2020. augusztus 19.

Negyvenhárom // Egy elhomályosult emlék


bea miller kép
Augusztus huszonnyolcadikát írunk. Miamihez hűen verőfényes napsütéses napunk van, egyetlen felhőt sem látni az égen. Sosem szerettem különösebben a nyarat, noha magával a jó idővel egyértelműen semmi bajom nem volt. Süt a nap, csicseregnek a madarak, és rengeteg kültéri programot lehet szervezni. Jön a strandszezon, az ablakok tárva-nyitva, s gyerekek játszanak, ameddig csak ellátsz. Elég, ha egy rövid farmernadrágot és egy trikót húzol magadra… Tökéletes, de semmi, amit ne tudnék nélkülözni.
Szóval, csodálatos idő van. Miami egyébként sem egy olyan hely, ahol olyan megszokott lenne a borongós idő. Azonban ugyan az időjárástól függetlenül, de ma nem is lehetnék jobb kedvemben.
Reggel Cady és én úgy döntöttünk, teszünk egy jó nagy sétát a városban. Elgyalogoltunk a partra, áztattuk a lábunkat a vízben és egy rövid ideig sütkéreztünk a napon, majd Cady gyomrának korgása jelezte, itt lenne az idő bekapni valamit.
A telefonomra nézek, s konstatálom, már elmúlt három óra. Utoljára kilenc körül ettünk, ha nem számítjuk bele azt a három gombóc fagyit, aminek nem tudtunk ellenállni. De miért is tettük volna?
- Keresel valami kutyabarát éttermet, kicsi? – kérdezem, s arcomat a nap felé fordítva feljebb tolom a szemüveget az orromon. Pamm-pamm, pamm-pamm. Cady egy hümmögéssel válaszol, fel sem néz a telefonjából. Mostanában szinte elérhetetlen. Megismert egy korabeli fiút, és minden idejüket azzal töltik, hogy egymással beszélgetnek. Múltkor rákérdeztem, mégis miről képesek naphosszat társalogni, s csak egy vállrándítást kaptam, valamint egy halk „te ezt úgysem értedet”, így hát rájöttem, jobb, ha nem firtatom a dolgot. Elfogadtam, hogy már nem én vagyok számára a legfontosabb, vagy egyáltalán az egyetlen tényező, akivel számolhat, s akivel az idejét szeretné tölteni. Ez eddig sem így volt, de jól esett ezzel hitegetni magamat.
Hajamat a fejem búbjára kötöm egy laza lófarokba. Olyan meleg van, hogy nem tudom tovább elviselni, hogy hosszú barna fürtjeim a nyakamra tapadnak. Oldalra nézek, s látom, hogy Cady körmét fogai közé véve vigyorog a telefonjára, nagy szemüvege szinte teljesen eltakarja az arcát, azonban így is tökéletesen látom, hogy nem éttermet keres. Beletörődve sóhajtok egyet, és Darrent magam után húzva leülök a legközelebbi padra. Fülemet éles, sípoló hang üti meg, de az utóbbi hónapokban már annyira hozzászoktam, hogy nem is törődöm vele.
- Hé, C! Üljünk le egy kicsit, keresek valami helyet! – szólok utána, amikor látom, annyira belemerült a beszélgetésbe, hogy fel sem tűnt neki, hogy már nem vagyok mellette.
- Már pont rajta voltam az ügyön – válaszol, és széles vigyorra húzza száját.
- Ó, tudom én. De nem bízom az ízlésedben, kicsi. Inkább nézek én is egyet, biztos, ami biztos – húzom az agyát, és lenyúlok magam mellé, hogy leoldjam Darrent a pórázról, amin addig volt. Egy kutyabarát park közepén vagyunk, és bízom annyira a kutyámban, hogy tudjam, nem lesz gond.
