2016. november 26.

Huszonhárom // Azt akarom, hogy boldog legyen


Hiii,
Hogy vagytok, milyen volt a hetetek? Remélem, nagyon jó,, mert nekem eléggé vacak volt. Utálom ezt a hülye iskolát.
Köszönöm szépen az előző részhez érkező édes kommenteket, nagyon feldobttok a kedvemet azzal, amikor ma, a rész befejezése előtt elolvastam, borzasztóan boldoggá tettetek a soraitokkal. Most se felejtkezzetek el róla, okés? :)
Remélem, tetszeni fog a rész, btw. Ebben most sok munkám volt, mert eléggé sok apró részlet van benne, ráadásul egy fordulóponthoz is elérkeztünk, amit majd a rész végén olvashattok. Gondolom eddig sem volt nagy titok, mert már leírtátok néhányszor az ötleteiteket, de attól még remélem, meg lesztek lepődve, plusz nem is nagyon akadtok majd ki, amikor elérkeztek a függővégig, ami már egészen megszokható tőlem.
Lol, jó olvasást!


beamiller and bea miller kép
Beérve a hatalmas házba, szinte hátraesek, annyira megdöbbenek azon, hogy a várthoz képest milyen visszafogott és ízléses maga a lakás. Bézs és fehér uralkodik, de az is ízlésesen és gusztusosan.
-                    May, ha mégsem leszel képes megtartani, akkor tudd, hogy én csórtam el – forgolódok eltátott szájjal, és kicsit alulöltözöttnek érzem magam. A barátnőm csak felnevet, és ezzel párhuzamosan egyetért. Arcáról lerí, hogy büszke, hiszen ő volt az, aki elérte, hogy ez az egész így nézzen ki, és meg kell mondani, minden elismerésem az övé!
- Nehezen adnám azért – teszi hozzá, amikor beljebb megyünk. A szandálomat utólagos kérdés alapján magamon hagyom. – Pierce vagy itthon van, vagy nemsokára már hazaér, nem tudom biztosan, de kérsz valamit? Kóla, fehér - és börösbor, bármi...?
Valamiért mindig bennem van, már hosszú idők óta, hogy nem szeretek társaságban elfogadni semmit sem, mert ki tudja, miért, de kellemetlen érzés, adott esetben még baráti körben is. Viszont igyekszem ezt legyűrni, és ennek bizonyítására elfogadom az ajánlatot, s két perc múlva már egy pohár kólával ülünk az ebédlőasztalnál.
Amikor Mayna lerakja a telefont, hozzám fordul.
-                    Igen, sejtettem, hogy Pierce még melózik. Azt mondja, húsz perc – mosolyog rám bocsánatkérőn.
-                    Én ráérek – nyugtatom meg, és az italomba kortyolok. – Nem sietek sehova. Karen és Scott azt mondták, minden kérdésükre választ kaptak, Darren Liamnél van, mert szerette volna összeismertetni a saját kutyusával, Harry pedig nem hiszem, hogy felvenné.
-                    Mert hogy? – vonja össze szemöldökét. Örülök, hogy már elmeséltem neki az utóbbi idők történéseit, mert így most nem kell arra fecsérelni az időt, hogy magyarázatot adok arra, mégis milyen Harry?!”  Nem az volt, hogy megvagytok?
-                    Kezdtem hozzászokni, hogy esténként beszélgetünk és esküszöm, már vártam is, de aztán ez abbamaradt... Gőzöm sincs, miért.
Bosszant, hogy ilyen tudatlan vagyok. Nagyon is. 
-                    Nem tettél semmit?  néz rám gyanakodva, és bizalmasan felkönyököl a tölgy asztallapra, amiért szörnyen féltékeny vagyok. Gyönyörű szép.  Sokszor úgy beszél vagy cselekszik az ember, hogy fel sem tűnik, amikor...
-                    Mayna, én pont az ellen tettem, hogy eleve újra hozzám szóljon. Nem hiszem, hogy miután megtette, lenne még esélyem tovább mélyíteni a gödröt, ahova kerültem  szakítom félbe.
-                    Jó, oké, de ne legyünk ennyire drasztikusak. Tuti történt valami  próbálkozik, de nem tudok mit hozzászólni, mert gőzöm sincs, mégis mit tudnék, hiszen tippem sincs, mi történt, és hogy mit mondhattam, ami miatt vagy nem hív, vagy nem veszi fel, miközben látom, hogy aktív!
-                    Biztosan, csak nem ártana, ha beavatna.
-       Miért, te beavattad már? – kérdez vissza, de nem rosszindulatúan, ebben biztos vagyok.
-                    Pft, dehogy – horkantok fel. – Soha!
-                    Ez visszás, kicsim. Így nem nagyon fogtok haladni se előre, se hátra.
-                    Ohohó, hátra nem akarok!  nyúlik meg az arcom, ahogy belegondolok ennek az eshetőségébe.  Nehéz volt végigfutni abban a cipőben a padsorok között, miközben mindenki engem nézett!
-                    Szerintem Harrynek nehezebb volt, amikor hirtelen otthagytad, és szembesülnie kellett a ténnyel, hogy ő bizony nem lesz egyhamar házas ember – nevet fel, és ki tudja, miért, de én is vele tartok, bár nem olyan jókedvűen, mint ő. Inkább beleegyezően.  Na, de tényleg. Azóta nem dumáltatok?
-                    Nem, épp ez az. Személyesen meg nincs elég merszem felkeresni. Ugh, ha van Isten, megkegyelmez egy olyan momentumtól!
Még a gondolatra is feláll a szőr a karomon. Ha a szemeibe kellene néznem, akkor két dolog történne. Vagy kinyögném, hogy mégis mi vezetett anno a meghátrálásomhoz  haha, egy taxi , ami egyáltalán nem egy járható út, mert ezzel a titokkal tervezek a sírba menni, vagy könyörögnék, hogy hadd csókoljam meg, hiszen azokat az ajkakat akarom ismét érezni a testem minden pontján. Már nem is emlékszem, milyen íze volt a csókjának, a mellkasának... hogy milyen illata van a hajának, és ez ijesztő, de mindinkább elszomorító! Mint ahogyan az is, hogy Harry Styles milyen gyönyörű egy férfi. Hihetetlen, hogy valaki, aki ilyen gyönyörű, hús-vér ember legyen. És jól tudom, hogy inkább helyest kellene mondanom, hiszen a gyönyörű kifejezést nem nagyon szokták az erősebb nemen alkalmazni. Én mégsem tágítok. Sosem tettem. Mindig is tudtam, mi a helyes. Vagy éppen, hogy mi nem.
Hiszen azzal is tisztában vagyok, hogy a múlt nem tágít, és bármikor visszatérhet. A múlt árnyai bizonyára most is portyáznak, szimatolnak, tűvé teszik értem az egész világot, és napról napra egyre dühösebbek, amiért én képtelen vagyok tudatosítani magamban, hogy minél előbb túl kellene esnem azon a bizonyos beszélgetésen Harryvel. 
Azonban ameddig lehet, addig húzom ezt a pillanatot. Nem állok még készen arra, hogy az érintett félnek is a szemébe mondjam a titkomat, még úgy sem, ha mostanában már megtettem néhányszor, hogy kiadtam azt valakinek 
De tudom, hogy nem tenném meg, nem lennék képes a szemébe nézni, és közben jóformán kettészakadni. Csak állnék egy helyben, és tátognék, akár csak egy idióta hal, ő pedig totál hülyének nézne, esetleg még ki is nevetne. Na nem, köszönöm. Nem kell ez nekem. Így is éppen elég nehéz az életem, nem akarok még Haz nevetésével is álmodni. 
Még többet, mint általában.
-                    Ne is  rázza a fejét, igazat adva nekem. Hirtelen zökkenek vissza a valóságba, és ez jóformán szédítő hatással van rám..  Korai  érvel, majd úgy pattan fel, mintha rakétát dugtak volna a fenekébe, amikor meghallja a kapucsengőt, mely jelzi, valaki éppen megérkezik. És hát ki más lehetne, mint maga a nagy Pierce Jenner?

