2016. február 20.

Kilenc // Harry Styles megmentette volt menyasszonyát


Eddig azt hittem, életem legrosszabb pillanata az volt, amikor a templom bejáratából visszanéztem Harryre, és láttam a szemében azt a fájdalmat, érthetetlenséget és kétségbeesést, mellyel a padsorok között rohanó alakomat nézte, és hallgatta az idegesítő magassarkúm sarkának kopogását. Eddig abban a tudatban éltem, ennél rosszabb már nem lehet. Annál a nézésnél és érzésnél nem lehet rosszabb, majd ugye a később történteknél sem. Nos... Naiv vagyok.

Amikor Jonah lehajol hozzám, és nyálas, nedves csókot nyom a nyakamra, felsikítok. Úristen... Kérlek, Istenem! Ne! Csak ne az apám tegye ezt velem! Más se, de ő főleg ne!
Felfordul a gyomrom, és más esetben már tuti kidobnám a taccsot, de ekkor nem. Túl nagy sokkban vagyok ahhoz, hogy bármi érdemlegeset is cselekedjek, illetőleg hányjak. Bár belegondolva szívesen arcom rókáznám ezt az állatot... De az agyam kikapcsol, így nem tudom megtenni.
- Fogd be!  Hangosan kiabál rám, összerezzenek. Könnyeim csendesen csordulnak végig arcomon, vállam rázkódik. Borzasztóan gyenge vagyok... Lelkileg és fizikailag is egyaránt. Agyam egy eldugott részében nyugtázom magamban, ha ezt túlélem, edzeni kezdek. Vajon Ronnie eljárna velem? Vagy Liamet kellene megkérnem? Tuti belemenne...
De amikor az apám újabb csókot nyom nyakamra, majd mellkasomra is, hirtelen rájövök, nem fogok edzeni menni velük, mert esélyem sem lesz rá.
Érdes tenyere felcsúszik a derekamon, felnyögök. Mikor felfedezi a hátam mögött lévő kapcsot, mely a melltartómat fogja össze, elégedett arcot vág. Hála az égnek túl részeg és kábult ahhoz, hogy sikerüljön kikapcsolnia, de hadd ne köszönjem már meg ezt neki, azért!
- Segítsen valaki, könyörgöm! – kiabálok. Az apám a hajamnál fogva tart, hátam ívbe feszül, ahogy próbálok ellenkezni és enyhíteni a fájdalmat, és felhúzott lábaim közé térdel. Mondhatni hídba kerültem, vagyis abba a testhelyzetbe. Nem tudom, mi a rosszabb: A tudat, hogy a saját apám képes lenne megtenni ezt velem, vagy az, hogy a háttérből nevetést hallok, és duruzsolást, ahogyan megtárgyalják, mi történik, s utasításokat is adnak az újoncnak? Egyelőre még nem döntöttem el.

A következő pillanatban hatalmas keze arcomon csattan, érzem vérem vasas ízét.
- Hülye ribanc, kuss legyen! – Fogai között szűri ki szavait, és újból irányomba nyúl, ám ekkor valami megzavarja, és fejét felkapja, tekintetét a Draytons hátsó kijárta felé kapja. Ismerős nevetés ér el fülemhez, szemeim kikerekednek. Kezét számra szorítja, nehogy lebuktassam, szinte levegőt sem kapok. Ám én a következményekkel nem törődve ismét vergődni kezdek. Haza akarok jutni. El akarok innen menekülni.
- Ízi van, hallod? – csattan fel ingerülten az apám újból, és mindkét kezét számra szorítja. Így már nem csak elhallgattat, hanem fájdalmat is okoz, hiszen közben fejemet nagy erővel nyomja a hideg beton felé, ráadásul levegőt is alig kapok. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ez érdekli őt...
Ha most nem fázok fel, akkor sosem. Lábaimmal szüntelen kapálózok, és kezeim nem tétlenkednek: ujjaimmal próbálom lefeszíteni vasmarkait arcomról, ám mikor realizálódik bennem, túl erős, taktikát váltok. Csak a menekülésem lehetősége cikázik lelki szemeim előtt, s ebből felindulva újabbat sikítok, és fogaimat kezébe mélyesztem. Ismét. A fájdalomtól elenged, pár pillanatig döbbenten bámulja a kezét, s az azon lévő fognyomot, én pedig kihasználom a vissza nem térő alkalmat.
- Ronnie!
- Mi a...! – Hallom meg a következő pillanatban azt a hangot, melytől egy pillanatra teljesen lefagyok. Hallom barátnőm kétségbeesett szólongatását, majd azt, ahogy magassarkúja egyre közelebbről ver visszhangot. De nem akarom, hogy közelebb jöjjön. Ne lásson így. Ne lásson így senki. Ő meg főleg ne.

- Jonah?! Te... Mi van? Mi a halált keresel itt?!
Az apám még mindig nem száll le rólam, újra elkap. Hangosan zokogok, karjaim újra szétfeszítve az ő hatalmas kezei által, csuklómat fogja, s nyomja a földhöz. Tudom, ez még nagyon meg fog látszani. Basszus. Csupasz hátamat égeti a hideg aszfalt, lábaim rúgkapálnak. Olyan vagyok, akár egy gyerek, csupán nincs annyi erőm és hangom, mint egy gyereknek. 
Szánalmas.
Látom, hogy nézőközönségem felfedezve, már nem vagyok egyedül, egyből kereket old, és különböző irányba futva eliszkolnak, már amennyire a szervezetükbe juttatott káros anyagoktól ezt megtehetik. Jonah hátrébb húzódik, de még mindig nem enged. Minden bizonnyal azt próbálja felmérni, ki az a bátor ember, az a hősies személy, aki egyre közelebb jön hozzánk. Azóta, hogy az apám felpofozott, csupán hat másodperc telhetett el, vagy még annyi sem.
- Te beteg állat! Megerőszakolnád a tulajdon lányodat? Azonnal szállj le róla!
- Talán zavar a tény, hogy utánad én vagyok az első, aki megdughatja őt? Vagy mégsem? Hiszen róla beszélünk, Harry. Sosem volt egy szent, akárcsak az anyja! Tuti megfordulna a sírjában, ha látná, milyen életet élt a kicsi lánykája... Nagyon sok mindenben hasonlítottak... 
Auch. Bárcsak hazudna... De nem. Viszont megváltoztam. Őmiatta. Teljesen más ember, egy új Ava Heart vagyok, és Istenem, mennyire le akarom tagadni, hogy a rajtam fekvő férfi lányaként jöttem a világra... Lehet, hogy az ő génjei miatt vagyok ilyen selejtes. De ne merje a mocskos szájára venni az anyámat! Ha fel tudnám pofozni, simán megtenném azért, amit mondott.
De miért beszélgetnek?! Mi történik? Apám miért ilyen nyugodt?! És Harry hogyhogy itt van?! 
Hiszen holnap meetingjük van, Liam is emiatt nem tudott velem jönni, vagy egyáltalán maradni... Hazudott volna, vagy inkább Harry az, aki tojik a megbeszélésre? Valamiért a második a hihetőbb, bár ki tudja.

Látom, ez Harrynek is érzékeny téma, fájdalmas és keserű. Mint a só vagy a citrom egy mély sebbe... 
Morbid vagy, Heart!
Ujjai szorítása erősödik csuklóm körül, még jobban a földhöz szegezi azokat, mintha attól félne, hirtelen erőm támad a meneküléshez. Kár, hogy az égvilágon semmi erőm nincs, nem? 
Felszisszenek.
- Nem érdekel, mit gondolsz, vagy mondasz. Egyetlen dolgot kérek, követelek csupán: Azonnal engedd el, vagy nem állok jót magamért!
Louis mellette áll, és fenyegetően néz Jonahra, aki még mindig nem enged el. Mi ez a rohadt helyzet, amibe keveredtem?!
- Louis, ugye hívtad már a zsarukat?
- Ja. – Állkapcsa megfeszül, miközben az apám egy pillanatra elbizonytalanodik. Az a baj, hogy olyan nagyra van magával, hogy azt hiszi, Harry nem intézne el, hogy nem húzna be neki. Csodálom, amiért eddig még nem tette meg, de ugyanakkor nem is akarom, hogy megtegye. Már az is roppant megalázó, hogy itt fekszem a földön, egy melltartóban a kabátom mellett, az apám alatt, és pillantások hada égeti az arcomat. Harry félig lehunyt szemhéjai mögül gyűlölettel méregeti az apámat, miközben én újra felsírok, amikor az apám végigsimít a két mellem között. Hallom, ahogy Ronnie hangosan felzokog, mire könnyeim megint elerednek.
Ez túl sok nekem! Még annyi erőm sincs, hogy egyáltalán a kezemet felemeljem... És mindezt pont Harry előtt?! Miért utál engem ennyire az élet?!

