2016. december 23.

Harry Styles // Egy régi karácsony emlékére

Képtalálat a következőre: „harry styles karácsony”
HŐSSZERELMES-STYLES

A legelső, Avával közös karácsonyunkat a jelenlegi álláspont szerint egészen elrontottam, szinte már fejedelmi sebességgel téve ezt, és emiatt csak büszke lehettem magamra. Liam legalábbis ezt mondta, miközben becsörtetett a nappaliba, és előttem megállva, mérgesen méregetett.
- Ne kímélj – húztam el a számat, miközben előredőlve a combomra könyököltem. Nagyjából két óráig szócsatáztunk, agyilag lefáradtam, és akkor még Payno is le akar cseszni... jogosan akartam én is pont annyira elhúzni a csíkot, mint ahogyan a barátnőm tette az imént. – Húsz perce ment el, azt mondta, kiszellőzteti a fejét. Nála ez még órákig is eltarthat.
- És te ezt ilyen marha könnyen veszed? – huppant le mellém, hangjában nem volt rosszallás, mindinkább meglepettség, ami pedig engem is erre az érzésre késztetett. – Mármint érted, Harry. Vett fel egyáltalán kabátot, vagy kiengedted telefon nélkül, miközben a napokban fanok százai tomboltak az utcában, utánad és a banda után kajtatva?
- Asszem’ vett fel kabátot – rántottam vállat, azonban ahogy belegondoltam, hogy mi van, ha mégsem, ösztönösen végigfutott rajtam a hideg. Kint mocskosul rossz volt az idő, és bár eleve úgy gondoltam, nem én leszek az, aki először bocsánatot kér, miközben Ava volt az, aki a semmiért kapta fel a vizet, most mégis kezdtem rosszul érezni magam. Nyilván még csak ekkor esett le, hogy a legnagyobb mínuszokban, sűrű hóesésben szobrozhatott egy nem túlságosan messzi, de nem is vészesen közeli park egyik legrozogább padján, miközben a pokol legmélyebb bugyraiba kívánt. Nagyszerű érzés volt…
- Mondjuk, elmehetnél megkeresni – ajánlgatta, amint a felkaromat bökdöste. Felmordultam, ellöktem a kezét, miszerint hagyjon már békén, és ne érjen hozzám, majd kényelmesen felpakoltam a lábamat a dohányzóasztalra. Vicces, hiszen természetesen egyikünk sem bagózott. Még a szüleim sem, amiért már rengetegszer hálát adtam Istennek. – Anne és Robin?
- Azt hiszem, a vásárban vannak. Magunkra akartak minket hagyni, meg hogy majd úgyis utánuk megyünk – rántottam meg a vállamat, aztán nagyot sóhajtva álltam fel.
- Na, csak utána mész? – pattant fel rögtön Leeyum is, és győztes vigyort villantott, amiért sikeresen lyukat beszélt a hasamba. – Végre már!
- Oh, nem én! Majd hazajön, és akkor megbeszéljük. Most a konyhába indultam, te kérsz valamit?
- Tuskó vagy, Styles. Vagy megfagy, vagy máshova megy, mintsem hogy ide jöjjön vissza. Ismered…
- Igen, ismerem. Pont ez a baj – nevettem fel némileg keserűen. – Rossz ötlet volt neki azt mondani, hogy nem akarom megkérni még a kezét, nagyjából a következő tíz éven belül sem, ugye?
- Harry, de egy barom vagy! – döbbent meg, aztán röhögve megveregette a vállamat, és kikerülve a konyhába indult. Tökéletesen ismerte a járást, mint ahogyan a többiek is, akik a terv szerint nemsokára meg is érkeztek, feltehetőleg a családjaikkal együtt, mint ahogyan azt anyukám már hónapokkal ezelőtt lebeszélte. A nagyszüleim és a mi házunkban tökéletesen elférhettünk, és a szüleink úgy gondolták, a legelső, érdemleges karácsonyt legalább töltsük együtt így, a banda-családdal. Senki nem mondott nemet, de szerintem csak azért, mert nem mentek az anyukám ellen menni. A Stylesok ellen sem, egyébként... Csakhogy amikor a fiúk beléptek az ajtón, csak így, hármasban, Ava még mindig nem volt sehol.
Louis elrohant pisilni, állítása szerint már az elindulásuk óta azzal húzta a szülei és a tesói agyát, hogy ha nem állnak meg valahol, akár még az út szélén is, máshogy oldja meg. Nem álltak meg, de legjobb barátom be sem tartotta fenyegetőzését, úgyhogy már előre féltettem a csészét. Zayn lehuppant a fotelba Niall mellé, aki felháborodottan lökdöste arrébb az odatolakodót, természetesen eredménytelenül. Amikor erre rájött, egy „áh, Malik, menj te a fenébe!” kiáltást hallatva inkább megadta magát, és átült a kanapéra, ahol aztán végig is feküdt. Kezeit a tarkója alá téve, bokáit összekulcsolva relaxált, ezzel elfoglalva az egészet, azonban nem sokáig tartotta magát ehhez a viszonylag nyugodt lelkiállapothoz, ugyanis a következő pillanatban felkapta a fejét, körbenézett, mintha bármit is láthatott volna a mögötte kimagasló kanapé támlától, és hozzám fordult.
- Haz, merre van Bipi?
- Ava? – kérdeztem vissza. – Avie nem tudom, merre van. Valahol biztos.
- Liam pont most ment el megkeresni, szall’ no para – szólalt fel Zayn, és még a kezét is felcsapta a levegőbe, hogy biztosan mindenki rá figyeljen. Némileg megnyugodtam, és azt vettem észre, hogy egyre nő az a nyomó, kellemetlen csomó a mellkasomban. Azt ugyan nem tudtam, Liam mikor távozott, és hogy Zayn honnan volt ilyen jólértesült, viszont legalább kibővült a listám, amely első pontja a szülők és a tesók holléte volt. Rá is kérdeztem. – Az őseid után mentek a vásárba, valamiért mindenkit annyira nagyon izgatott, hogy csak na! – rántotta meg a vállait, és arcáról lerítt, nem értette, mégis miért tettek így. Meg tudtam érteni a többieket, mellesleg, mert én is tök szívesen kimentem volna, mert ott mindig nagyszerű volt a hangulat, és még a hieg sem zavart volna, mert tudtam, hogy Ava kezét fogva nem érzek mást, csak forróságot. – Viszont nem szükséges a macsót játszani, Harry. Tényleg. Mindketten elég nagy seggek vagytok, folyton összekaptok, szinte már abnormális, hogy mennyit, de utána valaki mindig behódol, és akkor tuti minden. Titeket ismerve, amint a csajod hazajön, már mentek is szobára… úgyhogy talán elősegíthetnéd, és te is utána mehetnél. – már nyitottam a számat, hogy megjegyezzem, ebben a kusza mondatban mennyi hiba volt, de Zayn egyszerűen leintett. Megforgattam a szemem, viszont innen már tudtam, hogy pontosan tisztában volt azzal, mennyire nem szerettem, ha a szerelmemet a csajomnak hívták, még akkor sem, ha voltaképpen tényleg az volt. Inkább hívtam volna „nőmnek”, mintsem a csajomnak, mert azt olyan degradálónak véltem. Ráadásul nem voltunk mi olyanok, mint a nyulak... na jó, a katolikus nyulak, csak hogy Nick Fury-t idézzem, de ebbe sem akartam belekötni. Behódoltam a szeretet ünnepének, és gonosz lett volna visszavágni azzal, hogy nekem legalább volt kivel töltenem az éjszakákat, nem?
- Mégis merre kéne keresnem? – kérdeztem végül, amikor belegondoltam a ma estémbe, magába az ünnepbe és Ava helyzetébe, és tanácstalanul a hajamba túrtam. Ha Liam elment megkeresni, hamarosan megtalálja, hazajönnek és megbeszéljük – gondoltam. – Nyilván minden oké lesz. Úgy kell lennie. Hisz Karácsony van.
- Haver. Megmondtad neki kerek perec, hogy nem akarod leélni vele az életedet. Oké, igaz, hogy nem most lenne a lagzi, de szerinted az a lány, aki eleve nem tudja, merre áll arccal, mégis mit gondolhat most, hogy megtudta, hogy még a pasija sem akarja őt hosszútávon? – kérdezte Niall, és a hangja tele volt vádaskodással. Honnan tudott ennyit?! Oh, hiszen ő a barátnőm legnagyobb bizalmasa... - jutott hirtelen eszembe. – Emeld fel a hátsódat, és indulj Bipi után.
- Niall, már állok – juttattam eszébe. A fiú csak megforgatta a szemét. Igen, most is kivettem a lényeget. – De amúgy meg basszus már, amúgy! Tizennyolc éves vagyok, és akkor kezdjek felhőtlenül beszélgetni a barátnőmmel a családalapításról és a házasságról, az elköteleződésről úgy eleve, amikor még csak abban sem vagyok biztos, hogy becsomagoltam-e az ajándékokat?
- Ha szereted, akkor igen. Ez nincs időhöz kötve… – nézett rám Zayn száját elhúzva, majd elterpeszkedve a fotelben, szétfolyva kapcsolta be a tévét. Pár pillanatig elmélázva bambultam a képernyőre, amiben a „Reszkessetek betörők!” című, rém idegesítő film ment éppen, amit minden nyamvadt évben lejátszottak, és én már szörnyen utáltam, viszont aztán dünnyögve indultam el a cipőm felé.
- Hajrá, hősszerelmes! – kiáltotta utánam talán Niall. A vállam fölött hátrapillantva láttam, amint már emelte is a füléhez a telefont, miközben lepacsizott Zaynnel.
- Tizennyolc vagyok. Nuku hősszerelemmel – morogtam, amint belebújtam a csizmámba, és a nyakam köré csaptam egy sálat, ami lehet, hogy amúgy anyukámé volt. – Jó, egy kicsivel talán mégis – korrigáltam, és felkaptam a kabátomat is. – Basszus, ha utána megyek, akkor egy nagy adagnyi „hősszerelem” lappang bennem, mi?
- Nem leszel attól még papucs, mert nem akarod elveszíteni a csajodat, pont Karácsonykor. Nem kell ezen paráznod – rántotta meg a vállát, egy biztató mosollyal az arcán. – És baromira nem kifogás a korod, még az övé sem, te tökfej.
- Tudom – motyogtam, és kiléptem a hidegbe. Gyorsan még visszaszóltam a fiúknak, hogy azért vigyázzanak a házra, utána viszont az első ötletem szerint megindultam balra, és a kezeimet a zsebembe dugva lépkedtem a keskeny járdán. Meg kellett küzdenem az erős szembeszéllel és az arcomba hulló, hatalmas pelyhű havazással is, pláne, hogy én hülye, nem vettem fel sapkát. Ez legyen a legnagyobb gondom –  kértem végül.
