2016. március 25.

Tizenkettő // Pofon, miközben kéz nem csattan

  Egész este nem aludtam semmit. Liam kitartóan mellettem volt, nem szólt egyetlen szót sem, csupán a jelenlétével támogatott, de én sem mondtam volna el neki a történteket, különböző okokból kifolyólag. Nem jött álom a szememre, egyszerűen hasogatott a szívem, és úgy éreztem, még sosem fájt így semmi, sőt; még sosem aláztak meg ennyire. 
De vajon van jogom kiakadni? Szinte biztos vagyok benne, neki jobban fájt, amit én tettem vele… De tényleg ilyen alantas lenne, hogy vissza akarja adni a fájdalmat, ráadásul ilyen módon? Nem tudom, ez gyerekes vagy szánalmas tett volt inkább, mert odáig még nem jutottam el, hogy bíráskodni vagy dönteni tudjak és merjek, mindannak ellenére sem, hogy az agyam csak és kizárólag ezen pörgött. Harry üzenetén. Miért kell ennek az egésznek ennyire rossznak lennie? Mármint a múltunk magunk mögött hagyásának. És én miért nem tudom figyelmen kívül hagyni? Hiszen továbblépett… Nyilvánvaló, köszönjük szépen a tájékoztatást, anélkül is tökéletesen megvoltunk! De miért kellett ezt ilyen formában közölni velem?! Megérdemlem? Igen, és ez itt a hatalmas probléma. Hogy megérdemeltem, mégis jogtalannak tartom. Viszont, ha jobban belegondolok, akkor tulajdonképpen hálás is vagyok Harrynek. Nekem nem lett volna merszem megtenni az utolsó lépést, lezárni a dolgot… És még ha szemét módon is…  De tettével meggátolta, hogy én cselekedjek, hiszen a Liammel folytatott beszélgetésem, bohóckodásom alatt végig ezen pörgött az agyam: Hogy lépnem kellene. De így már nem szükséges, és azt hiszem, megkönnyítette a dolgomat, miközben szívemre egy azon időben mázsás súly került. Ez egy csodálatos pofon volt, miközben kéz nem csattant.
-              Jó reggelt – lép ki szobájából Ronnie, korábban, mint gondoltam. Mostanában már nem kelt narancslével és mosollyal, mint ahogyan azt régen mindig megtette… Manapság később ébred, mint én, és mindig fáradt, kedvetlen, de becézéssel és furcsa kedvességgel próbálja álcázni a dolgot. Igen, ezen is volt időm agyalni, mint egyébként rengeteg más tényezőn.
Egyébként meg „reggel”? Hajnali fél öt van!
Viszont ezt nem teszem szóvá.
Köszönésképp megemelem a kávémat, majd visszafordulok a tévé felé. Sajnos még nincs adás, csupán egy bekeretezett felirat úszkál a hangyás képernyőn, miszerint „Adáskezdés 5:34AM-kor!”, de még ez is izgalmasabb, mint a semmi. Annál minden izgibb. Payno még alszik, nem akartam felkelteni. Egy idő után elpilledt, ráadásul olyan aranyosan és egyben viccesen durmolt, hogy tényleg nem volt szívem kirángatni magammal azzal a céllal, hogy segítsen nekem, színtiszta önzőségből. Megvagyok egyedül, mindig is megvoltam.
-              Valami baj van? – lép közelebb, s csuklójáról leszedett hajgumijával összeköti hosszú, barna haját. Mindig irigyeltem tőle… De nem panaszkodhatok, az én loboncom is remekül állja a sarat, hiszen voltam már totál szőke, kék, zöld melíros, és azt hiszem, talán még vörös is. Végül aztán persze megállapodtam a mostaniban, és nem is kívánok tovább kísérletezni, mivel imádom a felül kicsit már – direkt – lenőtt hatást keltett, festett szőke, vagyis szőkés hajamat, amit már nem is vasalok, mint régen, hanem hagyom a maga természetes göndörségében a vállamra omlani. Valahogy így érzem a legjobban magamat a bőrömben.
-              Nincs – hazudom.
-              Rendben van… – nyújtja el bizonytalanul, valószínűleg azon agyal, higgyen-e nekem vagy sem, és akkor ki kell, hogy faggasson, vagy inkább rám hagyja a dolgot? Ez egyébként a hangulatomtól függ, mikor mit kell velem tenni, de eddig Ronnie jól állta a próbát, mivel valahogy mindig ráérzett.
Mint ahogyan most is. Hiszen tényleg nem akarok róla beszélni, ezért inkább rám hagyja, s a konyhába megy, hogy megcsinálja magának az instant kávéját, amit oly’ nagyon imád, s megmelegítse a croissantját. Én nem tudok ilyen korán enni, maximum kávézni a mellékelt ábra szerint, a gyomrom nem képes hét, sőt, fél nyolc előtt bármiféle ételt befogadni az utóbbi időben, de ez nem is gond, mivel nem is kell. A reggeli kihagyható…
-              Valaki horkol a szobádban. – Ronnie nagy lendülettel huppan le mellém a kanapéra, miután elkészült gyors reggelijével, és maga alá húzza egyik lábát, miközben falatozni kezd.
-              Lebuktam… Tudod, éjjel felszedtem valami szexi srácot, amikor kiszöktem a díleremhez, és hát igen… Megesett a nagy eset, túlságosan kapható vagyok, egyébként nem meglepő módon – forgatom meg szemeimet. Remélem, érti a poént.
-              Oh, vágom – kap a homlokához. – Liam.
Bólintok. Ezen ennyit kellett gondolkodni?
-              Hogyhogy még alszik?
-              Miért, mit csináljon hajnali fél ötkor? – kérdezek vissza kicsit csípősebben, mint azt eredetileg terveztem. Visszaszívni azonban már nem tudom, és nyílt titok, ha rossz kedvem van, nem vagyok a legédesebb társaság ezen a nyomoronc világon. Ilyenkor inkább menekülni kellene előlem.