- Nekem van esélyem bármilyen kapcsolatba kerülni Avával, veled ellentétben, fiam. Milyen érzés? – És Harry ebben a pillanatban vetődik előre, és tépi le rólam az apámat. Miközben a háttérben kék és piros fények sziluettje villódzik, én összekuporodok a földön, a hideg aszfalton, és azért imádkozom, a mindeközben folyamatosan előkerülő emberek között ne legyen újságíró, vagy fényképész. Ne örökítsék meg a megalázásomat. Ne legyünk benne a hírekben. Harry Styles ne mentsen a médiában emberéletet! Elég, hogy anno az enyémet megmentette... Hat évvel ezelőtt, még ha csak átvitt értelemben is. Az, hogy most is megtette... Nos, az több, mint amit az agyam fel bír dolgozni.

Szemeimet akaratosan hunyom le, nem akarom látni, főleg, amikor meghallom Ronnie hangját mellőlem. Átkarolja a vállamat, és érzem, ő is majdnem olyan zaklatott, mint én. Dzsekijét rám teríti, remegő kezekkel simít hátra pár tincset az arcomból, és folyamatosan szólongat, de válaszra nem számít.
Tudom, hogy ha felnéznék, meglátnám őt. Meglátnám őket. Azt a zöld szempárt, amit más esetben annyira imádnék, és azt a kéket, amitől egy pillanatra nevethetnékem támad. Pilláimat akaratosan hunyom le, abban reménykedem, így amint felnézek, otthon leszek, és ez csak egy rossz álom. Ám nem az. Aztán ráveszem magam arra, hogy kinyissam szemeimet annak érdekében, láthatom, miként bánnak el támadómmal. A tulajdon apámmal. Magamra tudok csak gondolni, ezért úgy vélem, nem baj, ha kicsit kivonom magam a forgalomból, s hagyom, hogy ők elvégezzék a piszkos munkát. Túl fáradt és sokkos vagyok ahhoz, hogy gondolkodni tudjak.


Egy pokrócba bugyolálva ülök a mentőautó ajtajában, mellettem egy nővérke méri fel az állapotomat, és kérdezget a történtekről. Nem szeretnék átesni ezen a procedúrán, de Ronnie erősködött, és úgysem enged el enélkül, szóval nem tudtam elmenekülni. Ismét.
Oldalra nézve látom, ahogy Harry és Louis egy rendőrrel beszélget. A vörös hajú nő mellettem még mindig dumál, de én nem igazán foglalkozom vele, figyelmen kívül hagyom, mert idegesít a hangja, be kell vallani. Tekintetemet csak a magas, bongyor srácon tartom, amint hevesen gesztikulál a vele szemben álló egyenruhásnak, és indulatosan felém int a kezével. Louis rám kapja tekintetét, én pedig nem fordítom el a fejemet, ahogyan azt egyébként más helyzetben megtenném, mert attól még, hogy lebuktam az őket való bámulásban, még nem fogok meghunyászkodni.
- Ebből hatalmas botrány lesz. – Nagyon aggódom, és kikészültem idegileg. „A One Direction két tagja az éjszaka közepén életet mentett. Harry Styles megmentette volt menyasszonyát a támadójától. Vajon újra együtt vannak? Képek az első oldalon.” Szinte látom magam előtt az átkozott cikkeket, melyek holnapra már mindenütt kint lesznek. Még nem igazán gondolok bele, mi fog történni – mint például, hogy elveszítem a munkámat, Harry reakciója, vagy ilyesmi kis hülyeségek –, mert az agyam még mindig üresjáratban kattog, viszont igyekszem behozni a lemaradást, mert idegesít ez a semmitmondó, fáradt üresség, mely beborítja az egész lényemet. Ronnie szerint ez normális, és a nővérke szerint sem kell megijednem attól, ha egyelőre még nincsenek épkézláb gondolataim, és megmaradok ebben a sokkos állapotban, de én akkor is szeretném visszanyerni a tudatomat, mert attól vagyok én az, aki. Hogy mindent alaposan átrágok. 
Legalábbis az új életemben.
- Ne aggódj, kedvesem. A fiatalemberek mindent elrendeznek.
De miért ők? Nekem kellene. Nem az exemnek, aki utál, hozzáteszem jogosan!

Megrázom a fejemet, s megpróbálkozom felállni, de ekkor nyilalló fájdalmat érzek az oldalamban, ismét. A rendőrautóban lévő apám támadásakor túl ijedt voltam ahhoz, hogy felfedezzem az érzést, de most ingert érzek arra, hogy összegörnyedjek. A nővér azonnal mellém ugrik, gyorsan cselekszik. Felemeli karjaimat, megtapintja a fájó pontot, majd elhajolva segítségért szól. Fájdalmamban az ajkamba harapok, majd amikor legközelebb felkapom a fejemet, egy ijedt hangot hallok közeledni. Túlságosan el vagyok foglalva a fájdalmammal, hogy elfordítsam az arcomat, a következő percben azonban már tudom, hogy ki a kétségbeesett lány. Hát nem Ronnie. Nem tudom, ő merre van, de hogy nem velem, az biztos. Ugyanis Perrie rohan felém, nem sokkal mögötte Zayn idegesen parkolja le a kocsit és azonnal ki is pattan belőle. Szemeim elkerekednek, és visszahuppanok a mentő párnázott szélére, pont abban a pillanatban, amikor a vörös nővérke visszaérkezik.

- Úristen, Ava! Amint hallottuk a hírt, indultunk is! Ugye jól vagy? – Amikor elém ér, óvatosan átölel, már amennyire hozzám fér a nővértől, és hatalmasra nyílt szemekkel mér végig, majd akad meg tekintete a pokrócon, melyet a vállamra terítettek. A dzsekim nem tudom, merre lehet, de mióta megérkezett ez a seregnyi ember, akit őszintén szólva mind feleslegesnek tartok, nyomát sem láttam a felsőmnek.
Perrie azon emberek közé tartozik, akik ott voltak anno a lagzin, de ő mégsem ítél el, mert megbeszéltünk a dolgokat, és nem neheztel rám. Mondjuk neki oka sem lenne... Hiszen az exem barátjának a párja... De nem kellene ennyire lealacsonyítónak lennem, azt hiszem. Perrie nem érdemli meg, mert mindig jó barátnőm volt, és jóformán imádtuk egymást anno...
- Hallottátok a hírt? Hol? – teszem fel kérdésemet félve, miközben ég az arcom, ahogy az orvos felemeli a kezemet, és így Zayn rálátást nyer a melltartómra, és alapban a fedetlen bőrömre. Régen nem zavart, rengeteget medencéztünk, vagy speciel én mászkáltam a házban egy szál alsóneműben is... De nem tudom elégszer hangoztatni, mekkora a kontraszt a két életvitel között.
- A hírekben – válaszol úgy, mintha azt közölné, odaéget a pirítós, vagy elfogyott a tej.
- Baszki – motyogom, nem foglalkozom azzal, hogy milyen szépen tudok beszélni nő létemre. Van, ami azért nem változott az évek során... – Azonnal haza kell mennem. És nektek is sürgősen el kellene innen mennetek, mert nem tesz jót a hírneveteknek, ha belekeveredtek...
- Jajj, Bipi – sóhajt Perrie lemondóan. – Az utolsó beszélgetésünknél már megdumáltuk ezt, nem rémlik?
Ingatom a fejemet, miközben felnyögök. A újabb nő egy sürke kislámpával lép elém, és felváltva belevilágít a szemeimbe, közben utasításokat adva, hova nézzek, ne mozduljak, s ilyenek. Nem szeretem, mikor ennyi ember van körülöttem...
- Kisasszony, be kell jönnie a kórházba – tájékoztat a nő.
Perrie válaszol helyettem.
- Miért, mi történt? Vagyis mi olyan, ami súlyos? – korrigál gyorsan.
Félek a választól, de túl hamar elérkezik.
- Agyrázkódás, és feltehetőleg egy törött lengőborda... Röntgenre lesz szükségünk. Felteszek pár kérdést, nem tudom, ezt Ms Montenegro eddig miért nem tette meg – néz rám kérdően, engedélykérően, aprót bólintok. Az említett vöröske fecseg össze-vissza, hogy ő nem tudta, még újonc és ehhez hasonlóak, de az idősebb, és sokkalta szimpatikusabb nő leinti, majd ismét felém fordul. – Hányinger, szédülés és jobb oldalba nyilalló fájdalom, nehéz  levegővétel?
- Igen, igen, igen és igen. – Francba.