Élvezem a napsütést, ami az arcomra vetül, s fél szemmel látom, ahogy Cady az eggyel mellettem lévő padra vetődik. Mostanában elkezdte igényelni a nagyobb személyes teret, s bár néha rosszul esik, igyekszem a tőlem telhető legnagyobb tisztelettel lenni iránta és az újkeletű igényei felé. Tudom, hogy én sokkal rosszabb voltam, mint ő, szóval egy rossz szavam sem lehet. Ha el is megy valahova, mindig ír, hogy éppen hol van, illetve mindig hazaér a megbeszélt idő előtt. Az összes barátját ismerem, és már csak idő kérdése, hogy ezt a bizonyos fiút is bemutassa. Igazán, nincs mitől tartanom, úgyhogy csak élvezem a friss levegőt, és beírom a keresőbe: „Miami kutyabarát éttermek”, remélve, erre csak kidob valamit.
- Nálad van a labdája? – szólok a lányomhoz, aki rám sem nézve a táskájába nyúl, majd felém tartja az említett játékot. Darren egyből begőzöl, alig várja, hogy valaki eldobja neki. – Meddig húzod még az agyát? Csak dobd el – nevetek fel beletörődve, hogy minden figyelmét elvesztettem.
- Ja, persze. Bocsánat – rázza meg a fejét, s ezzel visszazökken a valóságba. Szemüvegét a feje tetejére tolja, mobilját a zsebébe csúsztatja, és messzire hajítja a csipogó játékot. Pamm-pamm, pamm-pamm. Darren úgy lő ki, mint egy ágyúgolyó, s pillanatokon belül már a labdával a szájában sprintel vissza, újabb körért könyörögve. Cady mosolyogva követi figyelemmel a kutya kanyargós útját, majd miután megszerzi tőle a labdát, újra messzire hajítja. Mivel látom, hogy jól megvannak, visszafordulok a képernyőhöz, s lefele görgetek a választékok között.
- Sushi?
- Tegnap azt rendeltünk, nem? – kérdez vissza, és újra eldobja a labdát. Darren már fut is utána, aztán hozzám hozza vissza. Leültetem, csak hogy ne felejtse el, majd én is jó messzire dobom.
- Akkor indiai?
- Múlt héten sem esett jól.
- Te aztán nem vagy könnyű eset, gyerek – dünnyögöm az orrom alatt, s Cady felkacag. – Akkor mondd, mit ennél?
Pamm-pamm, pamm-pamm.
- Ú, legyen kínai! 
Ilyen és ehhez hasonló izgalmas témáink vannak mostanság, de nem bánom, mert annak idején én még ennyit sem voltam hajlandó társalogni a családommal. Ha netalántán otthon voltam ebéd vagy vacsoraidőben, akkor vagy nem válogattam, vagy nem ettem egyáltalán, mert tetszeni akartam a fiúknak és úgy gondoltam, a csontsovány alkatom sem túl sovány ahhoz, hogy ezt elérjem. Visszatekintve végtelenül elszomorítom magamat, és ezért örülök, hogy Cadyvel legalább ezek a beszélgetéstémák megmaradtak. Az étvágya még a régi, így nincs mitől félnem.
- Legyen – egyezem bele, s rákattintok egy étterem honlapjára, hogy megtudjam, hogy juthatunk el oda, azonban Cady hirtelen felkiált. Ijedtemben felkapom a fejem, s már csak azt látom, ahogy Darren után iramodik, teljes szélsebességgel. A kutya után rohan, aki még mindig a labdát kergeti, ami ezúttal egyenesen az úttest felé repül.
Pamm-pamm, pamm-pamm.
Felpattanok, és gondolkodás nélkül futni kezdek. A nevét kiabálom, többször egymás után, de nem hallgat rám. Annyira lefoglalja, hogy megmentse Darrent egy közelgő kisbusztól, hogy arra már nem figyel, hogy önmagával is törődjön. Így történhet meg az, hogy a kisutcában egyszer csak két, egymáshoz közeli fénycsóva megállíthatatlanul közeledik életem legfontosabb tényezője felé, és ebben a pillanatban rájövök, már nem tudom odébb lökni Cadyt. Azonban ez sem állít meg abban, hogy minden maradék erőmet összeszedve sprintelni kezdjek.
Pamm-pamm, pamm-pamm