Anno, még Angliában mindig én voltam az utolsó, aki felkelt. Rendszerint Louis ébresztett minket azzal, hogy ránk ugrott, vagy jókora, jéghideg vizet locsolt a nyakunkba, majd ránk dobta a vödröt is, mert azt már minek tartsa meg, nem? Olyankor meg tudtam volna fojtani, most azonban bármit megtennék azért, hogy ilyen reggelekben legyen részem, még úgy is, ha Ronnie ébresztési-technikáit is megszerettem, és megszoktam. De azért a narancslé meg a jéghideg víz nem összehasonlítható.
-              Béküljetek ki, ha már annyira azt akarod! – ajánlja Ronnie. Bárcsak ilyen könnyű lenne… De… Mi? Mikor tágra nyílt szemekkel, döbbenten nézek rá, mégis hogyan válaszolt meg egy ki nem mondott kérdést, nevetve teszi hozzá. – Megint hangosan gondolkoztál.
Elfintorodok. Nem vagyok túl beszédes kedvemben… De ez van. Néha előfordul. Inkább csöndben vagyok, mert ha egyszer tényleg dumálni kezdek, akkor megered a csőröm, nem bírom majd befogni, és kikotyogom a kis, személyre szabott meglepimet, amit pedig nem igazán akarok.
-              Milyen meglepi? – kérdezi a barátnőm, s lerakja a tányért a dohányzóasztalra. Felhördülök, ez nem igaz! Be kellene fognom a számat a kezemmel, ha gondolkodni akarok, mert ez így nem járja. – Meglepit kaptál? Kitől? Liamtől? Mutaaaa! Tuti nagyon aranyos, hiszen maga a srác is az, és úúú, látni akarom!
Hangtalanul felnevetek azon a gyerekes hangon, amit kiad, és ahogy rám néz, plusz amit mond, de aztán megrázom a fejem. Nem akarok róla beszélni, mert akkor felevenedik, és nem akarok egyetlen könnycseppet sem hullajtani érte, mert nem éri meg. Felesleges. Többet nem.
Ráadásul a „meglepim” minden, csak nem aranyos… Legalábbis a számomra.
De aztán meggondolom magam. Ronnie az egyetlen, akinek beszélhetek erről… Csak neki önthetem ki a lelkemet. Miért ne tenném meg? Nyilván sokkal könnyebb lenne tőle a lelkem… Liamnek meg csak nem akarok szapulni a haverját. Ronnie-nak nyugodtan megtehetem, és a gondolat megnyugtat és mulattat egyszerre. Hiszen nyílt tény, egy köcsög pasit csak a legjobb barátnőddel tudsz kitárgyalni, egy kis túlzással.
-              Harry visszaszolgáltatta a gyűrűmet – foglalom össze röviden, és fülem mögé tűrök pár rakoncátlan tincset.
-              Milyen gyűrűdet? – kérdezi R résre húzott szemekkel, óvatosan. Én csak szomorkásan elmosolyodok.
-              Az eljegyzésit, egy levél társaságában.
Bumm.
 Most, hogy hangosan is kimondtam, máris sokkal kegyetlenebb. Vagy csak szerintem?
Ronnie arca egy pillanat alatt válik puhatolódzóból felháborodottá, hogy aztán felpattanva reagáljon valamit.
Valami Ronnie-sat.
-              Ezt a faszkalapot! – kel ki magából, s indulatosan folytatja. – Alapvetően nem mondanék ilyet, szívi, de baszki… Ilyen nincs!
Egyetértek vele. Ilyen tényleg nincs.
-              És mi volt abban a levélben?
Kívülről fújom a tartalmát, minden egyes betűjét, de még a hurkolt betűkre is emlékszem, mégis úgy teszek, mintha nem így lenne, s a szobám felé intek.
-              Bent van a komódon, de Liam alszik, és minden neszre képes felkelni… Mellesleg csodálom, hogy képes voltam úgy kijönni, hogy nem riasztottam fel, főleg, hogy a saját lábamban is megbotlottam! – merengek el fáradt, gondolkodós hangon, de ennek miértjét nem értem, hiszen aludni nem aludtam, mivel gondolataim ébren tartottak.
Nica hangtalanul felnevet.
Hm, „Nica”… Nem is rossz.
A lakótársam bólint, mint aki megértette, majd végigsimít a karomon.
-              És Liam tudja? – hajol közelebb bizalmasan.
Megrázom a fejem.
-              El kellene mondanod neki… Szerintem tudna segíteni amellett, hogy véleményt nyilvánítana, amit tuti nem rossz szándékkal mondana.
-              Fix, hogy nem avatom be. Biztos Harry mellett érvelne, amire jelenleg nincs szükségem.
-              Szerinted tényleg így lenne? Tényleg?
Nem… De akkor is megóvom a lelkemet. Mára már elég volt.
Viszont válasz nélkül hagyom. Egészen addig, míg Liam meg nem jelenik az ajtóban, hogy aztán kómás fejjel a keretnek támaszkodjon, és arcát dörzsölgetve, laposakat pislogva nézze kanapén beszélgető kettősünket. Ronnie már visszaült mellém, és egy óvatos, bátorító félmosollyal kapkodja tekintetét az unokatesóm és énköztem.
Megragadom az alkalmat, és felpattanok, ám mivel egészen addig görnyedten ültem és a gyorsaság sem kedvez, felnyögök az oldalamba nyilalló fájdalomtól.
-              Kérsz valamit? Csinálok pirítóst, van müzli és mirelit pizza, ha esetleg…
-              Kezdjünk egy jóreggelt-öleléssel – nevet fel álmoskásan a szavamba vágva, ezzel meggátolva egy jó’ hosszú, végeláthatatlan dumálást. Sóhajtva elmosolyodok, és kitárom karjaimat jelezve, ő jöjjön elébem, ne fordítva! Meg is teszi, jó szorosan megszorongat, már amennyire a kiszabott korlátok engedik, én pedig arcomat mellkasába fúrva élvezem a testéből áradó meleget, és azt az illatot, amit már a kölcsönkapott ruhái is átvettek. Mikor elhúzódik tőlem, Ronnie felé fordul. – Te se maradj ki a jóból!
-              Mint egy reggeli mackóölelés, pizsiben, szájszaggal vegyítve? Hm. Nem is tudom, mit mondjak, mindenesetre kecsegtető ajánlat… – De azért megöleli.

