2017. szeptember 22.

Harmincnégy // Feminin fiú

oiii,
hogy vagytok? milyen volt a suli (fujj)? én megérkeztem a folytatással, ami egy kicsit a múltban játszódik, viszont rengeteg mindenre magyarázatot ad, és már nagyon, de nagyon régóta meg akartam írni; alig várom, hogy olvassátok, úgyhogy omfg :D akinek van ideje, számolja meg, hányszor szerepel Ava, Perrie és Zayn neve a részben, szerintem nem is nagyon említettem senki mást, lol. jójó, Kendall, de hey, na :P ajánlom azért, hogy előtte fussátok át Ava szemszögét, amit amúgy a 25. részben olvashattatok. :) KATT. jó olvasást, remélem tetszeni fog, az erő legyen veletek, és... nos, legyetek elfogadóak. :') ez a kép Hazzről... DAAANG. 
a folytatás hamarosan érkezik, ha minden jól alakul. jó olvasást, babes! <3

HARRY STYLES
Harry Styles képNagy mosollyal lépem át a küszöböt, amint Zayn kinyitja előttem az ajtót, majd félreállva beenged az előszobájukba. Voltam már náluk nem egyszer, és mégis, az LA-i lakásuk a kedvencem. Az ember nem nézné ki a Malik srácból, hogy egy ilyen letisztult helyet teremt magának, ráadásul mindezt egy hét leforgása alatt, ugyanis annyi idő kellett a párnak ahhoz, hogy megvásárolják az épületet, berendezzék majd fel is avassák. Lehet, ez amolyan „régi, jó haverok vagyunk”-dolog, de amint beköltöztek, rá egy napra Zayn dobott egy SMS-t, melyben ez állt: megkezdődött a mini-Malik gyártás. Sosem nevettem még akkorát ilyen béna viccen. Oh, bocsánat, nem szép dolog hazudni. Ava még a semmivel is megnevettetett, valahogy mindig elérte nálam, hogy mosollyal fogadjam, mosollyal búcsúzkodjam és nevetve legyek mellette. Talán ezért szerettem annyira vele lenni. Talán ezért akartam annyira, de annyira nagyon feleségül venni. Nem is olyan régen jutott eszembe az is, hogy mi van, ha Ava emiatt hagyott el? Mert kissé feminin voltam a társaságában? Ilyenkor mindig az eszembe kellett, hogy juttassam, hogy én minden voltam, csak feminin fiú nem. Főleg azokon az éjszakákon, amikor „szerelmet csiholtunk a párás szobában”, vagy amikor, Zayn későbbi szavaival élve „felavattuk” az új házunkat.
- Mizu, pajti? Minden rendben van? – veregeti meg a vállamat kedvesen, bizakodón rám mosolyogva.
- Naná – játszom kicsit az agyamat. Azért fogadtam el olyan gyorsan a meghívását tegnap este, mert nem akartam ma egyedül lenni, viszont a városban sem akartam kóborolni – nagyjából semmit nincs kedvem csinálni a konkrét semmittevésen kívül, és erre a célra Zayn társasága tökéletesen megfelel. Azt is tegyük hozzá, hogy mindenféleképpen találkozni akartam Perrie-vel is, aki a holnapi napra személyi sofőrjévé fogadott két nappal ezelőtt, mert van egy sanda gyanúja, amit szeretne százszázalékosra tudni. Nem vagyok biztos abban, hogy én vagyok-e az egyetlen, aki tud a lehetséges babájáról, de nem én akarok az lenni, akinek eljár a szája, úgyhogy így folytatom: – Minden a legnagyobb rendben, jó látni! Veletek is okés minden, ugye?
- Persze – nyugtat meg, ugyanakkor kételyeket is ébreszt bennem. Perrie tényleg nem szólt volna neki a holnap történtekről? Nem szeretem a titkokat, és hirtelen világossá válik, ezt a kulcsot jó messzire el kell most hajítanom, ha jót akarok magamnak. – Pezz mondjuk kicsit lökött mostanában, de ezen kívül fasza az élet. Kérsz valamit inni? – kérdezi, amint a jobbra nyitódó konyhába sétál, és kitárja az üvegszekrényt.
- Nem, kösz – rázom meg a fejemet, miközben beköszönök a nappaliba a szőke lánynak, aki a kanapén üldögél, a dohányzóasztalon a laptopjával, ami mellett mindenféle kaja található. Kiszúrok egy befőttesüveget, benne savanyú uborkával. Ösztönösen elmosolyodom. Zayn ennyire nem látna el az orráig?! – Max egy kis vizet – húzódom vissza végül a konyhába.
- Vedd csak ki a frigóból – biccent hátra a fejével, miközben kitölti magának a megfelelő adagnyi vörösbort, amit mostanában egyre többször látok a kezében. Persze egészséges keretek között, mert mindig vigyáz, hogy ne vigye túlzásba. – Perrie Avával beszélget, úgyhogy a nappali le van foglalva. Elmenjünk valahova, vagy maradjunk itthon? Nekem teljesen mindegy, le is mehetünk biliárdozni – fecseg úgy, mintha amúgy nem ragadnék le első mondata második szavánál, onnantól kezdve ugyanis kicsit összefolynak a szavak, ezzel értelmetlen kavalkádot alkotva. Röhejes, milyen reakciót képes kiváltani egy név az emberből, még ha csak futólag is említik. Hiszen Ava nem csak futólag volt jelen az életemben. Még ha az viszont igaz is, hogy futva távozott belőle.

Én esküszöm, nagyon igyekszem Zaynre koncentrálni, viszont még ha a szemeibe is nézek, pont vele szemben ülve az asztalnál, na, még akkor sem rá figyelek. Tökéletesen kihallom Perriék beszélgetését, Ava hangját még úgy is felismerném, ha Zayn nem mondta volna, hogy történetesen ő van a vonalban.
Hallom, amint Ava reagál Perrie szavaira, melyben tudatja vele ittlétemet. Fintorogva dőlök a pultra a válaszát hallgatva.
- Ugh, az fasza. Meg tudnád neki mondani, hogy jó lenne, ha tájékoztatna, mégis miért rágott be rám?
Mi lenne az oka? Nos, nem is tudom… napokon keresztül remekül elbeszélgettünk, szinte már volt egy fix időpontunk, egy menetrend… már egészen hozzászoktam, tudtunk is beszélgetni és igazából már remeknek is mondtam volna a dolgot, erre, amikor felhívtam, csak annyit mondott, hogy „oh Scott, majd visszahívlak”, vagy valami ilyesmi?! Az ember sosem tudhatja, hányszor eshet arcra egy hét leforgása alatt… de vegyünk alapul egy napot. Még az is elég durva lenne. Na, nem annyira, mint hogy Ava akkoriban két vasat tartott a tűzben, egy hangyányi túlzással.
