2016. június 10.

Harry Styles // Horpadás a térben

Harry Styles
Órák óta itt voltunk már. Mindenki kiöltözve, izgatottan… a levegőben mégis feszültség honolt, valami kimondatlan dolog, amitől mindenki félt. Magam sem jöttem rá, mégis mi lehetett ez, de nem is foglalkoztam vele kifejezetten, mert agyam nagy részét csak az foglalta le, hogy Ava vajon milyen ruhában fog megjelenni. Hogy hogyan fogom róla leszedni azt. Hogy mekkora mosollyal fogadom majd, milyen mértékű boldogság áraszt majd el, amikor meglátom – hiszen abban a pillanatban kell ténylegesen és visszavonhatatlanul rájönnöm, ő a jövőm, a jelenem, a múltam, mikor velem szemben végigsétál a padok között, nem? Amikor olyan gyönyörű és lélegzetelállító, hogy az embernek tulajdonképpen sírni lenne kedve – tenné, ha nem nézné minden egyes mozdulatát nagyjából négyszáz ember, akik előtt rettentően kínos lenne elsírnom magamat. Ám, mint ahogyan később rájöttem; csak a násznép miatt nem fogtam volna vissza az érzelmeimet, semmi pénzért sem! És nevezhet bárki nyálasnak és férfiakat megszégyenítő egyednek… Talán még igazat is adtam volna nekik, mivel tényleg így volt, de ezt sosem titkoltam. És lássuk be; a nők nem is a bunkóságomról ismertek meg. Hiszen az a pasi, aki úgy akarja elérni, hogy lecsússzon a lányokról a bugyi, az nem is férfi! Csak valami béna utánzat, ami tönkrevágja azt, amit a normális hímneműek próbálnak elérni, már hosszú idők óta. Sosem szégyelltem, és mindig mindenki tudta is, hogy az átlagnál érzelmesebb, illetve érzékenyebb fiú voltam már egészen kicsi koromtól kezdve. Elvégre attól még, mert más van a lábaim között, még ugyanúgy lehetnek érzelmeim, nincs igazam?
Louis szerencsére lefoglalta az agyamat, és amikor azt kértem, menjen be nekem kémkedni a lányokhoz, mégis hol jártak, s hogy nézett ki Ava, illetve milyen állapotban volt, majdnem meg is tette. Azonban pont akkor jött rá, amikor már neki is indult volna, hogy ez mégis mennyire rossz ötlet is volt valójában. Ő sem akarta elrontani a bulit úgy, ahogy később Liam tette. A menyasszonyom unokabátyja, amint csatlakozott hozzánk ugyanis másról sem beszélt, csak arról, milyen nagyon elege volt már Andyből és Aidanből, Ava két bátyjából, mivel a két, egyébként szerintem ultrajófej srác másról sem beszélt a húguk közelében, mint arról, hogy itt az idő meggondolnia magát, még leléphet, ha úgy gondolja. Nem tudtam komolyan venni őket, mivel Ava sosem lépne le, bár azért furcsállottam a dolgot. Ellenben nem kételkedtem. Az elmúlt hónapokban ugyan voltak bukkanók, melyekben majdnem hasra estünk, de megoldottuk őket, még ha nem is teljesen a magunk erejéből. De nem törődtem vele, tudtam, nem lesz semmi gond, mert bíztam kettőnkben. Hiszen ki nem bízna abban, amit nagy szenvedések árán ért csak el?! Ezzel a lánnyal sosem volt könnyű, viszont tudtam, a későbbiekben sem lesz az – és éppen emiatt az életérzés miatt akartam összekötni az életemet Avával. Mert kihívást jelentett. Tudtam, még a sok együtt töltött év során sem ismertem ki eléggé. Őt sosem lehetett, mindig rejtegetett még titkokat, én azonban mindig is kitartóan vártam, mikor osztja meg velem, velünk azokat, vagy ha esetleg nem tette, mikor kell közbelépnem, s kiderítenem mindet, mielőtt még bajba került volna miattuk. De nekem is rengeteg hibám és sebem volt ám, amit viszont neki kellett ápolnia! A rengeteg féltékenykedés és fél-vállról-vevés a kezdetekben kikezdte a kapcsolatunkat, előbbi a részemről, utóbbi Avától eredően, s pont ezért voltam annyira biztos a dolgomban, amennyire. Mert kölcsönösen kiidegeltük a másikat, de ez így volt rendjén. Én a titkait viseltem el, ő pedig minden velem és a munkámmal járó dolgot. Bár nem voltam benne biztos, merre billen az a bizonyos mérleg…
Zayn közreműködésével az időt is megtudtam már. Húsz percünk volt még a kezdésig, a meghívottak is elkezdték elfoglalni a helyeiket, én pedig egyre idegesebb lettem, ahogy Zayn órájának kattogását hallgatva, percre pontosan értesültem az idő múlásáról. Időközben Liam is eltűnt mellőlem lévén, ő vezette a menyasszonyomat az oltárhoz, Ava bátyái pedig az első sorban ülve dugták össze a fejeiket, s beszélgettek valamiről, amit minden bizonnyal nem volt szabad hallanom. Legalábbis a mozdulataikból nagyon is úgy tűnt, pláne abból, hogy Andrew egyszer-kétszer rám pillantott, s akkor összehúzott szemeiből és ajakrágcsálásából ítélve szinte biztos, hogy nem arra gondolhatott, milyen boldoggá fogom tenni a húgát. De szerencsére a tanúm, Louis megóvott minden negatív dologtól és aggódástól – ahogyan azt még otthon megígérte nekem, amikor értem jött. A vállamon ülő kisördög sem tétlenkedett, noha viszonylag hamar le tudtam küzdeni. Kinek a segítségével? Anyukáméval. Senki sem mondhatja, hogy egy férfi nem izgul az esküvője előtt, kérem szépen! Meglehet, jobban is reszkettem néhány pillanatban, mint a menyasszonyom, feltehetőleg, bár erre azért nem fogadtam volna.
Aztán egyszer csak felcsendültek a kis csengők, az emberek elcsendesedtek, és én még egy utolsó pillantást vetettem mindenkire, aki az első sorban ült; a srácokra – Zaynre, Niallre −, a családra – Anyura, apura, a nővéremre és a nagyszüleimre, s utánuk Ava bátyáira, s nagyszüleire, akik a menyasszonyom családját képviselték. Utánuk megéreztem egy kezet a vállamon, ami Louis-hoz tartozott, s reszketegen rámosolyogtam. Hálás voltam neki mindenért, beleértve a készülődések közötti kitartását és segítségét is, de úgy az egész eddigi éveket is. A Larry Stylinson-hívők ugyan kitartóan próbálkoztak, mégsem érték el, hogy Ava helyett a legjobb barátom cuccosása bukjak: még úgy sem, ha a testvériségünk adott esetben megsínylette a dolgot. 
És ekkor kinyitódott a hatalmas, szárnyas ajtó velem szemben. Még nem volt erőm odanézni, vártam a beteljesülést. A vendégek egy emberként álltak fel, s fordultak hátra, majd jelezték csodálatukat, amikor meglátták az arát. S amint meghallottam ezt az együttes hangot, abban a pillanatban fordítottam oda tekintetemet, s periférikus látásomnak köszönhetően rálátásom nyílt a mellettem álló Louis vigyorgására is.
Először azt vettem észre, Liam milyen arcot vágott. Homloka ráncba szaladt, és testtartásáról tükröződött, nagyon igyekezett erősnek maradni, de mintha nem csak az érzelmei miatt tette volna ezt, hanem a mellette álló lány megtartására is. És mintha mázsás súly nehezedett volna a szívemre a gondolatra: talán valami gond adódhatott? Annyira izgulna, hogy az ájulás kerülgeti? Ám abban a pillanatban, amikor csillogó, aggódó íriszeimet a szeretett lányra vezettem, mintha egyszeriben megnyugodtam volna, noha ismertem annyira, hogy tudjam, abból a mesterkélt mosolytól ő még közel sem volt rendben. Sőt. Azonban úgy voltam vele, amikor majd mellém ér, megnyugtatom. Nagyon meg akartam már csókolni, megérinteni azokat a rózsaszín ajkakat, végigszántani rajtuk a nyelvemmel, beletűrni selymes hajába, s érezni vékony karjait nyakam köré fonódni… Felsóhajtottam a gondolatra. Egy hete nem láttam, túl hagyománytisztelő lett egyszerre ez a lány, pedig valójában sosem ismertem ilyennek!
Ám úgy voltam vele, miért ne? Végtére is, ezzel a kis külön töltött idővel csak jobb lesz majd a nászéjszakánk! És amikor ő is ezt az indokot hozta megnyugtatásul… tudtam, jól választottam. A gondolatba is beleremegtem.