Késő van már, amikor felállok a kanapéról, és búcsúzóul megölelem a férfit, aki rengeteg kérdésemre választ adott az utóbbi nagyjából három óra folyamán. Egy utolsóra még van időnk, úgyhogy nem habozok.
-                   És akkor ez mikor indul? Cady mikor kerül majd hozzám, vagyis mikor mehetek érte? – Mivel nem vagyok biztos a válaszban, ezért inkább felteszem.
-                    A papírok két nap múlva már teljes egészében elkészülnek. Még ma megírom a papírokat, elfaxolom a részleg vezetőjének, ahol Cady van, és onnan már szabad a pálya.
-                    Értem, okés – bólogatok, és a szám sarkát rágcsálom. – Köszönöm.
-      Én vagyok a hálás, amiért segítesz nekünk. Nagy áldozat, nem kevés munka, de szörnyen sok segítség. 
Oké, ez a pasi tényleg ért a szavakhoz – állapítom meg.
-                    Remélem, hogy megleszünk – ingatom a fejemet, és gondolatban végigpörgetem az elkövetkezendő két hetemet, amely során Cady nálam lesz, már előreláthatólagosan. 
Aztán meg ki tudja.
-                    Biztosan így lesz – állítja a magas, széles vállú, jól szabott öltönyös férfi, és barátságos mosollyal illet. Talán létezik a Földön egy olyan Jenner, akit még kedvelhetek is! – És segítséget is kaphatsz, ugye, bármelyik pillanatban, amikor csak igényled.
-                    Van ilyen opció is a programban? 
-       Oh, nem – nevet fel – A barátaidra gondoltam.
-                    A barátaimra? – vonom össze a szemöldökeimet, és szemüvegemmel újfent hátrafogom a már kiszabadult tincseket, mintegy pótcselekvés.

Talán úgy hangozhat neki a kérdés, mintha azért lepődnék meg ennyire, mert nekem nincsenek is barátaim, de valójában mindössze annyi történt, hogy elkapott egy pillanatnyi döbbenet, amiért tudja, kikről is van szó.
Aztán jószerivel fejbecsapom magam.
Kik nem ismerik őket!? Ráadásul Harry az unokahúgával... nos, hetyeg – gondolom keserő szájízzel. Egyszeriben a bűntudat is elkap, hiszen bármennyire is ellenszenves számomra ez a Kendall lány, akkor sem akarok neki rosszat. És jelen pillanatban én vagyok a rossz, a veszélyforrás a kapcsolatára, miközben nem szabadna annak lennem. Bármilyen legyen is az a kapcsolat, mellesleg, hiszen Harry egy beszélgetésünk során azt mondta, semmi komoly, noha tökéletesen megvannak.
Nem mondom, hogy nem voltak ezt hallva szuicid gondolataim, de viszonylag hamar legyűrtem őket. Megérdemlem. Harry halál nyugalommal továbbléphet rajtam. Nincs oka a visszakozásra, az esélyemet elszalasztottam, és bár voltak másmilyen eszméim, hogy reménykedtem valami jobban, jelen pillanatban mégis színtisztán látom magam előtt a jövőmet. És világossá válik, hogy abban Harry nem kaphat helyet.
De nem azért, mert én elszúrtam. 

Nem. Ezúttal azért, mert nem szabad, hogy másodjára is ezt tegyem. Ez az én keresztem. Harry Styles. És biztosra kell mennem abban, hogy szabadjára engedem. Nem szabadna megnémítania, amikor csak találkozunk... Nem engedhetném meg ezt magamnak, hiszen ez csak nekem rossz! Ő valószínűleg élvezi, hiszen annyit csak nem változhatott! És Kendall... Nekem hogy esne, ha egy régi csaj belerondít a tökéletes pasimmal töltött időmbe? Hát, valószínűleg szörnyen szarul.

Két nappal később körübelül annyi kedvvel kelek ki az ágyamból, mint egy mangalica, akit a vágóhídra visznek. Képzeletben vállon veregetem magam a hasonlat miatt, de aztán már tényleg fel kell állnom, nem csak a matrac szélén ülve szédelegnem. Nem vagyok késésben, de hamarosan leszek, ha nem gyűjtöm össze a kellő erőt egy tusoláshoz. Fél tizenkettő van, jó sok időt hagytam magamnak a pihenésre, hiszen nagyon későn feküdtem le tegnap. Sokáig elhúzódott a sütés, és mindenféle előkészület, de amint tudatosuk bennem hogy mindez ma nyeri értelmét, máris kipattanok az ágyból
reggeli teendőimet elvégezve, egy törölközőbe bugyolálva a testemet és a hajamat egy turbánnal felfogva állok a gardróbom elé. Kint viszonylag jó idő van, már ahogy az ablakon kinézve azt meg tudom állítani, úgyhogy végül egy fehér ruha mellett döntök, melynek az ujja és a mellrészének a teteje is gyönyörű csipkés anyaggal díszített, és amikor belebújok, hálát adok az égnek, hogy jó az anyagcserém is, ráadásul, hogy maradt még régebbről abból a csoda szerkentyűből, mely egy műanyag segítségével kisegít egy melltartó viseléséből. Egy fehér bugyit is felkapok, aztán a hajamat leengedve kapom elő a hajszárítós fésűmet. Amint elkészülök, lábaimra egy Michael Kors szandált húzok a Bradshaw kollekcióból, ami a bokámnál köthető össze. Nyakamba egy szaturnuszos chokert akasztok, befújom magam a kedvenc parfümömmel, aztán egy gyors ajakbalzsam felkenése után felkapom a táskámat, amibe beledobélok minden fontos dolgot, amire csak szükségem lehet. Kikészítem a meglepetést, amivel még az este elkészültem, és leellenőrzöm a hűtőlapot is, amely garantálja, nem fog fuccsba menni a tervem. Gyorsan visszapillantok még a falra is, és elkönyvelem magamban, hogy remekül néz ki minden, majd kilibbenve a helyiségből döntöm el, hogy Cady felé tartva beugrok még egy shake-ért a mekibe, mert a gyomrom jelzi, valami táplálékot nem ártana a magamhoz vennem.
Két óra van már, amikor felkanyarodok a parkolóház feljáróján. A második emeleten találok szabad helyet, és emiatt kellőképpen ki is dühöngöm magam, mire Pierce irodájához érek. Az ajtón kettőt kopogva lépek be, majd találom szembe magam a nagy asztal mögött ülő Jennerrel, s az előtte lévő két szék egyikén ülő kislánnyal, akinek csak a feje búbja látszik ki a hatalmas háttámla okán.
-                  Üdv, Pierce – biccentek a férfinek, s pár lépéssel közelebb merészkedem.
-                  Hello, Ava – mosolyog rám barátságosan, s int egyet, miszerint nyugodtan foglaljak helyet. Utálom ezeket a formaitásokat, de egy illedelmes félmosolyt megejtve teszek eleget a kérésének. Úgy ülök le a kényelmes, széles karfás székbe, hogy egyelőre még nem nézek Cadyre. Azt csak egy perccel később teszem meg, de akkor is csak lopva pillantok rá a szemem sarkából. Lehajtott fejjel ül, kezeit ölében kulcsolja össze, és az ujjait morzsolgatja. Első ránézésre is megállapítható, milyen törékeny, és emiatt már most tudom, hogy hazafelé is be fogunk ugrani a McDonald's-ba, és bőségesen feltankolunk mindenféle zsíros kajával, mert bőségesen ráfér!
Képtalálat a következőre: „thylane blondeau 2005”
Ettől függetlenül viszont szinte ledöbbentő, milyen gyönyörű is ez a Cady, és szörnyű belegondolni, hogy esélye sem volt egy normális gyerekkorra, mint amit megérdemelt volna. Remélem, hogy jól ki fogunk jönni, mivel az elkövetkezendő két hétben nem fogok bemenni az irodába. Sok időmbe és pénzembe telt az a tegnap esti, vagyis igazából ma hajlani telefonhívás, amelyet Brandonnal bonyolítottam le, de száz százalékosan megérte az a vita, ráadásul hey! Teljes erőbedobással dolgoztam mostanában, igenis megérdemlem ezt a két hetet! Karen és Scott partiját is maximum egy gyors skype beszélgetésben fogom csak lebonyolítani, még ha a nemsokára elérkező bulin ott is kell lennem.
Szeretném minden figyelmemet Cadyre fordítani, és megadni neki azt, amit megérdemel. És lehet, hogy a gyönge lelkem miatt túlságosan is odaadó vagyok, és egyesek számára érthetetlen, miért költöm a pénzemet egy ismeretken lányra, és miért fogadom be az otthonomba, amikor hangsúlyozom: ismeretlen. Valójában magam sem tudom ezekre a konkrét választ, de egy kicsit jobban belegondolva pofonegyszerű.
Anno én nem adtam meg a lehetőséget arra, hogy egy kisgyerek felnőhessen, és hogy gondoskodhassak róla. Hogy láthassam azt a kiszélesedő mosolyt az arcocskáján, mint amit Cady-én tapasztalok, amikor a hivatalos papírokat aláírva, már a kocsi felé tartva azt mondom neki:
-                    Gyere, menjünk haza!