Tényleg én lettem volna a hibás?  Mindössze annyiért, mert nem voltam biztos magamban? Benne mindenképp, ez nem is volt kérdés. Ahogy megláttam, már tudtam, hogy kellett nekem, lehetőleg egy eész életre. De nehogy már azért szakítson velem, mert nem akarom elkötelezni magam éppen abban a korban, amikor már szabad lehetek! Plusz minek egy papír? Anélkül már nem is tartozna hozzám? Egy nyamvadt irat kell ahhoz, hogy tudja, imádom? Mióta? – hőbörögtem. Viszont az az állításom, miszerint haragos vagyok abban a pillanatban változott meg, amikor valószínűleg ráérzés-szerűen átpillantottam az úttest másik oldalára, és így megpillantottam Liamet. Oh, de jó lett volna, ha csak őt, mert nem, nem volt ekkora mázlim. Az élet minden más területén úgy tűnt, az életem sínen volt, azonban amikor megláttam Liamet, a szívem szakadt meg. A kezében a barátnőmet tartotta, aki vacogva, kabát nélkül bújt a srác nyakához, és bár Liam ráterítette a szövetkabátját, aminek hiányától viszont a srác fázott, Ava még így messziről is jól kivehetően éppen pingvineset játszott, és a válla is jól kivehetően rázkódott, noha nem lehettem biztos abban, hogy ez nem a hidegre való reakció volt.
Gondolkodás nélkül szaladtam át az úttesten, csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy a mellékutca nem volt valami forgalmas. Liam rám kapta a tekintetét, amint már látóhatáron belül voltam, és picit megrázta a fejét, miközben nem állt meg, hiszen minél előbb melegben akarta tudni az unokahúgát. Gombóc szorult a torkomba, mert fogalmam sem volt, mi okozhatta Avánál a zokogást, ami egyre erősebbé vált, és a hangra az én szemem is bekönnyesedett. Nem volt ő egy sírós lány... tényleg ennyire megbántottam volna?
Lehúztam a kabátom zipzárját, és sietősen a térdeim közé is szorítottam, hogy amint Liam átadja nekem a barátnőmet, azt majd rá tudja teríteni. Liam mereven előrenézve haladt tovább, és az sem hatotta meg, amikor már halkan könyörögve követtem Holmes Chapel fagyos utcáján. Mocskosul mérges lehetett rám, azonban nem tudtam, mi okból történt ez meg ilyen hirtelen.
A sarokig bírtam a szótlanságát, ahonnan már nem kellett volna sokáig menni a házunkig. Ott elé léptem, és nem foglalkozva szikzáró tekintetével, Ava térdhajlata és háta alá nyúlva vettem át könnyű testét. Mindig meglepett, hogy lehetett ilyen pehelysúlyú, hiszen annyi mindent összeevett, amikor együtt voltunk, hogy az csak na’, viszont imádtam ezt a tulajdonságát.
- Mi történt, bébi? – suttogtam, és némileg fellélegeztem, amikor Ava, meghallva a hangomat észrevette, hogy már nem Liam tartotta, és olyan vehemenciával kapaszkodott belém, hogy egészen meglepődtem. Őszintén nem vártam választ, úgyhogy Liamre néztem, miközben áthaladtunk a zebrán. Az útközben Avie-re terített kabátomat megigazítva mindössze ennyit mondott:
- Elcseszted – súgta. – A hóban zokogva találtam rá, és csak egyre jobban sírt, amíg közeledtem felé. Nem kért a segítségemből, sajnálatomból, mert hogy ő mindenkinek csak púp a hátán, nem kell senkinek sem az életébe, és hagyjam békén, mindenkinek jobb lesz így. Ezt akartad, Harry? Hogy visszatérjenek a démonjai? Már éppen leküzdöttük őket, és erre te elbizonytalanítottad. Gratulálok.
- Köszi, Payno, és tudom. Én csak egy nyugis karácsonyt akartam, és erre meg tessék, nesze nekem – dünnyögtem, amint beléptünk a házba. A srácok, amikor meghallották az ajtó nyitódását és a kis csengőt, ami azt jelezte is, egyből felpattantak és elénk siettek. Tanácstalanul álldogáltak velünk szembe, tekintetük színtiszta ijedtséget sugárzott, mellette az értetlenséggel. Nem tudták kezelni a helyzetet, úgyhogy amikor Liam lényegében leharapta a fejüket, amiért elállták az utat az emeletre, és ezzel együtt megnehezítették a szobámba való eljutást, egy szó nélkül engedelmeskedtek. Niall vizet forralni rohant, Zayn meg Liam mobiljáért.
Liam már nem jött velem, azt mondta, rám bízza, meg tudom oldani, noha láttam a tekintetében az ellenkezőjét. Tudtam, hogy telefonálni is akart, mert ebben a helyzetben szükség volt Andyre és Aidenre, Ava ikerbátyjaira. Nem lehetett biztosra venni, elég leszek-e én és a bocsánatkérésem.
Avánál amúgy sem lehetett néhány dolgot biztosra venni, úgyhogy a jelenleginél is jobban izgulhattam amiatt, mégis mi fog történni.
A szobámba belépve sietősen az ágyamhoz lépkedtem. A szívem eszeveszett tempóban zakatolt, és amikor féloldalasan felültem a magas matracra, Avát közben szorosan az ölemben tartva, egy kósza könnycsepp gördült végig az arcomon.
- Kincsem. – Mivel az ölemben ült, vagyis jobban mondva kuporgott, így el tudtam nyúlni a takarókért, amik az ágy végében voltak összehajtogatva, és körbebugyoláltam velük a testét. Tudtam, hogy most nem lett volna jó ötlet a forró fürdő, ami egyébként az első, eredeti ötletem volt, mert csak rontottunk volna a helyzeten, úgyhogy megpróbálkoztam a hővisszanyeréssel, amit anyu is alkalmazott nálam kisebb koromban, egy-két téli hógolyócsata és hóember építése után. Még az ágytakarót is köré tekertem, és mivel azon ültünk, ezért a végére már úgy nézett ki, mint egy konkrét hernyó, amint én kikecmeregtem belőle. – Nyugodj meg, Avie. Itt vagyok. Soha, soha az életben nem mennék el. Nem hagylak el. Soha nem hagynálak el, kicsim. Nem tudsz lerázni, nem vagy púp senki hátán sem. Te vagy a lejobb dolog, ami valaha történt velem, és nem lehetek elég hálásnak Liamnek azért, amiért aznap este hozzánk hozott téged, és nem haza. – Eltűrtem szőke haját gyönyörű arcából, és megcsókoltam forró homlokát. Sűrűn és piciket bólogatott, miszerint hallja, bár szerintem nem értette a szavaimat és amikor a mellkasomhoz húztam, ő szinte már a részemmé vált, annyira hozzám bújt. Szörnyen éreztem magam. Sosem gondoltam volna, hogy a szavaim ilyen hatással lennének rá. Hogy azt, hogy várni szeretnék, egy konkrét visszautasításként élné meg.
Húsz perccel később már normális pozícióban, összebújva feküdtünk az ágyban. Ava kiszabadította az egyik lábát, összefűzte az enyémekkel, arcát pedig a mellkasomba fúrta, és jobbjával a csípőmnél markolta az anyagot, balját pedig a szája elé tette, ami gondolom a saját maga lenyugtatásaként szolgált, még ha értelmét nem is nagyon láttam. Hála az égnek, már nem sírt annyira, mint nemrég. Fél órával később pedig már még csak annyira sem. A válla néha még meg-megrázódott, olyankor szipogott egyet-kettőt, ami már jó jel volt, és nem húzódott el tőlem, aminek meg kifejezetten örültem. Vártam, amíg megszólal, és amikor ez elérkezett – noha hangja először még meg-megcsuklott –, olyat mondott, amire abszolúte nem számítottam.
- Szeretlek, Harry. Az életemnél jobban.
- Szeretlek, Avie. A Holdig és vissza – suttogtam a választ az oly nagyon szeretett, és egy ideje alkalmazott mondatra. Elmosolyodtam, amikor megéreztem ugyanezt a mozdulatot a mellkasomnál is. – Tudd, hogy elképesztően, szörnyen rosszul érzem magam. Nagyon, nagyon sajnálom, bébi. Nem várom, hogy megértsd, de kérlek, legközelebb beszéljük ezt meg normálisan, mert most totál elcsúszott köztünk a kommunikáció – suttogtam, és közben pici puszikkal leptem el a homlokát és a halántékát. Tudtam, hogy ez megnyugtatja.
- Túlreagáltam, Haz – lesett fel egy pillanatra. – Nem tudom, mit akarok én itt házasságról meg ilyenekről beszélni, amikor egy szaros tizenhét éves csitri vagyok...
- Wow-wow. Wow! – állítottam meg hátrahőkölve, majd hátrébb húzódtam, hogy gyönyörűszép szemeibe tudjak nézni. – Nem szeretem, amikor lealacsonyítod magad. Te vagy a legcsodásabb lány, bocsánat, , akivel valaha találkoztam, és tudom, hogy egyszer össze fogunk házasodni, és sok, sok gyerkőcünk lesz. De az még a jövő zenéje. Azt hittem, nem kapunk össze amiatt, mert nem tartok fontosnak egy papírt, hiszen így is az enyém vagy, kicsim. Örökre... elragadott a hév. Borzasztóan sajnálom, tényleg. Nem szabadott volna olyanokat mondanom neked, mint ahogyan egy barom voltam azért, mert hagytalak elmenni, és még puffogtam is, hogy én bizony nem indulok utánad. Egy VIP-es, páholyos barom vagyok, Csibe.
- Csak Anne meg ne tudja – suttogta. Büszke puszit nyomtam az orra hegyére, mivel tökéletesen tisztában voltam a ténnyel, mennyire nem tudta kezelni az ilyen, valamivel érzelmesebb helyzeteket akkoriban. Inkább szerette a leglényegtelenebb dolgokat kiragadni egy jó hosszú mondatból, és boldog voltam, mert ebben tökéletesen hasonlítottunk egymásra.
Na, nem csak ebben.
- Gyönyörű esküvőnk lesz egyszer, kicsim. Annyira sajnálom, amiért megbántottalak.
- Rosszul kezeltem a helyzetet.
- Maga a helyzet elég vacak volt – húztam számat keserű mosolyra. Annyira bennem volt az inger, hogy megcsókoljam... de nem éreztem helyénvalónak. Nem érdemeltem ki, és többek között azt is csodáltam, hogy egyáltalán meg tudtuk beszélni, még akkor is, ha egyáltalán nem voltunk még a téma végén. Elképesztőenk találtam azt az erőt, ami ebben a kicsi lányban volt, még akkor is, amikor egy órája éppen amiatt aggódtam magamat halálra, hogy látszólag minden ereje elhagyta.
Sosem láttam még Avie-t ennyire összetörve. És sosem voltam még ennyire kiábrándulva önmagamból.
Abszolút nem érdemeltem meg ezt a lányt. Viszont amennyire csalódtam önmagamban, pont annyira voltam biztos abban, hogy Avie egyszer teljes mértékben az enyém lesz.
Még úgy is, ha az elkövetkezendő másfél órában mást sem csináltunk, mint a zárt ajtók mögötti, érzéki összeolvadást, és egymás iránt érzett szerelmünk éreztetését, valami egészen más fokon.

