2017. december 11.

Harminckilenc // Anglia varázsa

heyhey :) 
Ahogy tegnap ígértem, úgy ma itt is volnék. Mivel ezen kívül már csak négy rész van hátra és egy epilógus, így kicsit felgyorsulnak a dolgok. Beindul a pörgés, és bevallom, én magam imádom ezt! A következő rész hatalmas kedvencem, remélem, nektek is tetszeni fog majd, mint ahogy ez is. Jó olvasást <3 xx


bea miller kép
Másfél év alatt rengeteg minden történhet az emberrel, és ha megengedjük magunknak azt a luxust, hogy élvezzük, ami történik velünk és nem túléljük, hanem bátran megéljük az akadályokat, melyeket az élet nap mint nap elénk gurít, rengeteg mindennel gazdagodhatunk utunk során – a titok csupán az, hogy mosollyal ébredj az arcodon, na meg, hogy a legnehezebb hétköznapokon is át tudj lendülni; valami jobb reményében. Természetesen ez egy elég bátor kijelentés, mivel a nehézségeknek is vannak különböző fokozatai, és nyilván nehezebb boldogan felkelni egy nagy veszteség, mint egy odaégetett vacsora utáni reggelen, de mindez attól is függ, hogy a napos oldalát nézzük-e a történteknek, vagy sem. Ugyanis, ha van napos oldala, miért ne lehetne arra koncentrálni?!
Persze nem volt egy zászlós menet ez a kaland sem, viszont biztos vagyok abban, hogy jól vettem az akadályokat, és hosszútávon megérte ez a változás, mely nem az első volt az életemben, és talán nem is a legnehezebb, de ott, abban a percben, mikor meg kellett hoznom a döntést, miszerint költözünk-e vagy sem, elvállalom-e az állást vagy sem, ez igenis egy nagyon komoly vállalkozásnak számított.

Február másodikát írunk, és amint kiérek az előcsarnokból, egyből összébb húzom magamon a dzsekimet. Bár a huszonnégy fok jónak számít így, tél végén, de a hajnali hat órás kelésem meghozta a hatását, s így, fél hét körül kifejezetten fázom. Cady kicsit lemaradva bandukol mögöttem, mélyen a mobiljába merülve. Vállam fölött hátrapillantva látom, éppen bőszen válaszol valakinek IMessage-en, és felteszem, az a bizonyos valaki csak Tristan lehet. Élénknek tűnik és boldognak, határozottan önfeledtnek. Ezt betudhatnám annak is, hogy szombat lévén nem kell suliba mennie, viszont nekem kötelező megjelennem a szokásos szombati összeröffenésen, s ez inkább lehangoló, már a kora reggeli kelés miatt – úgyhogy ezt egyből el is vetem. Utána rögtön rájövök, hogy a jövendőbeli vőm miatt ilyen izgatott és éber, és emiatt egyszerre fog el az izgatottság (az öröme miatt) és a nagyfokú aggodalom is. Senki nem akarná, hogy összetörjék a gyerekének a szívét! Nos, ezt még ennyi idő távlatában is bizsergető érzés kimondani – gondolom.
A zebránál végül beér és zsebre teszi a mobilját, valószínű azért, mert Tristan visszaaludt. Ismerem egy ideje a srácot, és pontosan tudom, hogy a minimum, amikor hétvégente kimászik az ágyából, az a tizenegy óra. Cady sokszor panaszkodott emiatt, ugyanis nevelt lányom hétvégente is korán felkelt, általában előbb is, mint én, s így nehéz volt összeegyeztetniük a találkozókat és a csevegéseket, melyeket egyébként volt, hogy Tristan jobban igényelt, mint Cady – és ilyen ez a mostani eset is, amikor felkel hét órakor, hogy jó reggelt kívánhasson CC-nek, majd aztán visszaaludjon, hogy aztán délben, amikor találkoznak, friss és üde lehessen. Kifejezetten aranyosnak találom egyébként ezt a rendszert, amit kialakítottak az elmúlt egy év során, ugyanakkor idegesít, amiért a napi huszonnégy órás kapcsolattartás ellenére sem képesek lerendezni egy normális kapcsolattá-válós beszélgetést. Úgy látszik, Cady kezd egyre jobban rám hasonlítani: ő sem szeret túl hamar nevet adni a gyereknek.
- Uh, Ava! – kapja rám a fejét az irodaház interaktív faláról, és csillogó szemekkel, beharapott alsó ajakkal kapcsolja össze pillantásunkat. – Ma van Harry szülinapja! Nahát, huszonöt éves lett! Basszus! De durva már...
- Hey – szólok rá a csúnya beszéd miatt, viszont csupán egy szemforgatást kapok válaszul. – És igen, tudom, hogy ma van a szülinapja. Liam külön felhívta rá a figyelmemet tegnap este, de mivel jó ideje nem beszéltünk, sőt, mivel a legutolsó alkalommal, amikor találkoztunk, külön megkért, hogy ne keressem többet... nem is tudom, miért, de valahogy nem ugrálok az örömtől, amiért végre lehetőségem adódik felhívni a srácot.
Talán még sosem hazudtam ekkorát Cadynek. Nem is, nevezzük inkább lódításnak, hiszen nem volt ez kifejezetten egy hazugság, inkább csak az igazság elferdítése. Ez így ér, ugye? Hiszen mégsem mondhatom el, hogy régi jó barátom, a Cetlis Ember figyelmeztetett Harry születésének napjára, nem? Vagy megijeszteném Cadyt vagy én jönnék rá, ez mégis mennyire nincs rendben – mert ha hangosan is kimondom, hogy ez még mindig tart, csupán nagyobb szünetekkel, akkor azt hiszem, frászt kapnék. Jobb, ha megtartom magamnak ezt az információt: akkor talán még én sem fogom fel, úgy Isten igazából.
- Bla-bla-bla – gúnyolódik, kezeivel külön ráerősítve szavaira a jól ismert mozdulatokkal, amely a felesleges szövegelésemre vonatkozik. Az égnek emelem tekintetemet, majd, miután zöldre vált a lámpa, menekülőre fogom. – Ó, kérlek! Epedezel azért, hogy láthasd!
- Honnan szeded ezt?!
- A múltkor hallottam, ahogy a Kiwit hallgattad a konyhában – néz rám tudálékosan, egy csibészes mosollyal, amiért sikerült sarokba szorítania. Ravasz!
- Igen, mert gyümölcssalátát készítettem! Adta magát a helyzet – emelem magam elé kezeimet ösztönösen védekezve, viszont rögtön utána meggondolom magam. Csírájában kell elfojtani ezt a témát, amíg még nem túl késő. – De tudod, mit? Nem kell magyarázkodnom egy olyan tökfejnek, mint te! – S csípőmmel játékosan oldalra lököm. Csilingelő nevetése visszhangot ver a keskeny mellékutcán.
- Időnk, mint a tenger, Ava! Mostanában egyre jobban értem a felnőttek problémáit, mert Tristan pszichológusnak készül, és így sokat mesél a szakmáról és minden ilyesmiről...
Egy sunyi pillantást vetek felé, mint aki tökéletesen érti mondandójának háttértartalmát. Cady belepirul egyetlen nézésembe, amely prímán szemlélteti, mennyire telibe trafáltam. Viszont ő is Harryt illetően.

