2017. december 11.

Harminckilenc // Anglia varázsa

heyhey :) 
Ahogy tegnap ígértem, úgy ma itt is volnék. Mivel ezen kívül már csak négy rész van hátra és egy epilógus, így kicsit felgyorsulnak a dolgok. Beindul a pörgés, és bevallom, én magam imádom ezt! A következő rész hatalmas kedvencem, remélem, nektek is tetszeni fog majd, mint ahogy ez is. Jó olvasást <3 xx


bea miller kép
Másfél év alatt rengeteg minden történhet az emberrel, és ha megengedjük magunknak azt a luxust, hogy élvezzük, ami történik velünk és nem túléljük, hanem bátran megéljük az akadályokat, melyeket az élet nap mint nap elénk gurít, rengeteg mindennel gazdagodhatunk utunk során – a titok csupán az, hogy mosollyal ébredj az arcodon, na meg, hogy a legnehezebb hétköznapokon is át tudj lendülni; valami jobb reményében. Természetesen ez egy elég bátor kijelentés, mivel a nehézségeknek is vannak különböző fokozatai, és nyilván nehezebb boldogan felkelni egy nagy veszteség, mint egy odaégetett vacsora utáni reggelen, de mindez attól is függ, hogy a napos oldalát nézzük-e a történteknek, vagy sem. Ugyanis, ha van napos oldala, miért ne lehetne arra koncentrálni?!
Persze nem volt egy zászlós menet ez a kaland sem, viszont biztos vagyok abban, hogy jól vettem az akadályokat, és hosszútávon megérte ez a változás, mely nem az első volt az életemben, és talán nem is a legnehezebb, de ott, abban a percben, mikor meg kellett hoznom a döntést, miszerint költözünk-e vagy sem, elvállalom-e az állást vagy sem, ez igenis egy nagyon komoly vállalkozásnak számított.

Február másodikát írunk, és amint kiérek az előcsarnokból, egyből összébb húzom magamon a dzsekimet. Bár a huszonnégy fok jónak számít így, tél végén, de a hajnali hat órás kelésem meghozta a hatását, s így, fél hét körül kifejezetten fázom. Cady kicsit lemaradva bandukol mögöttem, mélyen a mobiljába merülve. Vállam fölött hátrapillantva látom, éppen bőszen válaszol valakinek IMessage-en, és felteszem, az a bizonyos valaki csak Tristan lehet. Élénknek tűnik és boldognak, határozottan önfeledtnek. Ezt betudhatnám annak is, hogy szombat lévén nem kell suliba mennie, viszont nekem kötelező megjelennem a szokásos szombati összeröffenésen, s ez inkább lehangoló, már a kora reggeli kelés miatt – úgyhogy ezt egyből el is vetem. Utána rögtön rájövök, hogy a jövendőbeli vőm miatt ilyen izgatott és éber, és emiatt egyszerre fog el az izgatottság (az öröme miatt) és a nagyfokú aggodalom is. Senki nem akarná, hogy összetörjék a gyerekének a szívét! Nos, ezt még ennyi idő távlatában is bizsergető érzés kimondani – gondolom.
A zebránál végül beér és zsebre teszi a mobilját, valószínű azért, mert Tristan visszaaludt. Ismerem egy ideje a srácot, és pontosan tudom, hogy a minimum, amikor hétvégente kimászik az ágyából, az a tizenegy óra. Cady sokszor panaszkodott emiatt, ugyanis nevelt lányom hétvégente is korán felkelt, általában előbb is, mint én, s így nehéz volt összeegyeztetniük a találkozókat és a csevegéseket, melyeket egyébként volt, hogy Tristan jobban igényelt, mint Cady – és ilyen ez a mostani eset is, amikor felkel hét órakor, hogy jó reggelt kívánhasson CC-nek, majd aztán visszaaludjon, hogy aztán délben, amikor találkoznak, friss és üde lehessen. Kifejezetten aranyosnak találom egyébként ezt a rendszert, amit kialakítottak az elmúlt egy év során, ugyanakkor idegesít, amiért a napi huszonnégy órás kapcsolattartás ellenére sem képesek lerendezni egy normális kapcsolattá-válós beszélgetést. Úgy látszik, Cady kezd egyre jobban rám hasonlítani: ő sem szeret túl hamar nevet adni a gyereknek.
- Uh, Ava! – kapja rám a fejét az irodaház interaktív faláról, és csillogó szemekkel, beharapott alsó ajakkal kapcsolja össze pillantásunkat. – Ma van Harry szülinapja! Nahát, huszonöt éves lett! Basszus! De durva már...
- Hey – szólok rá a csúnya beszéd miatt, viszont csupán egy szemforgatást kapok válaszul. – És igen, tudom, hogy ma van a szülinapja. Liam külön felhívta rá a figyelmemet tegnap este, de mivel jó ideje nem beszéltünk, sőt, mivel a legutolsó alkalommal, amikor találkoztunk, külön megkért, hogy ne keressem többet... nem is tudom, miért, de valahogy nem ugrálok az örömtől, amiért végre lehetőségem adódik felhívni a srácot.
Talán még sosem hazudtam ekkorát Cadynek. Nem is, nevezzük inkább lódításnak, hiszen nem volt ez kifejezetten egy hazugság, inkább csak az igazság elferdítése. Ez így ér, ugye? Hiszen mégsem mondhatom el, hogy régi jó barátom, a Cetlis Ember figyelmeztetett Harry születésének napjára, nem? Vagy megijeszteném Cadyt vagy én jönnék rá, ez mégis mennyire nincs rendben – mert ha hangosan is kimondom, hogy ez még mindig tart, csupán nagyobb szünetekkel, akkor azt hiszem, frászt kapnék. Jobb, ha megtartom magamnak ezt az információt: akkor talán még én sem fogom fel, úgy Isten igazából.
- Bla-bla-bla – gúnyolódik, kezeivel külön ráerősítve szavaira a jól ismert mozdulatokkal, amely a felesleges szövegelésemre vonatkozik. Az égnek emelem tekintetemet, majd, miután zöldre vált a lámpa, menekülőre fogom. – Ó, kérlek! Epedezel azért, hogy láthasd!
- Honnan szeded ezt?!
- A múltkor hallottam, ahogy a Kiwit hallgattad a konyhában – néz rám tudálékosan, egy csibészes mosollyal, amiért sikerült sarokba szorítania. Ravasz!
- Igen, mert gyümölcssalátát készítettem! Adta magát a helyzet – emelem magam elé kezeimet ösztönösen védekezve, viszont rögtön utána meggondolom magam. Csírájában kell elfojtani ezt a témát, amíg még nem túl késő. – De tudod, mit? Nem kell magyarázkodnom egy olyan tökfejnek, mint te! – S csípőmmel játékosan oldalra lököm. Csilingelő nevetése visszhangot ver a keskeny mellékutcán.
- Időnk, mint a tenger, Ava! Mostanában egyre jobban értem a felnőttek problémáit, mert Tristan pszichológusnak készül, és így sokat mesél a szakmáról és minden ilyesmiről...
Egy sunyi pillantást vetek felé, mint aki tökéletesen érti mondandójának háttértartalmát. Cady belepirul egyetlen nézésembe, amely prímán szemlélteti, mennyire telibe trafáltam. Viszont ő is Harryt illetően.

A legutolsó alkalom, amikor találkoztunk, több mint másfél éve volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam rá ez idő alatt, ugyanis sokszor eszembe jutott: főleg, mikor az abortuszom évfordulóját ünnepeltük, immár Miamiban. Komikus, mennyi városban volt alkalmam a megemlékezésre – azon a ponton viszont egyből lekonyult az a mosoly, mely a vicces, mindinkább nevetséges helyzetre utalt: Harry SMS-ére, melyben három betű állt csupán: RIP. Itt inkább valami töményre lett volna szükségem, azonban sikerült a helyén kezelnem a helyzetet, és ahelyett, hogy valami iszonyat rondát válaszoltam volna, szó nélkül hagytam az üzenetet, sőt, ki is töröltem. Nem volt szükségem negatívumokra, főleg, mert akkortájt volt egy nagy vitám is Skye-jal azt illetően, bele szeretnék-e kezdeni egy olyan komoly, hosszútávú elköteleződésbe, mint egy távkapcsolat. Reggel megjelent az ajtónkban, ezzel rendesen meglepve minket, és másfél hétre itt is maradt. Csodálatos napok voltak, remekül éreztük magunkat és sok jó programot szerveztünk hármasban, viszont az utolsó napon sikeresen elrontottam a hangulatot, majd, ahogy az utána kiderült, a kapcsolatunkat is. Valahogy így zajlott ez a beszélgetés:
- Nagyon kedvellek, Ava. Tényleg. Régóta és eszelősen. Veled szeretnék lenni, és végre összeszedtem a bátorságomat ahhoz, hogy ezt elmondhassam – nyújt ujjaim felé, és közelebb vont magához a párnákon, hogy ne a kanapé két végében ücsörögjünk. Szembefordultam vele, hogy nyíltan beszélgethessünk, és ő ugyanígy cselekedett. Összefont ujjainkat magunk mellé emelte, és összesimuló mellkasunknak köszönhetően éreztem minden egyes nyavalyás szívdobbanását. Magabiztosan folytatta, és én ezzel egy időben kezdtem egyre inkább elveszíteni a fonalat. – Szerintem képesek lennénk a távkapcsolatra. Elég laza a munkaidőm, gyakran meg tudnálak titeket látogatni, de hamarosan te is kiveheted a szabadságodat, és hazajöhetsz. Megoldanánk.
A szavak a torkomra forrtak. Képtelen voltam megszólalni, bárhogy is erőlködtem. Tátogtam, mint egy nyamvadt hal – talán pont az, amelyiket aznap vacsorára készítettem. Nos, Skye már nem kóstolta meg, annál jóval hamarabb távozott. Abban a pillanatban inkább arra szerettem volna koncentrálni, mennyit szenvedtem a filézéssel, mint hogy vajon szeretem-e őt. Jobban mondva, szeretem-e eléggé ahhoz, hogy elkötelezzem magam, és az övé legyek. Megérdemeltem volna azt a kincset, amit a lelke jelentett számomra? Készen álltam arra a lépésre, hogy kimondjam, a barátnője vagyok valakinek? Fecseghetek össze-vissza, de akkor sem gondoltam volna, hogy pont akkor hozakodna elő a témával, pont akkor, amikor el akartam dicsekedni a festményeimmel, amiket az odaköltözésünk óta készítettem. Rendkívül büszke voltam mindre, szerény véleményem szerint sokat fejlődtem az idő folyamán, és másra sem vágytam, hogy megoszthassam az örömömet Skye Hendersonnal: azzal a fiúval, kinek véleményére a leginkább adtam. Mégsem voltam képes azt a választ adni, amire ő vágyott – inkább felpipiskedtem, közelebb hajoltam hozzá, két kezem közé fogtam férfias arcát, és puszit leheltem  állára. Tudtam, hogy nem lennék képes teljesen nekiadnom magam, és az utolsó, amit tenni akartam, az a szívével való csalfa játék. Biztosan tudtam, hogy voltak érzéseim iránta, hülye lettem volna nem beismerni, viszont az, amit egy kapcsolat jelentett volna, ráadásul vele... nos, arra még nem voltam felkészülve.
Ezt követően egyre kevesebbet beszélgettünk, és amikor hívtuk egymást, akkor is a karton-kérdéseket tettük fel egymásnak. „Hogy vagy?”, „Mit csináltál múlt héten?”, „Láttál mostanában valami jó filmet?” Egy idő után olyan kínossá vált a hangulat, hogy már konkrétan feszengtem beszélgetéseink során, s emiatt a szívem szakadt meg.
Mayna és én rendkívül jól bírtuk a távolságot, ugyancsak kötetlen munkaideje miatt sok időt töltött nálunk. Vele sikerült a kapcsolattartás, nem volt olyan nap, hogy ne beszéltünk volna – őszintén, egy idő után ki sem bírtam volna. Elmondása szerint gyakori látogatásának az égvilágon semmi köze nem volt a lakáshoz, amely a munkámmal járt, „óh, dehogy is!”. A penthouse, melynek második emeletén élünk csodálatos környéken van, közel mindenhez, és még Caleb is egy köpésnyire él tőlünk. Konkrétan a fölöttünk lévő lakásban.
Ronnie is rendszeresen jelentkezett, hosszasan el tudtunk beszélgetni, azonban mindketten tudtuk, ez már sosem lesz olyan, mint előtte. Ő tette meg az első lépést, viszont én az utolsót: és meg kell, hogy mondjam, egyetlen percét sem bánom annak, hogy így történt, ugyanis azzal, hogy mi ketten eltávolodtunk, Mayna és én olyan közel kerültünk egymáshoz, ahogy nem is hittem, hogy egy barátságban az lehetséges. Sokszor elmondtam már ezt, viszont úgy érzem, nem elégszer. Maynes mindig kihozza belőlem a legrosszabbat, s ez a legjobb, ami történhet velem. Ha nem lenne, Cadyt sem ismertem volna meg. Az eltelt idő alatt ő és Pierce külön mentek, a pasizós életéről pedig nem igen kérdezgetem, noha érzem, van valakije, mert egyre kevesebbszer hív fel nálunk hajnali háromkor, mert „unatkozik és beszélgetni akar” – gondolom, éjféltájt van jobb elfoglaltsága is annál. Szokott mesélni Skye-ról, még ha csak érintőlegesen is, de általában kerüljük a témát; pont úgy, ahogy igyekeztem elkerülni a srácot, amikor LA-ben voltunk, különféle szülinapi bulik okául.