Egy fehér szobában ébredek, s orromat kórházszag csapja meg. Szemeimre olyan, mintha mázsás súly nehezedne, végtagjaim elgémberedtek. Az arcomhoz nyúlnék, de minden erőlködésem hiábavaló: kezeim nem mozdulnak. Egyre szaporábban veszem a levegőt. Mi történt? Hol van Cady? Hol vagyok én?
Nem tudom, mi az álom és mi a valóság. Próbálom nem felkapni a vizet, erősen igyekszem nyugodt maradni, még akkor is, ha nem emlékszem az ég egy adta világon semmire. Olyan, mintha a baleset egy nagyon régi, elhomályosult emlék lenne; egy álom csupán. Már arra sem emlékszem, ki dobta az utolsó labdát, ami a rossz irányba repült. Nem tudom, milyen étterembe akartunk menni. Mi történik? Mióta vagyok itt? És hol a fenébe van a lányom?!
Csak egyetlen dologban vagyok biztos, mégpedig abban, hogy egy kórházban vagyok. A szobát sötétség uralja, a gépek zúgása, sípolása és az egyenletes pamm-pamm, pamm-pamm mellett nem igen lehet mást hallani, csak egy mellőlem jövő, halk szuszogást, mely valami csoda folytán képes kissé megnyugtatni. 
Hunyorogva fordítom oldalra a fejem, azonban a látvány mélységesen letaglóz. Harry ül közvetlen az ágyam mellett, alkarját a matracon, fejét karjain nyugtatja, és éppen olyan pozícióban fekszik, hogy látom, amint két szemöldökét összerántja, fogait összeszorítja. Rosszat álmodik, szemei alatt hatalmas karikák húzódnak. Rendkívül fáradt lehet. Hogy kerültem ide? Harry mióta van mellettem? Vajon mennyi ideig nem aludt? Az utóbbi hónapokban, amióta turnézni indult nem találkoztunk… De várjunk csak! Milyen gyorsan is nő az emberi haj? Képes két hónap alatt vállig érni, ha közvetlen az elutazása előtti héten frissen lett vágva? Úr Isten, milyen évet írunk, amiért egy fürtös hajú Harry fekszik mellettem?! 
Mégis mennyi ideje lehetek itt?
Megpróbálom feljebb nyomni magam az ágyban, a lehető legkisebb neszt kiadva. Haz már békésen alszik, viszont éles fájdalom hasít a fejembe és a hasamba a mozdulatra, s fájdalmasan felnyögök. Na, ennyit a csendről... Harry erre úgy kapja fel a fejét és pattan fel a kényelmetlennek tűnő kórházi székből, mintha áram rázta volna meg.
- Is-Istenem, Avie... T-te ébren vagy? Mikor...? Istenem… Orvos… Orvost kérek! Azonnal! – Hangját nehezen találja meg, tekintetét össze-vissza kapkodja. Hangja meg-megcsuklik, de rendületlenül segítségért kiált, és tesz pár tétova lépést az ajtó irányába, majd az ágyam mellé lép, és térdre rogy.
Szólásra nyitom a számat, megkérdezném, azért épségben marad-e, mert őszintén aggódom a térdcsontja állapotáért. Sok kérdést tett fel, úgyhogy megpróbálkozom a válaszadással, de egy hang, annyi sem szökik fel belőlem. Styles egy poharat nyújt felém, és bár a kezembe adja, nem engedi el – mintha nem bízna az erőmben. Hirtelen én sem vagyok vele másképp; rendkívül erőtlennek érzem magam. Hihetetlen... alig bírom megtartani a poharat. Lepillantok magamon, hogy felmérjem a helyzetet, és ekkor kiszúrom begipszelt jobb lábamat. Alkaromból csövek tömkelege lóg ki, balomat az arcomhoz emelem, és megtapintom az orrom alatti lélegeztető csövet.
Úr Isten… Mi történt? Nem értem oda időben? Ha én gipszben vagyok, az azt jelenti, hogy… Nem. Az nem lehet. 
Hol. A Fenében. Van. A. Lányom?
Miután leteszi a poharat az éjjeliszekrényre, amin egy fotóalbum és egy vázában virág áll, az ágyam szélére ül, de olyan messze tőlem és olyan óvatosan, mintha minimum egy lehelettől összeroppanhatnék. Látom, szemeit könnyek homályosítják el, és remegő kezekkel nyúl hátra a nővérhívó gomb felé, miután valószínűleg megvilágosodik, még mindig nem jön senki. Összezavarodva keresem pillantását. 
Nem értem, mi történik. 
Nem értem…
- Istenem, Ava... Én... Nem hiszem el, hogy... Jézusom, Ava, felébredtél! Azonnal fel kell hívnom mindenkit! – Szólásra nyitom a számat, ugyanis bármennyire is hiányoznak a testvéreim és mindenki, akit csak közel tartok a szívemhez, a jelenlegi helyzetben nem hiszem, hogy másra is szükségem lenne, mint válaszokra.