- Elég hosszú az a lista, hé! Nincs annyi időnk – röhög fel Perrie gonoszan, csipkelődve. Szám széle beleremeg, ahogy megpróbálom visszafojtani feltörő mosolyomat, mert közben fél füllel hallom, ahogy Zayn folyamatosan löki nekem a sódert. Valahol rosszul érzem magam azért, hogy kihallgatom a lányok privát (nem is annyira privát) beszélgetését, na meg amiért lényegében figyelmen kívül hagyom a barátomat, miközben azért jöttem át, hogy elüssük az időt, értem ezt aktív módon társalogva… de hirtelen mindennél jobban érdekel a folytatás. – Viszont, um… Holnap ő is velünk jön. Eleve ő visz be a központba – avatja be Avie-t a tervekbe, és hirtelen, mintha csak kifacsarodna a törzsem, úgy fordulok a hang irányába. Micsoda? Hogy Ava is velünk tart? 
Nem is lehetnék feltűnőbb.
- Na jó, haver. Most komolyan? – kérdezi Zayn kissé felháborodva. Rezignáltan fordulok vissza vele szembe, miközben gondolataim továbbra is össze-vissza kavarognak. Szeretném hallani a folytatást, egy-két szót sikeresen el is kapok, azonban amikor Zayn nagyot sóhajtva hátraejti a fejét, majd megdörzsöli az arcát, megemberelem magam. Nem kellene ekkora kriplinek lennem! – Figyeltél rám egyáltalán? Mikor maradtál le? Mennyit hallottál? Legalább izgalmas volt? – kérdezi végül beletörődve a helyzetbe, és megereszt egy apró mosolyt, amit vesztemre inkább vélek sajnálkozónak, mintsem bizakodónak. Sajnos használhatatlan vagyok. – Ez nagyon nincs így rendben. Kellene neked valaki, aki eltereli a figyelmedet!
- Valami már alakulgat köztem és Kendall Jenner között, de nem is tudom… – vakargatom a tarkómat számat elhúzva. – Ő olyan más.
- Más, mint Ava? Nyilván. Belőle csak egy van. Nézd… – kezdi, és én már előre félek, mi következik. – Normális ez a reakció. Adott keretek között, viszont most már több, mint három év is eltelt, és te még mindig megszállott módon viselkedsz, ha meghallod a hangját vagy ha a közelében vagy! Nem gondolod, hogy ő ezeket a reakciókat észreveszi, és, hát… ki is élvezi?
- Ő nem olyan – rázom a fejemet szinte egyből reagálva.
- Milyen? – kérdez vissza kissé már ingerültebben, és az asztallapra könyökölve közelebb hajol. Innen már tudom, jön a hegyibeszéd. Előre sejtem, minden egyes szava a kemény igazság lesz, nem egyéb. És nekem pont erre van most szükségem. – Olyan, aki nem hagy ott téged összetörve a lépcsőn, az oltár előtt? Aki nem lép le egyetlen szó nélkül, majd nem ad semmiféle életjelet magadról? Harry… rettentően naiv vagy – rázza fejét lemondóan, homloka fölött dörzsölgetve a bőrét, miközben elgondolkodik, s elnéz mellettem. – Nagyon, nagyon szeretem Bipit. Szinte, mintha a húgom lenne, te is tudod! De próbálj meg egy kicsit… nem is tudom. Férfiasabb lenni? Szeretlek, pajti, de van egy határ, amit azért ismerned kéne. És ez a határ bizony egy ideje már húzódik.
- Nem kellene utána futnom, mi? – Hangom alig üti meg a suttogás szintjét. Igaza volt annak, aki egykor kijelentette, az igazság bizony fáj.
Zayn szavak helyett csak lassú mozdulatokkal, szomorkásan megrázza a fejét, én pedig vonallá préselt ajkakkal bólintok egyet, azonban orcámat lógatva nézegetem a kézfejemen lévő kereszt tetoválást. Mindenkinek igaza van. Mindenben, mindig. Sokszor éreztem már én is, hogy sokkal egyszerűbb lenne elengedni a közös jövő gondolatát, és hogy választ kapok a kérdéseimre, meg hogy talán még tudnánk ott folytatni, ahol abbahagytuk… de túl jól ismertem Avát. Sosem csinált volna velem ilyet, ha nem lett volna meg rá a konkrét indoka. Sejtem, mi lehet az, azonban rettentően félek megtudni, vajon igazam van-e, mert bár alap esetben imádom, mikor én jövök ki nyertes félként egy vitából vagy akár csak egy eldöntendő helyzetből, úgy érzem, most a földbe tiporna az információ, amit magamhoz kapnék. 
Nem szeretném, ha kiderülne, hogy nem voltam elég neki. 

Másnap reggel, miután Perrie megdob egy SMS-sel, már az ajtajuk előtt is állok, és a térdemmel kopogok be a fán, mert kezeim tele vannak péksüteménnyel és teával, két főre. Úgy gondoltam, jófej dolog lenne reggelivel beállítani, főleg, ha a lehetséges leendő-kismama ebben örömét leli. Mindig is odáig voltam a babákért, úgyhogy, ha Maliknak tényleg sikerült betalálni – azt a’, Styles, wow –, akkor ideje elkezdenem belopni magamat a szívükbe, hogy aztán majd láthassam is szerencsétlen gyereket. Csak viccelek…
Perrie nagy mosollyal köszönt, meleg öleléssel fogad, amit bár kicsit ügyetlenül oldunk meg, de utána csak kikecmergünk valahogy az előkertbe. A szőke lány még egyszer leellenőrzi, beriasztózta-e a házat, majd bezárja a kaput is, és csak ekkor veszi észre a kezemben lévő finomságokat.
- Wow, Harry! Nem kellett volna – kapja kezeit arca két oldalához, ajkait lebiggyeszti, amint szemeimbe néz. – Köszönöm szépen, rendes dolog tőled!
- Igazán nincs mit – rántom meg a vállam, miközben kinyitom neki az anyósülés felőli ajtót, miután felpakolok Rover tetejére. Perrie egy pukedlivel köszöni meg a normát, amit minden nő megérdemel, majd miután becsukom mögötte az ajtót, leveszem a reggelinket a tetőről és megkerülve az autót, én is beszállok. A papírtálcát a közöttünk húzódó könyöklőre teszem, a péksütit pedig Perrie kezébe adom, miután meggyőződöm arról, tényleg be van-e kötve. Anélkül nem indulok el.
- Na és mesélj, Haz. Hogy vagy? Régen beszéltünk – fordul felém mosolyogva, és beleiszik a teájába. A másikat elém tartja, de én egyelőre még nem vagyok szomjas. Ma már ittam egy kávét, pont, miközben Zaynék felé tartottam, mert hajnali háromkor feküdtem le, és most jóformán hullának érzem magam.
- Megvagyok, kösz – rántom meg a vállam, s lelassítok a lámpánál. – Tegnap, miután leléptem tőletek, volt egy találkozóm a Dunkirk rendezőjével, aztán sokáig Skype-oltam Kennyvel, úgyhogy egy kicsit fáradt vagyok.
- Jajj, Harry! Ki kellene pihenned magad! Mi lesz így a sármoddal? A rajongók nem szeretik a táskákat... hacsak nem a tieid. Akkor lehet, még divat is lesz, basszus – nyomja előre alsó ajkait a szőke lány, és megdöbbenve látom, komolyan elgondolkodik az ötleten. Fejemet hitetlenül megrázva nevetek fel.
- Na és te? Ti?
