2018. június 10.

Negyven // Ördögi ringlispíl

sziasztok!
sajnálom, amiért ilyen szerencsétlen vagyok, és megint ugyanott tartok, ahol nemrég tartottam: mentegetőzöm, miért nem írtam, nos... majd' egy évszázada. nekem legalábbis annak tűnt. most viszont itt vagyok, és egy extra hosszú és tartalmas résszel érkeztem. a nagy része már az újabb szünetem óta itt lapult, viszont képtelen voltam befejezni. olvassátok legalább feleannyira szeretettel ezt a kis részt, mint amekkorával én dolgoztam rajta... mert igyekeztem mindent beleadni. a következő rész nagy durranás lesz... woah, alig várom!! ne feledjétek: már csak négy rész, s itt a vége. szinte hihetetlen. lotta loves xx <3





bea miller kép
Niall frenetikus koncertje után ahányan vagyunk, az ünnepelt sztárunk által hívott limuzinnal az afterparty helyszínére megyünk, mely egy külvárosi, külön nekünk lefoglalt pubot takar. Tudom, az este folyamán egy csepp alkoholt, annyit sem fogok magamhoz venni – a legegyszerűbb okból kifolyólag: nem akarok –, és remélem a többiek is így vélekednek a témával kapcsolatban, mert őszinte leszek, szerintem a szórakozás és a jó hangulat megteremtése nem egyenesen arányos a féktelen iszogatással és a jó öreg „ereszd el a hajammal”. Ismételten emlékeztetem magam az életemet uraló és tökéletesen kézben tartó, határtalan pozitivitásra, melyet egy, mindig jó észben tartani, hiszen nagyon-nagyon büszkévé tesz, és kettő, sosem akarom természetesnek venni, hogy azt az életet élem, amit, s úgy, ahogyan: boldogan és elégedetten.

Az utóbbi egy évben egyre és egyre többet ismertem meg magamból, az új Ava Michelle Heartból, és sosem voltam még büszkébb arra nőre, akivé váltam. Egy céget vezetek az álomvárosomban az egyik legjobb barátommal, akire az életemet is rábíznám. A nevelt lányomnak olyan életet biztosíthatok, amilyet megérdemel és közben álmaimat élem nap mint nap, amikor csak kilépek az apartmanból vagy elmegyek futni Darrennel. Szabadidőmben – melyből sokkal több jutott, mióta töviről-hegyire, saját kezűleg osztom be napjaimat – legkedvesebb hobbimnak élek, mellyel gyerekkorom óta imádok bíbelődni, és sosem éreztem magam teljesebbnek és boldogabbnak. Világnyelven még azt is mondhatnám, majd kicsattanok! Minden a helyére került az életemben, amióta elkezdtem tenni is érte – és remélem, vagyis tudom, hogy anyukám büszke lenne rám. Olyan nővé váltam, amilyenné mindig is kívánt és megálmodott engem. Ha mondhatok ilyet: frenetikus érzés biztos válaszokat lelni olyan kérdésekre, melyeket világéletemben kerestem.

Mikor belépünk a pub ajtaján, Niall középre verekszi magát és emelt hangon felszólal.
- Na, ki mit kér? A mai estét én állom!
A pult mögött várakozó, vörös hajú srác magasba emelt kezekkel ujjong, majd két ujját ajkai közé véve vad fütyülésbe kezd. A fiúk teli szájjal kiröhögik a lelkes beosztottat, ki már előre látja az este sikerét a házra tekintve, majd megfeledkezve Ni eredeti kérdéséről, ahányan vannak, a pulthoz sorakoznak, míg mi lepakolunk a vörös bőrhuzatos kanapék előtti asztalokra, majd levágjuk magunkat a heverőkre. Már amennyire fetrengő pozíciómból rálátásom nyílik, szétnézem kicsit, és jól esik a szemeimnek, amit látok. Egy 80-as évek inspirálta helyet alakítottak ki, amiről a kocsiút alatt megtudtam, Niall még évekkel ezelőtt lelt rá a haverjaival egy kantúra során. A helyiségben meleg fények uralkodnak, az atmoszféra pillanatok alatt ellazít. Ahogy forgolódom, kiszúrok a fal mellett húzódó asztalsoron jópár vízipipát, mire felcsillan a szemem. Megannyi emlék rémlik fel tizenhat éves koromból, mikor egy török étterem alatti, Sisha nevű helyen melóztam heti négy alkalommal, mocskosul jó fizetésért – nos, akkor legalábbis annak tűnt. Olyan volt az a hely, akár az Alvilág, s minden alkalommal, amikor leértem a csigalépcsőn, olyan érzés fogott el, mintha tényleg valami illegális helyen járnék, melyet nem más, mint a nagy Hádész üzemeltet. Előfordult, hogy az ott dolgozókkal poénból így is hívtuk a főnökünket, Jeffet, de sosem volt belőle baj: jófej, laza férfi volt, és csak velünk együtt nevetett förtelmes tinihumorunkon.
Miközben az emlékek megállíthatatlanul pörögnek az agyamban, én már a különböző méretű és színű pipák felé tartok, időközben a pultos sráchoz kurjantva, egyáltalán szabad-e. Még pontosan emlékszem, hogyan működnek ezek a masinák, s hogyan lehelhet beléjük lelket az ember.
- Merre találom a köveket? – veszek egy száznyolcvan fokos fordulatot, és a szeplős gyerekre vigyorgok, totál átszellemülten. A vöröske egyébként erősen emlékeztet Ron Weasley-re, de szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy Ruper Grint a forgatást befejezvén nem alacsonyodott le egy mulatozó szintjéig.
Szinte.
- Ha várnál egy percet, máris mennék, és segítenék – böfögi ide nekem a srác. Hangsúlyától elkerekednek a szemeim.
- Haver, tudja, mit s hogyan. – Nem más kel a védelmemre, mint Harry, melyen ha lehet, csak még jobban meglepődöm. Egyik szemét rajtam tartva folytatja. – Évekig dolgozott egy belvárosi placcon. Nincs semmi ok az aggodalomra, nem ront el semmit.
- Hát... – Caleb kételkedően húzza el száját. Középső ujjamat felmutatva hálálom meg a belém fektetett bizalmát, mely megmelengeti a szívemet.
Ezzel egy időben a pultos gyerek is válaszol.
- Nem tűnsz egy sishás spinének – mér végig jól láthatóan, szája sarkát kis, szemtelen mosolyra húzza. Liam felvont szemöldökkel oldalaz be a közöttünk lévő térbe, ezzel kitakarva engem a vöröske elől. – Nyugi, jó! Felőlem nyomasd csak, de figyelmeztetlek: ha bármi balul sül el, a kis, őrző-védő pasid fizeti a cechet, amiről elárulnám, elég borsos lesz!
Harry és én tökéletes szinkronban léve vágjuk rá replikánkat.
- Nem vagyok a pasija.
- Nem a pasim, de kösz! Merre találom akkor a köveket? – Vöröske hátraint a válla fölött, be a személyzeti helyiségbe. Cseppnyi kételkedéséggel indulok hátra. A lengőajtót belökve pont szembeesik velem a pult, melyek a hozzávalók sorakoznak. Apró mosoly kúszik arcomra, amikor kezeim közé veszem a fém fogót, és a rám várakozó kövekhez lépek.
- Kell segítség? – érkezik a kérdés a hátam mögül. Megugrom ijedtemben, és megfordulva látom, Harry az, aki utánam jött.
- Nem, megy ez. Nagyon furcsa, de szinte minden mozdulat beugrik... Különös.
Harry  művészujjait összekulcsolva a háta mögött magaslik ki előttem, és fejét kicsit félrebillentve, alsó ajkát lebiggyesztve vezeti végig pillantását egész lényemen – esküdni mernék, hogy még az aurámat is végigtapogatta azokkal a hatalmas, zöld szemekkel.
- Nos, ha engem kérdezel... mindent összevetve én ezt cseppet sem tartom furcsának.
Belülről harapdálom az arcomat, amint a válaszon gondolkodom.
- Azt viszont már igen, hogy itt vagy, és nem kint, a barátaiddal.
- Te is egy vagy közülük, Heart!
- Ez szívmelengető, Styles!

Veszélyesen közel haladva egymáshoz sétálunk vissza a többiek közé, karunk szinte teljesen a másikéhoz simul. Orcámat felszegem, csak hogy senki meg ne lássa, mennyire elbizonytalanít az érintése. Aggasztó. A kanapékhoz érve már az az előtti dohányzóasztal mellett és tetején sorakoznak a pipák a csövekkel, a fiúk éppen hordani kezdik az italokat. Harry, amint elhelyezi az izzó köveket, melyekkel kisegített, csak hogy ne kelljen többször fordulnom a kelleténél, egyből a fiúk segítségére siet. Liam és Niall igazán kitett magáért, ugyanis minimum három tucat pohár és korsó, pezsgővel teletöltött magasnyakú szemez velem az asztallapon, és már éppen indulnék, hogy én is kikérjem magamnak a saját alkoholmentes italomat, amikor Caleb elkapja a derekamat, és az ölébe ránt.
- CC-nek és neked kólát hoztam. Remélem, megfelel – rejti arcát nyakhajlatomba, és érzékeny bőrömre szuszog, mely vihogásra késztet. Érzékelem, ahogy Harry felénk kapja arcát, azonban rövidesen, mindössze pár pillanattal később már vissza is fordul beszélgetőpartneréhez. Caleb elégedett vihogását követően lekászálódom az öléből, és a mellette kihagyott üres párnára csusszanok.
Az este folyamán majdnem mindenkivel sikerül hosszú, tartalmas beszélgetésbe bonyolódnom. Niallel és Liammel sok pótolnivalónk akad, egy kérdést sem hagyunk megválaszolatlanul. Meglepetésként ér, amikor Lou is becsatlakozik, és látszólag őszintén érdeklődve figyel minden egyes szavamra. Egy idő után már csak ő marad mellettem, és ahogy egyre belsőségesebb és privátabb vizekre evez a beszélgetés, úgy húzódunk arrébb, s sajátítunk ki magunknak egy pipát, melyen megosztozunk.
- Nem furcsa, hogy egy helyen bulizol a volt faszid mostani bigéjével? – érkezik az újabb kérdés. Hátravetett fejjel felnevetek.
- Már meg ne haragudj, Tommo, de úgy tűnik, mintha nem lennél annyira nagyon elalélva Kendalltől – eresztek meg egy kis, mocskos mosolyt. Louis hatalmasat bólint.
- Így van. Sosem csíptem, soha nem is fogom.
- Nekem máshogy rémlik...
- Az mindegy, neked hogy rémlik, csibe – hív régen hallott becenevemen, melyet tőle még régebben hallottam, mint a többiektől! – Az elmúlt időben átértékeltem egy-két dolgot. Tudod, kezdetektől fogva úgy éreztem, felelősséggel tartozom a bandáért, a tagokért; Harryért pedig valahogy méginkább. Legjobb barátjaként szinte kötelezettségem megvédeni... nos, legalábbis úgy gondolni, hogy én most erős voltam és bátor, mert kiálltam mellette... még akkor is, ha tulajdonképpen szart sem tettem, adott esetben pedig még rontottam is a dolgon. Érted, hova akarok kilyukadni, vagy csak értelmetlenül halandzsázom?
- Nem nagyon értelek – húzom el a számat.
Louis hosszan sóhajt egyet.
- Maradjunk annyiban, hogy miután elmentél Angliából, nem voltál a „Top10 kedvenc ember” -listámban, sőt, még a „Top20”-ban sem! Viszont rá kellett jönnöm, hogy ezzel abszolút nem teszek jót Harrynek, pedig csak azt akartam, elhiheted... Amikor Freddie megszületett, ő mellettem állt, miközben senki más nem támogatott. Nem hittek bennem, ha kimondhatjuk, csalódtak is bennem, és ezt nekem el kellett fogadnom, hiszen megérdemeltem!  De Harry más volt, ő támogatott. Már akkor is, amikor még csak megtudtam, hogy a kicsi Tommo egyáltalán megfogant! Nem fröcsögött az utálattól,  mint ahogy mások tették volna vagy akár tették is, amiért képes voltam megcsalni Eleanort, ami teljességgel megbocsáthatatlan, hanem mellettem állt, sőt, még magához Briannához is kedves volt! Freddie-t azóta is kényezteti... Ennélfogva muszáj volt átgondolnom egy-két dolgot az életemben.
- Figyelek – biztosítom előre dőlve. Louis mélyet szív a pipából, mintha csak időt engedne magának arra, hogy jól átgondolja a folytatást.
- Sajnálom, amiért egy farok voltam veled, Bipi.
- Nem gáz – húzom ajkamat óvatos félmosolyba. – Én sajnálom, hogy ilyen szerencsétlen voltam.
- Tudom, milyen okokból kifolyólag döntöttél úgy, ahogy. Ava... bevallom, a helyedben én még messzebb is menekültem volna, mint LA, hihetsz nekem!
- Hiszek – röhögök fel egyetértően, s ő velem együtt nevet. Amint azonban elszáll a kialakult, kellemesen felhőtlen hangulat, Louis egy pillanat alatt komolyra fordítja a szót.
- Ava. Szeretném, ha nagyon őszinte lennél velem, mert ez most egy iszonyatosan fontos kérdés lesz, rendben? Szeretném, ha jó alaposan átgondolnád!
- Oké – válaszolom, és nem tagadom, eltökélt pillantásával nem kicsit hozza rám a frászt, de nem csak neki, még magamnak sem engedem meg azt a luxust, hogy ezt ki is mutassam.
Rövid hatásszünetet követően szólal csak meg, kérdése belém szorítja a levegőt.
- Mit gondolsz, Ava? El tudod képzelni magadat a jövőben Harry oldalán, karodban a közös gyereketekkel? Hogy érzel ezzel kapcsolatban?
- Húha – fújom ki hosszasan a levegőt, és a plafonra emelem a tekintetemet. Egy pillanatra olyan érzésem támad, mintha a szemgolyóm teljesen hátrafordult volna a koponyámba, de persze mind tudjuk, hogy ez lehetetlen. – Fogós kérdés, mert ha most teljesen őszinte akarok lenni veled, Louis, akkor azt mondanám, hogy egy részem mindig kész lenne újra a kezei között lenni, ahol régen annyira jó volt, mintha csak otthon lettem volna... Másrészről viszont úgy gondolom, ez nem lenne jó döntés. Sőt, a valaha volt legrosszabb lenne! Vannak olyan emberek és helyzetek, amiket magunk mögött kell hagynunk, még ha kicsit fáj is... Mert persze, kissé fáj még a gondolata annak, ahogy a kettőnk története véget ért, de egy momentumot sem bánok belőle, mert úgy nem lenne a miénk... Érted, ugye? Mert én már kicsit összezavarodtam. Csak azt szerettem volna kihozni ebből az egészből, hogy nem hiszem, hogy ez valaha bekövetkezne, már csak azért sem, mert egyikünknek sem létfeltétele a másik maga mellett tartása. Egyedül is boldogulunk, még akkor is, ha fél életünket a másikkal töltöttük... legalábbis úgy érzem. Új lehetőségek adódnak, új embereket ismerünk meg, az idő eljár fölöttünk... Neki ott van Kendall, aki egy csodálatos lány, és őszintén örülök, amiért Harry mellette kötött ki. Megadja neki azt, amire szüksége van. Össze fognak házasodni, születik pár csodálatosan szép gyerkőcük és egy szép, teljes életet élnek le egymás mellett, mert megérdemelnék. Nincsenek bennem rossz érzések feléjük, higgy nekem! Én még keresem azt, aki ismét ilyen érzéseket tudna kicsalni belőlem, kitartóan keresem, viszont nem hajhászom. Majd jön, ha akar.
- Mi volt azzal a Skye gyerekkel? – kérdezi pár pillanatnyi mély csönd után.
- Valahol én rontottam el, valahol ő... Nem tudom hibáztatni, még véletlenül sem, mert ő egy őszinte, csodálatos lélek, én viszont nem voltam és talán még most sem vagyok teljesen biztos abban, hogy testileg és lelkileg is készen állok egy másik embert szeretni, teljes odaadással és rajongással. Valahogy túl nagy falatnak, túl nagy felelősségnek tűnik.
- Befogadtál egy kislányt és sajátodként neveled, kezeled. Az nem volt túl nagy falat és felelősség?
Határozottan rázom meg a fejemet.
- Ez két teljesen más kategória.
- Azért annyira nem – húzza Louis kis mosolyra vékony ajkait, és közelebb csúszik hozzám a heverőn. – Pont ugyanannyi felelősséggel tartozol Cadyért, mint a lelked ápolásáért, Ava. Szerintem egyik sem kevésbé fontosabb vagy éppen lényegesebb a másiknál.
- Szerintem sem – ért egyet egy mély, búgó hang, mely egyenesen a hátam mögül érkezik. Elmormolok vagy ötszáz imát, csak hogy ne az legyen, akire gondolok, azonban ezúttal a Jóisten cserben hagy. Kissé ingerülten kapom pillantásomat Louis-ra, aki behúzott nyakkal ücsörög, felsőtestével teljesen felé fordulva, és gyorsan a szájához emeli a pipát, csak hogy ne kelljen megszólalnia.
Harry ezzel a lendülettel tovább is áll. Laza mozdulatokkal a pulthoz sétál, és a pultra könyökölve futja végig az itallapot. Amikor a lista végére ér, csípőjét a fapultnak döntve fordul hátra, és mély hangján szólal meg, bár egy árva szót sem értek abból, amit mond. Kissé még mindig kába vagyok, amikor Louis az oldalamba könyököl és Haz felé biccent, aki érdeklődve, egy apró mosollyal tartja fogva pillantásomat.
- Egy limonádét kérnék, köszi – bököm ki nagy nehezen. Bólint, hátrafordul a vöröskéhez, hogy hallotta-e, de a srác már készíti is az üdítőmet, amire perpill hatalmas szükségem van: megöl a kíváncsiság, Harry vajon mennyit hallott a Louis-val folytatott beszélgetésünkből? Semmi olyat nem mondtam Lou-nak, amit Harrynek ne mondanék, viszont így, közvetve azért mégis más a helyzet.
- Kenny? – intézi ezúttal a kérdést a lányhoz. A helyiségben pár pillanat erejéig megáll a levegő, és hirtelen nem értem, mégis miért.
- Ó, baby nekem, akárcsak Avának. Limonádé. Köszi, kicsim, olyan figyelmes vagy.
Óvatos mozdulatokkal Lou-hoz hajolok, amint érzékelem Kendall hangsúlyát, s feltűnik, ahogy megnyomta a Harrynek célzott szavakat, és suttogva megkérdem:
- Mire a feszkó? Vagy bediliztem, hogy ilyeneket hallucinálok?
- Nem halluzol, Ava. Ismét egy indok, miért nem a szívem csücske ez a bige – forgatja meg kék szemeit. A háttérben hallom, ahogy sorjában mindenki leadja a rendelését.
- De hát miért? Harry az ég világon semmi rosszat nem mondott... azt hiszem – teszem hozzá bizonytalanul.
- Ja, cicc', csak azt hiszed! – kacsint rám játékosan. – Nem akarok okoskodni, de kit szólított meg először, hogy mit kér inni?
Elkerekednek a szemeim.
- Na, igen. Hát, nem a menyasszonyát, az tuti! Francokat! Az ex-menyasszonyát. Fergeteges – kezd jóízű kacagásba, s két kezét összecsapva hátradől a kanapén. Engem viszont elkap az indokolatlan lelkifurdalás, s még akkor sem enged, amikor már Cady mellett ülve megkaparintok egy pezsgős poharat, és sietve a számhoz emelem. Pillanatok alatt eltüntetem az aranyszínű löttyöt, és még csak meg sem kottyan.
- Wow, Ava, csak lassan – hajol Caleb a fülemhez, amikor már épp nyúlnék a második pohárért. Összevont szemöldökkel fordulok felé.
- Lassú vagyok. Éppen elég lassú. Itt vagyunk már jó pár órája, és még csak most értem el arra a szintre, hogy kicsit segítenem kell magamon. Azt hittem, hamarabb eljön ez a pillanat. Rekord!
- A szobában két emberről is tudok, aki bármikor kapva kapa az alkalmon, hogy kisegítsen, Heart! – borzolja össze a hajamat lapátkezeivel, és erős karjaival lazán átkarolja vállamat.
Felhorkantok.
- Ízléstelen!
- Nem, Avie. Humoros – kuncog a fülembe. Furcsa őt ilyen hangszínen nevetni. Egész mulatságos.
Egyik pillanatról a másikra Liam terem előttem, és kiveszi a kezemből a magas nyakú üvegpoharat. Ajakbiggyesztve kapok utána.
- Nyugi, Csibe. Itt a limonádéd. Ez nem az az este, amikor elszabadul a pokol.
- Már miért szabadulna el? – értetlenkedem, két kezem még mindig a levegőben kapálózik. Pontosan tudom, hogy olyan vagyok, mint egy kisbaba, amikor a cumijáért könyörög.
- Csak elővigyázatos vagyok – emeli kezeit maga elé védekezőképpen, és hátrál egy-két lépést. Amikor visszaér Soph mellé, a frissen szerzett pezsgőjébe kortyol, egy húzásra eltünteti, akárcsak én. Amikor elismerően tapsolok egyet, amiért ismét bebizonyította, egy családból származunk. Játékosan rám kacsint. Morcos arccal bámulok egyenesen azokba a hatalmas szemekbe, melyek féltőn vizslatják alakomat.
- Amúgy, nagyon furcsán áll a kezedben az a pohár, Li! – érkezik valahonnan az észrevétel.
A csapat egy-két tagja kórusban adja egyetértését, én viszont Caleb oldalához bújok a kanapén, és a falon lógó Leonardo DiCaprio képet mustrálom, amint a magasba emeli poharát.
- Nem nagy ivó, csak játssza az agyát – nevetgél Liam gyönyörű jegyese, Sophia.
- Nahát, Ava az abszolút mása! Emlékszem, régen... – Harry nevetgélve szól hozzá a témához, azonban amint minden pillantást magán érez és Niall apró mozdulatokkal megrázza a fejét elharapja a mozdulatot. Olyan mély, kínos csönd áll be, hogy szinte már vágni lehetne.
- Ava apja alkoholista, nem? Mert akkor már értem, honnan ez a nagy családi italozgatás.