Este kilenc volt, amikor lemerészkedtünk a nappaliba. Már mindenki ott volt, beleértve Ava nagyszüleit és testvéreit is. A srácot családja, az én családom... rengeteg féle szeretet érződött a szobában, én mégis csak az Ava felé irányuló, feltétlen szerelmemet éreztem, és ezt valami elképsztőnek találtam. Az általunk feldíszített karácsonyfa gyönyörű fényekben pompázott, büszke voltam magunkra. Olyan családba tartoztam, ahol fontos momentum volt a fenyő közösen történő kiválasztása, befaragása és feldíszítése. Imádtam a Robinnal töltött időt, majd azt is, amikor a konyhába bemenve megláttam anyukámat, Gemmát és Avát, önfeledten kacagni és mézeskalácsokat formázni, majd a sütőbe pakolni. Tudtam, hogy ezt örökre el tudnám nézni, azonban amikor ez szóba is került, az már egy egészen már helyzet volt.
Megérkezésünkre néhányan felkapták a fejüket, de mindenki jól kezelte a dolgot, és nem kezdtek el sajnálkozni, aminek borzasztóan örültem.
Panaszosan felnyögtem, amikor elengedve a kezemet, Ava Andyék felé indult, és ezen a fiúk még jó ideig elszórakoztak. Tudtam, hogy sokéig visszahallhatom majd még, hogy tényleg „hősszerelmest” játszottam, azonban most már tetszett a kifejezés, mert tényleg annak éreztem magam.
- Na, sikerült megbeszélni? – állt meg mellettem Louis, és miután lerendeztük azt a kört, ami a szemöldöke idétlen és perverz húzogatásából állt, és az én égetésemből, már komolyan vette a dolgot. – Ugye minden rendben van köztetek?
- Én szeretem őt, és ő is szeret engem. Ez az, ami fontos.
- Az utána lévő békülős szexet sem bánod annyira ilyenkor, nem? – tűnt fel előttünk Zayn, az oldalán Liammel.
- Ugh – sápadt le Liam egyik pillanatról a másikra. – Ez a téma nekem... ugh.
- Miért, mit gondoltál? Az unokahúgod az esküvőig szűz lesz, vagy mi? – röhögött fel Zayn, és Liam felkarjába boxolt. – Szép álom, haver. Szép álom.
- Az esküvőig, mi? – kérdezett vissza barátnőm unokabátyja, és mélyen a szemembe nézett. Halkan megköszönve fogadtam el Lou-tól a felém nyújtott forrócsokit, amibe aztán még egy ideig nem ittam bele, pusztán a kezem melegítésére szolgált. – Ugye...
- Nem vagyok biztos abban, hogy mindent elmondott nekem, ami benne volt, de nézz rá... –biccentettem az állammal Avie felé, aki éppen a testvérei között állt, és felváltva kapkodta a fejét a látszólag hülyéskedő srácok között, akik remekül teljesítették Liam kérését, miszerint foglalják le a húguk agyát. Ösztönösen elmosolyodtam, amikor megláttam Avie mosolyát. Soha nem akartam többé sírni látni, miután már volt alkalmam megfigyelni olyankor, amikor boldog, és csillog a szeme. Olyankor a legszebb. – Ha nem boldog, akkor egy veszett jó színész lakozik benne.
- Harry, Avában egy veszett jó színész lakozik – nevetett fel kínosan Niall, és közelebb hajolt, hogy a következőket valamivel bizalmasabban beszélhessük meg. – Ugye tényleg rendben van? Hajlamos azt mutatni, hogy oké, mert akkor nem aggódsz miatta. Félek, most is ez a helyzet.
- Valószínűleg így van, Nialler. De tudom kezelni – biztosítottam a szőke srácot. – Odamegyek, oké? – fordultam körbe, egyfajta képletes beleegyezést kérve, és amikor megkaptam, már repültem is.

Fél tizenegy lehetett, Louis köszöntésén is átestünk már, és Ava az ölemben bontogatta az ajándékait. A válla fölött néztem, mit kapott a tesóitól. Nehezen boldogult a nagy doboz csomagolásával, úgyhogy besegítettem neki, persze előtte még elkérve a fizettségemet. Nem voltam valami drága vállalkozó – egy arcra pusziért is lehoztam volna neki a csillagokat az égről.
Az egész nappali díszpapírokban úszott, a sarokban álló nagy karácsonyfa pedig olyan gyönyörű volt, hogy nem bírtam magammal, és Ava fülébe suttogtam:
- Idén anyu, Gem, Robin, Te és én díszítettük a fát. Jövőre már csak ketten fogjuk.
- Szép. Rob, Gemma és én ki lettünk rekesztve? – heherészett, azonban egész hamar megkomolyodott. – Szeretlek, Haz. Olyanokat ígérgetsz, amik még nagyon a távoli jövőben vannak, és addig még bármi történhet, de nagyon szeretlek.
- Miért, a jövő évben szakítani tervezel velem?
- A jövő évben én sok mindent tervezek. Többek között megnöveszteni a hajamat, besütni a tiédet és lefesteni a családot így, együtt. Akarok veled írni egy dalt, mert az biztos nagyon bulis lehet, és nyaralni is el szeretnék menni, mondjuk a hegyekbe. Szeretnék több időt tölteni Aggyékkel, meg akarom hálálni a szeretteimnek mindazt, amit kapok tőlük, mert úgy érzem, meg sem érdemlem a támogatásukat, beleértve a tiédet. Apropó, Te. Be akarom bizonyítani, hogy méltó vagyok a szeretetedre.
- Nyaralni a hegyekbe? Fasza álmaid vannak, Avie! – csókoltam a nyakába, figyelmen kívül hagyva az utolsó mondatát, mert totál felesleges volt törődnöm vele.
Hülyeség volt.
Beleborzongott az érintésembe, úgyhogy még egy utolsó puszit leheltem barackillatú bőrőre, aztán önelégülten elhúzódtam.
- Imádom a reakciódat.
- Én meg azt, hogy okosan oldalra ültünk le – lesett körbe ártatlanul mosolyogva. – Itt olyan, mintha nem is lennénk a nappaliban, de valahogy mégis, és ezt imádom.
- A fahéjas alma és a kandírozott narancshéj illatát innen érezni a legjobban, és tudom, azokat mennyire szereted...
- Aha, magyarázd csak ki azt, hogy már csak itt volt hely. Hajrá – fordult oldalra kekecül vigyorogva. Amikor válasz nélkül, mosolyogva néztem csak az arcát, az államat megfogva, egy pehelykönnyű puszit nyomott az ajkaimra. – Szeretnék még nyolcvan ilyen Karácsonyt veled, Haz.
- Kérésed számomra parancs.
- De legyünk még fiatalok – tette hozzá, és bal karjával átkarolta a nyakamat, miközben a jobb tenyerét az arcomra tette, és végigsimította az arcélemet. Jólesően felsóhajtottam. – Egy picit mindenképp.
- De te picit azért mindenképp jobban vagy, ugye? – használtam a szavait, és közben egy tincsét az ujjam köré csavartam. Talán pont úgy, mint Avát.
- Veled vagyok. Ez tökéletesen elég – hajtotta a fejét a vállamra. Éppen olyan magas volt, hogy ez még ténylegesen kényelmes lehetett a számára, miközben tekintetét végigvezette a nappaliban beszélgető, ünneplő embereken, és összegezni kezdett. – Itt van a családom, és mindenki, aki fontos. Ez máris sokkal több, mint elég. – Bólintott is hozzá, arca eltökélt volt. Rettentően aranyosnak találtam az igyekezetét, de nem vettem be. Viszont utánozva őt, én is körbelestem, még egyszer. És olyan öröm költözött a szívembe, amit hirtelen nem is tudtam, el bírok-e viselni.
Megvan mindenem, amit valaha is akartam. Körülöttem őszinte mosolyok, egy szeretett lány az ölemben, és a fahéjas alma.
A valaha volt legjobb karácsonyom. 
- Na és a te lelki épséged? – Hiszen nekem az volt a legfontosabb.
- Hitvány dolog ilyet kérni, de azt hiszem, veled egyszer még az is meglesz.
- Azért vagyok, Avie – fogtam két kezem köré az arcát, és mélyen a szemeibe néztem, hogy minél jobban tudatosítsam benne a szavaim fontosságát és igazát. – Azért leszek.



Kapcsolódó kép



Minden kedves Olvasómnak a legkellemesebb karácsonyi ünnepeket kívánom!
Szeretlek Titeket!
Egyetek sok bejglit, skacok, és legyetek Ti a legboldogabbak a Földön, amiért azokkal lehettek, akiket szerettek, és akik Titeket is nagyon szeretnek! <3 
Ps.: BOLDOG SZÜLINAPOT, TOMMO!

2016. december 21.