Sokáig úgy gondoltam, ha én egyszer huzamosabb ideig visszatérek LA-be, az csak azért lesz, mert csődbe megy a cég, vagy mert Cady úgy kéri. Viszont minden a legnagyobb rendben volt a vállalattal, és úgy tűnik, Cady is megtalálta a helyét. Rengeteg barátja van, sok iskolán kívüli elfoglaltsága és mindig hatalmas mosollyal lépi át a küszöböt, amikor hazaér. Amióta Tristan udvarolni kezdett neki és randizgatni járnak – amit mindketten bőszen tagadnak, hiszen ezek csak baráti találkozgatások! –, azóta Cady nem rest napi szinten elújságolni, miszerint Tristan bátyja, Cameron még mindig szingli. Tudta, mi történt Skye-jal, és az egyetlen indok, amiért igenis haragszom Hendersonra az az, ahogy megszakította a kapcsolatot C-vel: rögtön és gyökeresen, pedig szüksége lett volna a srácra. Nos, mostanában úgy véli, nekem van szükségem erre a Cameronra, és ezzel rendszerint elég kellemetlen helyzetbe hoz. Igyekszem normálisan reagálni, hogy még véletlenül se fogjon gyanút, de nem tudom, meddig bírom még titkolni, hogy tulajdonképpen ő is csak azért találkozhatott Tristannal, mert Cameron és én megismertük egymást, és egyre többet jártunk el közösen ide-oda. Természetesen nem randizni, eszemben sincs a Skye-jal történtek után egyből beleugrani egy másik mókuskerékbe – nem, Cam mindössze a modellemé, majd kis idő múlva egy jó barátommá vált. Nem szokás férfire azt a kifejezést használni, hogy gyönyörű, de Cameront igenis annak látom, és tökéletesen megfelel a portfóliómba, mellyel egyébként semmi tervem nincs, mindössze önnön szórakoztatásomnak szolgál. Mogyoróbarna fürtjei lágy hullámokban keretezik karakteres arcát, bozontos szemöldöke, csillogó, szürkéskék szemei és dús, cseresznyepiros ajkai egyből képesek bárkit a bűvkörébe vonni. Két naponta találkozunk egy belvárosi műteremben két, két és fél órára, és miközben én festek vagy rajzolok, remekül érezzük magunkat. Mindennemű hátsószándék nélkül élvezem azt, hogy ez az édes, huszonnyolc éves srác lépten-nyomon érezteti velem, hogy tisztel és elismer, mint embert és gyakorló festőt is, ő pedig a vasárnapi villás reggeliket részesíti előnyben, ahol rendszerint ő és az öccse, Tristan, valamint Caleb és a barátnője, Whitney, na meg persze Cady és én veszünk részt. Esetenként becsatlakozik Camék édesanyja is, aki a cégnél dolgozik, mint Caleb titkárnője. Tegyük hozzá, Cameront magát is rajta keresztül ismertem meg, nagyjából pont egy éve, amikor ebédet hozott be az édesanyjának. Egyből szimpatikussá vált ezzel a gesztussal, majd különleges személyisége is magához vonzott, és azon kaptam magam, hogy meg akarom ismerni. Ő is vevő volt erre, és hamarosan összehoztunk egy találkozót, ahol előhozakodtam a modell-témával. A csodálatos és gyönyörű barátnője, Maddie egyből bezsongott, másnapra egyből be is szervezett volna egy időpontot. Nos, mit is mondjak: Szeretem Miamit!

Délután érünk csak haza. Kissé fáradtan rogyok le a kanapéra, majd kapcsolom be a TV-t. Kényelmesen elhelyezkedem, bal tenyeremet az arcom alá simítom, és pár percre lehunyom szemeimet, hogy pihenjek picit. Gondoltam, hogy ez nem fog összejönni, de megpróbáltam – tudniillik, mindig, mikor lepihenek, megjelenik Cady és kikéri a véleményemet egy-egy üzenet kapcsán, hogy mégis mit jelenthet. Természetesen mind Tristantól érkezik. Szóval ez alkalommal, amikor Cady beesik a nappaliba, szinte már előre kigondolok egy sablon mondatot, hogy „aw, de cuki, hisz bókol!”, és felülök, hogy mellém férjen, amikor is észreveszem kezében a barna színű borítékot, melyet izgatottan szorongat. Felvont szemöldökkel, kíváncsian fordulok felé, amint mellém huppan a párnákra. C hatalmasra tágult, csillogó szemekkel és beharapott alsó ajakkal emeli rám tekintetét, és ezzel ha lehet, még jobban felkelti az érdeklődésemet. Talán Tristanék jegyet kaptak a közös kedvencünk, Ellen DeGeneres műsorába? Már hónapok óta lessük a jegyirodát, de mindig elkapkodják előlünk az összeset.
- Mi ez, CC? – nyújtom balomat kérdően. A borítékon nem szerepel más, csak a nevem és a címünk, úgyhogy most már tényleg kíváncsian lesek bele a tartalmába, és szám „O” alakot formál, mikor három, az O2 Arénába szóló jegyet húzok ki belőle. Pillantásom egyből az előadóra esik, és hirtelen háttámlának döntöm a hátamat a pillanatnyi sokktól: Niall Horan. Ezernyi emlék lepi el az agyamat, szám automatikusan hatalmas vigyorba húzódik, és miután a kettőnk közötti üres helyre ejtem a jegyeket, két kézzel a hajamba túrok.
- Ava...? – szólít meg Cady bizonytalanul. – Minden rendben van?
Nagyokat bólogatva, egy még mindig jelenlévő, levakarhatatlan mosollyal emelem fel pilláimat, majd fókuszálok nevelt lányomra.
- Persze, C. Minden a legnagyobb rendben – nyugtatom meg, teljesen elragadtatva.
- Ez azt jelenti, hogy utazunk? – harapja be alsó ajkát várakozás teljesen, miközben ölébe emeli Darrent, aki mindaddig lábunk mellett csaholt, és a füle tövét vakargatva vizslatja az arcomat.
- Hát, a jegyek vissza nem válthatóak... úgyhogy nincs mit tenni, muszáj Angliába utaznunk! Ez van – rántom meg vállaimat és teátrális sóhajt hallatok, mintha igazán nem tehetnék a dolgok alakulását illetően; és valójában ez így is van. Azonban Niall nem is küldhette volna megfelelőbb időben a jegyeket.
Még aznap, lefekvés előtt lefoglalom a jegyeket holnaputánra, hétfőre, hogy a keddi koncertre már minden rendben legyen, és sikerüljön nyugodt körülmények között elkészülnünk. Másnap reggel, miután eldobom Cadyt a zeneórájára, az iroda felé veszem az irányt. Korán van, nyolcat üt az óra, amikor ráfordulok a Sugar Square-re. Februárhoz képest csodálatos időnk van, és ahogy egyre közelebb kerülök az irodához, ismét realizálódik bennem: Miami pont az a hely, amire szükségünk van. Nem is lehetnénk jobb helyen.

Amint beérek az irodába, még a felém rohanó Ewars sem tudja lelombozni a kedvemet, pláne, hogy Cameron pár pillanattal később megdob egy SMS-sel, melyben a mai ebédről érdeklődik, ugyanis délután ismét találkozunk a szokásos szalonunkban, amit arra az időre kibérelek, s ilyenkor mindig elmegyünk előtte enni valahova, mert mind tudjuk: üres hassal sehova sem megyünk! Mosolyogva csúsztatom vissza a mobilt a farzsebembe, majd szoros ölelésben részesítem Calebet.
- Na mesélj, mi ez a nagy sietség? – könnyítem meg helyzetét.
Megvárom, míg magához tér, s újra rendes ütemben kap levegőt. Én nem sietek sehova, tökéletesen ráérek, lévén, saját magam szabom meg a szüneteket és a tempómat – a főnöké-lét előnye. Pláne, ha az ember vasárnap is dolgozik!
- Brandon üzent – kezd bele kissé hadarva. Összerántom szemöldökeimet.
- Mégis miről? Hogy „Bocs a szülinapod elfelejtéséért, íme egy Boldog Szülinapot üzi, pöcsös!”? – veregetem meg a hátát elismerően. – Ez ám az újság, haver!
- Oké, egy, köcsög vagy – húzza résnyire szemeit, viszont mielőtt még bocsánatot kérhetnék – amit amúgy nem terveztem –, így szól: – Oké, végül is jogos, de már nem érdekel, huszonhét életévem alatt talán kilencszer, ha emlékezett arra a napra, amit amúgy kihagyott – legyint, és igyekszik úgy tenni, mintha nem esne veszett rosszul az apja érdektelensége, viszont pontosan tudom, hogy nem így van. És teljes mértékben meg is értem. – Másodszor, még ha írna is, akkor sem hívna „pöcsösnek” – rajzol idézőjeleket a levegőbe egy fanyar vigyorral.
Lebiggyesztem alsó ajkamat.
- Aw, apuci nem ismeri el a kis Calebet? Milyen szomorú...
- Menj már, na! Ez a Cameron gyerek nincs rád jó hatással, vazze'! Cinikusabb vagy, mint valaha!
Vállammal játékosan lökök rajta egyet, és önkénytelenül izgulni kezdek a barna, fürtös hajú srác említésére, na meg a tényre, hogy Caleb tökéletesen tisztában van a hobbimmal és annak jelentőségével, lévén, ő volt az első, akit beavattam a néha pikánsabb témájú festményeim rejtekébe is. Azonban épp ez okból nem mondtam el eddig Cadynek – ugyanis félek, milyen hatással lesz a kapcsolatára Tristannal az, ha én a bátyjáról festegetek; a legutolsó dolog, amit nekik kívánok, az a bekavarásom. Olyan jól alakulnak, és az ösztönös féltés és aggódás mellett kicsattanó boldogságot is érzek, akárhányszor csak eszembe jutnak. Miami mindkettőnknek a legjobbat nyújtotta eddig, és izgatott vagyok, miket tartogat még számunkra ez a város.
- Szóval... mit üzent apád? – kérdezem óvatoskodva, mikor leteszem a táskámat az asztalomra, majd mellé támasztom a csípőmet, és keresztbe font karokkal várakozom Caleb meséjére. Sejtem, ez hosszú menet lesz.
- Éppen Whitney-vel reggeliztem, miután együtt tusoltunk reggel... óh anyám, az a test...
- Khm, a lényeg! – szólok közbe nevetve. Caleb bőszen vigyorogva, büszkén biccenti feljebb az állát, jelezve: ő igen is büszke reggelének eme mozzanatára, viszont én valahogy nem vagyok kíváncsi a szexuális életére a barátnőjével, már ne is haragudjon!
- Um... szóval, reggeli után meglepődve vettem észre, hogy apám háromszor is hívott, és folyamatosan üzenetekkel bombázott. Kicsit elfanyalodtam, már megszoktam, hogy nem hallok felőle és tetszett ez így, amikor megjött a legújabb SMS: egy héten belül vissza kellene utaznunk LA-be. Okokat nem írt, és amikor felhívtam, mindössze annyit árult el, hogy nagyon fontos, nincs apelláta, mert a cég jövőjéről van szó.
Elhúzom a számat.
- A cég jövőjéről? Ez nem sejtet túl sok jót...
- Ki tudja, lehet, megint sikkasztott pár millát'! – rántja meg vállait nemtörődöm stílusban. Felhorkantok.
- Ne vegyük ezt ilyen félvállról... sosem lehet tudni!
- Kopogjuk le, mi? – Erre csak felnevetek. – Szóval, visszatérünk a régi életünkbe, hm?  – kérdezi valamivel később.
- Egy hét erejéig, ha jól hiszem – javítom ki mosolyogva. – Uh, amúgy képzeld! Niall koncertjegyeket küldött! O2-s, kedden lesz. És találd ki, hány jegyem van!
- Három? – kacsint rám kacéran. – Jó spanok lettünk Horannal, simán elhiszem, hogy az enyém a legjobb helyre szól, ti meg majd valahol hátul nyomorogtok!
- Most úgy rávágnám, hogy csak kettőt kaptunk, de basszus, ráhibáztál – röhögök fel beletörődően.

Két nappal később, Cady és Tristan érzékeny búcsúja után még egyszer letisztázzuk, hogy naponta ránéz Darrenre – és természetesen boldogan elvállalja a kutyaszitter szerepét, tudva ezzel imponálhat a lányomnak. Egyszerűen nem bírok rajtuk nem vigyorogni, úgyhogy inkább lehordom a csomagjainkat. A kirendelt taxi a parkolóban vár ránk, és miután a sofőr segít betenni a cuccainkat a csomagtartóba és Cadyék is leérnek, már robogunk is. A váróban találkozunk Calebbel, akinek majdnem kétszer annyi csomagja van, mint nekünk, és háromnegyed óra várakozás után elfoglaljuk a helyünket a repülőn. A röpke 8 és fél órás repülőutat olvasással töltöm, Caleb és CC pedig végigbeszélik az időt, a létező összes témát érintve, amit csak lehet. Az átszállásoknál, amikor beülünk egy reptéri kajáldába, én magam csöndes vagyok, és bár elcsenek egy-két szemet Caleb krumplijából, de nincs nagyon étvágyam. Hányingerrel küzdök, és akárhányszor Angliára gondolok, ahova nemsokára megérkezünk, görcsbe áll a gyomrom.
Kicsivel a végső, angliai leszállás előtt a végére érek a második, művészettel foglalkozó könyvemnek, úgyhogy igyekszem én is felvenni a fonalat, és bekapcsolódni a beszélgetésbe, annak reményében, hogy egy kicsit feloldódjak. Cady és Caleb is meglehetősen jól kezelnek, tudják, hogy bár stresszes vagyok, de nem harapok – ettől függetlenül nem erőltetik a beszélgetést, csak ha én kezdeményezem. Pont úgy, mint este, már a hotelszobánkban. Egy három ágyas szobát kaptunk, tökéletesen elférünk benne – és megfelel arra az esetre is, ha tényleg huzamosabb ideig itt kell maradnunk. Cady egy hétre lett kikérve az iskolából, az irodát Cam és Tristan édesanyjára bíztuk: elvileg minden le van zsírozva, és nincs miért aggódnom, hiszen végre visszatérhetek oda, ahonnan egykor elindultam! Remélem, Anglia ismét elvarázsol, ugyanis csak ebben reménykedem a túlélésem érdekében.