A teremben egyszerre fagy meg a levegő, s akad el minden lélegzetvétel. Miután sikerül felfognom, kitől érkezett a mondat, s hogy egyáltalán mi hangzott el, lassú, vészesen lassú mozdulatokkal felegyenesedem, és résnyire húzott szemekkel fordulok Kendall irányába, aki megtévesztő mosollyal ácsorog Harry mellett, s lényegében rácsimpaszkodik.
- Hogy mit mondtál?
- Jaj, semmit... ne haragudj, nem akartalak megbántani, Ava! Én azt hittem, poénra vesszük...
- Vannak olyan poénok, amik egyes emberektől nem úgy hangzanak, Kendall. – Caleb komoly hangszíne még mélyebbé teszi a csöndet, amikor eldönti, kiáll mellettem. Ő is felegyenesedik, azonban ahelyett, hogy tovább mozdulna, átkarolja a derekamat, elnézést kér és a friss levegőre kísér. Az ajtórésben még elkapom Cady ijedt tekintetét, amint azon filózik, utánunk jöjjön-e vagy sem, de végül Liam lefoglalja valamivel.
A bejárattal szemben várakozó limuzinhoz vezet, kinyitja nekem az ajtót és leültet az egyik ülésre, mint egy gyámoltalan kisgyereket. Úgy érzem, remegek a dühtől, úgyhogy hálás vagyok a figyelmességéért.
- Tudod, mit gondolok?
- Tudom – szakít félbe a fiú gyengéden, és körkörös mozdulatokkal simogatja a hátamat. Megrázza a fejét, miszerint ne folytassam, mert teljesen felesleges. Nem sokkal később megkéri a sofőrt, hogy vigyen minket a szállásunkra, a férfinek pedig nem kell több, már kanyarodik is ki az utcára.
- Na de Cady... – kezdenék tiltakozni, azonban Caleb ezúttal is belém fojtja a szót.
- Írok Liamnek. Miután mi hazaértünk, visszajön értük, ugye? – intézi szavait a sofőrhöz, aki rögvest megnyugtatja az igazáról. – Mindent elrendezek, de most inkább nem szeretném, ha te és Kendall egy légtérben tartózkodnátok.
- Nem értem, miért kellett ekkora picsának lennie, már bocsánat! Vannak olyan poénok, amik igenis nem viccesek! Na, ez egy volt azok közül. Mondd meg, miért kellett ezt? Én sosem bántottam őt! Soha egy rossz szót sem intéztem felé! Baszki, megrendeztem a szaros eljegyzési bulijukat, és úgy gondolom, ritka jóra is sikerült!
- Tudom, és egyet is értek veled – sóhajt rezignáltan a fiú, s erős karját átdobva a vállamon az oldalához húz. A vállára hajtom a fejemet. – Gondolom veszélyeztetve érezte magát, amit amúgy meg is értek, Avie. A pasija egész este téged figyelt, nem tudom, ezt észrevetted-e... Segített neked, amikor nem is kellett volna, téged kérdezett meg először, mit kérsz inni, aztán az a véletlenül elkezdett történet, amit aztán nem fejezett be... Még én is felfigyeltem ezekre, Avie. Nem is akarom tudni, Kendall mit gondolhat.
- Hohohó, ácsi – hőkölök hátra, szavai arculcsapásként érnek. Elhúzódom tőle, s kettővel odébb ülök. – Tettem én bármit annak érdekében, hogy Harry felfigyeljen rám?!
- Nem.
- Hát akkor? Ne rajtam verje le a frusztráltságát, amiért a pasija úgy viselkedik, ahogy – fortyogok dühömben, és két kézzel átkarolom magam elé húzott térdeimet. – Egyszerűen nem tudok ennél jobban eltávolodni, érted? Elmentem Miamiba. Megszakítottam a kapcsolatot mindenkivel... A fenébe is, olyan mély nyomott hagyott bennem a szerelme, hogy képtelen vagyok új kapcsolatba kezdeni, pedig megtaláltam a tökéletes alanyt!
- Skye?
- Igen – csattanok sírós hangon. Tessék, íme: a kiborulásom, amire már olyan régóta készültem. Szinte már hiányzott.
- Sosem mesélted el teljesen, miért küldted el pontosan.
- Sosem küldtem el, Cal. Ő ment el, teljesen önszántából. Megértettem és nem is tartottam vissza. Egy nagy darab szarnak éreztem magam, amiért hitegettem, folyton elhúztam előtte a mézesmadzagot, s aztán BUMM, semmi. Képtelen voltam megadni neki azt, amire vágyott. Képtelen voltam megadni magamnak azt, amire én vágytam. Mert az, amire egész életemben szinte függőként voltam rácuppanva, elvesztettem. Ugyanúgy eldobtam magamtól. Nem tettem mást Harryvel sem, mint aztán Skye-jal: képtelen voltam az őszinteségre.
- Lehet, hogy a jövendőbeli férjed éppen ezért a tulajdonságodért fog az oltár elé hívni. Mert veled küzdelem az élet. Hidd el... kapva kapnék az alkalmon, ha tehetném, de nem vagyok a háremtartás híve. Egyelőre – teszi hozzá rövid szünet után. Halk, gyenge nevetést hallatok.
- És éppen ezért vagy te a kedvenc pasim az összes közül. Vagyis, nos... csak is Darren után.
- Mindig is sejtettem, hogy a kishaver egyszer még megelőz valamiben – nevet fel halkan, és mellém csusszanva magához húz.

Másnap reggel nehezen ébredek. A helyiség minden centijét bevilágítja a reggeli napfény, ezzel világos színt kölcsönözve a szobának. Két tenyeremre támaszkodva felnyomom magam, és résnyire húzott szemekkel pásztázom végig a szobát. Cady és Cal még az igazak álmát alusszák, ezért igyekszem a legnagyobb csendben feltápászkodni, megágyazni majd a fürdőbe osonva elvégezni a reggeli teendőimet. Pisilés, arc majd fogmosás után a bőröndömhöz surranok, és kiveszem az elsőre a kezeim közé akadó alsóneműt, nadrágot és felsőt. Melltartóval nem bajlódok, amúgy sincs mit beléjük tennem, így talán fel sem tűnik az embereknek a plusz anyag hiánya – ha pedig mégis, akkor nagyon szívesen megköszönöm a figyelmüket.
Hajamat fejem tetején kontyba fogom, orromra illesztem a hatalmas szemüvegemet, vállamra dobok egy kardigánt. A farzsebembe süllyesztem a bankkártyámat és a hotelszoba kártyáját meg a mobilomat a kezeim közé véve elhagyom a helyiséget. Mire a lifthez érek, már el is küldöm az SMS-t Calebnek a helyzetemet illetően, csak hogy ne ijedjenek meg, nem tűntem el a süllyesztőben, csak járok egyet.

Az utcára leérve magamra húzom a kardigánomat. Kapucniját a fejemre rántom, lényegében eltakarja az arcomat, viszont a célnak megfelel: nem ismernek fel és így csak és kizárólag a gondolataimra koncentrálva járhatok egyet. Pont erre van most szükségem, azonban hamar rájövök, hogy nincs olyan téma, amit ne rágtam volna végig már vagy nyolcvanszor, így alsó ajkam belsejét fogaim közé véve hozom meg a gyors döntést: keresek egy cukrászdát, jól bevásárolok, megreggelizek és viszek a skacoknak is. Nem is kell sokáig kutyagolnom, mindössze két háztömbbel később rálelek egy nagyon pofás boltra. Az üvegajtót betolva szembetalálom magam a hosszú pulttal, mely mögött egy fiatal lány görnyedezik, és tenyerébe döntve arcát próbál kicsit felébredni a kávéscsészéje felett. Tökéletesen megértem a helyzetét.
Tüzetesen végigmustrálom a kínálatot, és végül 2 sütemény és 1 fahéjas almát csiga mellett voksolok. Ezen felül kérek még egy kávét, és amint fizetek, letelepszem egy, a pulttól távol eső asztalhoz. A csiga feléig sem jutok, amikor mobilomat a kezembe véve megnyitom a telefonkönyvemet és tárcsázom Cameron számát.
A fiú csak a sokadik csörgésre válaszol, és mély, dörmögős hangján szólal meg.
- Halló?
- Ugh, ne haragudj, felébresztettelek?
- Ki beszél? Ah, Avie? Hát... igen – nevet fel röviden, és szinte látom magam előtt, ahogy oldalra fordulva hátrahajtja fejét, és grimaszba torzult arccal dörzsöli ki az álmosságot tengerszínű szeméből. – De mindegy, már fent vagyok. Mesélj, mi újság? Várj, ugye nincs semmi baj? – élénkül fel a hangja. Értem a logikáját: egy épeszű ember sem telefonálna ilyen korán, pláne, ha az időeltolódást nézzük. Itt fél hét van, ami azt jelenti, hogy otthon, Miamiban hamarosan hajnali kettőt üt az óra, és Camnek általában már tíz óra közül fellőtték a pizsamát. Ez is egy volt azon tulajdonságai közül, amit nagyon szerettem benne.
- Nem, minden rendben – nyugtatom meg egy apró mosollyal.
- Akkor rendben. Huh, hirtelen a frászt hoztad rám, basszus – vihog. Jó hallani a nevetését.
- Ne haragudj. És azért se, mert ilyenkor zargatlak. Bele sem gondoltam, csak...
Cam lágy hangon szólal meg.
- Tehát akkor mégis baj van – vonja le a következtetést. – Tudod, hogy nekem elmondhatod, Ava. Szerintem vagyunk annyira jóban... – bizonytalanodik el egy pillanatra, mikor semmi választ nem kap.
- Vagyunk, igen – nyugtatom meg. – Egyszerűen csak annyiszor elmondtam már mindenkinek, hogy olyan, mintha nem is lenne többé miről beszélnem.
- Ismerős – reagál. – Én ilyenkor tudod, mit szoktam csinálni? Zabálok.
- Haha, képzeld, hol ülök most épp? Egy sütizőben!
- Uhh, és mit eszel? Na, mutaaa – vált át könyörgő kisfiúra. Cameron hangja izgatottságról árulkodik. Felnevetek: a kaja tényleg mindig fellelkesíti.
- Lövök egy képet és átküldöm – nyugtatom meg a fiút. Az elkövetkező negyvenöt perc pedig nem szól másról, mint a modellemmel való hülyéskedésről. Eltereli a figyelmemet kavargó gondolataimról, viszont ha éppen nem sikerül, és felszínre tör a valódi Ava, akkor a világ legjobb tanácsaival lát el, és megnyugtatja a lelkemet. Beszélgetésünk során vagy tízszer bocsánatot kérek, amiért felzavartam, ő pedig legalább ennyiszer, ha nem többször leszid, amiért ennyiszer elnézést kérek. Mikor letesszük, mosollyal az arcomon kanalazom a számba a puncsos torta maradványait, majd egy ugyanakkora mosollyal viszem vissza a pulthoz a tányéromat a kávéscsészével. Az arcomat uraló görbe akkor is a helyén marad, amikor megkérdezem Calebet, kérnek-e egyáltalán valamit, és a fiú visszaír, hogy már rendeltek a szobaszerviztől, ne aggódjak miattuk, csak magamra vigyázzak. Amint kívül tudom magamat az üzletből, ismét kezeim közé veszem a telefonomat, s a NE HÍVD kontaktra bökök. Pontosan tudatában vagyok a döntésem súlyosságának, de már nem tudok kikászálódni belőle. Ez egy ördögi ringlispíl, kész paradoxon. Egyetlen csörgéssel később Harry elfogadja a hívást, és búgó hangján szólít meg.
- Hello, Heart. Mondd, mit tehetek érted?
- Szia, Haz! Figyelj, nincs kedved találkozni valahol?