Huszonöt // Aktmodell

bea miller and bea kép
- Aidan, szerintem utaztam már párszor – nyögök fel frusztráltan, és a szabad kezemmel tűröm fel a hajamat a tarkómnál. Elviselhetetlen ez a meleg, anyám! Nem is hittem, hogy egyáltalán létezik olyan jelenség, amikor az ember majd' megsül, ugyanakkor rázza is a hideg. – Andyvel minden okés?
- Persze. Itt kalimpál, mert kihallotta a nevét, és féltékeny, vagy mit'tom én. Adjam?
- Adhatod, mhm – húzom mosolyra az ajkamat, amint kibányászom a kézitáskámból Cady könyvét, és a kezébe adom azt. Amikor pedig meghallom a másik bátyám hangját, akivel az utóbbi időben talán még többet is beszéltem, mint Aidennel, ez a mimika már az egész arcomra kihúzódik. – Mizu, Andrew?
- Semmi, Ava Michelle – válaszol ugyanolyan hangsúllyal és formában. – Nekem nincs ilyen menő harmadik nevem, a fenébe is! Amúgy, rendben odaértetek?
- Igen, természetesen. Hála az égnek, akkora pechem még nincs, hogy pont az a gép zuhanjon le, amin mi ültünk – pillantok Cadyre, aki a mellettem lévő szépen ücsörög, és amikor felfogja, hogy részben hozzá beszélek, és felnéz a könyvből, amit már lassan másfél hete olvas szorgosan, és már a háromszázadik oldalon jár, felnevet.
- Én ezzel nem viccelődnék. Elég szar a szerencséd, basszus... – Szinte látom magam előtt, ahogy hanyagul megrántja a vállát. Annyiszor beszéltünk az elmúlt időben, hogy már ezt is meg tudom mondani. Olyan, mintha ki sem maradt volna az a három év, amíg nem láttam, és nem beszéltem nem csak vele, de Aidannel sem.
És imádom ezt az érzést.
- Most miért? Te már beszélsz velem... ez elég nagy szerencse azért.
- Mákod van, mini Heart – gúnyolódik vicceskedve. Mondjuk, azt hogyan? Mindegy is. – Aidennek jó a beszélőkéje.
- Az egész családnak az.
- És tényleg! Hallottad, hogy a fatert kiengedhetik a börtönből?
- Andy, én még azt is csak másodkézből tudtam meg, hogy egyáltalán oda került – sóhajtok, és közben önkénytelenül összehúzom magam. Utólag veszem észre a mozdulatot, de jót mulatok rajta.
Az emléken mondjuk azért már annyira nem.
- Jó, mindegy. Ha felkeres, jól szemen köpöm. Egy rohadt állat, és nem vágom, mi a halálért engedik ki, amikor a dutyiban kéne megrohadnia.
Meg sem próbálom meggyőzni arról, hogy téved. Sajnos Jonah soha az életben nem volt mondható egy mintaapának, amiért mindig is annyira sóvárogtam. Kiskorunkban mindig Andy volt az, aki talán a legtöbb bántást kapta, mivel ő volt a legnagyobb, még ha csak pár perccel is. Mondhatni jogos a harag, és akkor még enyhén fogalmaztam. Mindenkinek megvannak az okai az érzelmeire, és szerintem az övéire még az is rátesz egy lapáttal, hogy mit tett velem a tulajdon apám. Vagyis majdnem.
- Miért, ez már biztos? – dőlök előre, és a könyökömet megtámasztva a lábamon, a lábujjkörmeimet nézegetem, mintha csak a vörös színű lakk olyan nagy újdonságnak számítana. – Mármint, hogy szabadlábon lesz rövid időn belül?
- Elég nagy rá az esély – sóhajt. – Mindegy, ha így lesz, akko hozzád költözök. Aiden is, gondolom. A hotelből amúgy is sanszos, hogy kidobnak minket.
- Úristen, mit csináltál? – ijedek meg egy pillanatra. Meg sem próbálkozom a többesszámmal. Istenem, semmi értelme sincsen, hiszen az eltelt időt leszámítva is tökéletesen tisztában vagyok azzal, milyenek a bátyáim. A normális és az abnormális.
És én? Hm. Talán én vagyok a gomba, ami egy totál másik fogalom.
- Hát... betörtem a tv képernyőjét – ismeri be, és felszakad belőle a nevetés. Egészen olyan, mintha egy szamár nyerítene. – Fasza érzés végre elmondani valakinek, hallod! – röhög megállíthatatlanul. A hangra ismét elmosolyodom, és egy rövid, hitetlen kacaj erejéig én is betársulok.
- Idióta vagy, Andy. Hogy az istenbe sikerült? És miért rejtegeted? – Legalábbis gondolom így tesz, már abból következtetve, hogy én vagyok az első kívülálló, akit beavat.
- Belebasztam a konzolt – vihog a saját bénázásán. Oh, hát nem is ő lenne... – És azért, mert Aiden azt mondta, nem vállal értem felelősséget.
- Már miért tenné? Nem hülye az, csak szimplán a középső gyerek a családban – rántok vállat, mintha csak láthatná, aztán felkapom a fejemet, amint meghallom a távolból a nevemet. – Na, itt van értünk Max és El, úgyhogy leteszlek. Hívlak még, jó?
- Ne kelljen hozzá újabb három év, ha kérhetem.
- Utállak, te mocsok, de jó. Puszilom Aidant is! Szia – dobok egy puszit még utoljára, és aztán bontom a vonalat. Megérintve Cady vállát, a lány felnéz a könyvből, amit mindaddig elmélyülten olvas, és kíváncsian körbenéz. Nem tudja, kit keressen, hiszen gőze sincs, kikhez jöttünk eleve, de azért még aranyosnak találom.
- Hellóka, csajszi – pattan mellénk Calder vigyorogva és energiával dugigtöltve, és hosszú karjait egyszerre fonja Cady és énkörém. Érzem, ahogy a lány megilletődik, mégis viszonozza a gesztust, és esetlenül meglapogatja a számára ismeretlen lány lapockáját. – Üdv, Eleanor Calder, vagyis El – nyújtja a kezét, amikor elhúzódik. Cady némileg félve, de kedvesen megrázza azt, és ezt követően ő is bemutatkozik az új arcoknak. – Ő Max. Avie már ismeri. Jó arc, nem para – legyint felé a válla fölött általánosságban, és megforgatja a szemét. Az említett felhördül, de aztán szintúgy, mint a lány, egyszerre ölel meg mindkettőnket. Imádom, hogy ilyen közvetlenek és játékosak, ráadásul ugyanolyanok is! Nemhiába találtak ennyire egymásra – gondolom.
- Jól utaztatok? – kérdezi a srác, amikor elindulunk a kijárat felé. Cady hátitáskáját átveszi, és a vállára csapja, én viszont nem vagyok hajlandó odaadni neki a bőröndömet, mert én magam is tudom húzni, kezem még van, azt hiszem.
Megvárom, amíg Cady válaszol, mert szeretném, ha nem lenne szégyellős. Szerencsére hamar feloldódik, ugyanis amikor már az ideiglenes szállás előtt parkolunk, és a kocsiban ülve beszélgetünk még egy kicsit, a lány száját be sem lehet fogni. Jobban örülök neki, hogy magammal hoztam, mint eleve azt gondoltam. Remek ötlet volt, és maga a tény, hogy Cady talán élete első kirándulásán vesz részt, borzasztó nagy örömmel és büszkeséggel is tölt el egyszerre, Remélem, örökre emlékezni fog rá, és rám is legalább annyira, ugyanis amilyen híreket kaptam a napokban Pierce-től, nem hiszem, hogy a távolba tekintve olyan rengeteg ideje lenne még az emlékezetébe vésnie az arcomat. Vagyis, még jobban.
Én már annak is örülök, mérhetetlenül, hogy ennyi ideig velem lehetett. Másfél hónap, viccelsz velem? Életem legszebb hetei, azt hiszem, és mocskosul büszke vagyok magamra azért, mert megcsináltam. Amiért gondoskodni tudtam egy fiatal, eleinte idegen lányról, és ezzel bebizonyítottam magamnak is egy csomó mindent.
Kiszállva a Jeepből, immár nem tudom kiharcolni magamnak a bőröndöm húzásának jogát, ugyanis Eleanor gyorsabb, mint én, és már a feljárón rohan felfelé. Fejemet megrázva indulok utána, és közben nem győzöm magamba szívni ezt a tipikus olaszos életérzést, ami hirtelenjében eltölt. Lehet, hogy nincs is olyan, de én úgy képzelem, hogy mégis.
A házba belépve meglepődök. Nagyjából minden tölgyfa borítású, és rettentően barátságos. Légkondi működik az egyszintes, hatalmas lakás területén, ami szörnyen jól esik a felhevült bőrömnek, és látom, hogy Cadynek is. Megbökve a vállát vigyorogva tárom szét a karomat, miszerint hey, hát itt vagyunk, ő pedig felnevet, és a derekamat átkulcsolva köszöni meg, amiért itt lehet.
Nem válaszolok semmit, mert én is ugyanígy érzek. Én vagyok a hálás, amiért ő eljött velem. És, hogy egyáltalán Pierce elengedte.
Bár, miért ne tette volna?

Olaszország partján, nyáron, vagyis júniusban valahogy mindig felhőtlenül boldognak érzi magát az ember. Jó, még sosem voltam ez előtt Itáliában, de hey! Valószínűleg ha százszor is ellátogattam volna ide, az érzés attól még nem változna, nincs igazam? Varázslatos, és főleg, hogy a macskaköves utakon menve mindig rám jön a frász, és eszembe jut anyukám mondása, amit kiskoromban halál lazán benyeltem: azért macskakő, mert oda temetik el az elhunyt kiscicákat. Kérem szépen, már akkor is egy igazi agytröszt voltam.
Eleanor, Max és Cady a vízben bohóckodnak, egymást lökdösve próbálnak nem elesni, én pedig egy törölközőn ücsörögve nézem őket. Kezeimet hátul kitámasztva fordítom arcomat a nap felé, próbálok valami színt szerezni, mert bár Amerikában is elég erős a napsugárzás, valahogy mégsincs semmi színem.
A kipakolást követően amint lehetett, jöttünk is le a partra. Régóta kacérkodok már a gondolattal, hogy le kellene ülnöm egy festővászon mögé, és ecsetet ragadva a kezembe, lefessek valami gyönyörűt, de eddig úgy voltam vele, magamat nehéz lenne. Viszont a tengert elnézve erősebb a késztetés, mint valaha. Anno Harryt nem is egyszer festettem le, remek modell volt, egyszer még aktmodell is, viszont megesett, hogy egy utcai lámpa nézett vissza rám a papírról. Kutya, macska, alma vagy csontváz... ami jött. Viszont már régen nem hódoltam a szenvedélyemnek, és ez némileg elszomorít. Hiszen mennyire biztos voltam abban, hogy én ezzel fogok foglalkozni, ha egyszer nagy leszek...
Ez a "mi leszel, ha nagy leszel?" kérdés elég relatív, de biztos voltam magamban. Azonban nem panaszkodhatok, hiszen azt hiszem, jobban jártam a rendezvényszervezővel, még úgy is, ha totál spontán ötlet volt eleve. Hiszen ennek köszönhetően juthattam most el Olaszországba, nem? Na meg Eleanornak, persze, még úgy is, ha változatlanul semmi tippem sincs az itt tartózkodásom okáról. De nem zavar. Inkább meg sem szólalok, mert félek, nem tetszene a válasz. Ha Perrie-hez hasonlóan akar eljárni velem, azt hiszem, fognám a motyómat, és hazarepülnék. Az Istennek sem kell, hogy összefussak Harryvel. Éppen túltettem magam a tényen, hogy hallott mindent, amit Perrie-nek mondtam, nem kellene egy újabb megrázkódtatás.
Valami ahhoz hasonló, mint ami akkor ér, amikor a következő pillanatban Cady rám ugrik. A lány csurom vizes, hosszú haja az arcomhoz tapad, és elképesztően nevet valamin. Annyira meglepődök a becsapódásától, hogy egy pillanatra tuti kihagy a szívem, de utána teli szájjal felröhögök.
- Kislány, nagyon vad lettél ám!
- Azt mondtad, zavarjalak meg, és lehetőleg okozzak fájdalmat, ha Harryn morfondírozol, és most azt teszed, nincs igazam?
- De – fintorgok. – Sosem változom meg, nem igaz?
- Hát, amióta ismerlek, nem nagyon – vihog kislányosan, és boldogan veszem észre, nem először ugyan, hogy amikor mosolyog, sokkal fiatalabbnak látszik. Pedig eleve nagyon fiatal még. – Örülök, hogy ismerlek, amúgy, Ava!
- Aw, édesem, én is! – ölelem át szorosan a derekát, viszont amikor valami hideg a nyakamba zúdul, felsikkantok, és elengedem a lányt. Cady sikongatva fut odébb, én pedig, mint valami ázott puli, úgy nézek fel a Napot eltakaró Maxra, aki egy homokozóvödröt tartva a kezében, vigyorogva néz le rám. Honnan az istenből szerezte ezt a szart? És miért én lettem az áldozat?!
- Maximilian! – kiáltok fel elhűlve. – Teee, te kis mocsok! – állok fel komótosan, nagyon kemény szavakat használok ám, tudva, hogy úgy megkergetem pillanatokon belül, mint még soha senkit.
Persze csak azután, hogy a hajamból kifacsarom a vizet, és veszek egy nagy levegőt, amire még szükségem lesz, ha át akarom kergetni Kínába!