Végül Liam pirítóst evett, elpusztított egy keveset, amin csak nevetni tudtam. Rettentően örültem, hogy vele kezdhettem a reggelemet, mivel ha csupán rövid időre is, de el tudta velem felejtetni a tegnapot. Ráadásul a levél, a doboz tartalmára sem kérdezett rá, rám hagyta a dolgot, ezt pedig akkor, és most is nagyra értékelem.
Hála Istennek, az adásidő is elérkezik. Még mindig nem kell indulnom, de megvallom őszintén, elgondolkodtam azon is, vajon mi történne, ha a sérülésemre hivatkozva otthon maradnék? Nem valószínű, hogy felrónák nekem… Vagy ha mégis, akkor meg elmehetnek a sutyiba, hiszen én lábadozok, kérem szépen!
Ronnie társasága nélkül élvezzük a hajnali csöndet, mi sem beszélünk túl sokat, csupán annyit, hogy azért mégse feszengjünk egymás társaságában. Liam azt mondja, nemsokára indulnia kell, de indokot nem ad, csupán olyan furcsa hangszínnek közli velem, ez pedig bár természetesen kimondatlanul, de kicsit rosszul esik. Menekül innen, és nem akarja, hogy lekapják velem? Igazán jól tud esni…
Magamban rágódok a dolgon, és külön ügyelek arra, nehogy véletlenül kimondjam a gondolataimat a tudtom nélkül, mivel többször is eljárt már a szám a mai nap során, pedig még hat óra sincs… Ez pedig nem egy olyan alkalom, amikor harmadjára is meg kellene történnie.
De aztán Liam megszólal, vagyis felhoz valami olyan témát, ami miatt gondolataim elszállnak, akárcsak az elengedett lufik a szabadban. Messzire, és nemsokára már arra sem emlékszem, min agyaltam, vagy éppen, hogy milyen színűek voltak azok a bizonyos lufik. Egyébként szerintem kékek, mert az a kedvenc színem… De azt hiszem, ez most nem lényeges.
-              Mesélj.
Felvonom szemöldökömet. Liam teljes testével felém fordulva utasít, majd mikor meglátja döbbent arcomat, aprót bólint megerősítésképp.
-              Parancsolsz? – Az Istenért sem bírom kitalálni, mégis mit szeretne…
-              Mi volt abban a fene rémisztő dobozban? Nagyon rosszul érintett, de nem voltál hajlandó megmagyarázni az okát… Mostanáig. – Hangja utasító, mégis érdeklődve, kedves arccal dől előre.
Szívverésem egy pillanat alatt a duplájára gyorsul. Honnan? Ennyire átlátszó lettem volna? Jó, nyilván nem lehet csöndben, láthatatlanul megzuhanni, főleg az én esetemben, de hát akkor is! Ilyen jó szeme lenne? Egyszerűen válaszképtelen vagyok, de ez főleg onnan adódik, hogy meg sem merek nyikkanni, mert félek a folytatástól, a reakciójától és attól, hogy engem fog hibáztatni azért, amit nem is én követtem el. Vagyis alapjáraton persze igen, hiszen az én baklövésem miatt történhetett meg a mostani, de akkor is! Tényleg arra számítok, hogy eltávolodik tőlem, amint tudomást szerez a haverja tettéről, és komolyan mondom, arra most nagyon nincs szükségem.
-              Lényegtelen… – hárítok. Nem akarok róla beszélni, mégis úgy érzem, elkerülhetetlen, főleg, amikor így néz rám!
-              Nem az, mivel veled kapcsolatos. – Nagy hangsúlyt fektet a „veled” szócskára, ami valahogy megmelengeti a szívemet.
-              Nem, tényleg… Ez valami olyan, ami csak a küldőre és rám tartozik. – Nem akarom megbántani, ez az egyetlen, ami tényleg igaz ebben a fránya mondatban és helyzetben… De ahogy ezen morfondírozok, rájövök: Nem csupán azért nem akarom elmondani neki, mert félek, hanem azért sem, mert ha meg netalántán mellettem áll ki, akkor összeveszne a bandatársával, amire pedig nekik nincs szükségük. A legjobb, ha megtartom magamnak, mert úgy senki sem sérül… és a történtek ellenére sem szeretnék Harrynek rosszat, hiszen a tudatában vagyok a régen történteknek, amikor eljárt a szám, és Liam majdnem a padlóra küldte a pasimat.
-              Rendben van, Bipi… Csak megijedtem a reakciódtól, ez minden. Engem csak az érdekel, mi van benned… a körülötted lévő dolgok hidegen hagynak, ez van. Viszont ha úgy érzed, beszélni szeretnél majd róla, akkor itt leszek – néz rám kedvesen, megértően – Vagyis, nem tudom… Lehet, hogy éppen nem, mivel a következő hetek kicsit nagyon be vannak táblázva, de a számom az megvan, és ma még a környéken leszek, a srácokkal egyetemben.
-              Nincs is – rázom a fejemet. Döbbenet, de így van. Nincs elmentve, és pillanatnyilag nem is tudom, a sok hívott szám közül melyik az övé.
-              Elmentettem neked – kacsint rám játékosan. Ezúttal felnevetek, aznap először téve ezt tiszta szívemből.

Néhány órával később az irodámban keresgélek az íróasztalom fiókjaiban, mivel Caleb kijelentette, kellene neki néhány irat, amit még a legelső munkám alatt használtam. Indokot nem adott, de azért remélem, nem másolni szeretne… Az egyediségre törekszem, ráadásul, ha a saját dolgaimat hasznosítom újra, az minden, csak nem rendezvényszervezőhöz méltó, nincs igazam? Ezt azonban nem kötöttem az orrára, mivel nem tudtam, mik a szándékai a papírokkal, amiből volt vagy nyolcvan, így kis gondban vagyok...
-              Mayna – szólok ki a mellettem lévő irodába, és frusztráltan fújok egyet – Nem tudod, merre lehetnek az orlandos papírok?
-               Ugh, bocsi, de halványlila gőzöm sincs – lép be az ajtón, és a keretnek támaszkodik. Összevont szemöldökkel néz rám, én pedig nem értem, mégis miért, hiszen csak a földön ülve, törökülésben keresem az előttem szétterített lapokból a megfelelőt, és az oldalamat finoman masszírozva élvezem ki a pár másodperces pihenőt, miközben összevont szemöldökkel kapkodom a tekintetemet… Ez a látvány talán annyira újdonság lenne? – Amúgy pedig minek kellenek neked azok a papírok?