- Ne haragudj, amiért ilyen elcseszett vagyok. Teljesen tönkrevágtam ezt a napot. Vagyis mindkettőt. – Hangom megtört, élettelen, fáradt, s ezek mindennemű szinonimája. A csuklómat birizgálom, simogatom, ahol meglátszik apám kéznyoma, és ujjaimat szinte rá tudom illeszteni a lilás foltra. Amint hazaértünk, én letusoltam, hajat is mostam, de még így sem tudtam eltüntetni a mocskot, melyet szereztem. És itt most nem feltétlen a piszokra gondolok...
Csak ketten vagyunk. Megkértem mindenkit, ne jöjjenek, pedig Perrie nagyon erősködött. Azt mondta, a közelben nézelődnek amúgy is apartmanokat, szóval itt lesznek... Szeretem őket, tényleg, de magányra van szükségem, és egy pillanatig még az is megfordul a fejemben, Ronnie-t is kizárom az ajtón.
- Ne viccelj... És amúgy is! Bent mindenféle izzadt testek vonaglottak, a levegő szinte fojtogatott, és egy pöppet azért dögös, de barom pasi rámarkolt a hátsómra... Komolyan, még hálás is vagyok, amiért így történt. – Ronnie megpróbálja humorral oldani a helyzetet, de nem igazán sikerül neki. Amióta hazajöttünk a kórházból, én nem igazán szólok egy árva szót sem, Ronnie pedig minduntalan próbálja oldani a hangulatot. 
- Ugye nem haragszol meg érte, ha én nem?
Megértően mosolyog.
- Ava, én veled kapcsolatban semmiért sem haragszom, pedig néhány dologért lenne okom azért...
Igaza van. Számtalan okot adtam már arra, hogy zabos legyen rám, de Ronnie mindig velem, mellettem van. Rendben, néha nem... 
- Jössz aludni? Nagyon hosszú volt ez a nap...
- Én még maradok. Ha lehunyom a szemem, nem látok mást, csak... Szóval nem tudnék pihenni jelenleg, azt hiszem.
- Pedig megkapnád estere Morthot – vigyorog rám, halkan felnevetek, s megrázom lehajtott fejemet. – Jól van... Valamire szükséged van, esetleg? Egyetlen szavadba kerül, és máris itt vagyok... Csak hulla vagyok... Ne haragudj, amiért lelépek.
- Dehogy is, ne viccelj! Jó éjt – erőltetek halvány mosolyt az arcomra, majd mikor mar az ajtó másik oldalán van, egy utolsót intek neki, miközben azon kezdek gondolkodni: Úristen, a megmentőm maga Harry Styles volt! És ki elől mentett meg? A tulajdon apám elől.

Fél óra telik el csupán, én a sötétben kuksolok, mindennemű tevékenység nélkül, amikor hirtelen max hangerővel megszólal a telefonom, és én majdnem felsikítok a hirtelen zajtól, de kezemet szám elé szorítva fogom vissza magam.  A fejem hasogat és a szememnek sem tesz túl jót a kijelző fénye. Hunyorogva meredek a túlságosan világos képernyőre, majd felsóhajtok, amikor meglátom, ki hív.
- Szia, Liam.
- Ava, jól vagy? Úr Isten, Louis elmondta, mi történt, és... – szólal meg velem egyszerre, és nem is hagyja abba a beszédet egy darabig.
- Rendben vagyok... Mázlim volt. Saját felelősségre hazaengedtek a kórházból, nem voltam hajlandó benn maradni. Még mindig utálom azt a helyet.
- Ne mondd ezt! – szörnyülködik. – Nem tudom, hogy történhetett ez meg... Veled kellett volna lennem!
- Minden oké, Liam. – Nem tudom, ezzel kit szeretnek megnyugtatni. Őt, vagy tulajdon magamat?
- Átmenjek? Aludni tuti nem lennék képes, szerintem te sem... Rohadtul izgulok miattad, féltelek és majdnem megőrültem, hogy erről így kellett tudomást szereznem, el sem tudod képzelni, Ava, mit érzek most! Pár percembe kerülne, hogy kiderüljön a dolog és szabad utat kapjak, szerintem Keith is elenged... Tojok a meetingre, hiszen Harry-ék is buliztak, akkor én is elmehetek a sérült és sokkos tesómhoz, basszus! – beszéli be magának, és szerintem nem is hozzám célozza szavait, de attól még rettentően jól esik a jelző, mellyel illet.
- Nem is tudom... Ne haragudj meg rám, kérlek, de most szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Máskor majd szavadon foglak, csak...
- Persze, megértem – vág ismét a szavamba megértően. Nem sokkal később elbúcsúzunk, s bontjuk a vonalat. Újabb mély csönd telepszik a házra, csak Morth kerekének nyikorgása hallatszik, és a kinti, utcai zajok... És itt, ebben a hatalmas, szinte már fájdalmas hajnali csendben esik le tulajdonképpen először, milyen elcseszett életem van. A volt pasim megmentett attól, hogy az alkesz, homlesz apám megerőszakoljon... Amikor megérkeztünk a kórházba, Harry még mindig ott volt, és azt hittem, ettől menten bőgök, már ha nem fájt volna az oldalam minden levegővételnél... És erre ki jelent meg a következő pillanatban? Na ki? Hát persze, hogy Caleb Felesleges Ewars! Harry megforgatta a szemét, felnevetett, kínjában megvakarta a tarkóját, aztán kocsiba ült, és elhajtott, nem sokkal Louis után. Ez szerintem minden, csak nem normális. Mármint a napom, nem Harry reakciója, hiszen az totálisan megérthető. Régen, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy egy nap lefolyása alatt ennyi minden történik velem, szerintem arcon nevettem volna. Nos, ma már azért annyira nem hiszem, hogy ezt tenném.


- Reggelt - lép ki Ronnie az ajtaján nem olyan sokkal később. Haja szanaszét áll, pizsama felsője elcsúszott rajta és laposakat pislog, miközben tekintete felélénkül, amikor meglát. – Hogy vagy?
De szeretem.
- A helyzethez képest jól, bár hulla vagyok. Hany óra is van?
- Hmm... Negyed öt – pillant a vele szemben lévő faliórára. Az este folyamán folyamatosan annak a kattogását hallgattam, és miután kezdetben majd' megőrültem a hangjától és a monoton kattogásától, de viszonylag kevés idő elteltével rájöttem, ez valójában a segítségemre szolgál.
- Azt a'... – suttogom. – Hulla vagyok – ismétlem meg korábbi szavaimat, bár ez is csak később esik le. 
Ahhoz képest, hogy tényleg nem lettem volna képes szundítani, elég nyomott és fáradt lettem... Érthető módon, azt hiszem. 
- Megértem... Felhívom neked Brandont.
Legyintek, miközben talpra küzdöm magam. A kórházban azt mondtam, nincs szükségem semmire, de az este folyamán volt időm rájönni, talán nem ártott volna bent maradnom arra a bizonyos 24 órára... Áh, még mit nem! A fejfájás, a szédülés és az oldalamba nyilalló fájdalom még semmi ahhoz képest, mekkora undort érzek a kórházak iránt. Ott rontottam el anno az életemet... Tuti, hogy nem fogok rajongani azért, ha vissza kell mennem, vagy ott kell maradnom. 
Egy pillanatra megszédülök, de viszonylag gyorsan magamhoz térek, és elindulok a konyha gyér fénye felé. Ronnie a pultnak támaszkodva figyel, úgy sasol, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék. Zavar, hogy ennyire gyengének hisz, de be kell látnom, hogy az is vagyok. Valahol egyáltalán nem normális a viselkedésem, hiszen tegnap szinte összeroppantam, mármint ma hajnalban, most pedig látszólag minden gond nélkül töltöm ki magamnak a kávémat.
- Nem szükséges, de azért drága vagy. Bemegyek dolgozni.
- Meg vagy húzatva! – jelenti ki egyszerűen. – Francokat mész be! Kibírják nélküled, ráadásul tuti, hogy Brandon is hallott a történtekről annak fényében, hogy minimum húsz csatornán leadták...
Jesszus... De nem foglalkozom a dologgal. Ez esetben. 
- Megőrülnék, ha ma itthon kellene lennem, Ronnie. – Nem az anyám, miért győzködöm? Azért, mert mindig így csináljuk. Ő helyettesíti nekem Grace-t. Az anyukámat. Jó, nem, az Ruth, Liam édesanyja, a keresztanyám, de akkor is. – Muszáj lefoglalnom magam valamivel, és mivel máshoz nincs igen kedvem...
- Inkább takarítanád ki a lakást, vagy sikálnád ki a zuhanyt, ha már ennyire mozgáshiányod van, esküszöm... – vakargatja homlokát gondterhelten. – Mások, beleértve én bármit megtennének azért, hogy otthon maradjanak, te meg erre önként és dalolva bemennél dolgozni egy ilyen lelki trauma után! Te tényleg nem vagy normális, Ava Michelle Heart...
Kérlek, ne emlegesd... 
Egyébként meg tudom!
- Jó, mindegy – hagyom rá a dolgot. – Mikor kell indulnod?
- Azt hiszem ma tizenegytől vannak óráim – közli, mire bólintok, és a fekete kávémmal visszaindulok a kanapé felé. A csészét az asztallapra helyezem, én pedig elnyúlok a párnákon. Tényleg rettentően fáj az oldalam, és bizonytalan az állásom is... Kezd múlni a gyógyszer hatása. Lehet, tényleg itthon kellene maradnom.
Nem várhatom el Ronnie-tól, hogy velem maradjon és pátyolgasson, de azért egy kicsivel több törődést esküszöm, nem vetnék meg. Alapban nem szeretem, ha pátyolgatnak, a srácoktól is szájhúzogatva tűrtem meg anno, és most is... De Ronnie más. Talán ki merem jelenteni, tőle még jól is esne, de nem tesz semmit, csak fejét oldalra biccentve néz rám, aztán megrázza a fejét, és visszaindul a szobájába. Mi történt?