Este érdekes hívásom érkezik, de már mindegyikre ezt mondom, úgyhogy meg sem lepődök. Bár jelenleg annál inkább, ugyanis a hívó fél legutóbbi beszélgetésünk során azt mondta, egy ideig nem tud majd telefonközelben lenni, úgyhogy nem tud majd hívni este, pedig már szinte el sem tudok aludni a hangja, és a rosszabbnál rosszabb viccei nélkül. És ez ma reggel történt.
De nem tulajdonítok neki túl nagy figyelmet. Látszik, nem? Abszolút nem gondolom túl a dolgokat... nem jellemző rám, azt hiszem. De egyébként a szarkazmus sem.
- Hello, Nialler!
- Mizu, Avie? – szól bele jókedvűen. - Várj, ugye nem keltettelek fel?
- Nem, filmet nézni készülünk – nyugtatom meg, hiszen az időeltoldás miatt Amerikában olyan délután kettő lehet most. Már ha jelenleg ott van, ugye. – Kungfu Panda 3. Tapasztalatok?
- Ugh, béna volt – kezd panaszkodni. – Nem akarok spoilerezni, de... Ava, inkább válasszatok más filmet, ha jót akartok magatoknak. Mondjuk... Amerika Kapitány? Chris Evans jófej, egy király haver.
- Nemár, hogy összebarátkoztál magával a Kapitánnyal!
- Hook kapitánnyal? – teszi le hirtelen az ölembe a hatalmas tál kukoricát Max, és olyan váratlanul ér a felbukkanása, hogy megugrok, és majdnem le is borítom a nasinkat a földre. Mindenki szitkozódik egy sort, de amúgy ezt nem is értem, hiszen pár percen belül mindenkinek személyreszabott tálkája lesz!
- Pft, Pán Péter tartsa meg magának azt a kampós, creepy fazont. Itt most Amerikáról van szó. – cicceg a szöszke barátom álsértetten, majd hümmögve fogadja, amikor értesítem, hogy ki lett hangosítva.
- Mintha csak Donald Trumpot hallanám. Oh, ja, bocs. Mégsem – dünnyögi mellettem Eleanor szórakozottan, szorgosan pötyögve valamit a telefonján. Amikor nem sokkal később felnéz, egyből a tekintetemet keresi, én pedig rögvest megállok az értelmetlen fecsegésben Niallel, ahogy észreveszem, hogy a barátnőm íriszei bekönnyesedtek.
- Niall, kicsit félretehetlek?
- Ez mit jelent? – kérdezősködik barátságos hangnemben. El is felejtem, hogy nem személyesen van itt velünk, de jelenleg már nagyon szeretnék túllenni a témán, mert Eleanor láthatóan egyre inkább szétesik, és a fejét forgatva keresi Maxot, aki hirtelen a támasza lehetne, viszont szerintem a férfi Cadyvel van valahol, talán a hátsó kertben. Amikor nem találja, csak maga elé mered, miközben két kézzel a hajába túr, és a légzése is vészesen felgyorsul.
Rossz előérzetem támad. Nagyon rossz.
- Mindjárt visszahívlak, oké? – És választ sem várva szakítom meg a hívást, majd dobom a telefont a kanapé másik végébe. Közelebb ülök Eleanorhoz, és megvárom, amíg visszatalál a jelenbe, mert félek, ha megzavarnám azzal, hogy hozzászólok vagy érek, akkor sokkal rosszabbul járnánk mindketten.
Az meg kinek kell?
- Ava, válaszolj nagyon, vészesen és véresen őszintén! – kezd bele végül, hangja nem több fojtott suttogásnál. Bizonytalanul, de rögtön bólintok, bár félek, nagyon meg fogom én ezt még bánni, már a hangsúlyból ítélve. – Louis megcsal engem ezzel a Brianával?
- Uh – nyögök fel, miköben az agyam már dolgozik is a lehetséges válaszokon, és az arcizmaim az önnön korlátozásukon. Basszus, Tomlinson! – Vele beszéltél már erről? – próbálok lehetőleg észrevétlenül terelni, ugyanis az agyam semmilyen értelmes dologra nem jut.
Azonban úgy tűnik, sikerül az ügyetlen tervem.
- Nem. Ez a... Briana írt rám Twitteren, és csatolt hozzá képet. – Amíg beszél, kinyújtja a karjait, és az kezeim után kap. Összfűzöm az ujjainkat, mert tudom, hogy ha csak ennyire is, de valamennyi támogatásra szüksége van. Vagy lesz.
Ki tudja.
Viszont... oké. Összegezzünk. Briana felcsináltatja magát, pénzt kér Louis teljes figyelme mellett, és most még a gyereke apjának párja arcába is tolja a kegyetlen igazságot? Ki ez a ribanc, és hol lehet levadásztatni?!
- Szerintem ezt személyesen kellene megbeszélned Louis-val – tanácsolom esetlenül, és cseppet sem bíztatóan. Eleanor kétségbeesetten keres valamit a szememben, én pedig hagyom, hogy megtalálja a választ, még úgy is, ha azt szavakkal nem fejezem ki.
Képtelen vagyok hazudni neki, azonban az igazságot még rosszabb lenne közölnöm vele.
- Végülis... az évek során nagyon sokan állították már, hogy egy ribanc vagyok, és hogy tűnjek el a képből, mert a pasim gyereket csinált neki, nem? Ha Larry Stylinsont is kezelni tudtam, mint ahogyan te is, akkor ezt is kibírom még egy kis ideig – magyaráz kissé hisztérikusan nevetgélve, és megpróbálja bebizonyítani és bebeszélni magának azt, amit már ő maga is tud, hogy kamu.
Istenem, Tomlinson. Te magad vagy a kamu!

Két nap telik el, két olya nap, ami alatt megtanulok valamit. Az erő fogalmával gazdagodom, valami olyan mértékű erőével, mint amit én még életemben nem tapasztaltam. Őszintén, sosem gondoltam volna, hogy Eleanorban lesz annyi kitartás, hogy végigcsinálja a Tommy Hilfigeres fotózás első negyed részét, ráadásul látszólag boldogan és gondtalanul. Mindenki elhitte, amikor azt mondta, hogy picit ledől délután háromkor, mert elfáradt. Egyedül Max és én voltunk azok, akik tudták az igazat, de a fiú a tényleges, teljes igazat, ugyanis kiszedte belőlem, még az Amerika Kapitány elindítása előtt, miközben próbálta összekaparni Eleanort, miután gyorsan rájöttünk, egyedül nem lesz képes rá.
Talán még pont kisebb meglepetésként ér az, hogy Niall feltűnik, mint hogy Eleanor ennyire erős. Délután négy óra van, Cady és én a parton sétálgatunk. Az egyik kedvenc playsuitomban jókedvűen ugrálunk a vízhatáron Cady kezét fogva, szabad markomban a szandálomat lóbálva, lábujjaimat az iszapba nyomva. Hátranézek a vállam fölött, és büszkén konstatálom a művünket, amit magunk mögött hagyunk egészen addig, amíg a kicsapó hullám el nem mossan azt.
- Ava, a barátod tényleg megcsalta Ellie-t? – kérdezi egyszer csak Cady kíváncsian. Ha nem lenne alapban rossz a téma, megmosolyogtatna Eleanor nevének legkedvesebb becézése, akit most is csak azért hagytunk magára, hogy pihenhessen egy kicsit. Sanda gyanúm, hogy az aggódás kifárasztja, de úgy elemi szinten.
- Ez bonyolult – sóhajtok fel. – De igen, így történt, és... hát, nem mondanám kifejezetten a barátomnak Louis-t – korrigálok, még ha nem is teljesen igaz, viszont jelenleg szörnyen mérges vagyok a srácra, és szolidaritok a barátnőmmel.
- És akkor ki a barátod?
- Én lehetek? – hallatszik egy ismerős hang a hátam mögül. Megpördülök a tengelyem körül, és Niallel találom szembe magam. – Mindennél jobban vágyom rá, Bipi – kacag jókedvűen, és örül, mert láthatóan sikerült meglepnie. Kell egy kis idő, mire leesik, hogy tényleg itt van, és akkor már normálisan is tudom őt köszönteni. Már ha az normális, hogy a lábaimat a dereka köré kulcsolva, kezeimet meg a nyaka köré tekerve csüngök rajta, mint valami kismajom.
De a fiú megtart, és közben harsányan röhög. Olyan régen láttam már, hogy az valami iszonyat, mivel a szőke srác, kiélvezve a banda szünetét, felszabadultan utazgatja a világot, noha még csak a túrája elején jár. A bőre, mivel pólót nem visel egy árnyalattal pirosabb, mint kéne. Nem értem, miért nem tanulta még meg, hogy nem mehet ki naptej nélkül?! Jobban kéne figyelnie magára!
Képtalálat a következőre: „niall horan style 2016”- Hogyhogy itt vagy, Nialler? – fúrom az arcomat a nyakába. Szeretem a parfümét, és aranyosnak találom, hogy amikor véletlenül ráfújok a bőrére, libabőrös lesz. Egy idő után elengedem őt, és lecsúszok róla, bár elég zavarbaejtően téve ezt, ugyanis a szó szoros értelemben lecsúszok. Viszont ő csak a legjobb barátom... normális, és nem zavar... ugye?
- Kiruccantam Olaszba a kedvenc csajom miatt – dobja át a karját lazán a vállamon, és az oldalához húz. Boldogan vigyorgok, és oldalt álva neki, átkulcsolom a derekát. Érzem, amint egy csókot nyom a hajamba, úgyhogy én is belepuszilok a mellkasába, aminek valami elképesztően jó illata van!
Igen. Tipikus Niall illat. Amit nagyon szeretek.
- Basszus, jó illatod van – nevet fel, olyan, mintha csak olvasna a gondolataimban, és valamiért talán kínosan teszi ezt.
Miért? Bár, alapban... Miért jegyezte ezt meg?
És én miért kuncogok fel, mielőtt még bemutatnám őt Cadynek, akárcsak valami idióta tinédzser? Na, ne!
Ava Heart, te zavarba estél a legjobb barátod bókjától?!


Sziasztok :)
Megígértem, hogy hozok nektek még egy részt Karácsonyig, és látjátok, sikerült összehoznom! Remélem, hogy tetszett és azt is, hogy most már nincsen senkinek sem suli, mert ugh, terrorháza!
Szörnyen boldoggá tettetek az előző rész alá érkezett kommentekkel, skacok! Nem győzök hálálkodni, nagyon, nagyon köszönöm, hogy velem vagytok! <3 A csoportba is kaptam visszajelzést, csak néztem, hogy anyukám, milyen édesek vagytok, és Messengerben is, ami miatt durván elérzékenyültem (Viki <3). És az meg már a tetőpont, hogy ÚR ISTEEEEEN, túlléptük a 30.000 megtekintést! El sem hiszem, köszönöm, hogy ennyiszer letöltöttétek már az oldalamat! :')
A következő résszel is sietek, és ne öljetek meg kérlek a mostani befejezése miatt. Minden okkal történik, Harry is belép majd nemsokára a képbe, és az előző fejezetben történtek folytatását is meg fogjátok majd tudni (valamikor), oké? :D Csak győzzétek kivárni.
Szeretek mindenkit, akárcsak a függővégeket! ^^
Kellemes Ünnepeket, skacok, bár számíthattok még rám idén, azt hiszem. ;)

2016. december 19.