-              A hülye Ewars gyerek kérte őket – fortyogok, mivel kicsit túlzásnak érzem, és kezdek belefáradni Talán tényleg jobb lett volna, ha otthon maradok… De miután Liam lelépett, nekem sem volt túl sok kedvem unatkozni. – De segáz… Nincsenek meg, majd elkérem Brandontól, csak kinyomtatja nekem.
-              Brandon jelenleg nincs itt, azt hiszem, Keith-szel van megbeszélése, de elvben nem valami frissen tervezett a dolog… oh, jut is eszembe! Caleb kábé nyolc perce hívott, itt vagy-e még, mert ha igen, akkor az Orlandos mellé kellenének még a vannage-os papírhalmaz is.
És nekem itt esik le a dolog.
-              Oh, hogy az a… – kerekednek el a szemeim, és az íróasztalom oldalának dőlök, ahogy szó szerint, koppan a tény, miszerint ezek ketten csupán fel akartak tartóztatni.

Körübelül dél lehet, talán kicsivel több, de én még mindig nem tudok rendesen gondolkodni. A volán mögött ülve várakozok, múljon el ez az állapot, és abban reménykedve, talán segít, beveszek egy fájdalomcsillapítót is, hiszen egyébként is fáj az oldalam, akkor már lerendezem együtt a kettőt. Nos, újabb fél óra elteltével még mindig nem jobb, hiszen ez egyszerűen hihetetlen! Caleb az irodába küldött azzal a céllal, hogy feltartson, amíg az apja megy, és barátságosan trécsel egyet a menedzserrel? Mi ez már?! Nyilvánvalóan csak valami „jó” vicc, de nekem nincs kedvem kideríteni, valóban így van-e. Helyette inkább olyat cselekszem, amit teljes mértékben egy hirtelen, idióta ötletnek tudhatok be: Gyújtást adva, elindulok a felé a hotel felé, ahol a srácok megszálltak annak reményében, Harryt is ott találom, Liam reggeli mondandójára támaszkodva. És úristen, de remélem, hogy út közben megjön az eszem, és rájövök, amit pillanatnyilag teszek, az helytelen...! De nem, a mellékelt ábra szerint ez nagyon nem egy reális jövőkép. Én tényleg Harry felé hajtok, és tényleg azért, hogy totálisan megszégyenüljek.

2016. március 18.

Tizenegy // Második esély

A délutánon hamar átesünk, szinte pillanatok alatt elérkezünk az estéhez. Fel sem fogom az idő múlását, mivel nagy részét azzal töltöttem, hogy le- és felvettem a kényelmetlen, de sajnos kötelező és hasznos fűzőt azon agyaltam, Liam vajon itt van-e még? Nem tudom, mert ki sem jöttem a szobámból, de rettentően érdekel, vajon érek-e neki annyit, hogy megvárja, míg lenyugszom, vagy hagyja a fenébe, s megy a dolgára? Rejtély, egyelőre.
Nyugodtan nevezhettek gyerekesnek, nem zavar kifejezetten, mert igazat adok a vádaknak: szörnyen gyerekes vagyok. A gond itt kezdődik. Hogy ezt tudom magamról, és mégis úgy viselkedtem Liammel, miközben bár (számomra) szörnyű módon, de csak segíteni akart nekem. Nem fogom megköszönni neki, azt hiszem soha és, hogy őszinte legyek, még az is megfordult a fejemben, többé szóba sem állok vele, de ezt egyből elvetettem, mikor realizálódott bennem: már csak Payno van nekem a családomból. Heh, ez rímelt! Mondjuk.
-              Kiakadtál rá? – kérdezi Ronnie köszönés nélkül, amint rányomok a kis, zöld ikonra. Miután lerendezem a „neked is, szia!” kört, amit nem tudok kihagyni, normálisan is válaszolok, mivel természetesen tudom, kire érti, csak azt nem, honnan ennyire tájékozott.
-               Igazából, amikor magyarázott, elképzeltem, ahogy belenyomom a tollat vagy valami ilyesmit a nyakán végigfutó ütőerébe. De nem, nem akadtam ki. Ha kiakadtam volna, akkor meg is teszem – ecsetelgetem hosszasan a dolgot, mire a lány felnevet.
Örülök neki, hogy ennyire értékeli az egyedi humoromat, de én nem egészen annak szántam…
-              Kamuzol, szívi – kacag még mindig. – Az ajtód zárva, Liam a nappaliban ücsörög szerény társaságomat élvezve és a Twitteredet bújja, hátha tartod magad a régi jó szokásodhoz, és posztolsz valamit, amire reagálni tudna… - A háttérből hallom a felháborodott horkantást és ellenkezést. Igyekszem nem felnevetni, mert az túl abszurd lenne, de akkor is mulattat a helyzet, mennyire jól kijön az a két személy, aki oly’ sokat jelent nekem, s az is, hogy Liam még mindig kint van, mint ahogyan azt titkon reméltem. Úgy hittem, fél óra elteltével feladta... Örülök neki? Naná, de ezt nem vallanám be, mert haragszom rá. Hogy jogosan? Nem biztos, de pillanatnyilag úgy érzem.
-              Kimegyek – válaszolok, majd bontom a vonalat. Felállok az ágyamból, hátrasimítom a hajam, és elforgatva a kulcsot, kilépek a nappaliba, ahol látom, amint Liam a kanapén ücsörögve egyenesen engem bámul azokkal a hatalmas, aranybarna szemeivel, Ronnie barátnőm pedig engedékenyen a szobájába igyekszik.
-              Kérem Morthot! Most szükségem lenne rá – kötöm ki. Ha már magamra hagy, ez, vagyis ő kijár nekem!