- Mármint Zayn és én vagy a lehetséges pici és én? – kérdez vissza somolyogva.  – Tökéletesen. Minden a legnagyobb rendben van. Ha pedig valamit elnéztem és mégsem vagyok terhes, akkor tudod, mit? Zaynnel már csak azért is ráállunk a témára! Ez alatt a két nap alatt beleszerettem az anyaság gondolatába, és valahogy annyira szeretném, ha valódi lenne, tudod?
- Persze, tudom – bólintok kissé megkomolyodva. – Én is nagyon sokat gondolkodtam már a gyerekvállaláson, még akkor is, ha fiatal vagyok még, és itt van a karrierem. Talán azért történt minden úgy, ahogy, mert még nem állok készen rá. Ki tudja... – húzódik a szám egy fájdalmas mosolyra.
- Te, Haz! – Perrie jóval elszántabban válaszol, mint gondoltam volna. Tekintetéből kiolvasom, nem viccel, nem túloz. – Senki sem tudhatja jobban, mint te magad. Szerinted készen állsz a gyerekvállalásra?
- Miért, te készen állsz? – pillantok felé vigyorra húzva számat, jobb szemöldököm játékosan megemelkedik. Nem akarok belemenni ebbe a témába.
- Jajj, Harry, ne terelj – kacag fel halkan. – Mindketten tudjuk, te is meg én is, hogy nincs olyan, hogy te akkor most készen állsz. Vannak olyan pillanatok, amikor mindennél jobban szeretném, mert Zayn életem szerelme, de máskor meg nem merek gyereket szülni ebbe a világba, főleg, amíg Trump Amerika feje! Amint megszületne a pici, zúznék vissza Angliába – meséli ötleteit komolyabban, mint amilyen hangnemre én valaha is emlékszem tőle. – Avával is ezt beszéltük egyébként... Mondtam neki, ugye, hogy ma jössz velünk te is, és hát... nos, megvolt a maga reakciója – húzza el a száját, azonban rögtön utána felkuncog. Furcsa ez a lány. Azonban tetszik, hogy nem óvatoskodik mellettem a témával kapcsolatban, hanem úgy beszél az exemről, mintha csak egy közös ismerősünk lenne, akivel egyszer voltunk már együtt valahol bulizni. – Mondta, hogy a főnöke, Brandon felajánlott neki nemrég egy állást Miamiban, mint az ottani fejes a fia oldalán, aki meg ugye a társa – csacsog össze-vissza, erősen koncentrálva próbálom tartani a fonalat. – Avie mindenképpen ott akar családot alapítani, bár elég furcsák voltak az indokai.
- Mégpedig? – kérdezem homlokráncolva. Nekem sosem említette Miamit... bár az igaz, hogy Amerika sem szerepelt akkori tervei között. Rendben, oké. Megvoltak a maga titkai.
- Ó, az most mindegy – legyint egy hatalmasat, s ismét a teájába kortyol. – Kapcsolhatok rádiót? – kérdezi, s máris nyúl a műszerfalon lévő gombhoz. Az út további része a dalolásával telik, s amikor megérkezünk a kórház parkolójába, Perrie még mindig énekelgetve száll ki a kocsiból. Lehet, beletettek valamit abba a teába... vagy ez a lány alapjáraton is ilyen boldogság-bomba volna?
- Időpontra jöttünk? – érdeklődöm, amint belépünk a hallba.
- Yep – vágja rá megnyomva az utolsó betűt, s megrohamozza az információs pultot. Elkerekedett szemekkel nézek a szőke lány után, aki az előbb még velem volt, most viszont már egyedül ácsorgok az újságok és szórólapok, értesítők mellett. Minimum tíz ember tekintetét magamon érzem, viszont hála a jó égnek, síri csönd van, s olyan az egész, mintha senki sem merné megtörni a csendet. Innentől kezdve ide járok kikapcsolódni, mert ha még fel is ismernek, nem sikítanak! Mintha csak egy könyvtárban lennék, és bár a pult mögött ülő, zömök testalkatú hölgy tényleg könyvtárosnő hatást kelt, valahogy mégis mulattat a dolog komikája. Beatrice, ahogy a névtáblájáról leolvasom a harmadik emeletre küld minket, úgyhogy, miután Perrie visszajön mellém, a lift felé indulunk, s a továbbiakban egy szót sem szólunk egymáshoz, azonban ez ki tudja, miért, de nem zavar. Perrie társasága kellemes, és nem érzem magam rosszul azért, mert nem lököm a sódert minden idétlenségről. Az amúgy sem én lennék. Miután megtaláljuk a kórtermet, Perrie helyet foglal a majdnem az ajtóval szembeni széksor egyik ülésén, ami igencsak kényelmetlennek tűnik. Látom rajta, hogy ideges; folyamatosan dobol a lábával és az alsó ajkát rágcsálja. Egyszer-kétszer szóba elegyedik az előttünk várakozóval, de nem húzza sokáig. Én az ajtó mellett támaszkodom a falnak, s a mögöttem húzódó, a falat díszítő deszkalapba kapaszkodom – utálom a kórházi székeket. Gyűlölök leülni. Valahogy sokkal komolyabbá válik tőle az egyébként is komoly helyzet, és bár jelen pillanatban ez inkább pozitív hatást érne el, valahogy mégsem vágyom rá.
Próbálom elképzelni Zaynt apaként, s rögtön utána magamat is. Szinte előttem van, ahogy babakocsit tolva tartok a koncerthelyszín felé, miközben ezer-meg ezer tinilány vesz körbe veszettül sikítva s telefonnal meg lapokkal, tollakkal kalimpálva, vagy éppen kiszállok az autóból, kezemben a kislányommal és hasonló reakciót kapunk. A jelenet önkénytelenül elszomorít. Nem, tényleg nem lenne itt az ideje, viszont annál jobban kívánom, hogy megtörténjen.

Perrie telefonon navigálja Avát felénk, és amint feltűnik a folyosó végén, a szőke lány egyből felpattan. Én is felé kapom az arcomat, és önkénytelenül is elrugaszkodom a faltól. Végigpillantok Aván, a lenge, csíkos ruháján, és ismét elkönyvelhetem magamban, mennyire törékeny, és hogy mégis mennyire csodálatosan szép. Sosem vallotta be, hogy szeretné önmagát, örökké elégedetlen volt minden millijével, és ezt mindig is utáltam benne. Csupán egy-két ilyen tulajdonsága volt, de ez volt a csúcs. Piszok méges tudtam lenni egyetlen másodperc lefolyása alatt, amikor Avie magát szidta.
Perrie szoros öleléssel köszönti a lányt, én pedig csak állok ott, mint Bálám szamara. Elkapom a pillantását, és mintha még rám is mosolyogna. A helyzet talán kicsit kínos, talán kicsit feszengek is, de örülök, hogy látom, és őszintén kétlem, hogy ez akkora baj lenne, mint ahogy Zayn állítja. Sőt. Viszonylag normálisan el tudunk beszélgetni, miután lefutjuk a tiszteletköröket. Rendkívül aranyosnak találom például, amikor Perrie ötlete okán leülök Ava mellé, s összeér a lábunk. Ártatlan kis mozdulat ez és egyáltalán nem szándékos, mégis végigbizsergek tőle, egészen a bokámig. Úgy érzem magam, mint egy tinédzser. És ismétlem: nem hiszem, hogy ez egy rossz reakció lenne. Már csak Aváéból ítélve sem, hiszen az egész lány rákvörösbe pirul!
