mint nekem.

Miután talán már öt perc is eltelik anélkül, hogy bármiféle reakciót adna, egy lépéssel átszelem a közöttünk lévő távolságot, és kezeimet a dereka két oldalára simítom, majd egy egyszerű mozdulattal megemelem, és felültetem a komódra. Száját szólásra nyitná, de egy fejrázással jelzem, hagyja a fenébe. Úgysem engedem el.

Két lába közé állok, és egyik kezemmel a csípőjét fogom, másikkal a tarkójánál fogva a mellkasomhoz húzom. Reszelősen fújja ki a levegőt, két kézzel a pulóverembe kapaszkodik a derekamnál fogva.

- Harry, nem teheted ezt velem. Tegnap megbeszéltük, hogy minden, ami a múltban történt, az ott is marad. Megcsókoltál. Rendben, jó, nem ellenkeztem, de nem ez a lényeg! Visszavittél Aggyhez. Homlokon csókoltál, pedig tudod, mit jelent számomra egy homlok puszi. Reggelre hagytál egy üzenetet, amit egyébként még ki kell fejtened! Megjelent Caleb, és közölte, hogy szabályszerűen elmenekült, mert olyan hangosan vitatkoztatok Kendallel, majd egész nap bunkó voltál mindenkivel, aki csak hozzád szólt. Beleértve engem is. Nehogy félreérts, nem kérek különleges bánásmódot, hiszen ahogy te mondtad, még csak barátok sem vagyunk… De akkor legyél szíves közölni velem, mégis hányadán állunk egymással, mert nem tetszik, ami most van.

- Miért kell döntenem? Nem lehet csak kiélvezni, amíg tart, és utána szembesülni a következményekkel?

- Az élet nem így működik, Harry. Az enyém legalábbis biztosan nem. Én inkább megelőzném a felesleges fájdalmat, amit okozni fogsz, amint elengedsz – suttogja.

- Nem muszáj tudni, hányadán állunk – kötöm az ebet a karóhoz, az én hangom sem erősebb a suttogásnál. Még mindig a karjaimban tartom, és nem is akarom elengedni. – Mi…

- Harry. Nincs olyan, hogy „mi”. Nem lehet olyan, hogy „mi”.

- Szerintem soha nem volt, hogy ne lett volna.

- Dehogynem! Amikor elhagytalak! Amikor nem találkoztunk évekig, és ki-ki élte a saját életét! Amikor újra találkoztunk, de nem beszéltünk, mert miért is beszéltünk volna?! Ki akar többször is a tűzbe nyúlni, mikor pontosan tudja, hogy csak megégeti magát? Mert mindketten voltunk akkora hülyék, Harry! Képes voltál velem megszerveztetni a bulidat, de ne fussunk ennyire előre: hogyan is találkoztunk újra? Ez jól sült el? Már másodjára dolgoztam nektek, basszus, de a második egy kicsit azért érdekesebb volt, nem? Mindenki rajtam nevetett… Még ha ezt akkor nem is tudtam, mert nem nyíltan tették, most már tudom. A hírek is lehozták. „Harry Styles ex-menyasszonya szervezte a volt bandatag eljegyzési buliját!”. Visszakézből felpofoztál azzal, hogy velem szerveztetted meg a bulidat, az új menyasszonyod oldalán! Basszus, bármennyire is igyekeztem, akkor is szarul esett – hangjában elkeseredettség csendül. – Milyen hatással van ez a karrieremre, amiről azt hittem, rendben van, és erre kiderül, hogy a sikerem, a nevem neked volt köszönhető?! Úgy gondoltam, menj már a fenébe, Styles! A világ ismerhetne úgy is, hogy Ava Heart és nem, mint ex-Mrs Style! Viszonylag gyorsan túllendültem ezen, amikor rájöttem, felesleges ilyeneken rágnom magam, úgysem tudok rajta változtatni, maximum bebizonyítani, hogy nem így van. Nem tudom, sikerült-e, de nem is ez a lényeg. Tegnap megbeszéltük, hogy tartjuk magunkat valamihez. Azt a csókot foghatjuk fel úgy is, hogy megpecsételtük az eskünket – elhallgat, amikor rájön, milyen ismerősen hangzanak a szavak. Egyszer már majdnem voltunk olyan helyzetben, hogy ez bekövetkezhetett volna. – Tovább léptünk, muszáj megtennünk, Haz… és mégis itt vagyok veled, egy szobában, sötétben, és érzek valamit, amit nem kellene! Tegnap óta pontosan tudjuk, hogy a tűzzel játszunk, Haz. – Megremeg a hangja. Tudom, hogy csak bántani akar, fájdalmat okozni, mert ő is így védekezik. Nem hibáztatom érte, és tudom, hogy megérdemlem. – Minden egyes alkalommal, amikor hozzám érsz, a tűzzel játszunk. Nem lenne szabad. Pontosan tudjuk, és mégis itt vagyunk, miközben a barátaink kint várakoznak, hogy vacsorázzunk. Folyton fájdalmat okozunk egymásnak, Harry. Mondd meg… Te miért akarsz folyton fájdalmat okozni nekem, hm? Te vagy az, aki több vasat tart a tűzben, nem én! Én tiszta lapokkal játszom, az istenit is!