A várva várt nap hamarabb eljön, mint gondoltuk, és tökéletesen időben léve, izgatottan toporgunk az ajtóban Caleb hívását várva. A srác nagyjából tíz perce lement, hogy hívjon nekünk egy taxit, és amint visszaér, teljes lázban égve a lift felé rohanunk, majd amint leérünk, megrohamozzuk az autót is. Az út nagyjából tizenöt percet vesz igénybe, és amint kifizetjük az utat és busás borravalóval illetjük a sofőrt, kiszállunk a járműből, és miközben hevesen igyekszünk nem megfagyni, beállunk a bejárat előtt kígyózó, hosszú sorba. A rengeteg rajongó izgatottan zsizseg, ismerős arcok után kutatva kapkodják a fejüket. Minden tinilány és apuka-anyuka kicsípte magát, a hidegtől és a várakozástól toporogva, vigyorogva beszélgetnek.
Caleb kevesebb, mint négy perc alatt jut el arra a pontra, ahol már nem bírja tovább, és a következő pillanatban már a mobilját feloldva tárcsázni is kezdi nem mást, mint Liamet. Rövid beszélgetést folytatnak le, Ewars tömören ismerteti a helyzetünket, melynek az az eredménye, hogy jobbra kanyarodva beengednek minket a hátsó bejáraton, amely a fellépők számára van fenntartva. Vacogásom egyből enyhül, amint zárt terepen tudjuk magunkat, és elengedem CC kezeit is, mert bent már jóval melegebb van, s elfelejtettünk kesztyűt hozni.
Lekapom magamról a kabátomat és az alkaromra fektetem, kistáskámat a vállamra akasztom, és éppen segítenék Cadynek is levetkőzni, amikor balról ismerős hang üti meg a fülemet. Fejemet arra fordítva Liam tűnik fel szemeim előtt, hatalmas vigyorral az arcán, és szélesen kitárt karokkal közelít felénk. Amint elénk ér, szorosan karjaiba von, szinte eltűnök ölelésében.
Kép tőle: camila- Hallod, haver! Hova edzel már? Melletted gyengének tűnök, pedig amúgy nagy gizda vagyok ám!
- Menj már, Bipi, hol vagy te gizda? – röhög fel gonoszkodva, majd vállamnál fogva eltol magától, élénk pillantását gyorsan végigvezeti rajtam, majd elégedetten biccent egyet, s úgymond félre lök, hogy nevelt lányomat is jól megszorongathassa. Eközben feltűnik Sophia is, ujján a gyémántgyűrűvel, melyet Liam fél éve húzott az ujjára, és jól megszorongatjuk egymást. Egyikük sem fogadja kevesebb rajongással sem CC-t, sem Calebet, ami miatt már most imádom ezt a napot. Mikor kicsit beljebb megyünk, szembe találjuk magunkat a többiekkel: Niall öltözőjében lelünk rá magára Horanra, a családjára és Louis-ra a csípőjén vigyorgó Freddie-vel. Mindenkit szorosan megölelgetek, legnagyobb meglepetésemre Louis nagy lelkesedéssel fogadja érkezésünket, majdnem akkorával, mint ahogy Niall teszi. Az ír srác elérzékenyülve fonja körém erős karjait, majd ennyit súg a fülembe:
- Köszönöm, hogy itt vagytok, Avie! Nem is sejted, mennyit jelent a támogatásotok!

Nagyjából másfél órával később már Backstage-ből kísérjük figyelemmel Niallt, ahogy teljes mértékben kiteljesedik.  Felrobbantja a színpadot a hangjával, a tömeg őrjöng, a hangulat a tetőfokára hág. Hangja betölti a teret, fenomenális dalait egytől egyig mindenki hatalmas lelkesedéssel fogadja. Minden olajozottan megy, Niall csodálatosan teljesít, a hangja varázslatos, és kifejezetten büszkének érzem magam. Nincs zavaró tényező, együtt csápolunk a lányokkal és fiúkkal. Egy idő után megszerzem magamnak Freddie-t, és kis kezeit fogva táncolunk Niall toplistás számaira, melyek rekordsebességgel első helyre jutottak a ranglistákon.
Csakhogy aztán megjelenik Harry. Olyan hirtelen áll meg mellettem, hogy felfogni sincs időm, tényleg ő az. Csupán jól ismert kölnije ér el hozzám, azonnal orrjárataimba kúszik, és mint régen, most is hatása alá kerít. Viszonylag gyorsan magamhoz térek, amikor Freddie gurgulázó kacajjal az ölébe kéredzkedik. Ismét meg kell állapítanom: nagyszerűen áll a kezében a gyerek.
- Harry. Ugh. Izé, um... nem láttalak egy ideje. – Mintha sokkal könnyebb lenne vele úgy beszélni, hogy biztosan, első kézből tudja, ezúttal nem azért mentem el, mert már nem szerettem többé. Sosem kellett volna, hogy ilyenen törje a fejét, hiszen olyan nyilvánvaló volt!
- Mhm – mosolyodik el óvatosan, helyes arcát öröm öleli körül, azonban lerí róla, milyen ideges. Egy szót sem szólunk ez ügyben, de egyöntetűen megegyezünk abban, ezt a beszélgetést nyugodtabb környezetben kellene lerendeznünk, úgyhogy hátrálunk pár lépést. Tekintetéből tudom, ő sem így képzelte el az újratalálkozást a partyjuk után. – De most itt vagyunk. Angliában. Egyszerre egy helyen, pedig esküdni mertem volna arra, hogy ilyen nem fordul elő még egyszer az életben. És mégis... Mínusz egy szívfájdalom és egy bukott foglaló, persze – nevet fel, és meglehetősen jól szórakozik saját magán: hátravetett fejjel röhög fel, kitartóan a csípőjén tartva a legkisebb Tomlinsont.
Arcomra egy fancsali vigyor költözik, és Harry vállába öklözöm.
- Poénos gyerek vagy te, Styles!

2017. december 10.

Harmincnyolc // Üdv a családban!

sziasztok :)
üdv itt, ismét egy nagyobb kihagyás után. sajnálom, hogy folyton így alakul, igazán nem szándékos, de téli szünetben igyekszem behozni a lemaradást, ugyanis OMFG dec 4-én ünnepeltük a sztori második (2 !!!) szülinapját!! SHOOK!! Vegyes érzelmeim vannak, mert ez azt jelenti, hogy két éve agyalok egy olyan történeten, amit még nem szeretnék elengedni, ugyanakkor nem is vagyok teljesen biztos a végében... ebben az évben mindenképpen le szeretném viszont zárni, hogy 2018-at megújulva, a többi történetemmel kezdhessem. Drukkoljatok, hogy sikerüljön összehozni! <3 Jó olvasást, babes! Nézzétek el a fejezet nyálasságát, muszáj volt. :') A folytatás holnap érkezik. <3

Kép tőle: camila

Amint kilépünk a kapun, kiszakad belőlem az önfeledt, kismalachoz hasonlító, boldog visítás, és szinte rávetem magam az ugyanilyen állapotban lévő Cadyre. Karjaimat nyaka köré kulcsolom, és mivel szinte teljesen egy magas velem, nem esik nehezemre – jobbra-balra dülöngélve, szorosan lehunyt szemhéjakkal, remegő alsó ajkakkal igyekszem felfogni a történteket. Cady hivatalosan is a lányom lett. A táskámba süllyesztett papírok innentől kezdve egy életen át feljogosítanak mindarra, amit oly régóta akartam már! Hogy gondoskodhassak erről a lányról, akinek csak és kizárólag a legjobb jár mindenből, és még véletlenül sem kevesebb. Innentől kezdve hivatalosan is az a feladatom, hogy boldoggá tegyem, hogy szeressem – és mindeközben szorgosan reménykedem abban, hogy igyekezetem nem lesz hiábavaló, és egyszer egy csodálatos nő válik belőle. Értelmes, intelligens, tanult nő, aki magabiztos a magánéletében és a munkájában is. Aki megtalálja a megfelelő férfit maga mellé, a társát, aki tökéletesen kiegészíti – aki nem a másik fele lesz, hanem egy teljes, kerek egészként működhetnek együtt, a másik támogatására szentelt élettel. Életet ad pár csodálatos gyerkőcnek, és boldog, kiegyensúlyozott nő lesz, egy egész emberöltőn keresztül. Ahogy ránézek a mostani, tinédzser valójára, ha másban nem, de ezekben száz százalékig biztos vagyok.
- Hova szeretnél menni? Valahogy meg kell ünnepelni ezt a napot! – jelentem ki ellentmondást nem tűrően, és esküszöm, majd kicsattanok a boldogságtól. Nem ittam RedBullt, de úgy érzem, mintha mindjárt elszállnék. Az adrenalin átveszi az uralmat, elmém elködösül.
- Umm... csak haza – válaszolja, és ahogy a szavak elhagyják ajkát, belepirul mondandójába. A kis pipacsvirágok a fülétől indulnak vándorútra, és szempillantás alatt sötét rózsaszínné varázsolják az orcáját és a nyakát is. Meg kell zabálni! – gondolom. És a hangsúly, mellyel megnevezi az otthonunkat... Képes teljesen levenni a lábáról, és hirtelen bármit képes lennék megtenni azért, hogy még egyszer hallhassam ezt a szájából. Az a rengeteg érzelem, ami a hangjában rejtőzik, lehengerel. Hála. Szeretet. Büszkeség. Türelmetlenség. Szeretet. Azt hiszem, ezek az érzelmek jellemeznek engem is a legjobban ezekben a pillanatokban, de nehéz körülírni mindazt, mely az agyamban és a szívemben kering; egy meghatározhatatlan érzelem-katyvasz, ami úgy jó, ahogy van, s kár volna megbolygatni. – Netflix? Pattikuki? Chips, Cola...?
- Tökéletes. – Jobbomat nyaka köré dobom, és miközben lesétálunk a rövid lépcsősoron, az oldalamhoz húzom őt, és a szívem csordultig telik szeretettel. – Egyszerűen tökéletes.

Amikor leparkolok a ház előtt, és oldalra fordulok, hogy megkérdezzem Cadyt, mit szeretni enni, a szemem sarkából, éppen kiszúrom, ahogy a nappalit elrejtő csipkefüggöny meglibben. Szinte biztos vagyok abban, hogy nem alakult ki odabent orkán erejű szél, úgyhogy egy pillanara megáll bennem az ütő. Mocsok egy dolog lenne, ha pont ma akarnának kirabolni minket! – gondolom. Két szemöldököm összeszalad, és már nyitom a számat, hogy rákérdezzek, mégis ki a fene lehet a lakásban, amikor mobilom táncolni kezd a műszerfalra szerelt tartóban, és Liam neve villog a képernyőn. Kérése végig nagy betűkkel szemezget velem: „shh, Avie!
Áldom az eget, amiért Cady annyira a mobiljába van mélyedve, hogy észre sem veszi ezt a pár pillanat alatt lezajló kiesést. Igyekszem rendezni a vonásaimat, egy apró mosoly azonban kitartóan ott csücsül a szám sarkában, viszont bízom abban, hogy Cady ezt a mai nap sikerének tudja be  – és jól tenné, mert ha valaki rákérdezne, miért vagyok olyan boldog, amilyen, tényleg ez lenne a legnagyobb indokom. Jobb kezemmel felé nyúlok és ujjaimmal összeborzolom eperszőke tincseit, és erre már felkapja fejét. Elkerekedett ajkakkal, látszólag felháborodottan pislog rám azokkal a hatalmas kék szemeivel, majd színpadiasan cicceg egyet, és oldalra fordul, hogy aztán kicsapja a kocsiajtót, s kiszálljon a járműből. Vigyorom innentől kezdve csak egyre és egyre nagyobb, külső szemmel bizarrnak tűnhet, ahogy vigyorogva követem a lányt a bejárati ajtóhoz, miközben ő a haját rendezgeti, de még ez sem képes lelohasztani a kedvemet.
Amint Cady kinyitja saját kulcsával a lakásajtót, bentről síri csend hallatszik ki. Nem tudom, hányan vannak bent, lövésem sincs, mire számítsunk – de igyekszem normálisan viselkedni, úgy, ahogyan egy átlagos napon is tenném a hazaérkezésünk után. Megkérem, a cipője levétele után kapjon fel egy papucsot a lábára, és amíg leül, hogy felhúzza a mamuszát, én kikerülöm, és a nappaliba megyek. Az elhúzott függönyök miatti sötétséget meg kell, hogy szokja a szemem ugyan, de amikor ez megtörténik, a barátaimat, a családomat találom magam előtt. Ma már másodjára, de félrever a szívem a boldogságtól, és örömkönnyek homályosítják el látásomat. A szoba négy sarkában és a tortát tartó állvány mellett lufik táncolnak, Liam, Skye és a bátyáim kezében egy-egy csokor vörös rózsa kap helyet, Calebnél egy hatalmas csokis doboz várakozik arra, hogy este elcsenjek majd belőle egy-két-ezer szemet, és ha ez még nem lenne elég – a szemközti falról egy felirat lóg: Üdv a családban, CC! Ennél szebbet álmodni sem mernék.
Cady, amit nagyjából két másodperccel később beteszi a lábát a helyiségbe, látom, egy pillanatra megroggyan a térde. Még én sem tértem magamhoz, úgyhogy együtt próbáljuk meg felfogni Cady bulijának lényegét: egy beavatót, s annak minden csodálatos apróságát.
Kezét szája elé kapja, és egy nyikkanás-szerű hangot hallat, amint végigvezeti pillantását a tömegen. Szemei elkerekednek, az azúrkék íriszek őszinte meglepettséget sugároznak. Tekintete végül rajtam állapodik meg, és nagyokat lépve szeli át a köztünk lévő teret, hogy aztán az ölelésembe boruljon. Felnevetek, és ezzel egy időben két könnycsepp végigszánkózik az arcomon. Pár pillanattal később vállánál fogva eltolom magamtól a lányomat, és a pulóverem ujjával próbálom meg eltüntetni könnyeimet. Cady szipogva-nevetve egyenként végigölelget mindenkit, majd, mint aki erősen igyekszik felfogni a történteket, olyan arccal veszi át a virágcsokrokat és a csokit Calebtől – aki egyértelműen túl jól ismer minket, ugyanis a csoki pillanatok alatt elfogy, a virág viszont feleannyi idő alatt elszárad – és a lányoktól: Maynától és... Ronnie-tól.
- Köszi, srácok! Most rosszul érzem magam, amiért én nem adtam semmit C-nek  – nevetek fel halkan, és felfelé pislogva törlöm le az utolsó könnycseppeket.
- De, adtál, Ava! Mindezt! A jövőmet! Veled és velük. – S ezzel újra a karjaimba veti magát.

A nap további részét együtt töltjük. Hangosak vagyunk, s erre pofátlanul büszkék. Hol berakunk egy filmet, amire senki sem figyel, hol lemegyünk a partra. Egyszer sem fordul elő, hogy senki sem beszélne, hirtelen mindenkinek rengeteg mesélni valója akad, és be sem áll a szánk. Sosem éreztem még magam teljesebbnek és szabadabbnak – ez az az élet, melyet kisgyerkőcként megálmodtam magamnak. Olyan emberek vesznek körül, akikre feltétel nélkül rábíznám az életemet, és akikre családomként tekintek. Nem vagyunk hibátlanok, egyikünk sem szent, mindannyiunknak vannak rosszabb és jobb napjai – viszont elmondhatom, hogy az enyémeken ezek az emberek segítettek keresztül, a legrosszabb napjaimon is velem voltak, és egy emberöltő is kevés lenne ahhoz, hogy ezt viszonozni tudjam valahogy. Persze, ettől még megpróbálhatom.
Egy idő után a bátyáim, Caleb és Mayna  elbúcsúznak tőlünk különféle teendőkre hivatkozva, sűrű bocsánatkérések közepette és még egyszer, jó szorosan megölelgetik CC-t. Andy, ahogy erős karjait vékony dereka köré fonja, jobbra-balra dülöngél a lánnyal, aki ezen csak hangosan kacag. Elmosolyodom a hangra. Mayna ellátja őt jó tanácsokkal, mint például, hogy mivel próbálja ki a csokit, hogyan lesz finom, amit Cady és én is szívecske szemekkel hallgatunk.
- Óh, és a legfontosabb: jól dugd el, hallod? Legyen egy fix helyed, és sose árult el neki! Csokievésben verhetetlen, ezt jól jegyezd meg, kicsi lány!
- És mégis így néz ki – érkezik a hátam mögül a mély, dörögő hangú replika. Meg sem kell fordulnom, hogy tudjam, a bók egyenesen Skye-tól származik. Két nagy kezét derekamra simítja, és mellkasához húz. Reszelősen fújom ki a levegőt, és örülök, amiért háttal áll nekem, ugyanis paradicsom piros arcomat jobb, ha nem látja. Így is elég nagy arca van, nem kell, hogy még jobban megnöveljem az egóját azzal, ha rájön, igenis tetszik nekem!
Ronnie mindentudó pillantása a lelkemig hatol, és tudom, kettőnknek nagyon sok megbeszélnivalónk lesz még, ugyanis a nap folyamán nem volt alkalmunk leülni és lelkizni – de ha mégis, akkor sem akartam volna, mert ez a nap nem arról kellett, hogy szóljon.