Megvan már a tervem. Fél tizenegy van, a barátnőm nemsokára indul, én pedig a saját ágyamban fekszem, és egy párnát a derekam alá rakva vizsgálgatom a plafont. Anno, amikor beköltöztünk, felragasztottam pár,  na jó, rengeteg  csillagot, mert tudtam, sokat fogok ilyen formában unatkozni, szenvedni, így megkönnyítettem a dolgomat. Tök érdekesek, tényleg, de egy idő tán már azok sem képesek lefoglalni!
- Indulok, Bipi, három körül jövök, mert felvettem a jógát, hogy legyen plusz kreditem, aztán be kell ugranom a boltba kipakolni a raktárt... Megleszel addig? Azt hiszem, megvan Niall száma... Áthívjam? – kérdezi, telefonját máris kezei közé kapja. Niall? Miért nem Liam? És mikor adta meg neki a számát?!
Megrázom a fejem, és hálásan mosolygok a barna hajú lányra, majd elismerően feltartom hüvelykujjamat, amikor végigmérem. Szűkszárú farmer, ujjatlan póló... Olyan Ronnie-s.
- Szép napot. – Istenem, menj már! Talán gyerekes, de miután kijelentette, nem engedi, hogy dolgozni menjek, én eldöntöttem, már csak azért is! Oké, ez szörnyen gyerekes, valóban, de nem igazán izgat. Jelenleg csak az foglalkoztat, Ronnie mikor száll fel a buszra, és hagyja el a környéket, hogy én készülődni kezdhessek, s aztán el tudjak indulni.

Nemsokára meg is történik. Tíz percet még szenvedek a biztonság kedvéért, de utána a helyzetemhez képest viszonylag gyorsan kipattanok az ágyamból, és a gardróbom felé lépkedek, igyekezve kicsiket mozogni.
A szerelésemmel nem bajlódok sokat, mert fáj felemelni a kezeimet, és igazából a mozgással sem vagyok annyira jó kapcsolatban, így hát nem is erőltetem, csupán megpróbálkozom a lila csuklóm és a szívásnyomom elfedésével, plusz az arcom élénkítésével, már amennyire ez lehetséges. Tudom, muszáj elhagynom a házat, mert megőrülnék, ha nem tenném, hiszen itt van esélyem gondolkodni, és már sokszor tapasztaltuk, abból sosem származik semmi jó. A világ furcsán nézhet rám... A csaj, akit este majdnem megerőszakolt az apja, mosz kiruccan. Röhej. Egy egyszerű, fekete farmert veszek fel fehér inggel, fekete farmer kabáttal és a fekete Converse-emmel, felkapok egy sálat, amivel el tudom rejteni a nyakamat, az ingem alatt a merevítőmmel, mely megtart és ami szükséges, majd magamhoz veszem a táskámat és a laptopomat, és a kocsikulcs társaságában a piros jármű felé indulok, miután kulcsra zártam az ajtót, s a kaput is behajtottam. Nem törődve a nyilalló és szúró fájdalommal ülök be az ülésre, majd gázt adva indulok el. Nemsokára meg is érkezek, és hálás adok az égnek azért, hogy egy fan sem toporog a bejárat előtt, így könnyedén be tudok jutni. Arra számítok, hogy egyszerűen elsétálok az irodámig, vagy esetleg Keith szobájáig, de nem úgy jönnek a dolgok, mint ahogyan azt én eleve elterveztem.

- Te meg mi a fenét keresel itt, mikor otthon kellene pihenned, és én nemsokára mentem volna hozzád?!  csendül fel Liam felháborodott és dühös hangja. Megpördülök a tengelyem körül, majd felszisszenek a fejembe és az oldalamba nyilalló fájdalomtól. Ez aztán a hosszú és értelmes mondat, anyukám...
- Én is örülök neked, Liam, és képzeld, a munkámat végzem – válaszolok nyugodtan, miközben újra elindulok a keskeny folyosón. Unokatestvérem minduntalan követ, szinte a sarkamon lépked, és hallom feldúlt és mérges lélegzetvételét, ahogy visszafojtja indulatos szavait. Aztán megtorpanok, amikor a fordulóban szinte Niall mellkasának csapódok. Nem lenne túl kellemes érzés ez a fajta mozgás és érzés, úgyhogy hálát adok gyors reflexeimnek, és Niallnek is, amiért még idejében elkap, és vigyáz az oldalamra is, amikor megfog. Miután elenged, nem tudom elkerülni a többi fiú pillantását. Neil – hú, de régen hívtam így, még gondolatban is! – leplezetlen sokkal néz rám, látom rajta, legszívesebben megölelne, mint ahogyan régen tette az ilyen esetekkor. Louis tekintete különös, hiszen jelenlegi álláspontunktól ellentétes érzelmeket tükröz. Féltve néz rám, aggódva, de amikor látja, hogy őt nézem, pillantása megkövül, és melyen beszívja a levegőt orrán keresztül, miközben elfordítja a fejét, s zsebre vágja kezeit. Gyors váltás, meg kell hagyni.
Harry pedig... Nos, ő is itt van. Mindennek ellenére Harry velem szemben áll, bár távol tőlem, de tekintetéből árad a féltés, és a megvetés halvány csíráját érzem felém sugározni. Nem tudok elvonatkoztatni a ténytől, mennyire régen néztem már egyenesen azokba a smaragdzöld szemekbe... Vagyis nem. Hajnalban az utcán az volt az első, amit kiszúrtam, mielőtt megmentett, és elvitt onnan. 

Harry szemeibe igazából mindig is szerelmes voltam. A legeslegelső találkozásunkkor a szemeit pillantottam meg először, és mivel abszolút nem voltam akkoriban egy félős és pirulós csaj, ha jól rémlik, meg is dicsértem az íriszeit. Sosem voltam rest hangoztatni, mennyire bele voltam esve a szemeibe, ő pedig mindig viccet is csinált a dologból... Mint a harmadik évfordulónkon, amikor megkérte a kezem, és egy kártyát kaptam pluszba, melyen zöldjei voltak ezzel a szöveggel: Rakd ki a faladra, hogy akkor is veled legyek, mikor nem!. Na és vajon hol van ez a kártya? Mazochista énemnek köszönhetően természetesen a falamon. Az elrontott esküvőmről is csak a szemei ugranak be, ha visszagondolok rá, és a meglesett interjúkon és videoklipeken is mindig a szemeit lestem. Mindig. Amikor ma hajnalban, a kórház parkolójában a szemeibe néztem, szörnyen éreztem magam attól, amit felém sugallt. Megvetést és undort, bár lehet, hogy tévedek. Egyébként kétlem... Na és most? Most nem tudom, hirtelen, hogyan néz rám pontosan. Hiszen hajnalban ő volt az, aki megmentett, de aztán én egy másik fiú társaságában léptem át a küszöböt... Jó, gurultam, hiszen kocsiba ültettek, s ettől morogtam egy sort... A múltunktól függetlenül ez elég nagy pofon lehetett a számára. Hihetetlenül nyomorék vagyok.


-------------------------------------------------------------------

Helloooo (:

Íme a rész, hogy tetszett? Nekem furcsa érzéseim vannak vele kapcsolatban, nem is tudom... Ez inkább amolyan töltelék-fejezet lenne, de elég sok fontos momentum és beszélgetés lett benne elrejtve, legyetek résen! Tartogatok még meglepetéseket, ahaham. :3
Elnézést kérek egyébként, hogy ismét várnotok kellett a folytatásra, röstellem, amiért nem tudtam időre összehozni a részt. Összességében 4000 szavas lett, szép kerek, szerintem elfogadható, bár tartalmilag kételkedem benne, meg kell hagyni: :S
Várom a véleményeket! <3
Ps.: Elképesztően köszönöm, hogy már ennyien vagyunk, és kommenteltek is egy-egy rész után, ráadásul nem is kevesen! Ilysm, girls! <3 Hálás vagyok a díjaknak is, nemsokára ki is töltöm őket. :) 
Köszönöm, hogy elolvastad! És neked is, Rita, hogy ennyit segítettél a részben, de nem kevesebbet, mint amúgy!! <3
Lépj be a FB csoportba is: ×××

Lots of love, RS

2016. február 6.

Nyolc // Undorító csókok szorító ölelésében


Zihálok. Érzem, amint a mellkasom egyre gyorsabban emelkedik és süllyed, és két kezemmel tépem a hajamat. Az őrület szélén állok, újra. Nem foglalkozom a külvilággal, pár perc elteltével már azt veszem észre, térdemet átölelve előre-hátra dülöngélek, és az emberek fogyatkoznak körülöttem, a mozdulatok lelassulnak, és összefolynak.. Az emlék elmém legmélyére hasít, rendkívüli fájdalmat okoz, úgy érzem, belepusztulok. Hosszú évek óta nem éreztem már ekkora fájdalmat, amit Eaton a szavaival okoz, és bár furcsa egy gondolat, annyi szent, de már annyira megszoktam, s annyira az életem részévé vált már, hogy egészen hiányzott az érzés.