Perrie időközben bemegy a barátságos, narancssárga színekben pompázó szobába, s mi csak utána kezdünk neki. Magamban jót mulatok egyértelmű próbálkozásán, de persze nem veszem komolyan. Nincs szükségünk kerítőnőre, csupán kissé nehézkesen indul el a beszélgetés közöttünk – gondolom. Ezt nekünk kell megoldanunk, ugyanis vagy saját akaratunkból és hibánkból bukunk el másodjára is, vagy meg se történjen!
Megtudom, magához vett egy kislányt nemrégiben, s akad egy kínos pillanat, amikor egy kommentem nem egészen úgy sül el, amint azt elgondoltam, de valahogy csak kikecmergünk a helyzetből, s legalább egy kis visszaigazolást is kapok: Avának nem teljesen közömbös a kapcsolatom Kendallel, és nevezzen bárki kárörvendőnek vagy önhittnek, de ez igenis boldoggá tesz. Rendben, Zayn... kicsit talán tényleg szánalmas vagyok.
Ava kilőtt rugóként pattan fel, amikor Perrie kilép velünk szembe az ajtón, és én sem tétlenkedem sokáig. Mellé állok, és izgatottan várom a híreket. Majdnem annyira boldog vagyok a pozitív eredményért, mint Ava, azonban hirtelen jobban leköt az, mennyire nyilvánvalóan rá vagyunk hangolódva egymás aurájára és gondolataira, ugyanis amikor én mozdultam, ő is, s ez fordítva is így van. Ezt csupán fél óra alapján meg tudom állapítani; mindig is megéreztem az ilyesmit. Vigyorogva pörgetem meg Perrie-t a levegőben, majd miután kicsit lenyugszik a társaság és Ava is visszatér közénk legmélyebb, arcáról ítélve rémisztő gondolatiból, én előzékenyen elmegyek a kocsiért, hogy egy kicsit magukra hagyjam őket, mert úgy tűnik, rájuk férne, főleg Ava arcára pillantva. Szép, komótosan sétálok, ujjaim körül forgatom a Rover kulcsait, majd már a volán mögött ülve elidőzöm az egyik rajta lógó díszen, amit még Kendalltől kaptam. Egy smileyt ábrázol, puha, plüss anyagú és nyelvét kinyújtva kacsint egyet. Megpöckölöm, mikor a kulcs már a helyén van, s jókedvűen nézem, amint maga körül, kis ívben pörögni kezd, amivel egy időben kitolatok a helyemről, és a bejárat előtt keresek egy szabad parkolót, hogy a boldog kismama könnyen megtaláljon. Egyből kiszúrom a lányokat, pont kilépnek a kapun, úgyhogy leállítom a motort, kiszállok a járműből, majd ismét komótosan menve közelítem meg őket, pont Avának háttal.
- Miért? – érkezik el hozzám Perrie kíváncsi hangja.
- Hát, tudod... három évre volt, napra pontosan, hogy elvetettem a saját kisbabámat. – Az igazság olyan hirtelen taglóz le, hogy alig kapok levegőt. Egyből megtorpanok, majdnem hasra is esek. Szemeim golflabda nagyságúra kerekednek, és alig akarok hinni a füleimnek. Megkövülten nézem Ava hátát, majd rövidesen pillantásom feljebb siklik, és elnézek mellette. Tekintetem összeakad Perriével, és látom, megpróbálja megállítani Avát a beszédben, azonban a barna lány egyre jobban belelendül. Pezz a szája elé kapja a tenyerét, amikor látja, egyre jobban magamba zuhanok, látásom pedig egyre jobban elhomályosodik. Nos, Zayn, most szabad kicsit femininnek lennem? Nem lenne ciki? – Nekem... méhen kívüli... terhességem volt, Pezz.
- Úristen – suttogja a szőke lány elszörnyedve, miközben nekem megroggyan a térdem. Ezt... ne...
Muszáj megtámaszkodnom, miközben legszívesebben a földre rogynék. Elképedve támaszkodom a mellettem húzódó oszlopnak, és erősen próbálok magamhoz térni. Muszáj felébrednem! Csak a képzeletem szórakozik velem, ugye? Az nem lehet, hogy Ava megölte a kisbabámat! Nem segít kétségbeesett helyzetemen, amikor Ava folytatja. Hát nem jön rá az egyértelmű utalásokra, amik érik, a francba is?!
- Amikor a pap megkérdezte, leélném-e Harryvel az életemet, titkok és fájdalom nélkül, keresztény értékek szerint, új életeket teremtve, én... – akad el, bennem pedig összeáll a kép. S ezzel, ha lehet, csak még rosszabb lesz. Sosem gondoltam volna, hogy egy hír ekkora fájdalmat képes okozni. 
Hogy Ava ekkora fájdalmat képes okozni.
Perrie ismét megpróbálja kizökkenteni a pár másodperccel később már hisztérikusan zokogó Avát.
- Megöltem Darcyt, érted? Megöltem a kislányomat, mert én nem akartam meghalni! Basszus, én... olyan mérhetetlenül önző voltam, hogy inkább eldobtam magamtól egy ártatlan életet, csak azért, mert tudtam, hogy vagy én, vagy ő az, aki élhet, és ketten együtt nem! És azóta sem tudom túltenni magam a tényen, hogy... hogy Istenem...
A szavak összefolynak, s bár felfogom és értem, miről van szó, mégsem vagyok képes semmit sem reagálni. Csak állok, próbálok nem teljesen összezuhanni és minden erőmmel két lábon tartom magam. Fejem lebukik, zihálok. Tombolni lenne kedvem, őrületes harag fog el. Gyűlölöm Ava tettét, az anyatermészetet. Gyűlölöm az igazságtalanságot, és hirtelenjében még magamat is utálni kezdem. Én tettem ezt! Magamat kellene okolnom, mégis sokkal könnyebb áthárítani valaki másra a történteket. Ava... Ava elvette tőlem a kislányomat! Tulajdonképpen még csak akkor kezd leesni, úgyhogy erőt veszek magamon, felegyenesedem és így szólok:
- Hogy mit csináltál, Ava? – Ugyanis, ha nem képes észrevenni Perrie jeleit, akkor nincs más választás. Szembe kell néznem a végzetemmel. Szembe kell néznem Zayn szavainak igazával. Ava más, mint gondoltam. Ava nem az, aki volt. Ava nem lehet, hogy a múltammal együtt a jövőm is legyen. Ava elvette tőlem a jövőmet... Ava neve minden, amit ismételgetni tudok, amikor és miután bepattanok a volán mögé, majd kerékcsikorgatva elsüvítek a kórház környékéről. Könnyeimtől semmit sem látok, viszont meg sem állok hazáig. A házam előtt leállítom a motort, és kész. Kiszakad belőlem a tehetetlen, dühös zokogás. Nőket megszégyenítően, remegő vállakkal sírok, nem érdekel, ha valaki meglát, nem érdekel, mit gondolok magamról. Magasról teszek arra, mit kellene most tennem. Egy óra is eltelhet már, és én még mindig a bőrülésben ücsörgök. Meg sem mozdulok, vállaimat a támlának nyomom, fejemet hátrahajtom és mélyeket lélegzem. Kezeimet az arcom elé emelem, próbálom kikapcsolni az agyamat. Ez nem létezik... Kell lennie valami megoldásnak erre a fájdalomra, mert keservesebb ez a kín, mint ahogyan azt a kórház parkolójában el mertem képzelni.

