2017. január 27.

Huszonhét // Csók

bea miller képHirtelen fordulok meg, és mielőtt még felfognám, hogy pontosan mit is csinálok, lábammal belököm az ajtót és Harry után indulok. A szívem csak akkor kezd a torkomban dobogni, amikor meglátom, ahogy a srác Ronnie-val és C-vel szemben áll, és ujjait törzse mögött összekulcsolva várakozik, arcán egy kissé kínos mosollyal. Mellé lépek, magassarkúban a válláig talán pont elérek, és ennek örömére megszólalok.
- Lányok, ő Harry – mutogatok, örülök, hogy egyáltalán van hangom. Vicc ez az egész helyzet, hiszen nyilván tudják, ki a srác, viszont fordítva ez nem feltétlen igaz, úgyhogy muszáj lefutnom ezt a kört. – Harry, ők itt Ronnie és Cady.
- Ronnie-t ismerem, de te ki vagy? – vált egyszer csak át a morcos álcájából gyerekcentrikus valójára, és barátságosan beszélve és nézve a lány elé guggol. Látom Cadyn, hogy meg van hökkenve és zavarba is hozza Harry közvetlensége, viszont egész hamar rendezi a vonásait, és kinyújtja a kezét éppen egyidőben Harryvel. – Talán egy nem ismert unokahúg? – fordul úgy felém, mintha napi rendszerességgel beszélgetnénk, és joga lenne ilyeneket kérdezni tőlem, ráadásul azzal a mocskosul édes mosollyal, ami az arcát keretezi. Kíváncsian kutat valami után a szemembe nézve, de én nem bírom olyan sokáig, mint ő, és leszegem a fejemet. Jobbra-balra billegek. Nem tetszik nekem ez a helyzet.
Harry megrázza Cady kezét, arcán szórakozott mosoly játszik a formaiság miatt.
Aztán a kislány megszólal, és látom a fiún, hogy még ő is meglepődik a hangját uraló erőn. Valahogy süt a lányról az értelem, és ahogy elnézem, ez már Harryt is „megégette”. Húha, Heart. Fejlődsz.
- Ava fogadott be, a nevem Cady Armentrout. Pierce Jenner, tudod, a Jenner família legidősebb tagja, akiket gondolom te elég jól ismersz mutatott be minket egymásnak.
- Wow, oké. Értem – bólint, és közben Cady arcát fürkészi, mivel valószínű ő is észrevette a cinizmust és a megbújt élt, a célozgatást a hangjában. Olyan, mintha feltérképezné a lányt, és imádom, hogy annyira figyelmes, hogy amikor C fel akar állni, ő felpattan és aztán felsegíti. Rögtön utána felvont szemöldökkel, amolyan „jó ég, wow!” tekintettel néz rám, és én erre nem tudok mást tenni, mint megrázni a fejem, miszerint „ja, tudom. Csúcs a kiscsaj.”
Basszus, Styles! Téged nem lehet utálni!
Kezeimet összekulcsolom mellkasom előtt, és megköszörülöm a torkomat, amivel ismét felvonom magamra Harry tekintetét. Most én nézek rá várakozóan, mivel miután már Ronnie és Cady is elhagyja a nappalit, a hangulat szörnyen kínos. Miért jött ide? Mit akarhat? Nincs kedvem vitázni.
- Oh, igen. Bocsánat – szedi össze a gondolatait egy nanomásodperc alatt, én pedig felszegett fejjel várakozom. Hazai terepen vagyok, nem szabad kényelmetlenül éreznem magam. Mayna is azt mondta a múltkor, hogy legyek kemény, mint a bolti zsömle – figyelmeztetem magam. Jelenleg ez még menne is. – Szóval. Tényleg randid lesz ma Niallerrel?
- Nem, nem lesz – válaszolok, és magam is megdöbbenek a hangom erősségén. Látom Harryn, hogy ő sem különb. Sikerült belecsempésznem a megfelelő mennyiségű közömbösséget, és emiatt büszke is vagyok magamra. Bár egyik pillanatról a másikra dől össze bennem valami egészen szilárd, amikor látom és hallom is, hogy Harry kifújja a levegőt, és olyan, mintha megkönnyebbülne. Majdnem a számat is eltátom. Van pofája?! – Vacsorázni megyünk, és utána bowlingozni. – Pontosan azért a pillantásért teszem még hozzá a konkrét terveinket, amelyet ebben a pillanatban kapok. Elkerekednek a szemei, majd lehajtott fejjel bólint egyet. – Miért érdekel? Talán csatlakozni akarsz Kendallal?