Ava egyszerűen meseszép volt, és nem csak a ruha miatt! Anélkül is gyönyörű lett volna. Vagyis nem pucéran… Jó, kit áltatok, úgy is. Láttam mindent, amit látnom kellett már, és minden egyes alkalommal elámultam. Mindig tudott nekem újat mutatni, a szerelmi, illetve szexuális életünk a kezdetektől fogva fenomenális volt. Ám ebben a keveset mutató ruhában még jobban kívántam, mint eddig valaha. És nem voltam biztos benne, jó érzés lesz-e levenni róla, miközben tudtam, megéri az utána következő dolgokért. Meg sem próbálkozom a ruha leírásával… úgysem menne, ezt be kell ismerni. Én már örültem annak is, hogy felismertem a csokrot a kezében!
Danielle és Perrie a menyasszonyom, és az őt kísérő Liam mögött sétáltak, kezükben az aráéhoz hasonlító csokorral, mosolyogva, szép, Ava által kiválasztott ruhákban feszítve, és arcukról tükröződött a szeretet és támogatás. Noha őket is ismertem már annyira, hogy tökéletesen tudjam: minden elfedhető, ha egy kis mókára gondolunk a párunkkal…
Ava Liambe karolva lépegetett végig a sorok között, fejét lehajtva, és a ruha szívalakú mellrészénél jól kivehető volt, milyen szaporán lélegzett. Itt jött el hozzám a második olyan löket, mikor aggódni kezdtem. Nem nézett rám, a lépései bizonytalanok voltak, és Liam nézése… Rossz előérzetem volt, sőt, úgy éreztem, menten össze is esik, ezért már léptem volna előre, hogy felé indulva a karjaimba vegyem, és megnyugtassam – ám hál’ Istennek, Louis még idejében elkapta a karomat, pont abban a pillanatban, amikor Ava összeszedte magát, és csodás íriszeit felvezetette rám, majd álla jól láthatóan leesett.
Ettől többen is felnevettek. Ava  elpirult, és a fátyol, mely az arcába lógott hirtelenjében nagyon feleslegessé vált. Már csak pár lépés volt közöttünk, amikor végre valahára elértek a lépcsőhöz, amely a paphoz vezetett. Megálltak, Liam a fátylat megfogva hátrahajtotta a könnyű anyagot, s így rálátásom nyílt Avie vörös szemeire, ezentúl gyönyörű arcára. A fiú csókot nyomott a menyasszonyom, leendő feleségem arcára, s az belemosolygott a gesztusba. Tudtam, mennyit jelentett ez neki, lévén a szülei nem vehettek részt a számunkra oly’ fontos alkalmon. Nem firtattam sosem, nehogy felszakadjon a seb, mégis előfordult egyszer-egyszer, hogy a lány zokogva borult a karjaimba, s hajtogatta, mennyire elcseszett családi élete volt neki. Grace a Mennyben, Jonah csak a jó ég tudta, merre... Én sosem voltam rest hangoztatni, hogy ott volt neki Liam, a bátyái, a nagyszülei, s főként én – aki sosem hagyná el, de tudtam, az anyukáját nem lehet pótolni, még ha nagyon görcsösen akarjuk is.
És rendben, most már én is kimondanám: Rettentően nyálas voltam akkoriban, azonban tudtam ellensúlyozni és palástolni elég rendesen!
A koszorúslányok a helyükre sétáltak, helyet foglaltak a párjuk mellett az első sorban. Danielle mondjuk nem, hiszen Liam Ava tanúja is volt egyben, ezért ő Perrie mellett ülve nézett minket mosolyogva, ám aggódva.
Liam egy olyan gesztussal adta át számomra Ava kezét, ami azóta létezik, mióta világ a világ – kis kezét az enyémbe adta, majd elmenve mellette, a második lépcsőfokra állt, szemben Louis-val. Egymásra mosolyogtak, amolyan pasis görbével, majd mindketten Avára vezették pillantásukat, aki úgy-ahogy összeszedte már magát, de mikor ujjait enyémekkel összefonva felsétáltunk a kis, rövid lépcsőn, éreztem rajta, mennyire nem állt biztos lábakon. Így hát, amikor az esketőpap köszöntötte az egybegyűlteket, majd megkérdezte, van-e valakinek ellenvetése a házasságuk ellen, s miután válasz nélkül maradt, elkezdte a szertartást; én megszólítottam a kedvesemet olyan halkan, ahogy csak tőlem telt.
Nos, később sajnos rá kellett jönnöm, a hangom nem csenghet halkan, de valójában nem érdekelt annyira.
-            Minden rendben van?
Ava nem válaszolt, legalábbis szóval nem. Egy nagyon apró, kis mozdulattal felrántotta a szája sarkát, majd tekintetét enyémekbe fúrta. Ott álltunk egymással szemben, mindkét kezünkkel a másikba kapaszkodva, és nem tudtam mást érezni, mint Ava frusztrált energiáját felém áramlani, és a később lefelé irányuló, kapkodó íriszeit nézni. Szemöldökömet felvonva gondolkodtam el azon, vajon nem biztos a dologban? Én nem akartam semmibe sem beleerőltetni, de mivel már nem kevés ideje voltunk jegyesek, úgy gondoltam, ideje lenne lépni – főleg, hogy ő ajánlotta a dolgot. Időközben megváltoztak volna az érzései? Már nem tekintett rám férfiként? Mi történhetett? Nem tudtam rájönni. De nem is volt időm gondolkodni, mert az atya immár nekünk célozta szavait. Jött az eskütétel, amit én kezdtem.
Vagyis kezdtem volna, ha abban a pillanatban, amikor Ava szemeibe nézek, nem látok bizonytalanságot és fájdalmat. Hatalmas cseppekben gördült le gyönyörű szemeiből a könny, csíkot húzva ezzel arcán. Nem foglalkozott a letörlésükkel, egyszerűen állta a pillantásomat, majd a következő pillanatban a vendégek felé fordította fejét. Végigszántott rajtuk tekintetével, a tömeg halkan felmorajlott. Ava végül Liamre nézett. Valami kimondatlan, gondolatbeli beszélgetés zajlott le köztük, úgy vélem, de ha megszólaltak volna sem hallottam volna, ugyanis a fülemben olyan erővel zúgott a vér, hogy már szinte belesajdult a fejem.
A pap újból megkérdezte, fogadom-e, próbálta folytatni a szertartást, és helyrehozni a kis bakit. Azonban volt egy érzésem, egy rettentően rossz érzésem, miszerint ez már nem hozható helyre.
S ez akkor igazolódott be, amikor Ava visszavezette rám a pillantását. A könnyek dupla olyan sűrűn csordultak végig puha arcán, mint az előbb, íriszei vörösek voltak.
Aztán kész. Itt már azt hiszem, tudtam. Szemeim elkerekedtek, de ellenkezni nem tudtam, amikor a következő pillanatban megrázta a fejét, szőke haja követte a mozdulatot, majd szája elé kapta a kezét, ezzel kirántva enyémekből, és elfordulva lerohant a rövid lépcsősoron.
Ahogy futott, a teremben megfagyott a levegő, én pedig csak álltam ott, teljesen összezavarodva, és hallgattam az ütemes kopogást, amit magassarkúja hagyott maga után. Még volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy viccelődve belegondoltam: na, csak felvette! Hisz pontosan tudtam, mennyire utálta.
És elment. Kis kezeivel kilökte a nehéz, kétszárnyas ajtót, s elment anélkül, hogy visszanézett volna. A nyílászáró még sokáig hintázott, halkan nyikorgott, éppen annyira, hogy hallani engedte a folyosóról kihalló zokogást, és azt az utálatos kopogást. Aztán becsukódott az az átkozott ajtót maga mögött. Az emberek még mindig nem tudtak megmozdulni, Liam tétován lépett egyet az unokahúga irányába, de amikor meglátta, hogy a bátyái már elindultak, inkább visszalépett, és úgy állt ott, mint aki azt sem tudta, ki ő valójában.
Álltam a pap előtt, és csak néztem utána. Gyors léptekkel távolodott, ez a mai napig beleitta magát a fejembe, alakja pedig eltűnt a folyosókanyarnál, amire még az üvegablakból rálátni lehetett. Még akkor is sokáig néztem azt a helyet, ahol akkor utoljára láttam, amikor már régen nem láttam. Talán valamit elfelejtett elmondani, és talán még visszatérhet – reménykedtem – Talán megbánja, és visszajön, hogy összeházasodjunk.
De nem jött vissza. Csak a hiánya maradt utána, mint valami horpadás a térben.