Stylesnak tíz percébe sem telik, és fekete, sötétített ablakú Range Roverjével félrehúzódik, hogy beszállhassak mellé az anyósülésre. Behúzom magam után az ajtót, és nagy levegőt veszek. A kocsiteret kellemes illat lengi be, és én egyből felismerem: Harry évek óta használt kölnije és az autóillatosító aromája, melyet hasonlóan hosszú évek óta folyamatosan újravásárol – már a látszat szerint.
- Szia – szólalok meg, s lényegében suttogok. Karját az anyósülésen támasztja, felsőtestével szinte teljesen felém fordul. Ajkain kis, féloldalas mosoly látszik. Haja rendezetlenül áll a feje tetején, rövid tincsei már göndörödnek. Szemei csillognak, és akárhogy is próbálok kiolvasni belőlük bármit, egy kósza gondolatot sem sikerül elkapni.
- Szia – válaszol hasonló hangnemben, mély hangja megkétszerezi a szívverésemet. – Merre vigyem, kisasszony?
- Mit szólsz Aggyhez?
Meglepett reakcióra várok, azonban egyetlen félreérthető árnyék sem suhan át helyes arcán. Sőt! Vigyora kiteljesedik, elégedetten bólint egy nagyot, majd így szól:
- Nagyon szívesen elviszlek a mamádhoz, Avie! Az utat úgyis tökéletesen ismerem.

2017. december 11.

Harminckilenc // Anglia varázsa

heyhey :) 
Ahogy tegnap ígértem, úgy ma itt is volnék. Mivel ezen kívül már csak négy rész van hátra és egy epilógus, így kicsit felgyorsulnak a dolgok. Beindul a pörgés, és bevallom, én magam imádom ezt! A következő rész hatalmas kedvencem, remélem, nektek is tetszeni fog majd, mint ahogy ez is. Jó olvasást <3 xx


bea miller kép
Másfél év alatt rengeteg minden történhet az emberrel, és ha megengedjük magunknak azt a luxust, hogy élvezzük, ami történik velünk és nem túléljük, hanem bátran megéljük az akadályokat, melyeket az élet nap mint nap elénk gurít, rengeteg mindennel gazdagodhatunk utunk során – a titok csupán az, hogy mosollyal ébredj az arcodon, na meg, hogy a legnehezebb hétköznapokon is át tudj lendülni; valami jobb reményében. Természetesen ez egy elég bátor kijelentés, mivel a nehézségeknek is vannak különböző fokozatai, és nyilván nehezebb boldogan felkelni egy nagy veszteség, mint egy odaégetett vacsora utáni reggelen, de mindez attól is függ, hogy a napos oldalát nézzük-e a történteknek, vagy sem. Ugyanis, ha van napos oldala, miért ne lehetne arra koncentrálni?!
Persze nem volt egy zászlós menet ez a kaland sem, viszont biztos vagyok abban, hogy jól vettem az akadályokat, és hosszútávon megérte ez a változás, mely nem az első volt az életemben, és talán nem is a legnehezebb, de ott, abban a percben, mikor meg kellett hoznom a döntést, miszerint költözünk-e vagy sem, elvállalom-e az állást vagy sem, ez igenis egy nagyon komoly vállalkozásnak számított.

Február másodikát írunk, és amint kiérek az előcsarnokból, egyből összébb húzom magamon a dzsekimet. Bár a huszonnégy fok jónak számít így, tél végén, de a hajnali hat órás kelésem meghozta a hatását, s így, fél hét körül kifejezetten fázom. Cady kicsit lemaradva bandukol mögöttem, mélyen a mobiljába merülve. Vállam fölött hátrapillantva látom, éppen bőszen válaszol valakinek IMessage-en, és felteszem, az a bizonyos valaki csak Tristan lehet. Élénknek tűnik és boldognak, határozottan önfeledtnek. Ezt betudhatnám annak is, hogy szombat lévén nem kell suliba mennie, viszont nekem kötelező megjelennem a szokásos szombati összeröffenésen, s ez inkább lehangoló, már a kora reggeli kelés miatt – úgyhogy ezt egyből el is vetem. Utána rögtön rájövök, hogy a jövendőbeli vőm miatt ilyen izgatott és éber, és emiatt egyszerre fog el az izgatottság (az öröme miatt) és a nagyfokú aggodalom is. Senki nem akarná, hogy összetörjék a gyerekének a szívét! Nos, ezt még ennyi idő távlatában is bizsergető érzés kimondani – gondolom.
A zebránál végül beér és zsebre teszi a mobilját, valószínű azért, mert Tristan visszaaludt. Ismerem egy ideje a srácot, és pontosan tudom, hogy a minimum, amikor hétvégente kimászik az ágyából, az a tizenegy óra. Cady sokszor panaszkodott emiatt, ugyanis nevelt lányom hétvégente is korán felkelt, általában előbb is, mint én, s így nehéz volt összeegyeztetniük a találkozókat és a csevegéseket, melyeket egyébként volt, hogy Tristan jobban igényelt, mint Cady – és ilyen ez a mostani eset is, amikor felkel hét órakor, hogy jó reggelt kívánhasson CC-nek, majd aztán visszaaludjon, hogy aztán délben, amikor találkoznak, friss és üde lehessen. Kifejezetten aranyosnak találom egyébként ezt a rendszert, amit kialakítottak az elmúlt egy év során, ugyanakkor idegesít, amiért a napi huszonnégy órás kapcsolattartás ellenére sem képesek lerendezni egy normális kapcsolattá-válós beszélgetést. Úgy látszik, Cady kezd egyre jobban rám hasonlítani: ő sem szeret túl hamar nevet adni a gyereknek.
- Uh, Ava! – kapja rám a fejét az irodaház interaktív faláról, és csillogó szemekkel, beharapott alsó ajakkal kapcsolja össze pillantásunkat. – Ma van Harry szülinapja! Nahát, huszonöt éves lett! Basszus! De durva már...
- Hey – szólok rá a csúnya beszéd miatt, viszont csupán egy szemforgatást kapok válaszul. – És igen, tudom, hogy ma van a szülinapja. Liam külön felhívta rá a figyelmemet tegnap este, de mivel jó ideje nem beszéltünk, sőt, mivel a legutolsó alkalommal, amikor találkoztunk, külön megkért, hogy ne keressem többet... nem is tudom, miért, de valahogy nem ugrálok az örömtől, amiért végre lehetőségem adódik felhívni a srácot.
Talán még sosem hazudtam ekkorát Cadynek. Nem is, nevezzük inkább lódításnak, hiszen nem volt ez kifejezetten egy hazugság, inkább csak az igazság elferdítése. Ez így ér, ugye? Hiszen mégsem mondhatom el, hogy régi jó barátom, a Cetlis Ember figyelmeztetett Harry születésének napjára, nem? Vagy megijeszteném Cadyt vagy én jönnék rá, ez mégis mennyire nincs rendben – mert ha hangosan is kimondom, hogy ez még mindig tart, csupán nagyobb szünetekkel, akkor azt hiszem, frászt kapnék. Jobb, ha megtartom magamnak ezt az információt: akkor talán még én sem fogom fel, úgy Isten igazából.
- Bla-bla-bla – gúnyolódik, kezeivel külön ráerősítve szavaira a jól ismert mozdulatokkal, amely a felesleges szövegelésemre vonatkozik. Az égnek emelem tekintetemet, majd, miután zöldre vált a lámpa, menekülőre fogom. – Ó, kérlek! Epedezel azért, hogy láthasd!
- Honnan szeded ezt?!
- A múltkor hallottam, ahogy a Kiwit hallgattad a konyhában – néz rám tudálékosan, egy csibészes mosollyal, amiért sikerült sarokba szorítania. Ravasz!
- Igen, mert gyümölcssalátát készítettem! Adta magát a helyzet – emelem magam elé kezeimet ösztönösen védekezve, viszont rögtön utána meggondolom magam. Csírájában kell elfojtani ezt a témát, amíg még nem túl késő. – De tudod, mit? Nem kell magyarázkodnom egy olyan tökfejnek, mint te! – S csípőmmel játékosan oldalra lököm. Csilingelő nevetése visszhangot ver a keskeny mellékutcán.
- Időnk, mint a tenger, Ava! Mostanában egyre jobban értem a felnőttek problémáit, mert Tristan pszichológusnak készül, és így sokat mesél a szakmáról és minden ilyesmiről...
Egy sunyi pillantást vetek felé, mint aki tökéletesen érti mondandójának háttértartalmát. Cady belepirul egyetlen nézésembe, amely prímán szemlélteti, mennyire telibe trafáltam. Viszont ő is Harryt illetően.

A legutolsó alkalom, amikor találkoztunk, több mint másfél éve volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam rá ez idő alatt, ugyanis sokszor eszembe jutott: főleg, mikor az abortuszom évfordulóját ünnepeltük, immár Miamiban. Komikus, mennyi városban volt alkalmam a megemlékezésre – azon a ponton viszont egyből lekonyult az a mosoly, mely a vicces, mindinkább nevetséges helyzetre utalt: Harry SMS-ére, melyben három betű állt csupán: RIP. Itt inkább valami töményre lett volna szükségem, azonban sikerült a helyén kezelnem a helyzetet, és ahelyett, hogy valami iszonyat rondát válaszoltam volna, szó nélkül hagytam az üzenetet, sőt, ki is töröltem. Nem volt szükségem negatívumokra, főleg, mert akkortájt volt egy nagy vitám is Skye-jal azt illetően, bele szeretnék-e kezdeni egy olyan komoly, hosszútávú elköteleződésbe, mint egy távkapcsolat. Reggel megjelent az ajtónkban, ezzel rendesen meglepve minket, és másfél hétre itt is maradt. Csodálatos napok voltak, remekül éreztük magunkat és sok jó programot szerveztünk hármasban, viszont az utolsó napon sikeresen elrontottam a hangulatot, majd, ahogy az utána kiderült, a kapcsolatunkat is. Valahogy így zajlott ez a beszélgetés:
- Nagyon kedvellek, Ava. Tényleg. Régóta és eszelősen. Veled szeretnék lenni, és végre összeszedtem a bátorságomat ahhoz, hogy ezt elmondhassam – nyújt ujjaim felé, és közelebb vont magához a párnákon, hogy ne a kanapé két végében ücsörögjünk. Szembefordultam vele, hogy nyíltan beszélgethessünk, és ő ugyanígy cselekedett. Összefont ujjainkat magunk mellé emelte, és összesimuló mellkasunknak köszönhetően éreztem minden egyes nyavalyás szívdobbanását. Magabiztosan folytatta, és én ezzel egy időben kezdtem egyre inkább elveszíteni a fonalat. – Szerintem képesek lennénk a távkapcsolatra. Elég laza a munkaidőm, gyakran meg tudnálak titeket látogatni, de hamarosan te is kiveheted a szabadságodat, és hazajöhetsz. Megoldanánk.
A szavak a torkomra forrtak. Képtelen voltam megszólalni, bárhogy is erőlködtem. Tátogtam, mint egy nyamvadt hal – talán pont az, amelyiket aznap vacsorára készítettem. Nos, Skye már nem kóstolta meg, annál jóval hamarabb távozott. Abban a pillanatban inkább arra szerettem volna koncentrálni, mennyit szenvedtem a filézéssel, mint hogy vajon szeretem-e őt. Jobban mondva, szeretem-e eléggé ahhoz, hogy elkötelezzem magam, és az övé legyek. Megérdemeltem volna azt a kincset, amit a lelke jelentett számomra? Készen álltam arra a lépésre, hogy kimondjam, a barátnője vagyok valakinek? Fecseghetek össze-vissza, de akkor sem gondoltam volna, hogy pont akkor hozakodna elő a témával, pont akkor, amikor el akartam dicsekedni a festményeimmel, amiket az odaköltözésünk óta készítettem. Rendkívül büszke voltam mindre, szerény véleményem szerint sokat fejlődtem az idő folyamán, és másra sem vágytam, hogy megoszthassam az örömömet Skye Hendersonnal: azzal a fiúval, kinek véleményére a leginkább adtam. Mégsem voltam képes azt a választ adni, amire ő vágyott – inkább felpipiskedtem, közelebb hajoltam hozzá, két kezem közé fogtam férfias arcát, és puszit leheltem  állára. Tudtam, hogy nem lennék képes teljesen nekiadnom magam, és az utolsó, amit tenni akartam, az a szívével való csalfa játék. Biztosan tudtam, hogy voltak érzéseim iránta, hülye lettem volna nem beismerni, viszont az, amit egy kapcsolat jelentett volna, ráadásul vele... nos, arra még nem voltam felkészülve.
Ezt követően egyre kevesebbet beszélgettünk, és amikor hívtuk egymást, akkor is a karton-kérdéseket tettük fel egymásnak. „Hogy vagy?”, „Mit csináltál múlt héten?”, „Láttál mostanában valami jó filmet?” Egy idő után olyan kínossá vált a hangulat, hogy már konkrétan feszengtem beszélgetéseink során, s emiatt a szívem szakadt meg.
Mayna és én rendkívül jól bírtuk a távolságot, ugyancsak kötetlen munkaideje miatt sok időt töltött nálunk. Vele sikerült a kapcsolattartás, nem volt olyan nap, hogy ne beszéltünk volna – őszintén, egy idő után ki sem bírtam volna. Elmondása szerint gyakori látogatásának az égvilágon semmi köze nem volt a lakáshoz, amely a munkámmal járt, „óh, dehogy is!”. A penthouse, melynek második emeletén élünk csodálatos környéken van, közel mindenhez, és még Caleb is egy köpésnyire él tőlünk. Konkrétan a fölöttünk lévő lakásban.
Ronnie is rendszeresen jelentkezett, hosszasan el tudtunk beszélgetni, azonban mindketten tudtuk, ez már sosem lesz olyan, mint előtte. Ő tette meg az első lépést, viszont én az utolsót: és meg kell, hogy mondjam, egyetlen percét sem bánom annak, hogy így történt, ugyanis azzal, hogy mi ketten eltávolodtunk, Mayna és én olyan közel kerültünk egymáshoz, ahogy nem is hittem, hogy egy barátságban az lehetséges. Sokszor elmondtam már ezt, viszont úgy érzem, nem elégszer. Maynes mindig kihozza belőlem a legrosszabbat, s ez a legjobb, ami történhet velem. Ha nem lenne, Cadyt sem ismertem volna meg. Az eltelt idő alatt ő és Pierce külön mentek, a pasizós életéről pedig nem igen kérdezgetem, noha érzem, van valakije, mert egyre kevesebbszer hív fel nálunk hajnali háromkor, mert „unatkozik és beszélgetni akar” – gondolom, éjféltájt van jobb elfoglaltsága is annál. Szokott mesélni Skye-ról, még ha csak érintőlegesen is, de általában kerüljük a témát; pont úgy, ahogy igyekeztem elkerülni a srácot, amikor LA-ben voltunk, különféle szülinapi bulik okául.