Miután a srácok elmennek, a kanapé előtt találjuk magunkat Niallel, Liammel és Sophiával, Skye-jal, Ronnie-val és természetesen CC-vel. Fejem Skye ölében, lábam Niall combján pihen, és csak élvezem a kényelmet, melyet megérdemlek.
Oldalra fordítom a fejemet, és így rálátásom nyílik Ronnie-ra és Cadyre, ahogy a konyhában állnak, egymással szemben, és mosolyogva beszélgetnek. Furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy rájuk nézek. Sokáig úgy éreztem, voltaképpen Nica anyja is lehetnék, ugyanis mindig én voltam a komolyabb – ennek ellenére, az idő legnagyobb részében testvéremként kezeltem. Olyan barátnő volt, akit az ember elképzel magának, és minden apró kritériumnak megfelelt. A hibáival, a zakkantságával együtt szerettem, viszont az emberek változnak, és mint minden más, kettőnk közeli kapcsolata nem tarthatott örökké. Amikor eltávolodtunk, sok-sok egyéb dolog is történt épp az életemben, és bár fájt az elvesztése és az, hogy tulajdonképpen közelebb került Kendallhoz, mint hozzám – pedig tudta, hogyan éreztem a lány iránt –, de szépen lassan hozzászoktam a hiányához, pláne, miután Skye-jal is olyan közel kerültünk egymáshoz, amennyire sosem hittem, hogy a megismerkedésünk után az lehetséges lenne. Majd megjelent az életemben Cady, és hirtelen minden a helyére került. Pont úgy, mint amikor Cady visszasétál közénk, kezében popcornnal, és törökülésbe vágja magát mellém, kényelmesen megtámasztva könyökét a hasamon. Ujjaimmal hátulról borzolom össze eperszőke tincseit, reakciója aranyat ér: Skye-t hibáztatja.
jacob whitesides, bea miller, and jea kép- Hallod, Henderson... vegyél egy gyűrűt, haver!
Skye és én egyszerre hördülünk fel.
- Oh, azt hiszem, nem áll készen erre a csodára, amit a családom jelentene.
Skye egyetértően felnevet.
- Mhm, én is így érzem. – S lehajol, hogy egy ráérős csókot nyomjon a homlokomra. Amint a kölnije belekúszik orrjárataimba, érzem, ahogy izmaim ellazulnak és lenyugszom.
- Anyám, lenyűgöző, milyen hatással vagy Avie-re! – hüledezik Niall, és amikor nagyjából öt perccel később Skye lő kettőnkről egy fotót, Ni ismét felszólal; viszont ezt már nem tudjuk figyelmen kívül hagyni.
- Kereteztessétek be, kiváló kép lesz a gyerekeknek!
- Na jó! – Combjaimra csapva a tenyeremet felnyomom magam, és haragos pillantást vetek a srácra, kinek tekintetéből ártatlanság tükröződik. Rá nyújtom a nyelvemet, amikor húzogatni kezdi a szemöldökét, majd unokatesómékhoz fordulok: – Menjünk el valahova, ahol le tudjuk vezetni a felesleges energiánkat!
Niall jelentőségteljesen a markába köhög. Hitetlenül felnevetek, és a plafonra emelem szemeimet. A fiúk és Ronnie halkan vihogva szórakoznak az ír srác beszólásain, míg Soph és Cady fintorogva merednek maguk elé. – Na, de most komolyan, hé!
- Jó, jó – csitítgatja magát Liam még mindig vihogva, majd pár pillanatnyi töprengés után előhozakodik az ötlettel, melybe mindannyian örömmel beleegyezünk.

A falmászás csupán az utóbbi egy évben lett nagy divat a környéken, fokozatosan egyre több szülő íratta be a gyereket különböző időpontokra akár több oktatóhoz is, és végül versenyeket nyertek, ezzel gazdagítva az otthoni üvegszekrényt néhány trófeával vagy éremmel. Szerény véleményem szerint egy kiváló sportról beszélünk, remekül megmozgat és levezeti a fennmaradt, felesleges energiát – úgyhogy tökéletesen megfelelt a célnak, amiért eleve odamentünk. Amikor már az oda szánt, laza szerelésemben állok a pálya alján lévő gumiszőnyegen, és Niall felcsapja a kezét, miszerint ő szeretne kezdeni, önként vállalkozom a feladatra, hogy tartom a kötelet. A nemrég ismertetett maximum időtartam, ami alatt egy kezdő megmászhatja a legkönnyebb pályát hét perc, viszont nem számoltak Ava Michelle Hearttal, akiben buzog a versenyszellem és a bosszú is – így történhet meg, hogy Niall húsz perc múlva ér csupán vissza mellénk, szemei szikrákat szórnak felém, és szinte érzem a haragját – na meg a mostanra már úgy-ahogy legyűrt félelmet is, amit az utóbbi húsz percben okoztam: hozzáteszem, nagy örömmel. Fél kilencig ott maradunk, és mi távozunk utoljára, kicsivel a normális zárási idő után. Az ember azt hinné, ennyi mozgás után kifárad és leginkább az ágya után áhítozik, azonban miután Sophia bejelenti, megéhezett, kis csapatunk beül egy Nando's-ba. Végül fél tizenkettő tájékán keveredünk haza, Skye és Ronnie társaságában. Cady, amint átlépjük a küszöböt, elköszön és tusolni indul.
- Ava, um... nem akarok pofátlan lenni, de itt aludhatnék? A kanapé és én régi jó pajtik vagyunk... – húzza el száját bocsánatkérően, zavarában ujjait tördeli. Megértően elmosolyodom.
- Persze, hogy itt aludhatsz. Viszont a kanapé és én jobb kapcsolatot ápolunk, mint ti ketten, úgyhogy menj nyugodtan a szobámba, nekem tökéletes itt is.
- Ó, én igazán nem...
- Nem kérdés volt! Na, nyomás – hessegetem a szobám fejé jókedvűen. Nica egy hálás mosolyt villant felém, és megszorítja felé nyújtott kézfejemet.
Miután a barna lány magára húzza birodalmam ajtaját, Skye felsóhajt mögülem:
- Sajnálom, amiért így alakult.
Összefont szemöldökkel huppanok mellé a kanapéra, lábaimat magam alá húzva, és felé fordulok. Skye erős, tetovált kezét a fejtámlára fekteti, így hozzá bújok, és fejemet a vállára támasztom. Míg ujjaival a vállamon játszik valamilyen hajnali szonettet, addig másik hatalmas tenyerét a térdem fölötti bőrfelületre simítja, és mutatóujjával különféle mintákat rajzol a bőrömre.
- Mi? – kérdezem kásás hangon, teljesen érintésének hatása alá kerülve.
- Hogy ennyire eltávolodtatok Veronicával. Még emlékszem, milyen volt a plázában...
- Milyen volt? – kérdezek vissza halkan, kezdem elveszíteni az önkontrollt.
Hangja hallójárataimba kúszik, felgyorsul a szívverésem.
- Olyan, akinél egyből, bármiféle hezitálás nélkül is sokkal jobban tetszettél.

Másnap reggel, miután eldobom Cadyt a suliba és beérek az irodába, hála a jó égnek túl sok a teendőm ahhoz, hogy gondolkodni tudjak a tegnap este, ma hajnalban történteken. Mivel holnap indulok Miamiba, így egyből az irodámba sietek, és éppen összeszedném a cuccaimat, a poggyászába pakolnám a konferenciához kellő iratokat és egyebeket, amikor nyílik az ajtóm, és Brandon, lazán a nadrágzsebébe dugott kezekkel feszít a szélesre tárt nyílászáró küszöbe fölött állva. Túl gyanús az a nyugodtság, mely leolvasható az arcáról, és az a fej, az az önelégült arckifejezés, mellyel figyelemmel kíséri mozdulataimat a táskámtól az asztalomig egy újabb kötegért. Udvariatlan vagy sem, de megvárom, míg ő köszön először; csupán annyit vagyok hajlandó megtenni, hogy néha jelentőségteljesen hátrapillantok a vállam fölött, viszont semmiféle reakció nem érkezik. Ez a három perc sokkal többnek tűnik, mint amennyi, viszont pont mikor már feladnám és rákérdeznék, mégis mit akar tőlem, és miért sunnyog ennyire, végre valahára megszólal.
- Heart, mit gondolsz... tudnál irodát vezetni? – kérdezi mindennemű bevezetést mellőzve.
- Hogy én? – kezem egyből megáll a mozgásban. Összezavarodva egyenesedem ki az asztalom takarásában, és balgán a mellkasomra mutatok.
- Miért, látsz te itt már Heartot is? Mert én nem. – Ezek azok a pillanatok, amikor, ha nem félnék a kirúgástól, simán felképelném a főnökömet. Brandon Ewars kifejezetten egy olyan fickó, akitől egyetlen beszélgetés nélkül is képes vagy a végletekig megundorodni. – Nos? Benne vagy?
- Ez azt jelenti... hogy a konferencia után... ott kellene maradnom egy ideig... Miamiban? – próbálom összerakni a fejemben a hallottakat és logikus sorrendbe állítani a kapott információkat, viszont olyan, mintha az agyam hirtelen képtelen lenne helyesen és annak megfelelően funkcionálni. Nem tehetek róla, igazán, de amikor ilyen fajta sokk ér, nehezemre esik az értelmes önkifejezés.
- Nem, ez azt jelenti, kedvesem, hogy a konferencia után a fiammal karonöltve rátok bízom az ottani részleget. Hiszem, megbirkóztok a feladattal, ami rátok vár, ugyanis az ottani helyzet kifejezetten sivár, és muszáj beindítani. Végzetes következményei lehetnek, ha a továbbiakban is hanyatlani hagyjuk. Ez egy meglehetősen hosszadalmas folyamat, akár évekre is szólhat, szóval holnapig adok időt, hogy átgondolhasd. Caleb már rábólintott, mellesleg, úgyhogy jelezném, nagyjából húsz százaléknyit számít bele a végső döntésbe a véleményed. Nem csodálkozom a fiam gyorsaságán: kikerül a látókörömből, még szép, hogy dalolva elvállalja! – szalad fel egyik fazonra szedett szemöldöke, mint aki meg sem lepődik Caleb lépésén, melyet egyébként teljes mértékben megértek.  Azt viszont nem, hogy a srác mégis miért nem szólt nekem? A társam, úgyhogy ha ő megy, nekem is kell! – háborodom fel. Ennek közös döntésnek kellett volna lennie! Viszont akármennyire is dühösnek kéne lennem, egyszerűen nem találok egy épeszű indokot sem arra, mégis miért kellene visszautasítanom Brandon ajánlatát.
- Én... nem is találok szavakat.
- Nehogy hálálkodni kezdj! Ha rábólintasz, az elkövetkezendő években több milliószor hagyja majd el a szádat anyám neve különböző jelzőkkel megtoldva, de ez rendben is van, Ava! Természetesen  hosszabban is tájékoztatlak az ügyről, a hatókörödről és magáról a feladatodról, de az előléptetésed része, hogy fejvadásszá kell avanzsálódnod; embereket kell gyűjtened a céghez, akiket meg is kell interjúvoltatnotok! Nagy változás, hatalmas felelősség, viszont embertelen sokat segítene mind az európai, mind az itteni cégnek, ha ott is fellendülne az üzlet.
- Szóval Miamiba kerülök, mint cégvezető, és nem azzal fogok foglalkozni, amivel most? Akár évekre is távol kell maradnom az otthonomtól, ismét újra kell kezdenem mindent, de legalább többen is megismerik a nevemet és feljebb kerülhetek a ranglétrán?
- Óh, Ava – húzza száját cinikus görbébe. – Drágám, a nevedet így is rengetegen ismerik, hála a múltbéli döntéseidnek! Mit gondolsz, miért döntöttem úgy, hogy foglalkoztatlak, és nagyjából nulla tapasztalattal rád bízom az első rendezvényedet? A másodiknál már be is futottál, kislány! Nem volt ám semmi! Úgyhogy, Heart... Nagyon szívesen.
És ezzel kifordul az irodámból, pont akkor, amikor a fia feltűnik az ajtóban, s így rálátása nyílik döbbent, haragos és sértett valómra.
Szólásra nyitom a számat, viszont végül, mivel gondolataim össze-vissza cikáznak, inkább becsukom, és Caleb arcáról elvezetve zavart pillantásomat, csendesen folytatom tovább a pakolást. Nagyjából az egész napom ilyen hangulatban telik: zavartságom kihat az étvágyamra, a teljesítményemre és a gyorsaságomra egyaránt. Caleb sokszor megpróbál hozzám szólni, viszont mivel tudom, hogy két napig össze leszünk zárva egy kis hotelszobában, és végig együtt kell majd mozognunk és összehangolódva gondolkodnunk, így megspórolom magamnak a vitát, melyet akár a repülőn is lerendezhetek.
Este, amikor már ágyba kerültem és túl vagyok egy fél órás telefonbeszélgetésen Skye-jal, Ronnie dugja be a fejét az ajtónyíláson. Nagyra nyílt szemekkel, szótlanul kérdezi, bejöhet-e. Megpaskolom magam mellett a matracot, és egy kicsit nyúzott mosollyal hívom be. És sosem gondoltam volna, de pont Ronnie-ra van szükségem ahhoz, hogy meghozzam a tökéletes döntést a jövőmmel kapcsolatban.