Két nappal később felhívom anyámat, hogy értesítsem a fejleményekről. Hosszasan beszélgetünk, azonban haragban válunk el, amikor közli velem, ő anno meglátogatta Avát, s mindvégig tudott volt párom hátbaszúrásáról. Törni-zúzni lenne kedvem – amit egyébként már megtettem néhányszor –, amikor realizálódik bennem: a két nő, aki egykor a legfontosabb volt az életemben, ugyanazon okokból kifolyólag okozott nekem mérhetetlen nagy fájdalmat. Utolsó mondataimat szinte már undorral köpöm a vonalba. Indokaim egyszerűek, és nekem elegendőek, viszont úgy tűnik, Kendallnek is, mert nem gondolkodott túl sokat a válaszon előző nap. Ma hajnalban. A jó Isten tudja! Én csak annyiban vagyok biztos, hogy a történtek hatására szükségem van valakire, aki az enyém, aki mellettem van, akiben bízhatok. Akartam valakit, rendkívül önző módon, hogy el bírjam viselni nem csak a világot, de önmagamat is addig, míg minimum le nem ülepedik Ava tette. Megvilágosodtam, rögtön, miután aznap, amint valamelyest rendbe hoztam magam, átmentem Kennyhez, és nem kerteltem túl sokáig. Mire odaértem, már tudtam, mit akarok. Míg odaértem, beszereztem egy gyűrűt és egy csokor rózsát is. Miután beléptem a modern elrendezésű lakásba, valamelyest javult is a kedélyem. Innentől még biztosabb lettem magamban és a terveimben. Kendallben. Kettőnkben. Adni akartam egy esélyt neki, nekünk, valami újnak. Valaki olyannak, aki nem Ava Michelle Heart. Valaki olyannak, aki nem ölte meg a kislányomat. Akit nem utálok azért, mert magamat még jobban megvetem, s így könnyebb. Kendall sosem adott okot a haragomra. Másra sem, de ez abban a néhány pillanatban, míg vékony ajkaira hajoltam, majd önző módon elmerültem benne, csak azért, hogy felejteni tudjak, teljes mértékben felesleges ténynek bizonyult. Ráadásul bármiféle rossz érzet nélkül megtehettem, hiszen a menyasszonyom volt.
- Mellesleg, eljegyeztem Kendallt. Nemsokára hazaviszem bemutatni, de ne várj tőlem jópofizást. Szia, anya. 
Aznap este őrületes szexben volt részem. Nem mondanám szeretkezésnek, de  régóta nem tapasztalt vad vágy fogott el, miközben a matrachoz szegeztem a menyasszonyomat, és csak egy mondat pörgött a szemem előtt:
Kendallnek tökéletesnek kell lennie. 
Muszáj annak lennie. 
Az lesz. 

Harminchárom // Örökbefogadási papírok

Oii,
Hogy vagytok? Milyen volt a nyár? Hogy alakul a suli? Nekem már most elegem van belőle lmao, pedig nemrég kezdődött! Viszont annyira szerettem volna már kitenni egy részt, mert elképesztően régóta nem jártam már Bloggeren, hogy majd' belegebedtem, és inkább (ismét) megtöröm ezt a 12 részes "ígéretemet", amit talán 2 résszel ezelőtt bejelentettem, csak hogy előre jussunk, és ne tűnjek el teljesen. Úgyhogy olvassátok olyan szeretettel ezt a nyálas részt, mint ahogyan én írtam anno, és ne felejtsétek el véleményezni, mert nagyon sokat jelentene, ha szólnátok (írnátok lol) 1-2 szót kommentben.
Szép hétvégét <3


bea miller kép- Rádöbbentem, hogy milyen kegyetlen voltam veled... röstellem, amiért megfeledkeztem arról, hogy milyen nehéz időket éltél át eddig. Nyilván neked sem volt könnyű. Sőt! Én meg… Elfeledkeztem arról, milyen gondoskodó vagy és mennyi szeretetet rejt a szíved. Azt kívánom, bár visszavonhatnám a szavakat, amikkel megbántottalak – néz rám, amikor reggel elé teszem a nagy tányér rántottát sajttal és virslivel, ahogy azt az uraság egykor olyan nagyon szerette. Szavait mindössze egy mosollyal díjazom, mert erre képtelenség lenne bármi normálisat is válaszolni. Egy sima „köszönöm” marhára bénán hangozna, másba meg nem is lenne érdemes belekezdeni, úgyhogy a szalvétákat és a két citromos teát az asztalra téve én is helyet foglalok, pont Harryvel szemben. Terveim szerint egy normális, nyugodt reggelit szeretnék eltölteni egy baráttal az otthonom kellemes, jótékony nyugalmában és félhomályában. Igazán remélem, hogy ez sikerülni fog, és hogy senki és semmi sem fog minket megzavarni. Valami azt súgja, szükségünk lenne egy kis magányra, kettesben, akár még teljes csöndben is – úgy is, ha mostanában több időt is töltöttünk együtt, mint azt eleve képzeltem volna. Repes a szívem, mert úgy érzem, Harryvel elindultunk egy kedvesebb, emberibb kapcsolat felé, és talán egyszer sikerül magunk mögött hagyni azt a fajta kapcsolatot, ami egykor köztünk volt. Persze nem vagyok telhetetlen – már annak is örülök, hogy egyáltalán itt van velem, és hogy nem borítja rám az asztalt, miközben azt üvöltözi: „ELVETTED A KISLÁNYOMAT!”
- Kényelmes volt a kanapé, mellesleg. Köszönöm, amiért itt aludhattam – kezdeményez beszélgetést pár falat után. A villa a fogamhoz koccan, ami pár nanomásodpercre elvonja ugyan a figyelmemet, de nem tervezem olyan sokáig megváratni a válasszal. 
- Tényleg? Király. És kérlek, én vagyok hálás, amiért itt maradtál velem. Nagyon szörnyű voltam? – húzom be a nyakamat óvatoskodva. Már előre tartok attól, mit fog válaszolni, mert ugyan a beszélgetésünk élénken él előttem, de az este többi része egyelőre még kissé homályos. 
- Oh, nem – húzza cseresznyepiros ajkait egy ravasz, sunyi mosolyra. – Nem voltál olyan rossz.
A rántotta majdnem cigány útra megy, ahogy meglepődöttségemben felköhögök. Könnyek futnak a szemembe, miközben megpróbálom visszaterelni a megfelelő pályára a falatot.
- Félreérthetem, vagy akkor csak én leszek a perverz?
- Vedd, ahogy akarod – rántja meg széles vállait egy ártatlan vigyorral, és beleiszik a teájába. – De mindkét értelemben igazam lenne. 