Néztem azt a helyet sokáig, mozdulatlan szemgolyókkal, s éreztem, hogy minden el volt veszve. A vendégek hangosak voltak, kérdezgettek össze-vissza, mégis mi történt, Aggy és Peter pedig egymást ölelve sutyorogtak. Ők sem tudtak semmit, pedig Ava mindig, mindent megosztott velük. Andrew és Aidan már visszatértek, és Liammel együtt csörgették a jól ismert számot – ám ott csupán a hangposta jelentkezett. Kikapcsolta.  Louis, Niall és Zayn felém igyekeztek, és minduntalan beszéltek hozzám, ám egyetlen betű sem jutott el az agyamig. Csupán földbe gyökerezett lábakkal álltam ott, mint a cövek, s kezeim törzsem mellett lógva várták a lányt, aki magával vitte a lelkemet. A pap engem kérdezgetett, de Louis szerencsére rövid időn belül leszerelte, s tőmondatokban elmondta neki a lényeget: „Az esküvő lefújva, mert a menyasszony meggondolta magát. Nem tud valakit, aki házasodni szeretne? A násznép és a férj is megvan, már csak egy valamirevaló ara hiányzik…” Röhögött a vakbelem.
Kár, hogy nem tartottam viccesnek. Na, jó. Olyan viccesnek.
Viszont tudtam, amit tudtam, és ez még lejjebb döngölt, mint ahol voltam – már így is épp eléggé mélyen.
Tudtam, hogy én ebből a templomból ki fogok menni, és soha, de soha többet nem fogok visszajönni, még csak egy hasonlóba sem. Bágyadt, ijedt mosoly fénylett fel sötét arcomra. Most már tudom; ez a néma kis mosoly a sírni nem tudó férfiak rettenetes, vad zokogása. Pedig oh, de tudtam én itatni az egereket! Ava műtéténél is halálra váltan ültem a váróban, majd amikor az orvos kijött, s közölte, az egyenlőre még nem kimondott szerelmem kómába esett, én kicsit megzuhantam.
De ennek már több éve.
Megtörtént az elkerülhetetlen − az eső később lecsendesedett, és ténylegesen leesett: ő elment. Úgy éreztem, mintha valaki kiszakított volna belőlem egy darabot. Hiszen Ava olyan volt számomra, mint nyaranta egy jó kis zuhé. Hirtelen jött, majd hirtelen is ment el, mégsem lehetett rá haragudni, egyetlen csapása után sem, mert egyszerűen annyira imádták az emberek, hogy elviselték, mikor zuhant – s ezzel magával rántott többeket is. Megvizsgáltam a lelkiismeretemet is, hátha alapon. Nagyon nyomorultul éreztem magam... Még sosem volt ilyen érzésben részem, de senkinek sem kívánom. Nem jó beismerni a saját kudarcunkat. Valamit nagyon elhibáztam, ha nem tudtam megtartani. És bár ismertem a legutóbbi titkát… Amit ugyancsak nem mondott el, én mégis rájöttem… hiszen előlem nem tudott rejtegetni semmit sem, tökéletesen ismertem minden egyes mozdulatát.
Mint például, amikor nem értett egyet valakivel, de nem akart megszólalni, ezért csak megrántotta az orrát – innen lehetett mindig lebuktatni. Ő nem tudott erről a tulajdonságáról. S rettentő aranyossá tette ez az egyetlen mimika.
Vagy ott volt még az ajka belső felének rágcsálása. Én tudtam, miért csinálta, ő nem. Azt hitte, mindössze egy rossz szokása. A bátyái is csinálták néha, de náluk tényleg egy rossz szokás volt csupán. Nos, Avánál nem volt az. Ilyen egyébként még az is, hogy amikor az ölemben ült, és az ingem, a pólóm aljával játszott − egyből kivehető volt, mire gondolt. Le akarta venni rólam a felsőmet, s végigcsókolni a mellkasomat. És sosem tiltakoztam… Nem voltam olyan hülye. Hiszen mindig milyen fenomenális dolgokat műveltünk mi együtt...
Ha megnyalta a száját, ideges volt. Ilyenkor rendszerint az ujjait, a gyűrűit piszkálta, vagy a körmeit, ajka belsejét rágcsálta. Ez mondjuk zavart, mert olyan szép, nőies kezei voltak, és anyám, azok az ajkak! Egyetlen rossz szokásának tudtam ezt be, de az Istenért sem változtattam volna meg: csupán a leszoktatásával próbálkoztam, s mint később kiderült, tök feleslegesen!
Amikor a homlokát ráncolta, s a távolba meredt, rendszerint vagy a szülein gondolkodott, vagy a titkait próbálta fejben megoldani, kicsomagolni, majd jól elrejteni. Viszont mind tudjuk, hogy esélytelen volt. Már az én esetemben. Nem nyilatkoznék a többiek nevében.
Nyamvadt egy érzés kerített a hatalmába, mikor sorra vettem, mi volt az, amit szerettem benne, noha még közel sem jártam a felezőpontjához. Nagyon az elején voltam még! És ez csak akkor múlt el, vagyis tűnt úgy, hogy elmúlt, amikor évekkel később találkoztunk. Nem akartam elhinni, hogy kaptam egy második esélyt, viszont megdöbbentett a dolgok állása – egy teljesen új Ava szobrozott velem szemben. Még a szemei is máshogy álltak… Nem tudtam eldönteni, több vagy kevesebb élet volt benne, mint ahogyan azt sem, az érzelmeim változtak-e egyáltalán iránta. Noha zavart, hogy egy ismeretlen srác mellett ácsorgott, majd hagyta, hogy az átölelje – még ha látszott is az arcán, nem szeretett volna ennyire közel kerülni a fazonhoz. Arcomon fájdalom tükröződött, idegesség és undor, valószínűleg, de csak azért, mert elképzeltem, ahogy a lány mással van. Úgy, ahogy egykor én. Hiszen az esélye megvolt! És majdnem biztos voltam benne, hogy így is történt.
Esküszöm, álmodom… − Ez volt az egyetlen dolog, ami abban a pillanatban az agyamban ólálkodott. Maga Ava állt előttem, s szakasztott olyan volt, mint Stacey Harris, az a régi barátnője, akit mindenki, még ő maga is utált. Csakhogy aztán Avie csúnyán elbánt vele, mikor rondán kicsúfolt egy kerekes székes lányt, aki ráadásul még a rajongónk is volt. Többek között ezért is szerettem belé; a tüzessége, szenvedélyessége vonzott, és a késztetés, hogy kiálljon a kiközösítettekért, még akkor is, ha ezzel maga is azzá vált. Soha semmilyen skatulyába nem fért be, ő egyszerűen Ava Heart maradt, még úgy is, ha rossz önképpel rendelkezett, és hangoztatta, ő egy negatív, bajkeverő ember, akinek nincs az égvilágon semmi haszna. Szerintem a mai napig így látja magát, noha sosem voltam rest hangoztatni, mennyire nem volt igaza. Igaz, stílusilag néha sokat mutatott a tökéletes testéből, de ez is csak azért zavart, mert az enyém volt, és mert olyan, amilyen. Most viszont piszkosul úgy nézett ki, mint az, akit régen elhordott. Egy öltözetileg felnőttes, kissé mondjuk bohém lány, noha a jelei megvoltak, hogy ő még ugyanaz volt. Változatlanul bombázó, teste akár a szikla – a törékenyebb fajtából, ezt tegyük hozzá –, combjainak vége hossza nincs. Sokszor elképzeltem, ahogy a lába körém fonódik, és ekkor is ugyanez villant fel lelki szemeim előtt, egy emlék, noha a lány úgy festett, mint egy idegen. Viszont annyi örömöm volt, hogy a szoknyája változatlanul elég rövid volt, ruháiba még mindig nem tetőtől talpig burkolódzott, így kissé megnyugodhattam: Ava Michelle Heart még nem ásta el magát olyan mélyre, ahonnan nekem kellett kikászálódnom néhány éve.