Másnap reggel Skye, nagylelkűen kisegítve engem, reggelivel felpakolva gurul a ház elé, majd, miután segít bepakolni Cadynek a sulitáskáját és a két napi váltóruháját is, amely a Liaméknél maradáshoz szükséges, elhajtanak. Utánuk fordulva integetek mindaddig, míg rá nem kanyarodnak a főútra, és így eltűnnek a látókörömből. Amikor beérek a lakásba, és behúzom magam után az ajtót, a telefonom táncra kel a márványpulton, és Cady neve villog a képernyőn, azt üzenve: „Bár még találkozunk ma, de légy te a legjobb, Ava! Nagyon-nagyon drukkolok Nektek!
Mosolyogva csúsztatom a farzsebembe a mobilomat, majd csípőmmel a pultnak dőlök, és ismét ujjaim közé veszem a gőzölgő bögrémet. Ronnie az asztalnál ül és a hajnalban meghozott napilapot olvasgatja, néha-néha összevonva szemöldökét, máskor felkuncogva. A kávéját kortyolgatva lapoz egyet. Szemöldöke hirtelen haja vonaláig szalad, közelebb hajol a papírhoz, majd egyetlen pillantás után rám kapja zavart tekintetét.
- Szerepelsz a friss hírekben, Ava! Nézd, itt! – bök az arcomra, amely a rólam szóló rövid cikk mellett kap helyet. Egyből mellé lépek. Nos, a fotó nem túl előnytelen, de a cikk már annál inkább felbosszant. – „Harry Styles exe komoly üzletasszony lett. A sokak által ismert rendezvényszervező, Brandon Ewars floridai vállalatát veszi át főnöke fiával. A hírt tegnap este közölték Mr Ewars PR-osai, majd maga Mr Ewars is kiadott egy közleményt az újításokról, és a nagy reményekről, melyeket a miami céghez fűz. Úgy tűnik, még Harry után is van élet, és igenis elérhető minden, mit valaha megálmodtunk! Sok sikert Miss Heartnak a továbbiakban!”
Ezen csupán felnevetni tudok, mivel cseppet sem lep meg. Tudom, mekkora szüksége van Brandonnak a médiára és a közvéleményre. Viszont azt is tudom, hogy nyilatkozata ellenére is megvan a jogom arra, hogy nemet mondjak a felkérésre. Még akkor is, ha egyre komolyabban fontolgatom, hogy elfogadom. Hülye lenne nem így tenni! Azonban itt, LA-ben van az otthonom. Cady most illeszkedett be az osztályba, én révbe értem, és bár Floridából is megoldható lenne a gyámügy további, esetleges ellenőrzése, de a terapeuta, akit a gyámhivatal heti egyszer kijelölt – na, azzal mi lesz? Vajon mennyit kavarna be hirtelen egy költözés?! Rengeteg mindent kockára teszek azzal, hogy egyáltalán csak fontolóra veszem a lehetőségeket!
Na és Skye... vele, vagyis velünk mi lesz? Egyáltalán hogy lehetne így bármi is? Mostanában úgy éreztem igenis lehetne! Sok kérdés, rengeteg bizonytalan pont, és megannyi megválaszolatlan. Sajnos ezekre akkor sem kapom meg a választ, amikor elérkezik a délután, így az indulásunk időpontja, s már a reptéren vagyunk, a felszállásra várakozva. Pont Skye az, akitől a legjobban elvárnám a tökéletes megoldás kieszelését, azonban úgy tűnik, ő képes erre most a legkevésbé.
A hangosbemondóból értesítenek minket, a tizenkettes kapunál lehetővé vált a becsekkolás, úgyhogy felkelek a masszív bőröndömről, és nevelt lányom felé fordulok, aki mindeddig a napjáról mesélt. Büszkén hallgattam, miként állta a sarat amerikai történelmen majd társadalomismereten is, amikor a tanárok ki tudja, miért, de egyöntetűen kipécézték őt maguknak. Skye C mellé áll, miután kezet ráz Calebbel, és türelmesen vár a sorára.
- Ígérd meg, hogy írsz, ha leszálltál! – kapja el hirtelen vállaimat, pont, miután elengedem Cadyt, és a mellkasához húz.
- Mégis minek?
- Hogy tudjam, nem kell aggódnom, mert rendben megérkezel! – Csokibarna íriszei enyémek között ugrálnak, pupillája, akár a drogfüggőké. Gyönyörű szemei vannak, ezt ismét megállapíthatom.
Most érzem csak, mekkora bajba kevertem magam. Én vagyok az, aki kezd a másik függőjévé válni.
- Az Univerzum az én oldalamon áll, Henderson. Minden rendben lesz. – Arcomat puha anyagú, feltűrt ujjú flanelingébe fúrom, és egyik pillanatról a másikra lenyugszom. Nagyot sóhajtok, mintha csak nehezemre esne az elválás. Persze ez így is van. Skye csókot nyom hajamba, és ahogy átöleli derekamat – szinte teljesen körbe is ér –, olyan közel állunk egymáshoz, hogy érzem, az ő szívverése is kétszeresére gyorsult. Hirtelen elszomorodom, ugyanis találtam még egy indokot arra, miért ne vállaljam el a munkát. Szükségem van Skye Hendersonra – azonban Miamira is.

2017. október 31.

Harminchét // Nincs más út, csak előre

oii,
siettem, ahogy csak tudtam a friss résszel, ne haragudjatok a késés miatt :( szünetben igyekszem soook-sok részt megírni, mer durva, de ezzel együtt már csak 8 fejezet maradt hátra, és még olyan sok mindennek történnie kell, mire elérkezünk a végéig, omg!! remélem, tetszeni fog a chappie, bár a kövi omg, előre félek, mit gondoltok majd :"D. köszönöm a két kommentet az előző résznél, bár örülnék, ha a többiek is jeleznék felém, mit gondolnak <3 jó olvasást xx


bea miller kép
Egészen felfrissülve sietek vissza az asztalunkig. Harry és Kendall épp összebújva beszélgetnek valamiről, amivel a lány valószínűleg nem ért egyet, mert feldúltan ráncolja a homlokát, és amikor helyet foglalok velük szemben, igyekszik egyből rendezni a vonásait; azaz feltehetően egy kissé kínos, de mindenképp privát dologról folyhatott a beszélgetés.
- Minden rendben? – kérdezi Kendall udvariasan.
- Mhm, persze, csak az... izé, egy... a barátom volt – keresem a szavakat csöppet nyomorult módon, ugyanis hirtelenjében nem tudom, mennyit árulhatok el az „ügyfeleimnek”, és hogy mennyire kellene belefolynom a magánéletembe az exem „életével”. Kendall elkerekedett szemeket meresztget felém, őszinte meglepettséggel, de még véletlen sem rosszindulatúan. Ezt egyből megállapíthatom.
- Barátod? Nem is tudtam – húzódik vékony szája izgatott mosolyra: olyasmire, amit az ember lánya akkor produkál, mikor valami izgalmas pletyka veszi kezdetét. – Ismerhetjük valahonnan?
- Nem – emelek a számba egy krumplit, és igyekszem nem Harryre nézni, aki viszont leplezetlenül az arcomat bámulja, és látom, ahogy megfeszült állkapoccsal hallgatja a beszélgetésünket. Eldöntöm, a lehető legkevesebb információt adom ki Skye-ról, mivel nem tudom, kellemetlenül érintené-e a – valljuk be – kibeszélésem, ami a munkáját, vagy éppen a kapcsolatunkat illeti. – Na, de akkor térjünk is vissza az ülésrendhez – csúszok feljebb a bőrpárnán, és fülem mögé tűrök pár kósza tincset. – Sikerült dűlőre jutni, esetleg?
- Ez csak egy eljegyzési party, sokat nem is fogunk ülni, max a vacsoránál.. – filózik el egy pillanatra –, úgyhogy szerintem simán maradhat a jelenlegi felállás. Amúgy is több ismerősöd lesz jelen, mint nekem, és vészesen fogy az időnk, úgyhogy már ne variáljunk... már szerintem – bizonytalanodik el Harry a mondandója végére. Kendall felé fordítja az arcát, és egy ragyogó mosoly kúszik ajkaira.
- Köszönöm, Haz. – És mielőtt még elkaphatnám a szemem, egy gyors, futó puszit nyom Harry  rózsaszín szájára. Nem tagadom, kicsit megilletődve emelem a számhoz a poharamat, szemöldököm a hajam vonaláig felszalad, és erősen igyekszem elfojtani a torkomból feltörő köhögést – hála a jó égnek, sikeresen.
Harry jól láthatóan zavarban van, amikor Kendall végül elhúzódik, és mutatóujját a szájához emeli, könyökét az asztallapon megtámasztva. Tekintetét nem veszi le menyasszonya arcáról, arckifejezéséről lerí, valami nem tetszik neki, azonban ha megkínoznának, sem tudnék rájönni, mégis mi – persze nem is kellene; ez már nem az én reszortom, és ezzel tökéletesen rendben is vagyok.
Kendall mindeközben megállíthatatlanul magyaráz a terítékről és a meghívókról, amik már a nyomdában vannak, és egy-két napon belül kézbesítésre kerülnek. Tíz perccel később megtudom, Caleb azért késett, mert éppen ellenőrizte a srácokat, minden rendben van-e, aztán átvitte az apjának a jelentést – úgyhogy miután lefutjuk a tiszteletköröket, Caleb átveszi az irányítást, és beavatja az érintetteket a legfrissebb információk tömkelegébe. Én pedig akarva-akaratlanul, de az iroda említésére egyből Skye-on kezdek gondolkodni.