-              Utána ki is takaríthatod – hallatszik játékos nevetése a falakon túlról. Próbálok arra koncentrálni, hogy minden bizonnyal most szedi ki az állatot a házából, ahova menekült és nem arra, hogy az unokatesóm minduntalan az arcomat bámulja, mert zavarba jövök a dologtól, ő mennyire kedves és türelmes velem, miközben meg sem érdemelném. Mindig mindent elnézett nekem, anno kisegített a bajból – egyébként így találkozhattam Harryékkel is, de ez most mellékes –, de azért nem csak pozitív dolgok vannak azon a bizonyos számlán… - Tess – tér vissza Ronnie a szobába, s a kezembe helyezi a barna hörcsögöt, aki egyből mocorogni kezd. Helyet foglalok a kanapén tisztes távolságra Liamtől, törökülésbe vágom magam, már amennyire azt a fűzőm és a helyzetem engedi, ölembe egy fehér díszpárnát pakolok, s arra helyezem rá az apró testet, hogy aztán simogatni kezdjem piciny fejét. Meg sem köszönöm Ronnie-nak, de nem foglalkozik vele, újfent a szobájába megy, feltehetőleg tanulni, miközben én egyszerre vagyok gyerekes és felnőtt is, már a problémakezelési technikáimra tekintve.
-              Minden okés? – Milyen hülye kérdés ez? Persze, nyilvánvalóan minden a legnagyobb rendben van… Hát hogyne. Az életem pillanatnyilag a feje tetejére állt, veled is összekaptam, drága uncsim, de nincs itt semmi érdemleges, amiről beszélgetni lehetne, áh!
-              Vedd észre, ne kelljen mondani – kérem teátrálisan.
Liam bólint, és engedélykérően néz felváltva rám és a köztünk lévő üres részre. Féloldalasan elmosolyodok, ezzel jelezve, nyugodtan közelebb ülhet, nem harapok, hiszen egyetlen szerelmem, Morth velem van, s ennyi nekem tökéletesen elég. 
-              Na és mi jót csináltál, míg előlem bujkáltál? Nyilvánvalóan nem unikornisokat rajzoltál az eltolható szekrényed mögé. – Anyám, emlékszik rá! El sem hiszem…
Hitetlenül felnevetek.
Ez kész! Elképesztő, mennyire jó a memóriája ennek a srácnak, én szinte már el is felejtettem! A nagyszüleimnél éltünk a bátyáimmal, és amikor ők nem voltak hajlandóak játszani velem, mert éppen abban a korszakban voltunk, amikor a fiúk-lányok utálták egymást, mert fúj, lánybaci – igen, még a tesóimnál is! –, s én máig nem tudom, mégis hogyan, hiszen én még erőm teljében sem voltam a legizmosabb, de eltoltam a szekrényemet, és firkálgatni kezdtem a mögötte lévő, halványpiros, érintetlen falakra. Már akkor is furcsa gyerek voltam… Hat éves fejjel unikornist pingáltam a falra nyaklánccal, tetoválással és villámokat szóró szemekkel egy pár azt hiszem, Nike cipővel... Imádtam rajzolni, a mai napig is imádok, bár már nem művelem hobbiszerűen, hiszen nincs rá annyi időm, s így letettem a dologról. Ez pedig furcsa, tekintve, anno úgy gondoltam, ebből fogok megélni.
Rendben, néha azért a hasznát veszem… Például amikor a gépem nem működik, és nekem kell megterveznem néhány dolgot. Olyankor jó, ha nem vagyok totál nyomi, és szorult belém egy kis képzelőerő… Akár csak anyukámba, hiszen többek között ezt a tulajdonságomat is tőle örököltem.
Hiányzik.
Na de Liam!
-              Hogy is felejthetném el? Amikor benyitottam, mert Aggy azt mondta, a szobádban vagy és feltehetőleg mindenkit rettentően utálsz, te arcon dobtál egy marék krétával, aminek persze irtóra örültem! Anyuék a földszinten el sem tudnék képzelni, mi történhetett, mikor lementünk ebédelni – nevet teli szájból, újra átélve az emléket, és én vele kacagok.
-              Imádtam Aggyéknál lenni – merengek el a múltba. – Tudsz valamit róluk?
-              Nem nagyon – válaszol száját elhúzva. Nos, a nagyszüleim is azok közé tartoznak, akiket Angliában hagytam, s, azóta nem beszéltem velük. Egyetlen egyszer fordult elő, és Papa akkor is Harry mellett érvelt, úgyhogy inkább hanyagoltam a dolgot, a saját dolgom megkönnyítése érdekében.
Liam még sokáig azzal próbálja oldani a hangulatot, hogy felemlegeti a múltat, és meg kell hagyni, nagyon jó úton halad afelé, hogy a nemrég felhúzott falaim lehulljanak. Most már szorosan mellettem ül, én felé fordultam a párnákon, és Morth az ő kezeiben van. Az enyémek az ölembe ejtve pihennek, és a lepattogzott, szürke körömlakkot vakarászom zavaromban. Kezdem kellemetlenül érezni magam, de okát nem tudom.
-              És arra emlékszel, amikor könyörögtél, hogy szabadítsalak ki Nagyiéktól, mert nem bírod, és én egy menhelyre vittelek?
-              Hogyne emlékeznék! – mosolygok az emlék hatására az orrom alatt, és hullámos hajam az arcomba hullik. Nem törődöm vele, folytatom. – Rettentően fájt, amikor nem engedték meg, hogy hazavigyem Dottyt. Beleszerettem abba a kutyába, Istenem…
-              És ezért vállaltam be én – dülleszti ki a mellét büszkén.
-              És ezért imádtalak én annyira – válaszolok hasonló stílusban.
Liam felvonja szemöldökét.
-              Csak ezért? Tényleg? – kérdezi pimaszul, sértettséget tettetve. Bólintok, de elárulom magam azzal, hogy feltörő nevetésemet egyszerűen nem tudom megállítani.
-              Szörnyen furcsának tartottalak, na! – védekezek félig-meddig még mindig kacagva. – Persze imádtalak, hiszen téged nem lehet nem, de azért furcsa volt látni, mikor leálltál savanyú uborkát vacsizni egy adag kechuppal.
-              Viszont ezt nem róhatod fel nekem, mert Ronnie szerint, azóta is eszel néha ilyen „furcsaságot”. Mellesleg tök rég volt, amikor utoljára uborkához nyúltam…
Jajj, nemár!
Hisztérikusan törik fel belőlem a röhögés, ezt már tényleg nem bírom visszafojtani. Kicsordulnak a könnyeim is, és hátradőlök a párnákra, ahogy megállás nélkül rázkódnak a vállaim, és nem is tudok mit kezdeni az érzéssel.