Huszonnégy // Kerítőnő

Sziasztok :)
Hello, hogy vagytok? Én jelenleg ramatyul, de azt hiszem, ez most mellékes. Sajnálom, hogy megint késett a rész, igazán, csak ismét összejött elég sok minden, mint ahogyan egyébként elég sokszor. Megcsúsztam a karácsonnyal, Jay elhunyt (Isten nyugosztalja! <3), ami miatt egy picit kedvetlen voltam, és bár a hét második felében itthon maradtam a hülye fülemmel, amit nagyon szerencsésen felszúrtak, és a halálomon vagyok, és ugh, de még így sem sikerült leülnöm a gép elé.
Pedig wow, A BLOG A NAPOKBAN LETT EGY ÉVES!! Hihetetlen, hogy Ava és Harry története már ennyi ideje megy, és az meg még inkább, hogy még sehol sem tartunk. :"D But no problem, majd csak lesz valahogy. Semmiképpen sem fogom abbahagyni, mindenféleképpen el fogok jutni a végéig, és még hogy!, mert még sok mindent elterveztem, csak hát ki tudja, mégis mi a fenéért, de elég nyögvenyelősen haladunk.
Extra hosszú részt hoztam most nektek, a végén egy nagy csattanóval. BAROMIRA REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG OMFG!!! *0* Azt hiszem, talán a leghosszabb rész ez az eddigiek közül... 3771 szó összesen, és csak wow. :D
Nem tudom, képes leszek-e írni Karácsonyig, de igyekszem, nagyon. Egy posztot akkor is kiteszem még majd, de a részben nem vagyok 100%-ig biztos. :) <3
Oh, és amíg el nem felejtem: Ha éreztek rá affinitást, lépjetek be a FB csoportba, hogy értesülhessetek a csodákról, mármint a frissekről, haha, és mentsétek le azt a két új sztorim oldalát is (Waves, Bittersweet), amin az újévben dolgozni fogok. Remélem, azokat is sikerül majd összehoznom addigra és onnantól folyamatosan is, mert már nagyon izgatott vagyok miattuk!
Ps.: #JustHoldOn #RipJohannah


bea, fashion, and girl képMiután rájövök, nincs itthon semmi, amiből reggelit lehetni készíteni, hirtelen döntöm el, hogy meglátogatok egy közeli kisboltot. Nem akarom felkelteni Cadyt, és az eltelt fél hét során már sikerült annyira összebarátkoznunk, hogy bízom benne annyira, hogy rá merem hagyni a házat is, úgyhogy miután írok neki egy gyors levelet a hollétemről, felkapok egy, a térdénél szakadt farmert és egy Burberrys kasmír köpenyt, majd a bokacsizmámat is a lábamra húzom, és kilibbenek a lakásból. Kellemes idő van, nem túl meleg, de nem is olyan vészesen hideg, a reggeli szellő pedig dobálja a hajamat. Dudorászva lépem át az ajtót, miután kivihorászom magam azon, hogy a „Húzni” feliratnál nem működik, ha elkezdek „huhú”-zni. Sajnos gyermeki énemtől még nem sikerült megválnom.
Bár ez hol rossz? Ilyenkor vagyok önmagam, és imádom.
A sorozok között flangálva, kezemben egy kosárral nézelődök, és már nagyjából össze is szedek mindent, ami a hirtelenjében kigondolt reggelihez szükséges, amikor a farzsebembe csúsztatott mobilom rezegni kezd. Meg sem nézem, ki a hívó fél, úgy húzom el a zöld kört a képernyőn.
Rossz szokás, Heart!
- Igen? – szólok bele, és a vállammal a fülemhez szorítom a telefont, miközben leemelek egy almalevet is a polcról, majd a kosaramba teszem azt. Rögtön utána küldök még egyet.
- Szia, Ava! – hallom meg Ronnie hangját. Felvonom a szemöldökömet, és némileg megdöbbenve áll meg a kezem a mozgásban. Nahát, felőle is hallani? – Um, lenne egy kérdésem.
- Nekem is lenne egy-kettő… de mondd csak, pont ráérek – vezetem végig a tekintetemet a polcsoron, hátha még észreveszek valamit. Igyekszem a hangszínemet megtartani az „untatsz, de nem vagyok bunkó, és meghallgatlak” fokon, és baromira remélem, hogy ezt még Ronnie is megérzi.
- Miért van egy idegen kiscsaj a szobámban? – kérdez rá kerek perec. Majdnem felnevetek a hanghordozásán.
- Oh, Cadyről beszélsz?
- Hát, ha ez a neve, akkor ja, róla.
- Pillanatnyilag én vagyok a gyámja – választom a rövidebb verziót.
- Hogy kerül a lakásunkba? – érkezik a következő kérdés, miközben én a pénztárhoz sétálok. Köszönök a kasszásnak, megmondom, hogy kártyával fizetnék, de bevallom, ez csak Ronnie agyának húzására szolgál.
Na meg, mert nincs nálam készpénz, és nem akarok hülyét csinálni magamból…
- Miért használsz többes számot? Nem mintha olyan sokat otthon lennél, már ha érted, hogy értem.
- Majd megbeszéljük – válaszolja végül egy rövid hallgatás után. Nagyon rossz húzás lenne most felnevetni? Élvezem, hogy Ronnie kellemetlenül érzi magát, viszont rossz érzés fog el miatta – miért van így?
A káröröm a legjobb öröm – válaszolom meg végül a saját kérdésemet.
- Hol vagy most?
- Miért ilyen lényeges? – kérdezek vissza kicsit flegmábban, mint azt eleve terveztem.
- Mert megvárnálak, és… um, dumálhatnánk.
Az alsó ajkamat rágcsálva gondolkodom el egy pillanat erejéig. Akarok én vele beszélgetni? Kell ez nekem? Hiszen ő nem keresett engem jó sokáig, és hirtelenjében meg érdeklődök irántam? A fenébe is… ő tette meg az első lépést, Heart! Ne azt keresd, miért, csak add meg neki az esélyt! – szidom le magamat.
- Okés, mhm, akkor megyek is haza – veszem vissza a kártyámat a kasszástól, a farzsebembe csúsztatom, ami tudom, hogy nem valami biztonságos, de nincs kedvem jelenleg a táskámmal vacakolni. – Leteszlek, szia! – És mielőtt még válaszolhatna, bontom a vonalat.
Már csak azt remélem, nem zavarta fel és ijesztette meg Cadyt, mert előre tudom, hogy akkor még a jelenleginél is pipább leszek.
Olyan Nike-stílusban.

Amikor belépek az ajtón, egyből meglátom a pultnál ücsörgő Ronnie-t és a kanapén feszengő Cadyt. A kezemben lévő nagy zacskót leteszem Veronica mellé, az egyik bárszékre rápakolom a táskámat is, majd miután megválok a bokacsizmámtól, a nappaliba sétálok, és közben megérintem Ronnie vállát, ezzel is felhívva a figyelmét, és elszakítva tekintetét a telefonja képernyőjéről. Kilép a Messengerből, és utánam indul.
Akarva - akaratlanul elolvastam egy üzenetet, és amíg leülök Cady mellé, máson sem pörög az agyam, hogy ki lehet az az „E<3”, akihez a legutolsó szava a „szeretlek” volt.
Én mikor mondtam ezt utoljára? Mármint kinek? Valószínű egyébként Liamnek...
Darren a lábamhoz ugrál, és amikor magam alá húzom a lábamat, a kiskutyám az ölembe mászik. Cady mondjuk rásegít egy kicsit a popsijánál, ami túl nehéznek tűnik még egy ilyen kiskutyának, és ezt roppant aranyosnak találom.
Ronnie leül velünk szembe, az asztalra. és előredőlve könyököl rá a térdeire.
- Um, kezdem én – szólalok fel elsőnek. – Ronnie, ismerd meg Cadyt, aki az elkövetkezendő időben velem van, én vigyázok rá. Cady, ő Veronica Rollson...
- A mid?
- A... – keresem a szavakat. Fenébe veled, Ronnie! Pontosan tudja, hogy nem tudom, jelenleg mim is nekem a lány, és erre még rákérdez! – Az én Ronnie-m – adom végül a legrosszabb választ, amit csak kitalálhattam. Az említett némileg sértetten szívja be alsó ajkát és hajtja le a fejét, aminek köszönhetően barna haja az arcába hullik. Nem sokkal ezután újra ránk néz, valószínűleg elrendezte magában is a dolgokat.
Darren pociját vakargatva várom a reakcióját, és bevallom, piszkosul élvezem azt a némileg féltékeny tekintetét, amellyel éppen készül felnyársalni a mellettem ülő lány kezét, amikor az a kutyám felé nyúl.
- És ő kicsoda?
- Darren. Morth-tal mi van?
- Eatonnél lakik jelenleg.
- Eatonnél? – zavarodok meg. – Hogyhogy? Száműzetésben van? Bűnhődnie kell? Miért akarod kinyírni? Én szerettem... – Mi az, hogy Eaton?! Azt hittem, már túl vagyunk azon a görényen! Többesszám használata nélkül, khm.
- Igen, nála. Mi... hát, nagyjából, kábé újra együtt vagyunk – válaszolja meg a ki nem mondott kérdésemet. De azért érdekes. Hogyan lehet valakivel „nagyjából és kábé” együtt lenni? – Ne haragudj, Cady, de beszélgethetnék egy kicsit Avával négyszemközt?
- Persze – mosolyog rá a lány barátságosan, és amikor feláll, végigsimít a karomon. Tudja, hogy félek ettől a beszélgetéstől, mert meséltem már neki nem is kevés dologról az eltelt napok során, úgyhogy rengeteget jelent ez a kis gesztus.
Főleg, hogy Ronnie-nak is feltűnik, és összevont szemöldökkel, savanyú ábrázattal mered maga elé.
- Egy tizenkét éves vette át a helyemet? – kérdezi, de nem vagyok biztos, hogy tőlem, hiszen a tekintete a semmibe réved, és hangja is megdöbbent.
- Ohóhh, hidd el, hogy sokkal több, mint Kendall Jenner valaha is lesz – szúrok vissza.
A barna lány elismerő pillantással illet.
- Kendall nagyon aranyos lány. Nem ismered, Ava, és csak azért, mert jóban vannak Harryvel, akit egyébként abszolúte nem láttam olyan sűrűn a közelében, mint ahogyan azt te elképzeled, még nem kellene utálnod.
- Nem is utálom – hazudok.
Jó, oké. Tényleg nem utálom. De nem is tartom a barátnőmnek! – egyezek meg magammal.

Ronnie és én végül tovább beszélgetünk, mint egy „kicsi”, és amikor elindulok, hogy megkeressem Cadyt, az ágyon aludva találok rá. Betakargatom, majd a konyhát célzom meg. Elvileg Ronnie csinált neki müzlit, ami egyébként nagyon meglepett. És nem csak azért, mert nem tudtam, hogy van itthon, hanem azért is, mert nem volt ellenséges, és tekintettel volt a korgó gyomorra.
Másra nagyon nem, de legalább már tiszta a helyzet. A lány úgy ment el, hogy mosolyogva búcsúztunk el egymástól, és örültem, hogy meg tudtuk beszélni  dolgokat.
Eaton pedig elmehet a fenébe. Nagyon régen volt, az igaz, de csak nem lehet annyira szenilis, hogy elfelejtette volna a fogadalmunkat! A szüzességem elveszítése nem egy szép emlék a számomra, viszont annyiban vigasztal a helyzet, hogy utána megismertem Harryt, és ő mindent kárpótolt.