A régi, londoni lakásunkban vagyok és a faliórára nézve megállapíthatom, hajnali kettő múlt. Szörnyű hányingerem van, azonban éhes vagyok, úgyhogy háromig számolok és két lábamra helyezem a súlyomat, különben sosem venném rá magam. Mankók segítségével a kerekesszékbe ülök, és elindulok, hogy valami ételt keressek magamnak. Valahogy tudom, merre kell menni, nem is kell elgondolkodnom azon, melyik irányba induljak – elsőre megtalálom az étkezőt, és a sötétben még a hűtőt is tökéletesen be tudom lőni.  Tejet veszek elő, majd a pulton lévő müzlis dobozért nyúlok. A tányérba - ahogy azt illik - először a maradék csokis müzlit borítom bele, majd felöntöm a szükséges mennyiségű tejjel is.
Egyre zavarodottabb vagyok. Úgy döntöttem, két hát után elhagyom a kórházat. Életem legnehezebb és legunalmasabb majd két hete volt. A fizikoterápiával és az állandó látogatókkal az enegergiaszintem alacsonyabb volt, mint valaha. Nem tudtam, hova megyek, csak abban voltam biztos, hogy nem akarok tovább ott maradni. Harry sem tudott választ adni a kérdéseimre, mert az orvosom utasítására ideje nagy részét a folyosón töltötte, amíg rajtam elvégeztek vagy kismillió és egy féle tesztet. Az életfunkcióimat rendben találták: képes vagyok önállóan lélegezni, működnek a szerveim és szemeimet is nyitva tudtam tartani. Agykárosodást nem szenvedtem, azonban mind Harry, mind az orvosaim szerint ledobtam jópár kilót magamról, ami bár valahol elkerülhetetlen volt, de nem örültek neki. 
Hippokratész szerint a kómát kórosan mély álomnak is lehet nevezni... egyet kell értenem a görög dokival, ugyanis bár szemeim az idő nagy részében nyitva voltak, de továbbra is úgy éreztem, mintha álmodnék. Két napja lehettem bent, amikor istenigazából megértettem, hogy sem Cady, sem Ronnie, de még Caleb sem létezik a valóságban. És bár Darren valóban a kutyám, a többiek mind képzeletem élénk szüleményei voltak, segítvén a kóperálást, és a mihamarabbi felépülést. Bár az elején nehéz volt nem csak egkülönböztetni, de még visszaemlékezni is egy-egy momentumra, egy idő után elkezdtek visszajönni az emlékek, mint kis gondolatfoszlányok. Nagyon különös érzés.
Az öntudatom visszanyerése küzdelmes folyamat volt. Az első pár napban, bár agyban egész jól helyt álltam, csupán mindössze fél órát észleltem a külvilágból. Éreztem, hogy emberek mászkálnak ki-be a kórteremből, és volt, hogy tekintetemmel követtem a mozgásukat, de megszólalni nem tudtam volna. Amikor Aggy először bejött, miután Harry értesítette a felkelésemet illetően, első reakcióm az lett volna, hogy mindent elmesélek neki, de mondandómat alig lehetett érteni. A doktor úr ezt beszédzavarnak nyilvánította, majd hozzátette, hogy ne aggódjak, ez teljesen normális. Emellett mozgáskoordinációs problémákkal is küszködtem, noha ez pár nap múlva javulni kezdett. A doki szerint a kognitív képességeim visszahozásával sem lesz semmi baj, továbbá elmesélték, hogy ébredésem előtt majd egy héttel már reagáltam az érintésekre (főként Harry-ére, elmondásuk szerint), ami reményre adott okot. 
Ahogy ébredésem estéjén megtudtam, két hónapot töltöttem a kórház falai között, s Harry amikor csak tudott, mellettem volt. Majd két hete vagyok éber, napjaim részét képezi a két órás fizikoterápia, rutin vizsgálatok és a kötelező ágynyugalom - amit valahol bánok, de valahol nem is annyira. 
Tegnap aláírtam a papírokat, és hivatalosan is távoztam. Addig pedig, míg éppen nem foglaltak le az orvosok vagy az aggódó családtagok, az internetet böngésztem. A nevem trendelt Twitteren, bár ehhez már hozzászoktam. Mazochista énemnek köszönhetően nem bírtam ki és megnéztem, mivel kapcsolatosan beszéltek rólam az emberek. Harry kérésére - meglepő módon - fél évvel eltolták a One Direction turnéját, csak hogy velem lehessen. Haz azt mondta, a fiúk kétnaponta bejártak hozzám, de miután semmi változást nem tapasztaltak, már csak Liam és Niall járt be a kórházba heti egy alkalommal, hogy kicsit beszélgessenek velem. Azt mondják, a kómában lévő betegek képesek hallani azt, amiről mellettük társalognak, nekem azonban olyan sok minden forgott az agyamban, hogy nem tudom, az emlékek mely része az, ami ténylegesen hozzájuk és az alkalomhoz köthető, s melyik az, ami úgymond a jövőben történt. Nem tudtam megkülönböztetni az álmot és a valóságot, s azt hiszem ez az, amiből a leggyorsabban elegem lett. Már nagyon untam, alig vártam, hogy kijussak onnan. Válaszokat akartam, s mégis, senkinek nem engedtem, hogy megadja azokat. Mintha csak féltem volna mindattól, amit hallani fogok. Úgy éreztem magam, mint egy időutazó.
A köntösöm zsebében megérzem a telefonomat, úgyhogy előhúzom, hátha megtudok valamit. A háttérképemen Stylest látom, amint egy fogpasztamosolyt villant. Ösztönösen elmosolyodom. Ez tehát sosem múlik el? Furcsa, de mulattat, hogy még csak az Iphope 4-nél járunk, mivel nemrég még egy 11-et használtam. 
Nemrég?!
Különös, de már a kórházban is egyből fel tudtam oldani a telefon zárkódját. Egyszerű volt: Harry születésnapja. Azon is elgondolkodom, mégis miért van rajta kód? Rejtegetnék valamit? Soha nem használtam zárat...