Azt hiszem, régen nevettem ilyen jót, ilyen erőteljesen úgy, hogy még az oldalamba nyilalló fájdalommal sem törődök, pedig most tényleg nem a legkellemesebb… De nem érdekel, mert mi ez már?! Ilyet is csak a Payne gyerek mondhat!
-              Te meg a mocskos fantáziád – motyogja Liam, de ahogy ránézek, látom, ő sem különb az én álláspontomtól, hiszen amint leesett neki, mit mondott, ő is hangos hahotára fakadt. Ilyen nyílt, véletlen elsütött perverz utalást, anyukám…
-              Túl magasra dobott labda volt, ne ródd fel nekem – tiltakoztam, még mindig fülig érő szájjal, de már egy fokkal jobb állapotban. – És amúgy is, mindig is ilyen volt a humorom… Hisz tudod, én a legkisebb perverz dolgot is úgy fogom fel, mintha valami eget rengetően piszkos dologról folyna a társalgás.
-              Ezt a szép, kerek mondatot lerendezhetted volna annyival is, hogy beteges a fantáziád – szalad ráncba a homloka, majd jókedvűen feláll a helyéről. – Vissza kellene adni ezt a valamit…
-              Morthot – segítem ki, ezzel a szavába vágva. „Valami?” Na, ne már…
-              … A barátnődnek, mert szerintem nemsokára telibe hugyozza a pólómat, Sophia pedig nem igazán értékelné…
-              Sophia? – ragadom meg a lényeget. Hm, még egy apróság az életéről… Egész jól haladunk.
-              A menyasszonyom, igen – bólint egy szerelmes mosollyal. Elvigyorodok, s felállok, hogy aztán játékosan a karjába boxolhassak, és konstatálhassam, még mindig jól edzett, kemény izmai vannak. Akárcsak Harrynek… Istenkém, le kellene már állnom azzal, hogy mindent hozzá fűzök, mert baromira idegesítő, és szánalmas dolog ez a részemről!
-              Mióta vagytok együtt? Hogy ismertétek meg egymást? – érdeklődök, miután visszaértem Ronnie-tól, ahol a helyére raktam az állatkát, s közben lerendeztem a saját gondolataimat is az exemről. Hm…
-              Amikor elmentél, utána kicsit megzuhantam jómagam is… Voltunk bulizni a srácokkal, Harry nem volt hajlandó kilépni a házból egy ideig, úgyhogy nekünk kellett intézkednünk… És leitattuk – vallja be bűntudatos hangnemben. Elszorul a torkom. – Én is jobban akartam magam érezni, szabadulni a tudattól, nem miattam vagy a szavaim miatt léptél le az uccsó pillanatban. Szóval nem fogtam vissza magam… Soph pedig, miután fel akartam csípni egy elvadult, túlfűtött pillanatomban, hiszen anyám, azok a lábak, az a fenék… Akarom mondani… Igen, szóval, amikor már megvolt a tervem, ő kijelentette, hazavisz, aludjak a kanapéján, hogy ne tehessek kárt a karrieremben, vagy esetleg olyat, amit reggelre megbánnék. Lényegében, azóta nem bántam meg semmit, mivel életem legjobb döntése volt, hogy aznap éjjel, vagyis reggel voltam annyira elvetemült, amilyen, és megkaparintottam egy ilyen csodálatos lányt, mint ő.
Bólintok, és igyekszem nem azzal foglalkozni, mi szolgál története alapjául, mert túl savanyú a szájízem már így is, szóval inkább végigsimítok unokatesóm karján, majd elvigyorodok.
-              Akkor már együtt vagytok egy ideje… Babatéma hogy megy? Megvagytok?
-              Az ágyban vagy az életben? – kérdez vissza, mindketten elnevetjük magunkat. Csoda, mennyire átalakult a hangulat és a légkör… De ez történik, ha elengedi az ember a haragját, és engedi magát jól érezni. Bekúszik egy kósza gondolat az agyamba, és nem hagy nyugodni, de közben Liam folytatja a meséjét, szóval muszáj mellőznöm egy ideig, hogy ne legyek túl udvariatlan. – Tökéletesen megvagyunk, köszönöm kérdésed.
-              Milyen szépen fogalmazol – gúnyolódok lényegében hangtalanul. – De nem válaszoltál az első kérdésemre.
-              Okkal.
-              Oh, értem – biccentek aprót, aztán később rá kell jönnöm, mázli, amiért nem beszélünk a „gyerekvállalásról”.
Az idő telik, már lassan éjfélt üt az óra, de mi még mindig a nappaliban ücsörgünk, és vagy a múlton gondolkodunk, vagy kajálunk, esetleg különféle baromságokról fecsegünk… Régóta szükségem volt egy ilyen estére, úgy, hogy nem is tudtam róla. Elképesztő, mit el nem képes érni ez a fiú… A buszon kívül. Kihozott a gödörből, olyannyira, hogy mikor elérkezett az este kínos és feszengő kérdése, máris nem voltam olyan félős és visszahúzódó, mint egészen addig, amint szembe találtam magam a témával.
-              És hogy állunk a Harry-témával? – kérdezi, majd megvárja, amíg lenyelem a kechupos uborkát, mivel teli szájjal nem illik beszélni, ugye. Úrihölgy vagyok, kérem szépen!
-              Változatlanul – válaszolok, s aprót rántok a vállaimon. – Esélytelen a haladás ebben a dologban.
-              Talán be kellene avatni, nem? – puhatolózik, hátha érzékeny pontot érint. Ez egyébként így is van, de most nem borulok ki rajta. Úgy beszélek a témáról, mint bármelyikről… mintha csak azt mondanám, elfogyott a kenyér, szóval le kellene érte ugrani a boltba. Egyébként ez is helyénvaló, de nem most fogom szóvá tenni…
-              Soha – nevetek fel erőltetetten – Harry, ha minden jól megy, egy idő után szépen kimegy majd az életemből, és én tovább élem los angelesi életemet azzal a tudattal, a második esélyemet is elvesztegettem.
-              Nem sokaknak adatik meg egy második esély – szúrja közbe szomorkásan, az én szavaimat használva.