Két nappal később, amikor a reggeli sétánkat tesszük meg Darrennel és Cadyvel, és bár lehangolt és feldúlt vagyok, mégis mosolyogva rójuk a köröket egy kellemes tempóban, néha pórázra téve a kutyust, néha nem, a kabátom zsebébe csúsztatott telefonom hangosan kezdi bömböltetni azt az utálatos, alap csengőhangot. Amikor látom, hogy Perrie hív, máris lelkesebben válaszolok a hívásra, miközben nekidőlök egy fatörzsnek, és a szabad kezemmel átölelve magamat nézek Cady és a kutyám után, akik a földön ülve játszanak.
- Helló csajos, mizu? – szól bele vidáman, és a hangja lényegében vibrál a boldogságtól. Önkénytelen mosolyra húzódik az ajkam.
- Nem sok. Kijöttünk sétálni Cadyvel és Darrennel a Parkba. Veled?
- Hát, úgy néz ki, hogy a Malik gén gyorsabban terjed, mint azt eleve hittük, úgyhogy...
- Ácsi – lököm el magam a fától döbbenetemben, és kezemet a szám elé kapom. – Babát vársz?
- Úgy néz ki. – Szinte látom magam előtt, ahogy mindjárt kicsattan a boldogságtól, és örömében meg is ugrik. A hangja is elég árulkodó.
- Wow, gratulálok, Pezz! Mennyi idős?
- Hát, még nem tudom... Holnapra kaptam időpontot a dokinőnél, és igazából azért hívtalak, hogy megkérdezzem, eljönnél-e velem.
- Azta, persze hogy'! – lelkesedek be teljesen. – Nem értem, miért pont én, de nagyon szívesen! – Az már tényleg nem is jut eszembe, hogy nekem pont holnap, pont egy nőgyógyász közelébe mennyire is rossz érzés lesz majd mennem, mert jelenleg sokkal jobban leköt Perrie boldogsága, mint az én szerencsétlenségem.
Ezt már csak a sors otromba fintoraként tudom be.
- A lányok Angliában vannak, ott lesz egy interjúnk holnap, és egy fellépésünk is, azt hiszem, bár nem tutkó – gondolkodik el egy pillanatra mint aki annyira azért nem biztos a szavaiban. Ezen muszáj felkuncognom. – Örülnél inkább, amiért nem ott akarok elmenni, hanem itt, mert te itt vagy!
- Nagylelkű – nevetek fel incselkedve, és közben Cadyt keresem a tekintetemmel, aki hirtelenjében totál eltűnt a látóteremből. Amikor meglátom, hogy csak Darren után szaladt, egyből megnyugszom, és megkönnyebbülten kifújom a bennrekedt levegőt. – Még egyszer gratulálok, Perrie, neked és Zaynnek is, de ne haragudj, most mennem kell. Majdnem elveszítettem egy gyereket – nevetek fel bocsánatkérően, és aztán leesik:
Hoppá, de hát tényleg megtörtént!
Este még lerendezünk egy Skype beszélgetést Pezz-zel, ahol azért már tüzetesebben is átdumálhatjuk a témát. Cady már régen alszik, amikor egyszer csak ő kerül a középpontba.
- És amúgy honnan jött az ötlet, hogy átmeneti gyám legyél? – érdeklődik, amint a befőttesüvegből egy újabb uborkát vesz ki, majd nyomja a szájába. Mhm, emlékszem, hogy milyen érzés, amikor minden szart össze akarsz enni – mélázok el, és ezért nem is firtatom, pedig az inger meglenne a lány kinevetésére.
Én anno uborkát ettem nutellával. Annál lejjebb tényleg nincs – úgyhogy ezen az elven végül tényleg nem piszkálom a szőke lányt.
- Úgy gondoltam, fasza dolog lenne, ha elmondhatnám magamról, hogy milyen nagylelkű vagyok, és hogy áldozatot hozok egy ismeretlen lány érdekében.
- Most komolyan, Ava! – nevet fel áldühösen.
- Miért, nem hiszed el rólam, hogy ilyen édes szándékok vezéreltek?
- Öt éve simán megtettem volna, de kérlek már, Bipi! Ch... – dobja hátra szőke haját a válla fölött. Aztán hirtelen oldalra kapja a fejét, és bár számomra kivehetetlen, miről társalog a megszólítójával, látszólag kissé megijedt annak hirtelen felbukkanása miatt. Férfihangot hallok, és csak később esik le, hogy az minden bizonnyal Zaynhez tartozik.
Főleg, hogy utána a srác is bepattan a gép kamerája elé, és lazán átkarolja menyasszonya vállát.
- Hello, Avácska! Mizu? – kérdezősködik jókedvűen, amint egy játékos csókot nyom Perrie halántékára. A lány belemosolyog a gesztusba, és egy pillanatra a szemeit is lehunyja.
- Aww, skacok – gügyögök – Álompár, mhm?
- Duh, mindig és mindenkor – kacsint rám Perrie incselkedve. – Nemrég érdemeltük még csak ki a címet, de szerintem egész jól helytállunk, nem, bébi? – pillant oldalt Zaynre, aki egy ezer wattos vigyort villant, melyben mind a harminckét foga meglátszik.
- Mondjuk ha az emberek megtudnák, mennyi szart összeszel mostanában, lehet, hogy inkább visszapártolnának Brangelinára.
Perrie egy pillanatra felém kapja a tekintetét, és beharapja az alsó ajkát. Itt esik még csak le: nem árulta el Zaynnek. Ösztönösen teszem a mutatóujjamat a szám elé, hogy ezzel is álcázni tudjam a vigyoromat.
- Ők elváltak. Te soha nem szabadulsz tőlem.
- Ki mondta, hogy valaha is akarok? – kérdez vissza kíváncsian a srác, aztán újabb csókot nyom a halántékára. – Instant Malik románc, csak a Heartoknak. Meg egy kicsit Stylesnak is – nevet fel egy fejrázással, aztán még mindig rötyögve feltápászkodik a kanapéról. Int egyet a kamerába, és odébb áll.
- He? Mi van Harryvel?
- Itt van, vagyis most jött meg – vonja meg a vállait, és a háttérből tényleges ajtónyitódás hallatszik, mintegy megerősítés. Halk beszédfoszlányok, Perrie köszön is neki, de nem hagy magamra a gondolataimmal. A két fiú amúgy is odébb mehetett már.
- Ugh, az fasza. Meg tudnád neki mondani, hogy jó lenne, ha tájékoztatna, miért rágott be rám?
- Elég hosszú az a lista, hey! Nincs annyi időnk – kacarászik – Viszont, um... holnap ő is velünk jön. Eleve ő visz be a központba – húzza el a száját.
Hátrahőkölök.
- Parancsolsz? Perrie, mikor akartál beavatni, hogy az egész napot az exemmel kell töltenem?
- Huh, amikor ideérsz – húzza be a nyakát is, én pedig hirtelen legszívesebben megpukkadnék a méregtől. – De nyugi, nem lesz gáz. Csak eldob, de ha végeztünk már megy is, mert találkozója lesz. Mármint, a mostani terv szerint, azt hiszem.
- Baszki – motyogom.
- De már dumáltatok, nem?
- Ja, de nem terveztem vele elkirándulni a nőgyógyászhoz – nevetek fel némileg hisztérikusan, utána azonban rájövök, milyen fontos ez Perrie-nek. Az indokait nem tudom, miért éppen Harry, és miért nem én leszek a fuvar, hiszen eleve azért megyek, nem? Viszont hamar leesik, hogy itt most nem rólam van szó. Perrie a lényeg. Ő azt akarja, hogy Harry is ott legyen, még ha csak az elején is, én pedig, akármennyire is kurva szar az időzítés, és kellemetlen a helyzet, jó képet fogok hozzá vágni, mert a kismama azt akarja.