Azt hiszem, nem meglepő, ha azt mondom, az ébredésem utáni összezavarodott állapotom - a várton felül - a mai napig eltart. Nem értek semmit. Az orvosok nem mondtak semmit, csak azt kérdezték, mire emlékszem, mi az utolsó emlékem, amit fel tudok idézni. A válaszom könnyű volt. A lányom után futottam, miután az úttest felé rohant, s a következő pillanatban a kórházi ágyon ébredtem. Harry mellettem ült, fogta a kezemet, én viszont nem néztem rá. Válaszomat követően éreztem, ahogy szorosabban fogta jobbomat. Innen már tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben. Ébredésemet követően Harry mindenkit értesített, s a fiúk azonnal a kórházba jöttek. Egyetlen kérdés nélkül mellettem termettek, és bár nem sok mindenre emlékszem, de azt biztosan tudom, hogy régen volt részem ennyi szeretetben s régen kaptam ennyi ölelést, mint akkor. Aznap este Liammel karöltve elmondták, 2013-at írunk, valamint azt is, hogy Cady sosem volt az életem része. Nem kérdeztem semmit, nem voltam kíváncsi a balesetem körülményeire, hogy mégis mi történt velem, amiért a lábam elment volna egy robotalkatrésznek is  inkább gyászoltam azt és azokat, akiket sosem ismertem meg, és nem is fogok.