Hangokat hallok. Érzem, hogy valaki megérint, az arcomba hajol, megráz... Érzékelek mindent, de mégsem. Még soha a büdös életben nem gondoltam bele ennyire, mint most. Még soha nem éreztem ekkora súlyt a mellkasomon, mint most. De legalább nem sírok... Ez is valami...
Tudom, ki szeretne magamhoz téríteni, és kirázni ebből az állapotból. Ronnie hatalmas erővel bír, mert akárhányszor összezuhanok, ő felránt a gödörből. Sosem leszek képes neki illő mértékben megköszönni, amit értem tett már, ehhez egy élet nem elég... És most is itt van velem! Elképesztő ez a lány, a legjobb barátnőm. Rá számíthatok, jelen pillanatban úgy érzem, ő az egyetlen. És éppen ezért lep meg az, melyet újabb fél óra elteltével Liam mond nekem, már a szobámban, az ölében ülve, halkan és félve suttogva.
- A barátnőd elment azzal a suhanccal, azt mondta, majd jön.
Bólintok, miközben gondolatok ezre suhan át az agyamon. Elment Eatonnel? Itt hagyott, mikor ő az egyetlen, akire egy ilyen helyzetben számíthatok? Mi?! – Nyugi, Ava... Csak a boltba ment le, Eaton pedig bepattant a csomagtartóba...
- A csomagtartóba? – Ez az ember sem százas... De én miért pont erre kérdeztem rá? Valószínűleg én sem vagyok az. Mármint százas...
De miért ment vele?!
És... He?!
- Ja – von vállat. – Niall pedig azt hiszem ment velük, hogy kettesben lehessünk, szóval... Ez van.
Innentől egy kis ideig csönd van köztünk. Ő sem erőlteti a beszélgetést, és én sem, de jó ez így, mert nem mondanám kifejezetten kínosnak, mindinkább kellemesnek ezt a csendet. Hiszen ez egy nagyon tiszta dolog... Áldott, jóformán. Közelebb hozza az embereket, mert csak azok képesek egymás mellett csendben ülni, akik között megvan az összhang. Ez az élet nagy ellentmondása, nem?

Legközelebb újabb egy óra elteltével gondolkodom csak el a dumáláson. Már elfeküdtünk az ágyon, fejem Liam mellkasán pihen, és elképesztően élvezem. Valahogy olyan meghitt a légkör, és olyan mérhetetlen nyugalmat hoz magával ez a srác, hogy ha nem feküdnék éppen, tuti megszédülnék tőle.
Visszakaptam, Liamet. Megérdemlem egyáltalán? Folyton folyvást ezen agyalok, s ismételgetem magamban, de sosem voltam jó a dolgaim és érzelmeim rendezésében, tisztázásában, ezért nem is kerítek neki túl nagy feneket.
- Sosem veszítettél el, hugi. – Először azt hiszem, csak úgy megszólalt, esetleg nem is nekem mondja, hanem mondjuk a plafonon mászkáló légynek – ami már az én figyelmemet is felkeltette, hiszen de lennék én a helyében! –, de utána leesik, hogy mit és kinek mondta, s felemelkedem a párnámról, vagyis Liam mellkasáról. Szemeim megtelnek könnyekkel, majdnem felzokogok az érzéstől, s az unokabátyám nyakába bújok. Amikor azonban már válaszolnék is valamit, az ajtóm kicsapódik, és barátnőm feldúlt alakja jelenik meg előttem.
- Jól vagy, Bipi?
- Persze – válaszolok hűvösen, még mindig Payno ölelésében.
Tudom, nem az ő dolga velem lenni, senkié sem lenne, de az évek alatt már annyira hozzászoktam a jelenlétéhez, támogatásához, segítségéhez, hogy valamilyen szinten nagyon is rosszul esik, ha nem így cselekszik. Mint jelenleg. Ez van.
- Ne haragudj, Bipi, csak...
Nézem, amint magyarázatot keres. Dús barna haját füle mögé tűri, s tekintetét a vele szemben lévő falra szegezi. Ha hazug indokot keres, sosem néz a szemembe... De nézzük a negatívum pozitív oldalát! Legalább nem hazudik egyenest a szemembe.

- Magatokra hagylak titeket. – Liam feláll mellőlem, puszit nyom a halántékomra, majd a nappaliba indul, feltehetőleg Niallhöz. Legalábbis remélem, hiszen hallom Eaton hangját, amint a tévével vitatkozik, és nem szeretnék ma még az ő párbajukkal is foglalkozni, mert a fejem már így is elviselhetetlenül fáj.
Azt mondjuk nem értem, Eaton miért van itt, s Ronnie miért nem rakja ki a szűrét, de nem szólok bele, mert nem az én ddolgom. Na jó... azért nem szólok bele, mert Ronnie-tól akarom hallani, mekkora féreg ez a srác. Értsen egyet velem, még úgy is, ha nem tudja az Eatonnel való közös múltamat.
- Aranyos – szólal meg végül barátnőm, és Liam után fordul. Így próbál beszélgetést kezdeményezni, azt hiszem, plusz a témát is terelni akarja, hiszen magyarázatot még mindig nem ad a távozására. Viszont muszáj egyetértenem, kifogott egy olyan témát, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni.
- Az – bólintok mosolyogva, miközben törökülésbe tornázom magam, és megpaskolom a takarót magam mellett. Ronnie nem habozik mellém pattanni, s ugyan olyan helyzetbe ülni, mint én. – Mi újság?
- Röstellem, amiért elhúztam - böki ki végül, és nem linkel, kerít, ami külön öröm. – Én szoktam itt lenni, és sajnálom, csak mérges voltam, és gondolkodás nélkül a tetkószalonba hajtottam, szerintem néhány szabályt megszegve, hogy ott aztán leszúrjam Bobot, amiért megcsinálta azt a nyavalyás tetkót ennek a baromnak.
- Bob és szabályszegés? Jajjajj – összegzem, és felröhögök. – Szegény embert utálhatták a szülei.
Ronnie felnevet, én pedig követem. Nem tudunk sokáig komolyak maradni, mert mindig jön valami, ami megtöri a jeget. Ettől – is – jó a barátságunk. 
De attól még remélem, nem kell túl mélyre nyúlnunk a tárcánkban a ceh miatt.
- Szerintem a Bob a Robert becézése, nem?
- Passz – vonok vállat. – Viszont az fix, hogy ki lennék akadva, ha a szüleim Bobnak neveztek volna el.
- Tekintve, hogy nő vagy... Azt hiszem, én is. – És innentől fogva tényleg nem bírjuk ki nevetés nélkül. Az egész ház a mi kacajunktól zeng, és ez mérhetetlenül boldoggá tesz engem, miközben gondolkodóba is ejt: tiszta paradoxon, hogy én mindezek után még nevetni tudok, ráadásul tiszta szívemből...

Már késő van, amikor Liam és Niall bejelentik, menniük kell, mert a menedzsment másnap korán reggel megbeszélést tart, melyen ott kell lenniük, fitten és készen. Megköszönik, amiért itt lehettek, és kibírtuk őket, én pedig nem győzök bocsánatot kérni, amiért engem kibírtak. Hiszen bárhogy is nézzük, a kis akcióm nem éppen egy szokványos esti rituálé... Hála Eatonnek, de nem foghatom rá teljes mértékben, hiszen egy kis erőlködéssel simán lepergett volna rólam, ha erősebb lennék.
A nappaliban henyélünk, Ronnie lába az ölemben, Eaton cucca az előtérben, a srác a vendégszobában és a tévében Spongebob dalolászik, amikor is telefonom jelzésére leszek figyelmes, s miután feloldom a képernyővédőt, elolvasom a Maynától jött SMS-t.

Feladó: Maynes

Üzenet:

Mit szólnál egy bulihoz a Draytonsben? Kihagyhatatlan, csajos és esküszöm, még sosem láttam egy helyen ennyi szexi pasit!

Mosolyogva rázom meg a fejemet, és egyből válaszolok is a lánynak.

Feladó: én

Üzenet:

Emlékeztetnem kell, hogy boldog párkapcsolatban élsz, vagy inkább tegyem meg később? Amúgy nem hiszem, hogy aktuális.

A készüléket magam mellé rakom, s miután rövid idő elteltével sem érkezik válasz, megpaskolom Ronnie lábát, és felé fordulok a sötétben, ezzel is felkeltve figyelmét.
- Mayna írt, buli van az Draytonsben.
Bár alig látok valamit, sőt, szinte semmit sem tudok kivenni, de mégis észreveszem, ahogy barátnőmnek szabályszerűen felcsillan a szeme.
- Egy ilyen nap után kötelező elmennünk! Nekem távol kell lennem Eatontől, rád meg amúgy is rád férne egy kiadós, vedelős „eszemet vesztem”!
- Azt írtam, hogy nem aktuális – idézem, miközben elhúzom a számat. – Nemrég majdnem beájultam, annyira fájt mindenem, most meg menjek, és igyam le magam a sárga földig? Nem lenne ez képmutató a részemről? 
Főleg, hogy sosem részegeskedem.
Jó, a sosem erős kifejezés... Mondjuk úgy, inkább a Harry utáni időkben nem jellemző rám az, hogy a tudatlanságig eljuttassam magamat.
Megrázza a fejét.
- Ellenkezőleg. Pont emiatt kell odamennünk!
Sejtem, úgysem hagyja annyiban, és miután leküzdöm, hogy a fenébe, „miért szóltam egyáltalán?”, vonakodva bár, de kezeim közé veszem a telefonomat. Tudom, hogy Ronnie mennyire pörgős lány, és azt is, hogy oda meg vissza van az Draytonsért, nekem meg nincs jogom tönkrevágni ezt az estét... Vagyis még jobban.
Éppen ebben a pillanatban érkezik meg az újabb SMS. Remek időzítés...