A legutolsó alkalom, amikor találkoztunk, több mint másfél éve volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam rá ez idő alatt, ugyanis sokszor eszembe jutott: főleg, mikor az abortuszom évfordulóját ünnepeltük, immár Miamiban. Komikus, mennyi városban volt alkalmam a megemlékezésre – azon a ponton viszont egyből lekonyult az a mosoly, mely a vicces, mindinkább nevetséges helyzetre utalt: Harry SMS-ére, melyben három betű állt csupán: RIP. Itt inkább valami töményre lett volna szükségem, azonban sikerült a helyén kezelnem a helyzetet, és ahelyett, hogy valami iszonyat rondát válaszoltam volna, szó nélkül hagytam az üzenetet, sőt, ki is töröltem. Nem volt szükségem negatívumokra, főleg, mert akkortájt volt egy nagy vitám is Skye-jal azt illetően, bele szeretnék-e kezdeni egy olyan komoly, hosszútávú elköteleződésbe, mint egy távkapcsolat. Reggel megjelent az ajtónkban, ezzel rendesen meglepve minket, és másfél hétre itt is maradt. Csodálatos napok voltak, remekül éreztük magunkat és sok jó programot szerveztünk hármasban, viszont az utolsó napon sikeresen elrontottam a hangulatot, majd, ahogy az utána kiderült, a kapcsolatunkat is. Valahogy így zajlott ez a beszélgetés:
- Nagyon kedvellek, Ava. Tényleg. Régóta és eszelősen. Veled szeretnék lenni, és végre összeszedtem a bátorságomat ahhoz, hogy ezt elmondhassam – nyújt ujjaim felé, és közelebb vont magához a párnákon, hogy ne a kanapé két végében ücsörögjünk. Szembefordultam vele, hogy nyíltan beszélgethessünk, és ő ugyanígy cselekedett. Összefont ujjainkat magunk mellé emelte, és összesimuló mellkasunknak köszönhetően éreztem minden egyes nyavalyás szívdobbanását. Magabiztosan folytatta, és én ezzel egy időben kezdtem egyre inkább elveszíteni a fonalat. – Szerintem képesek lennénk a távkapcsolatra. Elég laza a munkaidőm, gyakran meg tudnálak titeket látogatni, de hamarosan te is kiveheted a szabadságodat, és hazajöhetsz. Megoldanánk.
A szavak a torkomra forrtak. Képtelen voltam megszólalni, bárhogy is erőlködtem. Tátogtam, mint egy nyamvadt hal – talán pont az, amelyiket aznap vacsorára készítettem. Nos, Skye már nem kóstolta meg, annál jóval hamarabb távozott. Abban a pillanatban inkább arra szerettem volna koncentrálni, mennyit szenvedtem a filézéssel, mint hogy vajon szeretem-e őt. Jobban mondva, szeretem-e eléggé ahhoz, hogy elkötelezzem magam, és az övé legyek. Megérdemeltem volna azt a kincset, amit a lelke jelentett számomra? Készen álltam arra a lépésre, hogy kimondjam, a barátnője vagyok valakinek? Fecseghetek össze-vissza, de akkor sem gondoltam volna, hogy pont akkor hozakodna elő a témával, pont akkor, amikor el akartam dicsekedni a festményeimmel, amiket az odaköltözésünk óta készítettem. Rendkívül büszke voltam mindre, szerény véleményem szerint sokat fejlődtem az idő folyamán, és másra sem vágytam, hogy megoszthassam az örömömet Skye Hendersonnal: azzal a fiúval, kinek véleményére a leginkább adtam. Mégsem voltam képes azt a választ adni, amire ő vágyott – inkább felpipiskedtem, közelebb hajoltam hozzá, két kezem közé fogtam férfias arcát, és puszit leheltem  állára. Tudtam, hogy nem lennék képes teljesen nekiadnom magam, és az utolsó, amit tenni akartam, az a szívével való csalfa játék. Biztosan tudtam, hogy voltak érzéseim iránta, hülye lettem volna nem beismerni, viszont az, amit egy kapcsolat jelentett volna, ráadásul vele... nos, arra még nem voltam felkészülve.
Ezt követően egyre kevesebbet beszélgettünk, és amikor hívtuk egymást, akkor is a karton-kérdéseket tettük fel egymásnak. „Hogy vagy?”, „Mit csináltál múlt héten?”, „Láttál mostanában valami jó filmet?” Egy idő után olyan kínossá vált a hangulat, hogy már konkrétan feszengtem beszélgetéseink során, s emiatt a szívem szakadt meg.
Mayna és én rendkívül jól bírtuk a távolságot, ugyancsak kötetlen munkaideje miatt sok időt töltött nálunk. Vele sikerült a kapcsolattartás, nem volt olyan nap, hogy ne beszéltünk volna – őszintén, egy idő után ki sem bírtam volna. Elmondása szerint gyakori látogatásának az égvilágon semmi köze nem volt a lakáshoz, amely a munkámmal járt, „óh, dehogy is!”. A penthouse, melynek második emeletén élünk csodálatos környéken van, közel mindenhez, és még Caleb is egy köpésnyire él tőlünk. Konkrétan a fölöttünk lévő lakásban.
Ronnie is rendszeresen jelentkezett, hosszasan el tudtunk beszélgetni, azonban mindketten tudtuk, ez már sosem lesz olyan, mint előtte. Ő tette meg az első lépést, viszont én az utolsót: és meg kell, hogy mondjam, egyetlen percét sem bánom annak, hogy így történt, ugyanis azzal, hogy mi ketten eltávolodtunk, Mayna és én olyan közel kerültünk egymáshoz, ahogy nem is hittem, hogy egy barátságban az lehetséges. Sokszor elmondtam már ezt, viszont úgy érzem, nem elégszer. Maynes mindig kihozza belőlem a legrosszabbat, s ez a legjobb, ami történhet velem. Ha nem lenne, Cadyt sem ismertem volna meg. Az eltelt idő alatt ő és Pierce külön mentek, a pasizós életéről pedig nem igen kérdezgetem, noha érzem, van valakije, mert egyre kevesebbszer hív fel nálunk hajnali háromkor, mert „unatkozik és beszélgetni akar” – gondolom, éjféltájt van jobb elfoglaltsága is annál. Szokott mesélni Skye-ról, még ha csak érintőlegesen is, de általában kerüljük a témát; pont úgy, ahogy igyekeztem elkerülni a srácot, amikor LA-ben voltunk, különféle szülinapi bulik okául.

Sokáig úgy gondoltam, ha én egyszer huzamosabb ideig visszatérek LA-be, az csak azért lesz, mert csődbe megy a cég, vagy mert Cady úgy kéri. Viszont minden a legnagyobb rendben volt a vállalattal, és úgy tűnik, Cady is megtalálta a helyét. Rengeteg barátja van, sok iskolán kívüli elfoglaltsága és mindig hatalmas mosollyal lépi át a küszöböt, amikor hazaér. Amióta Tristan udvarolni kezdett neki és randizgatni járnak – amit mindketten bőszen tagadnak, hiszen ezek csak baráti találkozgatások! –, azóta Cady nem rest napi szinten elújságolni, miszerint Tristan bátyja, Cameron még mindig szingli. Tudta, mi történt Skye-jal, és az egyetlen indok, amiért igenis haragszom Hendersonra az az, ahogy megszakította a kapcsolatot C-vel: rögtön és gyökeresen, pedig szüksége lett volna a srácra. Nos, mostanában úgy véli, nekem van szükségem erre a Cameronra, és ezzel rendszerint elég kellemetlen helyzetbe hoz. Igyekszem normálisan reagálni, hogy még véletlenül se fogjon gyanút, de nem tudom, meddig bírom még titkolni, hogy tulajdonképpen ő is csak azért találkozhatott Tristannal, mert Cameron és én megismertük egymást, és egyre többet jártunk el közösen ide-oda. Természetesen nem randizni, eszemben sincs a Skye-jal történtek után egyből beleugrani egy másik mókuskerékbe – nem, Cam mindössze a modellemé, majd kis idő múlva egy jó barátommá vált. Nem szokás férfire azt a kifejezést használni, hogy gyönyörű, de Cameront igenis annak látom, és tökéletesen megfelel a portfóliómba, mellyel egyébként semmi tervem nincs, mindössze önnön szórakoztatásomnak szolgál. Mogyoróbarna fürtjei lágy hullámokban keretezik karakteres arcát, bozontos szemöldöke, csillogó, szürkéskék szemei és dús, cseresznyepiros ajkai egyből képesek bárkit a bűvkörébe vonni. Két naponta találkozunk egy belvárosi műteremben két, két és fél órára, és miközben én festek vagy rajzolok, remekül érezzük magunkat. Mindennemű hátsószándék nélkül élvezem azt, hogy ez az édes, huszonnyolc éves srác lépten-nyomon érezteti velem, hogy tisztel és elismer, mint embert és gyakorló festőt is, ő pedig a vasárnapi villás reggeliket részesíti előnyben, ahol rendszerint ő és az öccse, Tristan, valamint Caleb és a barátnője, Whitney, na meg persze Cady és én veszünk részt. Esetenként becsatlakozik Camék édesanyja is, aki a cégnél dolgozik, mint Caleb titkárnője. Tegyük hozzá, Cameront magát is rajta keresztül ismertem meg, nagyjából pont egy éve, amikor ebédet hozott be az édesanyjának. Egyből szimpatikussá vált ezzel a gesztussal, majd különleges személyisége is magához vonzott, és azon kaptam magam, hogy meg akarom ismerni. Ő is vevő volt erre, és hamarosan összehoztunk egy találkozót, ahol előhozakodtam a modell-témával. A csodálatos és gyönyörű barátnője, Maddie egyből bezsongott, másnapra egyből be is szervezett volna egy időpontot. Nos, mit is mondjak: Szeretem Miamit!