-              Tudom. De nekem megadatott, hiszen itt beszélgethetek veled… De egy embernek csak egy „második esély”-re van lehetősége az élete során, nem? Szerintem igen. Harry már nem fér bele. Ez van.
-              Ne legyél már ennyire negatív – kérlel, megforgatja szemeit. – Pontosan tudod, mennyire érdekli, mi történt. Csak azért, mert pasi, nem különbek az érzelmei, sőt! Harry mindig is egy fokkal jobban értette az ilyen, és ehhez hasonló helyzeteket… Ne hidd, hogy nem lehetne vele megbeszélni.
-              Miért lyukadunk ki mi mindig ide? – nevetek fel kínomban. Még mindig nem érint kényelmetlenül, de kezd egyre inkább nemkívánatos lenni. Nem akarok leragadni a múltban! Már majdnem sikerült tovább tennem magam, amikor ők betoppantak… Legalább ne rontson senki a saját magammal vívott csatámban, én is eléggé megnehezítem a saját helyzetemet!
-              Mert befejezetlenül marad minden egyes beszélgetésnél – vágja rá kapásból – De igazad van, más téma kellene nekünk… Hm…
-              Mondjuk a szünet? Van majdnem két évetek. Mihez kezdtek vele? – segítem ki egy témával, ami még érdekel is. Bár végül is mindegy, miről dumálunk, csak ne Harryről, már ha kérhetem.
-              Uh, fingom sincs – kerekednek el a szemei, felnevetek a szóhasználatától. – Szerintem a családommal leszek, zenét írok, lazulok... Annyit tudok, ami tutibiztos, hogy Niall utazgatni akar, mert ezt elég sűrűn hangoztatja. Louis szerintem Eleanorral tölti ideje hetvenöt százalékát és élvezi a nyugis légkört, egy-két kalanddal, focimeccsel, botránnyal is, esetleg… Harry pedig egyengeti a szólókarrierjét. Támogatnunk kell, ez a dolgunk, de nehéz. Ráadásul Kendall az, aki elindította ezen az úton, úgyhogy meg kell vallanom, én sem csipázom a csajszit, akárcsak te.
-              És miből gondolod, hogy én „nem csipázom”? – kérdezek vissza. Az utóbbi időben furcsa szavakat használ… De tetszik. Olyan bolondos. Liam olyan „Kérlek, ne már...” fejjel néz rám, mire megforgatom szemeimet. – Pusztán azért, mert jelenleg azzal a sráccal kavar, aki nekem a mindenséget jelenti, még nem azt jelenti, hogy nem kedvelem.
-              Miért, így van?
-              Ugyan, kérlek, dehogy! – adom meg magam, jót nevetve a helyzeten. Mondhatok akármit, bizonygathatom, nem vagyok gyerekes és ilyenek, de azért ne tagadjuk a nyilvánvalót… Cseppet sem szívlelem a Jenner lányt, még úgy sem, ha nagyon akarom. És ezt is csak azért vallom be Liamnek, mert az arcáról pontosan leolvasható volt, mit gondol, s, hogy átlát rajtam, mint az egyrétegű üvegablakon.
Hm, milyen szép költői hasonlat, ez aztán szép volt, Heart!
-              Na, azért – böki meg a halántékomat. – Élő példa arra, Ava Heart végül mindig igazat mond.
-              Mi mást? – suttogom. Minden vagyok, csak tisztességes és igazmondó nem…

Liam végül úgy dönt, már nem megy haza, de én sem engedném el. Felajánlom neki Eaton egyik pólóját, amit még itt hagyott, de nem fogadja el, érthető okokból. Végül nem tudom honnan. ez még előttem is titok, de találok egy melegítőnacit, ami olyan, mintha Liamé lenne, s egy atlétát, ami szintúgy hajaz az ő egyik darabjára.
-              Csak azt ne mondd, hogy elcsórtad ezeket tőlem anno – nevet fel hitetlenül. Hm, ma kifejezetten sokat nevettünk… és ez rendkívüli elégedettséggel tölt el, még ha egy kis fájdalmat is okoz.
-              Minden meglehet… De kétlem, hogy ezeket anno felvetted volna, a stílusod sokkal stikkesebb volt, mint most, Mr Laza – élcelődök félig lecsúszott farmerére, kilátszódó, Calvin Kleines alsójára, fehér pólójára és kockás ingére célozgatva, amit a derekára kötött, hogy még menőbbnek nézzen ki. Rendben, az én stílusom is valami hasonló… és ez egészen különös, de akkor is. – Régen még az alkatod is más volt.
-              Ilyet nem mondunk egy pasinak – cicceg, de én csupán egy legyintéssel rendezem le, majd ez párnát és egy takarót veszek ki a komódból, és a mellkasához nyomom. Azonnal megfogja, de értetlen tekintettel néz rám. Aztán leesik neki a dolog. – Komolyan azt akarod, hogy a kanapén aludjak?!
-              Egy pasit sem engedek az ágyamba – jelentem ki, félig-meddig viccesen.
-              Ennek kifejezetten örülök – biccent egy hatalmasat, és büszkén mosolyog rám. – De tekintve, a múltkor is ott dumáltunk, azt hiszem, az Eaton-ös, tetkós szarság után…
-              Jól van, na – engedek végül – De más pasi akkor sem jöhet a közelembe. Vagyis a szobám közelébe – korrigálok egyből.
-              Megtisztelő, köszönöm – indul meg előre, készségesen követem. – Eaton nem járt még itt?
Felvonom szemöldökömet.
-              Célzás akar lenni vagy…
-              Csak egy kérdés, nyugi – tartja fel a kezét rögtön, miután meghallja hökkent hangomat, s lerakta a cuccokat a matracra. – Semmiféle célzás nincs, Bipi. Gondolom, van annyi eszed, hogy…
-              Ez nem téma! – vágok a szavába ingerülten. Nem akarok erről beszélni! Harryről még nem volt olyan rossz, talán kezd leülepedni bennem a dolog, napi szinten látom és hallok róla dolgokat… De Eatonről nem vagyok hajlandó társalogni! Róla, arról teljesen felesleges. – Elmegyek tusolni. Vagy akarsz esetleg te kezdeni? – ajánlom fel a lehetőséget, már az ajtóból visszafordulva. Megrázza a fejét, szóval békítően, féloldalasan elmosolyodok, s a szobámmal szemben lévő fürdő felé igyekszem.