Hazaérve lepakolom a mekis szatyrokat a pultra, és megküzdve a mellkasom ellen küzdű szívemmel, mely lassan már átüti a bordámat, visszarohanok a kocsiban várakozó Cadyért. Azt mondtam neki, várjon itt, és bár félénken, de mégis kíváncsian az ablakra tapad, amikor odaérek, de nagyjából eleget tett annak a kérésemnek is, hogy ne leskelődjön. Hálás vagyok érte, mert meglepetést szeretnék okozni neki. Azt akarom, hogy boldog legyen, és hogy csak egy kicsit is örüljön az ittlétének. Azzal engem is nagyon boldoggá tenne.
-          Cady – nyújtom a kezemet, amint kinyitom neki az ajtót. Szemeit lesütve fogadja el a gesztust, és mosolyát nem tudja elrejteni. Nem igen szólalt még meg eddig, pedig nagyon érdekelne, milyen a hangja. Ez biztos valami beteges perverzióm lehet.
Amikor belépünk az ajtón, a kislány pillantása egyből végigszalad a lakáson, és szája egy pillanatra o alakot is formál. Nagyon örülök, ha tetszik neki, amit lát, noha nem igazán hiszem, mi lehet az, ami elnyerte a tetszését. Tudom, még nem vette észre azt, ami a lényeg most számomra, ezért finoman előre tolom, próbálom nem zokon venni azt, ahogy összerezzen az érintésemre, és halványan el is húzódik, majd vezetni kezdem őt a lakás annak a részére, ahol a felirat található. Darren feltehetőleg Liammel van, hiszen a múltkor említette, hogy ne ijedjek meg, ha esetenként nem találom, mert szeretné olyan okossá tenni, mint az ő kedvencét, és ezért magukkal vinné a kutyaiskolába is.
Ezért hálás vagyok, egyébként.
Amikor Cadyvel elérkezünk a választófalhoz, a lány egyszeriben a szája elé kapja a kezeit, és oldalról még azt is látom, ahogy bekönnyesednek a szemei. A szívem csordultig telik örömmel, és tulajdonképpen még büszke is vagyok magamra a teljesítményemért.
Hiszen az "Isten hozott, Cady" felirat és a torta, mely az asztalon várja, bár nem től nagy dolog, de talán mégis elég ahhoz, hogy boldoggá tegyem ezt a lányt.
És onnan tudom, hogy sikerült, hogy a következő pillanatban Cady megfordul, s azt követően a nyakamba ugrik. Eleve nem kell sokat nyújtózkodnia, hiszen nagyjából egymagasak vagyunk, és ez nem a lány nyúlánkságára ad bizonyságot, hanem az én törpe méretemre.
Meglepetésként ér a gesztusa és a közvetlensége, de nem habozok visszaölelni.
-                    Köszönöm, Ava, hogy ilyen kedves vagy velem!
-                    Igazán semmiség, drágám – vonok vállat egyszerűen, és ebben a pillanatban esik le igazán, hogy miért vártam már annyira ezt a pillanatot. Hogy miért tesz annyira boldoggá az, hogy képess vagyok segítséget és talán támaszt is nyújtani ennek a lánynak.
Mert így ha nem is teljesen, de így esélyem nyílik átélni valami olyasmit, amit a lányom, vagy fiam születésnapjánál tapasztalhatnék meg. Már ha megadtam volna az esélyt arra, hogy egyáltalán megszülethessen.
Vajon hogy hívták volna? 

2016. november 20.

Huszonkettő // Hajléktalan lány



Hellósztok :)
Nos, sikerült elkészülnöm a résszel, én ennek nagyon örülök, tulajdonképpen még büszke is vagyok ré és remélem, hogy nektek is tetszeni fog. Történik egy-két dolog, jó sok minden el is van benne rejtve, mintegy előreutalás, úgyhogy csak wow.
Köszönöm az előző részhez érkező visszajelzéseket, és oh god, nemsokára elérjük a 28.000 megtekintést! Értsd: már csak nyolc kattintás kell. Fantasztikusak vagytok, köszönöm! A folytatással igyekszem, egy része már meg is van. :)
Jó olvasást, és um, ha gondoljátok, csatlakozzatok a FB csoporthoz is, továbbá iratkozzatok fel a Liames történetemre, mely ugyan előbb fog elindulni, mint a Charlie-s, de még így sem mostanában. :)