Kontaktjaim között egy ismerős név után kutatok. Ahogy egyre lejjebb érek, megpillantom Liam nevét a kijelzőn. Egy pillanat erejéig hezitálok. Felhívjam? Ne hívjam? Hazaérkezésem után rám csörgött, s megbeszéltük, hogy a következő héten felugrik. Biztosítottam róla, hogy minden rendben -még ha mélyen legbelül nem is éreztem így -, s hogy nyugodjon meg, nincs semmi baj, nem kell mindent eldobnia miattam. A banda a világ másik felén tartózkodik éppen. A turné még nem kezdődött el, de kötelező sajtókonferenciájuk van Tokióban, így hát tudom, bármennyire is szeretném, nem zargathatom őket. Harry ugyan megesketett, hogy bármi bajom van, azonnal csörgessem meg, de miután Aggy már első naptól kezdve velem volt és tegnap felhívott és közölte, ma délután ismét érkezik, nem érzem szükségét annak, hogy feleslegesen zargassam, s aggódjon értem.

Miután kontaktjaim végéhez érek, félig-meddig szomorúan konstatálom, hogy nincs kihez fordulnom, most, hogy már lenne egy-két kósza kérdésem. Így hát töltök magamnak egy pohár vizet, és visszadőlök a kanapéra. Bele kell törődnöm: akármennyire is én akartam így, egyedül maradtam a gondolataimmal, s a törött lábammal. Rövidesen elnyom az álom, s egy szebb, boldog jövőről képzelgek.

Már világos van, amikor magamhoz térek. Arcomat megdörzsölve lassú,  bizonytalan mozdulattal a telefonomért nyúlok, s konstatálom, délután fél egy múlt. Rengeteget alszom, mióta hazajöttem, és ahhoz képest kevés táplálékot veszek magamhoz. Ezt gyomrom korgása is buzgón jelzi. Azért örülök, hogy az étvágyam kezd visszatérni – gondolom. Nagy nehezen felülök, és a mankóim segítségével a kerekesszékbe szenvedem magam. Az a fene nagy makacsságom… Mennyivel könnyebb lenne, ha engedném, hogy az emberek szenvedi lássanak!

A konyhába beérve meglepődve veszem észre, hogy a tűzhelyen egy nagy lábosnyi tészta gőzölög, s a mellette lévő pulton ott egy tányér, kikészítve. Pár pillanatnyi értetlenkedés után rájövök, Aggy már biztosan ideért, csak nem akart zavarni. Kicsit bénácskán ugyan, de szedek magamnak egy nagy tányérnyi adagot, a hűtőből előveszem a Pesto szószt, amire külön papíron hívta fel a figyelmemet, majd visszagurulok a kanapéhoz, ahol rövidebb szenvedés után lábamat az asztalra polcolom. A tv kapcsolójáért nyúlok, és valami vígjátékot kezdek keresni, hátha megmosolyogtat. Pár perce nézhetem csupán a képernyőt, amikor hirtelen fény világítja meg a helyiséget, és Aggy tűnik fel a látókörömben. Óvatos mosollyal dől az ajtókeretnek, olyan törékenynek tűnik! 