- Neked nem kellene ilyeneket mondanod, Harry – röhögök fel kissé zavarban léve, arcom paradicsomokat megszégyenítő színben pompázik. – Éppen hogy csak sikerült barátokként kezdenünk egy napot, ne rontsd el a... erm, ezzel – mutogatok idétlenül, miközben érzem, szinte már az egész mellkasom lángol. Harry alsó ajka belsejét rágcsálja, azonban tekintetét szüntelenül rajtam tartja, és mintha csak tesztelne, hogy meddig vagyok képes tartani a szemkontaktust. Végül elhúzom a számat, és kénytelen-kelletlen megtöröm a csöndet. – Te egy rendes srác vagy, Harry. Szeretném, ha barátok maradnánk úgy, hogy közben megmarad a lelki békénk is, mert jelenleg nagyon jól elvagyok magammal, megbékéltem, és azt hiszem, neked is összejött. Kendall egy nagyszerű lány, én keresem azt, aki mellett én is nagyszerű lehetek, és... csak... ne keverjük össze a jövőt a múlttal, jó? 

Egy cseppet sem kínos hangulatú reggeli után – ami miatt meglepődtem, mivel arra számítottam, hogy vagy vita vagy gigászi csend honol majd itthon –, Harry segít leszedni az asztalt, betesszük a mosogatógépbe a piszkos edényeket, majd miután kap egy törülközőt, elmegy tusolni, és mivel én azt már reggeli előtt elintéztem, ezért a szobám felé indulok, hogy elkészülhessek. A szekrényemből kiveszek egy csipkés melltartót, mely szépen a mellkasomra simul és egy kicsit retró-stílusú, V kivágású inget, melyet beletűrök a sok helyen kiszaggatott farmerembe, amibe a közelmúltban egészen belebolondultam. Egy Vansot húzok lábaimra, a zoknit mellőzöm. Egy egyszerű aranynyakláncot akasztok nyakamba, egy-két ujjamra gyűrűt biggyesztek, parkettába fonom a hajam két copffal, és már készen is vagyok. Válltáskámba teszem a telefonomat, amit gyorsan leveszek a töltőről, majd a szájfényemet, a parfümömet és egy-két zsebkendőd is mellé pakolok, már csak a biztonság kedvéért is. Magamhoz kapom a bőrkabátomat, és kilépek a szobából. A fal mellett húzódó szárítóról leszedem Mayna ruháit, és szépen a táskámba hajtogatom őket, a cipőt külön bezacskózva. A konyhapulthoz leülve előveszem a telefonomat, a pultra teszem a táskát és úgy döntök, kényelmesen elfoglalom magam, amíg Harry a habtestét áztatja. Nem kell sokat várnom, Hazz röpke öt perc után kifárad – dereka körül csupán egy fehér törülköző van, amiben halál lazán flangál végig a folyosón Cady szobájába, s útközben felkapja a szárítóról a ruháit is. Egy félmosolyt ereszt meg felém, mielőtt magára húzná a nevelt lányom által teleplakátolt ajtót. Csak ekkor veszem észre, hogy a fogaim közé vettem a körmömet, és megállás nélkül azt a pontot bámulom, ahol az előbb még ő állt, azzal a teletetovált és kidolgozott mellkasával, amire csak egy szó van: WOW! Ezt még a vak is megmondhatná, érzelmektől függetlenül.
Ahhoz képest, hogy milyen a végeredmény, Harry gyorsasága lenyűgöző. Öt perc sem telhet el, és mi már a kocsimnál járunk, lában mellett Darrennel, akit ma magammal viszek. Homlokomat ráncolva állok meg a sofőroldali ajtó mellett, miközben mérlegelem az állapotomat. Vajon tudok vezetni, így, kicsit még másnaposan? Oh, nem. A jobb kérdés: szabadna-e nekem most vezetni? Harryre nem szívesen bíznám a feladatot, mert azt hiszem, a srác automata autókhoz van szokva, a kis piroska meg nem az. Nyilván nem esne nehezére átszokni, de mégsem kísérleteznék most vele.
- Lesétáljuk? Amúgy is lenne néhány papír, amit alá kellene írnod a bulid miatt, és nincs innen olyan vészesen messze az iroda.
- Az eljegyzésemmel kapcsolatban? – kérdez vissza élénken, miközben megindul a legközelebbi zebra felé, jelezvén, részéről rendben van a séta. Darren ismételten úgy viselkedik, mint amikor hazaérkeztünk tegnap este vagy ma hajnalban – mintha csak mágneses erő vonzaná őt Styleshoz. Ismételten a régi önmagamat látom a kiskutyámban, aki már nem is olyan kicsi.
- Igen, köszönöm hogy így letisztáztuk – köszörülöm meg a torkomat élcelődve.
- Oh, ugyan. Nincs mit – kacag fel jókedvűen. – Na és mesélj, mi újság veled? Meg azzal a Henderson gyerekkel?
Összevont szemöldökkel, gyanakvóak kapom felé a fejemet, de Harry persze mit sem sejtve, laza mozdulatokkal halad előre.
- Sosem mondtam neked Skye vezetéknevét, akkor meg honnan tudod?
- Miért olyan nagy dolog ez? Anno azt is tudtam, mikor nem érhetek hozzád, mert éppen a Mikulást vendégelted. Megvannak a forrásaim, na meg... Ava, azért van itt gógyi – kocogtatja meg a halántékát. Felnevetek, miközben megpróbálom figyelmen kívül hagyni a múltunkat felemlegető részletet. Ismét a témánál...
- Oh, tényleg? Itt? Tényleg? Mióta? – nyúlok fel gügyögve az arcához, és én is megkopogtatom a halántékát. Harry szemeit megforgatva húzódik el és indul meg újra az ügynökség felé. Mintha tökéletesen tudná az utat az otthonomtól a munkahelyem felé. Igyekszem nem túlgondolni, de nehéz.
- Egy ideje – dülleszti ki mellkasát büszkén. – Anyukám azt mondta, okos vagyok, és neki mindig igaza van!
- Ebben nem kételkedem – somolygok óvatosan játékos szavai hatásaként. Anne kényes téma. Nem hiszem, hogy a fia tudja, hogy miután eljöttem Londonból, ő meglátogatott. Meglepő módon nagyon örültem annak, hogy megtalált, bár csak a Jóisten tudja, mégis hogyan, amikor a fiának több kapcsolata van, és neki nem sikerült, de ezen még sosem gondolkodtam el ennél behatóbban. – Anne-nek mindig, mindenben igaza volt. – Abban is, hogy jól tettem, amiért elhagytam Harryt. A legnagyobb kínokat kellett, hogy átélje miattam, de még jobban szenvedett volna tetteim teljeskörű tudatában, úgyhogy megkíméltem a tudás hatalmától. Amikor Anne eljött hozzám, én éppen, hogy csak pár nappal álltam az abortuszom után. Kedvesebb volt, mint hittem volna, hogy lesz velem, azonban ezerszer rosszabb lett azzal, hogy ott volt, és hogy rám mosolygott, miután hosszasan átölelt. Nem tudtam eldönteni, miután elment, hogy örültem neki vagy sem. Rávilágított egy-két dologra, azonban teljesen összezavart, jobban, mint amennyire eleve voltam akkortájt.