Feladó: Maynes

Üzenet:

Mégis miért? Buláááj van, hé! Egy kis ereszd el a hajam mindenkire ráfér, még hétköznap is! Holnap kiveszel egy nap szabit, rád fér... Vagy majd másnaposan mész gürizni. Nekem mindegy perpillanat, mert esküszöm, egy pasi szobára akar vinni, és valamiért nagyon bejön az ötlet!

Reflexből megint majdnem megírnám neki, „Dolannel mégis mi lesz?!”. De visszafogom magam, és ennyit írok:

Feladó: én

Üzenet:

Tudtommal a Draytonsben nincs szoba... Hacsaknem a mosdóba mész térdepelni... Tudod, hogy szeretlek! :D És gondolkodunk rajta!

Magamban jót nevetek a poénomon, bár tudom, Mayna nem éppen így fog reagálni. Mindenesetre meg kell hagyni, furcsa egy humorom van... Viszont határozottan jobb, mint anno volt, még Londonban. Mit tesz egy kis környezetváltozás, ugye?
- Amúgy tudod, mire gondoltam? – fordul felém R. Egy marék pattogatott kukoricát tart a kezében, s miközben a szájához emeli a mancsát, az szétszóródik a kanapén. Tévézés után általában egyből, gondolkodás nélkül takarítani kezdek, úgyhogy nem háborodok fel, csak én is veszek egy marékkal.
- Nem, de úgy is elmondod.
Ronnie megforgatja a szemét, s kikapcsolja a tévét, hogy teljes figyelmemet neki szentelhessem, és ne csak úgy tegyek, mint aki a szavaira koncentrál.
- Leszarom Eatont. Nem ez az első, hogy így esett be, de most még tetkót is csináltatott! Egy normális kapcsolat nem úgy működik, mint a mienk, és... Basszus, örüljön, hogy estére maradhatott!
- De azért a ruháit kiraktad középre – szúrom közbe, majd felhördülök, amikor Ronnie kikérve magának dob egyet a még mindig az ölemben lévő lábán. – Igazad van. Add ki az útját. Told az arcába az ajtót, mondjuk...
- Azért ennyire nem kellene támogatnod – nevet fel, azonnal követem. Én nem vagyok olyan jó a „támogatásban”, mint ő...
- Én is mondok neked valamit – szólalok fel egy idő után, Ronnie rám kapja tekintetét a már visszakapcsolt tévé képernyőjéről. – Menjünk el arra a vacak bulira! Mayna valószínűleg egyébként is éppen azon gondolkodik, a szervezetébe juttatott rengeteg alkoholnak köszönhetően megcsalja-e Dolant...
- Ez komoly?! Úristen – nevet fel teli szájjal, igencsak meglepődve. Nem tudom, engem annyira nem hökkentett meg... Az ittas, vagy kicsit becsípett Mayna valahogy mindig szabad szelleműbb, de ettől kicsit viccesebb is. – Ezt mindenképpen látnom kell! – jelenti ki, majd talpra áll, és rohanni kezd, közben még hátrakiáltva a válla fölött: – Stipi-stopi a fürdőszoba!

Körübelül tizenegy óra lehet, mikor én még mindig a szekrényem előtt ácsorgok, és totál tanácstalan vagyok. Mit kellene felvennem? Nem tudom, ez mégis milyen buli lesz... Amolyan „ereszd el a hajam”, vagy inkább afféle esti-iszogatós parti, esetleg olyan, hogy egy boxban azon nevetünk, az alkoholnak köszönhetően ki milyen arcokat tud vágni? Mondjuk ez a három egy idő után úgyis egybefolyik, szóval ezen felindulva választok végül egy fekete csőnadrágot, s egy hozzá illő blúzt, mely egyébként az egyik kedvencem, s a szokásosnál mélyebb is a dekoltázsa. Nem tervezek semmi extrát, és tetszeni sem szeretnék senkinek, vagy felkelteni bárki figyelmét, ezért rábólintok, majd a ruháim felvétele után füstös sminket viszek fel arcomra, s mivel nem foglalkozom vele túl sokat, egy gyors fésülködés után késznek nyilvánítom magam.
- Megvagy? – kérdezem, mikor kisétálok a nappaliba. Lábamra tornacipőt húzok, és nem törődök vele, ez mennyire nem bulizáshoz illik... igazából úgy az egész kinézetem, mivel tudom, hogyha kirívó ruhákba bújnék, akkor nem érezném magam teljes mértékben szabadnak jelenleg, és ezért inkább maradok a jól megszokott öltözetemnél, bár egy fokkal hosszabb nadrágban.
- Már csak rád vártam. – Ronnie felpattan a kanapé karfájáról, miközben leakasztom a dzsekimet a fogasról. Ráemelem tekintetemet, és elkönyvelem magamban, Ronnie komolyan gondolta, hogy tojik Eatonre, és elengedi magát... Piros, csuklójáig és combja közepéig érő kockás overálja kiemeli fekete harisnyába bújtatott hosszú lábait, melyre szintúgy sötét színű magassarkút húzott, s ő is csupán egy leheletnyi sminket vitt fel az arcára, mégis szépen, és nőiesen dögösen fest.
- Azta... kitettél magadért! – csettintek egyet dicséretképpen. – Egész este rajtad kell majd tartanom a figyelmemet, nehogy elkallódj.
- Már javában este van, Ava – javít ki jókedvűen. – És ne félj... Én már régen elkallódtam!
Ebben igazat adok neki. Ronnie még csak most lett nagykorú, első éves egyetemista, és kettő évvel idősebb is vagyok nála, sokszor mégis ő az, aki helyénvalóbban viselkedik... De mindennek ellenére cseppet sem mondható normálisnak, visszafogottnak vagy bármi ilyennek.
- Hívtál taxit?
- Naná. – Határozottan bólint, s az előszoba felé indul. Vállára teríti a lenge kabátját, és táskáját kezébe véve kinyitja az ajtót. – Kint vár ránk, szerintem igyekezhetnénk, mert tudod... Annál előbb érünk haza – próbál győzködni. Felnevetek, de eléri célját, mert kezdeti bizonytalanságomat és visszakozásomat lenyelve követem, és miután kulcsra zárom a házat, Ronnie mellé ülök a hátsó ülésekre. A Draytonsig tartó út már szinte órákig tart, és én mindvégig az ablaküvegnek támasztom a fejemet azon agyalva, mégis miért van ilyen rossz előérzetem? Egyre csak erősödik, és furcsa gondolatok kavarognak a fejemben... Amikor legutóbb ott jártunk, nekem kellett Maynát hazarángatni, Ronnie-t pedig a kocsiba tuszkolni, majd otthon elaltatni... Kell nekem ez egyáltalán? Igen. Azt hiszem, pont ez kell most nekem.

A kocsi egyszer csak leparkol a Drayston bejárata előtt, és miután kifizetjük a fuvart, ki is szállunk a járműből. A bejárat előtt hosszú sor kígyózik, amit furcsállok, aztán meggondolva magam belátom, tizennégy évesen tényleg nincs jobb dolga az embernek, mint egy szép hétköznapi estén jól bebaszni... Kit áltatok?! Én sem voltam sokkal jobb.

Nem tudja elkerülni a figyelmemet, hogy miután beállunk a sor végére egy srác mögé, mennyien megbámulnak. Nem tudom, ez Harry miatt van-e, vagy esetleg az anti-bulis megjelenésem okául, de végül úgy vagyok vele, tojok a véleményükre, mert itt realizálódik bennem a tudat; én ma este el akarom ereszteni magam! Az utóbbi időben tényleg piszkosul le voltam amortizálódva, ráadásul a mai nap után rám fér egy kis „buláj”, ahogyan azt Mayna írta az első, vagy a második SMS-ében...
Nem tart sokáig, mire bejutunk, csupán leellenőrzik az érvényes személyinket, és már bent is vagyunk. Bent dübörög a zene a hangfalaktól, szinte a mellkasomban érzem a basszust. Vonagló testek sziluettje tűnik fel, és mondhatni vágni lehetne a füstöt, de láthatóan ez nem zavar senkit, inkább csak felizgatja az embereket. Velem sincs másképp, csak az esetemben csupán az adrenalin fokozódik a testemben, és kissé felpörgök, míg a többi emberke egymásnak dörgölőzve vonaglik.
- Nézzünk magunknak egy szabad asztalt, majd kerítsük elő valahonnan Maynát! – Megpróbálom túlkiabálni a zenét kisebb-nagyobb sikerrel, és csak onnan tudom, hogy javaslatom nem talált süket fülekre, hogy Ronnie körbenéz, végigpásztázza tekintetével a tömeget, majd megindul oldalra, az ülőhelyek irányába. Ezek szerint először ezt tesszük, rendben van.