Az idő villámgyorsan eltelik, Harryék bulijának napja egyre közeledik, így Caleb és én szinte minden időnket az irodában töltjük. A napjaim rohamosan felgyorsulnak, a rohangálás jellemezné a legjobban azt, amit huszonnégy óra alatt produkálok, azonban úgy érzem, sokszor még így sem elég ez az idő ahhoz, hogy mindent időben teljesíteni tudjak. Hirtelen minden felsűrűsödik de kihívásként fogom fel, nem tehernek. Pénteken lesz egy találkozónk egy, a gyámhivataltól kiküldött nővel, amikor is eldől minden – viszont nem izgulok, mert Skye megnyugtatott, nincs rá különösebb okom, és én megpróbálok teljes mértékben hinni neki.
Kaotikus lefolyású napjaim ellenére azonban a reggeleim meglehetősen nyugodtak: Skye vagy nálunk reggelizik, és ilyenkor mindig ő főz hármónkra – esküszöm, ennek a pasinak aranykezei vannak! –, vagy összeszedjük magunkat, és elmegyünk valahova, ugyancsak hármasban. Mondanom sem kell, abszolút ezek a pillanatok a kedvenceim, habár akadnak érdekes fordulatok... legjobb példa erre a múltkori eset a Mekiben, amikor felhívták a figyelmünket arra, hogy a családi menü kedvezőbb árú, mint külön-külön kikérni a reggeli ajánlatot. Attól függetlenül, hogy nevettünk rajta, beleremegett a gyomrom, ugyanis bennem is érni kezdett a gondolat: az utóbbi időben igenis úgy viselkedünk, mintha ténylegesen egy kis család lennénk. És be kell, hogy valljam, igenis tetszett ez a fordulat.
Emellett az elmúlt héten Kendall napi rendszerességgel felhívott, fittyet hányva a késői vagy éppen korai órákra, és mindig úgy kérte (követelte), Caleb is legyen jelen – ilyenkor általában áthívtam magunkhoz a srácot, és miután Kendall felsorolta minden utólagos, extra kívánságát, amit előző nap esetlegesen kifelejtett, ám azóta természetesen eszébe jutott, Caleb és én pizsipartit csaptunk. Embertelenül boldognak érzem magam, mert Caleb és Skye is szerves részei az életemnek, jól kijönnek Cadyvel, és folyamatosan kapjuk a felkéréseket – még Harry és Kendall partyjának napján is felkeresett minket egy idős házaspár, hogy segítsünk a negyvenedik házassági évfordulójuk lebonyolításában, és ami igazán felhorgonyozta a reggelemet: Brandon engem kért meg, hogy a miami konferencián képviseljem a Los Angeles-i vállalatot, és nem a fiát. Amikor reggel, Cadyvel az oldalamon bemegyek az irodába, le sem lehetne törölni azt a pofátlanul nagy vigyort az arcomról, ami már majdnem egy hete legfőbb ismertetőjegyemként szolgál. Kint még csak most kapcsolódnak fel a ködlámpák, a legtöbb ablakot sötétítőfüggöny lengi be, hogy még véletlenül se zavarjon meg senkit a napkelte, ami már átragyog a felhőkarcolók felett. Bár a korai keléstől fáradtan, de mosolyogva köszönök a portásnak, Joey-nak, és az irodám felé vesszük az irányt. Bent Cady ledobja magát a kanapéra, és elfekszik, hogy a nyolckor kezdődő suli előtt kicsit még tudjon pihenni.
- Igazán maradhattál volna otthon is – sóhajtok aggodalmasan, ahogy ráterítem a háttámlán nyugvó pokrócot, és C a nyakáig felhúzza, akárcsak térdeit a hasa elé. – Hazarobogtam volna érted, és eldoblak a suliba.
- Nagy napod lesz ma, Ava – nyom el egy ásítást, és kézfejére húzza Skye melegítőfelsőjét, amit még a múltkor nálunk hagyott. Forróság önti el a mellkasomat. – Nem szerettem volna gondot okozni, ha már egyszer nem leszek itt. Igazán nem gond. – Dünnyögve nyugtatgat, azonban utolsó szavai kissé már ködösek, ahogy elragadja az álom.
- Köszönöm, kicsim – simítom el az eperszőke tincseket szép arcából, és a múltkor mutatott képre gondolok az édesanyjáról: Madelaine gyönyörű nő volt, irigylésre méltó bőrrel, hajjal és egy csodálatos kislánnyal. Tudom, hogy Cady szíveket összetörő külsővel fog rendelkezni, azonban feleannyira sem lesz szépséges, mint a lelke – mert az Madelaine-éhez hasonlóan ragyogó, és csodálatosan tiszta.
Pár pillanat erejéig még az arcát mustrálom, egy rossz álom legkisebb jele után kutatva, azonban mikor meggyőződöm róla, azok messze járnak, felállok, és az asztalomon pakolászva várom meg a hat órát, amikor is halkan megnyikordul az ajtó, és Caleb fáradt feje tűnik fel a résben. Szám elé kapom az ujjamat, figyelmeztetve a srácot az alvó kislányra. A srác teljesen felpakolva belép a helyiségbe, és úgy közelít meg, majd nyom az arcomra három puszit, mintha csak tojáshéjon lépkedne. Féloldalasan az asztalsarokra ül, és felém nyújt egy gőzölgő poharat, amit én csillogó szemekkel fogadok el. Tegnap megbeszéltük, ma az ő reszortja a reggeli frissítő – mindinkább hajnali –, amely kávé helyett megszokott módon zöld teát jelent, ugyanis tapasztalataim szerint ez gyorsabban magamhoz térít, mint a presszó, de ez persze egyénfüggő. Óvatosan a kanapé előtt húzódó asztalkára helyezi a harmadik poharat, majd mellé tesz egy papírzacskót is. Érdeklődve kísérem figyelemmel mozdulatait.
- Reggeli a kiscsajnak – rántja meg a vállait úgy, mintha ez magától értetődő lenne, és igyekszik nagyon érdektelenül beszélni, mintha amúgy semmilyen érzelem nem fűzné C-hez, pedig pontosan tudom, milyen jóban vannak ők ketten. Nem egyszer elámultam már ezen, de ha nagyon őszinte akarok lenni, önmagában már az is csoda, hogy Caleb Ewars az én egyik legszorosabb barátommá is avanzsálódott az eltelt idő alatt, mióta a társam lett – ezt ugyanis el nem tudtam volna képzelni előtte. Nem én!
- Awh, Ewars – tárom ki karjaimat érzelmesen, hangom alig üti meg a suttogás szintjét. – De édibédi vagy!
Képtalálat a következőre: „josh leyva suit”- Ó, tudom én – forgatja meg nagy, barna szemeit egy beképzelt vigyor kíséretében, és derekamat elkapva magához ránt egy játékos ölelésbe, amit egy nyikkanással fogadok. Amikor magamhoz térek a pillanatnyi sokkból, vihogva húzódom el a kemény, széles mellkastól, majd elismerően mérem végig a srácot.
- Azta – bólintok kicsit megilletődve, majd látványosan magamat is végigmérem. A slampos, melegítőhöz hasonló gönceim tökéletes kontrasztként mutatnak fehér farmerje és szürkés-rózsaszín pólójához, melyre egy fehér zakót húzott, s egy aranylánccal meg egy karórával egészítette ki megnyerő külsejét. Kifejezetten jól nézett ki, és ezt minden elfogultság nélkül kijelenthetem. – Kicsípted magad rendesen!
- Öhm, Heart... én nem akarlak megbántani, de te épp ellenkezőleg – húzza el a száját sajnálkozva, és úgy általánosságban végigint rajtam. – Harry Styles bulijáról beszélünk nem? Arról a Harry Stylesról? Mert akkor igazán igyekezhettél volna egy kicsit jobban is...
- Menj már a picsába! – lököm meg a mellkasánál fogva olyan erősen, ahogy csak tudom, de Caleb csak hátravetett fejjel felröhög, azonban még így is figyelemmel van az alvó Cadyre, és az öblös nevetés helyett szinte hangtalanul, de rázkódó vállakkal ragadja el az önhittség, amiért ilyen nagyon poénos gyereket nevelt belőle az apja.
Tegyük hozzá, hogy vagy semmilyen neveléssel, vagy éppen túlzottan is sokkal.
Miután lenyugodnak a kedélyek, Caleb már rohan is a kisbuszért, hogy mihamarabb a helyszínre érjen, és elvigye az asztalokat, székeket és a hófehér lufballonokat – amiket ma még fel kell fújnunk tízig, amikor is Kendall és Harry megérkeznek –, ami Kendall házának kertjét fogja díszíteni. Izgatott vagyok, mert azt akarom, hogy minden tökéletesen sikerüljön; a Jenner famíliának dolgozni nem kis feladat, ugyanis elég magasak az elvárásaik, ráadásul a tévés stáb is jelen lesz, mert természetesen az egészet dokumentálni, majd a sorozatukban leadni szigorúan kötelező. Úgyhogy, amíg Caleb elvan, én összeszedek mindent, amit eddig magamnál tároltam, és szépen, lassan a kocsiba hordom a cuccokat, mint például a szalagokat, abroszokat és a tegnapelőtt elkészített cetliket az ültetéshez, de minden egyes, Kendall által kért apróságot is kihordok, majd, miután már végeztem, egy ruhazsákkal térek vissza, amit az irodámban a fogasra akasztok, és szépen kiszedem belőle a magasított derekú, harangszárú Stella McCartney nadrágot, és a vöröses színű felsőt, mely gerincem vonalát szabadon hagyja, mindössze egy szalag tartja össze az anyagot. Mindehhez egy fényes magassarkút párosítok, majd amikor elkészülök mindennel, utoljára végigpillantok magamon, és szép lassan Cadyt is keltegetni kezdem.
- Kicsi, ébredj – suttogom bocsánatkérően, és amikor C nyűgösen kinyitja hatalmas szemeit, elégedetten bólintok egyet. – Van tizenöt perced magadhoz térni és megreggelizni, utána viszont indulnunk kell – húzom el a számat, ugyanis hirtelen szörnyen átérzem a suli iránti ellenszenvet, melyet minden tinédzser rendszeresen tapasztal. Én különösen rühelltem iskolába járni, mivel katolikus suliba írattak, és természetesen nem voltam vele megelégedve – mondjuk, mivel igen?
- Ajj – hallatszik a panaszos hang a csöndben, de nem kell neki tovább könyörögni, erőt vesz magán, és lassú mozdulatokkal, de felül a kanapén, felhúzza térdeit, és körbebugyolálja magát a vastag pléddel, szinte ki sem látszik alóla. Tenyereivel megdörzsöli szemeit, majd egy apró, de hálás mosollyal megköszöni az éppen az orra alá nyomott teát, hogy biztosan észrevegye. Kicsit hagyom magához térni, úgyhogy leteszem mellé a párnára a zacskót, benne a péksütikkel, melyet én már elfogyasztottam, és még utoljára átnézem az asztalfiókokat, hátha találok valami papírt, vagy bármit, amit elfelejtettem volna bepakolni. Természetesen már mindent elrendeztem, úgyhogy elégedetten foglalok helyet a bőrszékemen, és kortyolok bele a mostanra már langyos teámba, miközben Cadyre vezetem pillantásomat. A teáját kortyolgatja, mellette néha-néha beleharap a péksütibe, és egyre éberebb. Öt perc kell neki, addig én is elfoglalom magam, igyekszem már most lenyugtatni magam, és nem előre-izgulni, amikor C felkászálódik, összehajtja a paplant, és fejére húzza Skye pulcsijának kapucniját, jelezve, indulásra készen áll. Kis kezei között szorongatja a már inkább hideg, mint meleg teát, a zacskót a kukába iktatja, és nagy szemekkel, várakozóan pislog rám.
Legközelebb a kocsiban szólal csak meg, amikor megkérdezem, milyen órái lesznek ma.
- Négy lesz; töri, pszichológia, matek és nyelv. Ezeket szeretem, nem olyan gázos – rántja meg vállait. Büszkén elmosolyodom, és kihajtok a parkolóból, vigyázva a csomagtartóban és a hátsó ülésen sorakozó díszekre.
A sulinál megállok, s gyors puszit nyomok a hajába.
- Legyen szép napod, okosodj sokat!
- Oh, kösz – nevet fel, és megforgatja kék szemeit. – Minden tanuló csak ezt akarja hallani.
- Tudom én, ezért mondtam! – vallom teljes magabiztossággal, és eszembe jut a nagymamám. Mindig ő volt az, aki elkísért a suliba, sosem engedte, hogy egyedül menjek. Akkor nem értettem, de ma már világos, hogy csak azért tette, hogy megbizonyosodjon arról, tényleg bejárok-e, ugyanis ha egyszer reggel átlépted a küszöböt, legközelebb csak délután engedtek el.

Fél óra múlva felkanyarodom Kendall feljárójára, és gyorsan bepötyögöm a kapukódot – amit ahogy megtudtam, egyből szerződésbe foglalták, miszerint senkinek sem adhatom ki –: 0201, ami történetesen Harry születésnapja. Vicces, mert anno mindenhova nekem is ez volt a kódom, ahol számot kértek, úgyhogy meg tudom érteni Kendallt, amiért ő is hasonlóan cselekedett. A hatalmas, impozáns és modern építésű ház előtti parkolóban oldalt állok meg, majd egy random dobozt magamhoz kapva a bejárat felé indulok. Nem egyszer megfordultam már itt, ismerem a járást, úgyhogy magabiztosan mozgok, bár még mindig képes lennék eltévedni, ha egy másik bejáraton szabadulnék be, vagy ha egyszerűen csak elengednének például az emelet közepén, azzal az ukázzal, hogy „akkor most szabadulj ki!”
Caleb hangját már az előszobából kihallom, úgyhogy követem a férfias baritont, s közben visszhangot verek sarkam ütemes kopogásával. Végighaladok a széles folyosón, mely a hátsó udvarra vezet, és közben igyekszem nem irigykedni a lakás berendezésére, ami be kell vallani, valami csodálatos – de hát ha egyszer valaki megteheti...
Amint kilépek a kövezett teraszra, a látványtól a torkomra forrnak a szavak, melyeket üdvözlésül szántam. Caleb, a kirendelt emberek és Kris nagyszerű munkát végeztek tegnap óta, amikor is utoljára itt jártam. A lépcső két oldalára cserepes, formára nyírt díszbokrokat állítottak, mindent a zöld és a fehér szín ural, és az egész valami csodálatosan elegáns. A kertben lévő fák ágai, mintha csak direkt erre a célra nőttek volna úgy, összekapcsolják a felső szintet az egyelőre még kikapcsolt fényfüzérrel. A kert közepén vár kifejezetten rám a tánctér kialakítása, körülötte hatalmas körben kis,  fa körasztalok helyezkednek el, melyekre a fehér abrosz a kocsimban várakozik, a székek háttámlájára kerülő szalagokkal egyetemben. Kendall édesanyjával lefutjuk a tiszteletköröket – különös egy nő, a véleményem nem változik meg általa a Jenner-famíliáról –, és nem is tétlenkedem sokáig, pikk-pakk behordom a kocsiból a dobozokat, majd ahogy elhaladok Caleb háta mögött, aki éppen a nappaliban tevékenykedik, végigsimítok a lapockáján üdvözlésképp. Egy gyors mosolyra futja csak válaszul, hiszen rendkívül sietősre kell vennünk a figurát, ha mindennel el akarunk készülni, mire Harryék ideérnek.