Délután érünk csak haza. Kissé fáradtan rogyok le a kanapéra, majd kapcsolom be a TV-t. Kényelmesen elhelyezkedem, bal tenyeremet az arcom alá simítom, és pár percre lehunyom szemeimet, hogy pihenjek picit. Gondoltam, hogy ez nem fog összejönni, de megpróbáltam – tudniillik, mindig, mikor lepihenek, megjelenik Cady és kikéri a véleményemet egy-egy üzenet kapcsán, hogy mégis mit jelenthet. Természetesen mind Tristantól érkezik. Szóval ez alkalommal, amikor Cady beesik a nappaliba, szinte már előre kigondolok egy sablon mondatot, hogy „aw, de cuki, hisz bókol!”, és felülök, hogy mellém férjen, amikor is észreveszem kezében a barna színű borítékot, melyet izgatottan szorongat. Felvont szemöldökkel, kíváncsian fordulok felé, amint mellém huppan a párnákra. C hatalmasra tágult, csillogó szemekkel és beharapott alsó ajakkal emeli rám tekintetét, és ezzel ha lehet, még jobban felkelti az érdeklődésemet. Talán Tristanék jegyet kaptak a közös kedvencünk, Ellen DeGeneres műsorába? Már hónapok óta lessük a jegyirodát, de mindig elkapkodják előlünk az összeset.
- Mi ez, CC? – nyújtom balomat kérdően. A borítékon nem szerepel más, csak a nevem és a címünk, úgyhogy most már tényleg kíváncsian lesek bele a tartalmába, és szám „O” alakot formál, mikor három, az O2 Arénába szóló jegyet húzok ki belőle. Pillantásom egyből az előadóra esik, és hirtelen háttámlának döntöm a hátamat a pillanatnyi sokktól: Niall Horan. Ezernyi emlék lepi el az agyamat, szám automatikusan hatalmas vigyorba húzódik, és miután a kettőnk közötti üres helyre ejtem a jegyeket, két kézzel a hajamba túrok.
- Ava...? – szólít meg Cady bizonytalanul. – Minden rendben van?
Nagyokat bólogatva, egy még mindig jelenlévő, levakarhatatlan mosollyal emelem fel pilláimat, majd fókuszálok nevelt lányomra.
- Persze, C. Minden a legnagyobb rendben – nyugtatom meg, teljesen elragadtatva.
- Ez azt jelenti, hogy utazunk? – harapja be alsó ajkát várakozás teljesen, miközben ölébe emeli Darrent, aki mindaddig lábunk mellett csaholt, és a füle tövét vakargatva vizslatja az arcomat.
- Hát, a jegyek vissza nem válthatóak... úgyhogy nincs mit tenni, muszáj Angliába utaznunk! Ez van – rántom meg vállaimat és teátrális sóhajt hallatok, mintha igazán nem tehetnék a dolgok alakulását illetően; és valójában ez így is van. Azonban Niall nem is küldhette volna megfelelőbb időben a jegyeket.
Még aznap, lefekvés előtt lefoglalom a jegyeket holnaputánra, hétfőre, hogy a keddi koncertre már minden rendben legyen, és sikerüljön nyugodt körülmények között elkészülnünk. Másnap reggel, miután eldobom Cadyt a zeneórájára, az iroda felé veszem az irányt. Korán van, nyolcat üt az óra, amikor ráfordulok a Sugar Square-re. Februárhoz képest csodálatos időnk van, és ahogy egyre közelebb kerülök az irodához, ismét realizálódik bennem: Miami pont az a hely, amire szükségünk van. Nem is lehetnénk jobb helyen.

Amint beérek az irodába, még a felém rohanó Ewars sem tudja lelombozni a kedvemet, pláne, hogy Cameron pár pillanattal később megdob egy SMS-sel, melyben a mai ebédről érdeklődik, ugyanis délután ismét találkozunk a szokásos szalonunkban, amit arra az időre kibérelek, s ilyenkor mindig elmegyünk előtte enni valahova, mert mind tudjuk: üres hassal sehova sem megyünk! Mosolyogva csúsztatom vissza a mobilt a farzsebembe, majd szoros ölelésben részesítem Calebet.
- Na mesélj, mi ez a nagy sietség? – könnyítem meg helyzetét.
Megvárom, míg magához tér, s újra rendes ütemben kap levegőt. Én nem sietek sehova, tökéletesen ráérek, lévén, saját magam szabom meg a szüneteket és a tempómat – a főnöké-lét előnye. Pláne, ha az ember vasárnap is dolgozik!
- Brandon üzent – kezd bele kissé hadarva. Összerántom szemöldökeimet.
- Mégis miről? Hogy „Bocs a szülinapod elfelejtéséért, íme egy Boldog Szülinapot üzi, pöcsös!”? – veregetem meg a hátát elismerően. – Ez ám az újság, haver!
- Oké, egy, köcsög vagy – húzza résnyire szemeit, viszont mielőtt még bocsánatot kérhetnék – amit amúgy nem terveztem –, így szól: – Oké, végül is jogos, de már nem érdekel, huszonhét életévem alatt talán kilencszer, ha emlékezett arra a napra, amit amúgy kihagyott – legyint, és igyekszik úgy tenni, mintha nem esne veszett rosszul az apja érdektelensége, viszont pontosan tudom, hogy nem így van. És teljes mértékben meg is értem. – Másodszor, még ha írna is, akkor sem hívna „pöcsösnek” – rajzol idézőjeleket a levegőbe egy fanyar vigyorral.
Lebiggyesztem alsó ajkamat.
- Aw, apuci nem ismeri el a kis Calebet? Milyen szomorú...
- Menj már, na! Ez a Cameron gyerek nincs rád jó hatással, vazze'! Cinikusabb vagy, mint valaha!
Vállammal játékosan lökök rajta egyet, és önkénytelenül izgulni kezdek a barna, fürtös hajú srác említésére, na meg a tényre, hogy Caleb tökéletesen tisztában van a hobbimmal és annak jelentőségével, lévén, ő volt az első, akit beavattam a néha pikánsabb témájú festményeim rejtekébe is. Azonban épp ez okból nem mondtam el eddig Cadynek – ugyanis félek, milyen hatással lesz a kapcsolatára Tristannal az, ha én a bátyjáról festegetek; a legutolsó dolog, amit nekik kívánok, az a bekavarásom. Olyan jól alakulnak, és az ösztönös féltés és aggódás mellett kicsattanó boldogságot is érzek, akárhányszor csak eszembe jutnak. Miami mindkettőnknek a legjobbat nyújtotta eddig, és izgatott vagyok, miket tartogat még számunkra ez a város.
- Szóval... mit üzent apád? – kérdezem óvatoskodva, mikor leteszem a táskámat az asztalomra, majd mellé támasztom a csípőmet, és keresztbe font karokkal várakozom Caleb meséjére. Sejtem, ez hosszú menet lesz.
- Éppen Whitney-vel reggeliztem, miután együtt tusoltunk reggel... óh anyám, az a test...
- Khm, a lényeg! – szólok közbe nevetve. Caleb bőszen vigyorogva, büszkén biccenti feljebb az állát, jelezve: ő igen is büszke reggelének eme mozzanatára, viszont én valahogy nem vagyok kíváncsi a szexuális életére a barátnőjével, már ne is haragudjon!
- Um... szóval, reggeli után meglepődve vettem észre, hogy apám háromszor is hívott, és folyamatosan üzenetekkel bombázott. Kicsit elfanyalodtam, már megszoktam, hogy nem hallok felőle és tetszett ez így, amikor megjött a legújabb SMS: egy héten belül vissza kellene utaznunk LA-be. Okokat nem írt, és amikor felhívtam, mindössze annyit árult el, hogy nagyon fontos, nincs apelláta, mert a cég jövőjéről van szó.
Elhúzom a számat.
- A cég jövőjéről? Ez nem sejtet túl sok jót...
- Ki tudja, lehet, megint sikkasztott pár millát'! – rántja meg vállait nemtörődöm stílusban. Felhorkantok.
- Ne vegyük ezt ilyen félvállról... sosem lehet tudni!
- Kopogjuk le, mi? – Erre csak felnevetek. – Szóval, visszatérünk a régi életünkbe, hm?  – kérdezi valamivel később.
- Egy hét erejéig, ha jól hiszem – javítom ki mosolyogva. – Uh, amúgy képzeld! Niall koncertjegyeket küldött! O2-s, kedden lesz. És találd ki, hány jegyem van!
- Három? – kacsint rám kacéran. – Jó spanok lettünk Horannal, simán elhiszem, hogy az enyém a legjobb helyre szól, ti meg majd valahol hátul nyomorogtok!
- Most úgy rávágnám, hogy csak kettőt kaptunk, de basszus, ráhibáztál – röhögök fel beletörődően.