 A másik, ami kicsivel később esett le: a nyakában lógott a nyakláncom, amelyet közel három éve elhagytam! Legalábbis úgy hittem, hogy elhagytam, de ebben a pillanatban világossá vált, hogy nem így történt. Biztosan elvitte, amikor hazament az esküvő után, hogy felkapja néhány cuccát, s megtegyen egyéb dolgokat is… − gondoltam. Utána másra sem voltam képes koncentrálni, mint arra, milyen érzés volt elolvasni a számomra hagyott levelét. Nagyon siethetett, hiszen az egyébként szép, nőies kézírása dőlt volt, kusza, s néhol helytelen is. Túlságosan zaklatott. Ám a tartalma… Kért és utasított is amellett, hogy búcsúzott. Indokokat nem adott, maximum árnyaltan. Noha tudtam őket... és sokkalta rosszabb volt maga az elmélet, miszerint búcsúlevelet is hagyott annál, hogy ejtett s, hogy miért. Hiszen lezárt egy korszakot, de maradt a számomra egy kiskapu. Ha lettem volna olyan megszállott, fel tudtam volna keresni. Tudtam, hogy Los Angelesbe ment, és azt is tudtam, hogy kivel találkozott ott. Vagyis kikkel. Veronica Rollson és Eaton… nos... Az a lány nem olyan ártalmatlan ám, mint azt egyesek hiszik, a srác meg pláne! És milyen érdekes az élet. Valahogy összebarátkozott Kendallal, aki egy jó barátnőm volt, egy nagyon, nagyon jó barátnőm. De miért tette mindezt? Jó kérdés, de nem most fogom elmondani, annak az ideje még nem jött el.
Mint ahogyan annak sem, hogy megbocsássam az apja által – majdnem – elkövetett mocskosságot. Máig nem értem, hogy volt képe ezt tenni a tulajdon lányával… De hiszen Jonah rohadék Heartról beszélünk! Örökké tudott meglepetéseket okozni, noha nem − mindig − pozitív értelemben, akárcsak a lánya. Annyi biztos, a börtönből nem szabadul egyhamar! De ezt nem kell megtudnia a lányának. Nekem is lehetnek azért titkaim… Amik mostaniak. Vagy nem.
Csupán egyetlen dolog aktuális éppen.
Hogy szinte egymással szemben állunk, mellette Liam, és az egész lány remeg. Lábai majdnem megbicsaklanak… Liambe kapaszkodik, de látom rajta, nincs tudatában a tetteinek. A szemeimbe néz, mögöttem ott áll Lou, és keze a vállamhoz ér. Megszédülök a gondolatra, mennyire hasonlít ez a helyzet a rég történtekhez. Fülemben zúg a vér, és még ez is ismerős! Payno összevont szemöldökkel néz rám, fejével az unokahúga felé biccent, aki pár pillanatig Tommot méregeti, majd íriszeit visszavezeti rám.
Nem tudunk egymásnak mit mondani, pedig látom rajta, hogy nagyon szeretne. A múltkor, amikor a plázában találkoztunk, vele Veronica, velem Kendall, én csúnyán megbántottam, s csak később jöttem rá, mennyire meghazudtoltam magam. Megfogadtam, nem leszek bosszúálló, gyenge pasi, aki a múltban él, mégis folyton úgy viselkedtem. Elfutottam a lehetőségek elől, amikor magyarázatot kaphattam volna. Úgy érzem, mintha kettőnk között mindennek vége lenne, s mintha ő is úgy érezné, mintha mindennek vége lenne kettőnk között. Ettől azonban oly’ erős lesz a feszültség; nem lehetett vége. És tisztában vagyok vele, mennyire kishitű is volnék – hiszen elhagyott, melyik férfi tűrné ezt?! Nos, szerintem itt egy kérdés van csupán. Melyik férfi vallja magát annak, férfinek, miközben nem tudja sem az indokokat, sem semmit?! Megbocsátani tudni kell, ettől lesz valaki erős. Vagy ha mégsem, hiszen a büszkeség az úr, a megsebzett férfiúság – akkor is tarol a kíváncsiság, nem?

Hiii,
Úristen, el sem hiszem, hogy összejött!!! Borzasztóan köszönöm nektek, Srácok! Elképesztőek vagytok, hogy lehetővé tettétek ezt nekem, nem tudom elégszer megköszönni, még úgy is, ha lényegében én kampányoltam magamnak... But no probs! Megérte. :3
By the way. Hogy tetszett? Én egyszerűen imádtam írni, tényleg elképesztően élveztem, lehet, nem ez lesz az egyetlen Hazz szemszög, mert valahogy jobban átjött, mint az Avásak. :"D Ne ítélkezz. Remélem, nektek is tetszett, kis Hava Steartok! Haha. Joking.
Egyébként nem tudom, észrevettétek-e már, de kezdek átszokni félig angolba... Érdekes, viszont talán megfelelő kifogás, hogy gyakorlok a külföldi életre, mivel lehet kint fogok élni egy évet, yay! Csak dicsekedek, tudjátok. :3 Okay, a lényeg. Sok dologra fény derült ám a részben, remélem, elég szemfülesek voltatok! Értesültetek a másik oldalról, Ava rossz énképéről... Csomó dolog kiderült, ha észrevettétek, mivel igencsak el lettek ám rejtve. Haha, such a bad girl. Rita sokat segített nekem, köszönöm innen is, bae! <33 Ilysm.
Köszönöm egyébként az előző részhez érkező üzeneteket és ezt a rengeteg megtekintést, a díjakat és a cseréket is! Nemsokára válaszolok rájuk, ne haragudjatok a késedelmekért! Nagyra értékelem mindegyiket, imádlak Titeket! Habár észrevettem egy furcsa kis változást. A részek megtekintése és a kommentek folyamatosan csökkennek... Ez az én hibám lenne? Örülnék valami válasznak, ha lehet, erre is térjetek ki a kommentekben. <3
Szép hetet, skacok, s ne feledjétek: már tényleg egy köpésnyire vagyunk a vakációtól! (omfg yay)
All the love, RS

2016. június 4.

Tizenhét // A mai világban nem lehet elég óvatosnak lenni

Aznap este bár hullafáradtan, de hatalmas mosollyal az arcomon dőlök az ágyamra, s a Liamtől ajándékba kapott hatalmas macimat szorongatva merülök mély, önfeledt álmaimba. Azt sem tudom, így utólag, hogy mégis mi körül foroghattak legmélyebb gondolataim, csupán egy dologban vagyok biztos: még sosem volt ilyen eszméletlen meglepetés-bulim. Egy olyan bulim, aminek okát egyáltalán nem értem, hiszen a születésnapom nem volt épp egy aktuális dolog… Plusz, ha már itt tartunk, az sem mindennapi, ahogy eljutottam oda. Lélekszakadva, az orvosom intelmeivel nem foglalkozva rohantam a kocsim felé, és gyújtást adva a járműnek, a megadott címre siettem, amit Niall darált le nekem, bár némileg furcsa hangsúllyal, olyan félreérthetően. Nos, félre is kellett volna értenem! Hiszen mit találtam ott? Hát határozottan nem egy kialakuló, hatalmas bajt és orbitális ijedtséget, ami ígérve volt, hanem egy már javában folyó bulit, majd Liamet, aki a derekamat átkarolva vezetett középre, hogy aztán ott elmagyarázza nekem a dolgokat. Hogyan kellett volna erre reagálnom? Fogalmam sincs, de én megoldottam annyival, hogy felkaron csaptam az unokabátyámat, majd arcba röhögtem és kijelentettem, ezt még visszakapja. Ráadásul még Ronnie is ott volt! Jó, mondjuk egy vadidegen pasit hozott magával, aki folyamatosan a nyakán lógott, noha barátnőm sem volt rest ugráltatni szegényt. Nem tudtam, ezen nevessek, vagy inkább ne? Végül nem tettem semmit, mert bár szánalmas öröm, de legalább öröm: Kendallt nem hozta magával. És ez már jó, jelen helyzetben.
Az pedig már egy másik dolog, hogy mégis miért kaptam ezt a bizonyos partyt. Eleinte nem örültem neki, hiszen kit dobna fel a dolog, ha siettetik az embert? A srácok ugyanis közölték, a dátumot elnézve, a hátra maradt majd’ két hónap helyett minden meglévő munkámat bele kell sűrítenem három, vagy kettő hétbe! Elgondolkodtató, vajon az egész vendégseregnek küldenek egy-egy értesítőt, hogy változott a dolgok állása, és nem akkor lesz az a bizonyos rendezvény, amikorra eredetileg betervezték? Ki lehet ekkora tuskó?!
Nos, amikor erre rákérdeztem, Niall ezt a választ adta:
-            Nem, Ava. Ez tök más! – Megpróbálta túlkiabálni a zenét, amit Louis produkált, de nem igazán sikerült neki. Így is csupán ama tehetségemnek köszönhetően voltam képes megérteni a srácot, hogy tudtam szájról olvasni. Hogy ki tanított meg erre… nos. Khm. Senki. Vagyis annak kellene lennie. De… Jó, igen. Beszarás, Heart. Még gondolatban is makogsz, ha rá gondolsz… − Keith nemsokára kétszeres apa lesz, és haláli a pasi, főleg, hogy szinte mindent félrenéz! Ezért történt meg ez a kis… hát, baki.