Poharak koccanása, vendégek fecsegése, Kendall boldog nevetése, és Harry bámulása. Ez a négy dolog, mintha csak meg lenne írva, úgy ismétlődik; hol egyszerre, hol felváltva... Reménykedve pásztázom végig a tömeget, elégedett arcok után kutatok.
Caleb és én éppen a Kardashian nővérek véleményét hallgatjuk a szervezésről, én minden erőmmel igyekszem nem röhögni Kourtney nyilvánvaló flörtölésén, amit viszont a várttól eltérően Caleb láthatóan nem élvez, sőt! Vajon tapintatlanság lenne elnézést kérni, és valami apróságra hivatkozva eloldalazni? – filózom magamban, amint igyekszem baromi értelmes arcot vágni, és azt tettetni, hogy igenis érdekel Kim meséje arról, hogyan ismerkedett meg Kendall és Harry. Gondolatban már egészen másfele járok, éppen az esténket tervezem a bátyáimmal és Skye-jal, akik, miután lezavartuk a bulit, átjönnek hozzánk, amikor is megüti egy érdekes mondat a fülemet, és ezt már nem tudom figyelmen kívül hagyni.
- Mármint, nem zavar? Hiszen azért mégiscsak Stylesról beszélünk, és egyszer valaki mindezt neked szervezte meg... – fecseg össze-vissza a szétplasztikázott családanya, aki mg a húga partyján is többet mutat magából, mint ahogy azt egy családanyának szabad lenne.
Mivel Caleb közvetlen mellettem áll, így érzem, ahogy Kim kérdésére egész testében megfeszül, és felszívja egyik pillanatról a másikra magát.
- Nem szeretnék tapintatlan lenni, de nem hiszem, hogy ez idevaló téma lenne – próbálom terelni a témát. – A húgod vőlegényéről beszélünk, a kettőnk múltjának kivesézése ide nem, de egy egészen más alkalomra már megfelelne.
- Természetesen, de azért mégis csak furcsa, hogy éppen te szervezed ezt meg, nem? A sors otromba fintora. – Tudom, hogy nem rosszindulatból beszél, ezt látom az arcán; a gesztusairól lerí, ahogy végigsimít a karomon, de akkor sem vagyok hajlandó elhinni, hogy ennyire ragaszkodik a témához.
- Oh a sors és én nagyszerű kapcsolatban állunk egymással – fintorodok el, és bal kezemet törzsem mellé leeresztve, Caleb ujjai után kutakodom. A srác, mintha csak eddig erre várt volna, egyből összefűzi ujjainkat, aztán még engem is meglep következő cselekedetével: a szájához emeli a kezemet, és egy csókot nyom a kézfejemre. Látom, ahogy a nővérek hajvonalukig felszaladt szemöldökkel kísérik végig Caleb mozdulatát. Mire készül ez a gyerek?!
- De milyen jól jött ki a lépés, nem? Különben most nem lehetne a húgotoknak ilyen fenséges bulija, és én sem kerülhettem volna közel Avához, ha Harry sikerrel jár. Lehet, hogy nem Ava hibája, mondjuk, hogy így alakult, nem?
És ezzel kifordul a kis körből, melyet mindaddig alkottunk, és komoly ábrázattal, igazi gentlemen módjára az udvarra vezet, az ajtóban előreengedve.
- Meg vagy te húzatva? – fordulok felé indulatosan, mikor eltűnünk a választófal mögött, és kitépem kezemet ujjai szorításából. Kétségbeesetten hajolok oldalra, hogy belessek a lakásba. – Ők a főnökeink, te szerencsétlen! Ha így beszólunk neki, abból szerinted mi sülhet ki? Mert jó értékelés és extra juttatás az tuti, hogy nem!
- Jajj, nyugi már – horkant fel a srác. – Még ha baj is lenne belőle, apám akkor is elintézné nekünk.
- Neked igen, de nekem éppen be kéne magam nyalnom, amiért én mehetek Miamiba!
Hatalmasat sóhajt.
- Te mész, mert én nem szeretek repülni. Te mész, mert régebb óta vagy már a cégnél, mint én, és jók a visszajelzések is, ellentétben az enyémekkel, amik maximum legénybúcsúk. Te mész, mert engem nem mer egyedül odaengedni, mert még elrontanám – suhan át valami az arcán, mint egy éji árny: a szomorúság. Ha mást nem is, ezt az érzést még akkor is felismerném, ha egyszer megvakulnék. Túl sokszor tapasztaltam már – túl erősen küzdök ellene.
- Caleb, csak azért, mert az apád azt mondja, hogy nem tudnád megcsinálni, remélem tudod, hogy nem így van! Kevés tehetségesebb embert ismerek nálad! Kitartó vagy, maximalista, pontos, és ez ebben a szakmában hatalmas erény! Én egyik tulajdonsággal sem rendelkezem, csak igyekszem betartani a szabályokat, mert a munka megköveteli – sosem ezt akartam csinálni, még megközelítőleg sem. De nem bánom, főleg, mert így veled dolgozhatok, és ezért már megérte.
Caleb somolyogva húz magához, és állát fejem tetején támasztja meg. Aztán merengő hangon, mintegy önbiztatásul így szól:
- Azért jó suskát is kapunk egy-két buliért, nem?
- Nem panaszkodom – húzom ajkaimat apró görbébe, és lassan elhúzódóm az erős, kidolgozott mellkastól. Már éppen mondanám, hogy vissza kellene menni a központba, hogy megtaláljanak, ha bármi történne, amikor is egy halk torok köszörülést hallok magam mögül, és már felkészülök a legrosszabbra – Kris Jennerre –, hogy lecseszi a fejünket a viselkedésünkért, melyet nem engedhetnénk meg egy ügyféllel szemben – még úgy is, ha sem a hangunkat nem emeltük fel, sem tettlegességig nem fajult el a dolog –, amikor hirtelen Harryvel találom szemben magam, és Caleb elslisszol, hogy megkeresse Ronnie-t és Maynát, akik éppen a csokiszökőkútnál beszélgetnek. Csillogó szemekkel nézek feléjük, hirtelen odavágyom – félek, Harry mégis mit akar tőlem, amikor a menyasszonyával kéne ünnepelnie, és a vendégekkel trécselnie?!
- Nos, meg vagytok elégedve mindennel?– kezdeményezek végül beszélgetést, amikor úgy veszem észre Harrynek ez nem nagyon akaródzik.
Ismét kérdés, hogy akkor mégis minek jött ide?
- Ó, tökéletesen – biztosít, és mellé hevesen gesztikulál. – Minden nagyon szuper, Ava. Köszönjük.
Harry Styles, harry, and styles képElégedetten biccentek: nem kicsit érzem magam zavarban. A falnak szegezve állok, Harry előttem, mellkasa előtt összefont kezekkel magaslik ki, és még így, érdektelenül is megállapíthatom, hogy valami szívdöglesztően néz ki! Fehér inget visel fekete, tőle szokatlanul egyszerű szabású öltönnyel, és azt a mosolyt, melyet Kendalltől nyert. Boldognak tűnik.
- A srácok? – nyújtogatom a nyakamat, hátha kiszúrom valamelyikőjüket, aki meg tudna menteni a Harryvel való bájolgásból, ugyanis az eljegyzési partyján, bármilyen komikus is, akkor sem ez az, amire a legjobban vágyom.
- Valamerre biztos elvannak – int hátra a válla fölött egy laza csuklómozdulattal, szemei szünet nélkül arcomat pásztázzák. Rettentően zavarba hoz ezzel, és nem vagyok rest szóvá tenni. – Megpróbálom elraktározni az arcvonásaidat, addig nézlek, míg tuti nem feledlek – adja magyarázatképp, és szenvedélyesebb hangon beszél, mint ahogyan azt két barát megengedhetné magának.
Felvont szemöldökeimből egyből rájön, gőzöm sincs, miről beszél.
- Kenny... nos... nem tudom, hogyan mondjam úgy, hogy ne értsd félre, de... nem szeretné, ha a későbbiekben is találkozgatnánk.
Elkerekednek a szemeim.
- Tessék? – kérdezem döbbenten, érzem, ahogy az agyamat szépen lassan ellepi a köd. – Mert eddig olyan sokszor szerveztünk közös programot, mi? – hangom szarkazmustól csöpög, érzem, mindjárt felszakad belőlem egy röhögés. Ez nevetséges! Amikor Harry válasz nélkül hagy, és továbbra is az arcomat nézi, nem tehetek róla, kirobban belőlem. – Menj már oda az arádhoz, és kérdezz rá, hogy mégis miért?
- Mert ismeri a történetet.
- És fél, hogy elloplak tőle? Wow, Haz... nyugtasd meg, hogy eszem ágában sincs ilyet tenni, kérlek!
- Ouch – hőköl hátra a srác, mintha tűzbe nyúlt volna. Kell pár másodperc, mire leesik, hogy mondandóm egész máshogy is értelmezhető, mint ahogyan én gondoltam. – Felfogtam én, basszus! Világos, mint a nap, hogy nem akarsz tőlem semmit, de nyugi, Heart, mint ahogy látod, én sem töröm magam érted! Nemsokára elveszek feleségül egy tehetséges és gyönyörű lányt, és talán ezúttal jól látszom ki a lapokat, és mellettem is marad!
Szavai arcon csapásként érnek, szemeim önkénytelenül bekönnyesednek, elszorul a mellkasom. Alig akarom elhinni, hogy még mindig itt tartunk.
- Most szándékosan meg akarjuk sebezni egymást, H, csak hogy minél jobban fájjon?
- It's my life, it's now or never – dalolja halkan a híres-nevezetes Bon Jovi dal refrénjét, majd megfordul, és elsétál – ott hagyva engem a gondolataimmal, a kibuggyanó könnyeimmel és a lelkifurdalásommal, ami ismét a felszínre küzdi magát.

Mert mondhatok bármit, gondolhatom az ellentettjét és küzdhetek ellene, de Harry akkor is nagy hatással van rám. Nem feltétlen romantikus értelemben, de a kapocs, mely anno kialakult köztünk, eléggé masszív, és nem hiszem, hogy valaha is megszakítható, mert az, amit mi ketten egyszer átéltünk, rendkívül álomszerű. Tudom, sokan bármit megadnának azért a szerelemért, amit mi magunkénak tudhattunk – és amit mindketten annyira elkeseredetten próbálunk teljes mértékben magunk mögött hagyni, hogy talán pont emiatt nem sikerül sehogy máshogy, csupán elméleti síkon.
Viszont ott azért már igen – erősködöm, és egy durva mozdulattal letörlöm arcomról makacs könnyeimet, melyek kellemetlenül húzzák bőrömet. – Nincs más út, csak előre.

2017. október 13.

Harminchat // Rég láttalak, Apa!

hellosztok :)
megérkeztem a folytatással, péntek tizenharmadikán ;) talán pont annyira szerencsétlen, mint az egész helyzet ebben a részben, ami egyébként dugig van A Heart tesókkal és Liammel, de hát who knows... majd Ti! jó olvasást, és köszönöm a két komit az előző részhez <3


bea miller and chapter three yellow kép
Gyorsan letusolok, majd egy sima farmert kapok magamra, amibe lényegében beleugrálom magam, ugyanis kissé még vizes vagyok – de nincs időm ilyenekkel foglalkozni, ugyanis Liam azt mondta a telefonban nagyjából öt perce, hogy perceken belül ideér, és bár Los Angeles majdnem ellenkező pontján lakik, tudom, talán még hamarabb is képes megtenni ezt a távot, mint eleve mondta. Lekapok a fogasról egy khaki zöld pólót, majd a lábamra húzok egy zoknit, és közben ezerrel pörög az agyam. Nem tudom, jól cselekszem-e azzal, hogy adok az apámnak egy esélyt, de az utóbbi időben annyiszor kaptam és adtam már, hogy lényegében teljesen elveszett a jelentősége, ráadásul tudom, hogy az, hogy meghallgatom, az ég világon semmit sem jelent – még akkor is, ha nem tartozom neki semmivel, csak elemi erejű undorral.
Lehúzom a telefonomat a töltőről, magamhoz veszem a kártyámat – hátha elmegyünk utána enni valahova, mintegy levezetésként, mert a kaja mindig, mindent megold –, és lábaimra húzom a Vansomat.
- Tudnál... – nézek hátra a vállam fölött Skye-ra, aki a pultnak dőlve követi figyelemmel minden árva mozdulatomat. Cadyre pillantok, aki szomorú szemekkel néz rám, és emiatt – még nagyobb – gombóc költözik a torkomba, aztán újra Skye a soros. Mindez egyetlen másodpercet vesz csupán igénybe.
- Persze – szakít félbe egy apró fejrázással. Jelen pillanatban többet tudna segíteni, ha itthon maradna Cadyvel, mint hogy velem jöjjön támogatásul, de ezt nem tudom, hogyan fejezzem ki kedvesen. – Természetes.
- Köszönöm – súgom hangtalanul, és ebben a pillanatban kintről dudaszó hallatszik. Skye felém nyújtja a borítékba visszagyömködött felszólítást, majd egy gyors intést követően már házon kívül is vagyok. Cadynek van kulcsa, úgyhogy egyből Liam kocsija felé rohanok. Ő áthajolva az ülésen, kilöki nekem az ajtót, és még be sem húzom magam után, de az unokatesóm már gyújtást is ad.
- Magyarázd el, kérlek, hogy miért van erre szükség! – morogja, ujjai szorosan fogják körül a kormány bőr anyagát. Szigorúan előre néz, és halántékán látom, ahogy összeszorítja a fogait. Két kézzel hajamba túrok, miután ölembe ejtem a cuccaimat, és egy hatalmasat sóhajtok.
- Nem tudom. Én csak... nem tudom – nyögöm, és ezerrel pörög az agyam. Érzem magam alatt, hogy milyen gyorsan megyünk, de száz százalékosan bízom Liam vezetésében, úgyhogy egy percig sem aggódom.
- Nem érdemel meghallgatást, Avie! – fordítja arcát felém egy pillanat erejéig, szemei szikrákat szórnak. Amikor nem válaszolok, mindössze szám két sarka gördül csak lefelé, arca fintorba torzul, és látszik, erősen küzd magával; mit mondjon ki? Mivel bántana meg? Na és mivel nem? – Jó, mindegy. A te döntésed – dünnyögi végül, de továbbra is vibrál az idegességtől. A szívem jelenleg szabad része megtelik szeretettel és hálával, amiért így aggódik értem, bár tudom, én sem cselekednék másképp. – Aidenéknek szóltál?
- Hagytam egy üzenetet – fogom rövidre. Nem teszem hozzá, hogy nem szeretném ebbe őket is belerángatni, mert ha lehet, megkímélem a tesóimat az apámmal való találkozástól. Ők vannak olyan szerencsések, hogy jó ideje nem élvezték már a társaságát: maradjon is így, ha lehet – gondolom.
- Üzenetet? – kérdez vissza Liam értetlenkedve. – Hogyan fogalmaztál? Hogy az apád, aki nemrég majdnem megerőszakolt, ha nincs ott az exed és szedi le rólad, na most ez az ember látni akarja a kislányát, mert benyalt a fejeseknek, hogy ő milyen jó ember, és így kiengedhetik? Mert azt hiszem, minimum agyfaszt kapnék, ha ezt találnám a rögzítőmön! – röhög fel idegesen, és nem tehetek róla, de én is felrötyögök.
- Meglepően közel jársz az igazsághoz... – ismerem be, nyakamat behúzva.
A következő pillanatban, mintha csak meghallották volna, hogy éppen róluk van szó, a telefonom Andy számát jelzi, és a BrAndy nevet dobja fel. Még mindig jól mulatok ezen a néven, de a helyzet komolyabb annál, hogy ezt hagyjam tovább is húzódni. Fogadom a hívást, a fülemhez emelem a készüléket, de köszönni sincs időm, ugyanis a bátyáim egyszerre szólalnak meg, úgyhogy inkább rányomok a kihangosításra.
- Mi az istenit csinálsz te, Bipi?! – csattannak fel szinte teljesen egyszerre.
- Oh, semmi különöset – rántom meg a vállaimat, bár ezt ők nyilván nem láthatják.
- Ne nevettess, baszki! Miért mész oda? Mit tett ő valaha is értünk? Érted? Mert a jó büdös életben soha, semmit! – hangsúlyozza ki a végét. – Ne menjetek be, várjatok meg minket kint!
- De...
- Nincs semmi „de”! – rivall rám legidősebb bátyám. – Sok mindenből kimaradtunk már, ebből viszont semmiképpen nem fogunk!
Mindig is úgy szerettem, amikor többesszámban beszélnek magukról. Mások talán úgy éreznék az ikerbátyáival, hogy önkénytelenül kizárják őt mindenből, hiszen eredendően párban járnak, és bár ez nem szabály, de egymás legjobb barátaik is – hehe, szó szerint születésüktől fogva –, de nálunk ez vagy nem is volt így, vagy abszolút nem is zavart.
Lenyelem epés válaszomat, mert tökéletesen igaza van.