Két nappal később, Cady és Tristan érzékeny búcsúja után még egyszer letisztázzuk, hogy naponta ránéz Darrenre – és természetesen boldogan elvállalja a kutyaszitter szerepét, tudva ezzel imponálhat a lányomnak. Egyszerűen nem bírok rajtuk nem vigyorogni, úgyhogy inkább lehordom a csomagjainkat. A kirendelt taxi a parkolóban vár ránk, és miután a sofőr segít betenni a cuccainkat a csomagtartóba és Cadyék is leérnek, már robogunk is. A váróban találkozunk Calebbel, akinek majdnem kétszer annyi csomagja van, mint nekünk, és háromnegyed óra várakozás után elfoglaljuk a helyünket a repülőn. A röpke 8 és fél órás repülőutat olvasással töltöm, Caleb és CC pedig végigbeszélik az időt, a létező összes témát érintve, amit csak lehet. Az átszállásoknál, amikor beülünk egy reptéri kajáldába, én magam csöndes vagyok, és bár elcsenek egy-két szemet Caleb krumplijából, de nincs nagyon étvágyam. Hányingerrel küzdök, és akárhányszor Angliára gondolok, ahova nemsokára megérkezünk, görcsbe áll a gyomrom.
Kicsivel a végső, angliai leszállás előtt a végére érek a második, művészettel foglalkozó könyvemnek, úgyhogy igyekszem én is felvenni a fonalat, és bekapcsolódni a beszélgetésbe, annak reményében, hogy egy kicsit feloldódjak. Cady és Caleb is meglehetősen jól kezelnek, tudják, hogy bár stresszes vagyok, de nem harapok – ettől függetlenül nem erőltetik a beszélgetést, csak ha én kezdeményezem. Pont úgy, mint este, már a hotelszobánkban. Egy három ágyas szobát kaptunk, tökéletesen elférünk benne – és megfelel arra az esetre is, ha tényleg huzamosabb ideig itt kell maradnunk. Cady egy hétre lett kikérve az iskolából, az irodát Cam és Tristan édesanyjára bíztuk: elvileg minden le van zsírozva, és nincs miért aggódnom, hiszen végre visszatérhetek oda, ahonnan egykor elindultam! Remélem, Anglia ismét elvarázsol, ugyanis csak ebben reménykedem a túlélésem érdekében.

A várva várt nap hamarabb eljön, mint gondoltuk, és tökéletesen időben léve, izgatottan toporgunk az ajtóban Caleb hívását várva. A srác nagyjából tíz perce lement, hogy hívjon nekünk egy taxit, és amint visszaér, teljes lázban égve a lift felé rohanunk, majd amint leérünk, megrohamozzuk az autót is. Az út nagyjából tizenöt percet vesz igénybe, és amint kifizetjük az utat és busás borravalóval illetjük a sofőrt, kiszállunk a járműből, és miközben hevesen igyekszünk nem megfagyni, beállunk a bejárat előtt kígyózó, hosszú sorba. A rengeteg rajongó izgatottan zsizseg, ismerős arcok után kutatva kapkodják a fejüket. Minden tinilány és apuka-anyuka kicsípte magát, a hidegtől és a várakozástól toporogva, vigyorogva beszélgetnek.
Caleb kevesebb, mint négy perc alatt jut el arra a pontra, ahol már nem bírja tovább, és a következő pillanatban már a mobilját feloldva tárcsázni is kezdi nem mást, mint Liamet. Rövid beszélgetést folytatnak le, Ewars tömören ismerteti a helyzetünket, melynek az az eredménye, hogy jobbra kanyarodva beengednek minket a hátsó bejáraton, amely a fellépők számára van fenntartva. Vacogásom egyből enyhül, amint zárt terepen tudjuk magunkat, és elengedem CC kezeit is, mert bent már jóval melegebb van, s elfelejtettünk kesztyűt hozni.
Lekapom magamról a kabátomat és az alkaromra fektetem, kistáskámat a vállamra akasztom, és éppen segítenék Cadynek is levetkőzni, amikor balról ismerős hang üti meg a fülemet. Fejemet arra fordítva Liam tűnik fel szemeim előtt, hatalmas vigyorral az arcán, és szélesen kitárt karokkal közelít felénk. Amint elénk ér, szorosan karjaiba von, szinte eltűnök ölelésében.
Kép tőle: camila- Hallod, haver! Hova edzel már? Melletted gyengének tűnök, pedig amúgy nagy gizda vagyok ám!
- Menj már, Bipi, hol vagy te gizda? – röhög fel gonoszkodva, majd vállamnál fogva eltol magától, élénk pillantását gyorsan végigvezeti rajtam, majd elégedetten biccent egyet, s úgymond félre lök, hogy nevelt lányomat is jól megszorongathassa. Eközben feltűnik Sophia is, ujján a gyémántgyűrűvel, melyet Liam fél éve húzott az ujjára, és jól megszorongatjuk egymást. Egyikük sem fogadja kevesebb rajongással sem CC-t, sem Calebet, ami miatt már most imádom ezt a napot. Mikor kicsit beljebb megyünk, szembe találjuk magunkat a többiekkel: Niall öltözőjében lelünk rá magára Horanra, a családjára és Louis-ra a csípőjén vigyorgó Freddie-vel. Mindenkit szorosan megölelgetek, legnagyobb meglepetésemre Louis nagy lelkesedéssel fogadja érkezésünket, majdnem akkorával, mint ahogy Niall teszi. Az ír srác elérzékenyülve fonja körém erős karjait, majd ennyit súg a fülembe:
- Köszönöm, hogy itt vagytok, Avie! Nem is sejted, mennyit jelent a támogatásotok!