bea miller and beamiller képAva Heart
El sem tudok képzelni egy olyan világot, melynek Liam és a srácok nem a részei. De úgy vagyok vele, ez nem csak az én debil gondolatom, hiszen kismillió lány, vagy mondjuk úgy, rajongó vélheti még így rajtam kívül, és éppen ezért nem zavartatom magam. Egyébként sem lenne jellemző rám ez az életforma, mármint, hogy érdekelne, mit gondolnak mások… Jó, oké. Hazudtam. Jó’ néhány ember véleményére igenis adok, de ez is totál normális, nem? Minden ember életében nélkülözhetetlenek az olyan személyek, akiknek számít a szavuk és meghallgatjuk őket, még akkor is, ha tulajdonképpen minden mást akarunk, csak éppen ott lenni nem.
Nos, azt hiszem, egy ilyen eset folyamán kerülök most Louis mellé egy útszéli Starbucksban, és viselem el azt a negyed órája tartó kioktatást, melyben részem van. És, hogy miért?
Nos, ez egy érdekes kérdés.
-                    Nem hiszem el, Ava! Most kinek a pártján állsz?
-                    Miért, vannak „pártok”? Ez baromság, már ne is haragudj! – iszok a zöldteámba egy értetlen fintorral. – Csak azért, mert azt mondtam Eleanornak, hogy átgondolom, vele tudok-e utazni, az még nem azt jelenti csajnyelven, hogy „baszki, a pasid megcsalt és még fel is csinálta az ominózus csajt”…
-                    Ez csúnya volt, Heart – cicceg, de látom rajta, azért célbataláltam a keménységemmel. És bár sajnálom, de tudom, hogy igenis megérdemli. Jó, oké. Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.
De itt most nem rólam van szó!
-                    De igaz, és ezt te is tudod. Őszintén, meddig akarsz elmenni? Amíg megjelenik nálatok a csaj, hogy kéri a pénzét? Vagy ha netán rosszindulatú, akkor Eleanor arcába dugja a tesztet, hogy „nesze, nézd, nekem összejött, és Louis élete és vagyona és jövője és mindene a pocakomban van!”?! Mégis hogyan képzeled, Tommo?!
-                    Nem azért akartam találkozni veled, hogy kioktass. Ez a beszélgetés egészen más vonalat vett! – hárít, és keresztbetett lábain dobol az ujjaival. Megforgatom a szemeimet, miközben büszke is vagyok magamra, hiszen úgy tűnik, valamennyire azért sikerült meghatni. Vagy megsérteni. Részletkérdés. – Szerinted elmondjam neki?
-                    Istenem, de egy… Igen, Louis! – nyelem le a csúnya szavakat, amiket kapásból a fejéhez tudnék vágni. – Mondd el neki, lehetőleg minél hamarabb, hogy megcsaltad! Mi történik, most komolyan?! Mégis miért kell ezt ennyire nehezen venni? Nem nekem kellene meggyőznöm, hogy legyen férfi és döntse el, mégis mennyire akar emberséges lenni, és mégis azt csinálom! Az, hogy miért erőlködöm ennyire pedig szimplán betudható annak, hogy nő vagyok, és baromira nem esne jól  és ez még egy enyhe megfogalmazás , ha utólag kellene megtudnom, hogy a szerelmem megcsalt, és hosszútávon is titkolni tervezi! 
-                    Te sem mondtad el Harrynek! – vág vissza, és az arcán hirtelen más sem látszik, mint az egyik pillanatról a másikra feltűnő rosszindulat.
-                    Sosem voltam mással, csak Harryvel és örülnék, ha ezt te is tudnád!
-                    Azt is tudom, hogy mostanában beszélgettek – szól közbe, és közelebb csúszik hozzám. Arca egészen olyan, mintha kárörvendene, viszont jobban megnézve nem tudom eldönteni: Louis most komolyan megsértődött?! Valószínűleg Harry nem kötötte az orrára, vagyis remélem, hogy így volt... Bár mi a fenének titkolná? Ha roszindulatból kegyes hozzám, amit erősen kétlek, akkor sem hiszem, hogy eldicsekedne azzal, hogy milyen normálisan tudunk esténként beszélgetni, miközben én már szinte húsik karmolom az alkaromat...
Egy eldugott részén ülünk a kávézónak, és nem tudom, mégis minek köszönhető, de eddig még egy ember sem jött oda hozzánk, vagyis ugye Tomlinsonhoz, aminek borzasztóan örülök. Mégis, valahogy örülnék, ha valaki látná, amikor megfojtom a srácot, hiszen lenne szemtanú, és a továbbiakban is szerves része lehetnék a pophíreknek, melyben szerepeltetnek, akármikor a One Directionról van szó. Milyen király lenne... „A lány, aki cserbenhagyta Harry Stylest, és aki megfojtotta Louis Tomlinsont!” A síromra rá lehetne vésni, hogy Larry Stylinson életének megrontója. Vagy kioltója. Ezen ne múljon. – Nem is keveset.
-                    Nem titok – vonok vállat, és nem tudok másra koncentrálni, mint az övemre, melyet legszívesebben Louis nyaka köré szorítanék és arra a görög istenre, aki azt mondta még tegnap este, hogy holnap is vár rám, a megszokott időpontban.

Este egy fárasztó nap után, amit Brandon és Caleb mellett kényszerültem tölteni, szinte már megváltásként ér, amikor ledőlhetek az ágyamra, és aludhatok egy picit. Nem több, mint fél óráról van szó, mégis feltöltődök, és jóformán újult erővel tudok leülni a Macbookom elé, hogy aztán videóhívást kezdeményezve tárgyaljam meg a három hét múlva esedékes banzájt, melyet Karennek és Scottnak ígértünk. Caleb és én irányítjuk a szervezést, és igazán remélem, hogy most pontot tudunk tenni néhány feltett és megválaszolatlan kérdés végére, hogy aztán már tényleg el tudjak gondolkodni az olaszországi utazásról. Erről egyébként még mindig nem tudok semmit sem.
Eleanor miért pont engem hívott magával? Egyáltalán mit tudnék ott csinálni? És ő mit fog?
Azonban amikor Karen fogadja a hívást, hirtelen kell kizárjak minden felesleges dolgot a fejemből, és csak a munkámra koncentrálni.
Másfél óra telhet el, Scott és Karen felváltva beszélnek, én pedig nem győzöm kapkodni a fejemet. A lány a szoba leghátsó részében tereget, a srác pedig olyan szinten belehajol a kamerába, hogy megfájdul tőle a fejem, ahogy fókuszálni próbálok. A beszélgetés fesztelen és könnyed, mivel maguk a partnerek is jófejek, és sokat nyom a latban, hogy velem egykorúak, s ezáltal nagyjából egy húzon pendülünk.
-                    Összedobok egy vázlatot, és visszahívlak titeket, oké? – kérdezem meg, s a választ még megvárva ugyan, de már meg is szakítom a beszélgetést. A kanapé melletti kis szekrényre van téve a jegyzetfüzetem, melyet mostanában egyre sűrűbben használok, és csak a papírlapra fókuszálva, a sötét miatt némileg hunyorogva, de aprólékosan megrajzolom a terveket. Amikor meghallom a Skype jellegzetes hangját, mely jelzi, valaki látni szeretne, oda sem nézve fogadom el, majd fogom meg ismét a ceruzát, s hajolok a vázlat fölé.
-                   Scott, megmondtam, hogy majd visszahívlak! – szólalok fel szórakozottan, hangom boldogságról uralkodik és mosolyogva megrázom a fejemet. Már nem kell sok, és tényleg végzek, igazán nem tehetek arról, ha alapos vagyok, és mivel imádok rajzolni, ezért még nagyon pontos is... Ennyire türelmetlenek lennének? – Nincs fontosabb jelenleg nálad, de azért...
-                   Oh, um, oké – érkezik a halk, mély hangú és meglepett dünnyögés, aztán a vonal megszakad. Értetlenül emelem fel a fejemet, szemöldököm ráncba szalad. Ki lehetett az? A portál nem jelez semmit, a hangot nem ismertem fel, de igazából nem is nagyon figyeltem. Azonban nincs időm utánajárni, mivel a következő pillanatban érkezik egy újabb hívás.
-                    Oh, Scott! Miért tetted le? – kérdezem vidáman, és feljebb ülök, a combomra téve a rajztáblát.
-                    Mit is? – hajol mégjobban a kamerába, és ez már szinte ijesztő.
-                    Hogyhogy... – értetlenkedem, de aztán az időt megnézve gyorsan meggondolom magam. Nem fecséreljük az időt, mert nemsokára jön a Harry-idő, és abba meg nem vagyok hajlandó belelógni és megzavarni valami olyannal, ami a munkámmal kapcsolatos.  Mindegy is! Megvannak a vázlatok, megfelel?  emelem a kamera elé a füzetet, s amikor Karen is a képbe ugrik, majd eltátja a száját, és megdícsér, hogy milyen jól sikerült, és hogy már alig várja az osztálytalálkozójukat, nekem csak dagad - és dagad a mellkasom a büszkeségtől.