- Hogy vagy, kicsikém? 

Tekintetét úgy vezeti végig rajtam, mintha új sebet keresne, amit hazaérkezésem óta szereztem. Szemeiből őszinte féltést olvasok ki, s látom rajta, ő sem aludt a legjobban az utóbbi időszakban. Utálom, hogy mindenki, aki fontos nekem, velem együtt szenvedte meg az elmúlt hónapokat. 

- Jólll, kössszi. Azt hissszem  válaszolom tétován, és magam mellé teszem a már félig üres tányért.  Nagggyon finommm. Kösszönöm. 

Nagyi egy legyintéssel válaszol, majd ellöki magát az ajtókerettől, és mellém ül. Meleg tenyerét a hajamra simítja, és szeretettteljes arckifejezéssel vár, míg beszélni kezdek, s felteszem minden kérdésemet, amit mindeddig magamban tartottam.

- Mi vannn Harry és énnn köztem? Miért volllt folyton mellettem, ha úgggy éreztem, valllami nincs rendben kettőnnnk között? Persze a megérzéseimre nem alapozzzhatok...  nevetem el magam elkeseredettségemben. Rettegek a választól, pedig sejtem, mi lesz az.

Aggy habozva kezd bele.  Ava, hogy is mondjam... Jaj, hogy lehetne a legegyszerűbben és leggyorsabban összefoglalni...  keresi a szavakat.  A városházára tartottatok, hogy összeházasodjatok, de összevesztetek. Nem mondott túl sok mindent, de ismerem, mint a rossz pénzt és abból, amit láttam elmondhatom, hogy elég keményen egymásnak estetek. Te elrohantál, ő utánad, de nem ért oda időben. Taxiba pattantál és hazaindultál, hogy összepakolj, csakhogy sosem értél haza. Kicsikém... két hónapja autóbalesetet szenvedtél. A doktor úr biztos elmondta, milyen komoly sérüléseket szereztél, de gondolom ezt látod vagy érzed is – nevet fel halkan, erőtlenül. Bólintok. – A taxisofőr már azon a héten távozott, amikor behoztak, agyrázkódással és egy törött orral megúszta a balesetet. Ő is járt bent nálad egyébként, minden alkalommal hozott friss virágot is. Szerintem gyötri a bűntudat, pedig nem az ő hibája volt. Zuhogott az eső, kifutott az útra egy kutya, így félrerántotta a kormányt... és belétek csúszott egy kisbusz.


Hazaérkezésem óta a kedélyállapotom fokozottan, egyre és egyre javul, és minden időmet a Nagymamám társaságában töltöm. Keresztrejtvényt fejtünk (inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel), teázgatunk, s nézem, ahogy a konyhában tevékenykedik, szigorúan a kanapéfogságra ítélve. Ha fel is akarok állni – amit amúgy az orvos engedélyezett és képes is vagyok rá , egyből mellettem terem, és elkísér a mosdóba, segít fogat mosni... minden mozdulatomra ugrik, ami jól esik ugyan, de szörnyen kényelmetlen a tudat, hogy képtelen vagyok ellátni magamat és a szükségleteimet, s mi több, még fürdeni sem tudok egyedül. Mozgásom egyelőre ügyetlen, de tudom, hogyképes lennék Affytől függetlenül létezni, már szigorúan a gyógyulási időszak alatt. Aggy néha kérdezget az álmomról, de minden alkalommal hamar rájön, nem szeretnék róla beszélni. Tegnap a fizikoterapeutánál is jártunk, aki szerint nagyon jó esélyem van a teljes felépülésre. A obb térdem ugyan kishíján ripityára tört, és a röntgen feltévelen szinte már nevetni tudnék, de bizakodó vagyok.