Sokáig úgy gondoltam, ha én egyszer huzamosabb ideig visszatérek LA-be, az csak azért lesz, mert csődbe megy a cég, vagy mert Cady úgy kéri. Viszont minden a legnagyobb rendben volt a vállalattal, és úgy tűnik, Cady is megtalálta a helyét. Rengeteg barátja van, sok iskolán kívüli elfoglaltsága és mindig hatalmas mosollyal lépi át a küszöböt, amikor hazaér. Amióta Tristan udvarolni kezdett neki és randizgatni járnak – amit mindketten bőszen tagadnak, hiszen ezek csak baráti találkozgatások! –, azóta Cady nem rest napi szinten elújságolni, miszerint Tristan bátyja, Cameron még mindig szingli. Tudta, mi történt Skye-jal, és az egyetlen indok, amiért igenis haragszom Hendersonra az az, ahogy megszakította a kapcsolatot C-vel: rögtön és gyökeresen, pedig szüksége lett volna a srácra. Nos, mostanában úgy véli, nekem van szükségem erre a Cameronra, és ezzel rendszerint elég kellemetlen helyzetbe hoz. Igyekszem normálisan reagálni, hogy még véletlenül se fogjon gyanút, de nem tudom, meddig bírom még titkolni, hogy tulajdonképpen ő is csak azért találkozhatott Tristannal, mert Cameron és én megismertük egymást, és egyre többet jártunk el közösen ide-oda. Természetesen nem randizni, eszemben sincs a Skye-jal történtek után egyből beleugrani egy másik mókuskerékbe – nem, Cam mindössze a modellemé, majd kis idő múlva egy jó barátommá vált. Nem szokás férfire azt a kifejezést használni, hogy gyönyörű, de Cameront igenis annak látom, és tökéletesen megfelel a portfóliómba, mellyel egyébként semmi tervem nincs, mindössze önnön szórakoztatásomnak szolgál. Mogyoróbarna fürtjei lágy hullámokban keretezik karakteres arcát, bozontos szemöldöke, csillogó, szürkéskék szemei és dús, cseresznyepiros ajkai egyből képesek bárkit a bűvkörébe vonni. Két naponta találkozunk egy belvárosi műteremben két, két és fél órára, és miközben én festek vagy rajzolok, remekül érezzük magunkat. Mindennemű hátsószándék nélkül élvezem azt, hogy ez az édes, huszonnyolc éves srác lépten-nyomon érezteti velem, hogy tisztel és elismer, mint embert és gyakorló festőt is, ő pedig a vasárnapi villás reggeliket részesíti előnyben, ahol rendszerint ő és az öccse, Tristan, valamint Caleb és a barátnője, Whitney, na meg persze Cady és én veszünk részt. Esetenként becsatlakozik Camék édesanyja is, aki a cégnél dolgozik, mint Caleb titkárnője. Tegyük hozzá, Cameront magát is rajta keresztül ismertem meg, nagyjából pont egy éve, amikor ebédet hozott be az édesanyjának. Egyből szimpatikussá vált ezzel a gesztussal, majd különleges személyisége is magához vonzott, és azon kaptam magam, hogy meg akarom ismerni. Ő is vevő volt erre, és hamarosan összehoztunk egy találkozót, ahol előhozakodtam a modell-témával. A csodálatos és gyönyörű barátnője, Maddie egyből bezsongott, másnapra egyből be is szervezett volna egy időpontot. Nos, mit is mondjak: Szeretem Miamit!

Délután érünk csak haza. Kissé fáradtan rogyok le a kanapéra, majd kapcsolom be a TV-t. Kényelmesen elhelyezkedem, bal tenyeremet az arcom alá simítom, és pár percre lehunyom szemeimet, hogy pihenjek picit. Gondoltam, hogy ez nem fog összejönni, de megpróbáltam – tudniillik, mindig, mikor lepihenek, megjelenik Cady és kikéri a véleményemet egy-egy üzenet kapcsán, hogy mégis mit jelenthet. Természetesen mind Tristantól érkezik. Szóval ez alkalommal, amikor Cady beesik a nappaliba, szinte már előre kigondolok egy sablon mondatot, hogy „aw, de cuki, hisz bókol!”, és felülök, hogy mellém férjen, amikor is észreveszem kezében a barna színű borítékot, melyet izgatottan szorongat. Felvont szemöldökkel, kíváncsian fordulok felé, amint mellém huppan a párnákra. C hatalmasra tágult, csillogó szemekkel és beharapott alsó ajakkal emeli rám tekintetét, és ezzel ha lehet, még jobban felkelti az érdeklődésemet. Talán Tristanék jegyet kaptak a közös kedvencünk, Ellen DeGeneres műsorába? Már hónapok óta lessük a jegyirodát, de mindig elkapkodják előlünk az összeset.
- Mi ez, CC? – nyújtom balomat kérdően. A borítékon nem szerepel más, csak a nevem és a címünk, úgyhogy most már tényleg kíváncsian lesek bele a tartalmába, és szám „O” alakot formál, mikor három, az O2 Arénába szóló jegyet húzok ki belőle. Pillantásom egyből az előadóra esik, és hirtelen háttámlának döntöm a hátamat a pillanatnyi sokktól: Niall Horan. Ezernyi emlék lepi el az agyamat, szám automatikusan hatalmas vigyorba húzódik, és miután a kettőnk közötti üres helyre ejtem a jegyeket, két kézzel a hajamba túrok.
- Ava...? – szólít meg Cady bizonytalanul. – Minden rendben van?
Nagyokat bólogatva, egy még mindig jelenlévő, levakarhatatlan mosollyal emelem fel pilláimat, majd fókuszálok nevelt lányomra.
- Persze, C. Minden a legnagyobb rendben – nyugtatom meg, teljesen elragadtatva.
- Ez azt jelenti, hogy utazunk? – harapja be alsó ajkát várakozás teljesen, miközben ölébe emeli Darrent, aki mindaddig lábunk mellett csaholt, és a füle tövét vakargatva vizslatja az arcomat.
- Hát, a jegyek vissza nem válthatóak... úgyhogy nincs mit tenni, muszáj Angliába utaznunk! Ez van – rántom meg vállaimat és teátrális sóhajt hallatok, mintha igazán nem tehetnék a dolgok alakulását illetően; és valójában ez így is van. Azonban Niall nem is küldhette volna megfelelőbb időben a jegyeket.
Még aznap, lefekvés előtt lefoglalom a jegyeket holnaputánra, hétfőre, hogy a keddi koncertre már minden rendben legyen, és sikerüljön nyugodt körülmények között elkészülnünk. Másnap reggel, miután eldobom Cadyt a zeneórájára, az iroda felé veszem az irányt. Korán van, nyolcat üt az óra, amikor ráfordulok a Sugar Square-re. Februárhoz képest csodálatos időnk van, és ahogy egyre közelebb kerülök az irodához, ismét realizálódik bennem: Miami pont az a hely, amire szükségünk van. Nem is lehetnénk jobb helyen.

Amint beérek az irodába, még a felém rohanó Ewars sem tudja lelombozni a kedvemet, pláne, hogy Cameron pár pillanattal később megdob egy SMS-sel, melyben a mai ebédről érdeklődik, ugyanis délután ismét találkozunk a szokásos szalonunkban, amit arra az időre kibérelek, s ilyenkor mindig elmegyünk előtte enni valahova, mert mind tudjuk: üres hassal sehova sem megyünk! Mosolyogva csúsztatom vissza a mobilt a farzsebembe, majd szoros ölelésben részesítem Calebet.
- Na mesélj, mi ez a nagy sietség? – könnyítem meg helyzetét.
Megvárom, míg magához tér, s újra rendes ütemben kap levegőt. Én nem sietek sehova, tökéletesen ráérek, lévén, saját magam szabom meg a szüneteket és a tempómat – a főnöké-lét előnye. Pláne, ha az ember vasárnap is dolgozik!
- Brandon üzent – kezd bele kissé hadarva. Összerántom szemöldökeimet.
- Mégis miről? Hogy „Bocs a szülinapod elfelejtéséért, íme egy Boldog Szülinapot üzi, pöcsös!”? – veregetem meg a hátát elismerően. – Ez ám az újság, haver!
- Oké, egy, köcsög vagy – húzza résnyire szemeit, viszont mielőtt még bocsánatot kérhetnék – amit amúgy nem terveztem –, így szól: – Oké, végül is jogos, de már nem érdekel, huszonhét életévem alatt talán kilencszer, ha emlékezett arra a napra, amit amúgy kihagyott – legyint, és igyekszik úgy tenni, mintha nem esne veszett rosszul az apja érdektelensége, viszont pontosan tudom, hogy nem így van. És teljes mértékben meg is értem. – Másodszor, még ha írna is, akkor sem hívna „pöcsösnek” – rajzol idézőjeleket a levegőbe egy fanyar vigyorral.
Lebiggyesztem alsó ajkamat.
- Aw, apuci nem ismeri el a kis Calebet? Milyen szomorú...
- Menj már, na! Ez a Cameron gyerek nincs rád jó hatással, vazze'! Cinikusabb vagy, mint valaha!
Vállammal játékosan lökök rajta egyet, és önkénytelenül izgulni kezdek a barna, fürtös hajú srác említésére, na meg a tényre, hogy Caleb tökéletesen tisztában van a hobbimmal és annak jelentőségével, lévén, ő volt az első, akit beavattam a néha pikánsabb témájú festményeim rejtekébe is. Azonban épp ez okból nem mondtam el eddig Cadynek – ugyanis félek, milyen hatással lesz a kapcsolatára Tristannal az, ha én a bátyjáról festegetek; a legutolsó dolog, amit nekik kívánok, az a bekavarásom. Olyan jól alakulnak, és az ösztönös féltés és aggódás mellett kicsattanó boldogságot is érzek, akárhányszor csak eszembe jutnak. Miami mindkettőnknek a legjobbat nyújtotta eddig, és izgatott vagyok, miket tartogat még számunkra ez a város.
- Szóval... mit üzent apád? – kérdezem óvatoskodva, mikor leteszem a táskámat az asztalomra, majd mellé támasztom a csípőmet, és keresztbe font karokkal várakozom Caleb meséjére. Sejtem, ez hosszú menet lesz.
- Éppen Whitney-vel reggeliztem, miután együtt tusoltunk reggel... óh anyám, az a test...
- Khm, a lényeg! – szólok közbe nevetve. Caleb bőszen vigyorogva, büszkén biccenti feljebb az állát, jelezve: ő igen is büszke reggelének eme mozzanatára, viszont én valahogy nem vagyok kíváncsi a szexuális életére a barátnőjével, már ne is haragudjon!
- Um... szóval, reggeli után meglepődve vettem észre, hogy apám háromszor is hívott, és folyamatosan üzenetekkel bombázott. Kicsit elfanyalodtam, már megszoktam, hogy nem hallok felőle és tetszett ez így, amikor megjött a legújabb SMS: egy héten belül vissza kellene utaznunk LA-be. Okokat nem írt, és amikor felhívtam, mindössze annyit árult el, hogy nagyon fontos, nincs apelláta, mert a cég jövőjéről van szó.
Elhúzom a számat.
- A cég jövőjéről? Ez nem sejtet túl sok jót...
- Ki tudja, lehet, megint sikkasztott pár millát'! – rántja meg vállait nemtörődöm stílusban. Felhorkantok.
- Ne vegyük ezt ilyen félvállról... sosem lehet tudni!
- Kopogjuk le, mi? – Erre csak felnevetek. – Szóval, visszatérünk a régi életünkbe, hm?  – kérdezi valamivel később.
- Egy hét erejéig, ha jól hiszem – javítom ki mosolyogva. – Uh, amúgy képzeld! Niall koncertjegyeket küldött! O2-s, kedden lesz. És találd ki, hány jegyem van!
- Három? – kacsint rám kacéran. – Jó spanok lettünk Horannal, simán elhiszem, hogy az enyém a legjobb helyre szól, ti meg majd valahol hátul nyomorogtok!
- Most úgy rávágnám, hogy csak kettőt kaptunk, de basszus, ráhibáztál – röhögök fel beletörődően.

Két nappal később, Cady és Tristan érzékeny búcsúja után még egyszer letisztázzuk, hogy naponta ránéz Darrenre – és természetesen boldogan elvállalja a kutyaszitter szerepét, tudva ezzel imponálhat a lányomnak. Egyszerűen nem bírok rajtuk nem vigyorogni, úgyhogy inkább lehordom a csomagjainkat. A kirendelt taxi a parkolóban vár ránk, és miután a sofőr segít betenni a cuccainkat a csomagtartóba és Cadyék is leérnek, már robogunk is. A váróban találkozunk Calebbel, akinek majdnem kétszer annyi csomagja van, mint nekünk, és háromnegyed óra várakozás után elfoglaljuk a helyünket a repülőn. A röpke 8 és fél órás repülőutat olvasással töltöm, Caleb és CC pedig végigbeszélik az időt, a létező összes témát érintve, amit csak lehet. Az átszállásoknál, amikor beülünk egy reptéri kajáldába, én magam csöndes vagyok, és bár elcsenek egy-két szemet Caleb krumplijából, de nincs nagyon étvágyam. Hányingerrel küzdök, és akárhányszor Angliára gondolok, ahova nemsokára megérkezünk, görcsbe áll a gyomrom.
Kicsivel a végső, angliai leszállás előtt a végére érek a második, művészettel foglalkozó könyvemnek, úgyhogy igyekszem én is felvenni a fonalat, és bekapcsolódni a beszélgetésbe, annak reményében, hogy egy kicsit feloldódjak. Cady és Caleb is meglehetősen jól kezelnek, tudják, hogy bár stresszes vagyok, de nem harapok – ettől függetlenül nem erőltetik a beszélgetést, csak ha én kezdeményezem. Pont úgy, mint este, már a hotelszobánkban. Egy három ágyas szobát kaptunk, tökéletesen elférünk benne – és megfelel arra az esetre is, ha tényleg huzamosabb ideig itt kell maradnunk. Cady egy hétre lett kikérve az iskolából, az irodát Cam és Tristan édesanyjára bíztuk: elvileg minden le van zsírozva, és nincs miért aggódnom, hiszen végre visszatérhetek oda, ahonnan egykor elindultam! Remélem, Anglia ismét elvarázsol, ugyanis csak ebben reménykedem a túlélésem érdekében.