-            Baki a javából, Horan! – vontam fel egyik szemöldökömet méltatlankodva. – Szerinted mekkora energia van belefektetve ebbe az egészbe, és hogy van eredetileg betáblázva a kiszabott idő? – Tudtam jól, nem annyi, amennyit megérdemelt és megkövetelt volna. Csupán az elején voltam totál rákattanva, amikor kizárva a külvilágot, csak a munkámra voltam hajlandó koncentrálni. Utána azonban, bár tudat alatt, de szépen lassan csupán a munkahelyemre korlátozódott a tevékenykedésem száma, és lássuk be, ez minden, csak nem pozitív, és egy jó miheztartás. – Mit csináljak szerinted? Nagyjából háromszáz meghívott vendégetek van, plusz ehhez még hozzá tartoznak a hívatlanok, akik ugye szintúgy hozzátartoznak a bulihoz. A munkám felénél tartok, szinte rokkant állapotban járkálok, ráadásul a sarokban álló bácsika kísértetiesen hasonlít a hajdani szomszédomra, aki mindig az ablakban ülve bámult… − sandítottam oldalra. Niall felnevetett, majd csupán ennyit válaszolt:
-            Megoldjuk!
És én hittem neki. Halvány fogalmam sem volt mondjuk arról, mégis miért kapok akkora figyelmet, amennyit… Meg sem érdemelném, és őszintén szólva rettentően zavarban is érzem magam amiatt, hogy két hét leforgása alatt olyannyira feltöltődtem, mint ahogy már évek óta nem voltam. És Niall is betartja ám az ígéretét! A még a legelején kért apró dolgait lecsökkentette úgy kábé a nullára, s ezt azzal magyarázza, nem akar a jelenleginél is több fejfájást okozni nekem. És ez kimondhatatlanul jól esik a lelkemnek!
Május eleje van már, amikor úgy tűnik, minden a rendesen működik, és Calebbel karon öltve dolgozunk a már csupán két héttel későbbi rendezvényen. A hírekben mást sem hallok, csak a fiúkról szóló cikkeket, elvétve egy-két szereplővel, illetve szervezővel… Egészen konkrétan a nevem nem került bele az adásba, aminek külön örülök, de akkor is aggaszt. Miért kell ennyire belefolyni a világnak abba, amihez annak abszolúte nincs köze?! Amíg az irodámban dolgozva azon gondolkodok naphosszat, hogyan oldjunk meg egy-két kérést, amit Louis rendületlenül fenntart és frissít – mert igen, Liam is visszamondta azt, amit később még kért tőlünk − kint, a parkolóban más sem folyik, mint a rajongók sikítása és eszeveszett őrjöngése, miszerint a biztonságiak miért nem engedik be őket a fiúkhoz? Meggyőződésem, akár még fizetnének is érte... Viszont megmondjam, mi ebben a poén? Hogy a tévhitekkel ellentétben egyik tag sem tartózkodik az intézmény falain belül! Niall kiruccant Dubaiba – igen, csak úgy… −, Louis Eleanorral tengeti a napjait, Harry pedig azt hiszem, Kenny drágával, bár az is lehet, hogy más hiperszuperszexi modellel mulat. Nem tudom, mikor tett szert ennyire szélsőséges és… szánalmas érdeklődési körre. Liam pedig Londonban tartózkodik, meglátogatta a szüleit. A reptéren nem lehetett könnyű dolga, halál egyszerűen lebukhatott volna, ám sikerült úgy megoldania a leszállást és a hazatérést is, hogy az ne keltse fel egyetlen sasszemű rajongó figyelmét sem. Ezért pedig elég nagy elismerés jár neki, ha belegondolunk. Hiszen lépten-nyomon valaki a nyakukba liheg, én már rég padlón lennék a helyükben, akárcsak egy pincebogár, és a hátamra fordulva sikítoznék, könyörögnél egy kis levegőért. Nem sokért. Csak egy piciért.
Hm, Heart. Ez aztán a szép, költői mondat…
És egyébként én is szívesen mentem volna vele, ha már itt tartunk, ám két okom volt végül a visszakozásra. Na, jó. Három.
Első, miszerint nem vagyok még kész egy családi találkozásra, ami Londonnal karonöltve járna. Sokkalta könnyebb dolgom van így, habár tudom, a Payne família tökéletesen tisztában van a helyzettel – hiszen mindenki tudja, hogy mit dolgozom s, hogy kiknek… mint már említettem: a sajtó nem rest leadni a leglényegtelenebb mozzanatokat sem −, a nagyszüleim csöndesen megvannak a maguk világában, én mégsem érzem úgy, mint aki vissza akarna menni, s túlesni egy kábé egy hetes magyarázkodáson. Pláne, hogy arra sem vagyok még kész, legalábbis jelenlegi érzéseim alapján, hogy Liamen és Ronnie-n kívül másnak is elmondjam, mégis miért döntöttem úgy, ahogy. Bár, ahogy így belegondolok… Niall nagyon jó úton jár az igazság megtudásához, lévén, Dubaiból többet hív engem, mint a barátnőm, aki elvileg a mellettem lévő szobában lakik. Velem egy háztartásban. Hangsúlyozom: elvileg.
A második indokom, hogy egyszerűen nem léphettem volna le, és hagyhattam volna itt mindent. Caleb ugyan tényleg javulgat, de tisztában vagyok vele, eszméletlen baromság lenne a részemről, ha egyedül merném hagyni. Annyira nem bízom meg benne. Sőt. Semennyire, vagy ha egy kicsit igazat akarnék mondani, akkor annyit korrigálnék: egy szemernyit azért talán mégis. Ám ezt nem terjesztem, ugyanis azt is tudom, milyen fából faragták a srácot. Kiköpött olyan, mint az apja, s Brandon tipikusan az a pasi, aki benyalja magát, majd aztán jól kigáncsol, amikor nem számítasz rá. És attól függetlenül, hogy egy beszélgetésünk alatt kiderítettem, neki igazán fontos az a miami munkalehetőség… Nagyon is kételkedem a szavai igazában. Bár kiében nem? A mai világban nem lehet elég óvatosnak lenni.
A harmadik okom, amiért nem mentem az unokatesómmal az az volt, hogy Londonba sem kívánkozom visszamenni. Minden fájó emlékem oda köt. A Hyde-parkban megejtett séták. Az este varázslatos fényei alatt lopott csókok tömkelege… Átbulizott éjszakák, meglógások, bajba kerülések és békülések… Azok a szenvedéssel teli hetek. A lakat a hídon. A kettőnk fájába vésett kezdőbetűk. A közös otthonunk. A kiskutyánk… a túl jól ismert templom. Pontosan tudom a mai napig a paramétereit… Tiszta őrültség, nemde? Valószínűleg így kellene gondolnom, én jelen pillanatban mégis mosollyal emlékszem vissza arra a napra. Életem legboldogabb momentumának kellett volna lennie, én mégis elrontottam. És erre most ott tartunk, hogy nem bánom.
Ugyanis semmit sem fordítanék vissza, még ha megtehetném, akkor sem. És nem bánt, hogy az eltelt idő alatt egyáltalán nem is találkoztam Styles-szal. Egyik este, amikor Ronnie hazajött, beszélgettünk, és természetesen Harry is szóba került. „Hiszen miért ne?” Jó sokat fecsegtünk, és úgy éreztem, a kapcsolatunk valamelyest normalizálódott, amikor is egy döntésre jutottam. Még nem fixáltam magamban teljesen, s hirtelen ötletnek is gondolom, mindenesetre a magját már elültettem magamban, s jelen pillanatban hagyom csírázni.

Hangos csörömpölésre kapom fel a fejemet, mely megzavart a reggel óta tartó folyamatos munkámban. Apple laptopomat kiemelve az ölemből felállok a napozóágyról, és a hátsó üvegajtón keresztül a lakásba megyek. Szemöldökömet összehúzva kutatok az árulkodó hang után, ám nem találom, s ez kifejezetten zavar. Gőzöm sincs, ki lehet, de nagyon remélem, hogy csupán Ronnie jött haza. Mondjuk, ez meglepne… Nem tudom, merre lehet mostanában ez a lány, viszont leplezetlenül rosszul esik, hogy ennyire eltávolodtunk.  Fontos nekem a barátságunk, s az, hogy csak így lecserélt, kifejezetten pusztító – mert igen, néha feltűnik Jenner oldalán. Így hát nem tudom, örülnék-e neki, ha mégis Veronica lenne az, aki betoppant, vagy inkább nem.