Nagyjából másfél órával később már Backstage-ből kísérjük figyelemmel Niallt, ahogy teljes mértékben kiteljesedik.  Felrobbantja a színpadot a hangjával, a tömeg őrjöng, a hangulat a tetőfokára hág. Hangja betölti a teret, fenomenális dalait egytől egyig mindenki hatalmas lelkesedéssel fogadja. Minden olajozottan megy, Niall csodálatosan teljesít, a hangja varázslatos, és kifejezetten büszkének érzem magam. Nincs zavaró tényező, együtt csápolunk a lányokkal és fiúkkal. Egy idő után megszerzem magamnak Freddie-t, és kis kezeit fogva táncolunk Niall toplistás számaira, melyek rekordsebességgel első helyre jutottak a ranglistákon.
Csakhogy aztán megjelenik Harry. Olyan hirtelen áll meg mellettem, hogy felfogni sincs időm, tényleg ő az. Csupán jól ismert kölnije ér el hozzám, azonnal orrjárataimba kúszik, és mint régen, most is hatása alá kerít. Viszonylag gyorsan magamhoz térek, amikor Freddie gurgulázó kacajjal az ölébe kéredzkedik. Ismét meg kell állapítanom: nagyszerűen áll a kezében a gyerek.
- Harry. Ugh. Izé, um... nem láttalak egy ideje. – Mintha sokkal könnyebb lenne vele úgy beszélni, hogy biztosan, első kézből tudja, ezúttal nem azért mentem el, mert már nem szerettem többé. Sosem kellett volna, hogy ilyenen törje a fejét, hiszen olyan nyilvánvaló volt!
- Mhm – mosolyodik el óvatosan, helyes arcát öröm öleli körül, azonban lerí róla, milyen ideges. Egy szót sem szólunk ez ügyben, de egyöntetűen megegyezünk abban, ezt a beszélgetést nyugodtabb környezetben kellene lerendeznünk, úgyhogy hátrálunk pár lépést. Tekintetéből tudom, ő sem így képzelte el az újratalálkozást a partyjuk után. – De most itt vagyunk. Angliában. Egyszerre egy helyen, pedig esküdni mertem volna arra, hogy ilyen nem fordul elő még egyszer az életben. És mégis... Mínusz egy szívfájdalom és egy bukott foglaló, persze – nevet fel, és meglehetősen jól szórakozik saját magán: hátravetett fejjel röhög fel, kitartóan a csípőjén tartva a legkisebb Tomlinsont.
Arcomra egy fancsali vigyor költözik, és Harry vállába öklözöm.
- Poénos gyerek vagy te, Styles!

2017. december 10.

Harmincnyolc // Üdv a családban!

sziasztok :)
üdv itt, ismét egy nagyobb kihagyás után. sajnálom, hogy folyton így alakul, igazán nem szándékos, de téli szünetben igyekszem behozni a lemaradást, ugyanis OMFG dec 4-én ünnepeltük a sztori második (2 !!!) szülinapját!! SHOOK!! Vegyes érzelmeim vannak, mert ez azt jelenti, hogy két éve agyalok egy olyan történeten, amit még nem szeretnék elengedni, ugyanakkor nem is vagyok teljesen biztos a végében... ebben az évben mindenképpen le szeretném viszont zárni, hogy 2018-at megújulva, a többi történetemmel kezdhessem. Drukkoljatok, hogy sikerüljön összehozni! <3 Jó olvasást, babes! Nézzétek el a fejezet nyálasságát, muszáj volt. :') A folytatás holnap érkezik. <3

Kép tőle: camila

Amint kilépünk a kapun, kiszakad belőlem az önfeledt, kismalachoz hasonlító, boldog visítás, és szinte rávetem magam az ugyanilyen állapotban lévő Cadyre. Karjaimat nyaka köré kulcsolom, és mivel szinte teljesen egy magas velem, nem esik nehezemre – jobbra-balra dülöngélve, szorosan lehunyt szemhéjakkal, remegő alsó ajkakkal igyekszem felfogni a történteket. Cady hivatalosan is a lányom lett. A táskámba süllyesztett papírok innentől kezdve egy életen át feljogosítanak mindarra, amit oly régóta akartam már! Hogy gondoskodhassak erről a lányról, akinek csak és kizárólag a legjobb jár mindenből, és még véletlenül sem kevesebb. Innentől kezdve hivatalosan is az a feladatom, hogy boldoggá tegyem, hogy szeressem – és mindeközben szorgosan reménykedem abban, hogy igyekezetem nem lesz hiábavaló, és egyszer egy csodálatos nő válik belőle. Értelmes, intelligens, tanult nő, aki magabiztos a magánéletében és a munkájában is. Aki megtalálja a megfelelő férfit maga mellé, a társát, aki tökéletesen kiegészíti – aki nem a másik fele lesz, hanem egy teljes, kerek egészként működhetnek együtt, a másik támogatására szentelt élettel. Életet ad pár csodálatos gyerkőcnek, és boldog, kiegyensúlyozott nő lesz, egy egész emberöltőn keresztül. Ahogy ránézek a mostani, tinédzser valójára, ha másban nem, de ezekben száz százalékig biztos vagyok.
- Hova szeretnél menni? Valahogy meg kell ünnepelni ezt a napot! – jelentem ki ellentmondást nem tűrően, és esküszöm, majd kicsattanok a boldogságtól. Nem ittam RedBullt, de úgy érzem, mintha mindjárt elszállnék. Az adrenalin átveszi az uralmat, elmém elködösül.
- Umm... csak haza – válaszolja, és ahogy a szavak elhagyják ajkát, belepirul mondandójába. A kis pipacsvirágok a fülétől indulnak vándorútra, és szempillantás alatt sötét rózsaszínné varázsolják az orcáját és a nyakát is. Meg kell zabálni! – gondolom. És a hangsúly, mellyel megnevezi az otthonunkat... Képes teljesen levenni a lábáról, és hirtelen bármit képes lennék megtenni azért, hogy még egyszer hallhassam ezt a szájából. Az a rengeteg érzelem, ami a hangjában rejtőzik, lehengerel. Hála. Szeretet. Büszkeség. Türelmetlenség. Szeretet. Azt hiszem, ezek az érzelmek jellemeznek engem is a legjobban ezekben a pillanatokban, de nehéz körülírni mindazt, mely az agyamban és a szívemben kering; egy meghatározhatatlan érzelem-katyvasz, ami úgy jó, ahogy van, s kár volna megbolygatni. – Netflix? Pattikuki? Chips, Cola...?
- Tökéletes. – Jobbomat nyaka köré dobom, és miközben lesétálunk a rövid lépcsősoron, az oldalamhoz húzom őt, és a szívem csordultig telik szeretettel. – Egyszerűen tökéletes.