A várva várt nap hamarabb eljön, mint gondoltuk, és tökéletesen időben léve, izgatottan toporgunk az ajtóban Caleb hívását várva. A srác nagyjából tíz perce lement, hogy hívjon nekünk egy taxit, és amint visszaér, teljes lázban égve a lift felé rohanunk, majd amint leérünk, megrohamozzuk az autót is. Az út nagyjából tizenöt percet vesz igénybe, és amint kifizetjük az utat és busás borravalóval illetjük a sofőrt, kiszállunk a járműből, és miközben hevesen igyekszünk nem megfagyni, beállunk a bejárat előtt kígyózó, hosszú sorba. A rengeteg rajongó izgatottan zsizseg, ismerős arcok után kutatva kapkodják a fejüket. Minden tinilány és apuka-anyuka kicsípte magát, a hidegtől és a várakozástól toporogva, vigyorogva beszélgetnek.
Caleb kevesebb, mint négy perc alatt jut el arra a pontra, ahol már nem bírja tovább, és a következő pillanatban már a mobilját feloldva tárcsázni is kezdi nem mást, mint Liamet. Rövid beszélgetést folytatnak le, Ewars tömören ismerteti a helyzetünket, melynek az az eredménye, hogy jobbra kanyarodva beengednek minket a hátsó bejáraton, amely a fellépők számára van fenntartva. Vacogásom egyből enyhül, amint zárt terepen tudjuk magunkat, és elengedem CC kezeit is, mert bent már jóval melegebb van, s elfelejtettünk kesztyűt hozni.
Lekapom magamról a kabátomat és az alkaromra fektetem, kistáskámat a vállamra akasztom, és éppen segítenék Cadynek is levetkőzni, amikor balról ismerős hang üti meg a fülemet. Fejemet arra fordítva Liam tűnik fel szemeim előtt, hatalmas vigyorral az arcán, és szélesen kitárt karokkal közelít felénk. Amint elénk ér, szorosan karjaiba von, szinte eltűnök ölelésében.
Kép tőle: camila- Hallod, haver! Hova edzel már? Melletted gyengének tűnök, pedig amúgy nagy gizda vagyok ám!
- Menj már, Bipi, hol vagy te gizda? – röhög fel gonoszkodva, majd vállamnál fogva eltol magától, élénk pillantását gyorsan végigvezeti rajtam, majd elégedetten biccent egyet, s úgymond félre lök, hogy nevelt lányomat is jól megszorongathassa. Eközben feltűnik Sophia is, ujján a gyémántgyűrűvel, melyet Liam fél éve húzott az ujjára, és jól megszorongatjuk egymást. Egyikük sem fogadja kevesebb rajongással sem CC-t, sem Calebet, ami miatt már most imádom ezt a napot. Mikor kicsit beljebb megyünk, szembe találjuk magunkat a többiekkel: Niall öltözőjében lelünk rá magára Horanra, a családjára és Louis-ra a csípőjén vigyorgó Freddie-vel. Mindenkit szorosan megölelgetek, legnagyobb meglepetésemre Louis nagy lelkesedéssel fogadja érkezésünket, majdnem akkorával, mint ahogy Niall teszi. Az ír srác elérzékenyülve fonja körém erős karjait, majd ennyit súg a fülembe:
- Köszönöm, hogy itt vagytok, Avie! Nem is sejted, mennyit jelent a támogatásotok!

Nagyjából másfél órával később már Backstage-ből kísérjük figyelemmel Niallt, ahogy teljes mértékben kiteljesedik.  Felrobbantja a színpadot a hangjával, a tömeg őrjöng, a hangulat a tetőfokára hág. Hangja betölti a teret, fenomenális dalait egytől egyig mindenki hatalmas lelkesedéssel fogadja. Minden olajozottan megy, Niall csodálatosan teljesít, a hangja varázslatos, és kifejezetten büszkének érzem magam. Nincs zavaró tényező, együtt csápolunk a lányokkal és fiúkkal. Egy idő után megszerzem magamnak Freddie-t, és kis kezeit fogva táncolunk Niall toplistás számaira, melyek rekordsebességgel első helyre jutottak a ranglistákon.
Csakhogy aztán megjelenik Harry. Olyan hirtelen áll meg mellettem, hogy felfogni sincs időm, tényleg ő az. Csupán jól ismert kölnije ér el hozzám, azonnal orrjárataimba kúszik, és mint régen, most is hatása alá kerít. Viszonylag gyorsan magamhoz térek, amikor Freddie gurgulázó kacajjal az ölébe kéredzkedik. Ismét meg kell állapítanom: nagyszerűen áll a kezében a gyerek.
- Harry. Ugh. Izé, um... nem láttalak egy ideje. – Mintha sokkal könnyebb lenne vele úgy beszélni, hogy biztosan, első kézből tudja, ezúttal nem azért mentem el, mert már nem szerettem többé. Sosem kellett volna, hogy ilyenen törje a fejét, hiszen olyan nyilvánvaló volt!
- Mhm – mosolyodik el óvatosan, helyes arcát öröm öleli körül, azonban lerí róla, milyen ideges. Egy szót sem szólunk ez ügyben, de egyöntetűen megegyezünk abban, ezt a beszélgetést nyugodtabb környezetben kellene lerendeznünk, úgyhogy hátrálunk pár lépést. Tekintetéből tudom, ő sem így képzelte el az újratalálkozást a partyjuk után. – De most itt vagyunk. Angliában. Egyszerre egy helyen, pedig esküdni mertem volna arra, hogy ilyen nem fordul elő még egyszer az életben. És mégis... Mínusz egy szívfájdalom és egy bukott foglaló, persze – nevet fel, és meglehetősen jól szórakozik saját magán: hátravetett fejjel röhög fel, kitartóan a csípőjén tartva a legkisebb Tomlinsont.
Arcomra egy fancsali vigyor költözik, és Harry vállába öklözöm.
- Poénos gyerek vagy te, Styles!

2017. december 10.

Harmincnyolc // Üdv a családban!

sziasztok :)
üdv itt, ismét egy nagyobb kihagyás után. sajnálom, hogy folyton így alakul, igazán nem szándékos, de téli szünetben igyekszem behozni a lemaradást, ugyanis OMFG dec 4-én ünnepeltük a sztori második (2 !!!) szülinapját!! SHOOK!! Vegyes érzelmeim vannak, mert ez azt jelenti, hogy két éve agyalok egy olyan történeten, amit még nem szeretnék elengedni, ugyanakkor nem is vagyok teljesen biztos a végében... ebben az évben mindenképpen le szeretném viszont zárni, hogy 2018-at megújulva, a többi történetemmel kezdhessem. Drukkoljatok, hogy sikerüljön összehozni! <3 Jó olvasást, babes! Nézzétek el a fejezet nyálasságát, muszáj volt. :') A folytatás holnap érkezik. <3

Kép tőle: camila

Amint kilépünk a kapun, kiszakad belőlem az önfeledt, kismalachoz hasonlító, boldog visítás, és szinte rávetem magam az ugyanilyen állapotban lévő Cadyre. Karjaimat nyaka köré kulcsolom, és mivel szinte teljesen egy magas velem, nem esik nehezemre – jobbra-balra dülöngélve, szorosan lehunyt szemhéjakkal, remegő alsó ajkakkal igyekszem felfogni a történteket. Cady hivatalosan is a lányom lett. A táskámba süllyesztett papírok innentől kezdve egy életen át feljogosítanak mindarra, amit oly régóta akartam már! Hogy gondoskodhassak erről a lányról, akinek csak és kizárólag a legjobb jár mindenből, és még véletlenül sem kevesebb. Innentől kezdve hivatalosan is az a feladatom, hogy boldoggá tegyem, hogy szeressem – és mindeközben szorgosan reménykedem abban, hogy igyekezetem nem lesz hiábavaló, és egyszer egy csodálatos nő válik belőle. Értelmes, intelligens, tanult nő, aki magabiztos a magánéletében és a munkájában is. Aki megtalálja a megfelelő férfit maga mellé, a társát, aki tökéletesen kiegészíti – aki nem a másik fele lesz, hanem egy teljes, kerek egészként működhetnek együtt, a másik támogatására szentelt élettel. Életet ad pár csodálatos gyerkőcnek, és boldog, kiegyensúlyozott nő lesz, egy egész emberöltőn keresztül. Ahogy ránézek a mostani, tinédzser valójára, ha másban nem, de ezekben száz százalékig biztos vagyok.
- Hova szeretnél menni? Valahogy meg kell ünnepelni ezt a napot! – jelentem ki ellentmondást nem tűrően, és esküszöm, majd kicsattanok a boldogságtól. Nem ittam RedBullt, de úgy érzem, mintha mindjárt elszállnék. Az adrenalin átveszi az uralmat, elmém elködösül.
- Umm... csak haza – válaszolja, és ahogy a szavak elhagyják ajkát, belepirul mondandójába. A kis pipacsvirágok a fülétől indulnak vándorútra, és szempillantás alatt sötét rózsaszínné varázsolják az orcáját és a nyakát is. Meg kell zabálni! – gondolom. És a hangsúly, mellyel megnevezi az otthonunkat... Képes teljesen levenni a lábáról, és hirtelen bármit képes lennék megtenni azért, hogy még egyszer hallhassam ezt a szájából. Az a rengeteg érzelem, ami a hangjában rejtőzik, lehengerel. Hála. Szeretet. Büszkeség. Türelmetlenség. Szeretet. Azt hiszem, ezek az érzelmek jellemeznek engem is a legjobban ezekben a pillanatokban, de nehéz körülírni mindazt, mely az agyamban és a szívemben kering; egy meghatározhatatlan érzelem-katyvasz, ami úgy jó, ahogy van, s kár volna megbolygatni. – Netflix? Pattikuki? Chips, Cola...?
- Tökéletes. – Jobbomat nyaka köré dobom, és miközben lesétálunk a rövid lépcsősoron, az oldalamhoz húzom őt, és a szívem csordultig telik szeretettel. – Egyszerűen tökéletes.

Amikor leparkolok a ház előtt, és oldalra fordulok, hogy megkérdezzem Cadyt, mit szeretni enni, a szemem sarkából, éppen kiszúrom, ahogy a nappalit elrejtő csipkefüggöny meglibben. Szinte biztos vagyok abban, hogy nem alakult ki odabent orkán erejű szél, úgyhogy egy pillanara megáll bennem az ütő. Mocsok egy dolog lenne, ha pont ma akarnának kirabolni minket! – gondolom. Két szemöldököm összeszalad, és már nyitom a számat, hogy rákérdezzek, mégis ki a fene lehet a lakásban, amikor mobilom táncolni kezd a műszerfalra szerelt tartóban, és Liam neve villog a képernyőn. Kérése végig nagy betűkkel szemezget velem: „shh, Avie!
Áldom az eget, amiért Cady annyira a mobiljába van mélyedve, hogy észre sem veszi ezt a pár pillanat alatt lezajló kiesést. Igyekszem rendezni a vonásaimat, egy apró mosoly azonban kitartóan ott csücsül a szám sarkában, viszont bízom abban, hogy Cady ezt a mai nap sikerének tudja be  – és jól tenné, mert ha valaki rákérdezne, miért vagyok olyan boldog, amilyen, tényleg ez lenne a legnagyobb indokom. Jobb kezemmel felé nyúlok és ujjaimmal összeborzolom eperszőke tincseit, és erre már felkapja fejét. Elkerekedett ajkakkal, látszólag felháborodottan pislog rám azokkal a hatalmas kék szemeivel, majd színpadiasan cicceg egyet, és oldalra fordul, hogy aztán kicsapja a kocsiajtót, s kiszálljon a járműből. Vigyorom innentől kezdve csak egyre és egyre nagyobb, külső szemmel bizarrnak tűnhet, ahogy vigyorogva követem a lányt a bejárati ajtóhoz, miközben ő a haját rendezgeti, de még ez sem képes lelohasztani a kedvemet.
Amint Cady kinyitja saját kulcsával a lakásajtót, bentről síri csend hallatszik ki. Nem tudom, hányan vannak bent, lövésem sincs, mire számítsunk – de igyekszem normálisan viselkedni, úgy, ahogyan egy átlagos napon is tenném a hazaérkezésünk után. Megkérem, a cipője levétele után kapjon fel egy papucsot a lábára, és amíg leül, hogy felhúzza a mamuszát, én kikerülöm, és a nappaliba megyek. Az elhúzott függönyök miatti sötétséget meg kell, hogy szokja a szemem ugyan, de amikor ez megtörténik, a barátaimat, a családomat találom magam előtt. Ma már másodjára, de félrever a szívem a boldogságtól, és örömkönnyek homályosítják el látásomat. A szoba négy sarkában és a tortát tartó állvány mellett lufik táncolnak, Liam, Skye és a bátyáim kezében egy-egy csokor vörös rózsa kap helyet, Calebnél egy hatalmas csokis doboz várakozik arra, hogy este elcsenjek majd belőle egy-két-ezer szemet, és ha ez még nem lenne elég – a szemközti falról egy felirat lóg: Üdv a családban, CC! Ennél szebbet álmodni sem mernék.
Cady, amit nagyjából két másodperccel később beteszi a lábát a helyiségbe, látom, egy pillanatra megroggyan a térde. Még én sem tértem magamhoz, úgyhogy együtt próbáljuk meg felfogni Cady bulijának lényegét: egy beavatót, s annak minden csodálatos apróságát.
Kezét szája elé kapja, és egy nyikkanás-szerű hangot hallat, amint végigvezeti pillantását a tömegen. Szemei elkerekednek, az azúrkék íriszek őszinte meglepettséget sugároznak. Tekintete végül rajtam állapodik meg, és nagyokat lépve szeli át a köztünk lévő teret, hogy aztán az ölelésembe boruljon. Felnevetek, és ezzel egy időben két könnycsepp végigszánkózik az arcomon. Pár pillanattal később vállánál fogva eltolom magamtól a lányomat, és a pulóverem ujjával próbálom meg eltüntetni könnyeimet. Cady szipogva-nevetve egyenként végigölelget mindenkit, majd, mint aki erősen igyekszik felfogni a történteket, olyan arccal veszi át a virágcsokrokat és a csokit Calebtől – aki egyértelműen túl jól ismer minket, ugyanis a csoki pillanatok alatt elfogy, a virág viszont feleannyi idő alatt elszárad – és a lányoktól: Maynától és... Ronnie-tól.
- Köszi, srácok! Most rosszul érzem magam, amiért én nem adtam semmit C-nek  – nevetek fel halkan, és felfelé pislogva törlöm le az utolsó könnycseppeket.
- De, adtál, Ava! Mindezt! A jövőmet! Veled és velük. – S ezzel újra a karjaimba veti magát.

A nap további részét együtt töltjük. Hangosak vagyunk, s erre pofátlanul büszkék. Hol berakunk egy filmet, amire senki sem figyel, hol lemegyünk a partra. Egyszer sem fordul elő, hogy senki sem beszélne, hirtelen mindenkinek rengeteg mesélni valója akad, és be sem áll a szánk. Sosem éreztem még magam teljesebbnek és szabadabbnak – ez az az élet, melyet kisgyerkőcként megálmodtam magamnak. Olyan emberek vesznek körül, akikre feltétel nélkül rábíznám az életemet, és akikre családomként tekintek. Nem vagyunk hibátlanok, egyikünk sem szent, mindannyiunknak vannak rosszabb és jobb napjai – viszont elmondhatom, hogy az enyémeken ezek az emberek segítettek keresztül, a legrosszabb napjaimon is velem voltak, és egy emberöltő is kevés lenne ahhoz, hogy ezt viszonozni tudjam valahogy. Persze, ettől még megpróbálhatom.
Egy idő után a bátyáim, Caleb és Mayna  elbúcsúznak tőlünk különféle teendőkre hivatkozva, sűrű bocsánatkérések közepette és még egyszer, jó szorosan megölelgetik CC-t. Andy, ahogy erős karjait vékony dereka köré fonja, jobbra-balra dülöngél a lánnyal, aki ezen csak hangosan kacag. Elmosolyodom a hangra. Mayna ellátja őt jó tanácsokkal, mint például, hogy mivel próbálja ki a csokit, hogyan lesz finom, amit Cady és én is szívecske szemekkel hallgatunk.
- Óh, és a legfontosabb: jól dugd el, hallod? Legyen egy fix helyed, és sose árult el neki! Csokievésben verhetetlen, ezt jól jegyezd meg, kicsi lány!
- És mégis így néz ki – érkezik a hátam mögül a mély, dörögő hangú replika. Meg sem kell fordulnom, hogy tudjam, a bók egyenesen Skye-tól származik. Két nagy kezét derekamra simítja, és mellkasához húz. Reszelősen fújom ki a levegőt, és örülök, amiért háttal áll nekem, ugyanis paradicsom piros arcomat jobb, ha nem látja. Így is elég nagy arca van, nem kell, hogy még jobban megnöveljem az egóját azzal, ha rájön, igenis tetszik nekem!
Ronnie mindentudó pillantása a lelkemig hatol, és tudom, kettőnknek nagyon sok megbeszélnivalónk lesz még, ugyanis a nap folyamán nem volt alkalmunk leülni és lelkizni – de ha mégis, akkor sem akartam volna, mert ez a nap nem arról kellett, hogy szóljon.