➤➤➤➤

Három nappal később, az iroda előtti parkoló padkáján ücsörgök, és kiélvezem az ebédszünetem minden egyes percét. Nem nagyon szoktam olyankor felkelni és az esetleges evésen kívül mást csinálni, most azonban szükségem volt egy kis levegőre. Caleb és az újdonsült barátnője” kicsit felhúzták az agyamat, nem is beszélve a srác apjáról, ráadásul napok óta frusztrált is vagyok.
-                    Minden rendben? – tűnik fel mellettem Mayna, és amint leül a jobbomon, átkarolja a vállamat.
-                    Persze – füllentek – Miért ne lenne? Brandon bejelentette, hogy Miamira még várnom kell, mert bár megérdemelném a munkámért a kinevezést, de ő inkább hárítana... Caleb pedig nem győzi előttem megsétáltatni a zsákmányát... Hogy is hívják? – zavarodok meg egy pillanatra.
-                    Caitlyn.
-                    Ja, az – ugrik be nekem is. – És anyám... szar ez a hét – szakad ki belőlem.
-                    Ja, az – használja a szavaimat egyetértően. – De tudod, mivel tehetnénk még szarabbá?
-                    Ha belemegyünk a céges buliba, amit Brandon szervez? – találgatok egy savanyú ábrázattal, és még a gondolatba is beleborzongok. Na, már csak az kéne nekem! – A legalja.
-                    Nem – röhög fel teli szájból. – Ha leisszuk magunkat a sárga földig.
-                    Mm-hm, az aztán tényleg nagyon szar lenne – nézek felé felvont szemöldökkel, és egy pillanatra elgondolkodom: igazat adtam neki, vagy szarkasztikus voltam? – A legutóbbi bulis próbálkozásom nem sikerült valami jól, May. Apám börtönbe került...
-                    Oda, ahova való – kotyog közbe, azonban reneületlenül folytatom a panaszkodást.
- és még azt is kéri tőlem, hogy látogassam meg! Nevetséges. Még mit nem! És, csak hogy legyen még hova tetézni, jövő héten kell elmennem a nőgyógyászomhoz is.
-                    Kötelező, Ava, ezt nagyon jól tudod – dönti a fejét az enyémnek. Nagyot sóhajtok, mintha ezzel csak ki tudnám szorítani a mellkasomból azt az égető, perzselő fájdalmat. – Ez alól igazán nem bújhatsz ki. Nem egy Brandon-féle partyról van szó.
-                    Sajnos – értek egyet, aztán a markomba köhögök, mintha ezzel bármit is palástolni tudnék. De felesleges. Főleg Mayna előtt. – Egyébként... Tudsz valamit Ronnie-ról?
-                    Uh, nem – ingatja a fejét sanálkozón. – Még mindig nem kommunikáltok?
-                    Nem, nem beszélgetünk – használom a saját nyelvemet, és pimaszul a barátnőmre vigyorgok. Ő csak egyszerűen összeborzolja a hajamat. – Nem tudom, mi történt, de lassan már nem is érdekel. A számlákba sem segít be... régen sem volt az erőssége, de most már tényleg nem. Bár, oké. Nem jár haza, úgyhogy lényegében önköltség...
-                    Apropó önköltség  fészkelődik a lány, és bizonytalanul nekikezd. Érdeklődve fordulok felé.  Mit gondolsz, pár napra el tudnál szállásolni egy hajléktalan lányt?
-                    Miért, Pierce kidobott? Féreg – szűröm ki a fogaim között, és agyamat hirtelen kezdi elborítani a köd.
Szerencsére Mayna még idejében megállít, pont akkor, amikor belekezdenék abba, hogy mindig is unszimpatikus volt, és hogy jobban járt, s a többi. 
-                    Nem, nem, dehogy! – borzad el – Nem rólam van szó, Pierce villájában régóta bérelt helyem van. Most tényleg egy hajléktalan lányról van szó.
-                    Hát nem is tudom...  húzom el a számat.  Mennyire hajlékalan?
-                    Miért, mennyire lehet egy hajléktalan hajléktalan?  kérdez vissza egy bujkáló, csúnya mosollyal, és direkt kihangúlyozza a lényeget. Megrántom a vállam. – Jó, szóval mi a válaszod?
-                    Hogy keveredtél egyáltalán vele össze? 
-                    Pierce már régóta a segélyszervezet feje, és imponálni akartam neki, úgyhogy beszálltam, és tök lazán aláírtam a papírt is, hogy befogadnék egy lányt, miközben fingom sem volt arról, hogy tényleg, a szó szoros értelmében be kell fogadnom  magyaráz össze-vissza gesztikulálva, én pedig bólogatva próbálom tartani a fonalat, és magamban remekül szórakozok a történeten. Az viszont már nem olyan vicces, hogy lényegében rám akar sózni egy ártatlan emberéletet. – Annyira nem gondoltam bele, hogy én Pierce-szel élek, ő meg nem akar gondoskodni Cady-ről...
-                    Azért ez vicces. Ő szervezi és irányítja, de nem képes áldozatot hozni és példát mutatni?
-                    Ne rám nézz! Szeretem lelkemmel-testemmel, de jó sok minden megkérdőjelezhető nála...
-                    Ja, mint az épelméjűség - adok neki igazat egy rossz szájízzel. 
-                    Hé - nevet fel, ösztönösen védve a férfit, de végül aztán kertelés nélkül megválaszolja a fel nem tett kérdésemet.  Tizenkét éves a kiscsaj, Ava.
-                    Úristen! Tizenkettő?!  szörnyedek el  Tizenkét évesen egyedül mászkál a hidegben, Los Angeles legveszélyesebb utcáin? 
-                    Valahogy úgy, és már lassan egy éve.
-                    Mennyi időről lenne szó?  kérdezek rá egyből, amint belegondolok, hogy három esztendeje én sem cselekedtem másként. Én kaptam segítséget, szinte egy hét leforgása alatt már volt hol laknom. Ez a Cady még egy kislány, semmi rosszat nem tehetett, amiért ilyen sorsra jutott egy anya támogatása és óvása nélkül!  Vállalom. Akár már ma este is.
-                    Egy angyal vagy, Ava!  nyom egy csókot az orcámra boldogan.  Nem tudom, hogyan, de meghálálom.
-                    Szükségtelen. Nem miattad teszem, May  nevetek fel  És mit lehet tudni erről a lányról?
-                    Cadynek hívják, Ohio-ban született. Nincsen priusza, mármint még sosem lopott, nem kapták el, nem vitték be az őrsre...
-                    Természetileg?
-                    Nem nagyon ismerem... Talán két hónapja lehet benne a programban, én két hete láttam először, de akkor is csak futólag, amikor bementem este Pierce-hez. Megkérdeztem őt is, mert elhiheted, engem is érdekelt, de csak annyit mondott, hogy rendben vannak a dolgai.
-                    Te, Mayna. Ez a pasi egy kincs!  horkantok fel, mert egyerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a vezérigazgató annyival jellemezne egy gyereket, hogy rendben vannak a dolgai.  Vigyázz vele, nehogy valaki elcsábítsa!
-                    Attól nem félek  legyint, kicsit sem szerényen fogalmazva.
Imádom ezt a lányt.
-                    Hát én sem, de csak mert nem hiszem, hogy másnak is kellene  ismerem be incselkedve, majd hangosan, önfeledten felröhögök, amikor barátnőm hirtelen, felháborodottan rám ugrik.
Megbeszéljük még, hogy este, Maynával karonöltve ellátogatok Pierce-hez, és átrágjuk ezt az egészet, hogy mégis mit és hogyan. 
Egészen rápörgök, mire elérkezik az idő, hogy elindulhatunk. May a kocsiban vár járó motorral, és amikor beugrok az anyósülésre, már kanyarodik is ki az útra. Nem nézem az időt, és mivel mi is végigfecsegjük az utat, ezért viszonylag gyorsan odaérünk a hatalmas luxusházhoz. Félek, hogy fázni fogok a farmershortomban - és felsőmben, mert most igazán nem kellene megbetegednem, de jelenleg nem foglalkozom vele.
-                    Ejha - nyögök fel elismerően, ahogy felnézek a lényegében már palotára, és csoda, de alig látom a ház tetejét, pedig már felkenődtem a műszerfalra is.  Egészen Kardashian érzetem támadt.
-                    Szar lehet - reagálja le, miközben felkanyarodik a vaskapu elé, s beüti a kódot, amelynek segítségével mi is beljebb juthatunk. Elismerően meglapogatom a sebességváltón nyugvó kezét, mert tetszik a reakciója.  De lehet, hogy ez azért van, mert Pierce a nagybátyjuk.
-                    Parancsolsz?  rökönyödök meg.  Esküszöm, ezek mindenhol ott vannak, pedig nagyon nem egy kívánság volt!
-                    Kris remekül érti a dolgát  dünnyögi, miközben én azt sem tudom, mit kezdjek magammal.  Pierce pedig nem tud másról beszélni, csak az bátyja exnejéről. Ez mondjuk kicsit aggaszt, de meg is nyugtat a tény, mert tudom, hogy az a némber nem kezdene ki a volt férje öccsével.
-                    Oh, Krisztusom  temetem az arcomat a tenyerembe, amint összegzem a dolgokat.  Harry Kendallal kavar. Ronnie Kendallal csavarog. És akkor még a színtiszta segítő szándékból felvállat ügyemben is ott vannak, beleértve Kendallt! Az életem minden területén ott van ez a csaj, hát én nem hiszem el!
-                    Jennerék  fordítja egy pillanatra felém az arcát  már csak ilyenek... Tényleg behálóznak mindent. Mondjuk Kylie jófej...
-                    De miért én vagyok az, akit körülvesznek?! Mindenhonnan Kendall nevét hallom vissza, miközben nagyon nem akarom!  Próbálok nem is tudomást venni arról, hogy a barátnőm úgy gondolja, az általam oly nagyon utált lány húga jófej
Nagyon erősen próbálkozom.
-                    Akkor ne foglalkozz velük  rántja meg a vállait, mintha ez tényleg ilyen nagyon könnyű lenne, és leállítja a motort. Már pont kiszállna, amikor észreveszi, én nem akarok.  Na, Ava! Most azért nem akarsz segíteni Cadynek, mert a pasim egy Jenner? Ne már! 
-                    Utálom ezt a vezetéknevet  puffogok, és bár nagyon nehezen és vontatottan, de végül kikászálódok a járműből. És igyekszem megbarátkozni a gondolattal, hogy az elkövetkezendő tettemmel én is bekavarodok a Kardashian-Jenner bizniszbe. Megdöbbentő, hogy az egyikük egy ilyen kaliberű segélyszervezetben is részt vesz, de tudom, hogy nem állatok és szívtelenek, mint ahogyan azt sugallják... Csupán gazdagok. És beképzeltek. És az életem megkeserítői, némi drámai túlzással. 
Viszont így már érthető, hogy lehet Pierce-nek ekkora sikere és vagyona és háza... Mint ahogyan az is, hogy mégis miért nem akart ő Cadynek segíteni, már May által.
Mert egy Jenner.