Amikor leparkolok a ház előtt, és oldalra fordulok, hogy megkérdezzem Cadyt, mit szeretni enni, a szemem sarkából, éppen kiszúrom, ahogy a nappalit elrejtő csipkefüggöny meglibben. Szinte biztos vagyok abban, hogy nem alakult ki odabent orkán erejű szél, úgyhogy egy pillanara megáll bennem az ütő. Mocsok egy dolog lenne, ha pont ma akarnának kirabolni minket! – gondolom. Két szemöldököm összeszalad, és már nyitom a számat, hogy rákérdezzek, mégis ki a fene lehet a lakásban, amikor mobilom táncolni kezd a műszerfalra szerelt tartóban, és Liam neve villog a képernyőn. Kérése végig nagy betűkkel szemezget velem: „shh, Avie!
Áldom az eget, amiért Cady annyira a mobiljába van mélyedve, hogy észre sem veszi ezt a pár pillanat alatt lezajló kiesést. Igyekszem rendezni a vonásaimat, egy apró mosoly azonban kitartóan ott csücsül a szám sarkában, viszont bízom abban, hogy Cady ezt a mai nap sikerének tudja be  – és jól tenné, mert ha valaki rákérdezne, miért vagyok olyan boldog, amilyen, tényleg ez lenne a legnagyobb indokom. Jobb kezemmel felé nyúlok és ujjaimmal összeborzolom eperszőke tincseit, és erre már felkapja fejét. Elkerekedett ajkakkal, látszólag felháborodottan pislog rám azokkal a hatalmas kék szemeivel, majd színpadiasan cicceg egyet, és oldalra fordul, hogy aztán kicsapja a kocsiajtót, s kiszálljon a járműből. Vigyorom innentől kezdve csak egyre és egyre nagyobb, külső szemmel bizarrnak tűnhet, ahogy vigyorogva követem a lányt a bejárati ajtóhoz, miközben ő a haját rendezgeti, de még ez sem képes lelohasztani a kedvemet.
Amint Cady kinyitja saját kulcsával a lakásajtót, bentről síri csend hallatszik ki. Nem tudom, hányan vannak bent, lövésem sincs, mire számítsunk – de igyekszem normálisan viselkedni, úgy, ahogyan egy átlagos napon is tenném a hazaérkezésünk után. Megkérem, a cipője levétele után kapjon fel egy papucsot a lábára, és amíg leül, hogy felhúzza a mamuszát, én kikerülöm, és a nappaliba megyek. Az elhúzott függönyök miatti sötétséget meg kell, hogy szokja a szemem ugyan, de amikor ez megtörténik, a barátaimat, a családomat találom magam előtt. Ma már másodjára, de félrever a szívem a boldogságtól, és örömkönnyek homályosítják el látásomat. A szoba négy sarkában és a tortát tartó állvány mellett lufik táncolnak, Liam, Skye és a bátyáim kezében egy-egy csokor vörös rózsa kap helyet, Calebnél egy hatalmas csokis doboz várakozik arra, hogy este elcsenjek majd belőle egy-két-ezer szemet, és ha ez még nem lenne elég – a szemközti falról egy felirat lóg: Üdv a családban, CC! Ennél szebbet álmodni sem mernék.
Cady, amit nagyjából két másodperccel később beteszi a lábát a helyiségbe, látom, egy pillanatra megroggyan a térde. Még én sem tértem magamhoz, úgyhogy együtt próbáljuk meg felfogni Cady bulijának lényegét: egy beavatót, s annak minden csodálatos apróságát.
Kezét szája elé kapja, és egy nyikkanás-szerű hangot hallat, amint végigvezeti pillantását a tömegen. Szemei elkerekednek, az azúrkék íriszek őszinte meglepettséget sugároznak. Tekintete végül rajtam állapodik meg, és nagyokat lépve szeli át a köztünk lévő teret, hogy aztán az ölelésembe boruljon. Felnevetek, és ezzel egy időben két könnycsepp végigszánkózik az arcomon. Pár pillanattal később vállánál fogva eltolom magamtól a lányomat, és a pulóverem ujjával próbálom meg eltüntetni könnyeimet. Cady szipogva-nevetve egyenként végigölelget mindenkit, majd, mint aki erősen igyekszik felfogni a történteket, olyan arccal veszi át a virágcsokrokat és a csokit Calebtől – aki egyértelműen túl jól ismer minket, ugyanis a csoki pillanatok alatt elfogy, a virág viszont feleannyi idő alatt elszárad – és a lányoktól: Maynától és... Ronnie-tól.
- Köszi, srácok! Most rosszul érzem magam, amiért én nem adtam semmit C-nek  – nevetek fel halkan, és felfelé pislogva törlöm le az utolsó könnycseppeket.
- De, adtál, Ava! Mindezt! A jövőmet! Veled és velük. – S ezzel újra a karjaimba veti magát.

A nap további részét együtt töltjük. Hangosak vagyunk, s erre pofátlanul büszkék. Hol berakunk egy filmet, amire senki sem figyel, hol lemegyünk a partra. Egyszer sem fordul elő, hogy senki sem beszélne, hirtelen mindenkinek rengeteg mesélni valója akad, és be sem áll a szánk. Sosem éreztem még magam teljesebbnek és szabadabbnak – ez az az élet, melyet kisgyerkőcként megálmodtam magamnak. Olyan emberek vesznek körül, akikre feltétel nélkül rábíznám az életemet, és akikre családomként tekintek. Nem vagyunk hibátlanok, egyikünk sem szent, mindannyiunknak vannak rosszabb és jobb napjai – viszont elmondhatom, hogy az enyémeken ezek az emberek segítettek keresztül, a legrosszabb napjaimon is velem voltak, és egy emberöltő is kevés lenne ahhoz, hogy ezt viszonozni tudjam valahogy. Persze, ettől még megpróbálhatom.
Egy idő után a bátyáim, Caleb és Mayna  elbúcsúznak tőlünk különféle teendőkre hivatkozva, sűrű bocsánatkérések közepette és még egyszer, jó szorosan megölelgetik CC-t. Andy, ahogy erős karjait vékony dereka köré fonja, jobbra-balra dülöngél a lánnyal, aki ezen csak hangosan kacag. Elmosolyodom a hangra. Mayna ellátja őt jó tanácsokkal, mint például, hogy mivel próbálja ki a csokit, hogyan lesz finom, amit Cady és én is szívecske szemekkel hallgatunk.
- Óh, és a legfontosabb: jól dugd el, hallod? Legyen egy fix helyed, és sose árult el neki! Csokievésben verhetetlen, ezt jól jegyezd meg, kicsi lány!
- És mégis így néz ki – érkezik a hátam mögül a mély, dörögő hangú replika. Meg sem kell fordulnom, hogy tudjam, a bók egyenesen Skye-tól származik. Két nagy kezét derekamra simítja, és mellkasához húz. Reszelősen fújom ki a levegőt, és örülök, amiért háttal áll nekem, ugyanis paradicsom piros arcomat jobb, ha nem látja. Így is elég nagy arca van, nem kell, hogy még jobban megnöveljem az egóját azzal, ha rájön, igenis tetszik nekem!
Ronnie mindentudó pillantása a lelkemig hatol, és tudom, kettőnknek nagyon sok megbeszélnivalónk lesz még, ugyanis a nap folyamán nem volt alkalmunk leülni és lelkizni – de ha mégis, akkor sem akartam volna, mert ez a nap nem arról kellett, hogy szóljon.

Miután a srácok elmennek, a kanapé előtt találjuk magunkat Niallel, Liammel és Sophiával, Skye-jal, Ronnie-val és természetesen CC-vel. Fejem Skye ölében, lábam Niall combján pihen, és csak élvezem a kényelmet, melyet megérdemlek.
Oldalra fordítom a fejemet, és így rálátásom nyílik Ronnie-ra és Cadyre, ahogy a konyhában állnak, egymással szemben, és mosolyogva beszélgetnek. Furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy rájuk nézek. Sokáig úgy éreztem, voltaképpen Nica anyja is lehetnék, ugyanis mindig én voltam a komolyabb – ennek ellenére, az idő legnagyobb részében testvéremként kezeltem. Olyan barátnő volt, akit az ember elképzel magának, és minden apró kritériumnak megfelelt. A hibáival, a zakkantságával együtt szerettem, viszont az emberek változnak, és mint minden más, kettőnk közeli kapcsolata nem tarthatott örökké. Amikor eltávolodtunk, sok-sok egyéb dolog is történt épp az életemben, és bár fájt az elvesztése és az, hogy tulajdonképpen közelebb került Kendallhoz, mint hozzám – pedig tudta, hogyan éreztem a lány iránt –, de szépen lassan hozzászoktam a hiányához, pláne, miután Skye-jal is olyan közel kerültünk egymáshoz, amennyire sosem hittem, hogy a megismerkedésünk után az lehetséges lenne. Majd megjelent az életemben Cady, és hirtelen minden a helyére került. Pont úgy, mint amikor Cady visszasétál közénk, kezében popcornnal, és törökülésbe vágja magát mellém, kényelmesen megtámasztva könyökét a hasamon. Ujjaimmal hátulról borzolom össze eperszőke tincseit, reakciója aranyat ér: Skye-t hibáztatja.
jacob whitesides, bea miller, and jea kép- Hallod, Henderson... vegyél egy gyűrűt, haver!
Skye és én egyszerre hördülünk fel.
- Oh, azt hiszem, nem áll készen erre a csodára, amit a családom jelentene.
Skye egyetértően felnevet.
- Mhm, én is így érzem. – S lehajol, hogy egy ráérős csókot nyomjon a homlokomra. Amint a kölnije belekúszik orrjárataimba, érzem, ahogy izmaim ellazulnak és lenyugszom.
- Anyám, lenyűgöző, milyen hatással vagy Avie-re! – hüledezik Niall, és amikor nagyjából öt perccel később Skye lő kettőnkről egy fotót, Ni ismét felszólal; viszont ezt már nem tudjuk figyelmen kívül hagyni.
- Kereteztessétek be, kiváló kép lesz a gyerekeknek!
- Na jó! – Combjaimra csapva a tenyeremet felnyomom magam, és haragos pillantást vetek a srácra, kinek tekintetéből ártatlanság tükröződik. Rá nyújtom a nyelvemet, amikor húzogatni kezdi a szemöldökét, majd unokatesómékhoz fordulok: – Menjünk el valahova, ahol le tudjuk vezetni a felesleges energiánkat!
Niall jelentőségteljesen a markába köhög. Hitetlenül felnevetek, és a plafonra emelem szemeimet. A fiúk és Ronnie halkan vihogva szórakoznak az ír srác beszólásain, míg Soph és Cady fintorogva merednek maguk elé. – Na, de most komolyan, hé!
- Jó, jó – csitítgatja magát Liam még mindig vihogva, majd pár pillanatnyi töprengés után előhozakodik az ötlettel, melybe mindannyian örömmel beleegyezünk.