Miután a srácok elmennek, a kanapé előtt találjuk magunkat Niallel, Liammel és Sophiával, Skye-jal, Ronnie-val és természetesen CC-vel. Fejem Skye ölében, lábam Niall combján pihen, és csak élvezem a kényelmet, melyet megérdemlek.
Oldalra fordítom a fejemet, és így rálátásom nyílik Ronnie-ra és Cadyre, ahogy a konyhában állnak, egymással szemben, és mosolyogva beszélgetnek. Furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy rájuk nézek. Sokáig úgy éreztem, voltaképpen Nica anyja is lehetnék, ugyanis mindig én voltam a komolyabb – ennek ellenére, az idő legnagyobb részében testvéremként kezeltem. Olyan barátnő volt, akit az ember elképzel magának, és minden apró kritériumnak megfelelt. A hibáival, a zakkantságával együtt szerettem, viszont az emberek változnak, és mint minden más, kettőnk közeli kapcsolata nem tarthatott örökké. Amikor eltávolodtunk, sok-sok egyéb dolog is történt épp az életemben, és bár fájt az elvesztése és az, hogy tulajdonképpen közelebb került Kendallhoz, mint hozzám – pedig tudta, hogyan éreztem a lány iránt –, de szépen lassan hozzászoktam a hiányához, pláne, miután Skye-jal is olyan közel kerültünk egymáshoz, amennyire sosem hittem, hogy a megismerkedésünk után az lehetséges lenne. Majd megjelent az életemben Cady, és hirtelen minden a helyére került. Pont úgy, mint amikor Cady visszasétál közénk, kezében popcornnal, és törökülésbe vágja magát mellém, kényelmesen megtámasztva könyökét a hasamon. Ujjaimmal hátulról borzolom össze eperszőke tincseit, reakciója aranyat ér: Skye-t hibáztatja.
jacob whitesides, bea miller, and jea kép- Hallod, Henderson... vegyél egy gyűrűt, haver!
Skye és én egyszerre hördülünk fel.
- Oh, azt hiszem, nem áll készen erre a csodára, amit a családom jelentene.
Skye egyetértően felnevet.
- Mhm, én is így érzem. – S lehajol, hogy egy ráérős csókot nyomjon a homlokomra. Amint a kölnije belekúszik orrjárataimba, érzem, ahogy izmaim ellazulnak és lenyugszom.
- Anyám, lenyűgöző, milyen hatással vagy Avie-re! – hüledezik Niall, és amikor nagyjából öt perccel később Skye lő kettőnkről egy fotót, Ni ismét felszólal; viszont ezt már nem tudjuk figyelmen kívül hagyni.
- Kereteztessétek be, kiváló kép lesz a gyerekeknek!
- Na jó! – Combjaimra csapva a tenyeremet felnyomom magam, és haragos pillantást vetek a srácra, kinek tekintetéből ártatlanság tükröződik. Rá nyújtom a nyelvemet, amikor húzogatni kezdi a szemöldökét, majd unokatesómékhoz fordulok: – Menjünk el valahova, ahol le tudjuk vezetni a felesleges energiánkat!
Niall jelentőségteljesen a markába köhög. Hitetlenül felnevetek, és a plafonra emelem szemeimet. A fiúk és Ronnie halkan vihogva szórakoznak az ír srác beszólásain, míg Soph és Cady fintorogva merednek maguk elé. – Na, de most komolyan, hé!
- Jó, jó – csitítgatja magát Liam még mindig vihogva, majd pár pillanatnyi töprengés után előhozakodik az ötlettel, melybe mindannyian örömmel beleegyezünk.

A falmászás csupán az utóbbi egy évben lett nagy divat a környéken, fokozatosan egyre több szülő íratta be a gyereket különböző időpontokra akár több oktatóhoz is, és végül versenyeket nyertek, ezzel gazdagítva az otthoni üvegszekrényt néhány trófeával vagy éremmel. Szerény véleményem szerint egy kiváló sportról beszélünk, remekül megmozgat és levezeti a fennmaradt, felesleges energiát – úgyhogy tökéletesen megfelelt a célnak, amiért eleve odamentünk. Amikor már az oda szánt, laza szerelésemben állok a pálya alján lévő gumiszőnyegen, és Niall felcsapja a kezét, miszerint ő szeretne kezdeni, önként vállalkozom a feladatra, hogy tartom a kötelet. A nemrég ismertetett maximum időtartam, ami alatt egy kezdő megmászhatja a legkönnyebb pályát hét perc, viszont nem számoltak Ava Michelle Hearttal, akiben buzog a versenyszellem és a bosszú is – így történhet meg, hogy Niall húsz perc múlva ér csupán vissza mellénk, szemei szikrákat szórnak felém, és szinte érzem a haragját – na meg a mostanra már úgy-ahogy legyűrt félelmet is, amit az utóbbi húsz percben okoztam: hozzáteszem, nagy örömmel. Fél kilencig ott maradunk, és mi távozunk utoljára, kicsivel a normális zárási idő után. Az ember azt hinné, ennyi mozgás után kifárad és leginkább az ágya után áhítozik, azonban miután Sophia bejelenti, megéhezett, kis csapatunk beül egy Nando's-ba. Végül fél tizenkettő tájékán keveredünk haza, Skye és Ronnie társaságában. Cady, amint átlépjük a küszöböt, elköszön és tusolni indul.
- Ava, um... nem akarok pofátlan lenni, de itt aludhatnék? A kanapé és én régi jó pajtik vagyunk... – húzza el száját bocsánatkérően, zavarában ujjait tördeli. Megértően elmosolyodom.
- Persze, hogy itt aludhatsz. Viszont a kanapé és én jobb kapcsolatot ápolunk, mint ti ketten, úgyhogy menj nyugodtan a szobámba, nekem tökéletes itt is.
- Ó, én igazán nem...
- Nem kérdés volt! Na, nyomás – hessegetem a szobám fejé jókedvűen. Nica egy hálás mosolyt villant felém, és megszorítja felé nyújtott kézfejemet.
Miután a barna lány magára húzza birodalmam ajtaját, Skye felsóhajt mögülem:
- Sajnálom, amiért így alakult.
Összefont szemöldökkel huppanok mellé a kanapéra, lábaimat magam alá húzva, és felé fordulok. Skye erős, tetovált kezét a fejtámlára fekteti, így hozzá bújok, és fejemet a vállára támasztom. Míg ujjaival a vállamon játszik valamilyen hajnali szonettet, addig másik hatalmas tenyerét a térdem fölötti bőrfelületre simítja, és mutatóujjával különféle mintákat rajzol a bőrömre.
- Mi? – kérdezem kásás hangon, teljesen érintésének hatása alá kerülve.
- Hogy ennyire eltávolodtatok Veronicával. Még emlékszem, milyen volt a plázában...
- Milyen volt? – kérdezek vissza halkan, kezdem elveszíteni az önkontrollt.
Hangja hallójárataimba kúszik, felgyorsul a szívverésem.
- Olyan, akinél egyből, bármiféle hezitálás nélkül is sokkal jobban tetszettél.

Másnap reggel, miután eldobom Cadyt a suliba és beérek az irodába, hála a jó égnek túl sok a teendőm ahhoz, hogy gondolkodni tudjak a tegnap este, ma hajnalban történteken. Mivel holnap indulok Miamiba, így egyből az irodámba sietek, és éppen összeszedném a cuccaimat, a poggyászába pakolnám a konferenciához kellő iratokat és egyebeket, amikor nyílik az ajtóm, és Brandon, lazán a nadrágzsebébe dugott kezekkel feszít a szélesre tárt nyílászáró küszöbe fölött állva. Túl gyanús az a nyugodtság, mely leolvasható az arcáról, és az a fej, az az önelégült arckifejezés, mellyel figyelemmel kíséri mozdulataimat a táskámtól az asztalomig egy újabb kötegért. Udvariatlan vagy sem, de megvárom, míg ő köszön először; csupán annyit vagyok hajlandó megtenni, hogy néha jelentőségteljesen hátrapillantok a vállam fölött, viszont semmiféle reakció nem érkezik. Ez a három perc sokkal többnek tűnik, mint amennyi, viszont pont mikor már feladnám és rákérdeznék, mégis mit akar tőlem, és miért sunnyog ennyire, végre valahára megszólal.
- Heart, mit gondolsz... tudnál irodát vezetni? – kérdezi mindennemű bevezetést mellőzve.
- Hogy én? – kezem egyből megáll a mozgásban. Összezavarodva egyenesedem ki az asztalom takarásában, és balgán a mellkasomra mutatok.
- Miért, látsz te itt már Heartot is? Mert én nem. – Ezek azok a pillanatok, amikor, ha nem félnék a kirúgástól, simán felképelném a főnökömet. Brandon Ewars kifejezetten egy olyan fickó, akitől egyetlen beszélgetés nélkül is képes vagy a végletekig megundorodni. – Nos? Benne vagy?
- Ez azt jelenti... hogy a konferencia után... ott kellene maradnom egy ideig... Miamiban? – próbálom összerakni a fejemben a hallottakat és logikus sorrendbe állítani a kapott információkat, viszont olyan, mintha az agyam hirtelen képtelen lenne helyesen és annak megfelelően funkcionálni. Nem tehetek róla, igazán, de amikor ilyen fajta sokk ér, nehezemre esik az értelmes önkifejezés.
- Nem, ez azt jelenti, kedvesem, hogy a konferencia után a fiammal karonöltve rátok bízom az ottani részleget. Hiszem, megbirkóztok a feladattal, ami rátok vár, ugyanis az ottani helyzet kifejezetten sivár, és muszáj beindítani. Végzetes következményei lehetnek, ha a továbbiakban is hanyatlani hagyjuk. Ez egy meglehetősen hosszadalmas folyamat, akár évekre is szólhat, szóval holnapig adok időt, hogy átgondolhasd. Caleb már rábólintott, mellesleg, úgyhogy jelezném, nagyjából húsz százaléknyit számít bele a végső döntésbe a véleményed. Nem csodálkozom a fiam gyorsaságán: kikerül a látókörömből, még szép, hogy dalolva elvállalja! – szalad fel egyik fazonra szedett szemöldöke, mint aki meg sem lepődik Caleb lépésén, melyet egyébként teljes mértékben megértek.  Azt viszont nem, hogy a srác mégis miért nem szólt nekem? A társam, úgyhogy ha ő megy, nekem is kell! – háborodom fel. Ennek közös döntésnek kellett volna lennie! Viszont akármennyire is dühösnek kéne lennem, egyszerűen nem találok egy épeszű indokot sem arra, mégis miért kellene visszautasítanom Brandon ajánlatát.
- Én... nem is találok szavakat.
- Nehogy hálálkodni kezdj! Ha rábólintasz, az elkövetkezendő években több milliószor hagyja majd el a szádat anyám neve különböző jelzőkkel megtoldva, de ez rendben is van, Ava! Természetesen  hosszabban is tájékoztatlak az ügyről, a hatókörödről és magáról a feladatodról, de az előléptetésed része, hogy fejvadásszá kell avanzsálódnod; embereket kell gyűjtened a céghez, akiket meg is kell interjúvoltatnotok! Nagy változás, hatalmas felelősség, viszont embertelen sokat segítene mind az európai, mind az itteni cégnek, ha ott is fellendülne az üzlet.
- Szóval Miamiba kerülök, mint cégvezető, és nem azzal fogok foglalkozni, amivel most? Akár évekre is távol kell maradnom az otthonomtól, ismét újra kell kezdenem mindent, de legalább többen is megismerik a nevemet és feljebb kerülhetek a ranglétrán?
- Óh, Ava – húzza száját cinikus görbébe. – Drágám, a nevedet így is rengetegen ismerik, hála a múltbéli döntéseidnek! Mit gondolsz, miért döntöttem úgy, hogy foglalkoztatlak, és nagyjából nulla tapasztalattal rád bízom az első rendezvényedet? A másodiknál már be is futottál, kislány! Nem volt ám semmi! Úgyhogy, Heart... Nagyon szívesen.
És ezzel kifordul az irodámból, pont akkor, amikor a fia feltűnik az ajtóban, s így rálátása nyílik döbbent, haragos és sértett valómra.
Szólásra nyitom a számat, viszont végül, mivel gondolataim össze-vissza cikáznak, inkább becsukom, és Caleb arcáról elvezetve zavart pillantásomat, csendesen folytatom tovább a pakolást. Nagyjából az egész napom ilyen hangulatban telik: zavartságom kihat az étvágyamra, a teljesítményemre és a gyorsaságomra egyaránt. Caleb sokszor megpróbál hozzám szólni, viszont mivel tudom, hogy két napig össze leszünk zárva egy kis hotelszobában, és végig együtt kell majd mozognunk és összehangolódva gondolkodnunk, így megspórolom magamnak a vitát, melyet akár a repülőn is lerendezhetek.
Este, amikor már ágyba kerültem és túl vagyok egy fél órás telefonbeszélgetésen Skye-jal, Ronnie dugja be a fejét az ajtónyíláson. Nagyra nyílt szemekkel, szótlanul kérdezi, bejöhet-e. Megpaskolom magam mellett a matracot, és egy kicsit nyúzott mosollyal hívom be. És sosem gondoltam volna, de pont Ronnie-ra van szükségem ahhoz, hogy meghozzam a tökéletes döntést a jövőmmel kapcsolatban.

Másnap reggel Skye, nagylelkűen kisegítve engem, reggelivel felpakolva gurul a ház elé, majd, miután segít bepakolni Cadynek a sulitáskáját és a két napi váltóruháját is, amely a Liaméknél maradáshoz szükséges, elhajtanak. Utánuk fordulva integetek mindaddig, míg rá nem kanyarodnak a főútra, és így eltűnnek a látókörömből. Amikor beérek a lakásba, és behúzom magam után az ajtót, a telefonom táncra kel a márványpulton, és Cady neve villog a képernyőn, azt üzenve: „Bár még találkozunk ma, de légy te a legjobb, Ava! Nagyon-nagyon drukkolok Nektek!
Mosolyogva csúsztatom a farzsebembe a mobilomat, majd csípőmmel a pultnak dőlök, és ismét ujjaim közé veszem a gőzölgő bögrémet. Ronnie az asztalnál ül és a hajnalban meghozott napilapot olvasgatja, néha-néha összevonva szemöldökét, máskor felkuncogva. A kávéját kortyolgatva lapoz egyet. Szemöldöke hirtelen haja vonaláig szalad, közelebb hajol a papírhoz, majd egyetlen pillantás után rám kapja zavart tekintetét.
- Szerepelsz a friss hírekben, Ava! Nézd, itt! – bök az arcomra, amely a rólam szóló rövid cikk mellett kap helyet. Egyből mellé lépek. Nos, a fotó nem túl előnytelen, de a cikk már annál inkább felbosszant. – „Harry Styles exe komoly üzletasszony lett. A sokak által ismert rendezvényszervező, Brandon Ewars floridai vállalatát veszi át főnöke fiával. A hírt tegnap este közölték Mr Ewars PR-osai, majd maga Mr Ewars is kiadott egy közleményt az újításokról, és a nagy reményekről, melyeket a miami céghez fűz. Úgy tűnik, még Harry után is van élet, és igenis elérhető minden, mit valaha megálmodtunk! Sok sikert Miss Heartnak a továbbiakban!”
Ezen csupán felnevetni tudok, mivel cseppet sem lep meg. Tudom, mekkora szüksége van Brandonnak a médiára és a közvéleményre. Viszont azt is tudom, hogy nyilatkozata ellenére is megvan a jogom arra, hogy nemet mondjak a felkérésre. Még akkor is, ha egyre komolyabban fontolgatom, hogy elfogadom. Hülye lenne nem így tenni! Azonban itt, LA-ben van az otthonom. Cady most illeszkedett be az osztályba, én révbe értem, és bár Floridából is megoldható lenne a gyámügy további, esetleges ellenőrzése, de a terapeuta, akit a gyámhivatal heti egyszer kijelölt – na, azzal mi lesz? Vajon mennyit kavarna be hirtelen egy költözés?! Rengeteg mindent kockára teszek azzal, hogy egyáltalán csak fontolóra veszem a lehetőségeket!
Na és Skye... vele, vagyis velünk mi lesz? Egyáltalán hogy lehetne így bármi is? Mostanában úgy éreztem igenis lehetne! Sok kérdés, rengeteg bizonytalan pont, és megannyi megválaszolatlan. Sajnos ezekre akkor sem kapom meg a választ, amikor elérkezik a délután, így az indulásunk időpontja, s már a reptéren vagyunk, a felszállásra várakozva. Pont Skye az, akitől a legjobban elvárnám a tökéletes megoldás kieszelését, azonban úgy tűnik, ő képes erre most a legkevésbé.
A hangosbemondóból értesítenek minket, a tizenkettes kapunál lehetővé vált a becsekkolás, úgyhogy felkelek a masszív bőröndömről, és nevelt lányom felé fordulok, aki mindeddig a napjáról mesélt. Büszkén hallgattam, miként állta a sarat amerikai történelmen majd társadalomismereten is, amikor a tanárok ki tudja, miért, de egyöntetűen kipécézték őt maguknak. Skye C mellé áll, miután kezet ráz Calebbel, és türelmesen vár a sorára.
- Ígérd meg, hogy írsz, ha leszálltál! – kapja el hirtelen vállaimat, pont, miután elengedem Cadyt, és a mellkasához húz.
- Mégis minek?
- Hogy tudjam, nem kell aggódnom, mert rendben megérkezel! – Csokibarna íriszei enyémek között ugrálnak, pupillája, akár a drogfüggőké. Gyönyörű szemei vannak, ezt ismét megállapíthatom.
Most érzem csak, mekkora bajba kevertem magam. Én vagyok az, aki kezd a másik függőjévé válni.
- Az Univerzum az én oldalamon áll, Henderson. Minden rendben lesz. – Arcomat puha anyagú, feltűrt ujjú flanelingébe fúrom, és egyik pillanatról a másikra lenyugszom. Nagyot sóhajtok, mintha csak nehezemre esne az elválás. Persze ez így is van. Skye csókot nyom hajamba, és ahogy átöleli derekamat – szinte teljesen körbe is ér –, olyan közel állunk egymáshoz, hogy érzem, az ő szívverése is kétszeresére gyorsult. Hirtelen elszomorodom, ugyanis találtam még egy indokot arra, miért ne vállaljam el a munkát. Szükségem van Skye Hendersonra – azonban Miamira is.