A börtön parkolójában Liam kinyitja az ajtót, de nem száll ki a kocsiból csupán lábait emeli ki a betonra, én pedig elfekszem a hátsó ülésen, és karjaimat a szemem előtt összefűzve próbálok kicsit lenyugodni. Sík ideg vagyok, azt sem tudom, minek vagyok itt! Amikor jellegzetes motorzúgást hallunk, egyből felkapom a fejem, és előremászok az anyósülésre, hogy ki tudjak szállni. Liam bezárja az autót, és pont, mikor Aidan motorja felé indulnék, ő elém áll, és szigorúan a szemembe néz, jócskán kimagasodva előttem.
- Igen? – kérdezek rá türelmetlenül. Nem tetszik, hogy ennyire befeszül: keresztbe fonja erős karjait kemény mellkasa előtt, és kicsit felbiccentett fejjel néz le rám, mintha mindjárt kioktatna.
- Nem szeretném, ha megsérülnél – súgja, és mintha kicsit leengedne – a válla legalábbis lejjebb ereszkedik.
- Nem érhet hozzám, Li – forgatom meg szemeimet, és a mellkasához bújok. Árad belőle a meleg, pedig nincs valami rekkenő hőség idekint. Többé nem – egészítem ki magam gondolatban.
- Nem is olyan értelemben – morogja fojtott hangon, elkínzottan a hajamba, és ahogy fellesek rá, látom, ahogy állkapcsa megfeszül. Egy puszit nyomok a pólójába, és elhúzódom tőle, pont abban a pillanatban, mikor Aidan mellénk lép, és bár egy pillanatig érdeklődve kapkodja közöttünk a pillantását, szótlanul valami baj után kutatva, de végül kinyújtja oldalra a kezét, és az éppen megérkező Andy kezéből átvesz egy belebújós, hatalmas méretű pulóvert, amit aztán a kezembe nyom. Összeráncolt szemöldökkel emelem magam elé a puha anyagú felsőt, aztán a bátyáimra nézek. Meg sem kell szólalnom, Andy már meg is magyarázza.
- Liam szólt, hogy túl kivágott a felsőt – bök állával a mellkasom felé. Nem mond többet, csak megrántja a vállát, de nekem ennyi is tökéletesen elég. Ismét Liam mellkasához bújok, viszont, mikor ár végre igazán beleélném magam, Aidan a karomnál fogva elhúz tőle, és mint valami gyerekre, szépen rám adja a pulóvert, amit utána össze is húz az állam alatt, és a fejemre húzza a kapucniját is. Felmordulok, mikor már lényegében úgy nézek ki, mint Kenny a South parkból, és látom, ahogy a három fiú elégedetten összenéz, majd ahogy Liam és Andy összemosolyog. A szívem ismét csordultig telik szeretettel.
- A szabályok – kezdi Aidan szigorúan, ellentmondást nem tűrően. Érdeklődést színlelve fordulok felé. – Nem mozdulhatsz el mellőlünk. Még akkor sem, ha az őrök, vagy Isten tudja, ki arra kérne. Világos?
- Mint a Nap, bár nem értem, miért ilyen lényeges ez – kotyogok közbe, mire a három srác egyszerre horkant fel. – De most komolyan! Egy őrök által felügyelt börtönbe megyünk, ahol Jonah mindvégig őrizetben lesz! Nem hiszem, hogy bántani akarna, de...
- Ne legyél naiv – néz rám Liam szomorúan.
- Ti meg ne legyetek már ennyire túlféltőek! Nagyon, nagyon hálás vagyok érte, de elég erős vagyok!
- Oh, abban biztosak vagyunk – vágja rá Andy foghegyről. – De Jonah is – teszi hozzá, és szín tisztán látható az undor az arcán, ahogy kiejti apánk nevét.
Bár még mindig úgy érzem, túlspilázzuk a dolgot, a bejárat felé indulunk. Egy külső szemlélő minden bizonnyal viccesnek tartaná a képet, ahogy egy kistermetű lány egy hatalmas pulcsiban megközelíti a fogdát, és ha ez még nem lenne elég, három benga gyerek is követi. Én tuti, hogy minimum felvételre venném, és hirtelen tartani kezdek attól, hogy Liam kiléte miatt ez akár még meg is történhet.
- Li... – torpanok meg, pont a fotocellás ajtó előtt. Felvont szemöldökkel néz le rám. – A firkászok...
- Nem követett minket senki, és itt sem látok egy lelket sem – int körbe általánosságban, mintha ennyi máskor is elég lett volna, de igyekszem elhinni, hogy képes kezelni a dolgot. A legutolsó, amit akarok neki, az egy főcímlap, hogy „kedvenc sztárunk börtönben járt”. Két vállamnál fogva előre fordít, és óvatosan lök rajtam egyet támogatásul. A bejáratnál két egyenruhás fazon vár, és miután bemutatkozunk, megmutatom a levelet, melyet azonnal ellenőriznek a rendszerben is.
- Kérem, jöjjenek utánam – szólít meg egy férfi, és egyenként mindenki szemébe belenéz. A folyosó végén állunk meg legközelebb, ahol még egyszer átvizsgálnak, majd közlik, üljünk le a négyes tárgyalóba, apánkat nemsokára hozzánk vezetik. Helyet foglalunk, az egyszerű, fehér színű, négyzetes szobában, mely közepén egy kis asztal áll, körülötte pár székkel. Liam és Andy két oldalt szorosan mellém húzza a székét, Aidan pedig le sem ül: egyszerűen mögém áll, és két tenyerét vállamra téve áll, és még így, rá sem nézve is érzem, milyen feszült. Mindenki az, viszont az a különös, hogy én egyre kevésbé érzem magam annak.
Szótlanul várjuk meg, míg apámat be nem vezetik a szobába. Az ajtóban leveszik a bilincset a csuklóiról, majd a nagydarab őr megáll az ajtó mellett, teljes készenlétben léve, Jonah pedig megindul az asztal irányába. Ha lehetséges, a körülöttem lévők még feszültebb lesznek, ahogy apám egyre közeledik.
- Gyerekek – biccent, amint leereszkedik a műanyag székre. Mindannyian vele szemben helyezkedünk el, és egyikünk sem hajlandó megszólalni, bár lehet, négy (vagy inkább csak kettő) különböző indokból: nekem minden szó a torkomra forr, és rám törnek az emlékek. Ösztönösen átfut rajtam a hideg, és egy rövid pillanatig előre görnyedek, mintegy ösztönös reakcióként. Aidan egyből reagál, és mellém guggol. Kellemetlenül érzem magam, mert mindenki úgy hiszi, törékeny virágszál vagyok, aki nem bírja elviselni a történteket, és adott esetben még igazat is adnék neki, hiszen milyen lány az, akit majdnem megerőszakolt az apja az éj sötétsége alatt, egy sikátorban?! – Köszönöm, hogy eljöttél, Ava – kísérel végül csak hozzám beszélni. Lassú mozdulatokkal felemelem az államat, mintegy jelzésként.
- Miért akartál beszélni velem? – kérdezem lassan, akkurátusan.
- Mert ahhoz, hogy idő előtt kijussak innen, szükségem van rád, Ava – válaszol mély hangján, megpróbálva tartósan felvenni a szemkontaktust, azonban képtelen vagyok huzamosabb ideig állni a pillantását – hirtelen úgy érzem, legszívesebben még magát a nézését is lesöpörném magamról. – Nem kérném, ha nem lenne fontos.
Mindhárom bátyám egyszerre horkant fel, Jonah hirtelen azt sem tudja, kire nézzen.
- Nem kérnéd, ha nem lenne fontos?! – ismétli meg Andrew hitetlenkedve. Az asztal alatt megszorítom a kezét; nem kell miattam veszekednie! – Oh, kérlek, Bipi! – Szinte azonnal lesöpri az ujjaimat. – Mondd, hogy nem segítesz neki! Életfogytiglanra kellene, hogy ítéljenek! – köpi felé Andrew tömény undorral.
- Közel is álltam hozzá – teszi hozzá Jonah fojtott hangon. – De itt... megváltozik az ember.
- Ugyan, kérlek – húzom számat szánakozó mosolyra. – Én igazán nem vagyok rosszindulatú ember, meg sem tehetném, már az életemben történtek miatt. Ugyanilyen okok miatt ítélkezni sem szeretek. De azért ne viccelődjünk már!
- Sosem tenném.
- Egy-két dologgal viszont remekül helyettesíted ezt a kimaradt szokásodat – szólal meg Liam, és elgondolkodva félrebiccenti a fejét. – Szerintem a lányoddal inkább viccelődni kellene, nem totál beállva, magadról mit sem tudva nekiesni.
- Rossz... passzban voltam – keresi a szavakat a férfi. Andy újból felhördül.
- „Rossz passzban”?! – Jonah csak biccent egyet. – Ó, kérlek – köpi felé ítélkezve.

Két órával később fellélegezve lépek ki a fogda ajtaján; jobban elfáradtam, mintha edzeni mentem volna. Ebből a két órából másfél papírokkal megy el, és az apámnak segítő ügyvéddel való beszéddel. Nem, a véleményem továbbra sem változott meg, és eszemben sincs felszólalni Jonah mellett, miszerint támogatom a szabadon engedését – azonban, amint megtudtam, hogy a börtönben lehetősége van egy kicsit jobb bánásmódban részt venni, elgondolkodtam. Andy és Aidan azonban egészen máshogy vélekedik a dologról, és egyedül Liam az, aki hajlandó meghallgatni az én véleményemet is.
- Jó, de... nem – köti ki, amint gyújtást ad, és Andy után kihajt a parkolóból. Aláírjuk a papírokat az őrrel, és már kint is vagyunk a főútra vezető kis utcán.  Felhúzom magam elé a lábaimat, és válasz nélkül hagyom Liamet. Valahogy nem vagyok beszélgetős kedvemben, viszont pár perccel később egyszer csak lefelé görbül a szám, és sírós hangon fordulok Liam felé, akinek valahogy nem is kell több.
- Sosem szeretett. Soha nem is akart – szakad fel belőlem a felismerés. – Aidenékkel is mindig köcsög volt. Majdnem megerőszakolt. Volt miatta egy elég komoly sérülésem. Amióta az eszemet tudom, kábé négyszer, ha láttam józanul – sorolom egyre elkeseredettebben, és sorjában feltörnek a rosszabbnál rosszabb emlékek. – Istenem... Annyira utálom, hogy arra szavak sincsenek, de nem lehetek olyan kegyetlen, hogy bezáratom azért, mert rossz ember!
- De. A rossz emberekkel általában ez a módi – javít ki Liam, és együttérzően megpaskolja a térdemet. – Figyelj, én értem, mire gondolsz. Mániád ez az egész második esély dolog. Tiszta sor, de...
- Úgy akartam köszönteni, hogy „Rég láttalak, Apa, szia”! És ehelyett mi volt? Fagyos hangulat és undor. Nekem miért nem lehet egy Geoffem?!
Liam erre már nem tud mit válaszolni, de nem is kell. A csend többet mond, pláne, hogy közben tudom, egy jó apa helyett nekem mindig ott volt – és van – az életemben három tökéletes fiú, akik ezerszer többet érnek egyetlen rossznál.
A bátyáim és Liam mind átjönnek hozzánk, és estig otthon is maradnak. Nem csinálunk túl sokat – mindannyiunknak bőven van min gondolkodnia. Én Cadyvel sütögetek, a fiúk Skye-jal vagy Xboxoznak, vagy betesznek egy filmet, és csak bambulnak maguk elé. Ezt Skye végül fél hét körül elégeli meg.
- Oké, nem bírom tovább – túr két kézzel barna hajába elkínzottan, és lassan feláll a kanapé elől. Kíváncsian fordulunk felé, mégis mivel rukkol elő, ugyanis mindannyian csak egy ilyen felszólalásra vártunk. – Baszki, menjünk el bowlingozni!
És több sem kell nekünk – mintha szöget dugnának a fenekünkbe, úgy pattanunk fel, és rohamozzuk meg az ajtót.
- Cady, öltözz fel rendesen! – szólok rá, amikor egy szál pólóban menne ki az ajtón. Liam és Andy mindenttudóan összenéznek, az égnek emelem a szemeimet. – Ó, nemár! Erre szerződtem!
A kislány somolyogva bújik bele a dzsekijébe, majd egy gyors puszit ad az arcomra, s kislisszol az ajtón. Vidáman mosolyogva indulok utána, majd pattanok be Liam mellé.

- Menj már, Henderson! Csaltál! – vádolom meg teljesen felháborodva, és mérgesen az arcába hajolok. – Aljas kis csaló vagy! Te meglöktél!
- Ez háború. Minden megengedett – kacsint rám önelégülten, és amikor egy fintort villantva elfordulnék, egy laza csuklómozdulattal, egyszerűen a fenekemre csap. Eltátott szájjal kapom vissza a fejemet, és két kezemmel meglököm a mellkasánál. Nem kell neki több, a térdhajlatom alá nyúl, és könnyedén a karjaiba kap. Megteszek mindent a szabadulásom érdekében, ott csipkedem és csapkodom, ahol csak érem, de nem megyek vele túl sokra: Skye körbe-körbe forog velem,  és hátravetett fejjel, teli szájból röhög.
- Istenem, menjetek már szobára! – kurjantja ide Andy teli szájból vigyorogva.
- Pofa súlyba, Heart!
- Lábak a földre, kicsi Heart! – kacsint ránk a bátyám játékosan.
- Én termetileg és születésileg vagyok kicsi, te viszont egész más okokból, bátyus – kacsintok rá mocskos módon, Andy pedig egyből bevágja a durcát.
Skye hamarosan letesz, de kezeit a hátamon hagyja, miközben a pulthoz vezet, és elém tolja a krumplit és a kechupot.

Pont úgy, ahogy másnap Harry teszi Kendallel, miközben a lány éppen áttolja az asztalon az előre kidolgozott üléstervet a fogadáshoz. Egy bólintással fogadom, és egyből belemélyedek, azonban észreveszem, hogy Louis és Liam a terem két különböző pontján ülnek, Niallt pedig láthatóan utólag odacsillagozták egy asztalhoz, mint plusz egy fő. Mint utolsó csepp, a szemöldököm a homlokom vonaláig felszalad, amikor meglátom, hogy a Little Mix legelöl kapott helyet díszvendégek lévén, Zayn viszont, mint Perrie párja, egy másik asztalnál fog ülni. Ezt nem tudom szó nélkül hagyni – főleg, amikor meglátom, hogy Kendall legjobb barátai viszont a legelső asztalokat nyerték meg maguknak. Mázli, hogy Anne, Robin és Gemma be lett szorítva a hatalmas Jenner família mellé – akik közül kiszúrom Pierce-t és Mayna barátnőmet is, mint kísérőt –, mi? Még Ronnie is előrébb van, mint a leendő férj bármelyik barátja!
- Öhm... Lehet egy észrevételem?
- Persze – válaszol kedvesen, azonban egy pillantást sem vet rám: éppen az itallapot böngészi. – Mi lenne az?
- Nem az én dolgom, igazán, de... Miért kerültek Harry barátai a legkülönbözőbb helyekre? Ed konkrétan a bejárat mellett ül, és bár Jimmyt beraktátok a lánykupac közepére, épp mint James Cordent...
- Jó ez így – próbálja Harry elsimítani a dolgot, Kendall viszont hátradől az egybe-bőrkanapén, és meghökkenve kapkodja kettőnk között a fejét.
- Nem mondtál semmit, amikor otthon megbeszéltük, így gondoltam... – hagyja nyitva a mondatot tanácstalanul. – De persze, ha nem tetszik, még változtathatunk rajta... ugye?
- Naná. Caleb még úgysem ért ide, esélyem sem volt továbbküldeni az anyagot a központba sem. Akármit kértek, én leveszem. Egy szavatokba kerül.
- Tarts mindent magadon, ha kérhetem – köhög a markába Harry, mintha annyira, de annyira humoros lenne. Megforgatom a szemeimet, Kendall pedig kuncogva karon csapja vőlegényét. Már pont folytatnám, amikor rezegni kezd a farzsebem, úgyhogy elnézést kérve, megnézem, ki keres. A kijelző Skye-t jelzi, úgyhogy egy önkénytelen, zavart mosollyal fogadom a hívást, s emelem a fülemhez a mobilomat, mindeközben magamon érezve Harry kutakodó pillantását.
- Hello, te lökött! Mizujs?
- Hát, éppen a közepén vagyok valaminek – állok fel, és az ujjammal jelzem, kérek egy percet. Kendall egyetértően bólint, Harry viszont összevont szemöldökkel könyököl az asztalra. Amikor hallótávolságon kívül kerülök, folytatom. – Skye, éppen Harryékkel vagyok, várom Calebet.
- Ráérnél utána egy ebédre? A szokásos helyen.
- Azaz nálunk? – kérdezem incselkedve, mire egy horkantást kapok. – Jó lenne, de rohanok az irodába, onnan pedig még megyünk tovább Calebbel. Tudod, a meló – biggyesztem le a számat szomorúan. – Viszont holnap reggelizhetünk közösen! Csak gyere értem, és egyből két csajt is megnyersz. – Kötöm ki játékos hangon, és Ő hangosan felröhög.
Tetszik a nevetése.