Ám a következő pillanatban, mikor már tényleg eluralkodna rajtam a páni félelem, a konyhaszirt mögül, pont a sütő fölött egy fej tűnik fel, és egy hozzá tartozó túl ismerős, vigyorgó arc. Hangosan felnevetek, mindkét kezemmel hajamba túrok, ezzel szétzilálva összefogott tincseimet. Liam már teljes egészében kimagaslik a pult mögül, amikor én végre meg tudok szólalni. Bár megnehezíti a dolgomat a kötény, melyet visel, s ahogyan kinéz… Az a sütőkesztyű a kezein mindenesetre kifejezetten nevetségesen hat.
-            Enyhe szívrohamot kaptam, hey! Egyébként meg, hogyhogy itt vagy? És mégis hogy tudtál bejönni? És mióta vagy itt? Egyébként pedig min ügyködsz? – indulok meg irányába a sok kérdésemmel együtt és derekát átölelve, a mellkasához bújok. Másfél hete, hogy nem láttam, és az utóbbi időre való tekintettel rettentően hiányzott már. Jól ismert kölnije orrjárataimba kúszik, fehér, kissé áttetsző pólója enyhén feszül széles vállain, és basszus, ha nem lenne az unokatestvérem, szinte biztos vagyok benne, hogy folyna utána a nyálam!
Már ha levenné azt a nyavalyás, barna kesztyűt.
-            Még mindig tartod magad ahhoz a rossz szokásodhoz, hogy nem zárod be magad után az ajtót, ha otthon vagy – forgatja meg szemeit. – Erről le kéne szoknod, Bipi! – dorgál meg, és egy barackot nyom a fejem tetejére, miközben visszasétál a pult mögé, és egy bögrét vesz ki a szekrényből, amelybe aztán beletör két tojást. Többi kérdésemet válasz nélkül hagyja, de szemet hunyok felette. Felvont szemöldökkel nézem, mennyire otthon érzi magát a konyhámban, és elmondhatatlan örömöt okoz nekem ez az egyetlen, apró, jelentéktelen kis mozzanat. Arról már nem is beszélve, milyen öröm tükröződik az arcáról!
-            Ugye tudod, hogy még két év korkülönbség sincs közöttünk? – kérdezem meg a biztonság kedvéért. – Louis az, aki a társaságomban használhatna ilyen kifejezéseket. Degradáló. Nem tetszik.
-            Szokd meg, töpszli – mondja, miközben a frigóba nyúl, s az előre bepácolt húst a pulton elhelyezett vágódeszkára teszi. – Ideadnád a kést?
-            Töpszli?! – Mi? Vajon hogy jött ez neki?! És mégis mi a fenére készül? De nem kérdezek vissza, csupán a pulton elhelyezett fatárhoz nyúlok, és kihúzom az egyik, jól élezett vágóeszközt. Felé nyújtom, de erre csak megrázza a fejét, s azt kéri, tegyem le, mert nem hajlandó elvenni egy kést a kezemből. Babonás a drága… Úgy hiszi, ez a gesztus azt jelenti, akkor használná rajtam. Vagyis azon, aki a kezébe adja. De nem ítélkezem, mert én sem mennék át létra alatt, borítanám fel a sót vagy törnék be egy tükröt… így is pórul jártam, amikor legutóbb megtörtént. Hiszen másnap otthagytam az oltárnál a szerelmemet! Mi ez, ha nem karma?!
-            Akkor nem tudom. Csibe. Tudja a fene! A lényeg, hogy pici vagy, kint meg esik, ezért ki kellene menned, hogy megnőj! – vonogatja a vállát szórakozott hangon, miközben óvatos, látszólag tapasztalatlan mozdulatokkal filézni kezdi a szárnyast.
Tekintetemet az ablak felé kapom, és elképedek. Jószerivel az állam is leesik, kint ugyanis tényleg szakad már az eső, nem is akárhogy! Los Angelesben ez igen ritka, így hát, mint akinek rakétát dugtak a fenekébe, úgy kezdek szaladni a laptopomért, majd fellélegzek, amikor meglátom, hála a jó égnek, semmi baja sem esett. Bár nem is eshetett volna, tekintve, fedett részen hagytam az imént. Teraszon, tető alatt, hintaágyban… De sebaj. Egy kis mozgás sosem árt…
-            Egyébként, ha már Louis-nál tartunk. Mizu veletek? – hallom Liamet a hátam mögül. A hintaágy előtt ácsorogva, a laptopot szorongatva fordulok felé, és megvonom vállaimat. Az unokatesóm a tölgy ajtókeretnek dől, és kidolgozott, tetovált karjait összefonja mellkasa előtt. Ajkaira féloldalas mosolyt kanyarint, és bátorítóan pislog rám azokkal a hatalmas, barna szemeivel.
-            Nem tartottunk Louis-nál, csupán említettem, mint viszonyítást, már az életkoromra tekintve – kezdem, de csak, hogy valamibe bele tudjak kötni. Liam közelében szeretek csipkelődni… Talán ezért is hív néhanapján Csibének! −, És mi lenne? Természetesen nem beszélek vele, nem is értem, miért kérdezted. – Lehuppanok a virágos mintájú párnás hintaágyra, és a combomra helyezem a gépemet. Lábaimat kinyújtva és felemelve nézelődök, mindenhova, csak Liam szemeibe nem. Tudom, ha mégis megtenném, elárulnám magam, hogy de, én igenis beszéltem Tommoval.  Igenis „van velünk valami”. Frusztráció, és ha jól sejtem, halvány utálat is. Amit rettentően rosszul viselek. Noha nem mutatom…
-            Tudom, mikor hazudsz, Ava – nevet fel Liam fejét hátravetve, és ellöki magát a kerettől. Hosszú lábaival gyorsan átszeli a teraszt, és mellém ül. Felém fordul, de nem beszél. Keresi a szavakat, én pedig megelégszem ezzel a csönddel. Tulajdonképpen imádom, ahogy a kövér vízcseppek a tetőn koppannak, s ez visszhangot ver a késői órákban a csendes környéken. Imádom az eső szagát, a hangulatot… Olykor tükrözi legbelsőbb érzelmeimet. Mintha a lelkemben is vihar dúlna, és ez most egy rettentő okos gondolat volt tőlem, azt hiszem, dátumozni is kellene, mert nem sokszor fordul elő mostanában. – És Styles-szal? Vele van valami friss? Pletykáljunk már…
-            Pletyizni akarsz? – kérdezek vissza nevetve, és a mellettem lévő kisasztalra helyezem a laptopomat. – Akkor pletyizzünk. De készülj fel, Payno, régen mondtam már neked olyanokat, amiket most fogok, ezért nem tudom, mennyire lesz értelmes. Csupán kikívánkozik, és ne haragudj, ha nyers leszek vagy buta…
-            Ne hülyéskedj, Ava – csóválja a fejét, és kis kezeimet hatalmas mancsai közé veszi. Masszírozni kezdi a tenyeremet, és megmosolyogtat ez a gesztus. Régen is mindig ezt csinálta… és a feltörő érzésre muszáj lehunynom a szememet, és nosztalgikusan elmosolyogni. – Nem emlékszem olyan alkalomra, amikor te kiöntötted nekem a szíved, és az ne lett volna értelmes. Esküszöm, valahogy zsigerből jönnek a szavak az esetedben. És hülye lennék meggátolni! Néha még az is az eszembe jut, hogy papírra vetem. Zsírkirály dalszöveg lenne belőle! – vigyorog rám, szemei körül összefutnak a nevetőráncok. Imádom őt, és szörnyű érzés belegondolni, mennyi ideig nélkülöztem a társaságát a saját marhaságom miatt. Nem olyan kevés ideje már, hogy visszakaptam, mégsem tudok hozzászokni az érzéshez, ami elkap, miközben az unokatesóm közelében tartózkodom. Leírhatatlan, meg sem próbálom megfogalmazni.