2017. október 31.

Harminchét // Nincs más út, csak előre

oii,
siettem, ahogy csak tudtam a friss résszel, ne haragudjatok a késés miatt :( szünetben igyekszem soook-sok részt megírni, mer durva, de ezzel együtt már csak 8 fejezet maradt hátra, és még olyan sok mindennek történnie kell, mire elérkezünk a végéig, omg!! remélem, tetszeni fog a chappie, bár a kövi omg, előre félek, mit gondoltok majd :"D. köszönöm a két kommentet az előző résznél, bár örülnék, ha a többiek is jeleznék felém, mit gondolnak <3 jó olvasást xx


bea miller kép
Egészen felfrissülve sietek vissza az asztalunkig. Harry és Kendall épp összebújva beszélgetnek valamiről, amivel a lány valószínűleg nem ért egyet, mert feldúltan ráncolja a homlokát, és amikor helyet foglalok velük szemben, igyekszik egyből rendezni a vonásait; azaz feltehetően egy kissé kínos, de mindenképp privát dologról folyhatott a beszélgetés.
- Minden rendben? – kérdezi Kendall udvariasan.
- Mhm, persze, csak az... izé, egy... a barátom volt – keresem a szavakat csöppet nyomorult módon, ugyanis hirtelenjében nem tudom, mennyit árulhatok el az „ügyfeleimnek”, és hogy mennyire kellene belefolynom a magánéletembe az exem „életével”. Kendall elkerekedett szemeket meresztget felém, őszinte meglepettséggel, de még véletlen sem rosszindulatúan. Ezt egyből megállapíthatom.
- Barátod? Nem is tudtam – húzódik vékony szája izgatott mosolyra: olyasmire, amit az ember lánya akkor produkál, mikor valami izgalmas pletyka veszi kezdetét. – Ismerhetjük valahonnan?
- Nem – emelek a számba egy krumplit, és igyekszem nem Harryre nézni, aki viszont leplezetlenül az arcomat bámulja, és látom, ahogy megfeszült állkapoccsal hallgatja a beszélgetésünket. Eldöntöm, a lehető legkevesebb információt adom ki Skye-ról, mivel nem tudom, kellemetlenül érintené-e a – valljuk be – kibeszélésem, ami a munkáját, vagy éppen a kapcsolatunkat illeti. – Na, de akkor térjünk is vissza az ülésrendhez – csúszok feljebb a bőrpárnán, és fülem mögé tűrök pár kósza tincset. – Sikerült dűlőre jutni, esetleg?
- Ez csak egy eljegyzési party, sokat nem is fogunk ülni, max a vacsoránál.. – filózik el egy pillanatra –, úgyhogy szerintem simán maradhat a jelenlegi felállás. Amúgy is több ismerősöd lesz jelen, mint nekem, és vészesen fogy az időnk, úgyhogy már ne variáljunk... már szerintem – bizonytalanodik el Harry a mondandója végére. Kendall felé fordítja az arcát, és egy ragyogó mosoly kúszik ajkaira.
- Köszönöm, Haz. – És mielőtt még elkaphatnám a szemem, egy gyors, futó puszit nyom Harry  rózsaszín szájára. Nem tagadom, kicsit megilletődve emelem a számhoz a poharamat, szemöldököm a hajam vonaláig felszalad, és erősen igyekszem elfojtani a torkomból feltörő köhögést – hála a jó égnek, sikeresen.
Harry jól láthatóan zavarban van, amikor Kendall végül elhúzódik, és mutatóujját a szájához emeli, könyökét az asztallapon megtámasztva. Tekintetét nem veszi le menyasszonya arcáról, arckifejezéséről lerí, valami nem tetszik neki, azonban ha megkínoznának, sem tudnék rájönni, mégis mi – persze nem is kellene; ez már nem az én reszortom, és ezzel tökéletesen rendben is vagyok.
Kendall mindeközben megállíthatatlanul magyaráz a terítékről és a meghívókról, amik már a nyomdában vannak, és egy-két napon belül kézbesítésre kerülnek. Tíz perccel később megtudom, Caleb azért késett, mert éppen ellenőrizte a srácokat, minden rendben van-e, aztán átvitte az apjának a jelentést – úgyhogy miután lefutjuk a tiszteletköröket, Caleb átveszi az irányítást, és beavatja az érintetteket a legfrissebb információk tömkelegébe. Én pedig akarva-akaratlanul, de az iroda említésére egyből Skye-on kezdek gondolkodni.

Az idő villámgyorsan eltelik, Harryék bulijának napja egyre közeledik, így Caleb és én szinte minden időnket az irodában töltjük. A napjaim rohamosan felgyorsulnak, a rohangálás jellemezné a legjobban azt, amit huszonnégy óra alatt produkálok, azonban úgy érzem, sokszor még így sem elég ez az idő ahhoz, hogy mindent időben teljesíteni tudjak. Hirtelen minden felsűrűsödik de kihívásként fogom fel, nem tehernek. Pénteken lesz egy találkozónk egy, a gyámhivataltól kiküldött nővel, amikor is eldől minden – viszont nem izgulok, mert Skye megnyugtatott, nincs rá különösebb okom, és én megpróbálok teljes mértékben hinni neki.
Kaotikus lefolyású napjaim ellenére azonban a reggeleim meglehetősen nyugodtak: Skye vagy nálunk reggelizik, és ilyenkor mindig ő főz hármónkra – esküszöm, ennek a pasinak aranykezei vannak! –, vagy összeszedjük magunkat, és elmegyünk valahova, ugyancsak hármasban. Mondanom sem kell, abszolút ezek a pillanatok a kedvenceim, habár akadnak érdekes fordulatok... legjobb példa erre a múltkori eset a Mekiben, amikor felhívták a figyelmünket arra, hogy a családi menü kedvezőbb árú, mint külön-külön kikérni a reggeli ajánlatot. Attól függetlenül, hogy nevettünk rajta, beleremegett a gyomrom, ugyanis bennem is érni kezdett a gondolat: az utóbbi időben igenis úgy viselkedünk, mintha ténylegesen egy kis család lennénk. És be kell, hogy valljam, igenis tetszett ez a fordulat.
Emellett az elmúlt héten Kendall napi rendszerességgel felhívott, fittyet hányva a késői vagy éppen korai órákra, és mindig úgy kérte (követelte), Caleb is legyen jelen – ilyenkor általában áthívtam magunkhoz a srácot, és miután Kendall felsorolta minden utólagos, extra kívánságát, amit előző nap esetlegesen kifelejtett, ám azóta természetesen eszébe jutott, Caleb és én pizsipartit csaptunk. Embertelenül boldognak érzem magam, mert Caleb és Skye is szerves részei az életemnek, jól kijönnek Cadyvel, és folyamatosan kapjuk a felkéréseket – még Harry és Kendall partyjának napján is felkeresett minket egy idős házaspár, hogy segítsünk a negyvenedik házassági évfordulójuk lebonyolításában, és ami igazán felhorgonyozta a reggelemet: Brandon engem kért meg, hogy a miami konferencián képviseljem a Los Angeles-i vállalatot, és nem a fiát. Amikor reggel, Cadyvel az oldalamon bemegyek az irodába, le sem lehetne törölni azt a pofátlanul nagy vigyort az arcomról, ami már majdnem egy hete legfőbb ismertetőjegyemként szolgál. Kint még csak most kapcsolódnak fel a ködlámpák, a legtöbb ablakot sötétítőfüggöny lengi be, hogy még véletlenül se zavarjon meg senkit a napkelte, ami már átragyog a felhőkarcolók felett. Bár a korai keléstől fáradtan, de mosolyogva köszönök a portásnak, Joey-nak, és az irodám felé vesszük az irányt. Bent Cady ledobja magát a kanapéra, és elfekszik, hogy a nyolckor kezdődő suli előtt kicsit még tudjon pihenni.
- Igazán maradhattál volna otthon is – sóhajtok aggodalmasan, ahogy ráterítem a háttámlán nyugvó pokrócot, és C a nyakáig felhúzza, akárcsak térdeit a hasa elé. – Hazarobogtam volna érted, és eldoblak a suliba.
- Nagy napod lesz ma, Ava – nyom el egy ásítást, és kézfejére húzza Skye melegítőfelsőjét, amit még a múltkor nálunk hagyott. Forróság önti el a mellkasomat. – Nem szerettem volna gondot okozni, ha már egyszer nem leszek itt. Igazán nem gond. – Dünnyögve nyugtatgat, azonban utolsó szavai kissé már ködösek, ahogy elragadja az álom.
- Köszönöm, kicsim – simítom el az eperszőke tincseket szép arcából, és a múltkor mutatott képre gondolok az édesanyjáról: Madelaine gyönyörű nő volt, irigylésre méltó bőrrel, hajjal és egy csodálatos kislánnyal. Tudom, hogy Cady szíveket összetörő külsővel fog rendelkezni, azonban feleannyira sem lesz szépséges, mint a lelke – mert az Madelaine-éhez hasonlóan ragyogó, és csodálatosan tiszta.
Pár pillanat erejéig még az arcát mustrálom, egy rossz álom legkisebb jele után kutatva, azonban mikor meggyőződöm róla, azok messze járnak, felállok, és az asztalomon pakolászva várom meg a hat órát, amikor is halkan megnyikordul az ajtó, és Caleb fáradt feje tűnik fel a résben. Szám elé kapom az ujjamat, figyelmeztetve a srácot az alvó kislányra. A srác teljesen felpakolva belép a helyiségbe, és úgy közelít meg, majd nyom az arcomra három puszit, mintha csak tojáshéjon lépkedne. Féloldalasan az asztalsarokra ül, és felém nyújt egy gőzölgő poharat, amit én csillogó szemekkel fogadok el. Tegnap megbeszéltük, ma az ő reszortja a reggeli frissítő – mindinkább hajnali –, amely kávé helyett megszokott módon zöld teát jelent, ugyanis tapasztalataim szerint ez gyorsabban magamhoz térít, mint a presszó, de ez persze egyénfüggő. Óvatosan a kanapé előtt húzódó asztalkára helyezi a harmadik poharat, majd mellé tesz egy papírzacskót is. Érdeklődve kísérem figyelemmel mozdulatait.
- Reggeli a kiscsajnak – rántja meg a vállait úgy, mintha ez magától értetődő lenne, és igyekszik nagyon érdektelenül beszélni, mintha amúgy semmilyen érzelem nem fűzné C-hez, pedig pontosan tudom, milyen jóban vannak ők ketten. Nem egyszer elámultam már ezen, de ha nagyon őszinte akarok lenni, önmagában már az is csoda, hogy Caleb Ewars az én egyik legszorosabb barátommá is avanzsálódott az eltelt idő alatt, mióta a társam lett – ezt ugyanis el nem tudtam volna képzelni előtte. Nem én!
- Awh, Ewars – tárom ki karjaimat érzelmesen, hangom alig üti meg a suttogás szintjét. – De édibédi vagy!
Képtalálat a következőre: „josh leyva suit”- Ó, tudom én – forgatja meg nagy, barna szemeit egy beképzelt vigyor kíséretében, és derekamat elkapva magához ránt egy játékos ölelésbe, amit egy nyikkanással fogadok. Amikor magamhoz térek a pillanatnyi sokkból, vihogva húzódom el a kemény, széles mellkastól, majd elismerően mérem végig a srácot.
- Azta – bólintok kicsit megilletődve, majd látványosan magamat is végigmérem. A slampos, melegítőhöz hasonló gönceim tökéletes kontrasztként mutatnak fehér farmerje és szürkés-rózsaszín pólójához, melyre egy fehér zakót húzott, s egy aranylánccal meg egy karórával egészítette ki megnyerő külsejét. Kifejezetten jól nézett ki, és ezt minden elfogultság nélkül kijelenthetem. – Kicsípted magad rendesen!
- Öhm, Heart... én nem akarlak megbántani, de te épp ellenkezőleg – húzza el a száját sajnálkozva, és úgy általánosságban végigint rajtam. – Harry Styles bulijáról beszélünk nem? Arról a Harry Stylesról? Mert akkor igazán igyekezhettél volna egy kicsit jobban is...
- Menj már a picsába! – lököm meg a mellkasánál fogva olyan erősen, ahogy csak tudom, de Caleb csak hátravetett fejjel felröhög, azonban még így is figyelemmel van az alvó Cadyre, és az öblös nevetés helyett szinte hangtalanul, de rázkódó vállakkal ragadja el az önhittség, amiért ilyen nagyon poénos gyereket nevelt belőle az apja.
Tegyük hozzá, hogy vagy semmilyen neveléssel, vagy éppen túlzottan is sokkal.
Miután lenyugodnak a kedélyek, Caleb már rohan is a kisbuszért, hogy mihamarabb a helyszínre érjen, és elvigye az asztalokat, székeket és a hófehér lufballonokat – amiket ma még fel kell fújnunk tízig, amikor is Kendall és Harry megérkeznek –, ami Kendall házának kertjét fogja díszíteni. Izgatott vagyok, mert azt akarom, hogy minden tökéletesen sikerüljön; a Jenner famíliának dolgozni nem kis feladat, ugyanis elég magasak az elvárásaik, ráadásul a tévés stáb is jelen lesz, mert természetesen az egészet dokumentálni, majd a sorozatukban leadni szigorúan kötelező. Úgyhogy, amíg Caleb elvan, én összeszedek mindent, amit eddig magamnál tároltam, és szépen, lassan a kocsiba hordom a cuccokat, mint például a szalagokat, abroszokat és a tegnapelőtt elkészített cetliket az ültetéshez, de minden egyes, Kendall által kért apróságot is kihordok, majd, miután már végeztem, egy ruhazsákkal térek vissza, amit az irodámban a fogasra akasztok, és szépen kiszedem belőle a magasított derekú, harangszárú Stella McCartney nadrágot, és a vöröses színű felsőt, mely gerincem vonalát szabadon hagyja, mindössze egy szalag tartja össze az anyagot. Mindehhez egy fényes magassarkút párosítok, majd amikor elkészülök mindennel, utoljára végigpillantok magamon, és szép lassan Cadyt is keltegetni kezdem.
- Kicsi, ébredj – suttogom bocsánatkérően, és amikor C nyűgösen kinyitja hatalmas szemeit, elégedetten bólintok egyet. – Van tizenöt perced magadhoz térni és megreggelizni, utána viszont indulnunk kell – húzom el a számat, ugyanis hirtelen szörnyen átérzem a suli iránti ellenszenvet, melyet minden tinédzser rendszeresen tapasztal. Én különösen rühelltem iskolába járni, mivel katolikus suliba írattak, és természetesen nem voltam vele megelégedve – mondjuk, mivel igen?
- Ajj – hallatszik a panaszos hang a csöndben, de nem kell neki tovább könyörögni, erőt vesz magán, és lassú mozdulatokkal, de felül a kanapén, felhúzza térdeit, és körbebugyolálja magát a vastag pléddel, szinte ki sem látszik alóla. Tenyereivel megdörzsöli szemeit, majd egy apró, de hálás mosollyal megköszöni az éppen az orra alá nyomott teát, hogy biztosan észrevegye. Kicsit hagyom magához térni, úgyhogy leteszem mellé a párnára a zacskót, benne a péksütikkel, melyet én már elfogyasztottam, és még utoljára átnézem az asztalfiókokat, hátha találok valami papírt, vagy bármit, amit elfelejtettem volna bepakolni. Természetesen már mindent elrendeztem, úgyhogy elégedetten foglalok helyet a bőrszékemen, és kortyolok bele a mostanra már langyos teámba, miközben Cadyre vezetem pillantásomat. A teáját kortyolgatja, mellette néha-néha beleharap a péksütibe, és egyre éberebb. Öt perc kell neki, addig én is elfoglalom magam, igyekszem már most lenyugtatni magam, és nem előre-izgulni, amikor C felkászálódik, összehajtja a paplant, és fejére húzza Skye pulcsijának kapucniját, jelezve, indulásra készen áll. Kis kezei között szorongatja a már inkább hideg, mint meleg teát, a zacskót a kukába iktatja, és nagy szemekkel, várakozóan pislog rám.
Legközelebb a kocsiban szólal csak meg, amikor megkérdezem, milyen órái lesznek ma.
- Négy lesz; töri, pszichológia, matek és nyelv. Ezeket szeretem, nem olyan gázos – rántja meg vállait. Büszkén elmosolyodom, és kihajtok a parkolóból, vigyázva a csomagtartóban és a hátsó ülésen sorakozó díszekre.
A sulinál megállok, s gyors puszit nyomok a hajába.
- Legyen szép napod, okosodj sokat!
- Oh, kösz – nevet fel, és megforgatja kék szemeit. – Minden tanuló csak ezt akarja hallani.
- Tudom én, ezért mondtam! – vallom teljes magabiztossággal, és eszembe jut a nagymamám. Mindig ő volt az, aki elkísért a suliba, sosem engedte, hogy egyedül menjek. Akkor nem értettem, de ma már világos, hogy csak azért tette, hogy megbizonyosodjon arról, tényleg bejárok-e, ugyanis ha egyszer reggel átlépted a küszöböt, legközelebb csak délután engedtek el.