2016. november 12.

Huszonegy // Önsajnálat, és a nagy Ő

hey!
Igazán sajnálom, hogy ismét kimaradt egy rakat idő, hogy nem hoztam friss részt. Magyarázkodni nem fogok, mert tök felesleges... A suli betett, és a csereprogram is, amire gőzerővel készülök. De igyekszem visszarázódni a rendszeres posztolásra, viszont nem ígérek túl sokat... Következő hétvégén dől el, kimehetek-e tanulni egy évre külföldre, vagy sem, úgyhogy most hatalmas rajtam a nyomás, és lehet, a következő heti ki fog maradni. De lehet, hogy még előtte kiteszem... Vagy péntek este, mert szombat reggel indulunk... Nem tudom még, de mindegy is. Jelenleg még nem tartunk ott. :) A részhez jó olvasást, és igen, um, ismét egy ilyen filler részről lesz szó, de ilyen is kell. Igyekszem, ígérem. <3 Éh oh! Csatlakozzatok a FB csoporthoz, hogy értesüljetek a friss részekről, és az aktuális hírekről is! :) És oh. Ha érdekel titeket a történet, melyen az utóbbi időben dolgozom, akkor katt IDE! Mentsd el az oldalt, iratkozz fel, kérj cserét... amihez csak kedvetek van. :)<3.


bea miller kép
Egy igazán érdekes beszélgetés után kinyomom Harryt. Azt sem tudom, merre vagyok arccal, az adrenalin szintem az egekben, már a nemrég lefolytatott társalgás eredményeként, ami még így, gondolatban is hatalmas tettnek tűnik, úgy döntök, mára már biztosan nem fogom abbahagyni a világom megváltoztatását. Fog a fene itt hülyéskedni! Éppen elég időt pazaroltam az önsajnálatomra, és ha Harry képes volt arra, hogy félretegye minden ellenszenvét és utálatát, melynek gondolata szinte megfojt, akkor én sem tehetek mást! Muszáj valami olyat tennem, ami legalább feleannyira elmondható egy jó tettnek, mint amit Harry folyton-folyvást produkál. Bizonyítanom kell magamnak. Ebben biztos vagyok, és voltaképpen még büszke is vagyok magamra, amiért ilyen hirtelen képes vagyok meghozni ezt a döntést. Legalábbis azt a hatalmas vigyort, mely az arcomon terpeszkedik, a hirtelen cselekedetemre fogom, mert ha bevallanám, hogy a boldogságom az oka mindennek, akkor nagyobb hülyének érezném magam, mint amekkora alapban vagyok.
Ezen az elven haladva kapok a levélért, mely a testvérem számát rejti, és bármiféle hezitálás nélkül pötyögöm be a telefonomba. Tudom, hogy a gondolat, miszerint előtte még akár elmenthetném, csak arra szolgál, hogy húzzam az időt, és ezzel esélyt adjak magamnak az épeszűségem meggondolására, és éppen ezért egyből elvetem.
-                     Hello, itt Aidan Heart. Kivel beszélek? – szól bele az ismerős, mély és végtelenül kedves, lágy hang, és szabályosan végigfut a hideg a gerincem mentén. A szívem kihagy egy ütemet, de egy pillanatra sem fordul meg a fejemben, hogy le kellene csapnom a telefont. Nem én!
Most esik le csak igazán, hogy mennyire hiányzik. Hogy mennyire hiányoznak. Hogy mennyire utálom magam, amiért a testvéreim, a tulajdon véreim azok, akiket a leginkább eltaszítottam magamtól. Nem a barátaim… akikkel manapság már szinte napi szinten beszélek vagy találkozok… nem, én azokkal tettem ezt, akiket a legjobban imádok ezen a cefet világon. Olyannyira fejbe csap a felismerés, hogy hirtelen megérzem a könnyeket is végigszánkózni az arcomon. És nem tudom eldönteni, hogy ezek boldog vagy inkább szomorú könnyek.
-                     Ava vagyok, bátyus – szólok bele a vonalba, és hangom meg-megakad, hiszen nem akarok hangosan felzokogni. El sem tudom hinni, hogy tényleg Aidennel beszélek. Még úgy sem, hogy a srác még percek elteltével sem válaszol, és emiatt kicsit aggódni is kezdek. – Itt vagy, Aiden? Minden rendben van? – Anyám. Adnak díjat a szar kérdésekért?!
Mert akkor köszönöm szépen, kérnék egyet.
-                     Jézusom, igen! Igen, igen! Itt vagyok, basszus, csak veszettül meglepett, hogy tényleg felhívtál! – magyarázkodik, és biztosra veszem, hogy közben hevesen gesztikulál, és azt sem tudja, mivel kezdje. Az istenit! Ismerem! – Biztosra vettem, hogy nem így lesz – ismeri be végül, és hallom a hangján, hogy ő is elérzékenyült. – Oh, anyám, bárcsak Andy is itt lenne!
-                     Nem is baj, hogy nincs. Az ő véleménye mindig sokkal… erőteljesebb volt. Azt hiszem, nem állok készen a szemszögére, és a megrovó szavaira – nevetek fel hangtalanul, és szipogva törlöm le makacs könnyeimet, melyeket nem érdekel a szigorú tiltás, miszerint ne merjen kibuggyanni.
-                     Mi vett rá, hogy felhívj? – kérdezi, és hallom, ahogy a háttérben pakolgat valamit. Elmosolyodok, mert tökéletesen tudom: Aidan mindig pakolászik, ha ideges.  – Mármint, érted… Hogy vagy? Istenem, olyan sok kérdésem van hozzád, hogy azt te el sem tudod hinni, Húgi!
-                     Minden kérdésedre sok kerül… de nem szeretnéd inkább Skype-on folytatni? Ott elég gyakorlott vagyok ma már…
-                     De, persze! – vágja rá a testvérem lelkesen. A hangra felnevetek, de lehet, ez már az első lökete egy feltörő zokogásnak. Valahogy olyan hasonló ez a kettő… − Máris kapcsolom a gépemet. De nem akarlak lerakni addig.
-                     Akkor ne rakj le. – S miután megadom neki a nevemet, melyen regisztrálva vagyok, azon nyomban érkezik a felkérés. És amikor Aidan hangja felcsendül, ismét megszólalok. – Most már megteheted.
-                     Kapcsold be a kamerádat, és megteszem! – kacag fel halkan. Tetszik ez a játékosság, bár az egész testem beleremeg a hangjába. Fenséges érzés.
-                     De én sem látlak téged! – nyelvelek, a következő pillanatban pedig, mintha csak déja vu-m lenne, hirtelen látom meg a testvérem arcát.
És nem tudok mást tenni, mint a telefont kiejtve a kezemből, a szám elé kapom a tenyereimet, és hátradőlök a kanapén. A zokogásomat pedig immár nem tudom visszafogni. De olyan, mintha már nem is akarnám.