Az irodában Darrent Calebre bízom, aki valamiért nagyon egy húron pendül a kutyámmal – aminek nagyon örülök, mert Darren még jó ideig velem lesz, mint ahogy Caleb, szóval rossz nem sülhet ki a pót-pótapa szerepből... –, Harryvel  az oldalamon pedig máris a birodalmam felé hasítok. Amint zárt ajtók mögött vagyunk, én egyből az asztalomhoz lépek, ami pont Calebé mellett áll, szemben az ajtóval, és a legfelső fiókból elővéve, máris kezeim között tarthatom az előkészített, lefűzött mappát. Harry helyet foglal az egyik, velem szembeni széken, majd mielőtt még felnyitná a mappát, megkérdezi:
- Kendallnek nem kell itt lennie?
- A nálunk alkalmazott hivatalos eljárások szerint az szignál, aki fizet. Ez esetben te állsz mindent, úgyhogy Kendallnek maximum abban az esetben kell jelen lennie, ha vagy te vagy ő esetleg ragaszkodna hozzá – magyarázom, miközben az asztallaphoz kocogtatom a következő stócot, ami viszont már egészen más tészta. – Élvezzétek a partit, mi gondoskodunk mindenről. Mivel még az elején járunk a szervezésnek, nagyjából semmi olyan nincsen, amit ne tudnál, vagy tudnátok még. Aláírod a lapokat itt és itt – mutogatom pörgősen forgó nyelvvel. Imádom a munkám ezen részét, valahogy olyan fontosnak érzi magát miatta az ember! Azonban az, hogy ezt jelen esetben Harryvel szemben csinálom, kicsit frusztráló. –, két példányban is. Az egyik a tied, a másikkal pedig innen én megyek tovább, de az a része már nem lényeges a számodra.
Harry ahelyett, hogy engedelmesen bólintana és nekikezdene, csak merengve, egy apró mosollyal nézi az arcomat. Nem tagadom, kissé zavarba ejtő a bámulása, főleg, hogy jelenleg az eljegyzési buliját szervezzük és egyeztetjük. Fél éven belül házas lesz. Egy másik lánnyal. Hát miért nézi ilyen behatóan az arcomat? Mindentudóan méreget azokkal a hatalmas, zöld íriszeivel, amivel régen mindig egyből leszedte rólam a bugyit is. Most, hogy már idősebb fejjel kerülök vele szembe, rá kell jönnöm, hogy bár a stílusa és a vonzereje nem változott egy cseppet sem, azonban erősebb, kitartóbb lettem. Bár kevésbé vonz már, mint férfi, mivel tudom, tiltott gyümölcs nem csak Kendall, de a múltunk miatt, még mindig résen kell lennem, mert egyetlen kínos vagy félreérthető pillanatot sem engedhetek meg magunknak, ami bármiféle törést is jelenthetne. Így is eléggé ingadozó a kapcsolatunk, pláne a tegnapi-ma hajnali buli miatt, melynek a felére nem is emlékszem.
- Harry... – noszogatom – Kezdd el, sosem végzünk.
- That's what she said – röhög fel jóízűen, majd még mindig hevesen rázkódó vállakkal hajol a papírok fölé, és veszi kezébe az irodai tollat. Szükségem van pár másodpercre, mire leesik a poén, viszont amikor ez megtörténik, bármennyire is próbálkozom, nem tudom visszafojtani kibuggyanó kacajomat. – Tudom. Zseniális a humorom.
- Inkább beteg – javítom ki piszkálódva – Ez meg eléggé cliché.
- Régen mindig te lőtted el. Ideje egy kis változatosságot hozni a mindennapokba! Nem szabad unalmassá válni – bólint tudálékosan, határozottan, mint aki teljes mértékben egyetért a saját véleményével.
- Oh, Haz... szerintem cseppet sem vagyunk unalmasak. Kinek lenne még ilyen sztorija?!
- Egy Bestseller szerzőnek – dünnyögi elismerően, félrebiccentett fejjel. Rózsaszín ajkait vékony vonallá préseli, aztán végre valahára a papírok fölé hajol, és az irodai tollat a pontozott vonal fölé emeli, ahol aztán nekikezd a hivatalos papírok szignálásához. Nincs visszaút, Harry tényleg velem szervezteti meg az eljegyzési buliját. Lehet, említettem már néhányszor, hogy milyen pofátlanul szar humora van a sorsnak, nem? Csak mert valami érdekes indokból kifolyólag úgy rémlik.

Délután felszállok egy buszra, és miközben helyet foglalok Darrennel az ölemben egy ablak melletti ülésben egy izzadt, macis alkatú, erősen izzadtságszagú srác mellett, aki teljesen nekem dől és a nagyjából fél órás útra előretekintve már az indulás pillanatában sírhatnékom támad. Kicsit stresszes vagyok, bevallom, úgyhogy a jelenlegi helyzetben a legkisebb impulzus is képes lenne megríkatni. Fejben közben megtervezem az utat, hogy elfoglaljam magam, s letisztázom magamban az indokokat is, mégis miért mellőzöm a tömegközlekedést. Nos, az ilyen kellemetlenségek miatt. Izgulok, mert amint hazaérek Cadyvel, elő tervezek hozakodni az örökbefogadás-témával. Amikor leszállok a buszról, pár perces séta vár rám, de legalább addig is kiszellőzik a fejem. Van időm gondolkodni. Hogyan térnék rá? Miként kérdezném meg? Mit tennék, ha nemet válaszolna? Erre azonban már nincs időm válaszolni, ugyanis a kaputelefonon becsöngetve, majd röviden beköszönve már a feljárón sétálok, s amint egyre közelebb kerülök a hatalmas bejárati ajtóhoz, úgy lesz egyre szaporább a szívverésem. Ha nincs Pierce, ha Mayna nem lenne az életem része és ha nem lenne egy nagyszerű ember, egy kiváló barátnő, Cady most nem lenne az életem része. Kevesebb lennék valamivel. Valakivel. Azzal a vigyorral is, amit C villant, amikor meglát. A kanapén ücsörög egy barna bőrű, hatalmas, őzikeszemű kislánnyal, akinek a tenyerét masszírozza. Büszkén elmosolyodom, ahogy eszembe jut az este, amikor Cadynek életében először megjött a havi baja, és olyan érzelmi hullám csapott át a feje felett, hogy sírva fakadt egy vígjátékot nézve a kanapén, miközben én a vacsorát főztem. Még anyukámtól tanultam ezt a kis trükköt, ami valahogy mindig le tudott nyugtatni. Sosem értettem, mégis mi lehetne a dolog nyitja, de azt hiszem, ez amolyan pszichológiai-trükk, mint amilyet anno Maynán is eszközöltem. Elengedem Darrent a pórázzal együtt, hadd szaladgáljon egy kicsit szabadon; na, nem mintha ma nem ezt csinálta volna egész nap.
Nevelt lányom kitárt karokkal szalad felém, azonnal vele egy szintre hajolok.
- Ava, képzeld, képzeld, wow! – kezd hadarásba, miközben vékony karjait nyakam köré fonja, és önkénytelenül lefelé ránt. Felnevetek.