Másnap jövök rá, ez nehezebb, mint gondoltam. Miután Mayna átveszi Cadyt, akit utána csoportos foglalkozásra visz a korabeliekkel Pierce házába, én elindulok a megadott címre. Tényleg semmi ötletem nincs, miért kellett ezt így megszervezni, hiszen mennyivel jobb lenne már, ha az odafele vezető úton dumálhatunk is, amíg én vezetek, és akkor még Harryre sem lenne szükség... de megrázom a fejem, ezzel kiűzve a negatív gondolatokat belőle, és egy jobbkanyarral már látom is magam előtt kimagasodni az ominózus kórházat. Fuj.
A célpontot. Magamban cinikusan heherészve keresek egy ideális parkolóhelyet, amiből elképesztően kevés van már, hiszen milyen nyomorult „célpont” ez?! Itt műtöttek anno, amikor megváltam a babámtól, ide jöttem apám akciója után, itt voltam kontrollom... szinte minden fájdalmas emlékem ehhez az egy nyomorult épülethez kötődik, és ha hirtelen megtudnám, hogy még anyukámat is itt kezelték, ami ugye lehetetlen, hiszen voltam bent nála anno, és azt Londonban tettem meg, akkor azt hiszem, zokogva esnék össze itt, helyben, a parkoló közepén.
Abszolút rossz hangulatban vagyok. Az évnek ezen a napján sosincs jó kedvem, és mivel alapban hajlamos vagyok a passzivitásra, most méginkább tripasszívnak mondanám magam, plusz okosnak, amiért a rendezvényszervező mellett még nyelvújítóvá is avandzsáltam.
Kiszállva a kocsiból lesimítom a fekete-fehér csíkos, hintás Hollister ruhámat, és az összképtől elütő hátitáskám pántjait szorongatva indulok el a bejárat felé, miközben megcsörgetem a szőke lányt. Azt mondja, a harmadik emeleten várakoznak, úgyhogy egy méretes gyomorgörccsel indulok neki.
- Végre már, Ava – fújja ki a bennrekedt levegőt Perrie, amikor melléjük érek. Szorosan a karjaiba von, s utána visszaül az otromba, műanyag székek egyikére. Harry mellette ácsorog, szerintem eddig még nem ült le. Tudom, mennyire nem szereti, ha a várakozási idő alatt le kell ülnie, és ez megmosolyogtat. És nem vagyok biztos benne, de mintha halványan viszonozná is ezt. Azonban nem tudok a szemeibe nézni hosszútávon, úgyhogy fejleszegve huppanok le Perrie mellé, miután elnyökögök egy halk hellót. Életem legnehezebben kimondott hellója.
Ez a mérce minden egyes találkozásunkkor megugrik, azt hiszem.
- Mikor jössz te?
- Elvben tíz perc, de aztán meg ki tudja – rántja meg a vállait, és előredőlve támasztja meg alkarjait a combjain. – Hazz, nem csüccsensz le? – biccent a mellettem lévő székre, én pedig hirtelen világosodok meg.
- Perrie Edwards, te... – Azonban még idejében csukom be a számat, és harapom el a hosszas szitokáradatot, hiszen a következő pillanatban Harry leül mellém, eleget téve ezzel Edwardsnak, combja egy pillanatra a térdemhez billen. Mintha áramot vezetnének a testembe. Ösztönösen megugrok, miközben szemeim szikrákat szórnak Perrie felé, a fejem árnyalata pedig igazán lekörözné egy paradicsom színét is!
Ez hót ciki, Istenem! Mit gondolhat rólam Harry? Kerítőnőre van szükségem? Komolyan? És ez miért nem esett le korábban?!
Perrie... most utáljalak, vagy megköszönjem?!
Erre még akkor sem tudom a választ, amikor egy vörös hajú hölgy kilép a velünk szemben lévő szobából, és a barátnőmet szólítja.
- Ön az apuka? – pillant Harry felé kíváncsian, barátságosan mosolyogva. Tekintetével bíztatja, hogy nem kell félni, ő is nyugodtan bemehet a kedvesével.
Basszus... ha felpattannék, hogy jaja, Harry valaha az volt, és hogy hey, velem bármerre elmehet, akkor nagyon hülyének néznének? Legalább akkorának, amekkorának érzem magam?
Vagy mint amilyennek kinézek, amikor Perrie behúzza maga mögött az ajtót, és közben cinkosan a kettősünkre kacsint, izgatottan, csillogó szemekkel és ajakbeharapva. Hiszen a két szerencsétlen úgy ül egymás mellett, mintha erőszakkal lettek volna odaparancsolva... Mindezt úgy, hogy közben tudom, jelen pillanatban sehol máshol nem lennék szívesebben, mert ez az esély is csak egyszer adódik.
Akkor már használjuk is ki, nem? Másik kérdés, hogy milyen rossz az időzítés...
Főleg, amikor Harry rögtön ezt követően megszólít.
- Hogy vagy, Ava?
Próbálok nem feltűnően beleájulni a szandálomba, miközben válaszolok.
- Uhm, jól, köszönöm. Te? – hazudok. Félve pillantok felé egy pillanatra, és kedvem lenne jó erősen fejbekólintanom magam. Hol az önbizalom?!
És hol van a kisbabám?!
Képtalálat a következőre: „harry styles short hair”Elment a fenébe, itt hagyott egy ilyen szerencsétlen helyzetben pont úgy, mint Perrie! És Harry is, amiért olyan mocskosul jól néz ki, ahogy. a fenébe is!
- Szintúgy. Mesélj, milyen a szabadságod? – érdeklődik, és közben teljes testével felém fordul. Zavarba hoz a nyitottsága, pedig régen is mindig így cselekedett egy párbeszéd folyamán. Ha ő valakivel társalog, teljes figyelme az övé. Ezt pedig ilyen módon jelzi.
Imádom.
- Milyen szabadság? – kérdezek vissza kábán.
- Brandon azt mondta, a héten nem vagy bent... – bizonytalanodik el egy pillanatra. A szemeim teniszlabda nagyságúra pattannak. Utánam kérdezett a főnökömnél? Mégis miért? – Vagy rosszul tudja, és érted, fizetett szabadság, miközben bent voltál, vagy valami?
Úr Isten, lenyűgöz ez a pasi! Képes ilyen lazán beszélgetni velem, amikor pont ma van három éve annak, hogy elvetettem a kisbabánkat?!
- Ja, nem – nevetek fel aprót. – Befogadtam egy kislányt, és amíg ő nálam van, nem is megyek be.
- Befogadtál egy kislányt? Mármint örökbe? – kíváncsiskodik őszinte érdeklődőssel. De azért poén lenne, nem? A kettőnké nem kell, aztán másét meg simán... azonban rögtön a gondolat után fejbekólintom magamat, de úgy emberesen. Gonosz vagy, Heart!
- Nem, csak egy rövid ideig. Viszont bizonytalan vagyok, mert nagyon élvezem Cady társaságát, és múltkor Pierce is felhívott, hogy hogyan állunk, én pdig csak néztem, hogy gőzöm sincs... – Hogyan vagyok képes így, ilyen lazán beszélgetni veled, Styles?
Milyen csoda vagy te, Harry?
- Pierce?
- Mhm, Jenner. – Basszameg! Én most komolyan megmondtam neki? A rohadt életbe már!
- Uh, tényleg? Te is belekeveredtél a Jennerekbe? – Na ne bassz! Most komolyan? Gondolom látja raktam az őszinte megrökönyödést, ugyanis azonnal korrigál. – Mármint, az ügyleteikbe.
- Persze-persze – harapom be az alsó ajkamat, hangom nem több suttogásnál. Hirtelen támad bennem lekiismeret furdalás. Hát nem megfogadtam magamnak, hogy túlteszem magam Harryn, és elengedem őt? Erre most komolyan itt féltékenykedek Kendall miatt?
Milyen állat vagy te, Ava?
- Köszönöm, Charlotte – nyílik ki az ajtó velünk szemben pont abban a pillanatban, amikor szólásra nyitom a számat. Harry elszakítja rólam a zavarbaejtő pillantását, amit végig, szünet nélkül rajtam tartott, és a térdeit is a kilépő Perrie felé fordítja.
Egyből felpattanok.
- Na? Mit mondott? – lépek közelebb hozzá, ugyanis arcáról nem lehet semmi biztosat levenni. Pillanatnyilag annyira izgulok érte, hogy még azt is elfelejtem, mit tett az előbb. Szörnyű nőszemély, de ha kismama, akkor csak nem rendezhetek cicaharcot!
Fél szemmel látom, ahogy Harry is feltápászkodik a székről, és közvetlen mellettem áll meg. Hosszú kezei a törzse mellett lógnak, és egészen addig, amíg én az enyémeket össze nem fűzöm Perrie-ével, a kézfeje az enyémhez ér.
Esküszöm, egy icipici választ el a sikítástól!
Aztán már meg is teszem, amikor szőke barátnőm akkora mosolyt varázsol az arcára, ami az egész fejét körbeéri. Máris óvatosabban, de átölelem a testét, és nem tudom abbahagyni a gratulálást. Kizárok mindent, csak örülök Perrie örömének, hiszen érzem, az ő könnyei is kibuggyantak, mint ahogy az enyémek.
Csakhogy nekem van egy plusz indokom is.
Perrie aznap tudja meg, hogy babát vár, amikor én pontosan három éve megöltem az enyémet? A mienket? Képzelem, milyen boldog lett volna Harry, amikor megtudja. Hiszen Perrie-nek is határtalanul örül, és megforgatja a levegőben is! Istenem, de szeretnék én is a karjai között lenni...
Morbid gondolat ötlik fel bennem: ha felcsináltatnám magam, aztán eldicsekednék vele, vajon megölelne gratulálásként?
Úristen, Heart! Rögtön állítsd le magad!


Amikor túlesünk a kis jelenetünkön, Harry bejelenti, hogy elmegy a kocsiért, mivel ők a jelek szerint kicsit messzebb álltak meg, mint én.
- Na, mi volt? – karolja át a nyakamat a lány egy hatalmas mosollyal. Amióta kijött, azóta nem tűnt még el az arcáról. Én is ilyen voltam, amikor megtudtam?
Nem. Nagyon nem.
- Rövid ideig te voltál számomra maga Hitler és Sztálin meg Lenin meg Lucifer és minden rossz, de rögtön utána már imádtalak, mint a mézeskalácsot és a fahéjas almát...
- A hasonlatokban még mindig szar vagy.
- Ssh, most már más is hallja, amit mondasz! Moderáld magad! – bököm vállon, játékosan lepisszegve.
- Oh, bocs. Eddig talán süket voltál, a többi millió emberrel együtt, akikhez más valaha is beszéltem vagy hozzászóltam? Oké, jó, na! – nevet fel, amikor újra megpöckölöm. – De komolyan. Mi volt? Nagyon boldognak látszol...
- Oh, el ne hidd. A világmindenség legrosszabb napját élem jelenleg... de tényleg dobott azért a hangulatomon, hogy beszélgethettem egy kicsit Harryvel, mármint érted, megint. Ezt szörnyen köszönöm – ismerem be pironkodva, mint valami rossz, reménytelenül szerelmes tini. Elölről a hajamba túrok, és némileg felrázom a tincseimet.
- Miért?
Pár pillanatig mérlegelek. Vajon beavathatom? Veszett jó lenne kiadnom magamból, azt hiszem, mert könnyítene a lelkemen. Talán még Ronnie sem tudja, melyik nap a legrosszabb az életemben... miért ne lehetne, hogy ezt az infót egy totál független emberrel osztom meg?
Úgyhogy amint elköszönünk a portástól, és jobbra fordulva megállunk egy oszlopnál, már mondom is:
- Hát, tudod... három éve volt, napra pontosan, hogy elvetettem a saját kisbabámat. – Nem hagyom, hogy félbeszakítson, amikor felemeli a mutatóujját, és szólásra nyitja a száját. A tekintete ugrál, és amikor a tenyerét a szája elé kapja, egy pillanatra ugyan megzavarodok, de most már semmi pénzért sem hagynám abba. – Nekem... méhen kívüli... terhességem volt, Pezz.
- Úristen – suttogja megkövülten, és a tekintete még mindig cikázik. Elpillant mellettem, majd mélyen a szemembe néz, jelentősségteljesen, és ijesztően nagyra is nyitja a tekintetét, mintegy jelzésként. Nem értem, mire fel, még mindig nem, úgyhogy változatlanul nem foglalkozom vele.
- Amikor a pap megkérdezte, leélném-e Harryvel az életemet, titkok és fájdalom nélkül, keresztény értékek szerint, új életeket teremtve, én... – kezd felszakadni belőlem egy kész nagyszöveg.
- Ava... – Látom, hogy már majdnem elsírja magát, annyira igyekszik közölni velem valamit. Azonban ismét előtte járok, a fenébe is!
Én itt már szabályosan zokogok.
- Megöltem Darcyt, érted? Megöltem a kislányomat, mert én nem akartam meghalni! Basszus, én... olyan mérhetetlenül önző voltam, hogy inkább eldobtam magamtól egy ártatlan életet, csak azért, mert tudtam, hogy vagy én, vagy ő az, aki élhet, és ketten együtt nem! És azóta sem tudom túltenni magam a tényen, hogy... hogy Istenem – törlöm meg a szemeimet, aztán rázkódó vállakkal sírok fel. Egyszerűen felszakad belőlem. – Hogy megöltem a kisbabámat, Perrie... Megöltem a közös kisbabánkat Harryvel...
Perrie már széttárt karokkal áll mögöttem, és már nem is igyekszik diszkrétan közölni velem valamit. Immár kalimpál, mutogat, miközben íriszei egyre inkább bekönnyesednek.
Azt hiszem, sosem fájt még ennyire. Pedig voltam már mélyponton. Nem is egyen.
- Hogy mit csináltál, Ava?
Nos, újabb mélypont, amikor hirtelen megfordulva Harryvel kell szembenéznem, és az ő zaklatott, hozzám hasonlóan könnyező alakjával.
Úr Isten, Heart... mit tettél?!