A falmászás csupán az utóbbi egy évben lett nagy divat a környéken, fokozatosan egyre több szülő íratta be a gyereket különböző időpontokra akár több oktatóhoz is, és végül versenyeket nyertek, ezzel gazdagítva az otthoni üvegszekrényt néhány trófeával vagy éremmel. Szerény véleményem szerint egy kiváló sportról beszélünk, remekül megmozgat és levezeti a fennmaradt, felesleges energiát – úgyhogy tökéletesen megfelelt a célnak, amiért eleve odamentünk. Amikor már az oda szánt, laza szerelésemben állok a pálya alján lévő gumiszőnyegen, és Niall felcsapja a kezét, miszerint ő szeretne kezdeni, önként vállalkozom a feladatra, hogy tartom a kötelet. A nemrég ismertetett maximum időtartam, ami alatt egy kezdő megmászhatja a legkönnyebb pályát hét perc, viszont nem számoltak Ava Michelle Hearttal, akiben buzog a versenyszellem és a bosszú is – így történhet meg, hogy Niall húsz perc múlva ér csupán vissza mellénk, szemei szikrákat szórnak felém, és szinte érzem a haragját – na meg a mostanra már úgy-ahogy legyűrt félelmet is, amit az utóbbi húsz percben okoztam: hozzáteszem, nagy örömmel. Fél kilencig ott maradunk, és mi távozunk utoljára, kicsivel a normális zárási idő után. Az ember azt hinné, ennyi mozgás után kifárad és leginkább az ágya után áhítozik, azonban miután Sophia bejelenti, megéhezett, kis csapatunk beül egy Nando's-ba. Végül fél tizenkettő tájékán keveredünk haza, Skye és Ronnie társaságában. Cady, amint átlépjük a küszöböt, elköszön és tusolni indul.
- Ava, um... nem akarok pofátlan lenni, de itt aludhatnék? A kanapé és én régi jó pajtik vagyunk... – húzza el száját bocsánatkérően, zavarában ujjait tördeli. Megértően elmosolyodom.
- Persze, hogy itt aludhatsz. Viszont a kanapé és én jobb kapcsolatot ápolunk, mint ti ketten, úgyhogy menj nyugodtan a szobámba, nekem tökéletes itt is.
- Ó, én igazán nem...
- Nem kérdés volt! Na, nyomás – hessegetem a szobám fejé jókedvűen. Nica egy hálás mosolyt villant felém, és megszorítja felé nyújtott kézfejemet.
Miután a barna lány magára húzza birodalmam ajtaját, Skye felsóhajt mögülem:
- Sajnálom, amiért így alakult.
Összefont szemöldökkel huppanok mellé a kanapéra, lábaimat magam alá húzva, és felé fordulok. Skye erős, tetovált kezét a fejtámlára fekteti, így hozzá bújok, és fejemet a vállára támasztom. Míg ujjaival a vállamon játszik valamilyen hajnali szonettet, addig másik hatalmas tenyerét a térdem fölötti bőrfelületre simítja, és mutatóujjával különféle mintákat rajzol a bőrömre.
- Mi? – kérdezem kásás hangon, teljesen érintésének hatása alá kerülve.
- Hogy ennyire eltávolodtatok Veronicával. Még emlékszem, milyen volt a plázában...
- Milyen volt? – kérdezek vissza halkan, kezdem elveszíteni az önkontrollt.
Hangja hallójárataimba kúszik, felgyorsul a szívverésem.
- Olyan, akinél egyből, bármiféle hezitálás nélkül is sokkal jobban tetszettél.

Másnap reggel, miután eldobom Cadyt a suliba és beérek az irodába, hála a jó égnek túl sok a teendőm ahhoz, hogy gondolkodni tudjak a tegnap este, ma hajnalban történteken. Mivel holnap indulok Miamiba, így egyből az irodámba sietek, és éppen összeszedném a cuccaimat, a poggyászába pakolnám a konferenciához kellő iratokat és egyebeket, amikor nyílik az ajtóm, és Brandon, lazán a nadrágzsebébe dugott kezekkel feszít a szélesre tárt nyílászáró küszöbe fölött állva. Túl gyanús az a nyugodtság, mely leolvasható az arcáról, és az a fej, az az önelégült arckifejezés, mellyel figyelemmel kíséri mozdulataimat a táskámtól az asztalomig egy újabb kötegért. Udvariatlan vagy sem, de megvárom, míg ő köszön először; csupán annyit vagyok hajlandó megtenni, hogy néha jelentőségteljesen hátrapillantok a vállam fölött, viszont semmiféle reakció nem érkezik. Ez a három perc sokkal többnek tűnik, mint amennyi, viszont pont mikor már feladnám és rákérdeznék, mégis mit akar tőlem, és miért sunnyog ennyire, végre valahára megszólal.
- Heart, mit gondolsz... tudnál irodát vezetni? – kérdezi mindennemű bevezetést mellőzve.
- Hogy én? – kezem egyből megáll a mozgásban. Összezavarodva egyenesedem ki az asztalom takarásában, és balgán a mellkasomra mutatok.
- Miért, látsz te itt már Heartot is? Mert én nem. – Ezek azok a pillanatok, amikor, ha nem félnék a kirúgástól, simán felképelném a főnökömet. Brandon Ewars kifejezetten egy olyan fickó, akitől egyetlen beszélgetés nélkül is képes vagy a végletekig megundorodni. – Nos? Benne vagy?
- Ez azt jelenti... hogy a konferencia után... ott kellene maradnom egy ideig... Miamiban? – próbálom összerakni a fejemben a hallottakat és logikus sorrendbe állítani a kapott információkat, viszont olyan, mintha az agyam hirtelen képtelen lenne helyesen és annak megfelelően funkcionálni. Nem tehetek róla, igazán, de amikor ilyen fajta sokk ér, nehezemre esik az értelmes önkifejezés.
- Nem, ez azt jelenti, kedvesem, hogy a konferencia után a fiammal karonöltve rátok bízom az ottani részleget. Hiszem, megbirkóztok a feladattal, ami rátok vár, ugyanis az ottani helyzet kifejezetten sivár, és muszáj beindítani. Végzetes következményei lehetnek, ha a továbbiakban is hanyatlani hagyjuk. Ez egy meglehetősen hosszadalmas folyamat, akár évekre is szólhat, szóval holnapig adok időt, hogy átgondolhasd. Caleb már rábólintott, mellesleg, úgyhogy jelezném, nagyjából húsz százaléknyit számít bele a végső döntésbe a véleményed. Nem csodálkozom a fiam gyorsaságán: kikerül a látókörömből, még szép, hogy dalolva elvállalja! – szalad fel egyik fazonra szedett szemöldöke, mint aki meg sem lepődik Caleb lépésén, melyet egyébként teljes mértékben megértek.  Azt viszont nem, hogy a srác mégis miért nem szólt nekem? A társam, úgyhogy ha ő megy, nekem is kell! – háborodom fel. Ennek közös döntésnek kellett volna lennie! Viszont akármennyire is dühösnek kéne lennem, egyszerűen nem találok egy épeszű indokot sem arra, mégis miért kellene visszautasítanom Brandon ajánlatát.
- Én... nem is találok szavakat.
- Nehogy hálálkodni kezdj! Ha rábólintasz, az elkövetkezendő években több milliószor hagyja majd el a szádat anyám neve különböző jelzőkkel megtoldva, de ez rendben is van, Ava! Természetesen  hosszabban is tájékoztatlak az ügyről, a hatókörödről és magáról a feladatodról, de az előléptetésed része, hogy fejvadásszá kell avanzsálódnod; embereket kell gyűjtened a céghez, akiket meg is kell interjúvoltatnotok! Nagy változás, hatalmas felelősség, viszont embertelen sokat segítene mind az európai, mind az itteni cégnek, ha ott is fellendülne az üzlet.
- Szóval Miamiba kerülök, mint cégvezető, és nem azzal fogok foglalkozni, amivel most? Akár évekre is távol kell maradnom az otthonomtól, ismét újra kell kezdenem mindent, de legalább többen is megismerik a nevemet és feljebb kerülhetek a ranglétrán?
- Óh, Ava – húzza száját cinikus görbébe. – Drágám, a nevedet így is rengetegen ismerik, hála a múltbéli döntéseidnek! Mit gondolsz, miért döntöttem úgy, hogy foglalkoztatlak, és nagyjából nulla tapasztalattal rád bízom az első rendezvényedet? A másodiknál már be is futottál, kislány! Nem volt ám semmi! Úgyhogy, Heart... Nagyon szívesen.
És ezzel kifordul az irodámból, pont akkor, amikor a fia feltűnik az ajtóban, s így rálátása nyílik döbbent, haragos és sértett valómra.
Szólásra nyitom a számat, viszont végül, mivel gondolataim össze-vissza cikáznak, inkább becsukom, és Caleb arcáról elvezetve zavart pillantásomat, csendesen folytatom tovább a pakolást. Nagyjából az egész napom ilyen hangulatban telik: zavartságom kihat az étvágyamra, a teljesítményemre és a gyorsaságomra egyaránt. Caleb sokszor megpróbál hozzám szólni, viszont mivel tudom, hogy két napig össze leszünk zárva egy kis hotelszobában, és végig együtt kell majd mozognunk és összehangolódva gondolkodnunk, így megspórolom magamnak a vitát, melyet akár a repülőn is lerendezhetek.
Este, amikor már ágyba kerültem és túl vagyok egy fél órás telefonbeszélgetésen Skye-jal, Ronnie dugja be a fejét az ajtónyíláson. Nagyra nyílt szemekkel, szótlanul kérdezi, bejöhet-e. Megpaskolom magam mellett a matracot, és egy kicsit nyúzott mosollyal hívom be. És sosem gondoltam volna, de pont Ronnie-ra van szükségem ahhoz, hogy meghozzam a tökéletes döntést a jövőmmel kapcsolatban.