*

-                     És miről beszélgettetek? – kérdezi Liam kíváncsian, miközben kikanyarodunk a főútra. Konkrét cél nélkül keltünk útra, hiszen mi mást csináljon az ember lánya egy vasárnapi délelőttön, ha nem kocsikázzon? – Mármint gondolom elég sok minden feljöhetett, mint lehetséges téma, hiszen három év kiesett.
-                     Voltaképpen még te is szóba kerültél – kerítek, hiszen az a jószerivel három óra, melyet végigbeszélgettem – ez még egy szép kifejezés arra, amit produkáltunk – a testvéremmel, nem egészen összefoglalható összesen pár szóval. És egyébként is. Az, hogy mi történt velem… csak nem érdekli egy olyan személyt, aki pontosan tud mindent, nem? Legalább most már Aiden is tud mindenről. Mindenről. És alig várom, hogy a jövő hónapban meglátogasson, vagy ha jól alakul, akkor meglátogassanak!
-                     Igazán? – kapja felém tekintetét meglepődötten. – Mivel kapcsolatban?
-                      Mégis mivel kapcsolatban jöhetnél te szóba, agytröszt? – kérdezek vissza, és lábaimat felpakolom a kesztyűtartóra. – Az uncsim vagy. Az uncsink – korrigálok egyből, hiszen édesanyám nem csak engem szült meg, mint Karen nővére, hanem a két bátyámat is, s ezzel érdemeltük ki azt a jelzőt, melyet folyton alkalmazok Liamen is.
-                     Aki annyira nem is „uncsi” – kotyog közbe, látszólag felháborodottan megköszörülve a torkát.
-                     Ja, aha, mindegy – legyintek szemeimet megforgatva. – A lényeg, hogy nagyjából ennyi vagy.
-                     Egy „uncsi” uncsi? – hangjából tisztán kivehető az ál-durca.
Imádom érte.
-                     Mm-hm. Egy „uncsi” uncsi.
-                     Az király, mert tudod… Ez a fránya ember most tervezett téged elvinni ebédelni, de tudod, mit? Inkább nem!
-                     Liam… Mielőtt elindultunk, ettünk – fordulok az unokatestvérem felé nagyon, nagyon lassan, és erősen próbálok egy olyan pontot keresni, amit sokáig bámulva meg tudom tartani a komolyságomat. – Sokat voltál Niallel, mi?
-                     Te meg nyilván sok rajongói oldalt böngésztél mostanság – vág vissza – Niall sosem evett annyit, mint amennyit elhíreszteltek róla!
-                     Tudom, hiszen általában én voltam az, aki elette előle a kajákat.
-                     Ja, és emiatt sok vita volt.
-                     Ami engem meg sosem érdekelt – rántok vállat egyszerűen
-                     Most sem… úgyhogy nem sok minden változott. Oh, viszont én tényleg éhes vagyok.
-                     Liam! – nevetek fel hitetlenül – Kábé tizenöt perce ehettél meg két szelet bundáskenyeret! Ha nem többet!
-                      Férfiállat vagyok, Avácska. A férfiállatoknak kell az energia.
-                     Csak el ne szállj magadtól! – figyelmeztetem előre, miközben tudom: Liam ugyanannyira jó ember, mint az, aki az egész szívemet a magáénak tudhatja. Biztos lehet benne az emberiség: Liam James Payne a büdös életben nem száll el magától!