- Ugye megpróbálod jól érezni magad? Ne legyél ma is morcos... Légy a három hónappal ezelőtti Ava! – kérlel óvatos, de azzal a tipikus bulizós mosollyal, fülemhez hajol, hogy értsem is.  Jóformán ordibálnia kell, hogy meghalljam, olyan hangosan dübörög a zene, pláne, hogy a hátunk mögött is van egy hangszóró.
Megadóan felnevetek, majd ugyan olyan hangsúllyal válaszolok.
- Én inkább a három évvel ezelőtti Ava lennék, de azért köszi!
De ezzel igazat mondok?
- Hé... Londonban nincsenek ilyen menő helyek! – állítja, mint mindig, mikor bulizni megyünk. – És innentől kezdve nem téma a múlt, okés? Pasizz be, táncolj, igyál... Érezd jól magad, de előtte még kerítsük elő Maynes-t!
Helyeslően bólintok egyet. Én is ezt javasoltam röpke öt perccel ezelőtt...
- Milyen italt hozzak neked?
Mindig én gondoskodom róluk, bár ennek indokát nem tudom. Talán azért, mert én vagyok az idősebb, s talán azért is, mert ha esetleg gond akad, bármiféle szívbaj nélkül elintézem.
Gondolkodó arcot vág; természetesen kívülről fújja az itallapot, végül pedig csillogó szemekkel rávágja.
- Egy Bellinit. – Kedvenc italát kéri, pedig ettől mindig jól kiüti magát. Ennek ellenére bólintok, és a táskámat mellé helyezve a pult felé igyekszem. A könyökömmel töröm az utat magamnak, majd mikor megérzek két kezet a derekamon, dühösen megpördülök a tengelyem körül.
- Ne érj hozzám! – Szemeim szikrákat szórnak, majd mikor újra elindulok célom felé, kárörvendően felnevetek, amint felrémlik előttem a srác értetlen, és kicsit talán még ijedt pillantása. Ennyit arról, hogy ismerkedek! De ideges leszek a tudattól, hogy hozzám ért... Hát... egy olyan ember, aki nem ő. Áh, szánalmas vagy, Heart!
A középen elhelyezkedő pultszigethez érve rákönyökölök az asztallapra, és várok, amíg a csajszi engem is észrevesz. Elég sokan vannak még előttem, de ráérek, és nem sietek sehova, ezért nem  is hisztizek, mint ahogyan azt a mellettem lévő vörös hajú, miniruhában sipítozó csajszi teszi.
- Ava? – hallom egyszer csak az ismerős hangot, ahogy nevemen szólít. Érdeklődve fordulok a hang felé, majd megölelem a kicsit már dülöngélő barátnőmet. – Hát eljöttetek?
- Mhm – bólintok.
Nem válaszoltam volna üzenetben? Úgy rémlik, pedig.
- Mit isztok? – érdeklődik. – És merre van Ronnie?
- Egy Bellinit és egy Acapulcot, már ha egyszer megkapnám őket, Ronnie pedig hátul ücsörög egy asztalnál – adom a gyors és tömör választ, igencsak hadarva, és halkan is beszélve.
De Mayna bólint, miszerint megértette. Jó a füle, és az alkohol az ő esetében felélénkíti az érzékeit.
- Bellini... Vodka és kávélikőr, ugye? Ki fog ütni.
Megforgatom a szemem.
- Ronnie-é, és szerintem tudja... Almalevet csak nem ihat! – nevetek fel, Mayna követ. Nem értek mondjuk 100%-osan egyet magammal, de igaza van Ronnie-nak, és nem lehetek mufurc... Még annak tudatában sem, hogy holnap hulla leszek, és ki fogok készülni a koránkeléstől és a munkától.
A platinaszőke pultos csaj végre észrevesz, és elénk állva felveszi a rendelést.
- Mivel szolgálhatok? – mosolyog ránk. Na, legalább a kinézete ellenére ő kedves, és nem utálja az életét a sok rendelés és patália ellenére sem!
- Egy Bellinit és egy Acapulcot kérnék – mondom válaszul, aztán Mayna felé fordulok. – Te kérsz valamit?
- Á... Dolan az előbb felhívott, azt mondta, csak csínján, úgyhogy lassítok.
- Még nem csaltad meg? – kérdezem incselkedve, Mayna rám nyújtja a nyelvét, miközben a csaj kiadja az italainkat, és én ki is fizetem azokat. – Köszi – mosolygok rá a csajra, csak kicsit erőltetetten, másodjára köszönöm meg. Azonban ez a görbe azonnal eltűnik, amikor a következő pillanatban megfordulok, és valaki nekem jőve rám borítja az italokat.
A francba is, az egész a felsőmön landolt! Valójában nem tudom, mi zavar jobban. Az, hogy a srác barna szemei az átázott felsőmre tapadnak, vagy, hogy Mayna kárörvendően nevet, esetleg, hogy máris bűzlik a blúzom az alkoholól? Rejtély. De Mayna miért nevet ki? Nem szeretem, amikor be van csiccsentve, mert ilyenkor mindig olyan, mint a régi énem.

Itt még azt hiszem, ennél már tényleg nincs rosszabb. Az alkohol a melleim közé folyik, a felső a bőrömre tapad, és ez frusztrál, főleg, amikor a srác hebegve bocsánatot próbál kérni. Ez az, ami ráteszi a pontot az „i”-re, pedig szegény eléggé meg van ijedve, és még csak nem is részeg, legalábbis így tűnik.
- Oh, cseszd meg! – förmedek rá, végre valahára visszatérve a széttárt karral való hitetlen bámulásból, mely tuti eltartott pár percig. Ahogy a mosdó felé robogok érzem a talpam alatt ropogó szilánkokat, és még inkább dühít a tudat, hogy ezt is nekem kell majd feltakarítani! Dühömben és tehetetlenségemben csikorgatom a fogamat, s húzogatom a pólómat, mert kezd nagyon kényelmetlen lenni. Tényleg ez a világmindenség legrosszabb napja... Nos, itt még nem sejtek semmit.

Nem kell sok idő, hogy rájöjjek, a mosdó nem éppen a legjobb választás arra, hogy rendbe hozzam magam, mivel rosszabb dolgokat látok, mint eleve terveztem vagy valaha is hittem. De nem bírom ki, így egy szabad fülkébe érve leveszem a dzsekimet, majd kibújok a felsőmből is. Piszok meleg van, meglepő, hogy eddig kibírtam a ruháimban, és nem szabadultam meg a kabátomtól egyből, miután beértünk, de kisebb bajom is nagyobb annál, hogy ezzel foglalkozzak. Visszahúzom a dzsekit, és a blúzomat a kezemben tartva lépek ki az előtérbe, hogy ott figyelmen kívül hagyva a nyögéseket és az egyéb hangokat, melyektől rám tör a hányinger, egy kéztörlőt benedvesítve megtisztítsam a mellkasomat a löttytől, mely már széthúzza a bőrömet, és roppant kényelmetlen.
- Csak én lehetek ilyen peches...
- Ne haragudj, kérlek – fogja meg valaki a vállamat, egyből megfordulok. Szembe találom magam azzal a sráccal, aki nekem jött, és bár először legszívesebben rákiabálnék, mégsem ezt teszem. Bár miután észreveszem, hogy a mellemet bámulja, legszívesebben meggondolnám magam...
- Segáz... Hidd el, nem ez a napom legrosszabb esete.
Miért nyugtatom? Hibáztatnom kellene, de valahogy nincs hozzá kedvem.
- Fél egy van... Ez egy új nap, de legalább tudom, megalapoztam a hangulatodat.
Felnevetek. Nem is olyan rossz fej, mint gondoltam, de persze nem állok le vele csevegni, csak intek egyet, kikerülöm, és kilépek a helységből. Otthagyom a srácot a női mosdóban. Hm.

Az asztalunk felé indulok, mikor is feltűnik a pult körül sepregető Mayna alakja, s felnevetek. Elvégzi helyettem a piszkos munkát... De mivel miatta kerültem ilyen helyzetbe, hiszen ő hívott ide hagyom, és nem veszem át tőle. Csakhogy a következő pillanatban felkapja a fejét, mintha megérezné, hogy figyelem, s jót mulatok rajta. Eliszkolok, mert nincs kedvem sepregetni, és a pulthoz sem szándékozom újra beállni. Az asztalunkhoz érve Ronnie hatalmasra nyílt szemekkel néz rám, és a már összegombolt felsőmre. Tekintete az italok után kutat, majd újra a kezemben tartott felsőmre siklik, s aztán megszólal.
- Mi történt? Ugye nem...
- Dehogy is! – szakítom félbe. Nem vagyok én olyan lány... Most már. De ezt neki is tudnia kellene.
- Akkor?
- Egy ütődött, de szexi fickó leöntött... A pia is oda, bocs, majd hozok másikat, vagy nemtom'. De figyelj... Kimegyek egy kicsit a friss levegőre, okés? – kérdezem, s felkapom a táskámat. Ronnie összeráncolja a homlokát, és marokra fogja retiküljét.
- Menjek veled?
Megrázom a fejem, majd közlöm vele, érezze jól magát, de azért vigyázzon magára, amíg én vissza nem jövök. Azért mégis csak én vagyok az idősebb...