Fél óra múlva felkanyarodom Kendall feljárójára, és gyorsan bepötyögöm a kapukódot – amit ahogy megtudtam, egyből szerződésbe foglalták, miszerint senkinek sem adhatom ki –: 0201, ami történetesen Harry születésnapja. Vicces, mert anno mindenhova nekem is ez volt a kódom, ahol számot kértek, úgyhogy meg tudom érteni Kendallt, amiért ő is hasonlóan cselekedett. A hatalmas, impozáns és modern építésű ház előtti parkolóban oldalt állok meg, majd egy random dobozt magamhoz kapva a bejárat felé indulok. Nem egyszer megfordultam már itt, ismerem a járást, úgyhogy magabiztosan mozgok, bár még mindig képes lennék eltévedni, ha egy másik bejáraton szabadulnék be, vagy ha egyszerűen csak elengednének például az emelet közepén, azzal az ukázzal, hogy „akkor most szabadulj ki!”
Caleb hangját már az előszobából kihallom, úgyhogy követem a férfias baritont, s közben visszhangot verek sarkam ütemes kopogásával. Végighaladok a széles folyosón, mely a hátsó udvarra vezet, és közben igyekszem nem irigykedni a lakás berendezésére, ami be kell vallani, valami csodálatos – de hát ha egyszer valaki megteheti...
Amint kilépek a kövezett teraszra, a látványtól a torkomra forrnak a szavak, melyeket üdvözlésül szántam. Caleb, a kirendelt emberek és Kris nagyszerű munkát végeztek tegnap óta, amikor is utoljára itt jártam. A lépcső két oldalára cserepes, formára nyírt díszbokrokat állítottak, mindent a zöld és a fehér szín ural, és az egész valami csodálatosan elegáns. A kertben lévő fák ágai, mintha csak direkt erre a célra nőttek volna úgy, összekapcsolják a felső szintet az egyelőre még kikapcsolt fényfüzérrel. A kert közepén vár kifejezetten rám a tánctér kialakítása, körülötte hatalmas körben kis,  fa körasztalok helyezkednek el, melyekre a fehér abrosz a kocsimban várakozik, a székek háttámlájára kerülő szalagokkal egyetemben. Kendall édesanyjával lefutjuk a tiszteletköröket – különös egy nő, a véleményem nem változik meg általa a Jenner-famíliáról –, és nem is tétlenkedem sokáig, pikk-pakk behordom a kocsiból a dobozokat, majd ahogy elhaladok Caleb háta mögött, aki éppen a nappaliban tevékenykedik, végigsimítok a lapockáján üdvözlésképp. Egy gyors mosolyra futja csak válaszul, hiszen rendkívül sietősre kell vennünk a figurát, ha mindennel el akarunk készülni, mire Harryék ideérnek.

Poharak koccanása, vendégek fecsegése, Kendall boldog nevetése, és Harry bámulása. Ez a négy dolog, mintha csak meg lenne írva, úgy ismétlődik; hol egyszerre, hol felváltva... Reménykedve pásztázom végig a tömeget, elégedett arcok után kutatok.
Caleb és én éppen a Kardashian nővérek véleményét hallgatjuk a szervezésről, én minden erőmmel igyekszem nem röhögni Kourtney nyilvánvaló flörtölésén, amit viszont a várttól eltérően Caleb láthatóan nem élvez, sőt! Vajon tapintatlanság lenne elnézést kérni, és valami apróságra hivatkozva eloldalazni? – filózom magamban, amint igyekszem baromi értelmes arcot vágni, és azt tettetni, hogy igenis érdekel Kim meséje arról, hogyan ismerkedett meg Kendall és Harry. Gondolatban már egészen másfele járok, éppen az esténket tervezem a bátyáimmal és Skye-jal, akik, miután lezavartuk a bulit, átjönnek hozzánk, amikor is megüti egy érdekes mondat a fülemet, és ezt már nem tudom figyelmen kívül hagyni.
- Mármint, nem zavar? Hiszen azért mégiscsak Stylesról beszélünk, és egyszer valaki mindezt neked szervezte meg... – fecseg össze-vissza a szétplasztikázott családanya, aki mg a húga partyján is többet mutat magából, mint ahogy azt egy családanyának szabad lenne.
Mivel Caleb közvetlen mellettem áll, így érzem, ahogy Kim kérdésére egész testében megfeszül, és felszívja egyik pillanatról a másikra magát.
- Nem szeretnék tapintatlan lenni, de nem hiszem, hogy ez idevaló téma lenne – próbálom terelni a témát. – A húgod vőlegényéről beszélünk, a kettőnk múltjának kivesézése ide nem, de egy egészen más alkalomra már megfelelne.
- Természetesen, de azért mégis csak furcsa, hogy éppen te szervezed ezt meg, nem? A sors otromba fintora. – Tudom, hogy nem rosszindulatból beszél, ezt látom az arcán; a gesztusairól lerí, ahogy végigsimít a karomon, de akkor sem vagyok hajlandó elhinni, hogy ennyire ragaszkodik a témához.
- Oh a sors és én nagyszerű kapcsolatban állunk egymással – fintorodok el, és bal kezemet törzsem mellé leeresztve, Caleb ujjai után kutakodom. A srác, mintha csak eddig erre várt volna, egyből összefűzi ujjainkat, aztán még engem is meglep következő cselekedetével: a szájához emeli a kezemet, és egy csókot nyom a kézfejemre. Látom, ahogy a nővérek hajvonalukig felszaladt szemöldökkel kísérik végig Caleb mozdulatát. Mire készül ez a gyerek?!
- De milyen jól jött ki a lépés, nem? Különben most nem lehetne a húgotoknak ilyen fenséges bulija, és én sem kerülhettem volna közel Avához, ha Harry sikerrel jár. Lehet, hogy nem Ava hibája, mondjuk, hogy így alakult, nem?
És ezzel kifordul a kis körből, melyet mindaddig alkottunk, és komoly ábrázattal, igazi gentlemen módjára az udvarra vezet, az ajtóban előreengedve.
- Meg vagy te húzatva? – fordulok felé indulatosan, mikor eltűnünk a választófal mögött, és kitépem kezemet ujjai szorításából. Kétségbeesetten hajolok oldalra, hogy belessek a lakásba. – Ők a főnökeink, te szerencsétlen! Ha így beszólunk neki, abból szerinted mi sülhet ki? Mert jó értékelés és extra juttatás az tuti, hogy nem!
- Jajj, nyugi már – horkant fel a srác. – Még ha baj is lenne belőle, apám akkor is elintézné nekünk.
- Neked igen, de nekem éppen be kéne magam nyalnom, amiért én mehetek Miamiba!
Hatalmasat sóhajt.
- Te mész, mert én nem szeretek repülni. Te mész, mert régebb óta vagy már a cégnél, mint én, és jók a visszajelzések is, ellentétben az enyémekkel, amik maximum legénybúcsúk. Te mész, mert engem nem mer egyedül odaengedni, mert még elrontanám – suhan át valami az arcán, mint egy éji árny: a szomorúság. Ha mást nem is, ezt az érzést még akkor is felismerném, ha egyszer megvakulnék. Túl sokszor tapasztaltam már – túl erősen küzdök ellene.
- Caleb, csak azért, mert az apád azt mondja, hogy nem tudnád megcsinálni, remélem tudod, hogy nem így van! Kevés tehetségesebb embert ismerek nálad! Kitartó vagy, maximalista, pontos, és ez ebben a szakmában hatalmas erény! Én egyik tulajdonsággal sem rendelkezem, csak igyekszem betartani a szabályokat, mert a munka megköveteli – sosem ezt akartam csinálni, még megközelítőleg sem. De nem bánom, főleg, mert így veled dolgozhatok, és ezért már megérte.
Caleb somolyogva húz magához, és állát fejem tetején támasztja meg. Aztán merengő hangon, mintegy önbiztatásul így szól:
- Azért jó suskát is kapunk egy-két buliért, nem?
- Nem panaszkodom – húzom ajkaimat apró görbébe, és lassan elhúzódóm az erős, kidolgozott mellkastól. Már éppen mondanám, hogy vissza kellene menni a központba, hogy megtaláljanak, ha bármi történne, amikor is egy halk torok köszörülést hallok magam mögül, és már felkészülök a legrosszabbra – Kris Jennerre –, hogy lecseszi a fejünket a viselkedésünkért, melyet nem engedhetnénk meg egy ügyféllel szemben – még úgy is, ha sem a hangunkat nem emeltük fel, sem tettlegességig nem fajult el a dolog –, amikor hirtelen Harryvel találom szemben magam, és Caleb elslisszol, hogy megkeresse Ronnie-t és Maynát, akik éppen a csokiszökőkútnál beszélgetnek. Csillogó szemekkel nézek feléjük, hirtelen odavágyom – félek, Harry mégis mit akar tőlem, amikor a menyasszonyával kéne ünnepelnie, és a vendégekkel trécselnie?!
- Nos, meg vagytok elégedve mindennel?– kezdeményezek végül beszélgetést, amikor úgy veszem észre Harrynek ez nem nagyon akaródzik.
Ismét kérdés, hogy akkor mégis minek jött ide?
- Ó, tökéletesen – biztosít, és mellé hevesen gesztikulál. – Minden nagyon szuper, Ava. Köszönjük.
Harry Styles, harry, and styles képElégedetten biccentek: nem kicsit érzem magam zavarban. A falnak szegezve állok, Harry előttem, mellkasa előtt összefont kezekkel magaslik ki, és még így, érdektelenül is megállapíthatom, hogy valami szívdöglesztően néz ki! Fehér inget visel fekete, tőle szokatlanul egyszerű szabású öltönnyel, és azt a mosolyt, melyet Kendalltől nyert. Boldognak tűnik.
- A srácok? – nyújtogatom a nyakamat, hátha kiszúrom valamelyikőjüket, aki meg tudna menteni a Harryvel való bájolgásból, ugyanis az eljegyzési partyján, bármilyen komikus is, akkor sem ez az, amire a legjobban vágyom.
- Valamerre biztos elvannak – int hátra a válla fölött egy laza csuklómozdulattal, szemei szünet nélkül arcomat pásztázzák. Rettentően zavarba hoz ezzel, és nem vagyok rest szóvá tenni. – Megpróbálom elraktározni az arcvonásaidat, addig nézlek, míg tuti nem feledlek – adja magyarázatképp, és szenvedélyesebb hangon beszél, mint ahogyan azt két barát megengedhetné magának.
Felvont szemöldökeimből egyből rájön, gőzöm sincs, miről beszél.
- Kenny... nos... nem tudom, hogyan mondjam úgy, hogy ne értsd félre, de... nem szeretné, ha a későbbiekben is találkozgatnánk.
Elkerekednek a szemeim.
- Tessék? – kérdezem döbbenten, érzem, ahogy az agyamat szépen lassan ellepi a köd. – Mert eddig olyan sokszor szerveztünk közös programot, mi? – hangom szarkazmustól csöpög, érzem, mindjárt felszakad belőlem egy röhögés. Ez nevetséges! Amikor Harry válasz nélkül hagy, és továbbra is az arcomat nézi, nem tehetek róla, kirobban belőlem. – Menj már oda az arádhoz, és kérdezz rá, hogy mégis miért?
- Mert ismeri a történetet.
- És fél, hogy elloplak tőle? Wow, Haz... nyugtasd meg, hogy eszem ágában sincs ilyet tenni, kérlek!
- Ouch – hőköl hátra a srác, mintha tűzbe nyúlt volna. Kell pár másodperc, mire leesik, hogy mondandóm egész máshogy is értelmezhető, mint ahogyan én gondoltam. – Felfogtam én, basszus! Világos, mint a nap, hogy nem akarsz tőlem semmit, de nyugi, Heart, mint ahogy látod, én sem töröm magam érted! Nemsokára elveszek feleségül egy tehetséges és gyönyörű lányt, és talán ezúttal jól látszom ki a lapokat, és mellettem is marad!
Szavai arcon csapásként érnek, szemeim önkénytelenül bekönnyesednek, elszorul a mellkasom. Alig akarom elhinni, hogy még mindig itt tartunk.
- Most szándékosan meg akarjuk sebezni egymást, H, csak hogy minél jobban fájjon?
- It's my life, it's now or never – dalolja halkan a híres-nevezetes Bon Jovi dal refrénjét, majd megfordul, és elsétál – ott hagyva engem a gondolataimmal, a kibuggyanó könnyeimmel és a lelkifurdalásommal, ami ismét a felszínre küzdi magát.

Mert mondhatok bármit, gondolhatom az ellentettjét és küzdhetek ellene, de Harry akkor is nagy hatással van rám. Nem feltétlen romantikus értelemben, de a kapocs, mely anno kialakult köztünk, eléggé masszív, és nem hiszem, hogy valaha is megszakítható, mert az, amit mi ketten egyszer átéltünk, rendkívül álomszerű. Tudom, sokan bármit megadnának azért a szerelemért, amit mi magunkénak tudhattunk – és amit mindketten annyira elkeseredetten próbálunk teljes mértékben magunk mögött hagyni, hogy talán pont emiatt nem sikerül sehogy máshogy, csupán elméleti síkon.
Viszont ott azért már igen – erősködöm, és egy durva mozdulattal letörlöm arcomról makacs könnyeimet, melyek kellemetlenül húzzák bőrömet. – Nincs más út, csak előre.