*

-                     Szerinted biztosan jó döntés? – kérdezem még utoljára, és a vállam fölött keresem Liam tekintetét. Amint felnéz az összeállított könyvből, egy hatalmasat bólint.
-                     Nézd… nem a legjobbtól kérsz tanácsot – húzza fel alkarján a laza farmeringet, ezzel megmutatva a már trilliószor látott tetoválásait. Nagyot nyelek.
-                     Nagyon régóta szeretném már… - bizonygatom, azonban nem tudom, hogy kinek.
-                     Akkor itt van az ideje megcsináltatni! – vágja rá, majd egy bizalmas pillantást váltva az általa már jól ismert sráccal, leül velem szembe egy székre, de direkt úgy, ahogy a menő arcok szokták: megfordítva, a háttámlára támasztva a karját. Bár lehet, hogy ez direkt volt, már a következő tettét figyelembe véve. – Ezt a szépséget, a legelső tetkómat akkor csináltattam, amikor még nem voltam kész rá. Mocskosul fájt, és úgy voltam vele, hogy „Basszus, úgy meg fogom bánni, hogy az valami bődület!”, de nem így lett. Oké, furcsán néznek rám, amikor a tetoválásaimról kell beszélnem, én meg azzal jövök, hogy „hé, a legelső egy hieroglifa volt, ami nagyon magával ragadó volt, de sajnos a jelentését nem tudom…”, de kit érdekel? Azóta is az egyik kedvencem.
-                     Ebből az egészből csak annyit szűrtem le, hogy úgy csináltattad meg, hogy fingod sem volt a jelentéséről. Lehetne akár annyi is, hogy „töltött káposzta” vagy „hülye, sárga kínai fasz”, akkor sem jönnél rá, mégis mi az istent jelent! Baromira nem nyugtattál meg, Payno!
-                     Mert eleve nem az volt a célom. De figyelj… Ha parázol tőle, ne csináltasd meg.
-                     De nem az első lenne – akadékoskodok, és feljebb könyökölök a bőr támasztón.
-                     Nem engem kell meggyőznöd, Ava – nevet fel, maga elé emelt kezekkel, s ebben a pillanatban érkezik vissza a srác, kezében a már megrajzolt, vagyis igazából a kért minta alapján megírt sablonnal.
-                     Nos? Sikerült dönteni? – kérdezi kedves hangnemben. Pár pillanat múlva pedig csak ennyit mondok:
-                     Nyomassuk! – És ki tudja. Talán ez a létező legjobb válasz egy tetoválás felvarrása előtt…
Nem sokkal kevesebb, mint két órával később lépünk ki a szalon ajtaján, és megkönnyebbülten lélegzek fel.
-                     Daniel érti a dolgát, de hé! Megbántad? – kapja el a karomat Liam, de direkt a másikat, mint amelyik vállamon van a friss szöveg. Értékelem a figyelmességét.
-                     Nem. Ez a két mondat annyira hozzám tartozik, mint a kisujjam!
-                     De azért remélem, nem akarsz megöletni – pislog rám játékosan gyanakvóan, utalva ezzel a mintára. „Mert két ember csak akkor tud titkot tartani, ha az egyik halott…” Gyönyörű, dőlt betűk, és a bal lapockámon tökéletes helye lesz. Vagyis van. Csupán még meg kell barátkoznom a tudattal, hogy már nem csak egy varrat díszíti a testemet. Viszont határtalan boldogsággal áraszt el a tudat: én is egy vagyok azok közül, akik azért varratnak, mert tényleg van jelentése a szövegnek, és nem azért, mert annyira bejön.
-                     Jövő zenéje, Payno. Jövő zenéje – paskolom meg a felkarját, s az autó felé indulok. – Elmegyünk még valahova?
-                     Nem gondolod, hogy mára már túl sok voltál? – kérdez vissza, és a motorháztetőre tett kezekkel támaszkodik a kocsira. – Kicsit fárasztó vagy.
-                     Nem, Liam, az te vagy, amikor arról beszélsz, milyen nagyszerű Sophia, és hogy Úr Isten, ő a nagy Ő! – utánozom a hangját, hozzáteszem igencsak gyengén.
-                     Egy pasi is mondhat ilyeneket – kéri ki magának.
-                     Nem is ezzel van a gond. Inkább az idővel, amit eddig együtt voltatok – ülök be a bőrülésbe, külön figyelve a vállamra. Tudom és érzem is, hogy egyelőre még kényes a felület, és azt is, hogy az elkövetkezendő egy héten figyelnem kell majd rá. Daniel mindent elmondott, amit tudnom kell, még ha eleve nem is voltam tudatlan.
-                     Hazza és te baromi gyorsan haladtatok, hé! Két hete voltatok együtt, de már az összeköltözést terveztétek!
-                     Hey, alapban együtt éltünk, tekintve, hogy veled voltam, és ezáltal vele is!
-                     Lényegtelen – legyint fintorogva, mintha ez tényleg nem számítana, én pedig leesett szájjal kérdezek vissza, miközben ő beindítja a motort, s kitolatunk a parkolóból.
-                     Lényegtelen? Annyira nem…
-                     Annyira jó érzés veled vitázni, hogy az valami bődület! – nyög fel, és fejét röviden a fejtámlának nyomja. – Nem sokszor érzem mostanában magam okosnak, de a közeledben egyszerűen minden megváltozik.
-                     Ezt sokszor megkaptam már – nagyzolok egy hatalmas vigyorral, belemenve a játékba. – A bűverőmnek köszönhetően sok pasit levettem már a lábáról!
-                     Én csak Harryről tudok – sandít felém. – Lemaradtam valamiről? – Amikor felhorkantok, belátja, hogy ez mégis mennyire lehetetlen. Idióta kérdés volt. Mégis hogyan lettem volna képes bármikor is továbblépni Styles-on?! Hiszen az eltelt három nap során minden este Skype-oltunk! De ezt valamiért még mindig nem említettem Liamnek. Miért érzem úgy, mintha nem is kellene? Vele mindent megbeszélhetek…
-                     Ha már a témánál vagyunk… képzeld, az utóbbi időben sokat beszélgettünk.
-                     Mennyi az a sok? – kérdez vissza, s lefordul egy McDonald’s lejáróján, a McDrive-hoz. Eddig nem éreztem, hogy éhes lennék, azonban most már kezdem megérteni, miért mondta nekem Liam azt, hogy az a reggeli narancslé kevés lenne.
Tényleg az volt, de akkor egyszerűen nem tudtam többet enni. Vagyis inni.
-                     Hát… Három este párhuzamban, több órán keresztül soknak számít?
-                     Mennyi az a „több óra”?
-                     Nagyjából egy hajnal – húzom be a nyakamat, egy kiadós veszekedésre számítva, amiért nem avattam be. Azonban pozitívan csalódnom kell.
-                     És miről dumáltatok? – kérdezősködik továbbra is, miközben egyre közelebb érünk az ablakhoz, ami egyenesen a mennyországhoz vezet.
-                     Mindenről, nagyjából. De tényleg. Az első este meglepő volt, mert érted… miről tudnék én pont vele beszélgetni! Akit otthagytam az oltárnál? Kérlek… De utána… Um, Liam…
-                     Tudom, tudom – forgatja meg barna szemeit, amint hányást imitál. – Annyira szereted, hogy fáj, bla-bla.
-                     Köcsög vagy, Payne – bökök rá összehúzott szemekkel. – De tényleg. Öreg és túl sokat tapasztalt vagyok egy ilyen kifejezéshez.
-                     Úristen, te vén nyanya! – dünnyögi szarkasztikusan, lényegében már nem is rám figyel, hiszen rögtön ezt követően elfordul tőlem, és sorolni kezdi, mit is kérünk. Körübelül egy hadseregnek is elég lenne, ráadásul engem még csak meg sem kérdezett, de rögtön a rendelés feladása után megmagyarázza a dolgokat. – Keith összerendelt bennünket estére, valami megbeszélésre, és gondoltam, viszek kaját. A tiedet meg úgyis tudom, viszont ha mégsem, akkor meg nem mindegy? Meki az Meki, tuti nem panaszkodsz.
-                     Vigyáznom kell a vonalaimra – simítom le az általam oly nagyon imádott, rózsaszínes ruhám alját mosolyogva, mert tudom, ez az a mondat, amitől agyfrászt kap.
-                     Milyen vonalaidra? A deszkának nincsenek vonalai.
-                     Na, most vagy köcsög, Payne! – kiáltok fel, és mellkason csapom. Még csak azzal sem törődök, fáj-e neki. – Nem vagyok deszka!
-                     Ouch – válaszol csupán ennyivel a srác, és a mellkasához szorítja a kezét, a másikat hanyagul a kormányon nyugtatva, s közben felsőtestével felém fordul. – Jó, bocs! – nyögi ki végre, amikor már nem bírja tovább a pillantásomat. – De ne engem hibáztass! Harry imád úgy, ahogy vagy.
-                     Hogy mondod?! – kérdezek vissza, és arcomból minden vér kiszáll.
-                     Szófordulat – motyogja, és észreveszem, hogy hirtelenjében annyira szorítja a kormányt, hogy elfehérednek az ujjai.
-                     Igazán? – suttogok, de abban sem vagyok biztos, egyáltalán meghallotta-e.

*

Másnap a telefonom csörgésére ébredek. Morcosan nyúlok az éjjeliszekrényen lévő készülékért, ami a létező legidegesítőbb Iphone csengőhangon zenél, ami csak létezik ezen a nyamvadt világon, és amint lehúzom a töltőről, amin egész este rajta volt, rányomok a zöld körre.
-                     Ava Heart, miben segíthetek? – szólok bele kómásan, és visszahanyatlok a párnámra. Felszisszenek, amikor a bal lapockám érintkezik az anyaggal, de mivel bőségesen tettem rá az este fáslit, már a fólia fölé, ezért annyira nem kellemetlen. Már az elvárton túl.
-                     Eleanor vagyok, hello – szól bele a vonalba egy jól ismert, kedves hang. Lehunyt szemekkel felvonom a szemöldökömet, és mivel amúgy is az oldalamon fekszem, ezért az arcomra fektetem a telefont, és úgy beszélek a továbbiakban. Milyen praktikus, ha az embernek van egy arcéle, füle… feje, nem?
-                     Oh, um, szia, El – ásítok egy hatalmasat, és a hálóingem alját piszkálom a kezemmel, melyet a törzsemen pihentetek. – Segíthetek valamiben? Baj van? – Muszájnak érzem feltenni ezt a kérdést. Vajon Louis elmondta már neki, hogy mit tett? Hogy apa lesz, de nem tőle, ugye?
-                     Nem, dehogy is, nincs! Ne haragudj, amiért felébresztettelek, és tudom, hogy személyesen kellene ezt megbeszéltünk, mert úgy azért mégiscsak jobb lenne, de most erre nemigen van esély… Úgyhogy… ja, nem kertelek. Van kedved eljönni velem Olaszországba?