- Várj, elképzelem – kekeckedem egy kicsit, amire C csak egy grimasszal válaszol. Kisimítok egy tincset az arcából, majd kiegyenesedem és megcélzom a konyhát, ahonnan csörömpölést hallok. Közben Cady megállás nélkül mesél a napjáról és az új barátnőjéről, Miráról, aki, mint megtudom, az afroamerikai kislány a kanapéról. Eldicsekszik a varázslattal, amit éppen a belépésemkor eszközölt, én pedig büszkén nyújtok felé egy nagy pohár limonádét, amit Mayna éppen azelőtt pár másodperccel a kezembe nyom. Négy óra fele érünk haza, Cady megállás nélkül beszél. Amint lakáson belül tudjuk magunkat, és ő gyorsan ad enni Darrennek, már fojtatja is. Élvezettel hallgatom a beszámolóját a napjáról, a tapasztalatairól, az iskoláról és az ottani barátairól, akik még csak nemrég kerültek be a programba. Őszintén érdekel minden, amiről mesél, viszont nagyjából fél óra múlva félbe kell szakítanom, mert Caleb megcsörget egy kéréssel, hogy szaladjak be az irodába a munkavállalói papírjaimmal és a szerződésemmel, amit egykor Brandonnal kötöttem, úgyhogy a kislány nagyjából egy órára egyedül marad otthon, de miután sokadjára a lelkére kötöm, hogy ne engedjen be senkit és ő se menjen házon kívül, majd megkapom a saját leszidásomat is azt illetően, hogy miért akarom rázárni a lakást, C végül megnyeri a csatát: a cipőmet felkapva és a mappát kézhez fogva autóba pattanok, és rövidesen már az irodaház parkolójában is vagyok. Kicsit elhúzódik az ügy, másfél órát vagyok el, de hamarosan elszabadulok Brandontól, és már sietek is hazafele. Az ajtón belépve azonban rendesen megdöbbenek. A lakást finom illatok lengik be, az orrom egyből a konyhába vezet, ahol Cady nekem háttal áll a tűzhelynél, és kezén a hatalmas tepsifogóval éppen kiveszi a forró ételt a sütőből. Elkerekedett szemekkel pakolok le a pultra, és összefűzöm karjaimat a mellkasom előtt.
- Wow, hát te mit kotyvasztottál?
Kérdésemre úgy pördül meg a tengelye körül és kap szabad kezével a szívéhez, mintha minimum tarkón sikította volna valaki. Az égnek emeli a szemeit, amikor végül meglát, és a főzőlapra teszi a tepsit, amiben fűszerezett krumpli illatozik. Kell pár pillanat, mire C megszólal, de én türelmesen kivárom, csípőmmel a pultnak dőlve.
- Tudod, ma van anyu szülinapja, és elgondolkodtam...
- Ma született? Jajj, miért nem mondtad, kicsim? – szorul el a torkom a lány kicsit könnyes szemeit nézve, és ösztönösen karjaim közé zárom, mintha ezzel bármit is elérhetnék.
- Mert... mert nem is tudom, miért... de Ava, én nagyon szeretlek! – szakad ki belőle hirtelen, és úgy tűnik, egészen megkönnyebbül vallomása hatására, mely engem is meglep. – Most is úgy reagáltál a gyengeségemre, mintha csak az anyám lennél! Köszönöm, hogy szeretsz, legalábbis remélem, hogy így van – húzza óvatos mosolyra rózsaszín ajkait. Finoman meglököm a fejét; ne marháskodjon már! – Befogadtál. Nekem ennyi is több lett volna, mint elég, de te úgy nevelsz, mintha tényleg a családodba tartoznék. Bevontál a baráti körödbe, elvittél Olaszországba, amiről soha még csak álmodni sem mertem volna, és én szörnyen hálátlannak érzem magam azért, mert úgy érzem, nem tudom mivel meghálálni. Úgyhogy elmentem vásárolni a tegnap megkapott fizumból, és csináltam vacsit, amiről remélem, finom lesz... de te tanítottad a receptet, szóval, ki tudja – rántja meg vállait, mint aki nem tudja, reménykedjen-e bármi jóban.
- Köszönöm, CC! – szólítom teljesen meghatva azon a nevén, amit még a bátyáim ragasztottak rá.

- De miért mentél el egyedül a boltba?! – kapom fel a fejem, amikor már az asztalnál ülünk egymás mellett, a gőzölgő, illatozó tányéraink felett. Az információ ekkor érkezik meg először hozzám, és mint a gutaütés, úgy lök rajtam egyet. – Rengeteg ember van az utakon, a környék elég forgalmas! Bármi történhetett volna, Istenkém – kerekednek el a szemeim, ahogy belegondolok az eshetőségekbe.
- Látod? Úgy viselkedsz, ahogy egy anyának kellene... – Látom, valamit mondani szeretne, de valamiért nem meri. Szoknyájának alját gyűrögeti, teljes testével felém fordul a széken, úgyhogy hasonlóan cselekszem. Biztatásképp a kezéért nyúlok, és összefonom ujjainkat. – Oké, szóval ne legyél mérges, de megtaláltam az örökbefogadási papírokat.
Elakad a lélegzetem, a szívverésem hirtelen őrült vágtába kezd a mellkasom ellen.
- És? – lehelem.
- Tényleg szeretnéd, ha örökre veled maradnék?
- Ez minden vágyam, Cady. Nem is lehetnék boldogabb... csak valahogy sosem találtam meg a megfelelő pillanatot arra, hogy megkérdezzem, te mit szólnál hozzá.
- A tegnap esti imádkozásnál úgy éreztem, anya azt üzeni nekem, hogy a létező legjobb helyen vagyok. Tudom, hogy igaza van. Isten nemhiába küldött pont hozzád.
- Édesanyád rendkívül jó ember volt, igaz? – kérdezem, azonban inkább hangzik kijelentésnek, lévén, biztosan tudom, hogy igazam van, és közben dagad a mellem a büszkeségtől, amiért CC minden este letérdel az ágya mellé, és elmormol egy imát. Csodálatos nagylány, és bár tényleg nem én vagyok az anyja, mégis anyai büszkeség ragad el, s nem is enged egy darabig.
- Igen – súgja – Sosem szeretném elfelejteni.
- Nem is kell, drágám. Nem tervezem, hogy a helyébe lépek. Pontosan tudom, mennyre lehetetlen, hidd el. Nagyobb voltam már, amikor én elveszítettem az anyukámat, de soha senki nem tudta pótolni, bár igaz, nem is próbálták. Tudom, mi a feladatom. Az, hogy veled legyek, és büszkévé tegyük mindkettőnk anyukáját.
- Örülnék neki – biggyeszti le ajkait, miközben kék íriszei megtelnek könnyekkel. Én is hasonló helyzetben vagyok, szívem vad pam-pamba kezd – még nagyobba, mint ahogyan eddig vert a mellkasom ellen.
- Segítünk egymásnak ebben?
- Rajtam ne múljon! – szakad fel belőle a sírás, és örömkönnyek szánkáznak végig szép arcán, miközben a nyakamba kapaszkodik. Ajkaim remegnek a visszatartott sírástól, de hamar megadom magam az érzéseimnek, melyek átveszik testem felett az uralmat, és régen érzett, teljes mértékű boldogságot, békét hoznak a lelkemre, testemre egyaránt.
Érzem, minden a helyén van az életemben, és nem is alakulhatnának jobban a dolgaim.
Ava Heart végre révbe ért.