- Azért égetem meg magam folyton, mert mindig úgy gondolom, megéri. – Nem válaszol. – De ezek szerint nem.

- Jajj, Haz... ne legyél mártír – nevet fel keservesen, hangja csak úgy csöpög a szomorúságtól. Még mindig nem engedjük el egymást. Ez a legfurcsább helyzet, amiben valaha részem volt. – Közös döntés volt, hogy ebből nem lesz semmi. Megegyeztünk, Haz. Nem is lehetett volna, ha már itt tartunk. Esélytelen küzdelem volt, ezt mindketten tudtuk.

- Ezzel magadat győzködted.

- Meglehet – rántja meg a vállait. – Több forrásból azt kaptam, így lesz a legjobb: és én elhittem. Inkább beláttam. Sőt, most is meg vagyok győződve az igazamról. Tudod, mi volt az, ami viszont feltette az i-re a pontot? Amikor eljegyezted Kendallt. Nem tetted volna meg, ha nem szereted. Úgyhogy ne gyere itt nekem ezzel a maszlaggal, kérlek!

Csöndesen hallgatom Ava kifakadását. Nem tudok, és nem is fogok ellenkezni. Tudom: addig nem nyugszik le, míg teljesen ki nem adja a haragját. És minden oka megvan mérgesnek lenni. Most talán támad, de valahol legbelül érzem, hogy csak a fájdalom beszél belőle.

- Nézd… Ezt tegnap már megbeszéltük, Harry. Mindig is szeretni foglak. Örökké szerelmes leszek beléd, Styles, bármi történjék is; ez az érzés soha nem fog megszűnni. Olyan, mint amikor az elvált szülők halálukig kötődnek egymáshoz, mivel ott van a közös gyerekük. A mi helyzetünk még ha nem is teljesen, de sok pontban megegyező. – Sok mindenre számítottam, de erre nem. – Haz. Kérlek... ne kergessük egymást feleslegesen, mert ebből semmi jó nem sülhet ki!

És BUMMM. Ennyi kellett. Eddig bírtam. Mielőtt még egy utolsót döfhetne a szívembe, gyorsan eldöntöm, hogy bebizonyítom, hiába győzködi magát. Ő hozzám tartozik, én meg hozzá. Belefáradtam, hogy évek óta az ellenkezőjét bizonygatjuk, miközben olyan sokkal egyszerűbb is lehetett volna!

Fejét hátradöntve ajkainak esek, s nem engedem el. Boldogan konstatálom, hogy nem ellenkezik: ahelyett, hogy ellökne magától, kezeit derekamról felvándorolva nyakam köré fűzi, és még közelebb húz magához. Lábait csípőm köré fonja, majd mintha pillanatnyilag elbizonytalanodna. Hátradől, hogy elhúzódhasson.

- Soha ne mondd, hogy soha, Avie, mert gyűlölöm a hazugságot. – S ezúttal ő hajol felém, s csókol meg.

Üdv, hello!
Már csak két rész van hátra, el sem hiszem... Ez a fejezet volt az, amitől mindig is tartottam, és valahogy nagyon nehezen ültem le leírni. Többször is nekifogtam, de minden alkalommal kitöröltem. Viszont ma valami bekattant, és egy ültő helyemben megírtam az egészet. Egyszer sem álltam fel, pedig higgyétek el, már végem :')  Remélem, megérte, mert én imádom, és remélem, nektek is tetszeni fog. Vigyázzatok magatokra és egymásra is! <3 

Sok puszi, L