Másnap reggel Skye, nagylelkűen kisegítve engem, reggelivel felpakolva gurul a ház elé, majd, miután segít bepakolni Cadynek a sulitáskáját és a két napi váltóruháját is, amely a Liaméknél maradáshoz szükséges, elhajtanak. Utánuk fordulva integetek mindaddig, míg rá nem kanyarodnak a főútra, és így eltűnnek a látókörömből. Amikor beérek a lakásba, és behúzom magam után az ajtót, a telefonom táncra kel a márványpulton, és Cady neve villog a képernyőn, azt üzenve: „Bár még találkozunk ma, de légy te a legjobb, Ava! Nagyon-nagyon drukkolok Nektek!
Mosolyogva csúsztatom a farzsebembe a mobilomat, majd csípőmmel a pultnak dőlök, és ismét ujjaim közé veszem a gőzölgő bögrémet. Ronnie az asztalnál ül és a hajnalban meghozott napilapot olvasgatja, néha-néha összevonva szemöldökét, máskor felkuncogva. A kávéját kortyolgatva lapoz egyet. Szemöldöke hirtelen haja vonaláig szalad, közelebb hajol a papírhoz, majd egyetlen pillantás után rám kapja zavart tekintetét.
- Szerepelsz a friss hírekben, Ava! Nézd, itt! – bök az arcomra, amely a rólam szóló rövid cikk mellett kap helyet. Egyből mellé lépek. Nos, a fotó nem túl előnytelen, de a cikk már annál inkább felbosszant. – „Harry Styles exe komoly üzletasszony lett. A sokak által ismert rendezvényszervező, Brandon Ewars floridai vállalatát veszi át főnöke fiával. A hírt tegnap este közölték Mr Ewars PR-osai, majd maga Mr Ewars is kiadott egy közleményt az újításokról, és a nagy reményekről, melyeket a miami céghez fűz. Úgy tűnik, még Harry után is van élet, és igenis elérhető minden, mit valaha megálmodtunk! Sok sikert Miss Heartnak a továbbiakban!”
Ezen csupán felnevetni tudok, mivel cseppet sem lep meg. Tudom, mekkora szüksége van Brandonnak a médiára és a közvéleményre. Viszont azt is tudom, hogy nyilatkozata ellenére is megvan a jogom arra, hogy nemet mondjak a felkérésre. Még akkor is, ha egyre komolyabban fontolgatom, hogy elfogadom. Hülye lenne nem így tenni! Azonban itt, LA-ben van az otthonom. Cady most illeszkedett be az osztályba, én révbe értem, és bár Floridából is megoldható lenne a gyámügy további, esetleges ellenőrzése, de a terapeuta, akit a gyámhivatal heti egyszer kijelölt – na, azzal mi lesz? Vajon mennyit kavarna be hirtelen egy költözés?! Rengeteg mindent kockára teszek azzal, hogy egyáltalán csak fontolóra veszem a lehetőségeket!
Na és Skye... vele, vagyis velünk mi lesz? Egyáltalán hogy lehetne így bármi is? Mostanában úgy éreztem igenis lehetne! Sok kérdés, rengeteg bizonytalan pont, és megannyi megválaszolatlan. Sajnos ezekre akkor sem kapom meg a választ, amikor elérkezik a délután, így az indulásunk időpontja, s már a reptéren vagyunk, a felszállásra várakozva. Pont Skye az, akitől a legjobban elvárnám a tökéletes megoldás kieszelését, azonban úgy tűnik, ő képes erre most a legkevésbé.
A hangosbemondóból értesítenek minket, a tizenkettes kapunál lehetővé vált a becsekkolás, úgyhogy felkelek a masszív bőröndömről, és nevelt lányom felé fordulok, aki mindeddig a napjáról mesélt. Büszkén hallgattam, miként állta a sarat amerikai történelmen majd társadalomismereten is, amikor a tanárok ki tudja, miért, de egyöntetűen kipécézték őt maguknak. Skye C mellé áll, miután kezet ráz Calebbel, és türelmesen vár a sorára.
- Ígérd meg, hogy írsz, ha leszálltál! – kapja el hirtelen vállaimat, pont, miután elengedem Cadyt, és a mellkasához húz.
- Mégis minek?
- Hogy tudjam, nem kell aggódnom, mert rendben megérkezel! – Csokibarna íriszei enyémek között ugrálnak, pupillája, akár a drogfüggőké. Gyönyörű szemei vannak, ezt ismét megállapíthatom.
Most érzem csak, mekkora bajba kevertem magam. Én vagyok az, aki kezd a másik függőjévé válni.
- Az Univerzum az én oldalamon áll, Henderson. Minden rendben lesz. – Arcomat puha anyagú, feltűrt ujjú flanelingébe fúrom, és egyik pillanatról a másikra lenyugszom. Nagyot sóhajtok, mintha csak nehezemre esne az elválás. Persze ez így is van. Skye csókot nyom hajamba, és ahogy átöleli derekamat – szinte teljesen körbe is ér –, olyan közel állunk egymáshoz, hogy érzem, az ő szívverése is kétszeresére gyorsult. Hirtelen elszomorodom, ugyanis találtam még egy indokot arra, miért ne vállaljam el a munkát. Szükségem van Skye Hendersonra – azonban Miamira is.