Gondolok Liamre is, úgyhogy a kézmosó alatti kisszekrényből kiveszek neki egy törölközőt, s a mosógép tetejére teszem, amiben éppen pörög egy adag ruha. Kócos kontyba kötöm hajamat, ledobálom a gönceimet és a fűzőt is biztos helyre teszem, majd beállok a kádba, s előhúzom az üvegajtót is, ami tusoláskor használatos. Felülről engedem magamra a vizet, és sietve kezdek el mosakodni, már amennyire megoldható ez úgy, hogy a lehető legkevesebbszer, és a lehető legkisebb erőt fejtsem ki az oldalamra, ami, amikor felemelem a karjaimat, eléggé fáj. Többnyire igyekszem figyelmen kívül hagyni, de nem mindig sikerül, főleg az emlékek felejtése. Semmilyen mértékben.
Mindent beleng az orchidea tusfürdő illata, és a pára, a fülledt levegő, amely a forró víznek köszönhető. Amint végzek, elzárom a csapot, kilépek a kádból, s magam köré tekerem a halvány rózsaszín törölközőmet, majd a kézmosóhoz lépkedve gyorsan fogaimat is megmosom, majd eltávolítom a sminkemet is. Amint végzek vele, belebújok a már előre kikészített fehérneműmbe és a hosszú, kockás pizsamanadrágomba, és a polcról levéve a kenőcsöt, alaposan eldolgozom a bőrömön. Fáj az érintése, de muszáj bekennem, mert csak így tuti a gyógyulásom. Amint ezzel is végzek, magamra kötöm a fűzőmet, amit sajnos este is hordanom kell, s ráveszem a fehér felsőmet, kiterítem a szárítóra a törölközőmet, és mezítláb csattogok vissza a szobámba, ahol Liam éppen az éjjeliszekrényen lévő képeimet tanulmányozza, s érkezésemre mosolyogva kapja rám a fejét, de nem produkál olyat, mint aki éppen lebukott. Még jó, hogy nem a szekrényemet nézte át… Ott van a nyaklánc és pár emlék is, amiket igazán kínos lenne, ha meglátna.
-              Mehetsz tusolni, végeztem – állok félre az útból, és a szekrényemhez lépek. kihúzom a hajamból a gumit, és egy kefét a kezembe véve kifésülöm a hajamat, erőteljes mozdulatokat téve. Liam szóvá is teszi, de csak leintem. Amint kimegy, még utoljára áthúzom loboncomon a kefét, aztán a konyhába menve beveszem a gyógyszereimet. Köhögésgátló és fájdalomcsillapító, mely kicsit elősegíti a helyzetemet, meg amúgy is, kötelező napi szinten bevennem, nem is egyszer. Most már határozottan érzem a tompa zsibbadást és a szúró fájdalmat, ami az egész napos nevetésnek köszönhető, főleg, de nem bánom, mert elviselem, ha Liammel jár.
Lenyelem a bogyókat, utána küldök még egy kis plusz vizet, s visszacsámpázok a szobámba, ahol még nem találom meg az unokatesómat, szóval elhelyezkedem az ágy szélén, és a velem szemben lévő falat tanulmányozom, mintha az olyan érdekes látvány lenne, amilyen egyébként nem. Csupán egy fényképet akasztottam ki a lányokkal, és egy okmányt, amit a legelső megrendezett partymért kaptam, és rettentően büszke vagyok rá! Ott kezdődött a karrierem, az volt a legnehezebb is. Legalábbis azt hittem. Hiszen nyilvánvaló, hogy eddig ez a leghúzósabb, de talán egészen más okokból…
Csöngetnek. Felvonom szemöldökömet, ki az, aki hajnali egykor akar betoppanni? De nem törődöm kusza gondolataimmal, s miután legyűröm, hogy én bizony nem nyitom ki, mert egyszerűen és nagyszerűen lusta vagyok, Liam toppan be a szobába. Ekkor veszem észre, már a csengő is elhallgatott. Az unokatesóm kezében egy kis dobozt tart, és összevont szemöldökkel lépked egyre közelebb hozzám, majd amikor elébem ér, felém nyújtja a becsomagolt tárgyat.
Értetlenül nyúlok érte, majd ejtem az ölembe, kezeimmel együtt. Vajon mi van benne? Szó nélkül, csupán gondolatban feltéve kérdésemet nézek fel Liam arcára, aki megrázza a fejét, majd megvonja a vállát ezzel jelezve, ő sem tudja, mégis mi a csudát tartalmazhat.
Aztán erőt veszek magamon, és kioldom a gondosan megkötött masnit, s bár lassú és megfontolt mozdulatokkal, de leemelem a tetejét is. Viszont ekkor elakad a levegőm, összetörik bennem egy világ, s kiejtem kezeim közül a dobozt, mely kisebb pukkanással a szőnyegre esik, s én lefagyva meredek a helyére, a kezeimre. Ugyanis mi van, vagyis mi volt a dobozban? Szép, díszes, kék selyembe biggyesztve az eljegyzési gyűrűm, ezzel a szöveggel társítva:
„Most már végleg lezártuk. Nekem tökéletes ez így… és neked? Szerintem jobb már nem is lehetne, a következő állomás pedig egy tetkószalon lesz. Vajon mennyire fáj, amikor leégetnek rólad egy már megbánt varrást?”

***
Ta-daaa :)
Nos, kellőképpen piszok voltam? Megígértem, be is tartottam. :3
Kitaláljátok, ki írta- és küldte a kis, cuki ajándékot? Valahogy úgy érzem, nem lesz túl nehéz, de attól még várom az ötleteket. ^^
És köszönöm! Nem bírom elégszer megköszönni, hogy vagytok nekem, és kitartóan vártok egy-egy rész érkeztére! Most is húztam rajta egyet, de megígértem, pénteken kiteszem, és minden követ megmozgattam, hogy így is legyen. Remélem, nagyon remélem, hogy tetszett! :)
A véleményeiteket pedig most se felejtsétek el közölni velem, mert mindig nagyon felvidítanak, és bevallom, most lenne egy kis szükségem a vidámságra. :c
Szép hétvégét,
xoxo, RS