-            Szerettél már valaha annyira, hogy érte akár meghalni is képes lettél volna? – kezdek neki egy rövid hallgatás után, mialatt összeszedtem kavargó gondolataimat. Úgy tervezem, most először leszek igazán őszinte, és mélyenszántó, legősibb gondolataimat is a felszínre hozom, nem foglalkozva a mindent felemésztő fájdalommal, ami közben magával ragad. − Nem? Akkor elmondom, az milyen. Alapvető dolog, hogy nem tudsz enni és aludni, már a legelső napokban, amikor még nagyon friss a seb. Utána egyszerűen muszáj, noha számolni kell azzal, visszajön. Gyomrod, akár a gombostű teteje. Minden éjszaka felébredsz, ha nem vagy képes magadban letisztázni, és ez maga kínszenvedés. Egyszerűen nem tudod, hogyan kéne elszakadnod valakitől, akit szeretsz. Aki iránt olyan elképesztő mértékű imádatot és… nos, csodálatot érzel, mint senki más iránt ezen a nyamvadt világon. Mással ezt nem beszélheted meg, mert félsz, hogy végül rosszat fognak gondolni róla. Most is félek megosztani veled a gondolataimat, Liam, pedig nem egyszer tettem már meg, és ah, tudom, hogy neked mindent elmondhatok, de basszus… most az egyszer tényleg nincs olyan könnyű dolgom. Valahogy azonos ez azzal, amikor először mentünk el sétálni, és tudod… elmondtam neked mindent. Nos… szerintem neked is kétes gondolataid lehetnek rólam, de úgy vagyok vele, kit érdekel?! Néhanapján elkap az az érzés, hogy feleslegesen cipelem magammal ezt a hatalmas terhet, de aztán rájövök, nem teher, mert van, aki segítsen nekem elbírni a súlyát. Úgyhogy van, hogy egymagamban sírok, hogy úgy érzem, kész, vége, ennyi volt. Ugyanakkor van, amikor társaságom is van a szenvedésben, a Harryt való hiányolásban. Kín, Liam, érted?! És a legjobb az egészben, hogy nincs elég vér a pucámban elé állni, és beszélni vele. Vagy ha épp lenne, akkor ő az, aki elmegy, mint ahogyan az utolsó két alkalommal is tette. Annyira megértem, Liam, de annyira megértem! Ki az a hülye ember, aki bájcsevejt akar folytatni azzal, aki orvul cserbenhagyta?! De mégis csak a szép, szerelemmel teli percek jutnak eszedbe, Liam... Minél erősebben akarod őt kitörölni a szívedből, mint ahogyan azt már sokszor eldöntötted, annál hosszabb lesz minden újabb, nyamvadt nap. Ez olyan, mintha az év mind a 365 napján szakítanátok. Te szeretnél naphosszat vitázni Sophiával, hogy aztán éjféltájt szakítatok, majd éjjel egykor kibéküljetek, s ezt aztán minden nap elismételni? Nem ismerem a lányt, de bizton tudom, hogy a válaszod egy böhömnagy nem lenne. Na meg, ha belegondolok… mégis az a gondolat fáj legjobban, hogy én nem hiányzok neki annyira, mint amennyire ő nekem. Mintha már el is felejtett volna engem, és boldogan éli új életét. Nem lehet nehéz kitörölni engem, Liam, én tudom. Tökéletesen tisztában vagyok azzal is, hogy meg sem érdemelném a megbocsátást, és valószínűleg el sem fogadnám. Semmi mást nem akartam, csak meghalni, de ahhoz sem volt merszem... Mert féltem, hogy akkor soha többé nem láthatom őt. Nos, Payno. Most már van egy halvány elképzelésed arról, mi jár a fejemben, amikor meglátom?
-            Ava… Basszus, nincs. Most csak azt tudom, hogy neked írónak kellene menned. Tuti, hogy tarolnál, ráadásul már ne haragudj, de az emberek zabálnák a könyveidet. És szerintem Harry drága is belemenne a kiadatásba. Mit gondolsz? Megírod életed nagy könyvét?
-            Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem, Liam – válaszolok halk, fojtott hangon. A sírás kerülget, még sosem ástam ilyen mélyre. Még sosem beszéltem arról senkinek, hogy megfordul a fejemben az, könnyebb lenne elviselni a kínt úgy, ha egyszerűen megszűnnék létezni… Még sosem éreztem, hogy ilyen nehéz lenne ez az egész. Ugyanakkor egyszeriben olyan érzés kerít hatalmába, ami ahhoz hasonlítható, mint a megnyugvás. – Köszönöm, hogy meghallgattál. Sokat jelent ez nekem. Tényleg – félszegen felé fordulok, és ajkaimat apró, szinte észrevehetetlen mosolyba rántom. Aztán közelebb csúszok hozzá a párnán, és vállára hajtom a fejemet, majd lehunyt szemeim leplén elképzelem, ahogy mindezt Harryvel élem meg. Hogy neki öntöm ki a szívemet. Hogy együtt élünk, és nemsokára menni kell a gyerekekért az oviba. Hogy sokat veszekszünk, ám a nap végére mindig kibékülünk, mivel jó szokásunkhoz híven, nem tudunk sokáig meglenni a másik nélkül. Mindig is nagyon ragaszkodóak voltunk… Talán ezért okoz most ekkora fájdalmat az, hogy olyan távol érzem őt magamtól, mint még soha.

Becsülettel megmondva fogalmam sincs, mennyi idő telt el, de azt a vagy sok, vagy rövid időszak nem telt el mással, csak hallgatással. Liam közelében általában így működnek a dolgok, ez csak most realizálódik bennem. Kibeszéled a lelkedet is, a végére rettenetesen fáj a fejed és a torkod is kapar, ha tényleg a végére tudsz érni, s nem kap el a sírógörcs – ha mástól nem, a pillantásától és a megértő, bizalmas hangulattól −, hogy aztán totál kussban ülj mellette, s átgondold mindazt, amit kiadtál magadból. Nos, ez velem is így történt. Aztán szinte forgatókönyvszerűen Liam egyszer csak felpattan, és ettől én majdnem oldalt esek a hintaágyon, olyan váratlanul ér ez a mozdulat, de szerencsére kezemmel gyorsan kitámasztom magam, s morcosan pislogok fel a srácra. Leeyum kedvesen kinevet, majd jobbját felém nyújtva segít felállnom. Amint ez megtörténik, gyorsan a MacBookomat is magamhoz veszem, a hónom alá veszem, olyan óvatosan, ahogy csak lehet, és az unokatesóm után indulok, némileg még mindig kábultan. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy beszélni azt nem tudnék…
-            Baszki, a krumpli… - szitkozódik suttogva, nehogy én is észrevegyem a bukását, amikor a konyhába érünk. Csakhogy észrevettem, s golflabda méretű íriszekkel nézek a srácra, aki hirtelenjében nagyon tanácstalannak tűnik, s egy konyharuhát felkapva legyezni kezdi az egyébként nem is füstölgő, csak simán szénné égett burgonyát a kedvenc serpenyőmben.  Jajj. – Hát, cseszdmeg, pedig mennyire igyekeztem!
-            Nem lehet mindenki egy Gordon Ramsay – nevetek fel, pedig eddig sikeresen visszatartottam. És még milyen kedvesen fogalmaztam! Tudtam volna én csípősebben is, ám a gondolat, hogy Liam ki tudja, mikor, de összehozta a vacsiféleséget, ráadásul még el is felejtette, s hagyta szénné égni… Egyszerűen lenyűgöz ez a fajta törődés. Pláne, hogy nem is volt itthon krumpli! Ezért szinte biztos, hogy elment a boltba, vett egy nagy zsákkal, majd lényegében betört hozzánk – jó, ahogy mondta, nem volt zárva az ajtó… −, s sütögetésbe kezdett. – Mindegy, a gesztus is értékelendő, Payne!
-            Igen, Heart?
-            Ja, James!
-            Hey, csitt van, Michelle! – vág vissza, szinte kiabál, annyira beleéli magát, és arcán látszik, tényleg igyekezett valami jóval szolgálni. Csak az a baj, hogy nem igazán sikerült neki. – Nialler nemsokára ideér, basszus, és nem tudom mivel várni.
-            Nálunk akarod te valamivel várni a te haverodat? – összegzem a dolgokat, és csücsörítve, mutatóujjammal arcomat ütögetve nézek rá, majd felvonom szemöldökömet, és egy hatalmasat bólintok. – Értem. Minden világos. Tényleg. Oké.
-            Gondoltam megleplek…
-            Meglepetés a javából, uncsitesó – biccentek, és az egyik székre feltornászva kikapok egy kissé már megbarnult banánt a kosárból. Szomorúan konstatálom, a vége csonkosra lett törve, ezért biggyesztve teszem vissza a fonott garabóból.
Liam csöndesen figyel, a konyharuhát a nyaka mögé csapja, a végeit markában tartva, fejét enyhén hátrabillentve. Tanakodva méreget, én felvonom szemöldökömet, és keresztbe fonom lábaimat. Hála a jó égnek, a legutóbbi orvosi vizsgálat alapján a bordám viszonylag rendeződött, bár a fűzőtől még nem szabadultam meg… noha nem is gondoltam ennek a lehetőségére, még legmerészebb álmaimban sem. Én? Áh, dehogy! Soha.
Aztán megforgatja a szemét, és a gyümölcsért nyúl, hogy aztán körömmel szétszedve a csonkos végét, felém nyújtja a kalóriában dús, sárga finomságot. Tekintete rosszalló, majd egy rejtett mosollyal megrázza a fejét, s a sütőhöz guggol,  hogy ellenőrizze azt, bármit is tartalmaz. Teljesen olyan érzésem van, mintha ő lenne otthon, s én vendégeskednél nála. Pedig ez nem így van. És ez lenyűgöz. Liamnek minden olyan könnyen megy!