Kiérve nyugtázom magamban, kicsit jobb a levegő. Bent rettentően melegem volt, de nem lehetek egész este egy alkoholtól bűzlő felsőben, muszáj voltam megszabadulni tőle, de azért sajnálom, amiért így végezte. Szerettem, talán ez az egyetlen olyan darab, amit tényleg, 100%-osan önszántamból vásároltam meg, és nem Ronnie beszélt rá.
Percek óta sétálgatok, a hátsó kijárat közelében maradva. Elgondolkodom, Liam vajon mit csinálhat most, majd őt követi Harry alakja, míg végül el nem jutok apámig és a bátyámékig. Évek óta nem találkoztunk, apámmal gyerekkorom óta, bár a másodikat egyáltalán nem bánom. Aidan és Andrew hiányoznak, bármit megtennék, hogy szóba álljanak velem, de miután anno kihagytam anyu temetését, örökre elástam magam a szemükben. Még az apám is ott volt, basszus! Ittasan, büdösen, szerintem öntudat és lakás nélkül is, de ott volt, amikor örök nyugalomra helyezték azt a nőt, aki a világra hozott! És én hol voltam? Azt hiszem, pont Eatonnel.

- Hé, kislány. – A sötétben nem tudom ugyan kivenni hirtelen érdeklődőm arcát, de a hangjától kiráz a hideg, felfordul a gyomrom, és önkénytelenül ki akarom tépni a karomat vasmarka közül. Mindezt egyszerre. Közel van hozzám, túl közel, és megcsapja az arcomat az alkohol tömény szaga.
- Engedjen el! – ficánkolok, szemeimet akaratosan lehunyom, azt kívánom, legyen csak egy kukás emberke, aki megkér, álljak odébb, hogy végezni tudja a munkáját. De nem. Ez tényleg egy részeg fószer, valószínűleg egy alkesz, aki a sok ember közül pont engem talál meg, és pécéz ki magának.
Minden ellenkezésem hiábavalónak tűnik, erősebb nálam, és akaratosan ölelésébe von. Csitítgat, majd be is fogja a számat, mikor látja, nem engedem magam. De miért tenném? Nem nyúlhat hozzám!
- Nem fog fájni, kicsikém, de ha nem fogod be a szádacskádat, kénytelen leszek én megtenni!
És én itt esek kétségbe. Végigfut rajtam a hideg, könnyeim utat törnek maguknak, ahogy rájövök, mi is fog történni, ha nem tudom felhívni magamra valaki figyelmét.
De nem. A hátsó kijárat körül egyetlen árva lélek sem tartózkodik, csak mi ketten. Csak mi ketten. Kiabálok, ordítozom, kapálódzok... Megteszek mindent, hogy kiszabaduljak a karjai közül, hangom tompa zajként hatol az éjszakába, de ezzel csak azt érem el, hogy keze az arcomon csattan, és fejem követi a mozdulatot.
Felzokogok. Nem akarom ezt! Ne!
A fájdalom már most elviselhetetlen, pláne, hogy kezet is emelt rám. Lehet, hogy ez még a legkisebb gondom lesz... Félek, fogalmam sincs, mit tehetnék, amikor két csuklómat átfogva vonszolni kezd valamivel odébb, egy mellékutcába, ami szintúgy üres. Több alakot is látok, ugyanolyanok, mint az, aki jelen pillanatban befogja a számat hatalmas tenyerével, és gunyorosan nevetnek a nyomoromon. Szabályszerűen elfog a rettegés a gondolatra... Ezek többen is vannak!

Aztán hirtelen elfogy az erőm, jóformán feladom. Tehetetlennek látom magam, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy harcoljak az ismeretlennel szemben, vagy a többivel egyszerre, akik mind majdnem kétszer akkorák, mint én! Agyam felmondja a szolgálatot, úgy gondolja, inkább kikapcsol, hiszen nem konzultál végig egy olyan csatát, amit úgysem nyerhetünk meg. Tehetetlen vagyok, és ez megbénít. Nem kapálódzom többet, és ujjaim szorítása is enyhül a férfi alkarja körül. Végtagjaim elernyednek, és tényleg feladom.
- Látod, mennyivel élvezetesebb, ha hagyod magad? – Kezével a mellemet fogdossa, szájával nedves, whiskytől bűzlő csókokat hagy fedetlen bőrömön. Elégedetten felsóhajt, amikor felfedezi, a kabátom alatt csupán egy fekete csipkés melltartót viselek. Undorodom tőle, könnyeim megállíthatatlanul végiggördülnek arcomon. Önelégült hangjától kiráz a hideg, és amikor hatalmas, érdes tenyerével csípőjéhez húzza az enyémet, felsikítok. Nem akarom ezt! Nem akarok a következő áldozata lenni! Nem! Miért jöttem ki egyáltalán? Miért vagyok ilyen felelőtlen? Mikor tűnik fel Ronnie-éknak, hogy túl régóta vagyok már kint? És vajon mennyi fájdalmat képes elviselni a testem? Mindennél jobban lennék most otthon, vagy esetleg Liamékkel. Eszembe jut, ahogy fejemet vállára hajtva úgy éreztem, az életem pár percre ugyan, de egyenesbe jött, mert ő ott volt velem. Nekem. Bármit megtennék, hogy visszahozzam azokat a perceket ezek helyett, ezek helyére! Nem akarok egy részeg pasi karjai között lenni! Nem akarom itt elveszíteni és szétszórni a lelkem utolsó darabjait!

Egy elismerő hümmögés ránt vissza a valóságba, amikor a pasi végighúzza mutatóujját nyakszirtemen, majd egy undorító csókot nyom az érzékeny területre. Basszus, kiszívta a nyakamat...
Anno imádtam, mikor Harry ezt csinálta. Ha a világ tudtára adta, csakis az övé vagyok. Hogy hozzá tartozom. Hogy a szívem az övé. De a tudat, hogy egy ismeretlen, ittas férfi kiszívta a nyakamat elég löketet ad ahhoz, hogy újult erővel küzdeni kezdjek ellene. Újra rángatni kezdem a karomat, majd térdemet meglendítve ágyékon rúgom, és eltaszítom magamtól. Nem várom meg, hogy reagálni tudjon, futni kezdek a macskaköves utcán. Olyan közel van az utca, ahol már emberek vannak, akik segíteni tudnak! Istenem, már nem kell több, csak tíz lépés! De ekkor utolér. Megragadja a karomat, és durván a földre lök. Nem bírom tovább, zokogásom mélyről tör fel. Máshogy sírok, mint pár perce. Ott még azért könnyeztem, hogy vegyenek észre, és mentsenek meg. Most már azért zokogok, hogy éljem túl. Hogy kibírjam. Hogy megmaradjak. Nem bírná ki a lelkem, ha hátralévő életemben magammal kellene hordoznom a tudatot, megerőszakoltak! Azt hiszem, az jelentené a véget számomra.
- Kisszívem, ez nagy hiba volt – morogja félelmetes hangon. Ám ahelyett, hogy ő jönne közelebb, olyat cselekszik, mely bevallom, meglep. Kiegyenesedik, és int egyet a fal felé. Szemeimet lehunyom, zihálok. Majdnem olyan érzés, mint még a nap elején... Istenem, még azt is újra átélném, csak ne ezt! Ne, kérlek, ne! – Bemutatom Jonaht. Boldoggá tennél, ha engedelmeskednél neki, mert különben ő is büntetést kap, drágaságom, akárcsak te!
Jonah? Az apámat is így hívják...
- Kérem, hagyjon békén. – Hangom kétségbeesett, nem találok más megoldást, csak a könyörgést. – Megteszek bármit, csak hagyjon elmenni! Kérem...
- Eh, még mit nem!
Eh? Jézusom... Könyörgöm, ne...
Az apám válasza is ez volt mindenre...
És az apám hangja is ilyen mély, rekedtes és ijesztő volt.
Kérlek, csak őt ne...
De amikor legközelebb kinyitom a szemem, egy olyan személyt látok, akit lassan tíz éve nem láttam. Egy olyan személyt, aki anno tönkrevágta a gyerekkoromat. Egy olyan személyt... akinek a vezetéknevemet köszönhetem. Az apámat. Jonah Heartot.


Hello, görlz!
Nos, hogy tetszett a rész? Remélem, nem akadtatok ki nagyon! Írjátok meg kommentben a véleményeteket, kérlek, mert e fordulat után nagyon fontos lenne nekem a visszajelzésetek. :')
Tudom, tudom... Kicsit sablonos, de eleve így terveztem a dolgokat. Tartogatok még meglepetéseket, nem is egyet, és ez a kis eset fontos momentum a sztori szempontjából, még úgy is, ha belesajdul a tulajdon szívem a történések gondolatába is.
Ps.: Köszönöm az előző részhez érkező kommenteket, és ezt a rengeteg megtekintést! Viszont... Nem értem, elrontottam valamit? Leiratkozott valaki... Segítenétek, hogy vajon miért? Bevallom, rosszul esett, és talán ki tudom javítani a hibámat... 
xoxo, RS