- Mikor érkezik? – fordul felém Aggy kíváncsi szemekkel, miközben kavar egyet a pörköltön. 

- Ma hajjjnalban – válaszolom halkan, és egyből csomó kúszik a torkomba a gondolatra. A tudat, hogy holnap ilyenkor Harry már mellettem lesz, és mindent megbeszélhetünk, egyszerre tölt el izgalommal és félelemmel egyaránt. Ez a valaha volt legkülönösebb kombó. – Kicsssit félek – teszem hozzá. Tartok tőle, mi lesz akkor, ha ideér. Nem tudom, mire számítsak, hogy mit fog mondani, s hogy hogy reagál arra, ami nekem a jelenlegi norma. Bár tudom, hogy normális, de akkor is zavar a tudat, hogy beszédem nem teljesen tiszta, s hogy elég nagy türelem kell ahhoz, hogy befejezzek egy mondatot. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy folyamat, és hogy idővel - remélhetőleg minél előbb - ez helyreáll, de valahogy mégsem nyugtat a tudat, hogy addig úgy kommunikálok, mint egy logopédusra szoruló gyerek.

- Ez természetes, kicsikém, de felesleges. Ismered őt, nincs mitől félned. Mindig úgy hivatkozik rád, hogy az egész élete közepe vagy, és tudom, te is így érzel iránta. Igazam van? – bólintok – Na, nekem mindig igazam van. Nincs mi miatt aggódnod. Ideér, leültök és szépen mindent megbeszéltek. Még húsz évesek sem vagytok, de már több mindenen mentetek keresztül, mint egy tíz éve együtt élő házaspár. – Hangja végtelenül kedves, néha-néha egy biztató mosollyal felém pillant, miközben rendületlenül a konyhában tevékenykedik. Végtelenül hálás vagyok azért, hogy ő van nekem.  Minden a legnagyobb rendben lesz, kicsikém. Tudom, hogy zavarodott vagy, fáradt és, hát... mankós, de ez természetes. Sok minden történt, a legtöbb ember ezt nem tudná ilyen könnyen végigcsinálni. Nem tudom, mi játszódik a fejedben, sosem tudtam, de kívülről úgy tűnik, kiválóan megbirkózol a helyzettel. Ami pedig Harryt illeti... Ne aggódj, ez a fiú a csillagokat is lehozná érted az égről. Csupán annyi a dolgod, hogy őszinte leszel vele. Mindennel kapcsolatban. Mert hidd el, még a meddőséged sem elég indok arra, hogy kisétáljon az életedből.

Nos, ha ebben nem is, de egyben biztos vagyok: piszok élénk fantáziám van.




Hát helló, sziasztok! Üdv újra itt:) Ki hogy van? Kinek hogy telt a nyár? Na és a karantén? Hehehe... :/ Már csak egy epilógus van hátra, amit igyekszem minél előbb megírni és publikálni; reményeim szerint még ebben az évben sikerül pontot tenni a Hava sztori végére. Kérlek titeket, írjátok le a véleményeteket a résszel kapcsolatban, rendesen tűkön ülve várom, kinek hogy tetszett, ha tetszett egyáltalán. A miérteket és háttér infókat, ilyeneket majd az epilógus alatt leírom, csak hogy ti is értsétek és összeálljon a fejetekben a történet (már ha szeretnétek és érdekel  is titeket), de addig is, remélem tetszett az utolsó előtti fejezet. Élvezzétek ki a nyár utolsó heteit, vigyázzatok magatokra és egymásra, és napozzatok, amíg az időjárás engedi :') 

puszi, L