-            Te tényleg nem változol, Bipi – jegyzi meg, jól szórakozva rajtam. Megrántom a vállam, és egy jó nagyot harapok a banánból, majd hümmögve rágcsálok, és egyik kezemmel megtámasztom a fejemet is, államat az öklömre téve. Lehunyt szemekkel élvezem a produktum ízét, nagyon szükségem volt már valami táplálékra, mert a kinti beszélgetésünk során annyira megéheztem, hogy már az ájulás kerülgetett. Ráadásul, ha jól emlékszem, a mai napon a reggeli kávén kívül még nem nagyon fogyasztottam semmit sem. Liam összevonja szemöldökét. – Előre is bocsi, de túl magasra dobott labda volt, egyszerűen kihagyhatatlan – vezeti fel a hatalmas poént, ami biztos, hogy nagyon béna és fájdalmas lesz! −. De valahogy nem tudom figyelmen kívül hagyni, milyen jó lehetett Harrynek…
Kell egy kis idő, mire leesik a dolog. Nem tudom összerakni, hogy jön ide Harry. És, hogy neki jó volt-e. Micsoda? És miért? Aztán Liam a kezemben tartott termékre biccent, s nekem hirtelen leesik a dolog.
Nagyot hördülve ejtem a pultra a banánt, és kézfejemmel megtörlöm a számat. Liam teli szájból felröhög, és tenyereit felemelve, felém tartva védekezik, nehogy valamit hozzá vágjak, úgy lendületből.
Felfordult a gyomrom… Nem viccelek, tényleg a hányinger kerülget!
-            Hogy te mekkora egy állat vagy, Liam James Payne!
-            Mondtam, hogy sajnálom!
-            És azt hiszed, ez felment a perverz fantáziád miatt rám jött rosszullét okozója által… várj… ez így nem túl értelmes, de… igen! Nem… Fujj! – hördülök fel, de ezt nem azért teszem, mert annyira undorodnék a dologtól. Nem vagyok egy prűd kislány… Inkább az borít ki, hogy ezt az unokatestvérem szájából kellett hallanom, ráadásul… hát… igen. Öcsém, én ma felettébb értelmes vagyok!
-            Nemsokára ideér Niall, Ava. Szedd össze magad – nevet fel végül az unokabátyám, majd vállára dobva a konyharuhát elsétál előttem, s útközben egy gyors puszit nyom a hajamba. Próbálom visszaküzdeni a késztetést, miszerint visszaadjam a banánt, s úgy áll a dolog, hogy sikerül is, amikor a következő pillanatban a csengő éles hangja miatt felkapom a fejem, és kénytelen vagyok az ajtóhoz menni. Nos, jelenlegi állapotomban ez ne túl jó dolog, mert a gyomrom rendesen bucskázik, de végül sikeresen eljutok a nyílászáróig. A kukucskálón kinézve nem látok senkit, ezért felvont szemöldökkel, érdeklődve nyitom ki a tölgyfa ajtót, majd lépek ki a lábtörlőre az egyik lábammal, közben a másikkal hátul egyensúlyozva a levegőben, s a félfába kapaszkodom. De nem látok senkit, s már pont csuknám vissza az ajtót, és magamban dohogva szidnám a jófej gyerekeket az utcában, akik szerint vicces másokat feleslegesen kirángatni, amikor halk nyüszörgést vélek felfedezni, közvetlenül a lábaim elől. Fejemet lehajtva veszem észre a dobozt, rajta kisebb-nagyobb lyukakkal, és hajamat a fülem mögé simítva guggolok le érte, hogy aztán alulról megfogva felemeljem. Meglepődök a súlya miatt, felettébb érdekel, mégis mit tartalmazhat a doboz, noha vannak sejtéseim… hiszen egy levél csak nem nyüszítene! De szeretném, ha tévednék, ezért még utoljára végigvezetem a pillantásomat az utcánkon, de egy lélek sem tartózkodik kint – hülye is lenne esőben focizni vagy ugróiskolázni… Majd visszalépek a lakás melegébe, és lábbal húzom be magam mögött az ajtót.
-            Liam, jött egy csomag! – kiáltom el magam, és az unokatesóm egyből meg is jelenik, vizes kézzel átveszi a kartondobozt, és a feje fölé emelve vizsgálgatja. – Tedd már le! Összetörik.
-            Szerintem ez nem egy kifejezetten törékeny dolgot tartalmaz, mivel át van ázva az alja, azaz az állat, ami feltehetőleg benne van, összepisilte magát. Ki küldte? – néz rám féloldalasan, arca semmitmondó. Megvonom a vállam. Tényleg fogalmam sincs… - Akkor amondó vagyok, nyissuk ki, és csak megtudjuk!
Egy egyszerű mozdulattal szétnyitom a doboz tetejét, amint az már a parkettán van, és mellette térdelve a szám elé kapom kezeimet, amikor meglátom a kiskutyát, aki benne lapul.
-            Hát ő meg… - kezdi Liam elképedve, de elcsitítom azzal, hogy kiemelem a kisállatot, és a mellkasomra teszem, hogy valamelyest lenyugodjon. Aprócska mancsaival nyakam köré kulcsolja magát, remeg. Vagy fázik, vagy fél… Lehet, mindkettő, úgyhogy simogatni kezdem, és bár tudom, nem válaszolna, de kérdezgetem, hogy hívják, s honnan jött… Annyit tudok, hogy elképesztően hasonlít Noára, és emiatt még jobban belé szerettem. − Te, van itt még valami!
-            Micsoda? – gügyögöm. Még nem szakadtam ki a kutyus bűvöletéből, ezért nem váltok még vissza normál beszédstílusra, de amint észreveszem magam, megköszörülöm a torkom, és Liam felé fordítom a fejem. – Micsoda? – ismétlem meg, s a kutyust az egyik karomra fektetve, a már Liam kezében tartott papírka felé nyúlok.
Rossz előérzetem van. Amikor legutóbb ilyet kaptam, nagyon nem örültem neki… és ha emlékezetem nem csal, ugyanaz a fajta papír van már a kezemben, mint anno. Szívverésem felgyorsul, a kutyust automatikusan átadom az unokatesómnak, és törökülésbe vágva magam, széthajtogatom a pergament. Aztán elkerekedett szemekkel olvasni kezdem a sorokat.

„Emlékszel anno Noára? A kutyára? Akit otthagytál, pedig nem is te akartad? Nos, neki most édes kölykei születtek, s a gazdájának nincs rájuk szüksége. S mivel a világ amúgy is köréd építi a használt és felesleges cuccokat, úgy jött a lépés, ez a csöppség a Tied. Gondoskodj róla, s ne törd össze úgy, mint a gazdáját!

Oh, és egyébként pedig: Dinnyeszezon van. Darren is szereti a dinnyét. Te is az vagy, tuti bejössz majd neki. Jó étvágyat. Ps.: Hozd már helyre, az istenit neki!”


Hiii,
So, hogy tetszett? Megsúgom, talán ez eddig a leghosszabb rész, amit ide írtam. Egészen pontosan 4439 szavas, és több, mint tíz oldalas. :') Annyira belemerültem a Liava (hahah igen, Liam plusz Ava) párosba, hogy el is felejtkeztem magamról. És noha úgy érzem, annyira nem izgalmas maga a rész, sok olyan dolog el lett rejtve benne, amire ha rájöttök, gazdagabbak lesztek... nos, egy megfigyeléssel. :D YAS!
Egyébként elképesztően sajnálom, tényleg, hogy ennyi ideig kimaradtam. Indoknak ismét a sulit tudnám felhozni... Vizsgák, javítások, év vége... minden közbejött, és röstellem, de hétvégén nem az volt az első gondolatom, hogy leüljek a laptopom mögé, hanem, hogy ÁÁÁÁÁGY. 
És mit gondoltok az üzenetről? A részről, úgy ámblokk? És Liamről? Na meg Darrenről? Én imádom a kutyust, élőben is, és awh. :3 Imádtam írni ezt a részt, a végéért pedig bocsánat. :D
Köszönöm szépen az előző részhez érkező kommenteket, és ÚRISTEN, ezt a rengeteg megtekintést is! A feliratkozókról már nem is beszélve! Imádtalak Titeket, nem tudom elégszer megköszönni, hogy itt vagytok nekem. :') 
Még mindig aktuális, ezért ki is írnám: 

50 feliratkozónál Harry szemszög várható!
all the love, RS