Felemeli a fejét, és szemeiben szórakozottan csillannak meg a kis szikrák. Látom, hogy ez a kommentem felbosszantja, viszont meg is nevettetné, ha nem lenne ennyire komoly a helyzet. Pont ez zavar egyébként.
- Jaj, kérlek – forgatja meg a szemeit. Nem vagyok hajlandó megbánni a szavaimat vagy bocsánatot kérni, ezúttal nem. – Leülhetek? – biccent a kanapéra.
- Le, persze. – És csak hogy mégjobban kínossá varázsoljam a pillanatot, mellé telepedek. Térdeink szinte összeérnek, és meglepetten veszem észre, ahogy pólója nyakát húzogatja, mintha csak kimelegedett volna. Zavarban van? Jól is teszi.
Másrészről viszont anyukám. Zavarban van. Ez jó jel, nem? Ha nem akarnék jelenleg rettentően hűvösen viselkedni vele, szinte tuti, hogy meg sem tudnék mukkanni. Miért nincsen köztes állapot? Csak mérgesek lehetünk egymásra, vagy szótlanul ücsörgünk egymás mellett? Ez már mindig így lesz?
Más kérdés, hogy egyáltalán miért gondolkodom én a jövőn. Számít ez? Akarom én, hogy a továbbiakban is része legyen az életemnek?
Basszus, legalább magamnak ne hazudjak… – eresztem le a vállaimat, és nagyot szusszanok. Ezennel leengedek.
- Miért jöttél, Harry? – kérdezem egy fokkal közvetlenebbül.
- Mert beszélni akartam veled – adja a konkrét választ.
- És miről?
- Ugh, miről nem? – kérdez vissza a kérdésemre. Viszont igazat kell neki adnom, tényleg rengeteg dolog lenne, amit át kéne rágnunk, viszont miért ezt a pillanatot választotta?
- De miért most? – adok hangot gondolataimnak.
- Miért ne most? – kérdez vissza ismét. Felhorkantok, és amikor látom, hogy Harry mennyire élvezi a dolgot, felmegy bennem a pumpa. – Talán nem érsz rá?
- Oh, kérlek. Tudod, hogy nem.
Látom Harryn, hogy átgondolja a hallottakat, és végül így szól:
- Mikor jön érted Niall?
A faliórára pillantok.
- Bármelyik pillanatban ideérhet. – Arra számítok, hogy Harry emiatt lekonyul, és vagy gyorsít a tempón, és én előbb szabadulhatok, vagy inkább lelép a fenébe, mert túl kínos lenne a helyzet. Azonban Styles nem okoz csalódást.
- Király, úgyis régen találkoztunk. Mit gondolsz, örülne nekem?
- Miért nem nyitod ki egyből te az ajtót, engeded be és kínálod meg valamivel? – kérdezem gunyorosan, viszont nem bírom olyan sokáig, és halkan elnevetem magam. – Ez kész…
- Miért, megtehetném amúgy? Mert én simán…
- Magadhoz beengedheted, de hozzám kérlek, ne. – Azt már nem teszem hozzá, hogy csak azért nem, mert félek, rém kellemetlen lenne az egész.
- Ez elszomorít.
- Engem te szomorítasz el – vágom rá kapásból.
- Három éve durván megkaptam az adagomat, Avie. Hidd el, simán lekörözlek.
Erre viszont már nem tudok mit mondani. Kinyitom ugyan a számat és próbálkozok, de végül csak tátogok, mint egy hal. Olyan bosszantó ez a fiú!
Az is mocskosul bosszantó, hogy igaza van. Komolyan el kell gondolkodnom egy pillanatra, hogy mégis mi okom lenne őt kipaterolni, és végül kilyukadok a dacnál.
Mindenek felett.
- Valami baj van, Ava? – kérdezi játékos hangnemben. Érzem, ahogy vörösödni kezd az arcom, viszont nem a zavartól.
Oh, nem.
Jelenleg kezdek marha pipa lenni.
- Kérlek, Harry – dünnyögöm. – Kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy most lebonyolítsam veled ezt az értelmetlen beszélgetést.
- Egy szavadba kerül, és már itt sem vagyok. – Na menj a fenébe, Harry! Nem teheted ezt! Nincs jogod játszani a fejemmel, főleg nem azzal a mocsok vigyorral!
- Ki mondta, hogy akarom, hogy elmenj? – Félek, ezt hangosan is kimondtam. Visszaszívni azonban már nem tudom, úgyhogy csak kihúzom magam, keresztbe teszem a lábamat és úgy teszek, mintha tök direkt lenne az egész, és közben elégedetten lesek oldalra. Harry maga elé meredve ül a térdeire támaszkodva, és alsó ajkát rágcsálja. Maga az egész fiú annyira vonzó, és annyi erotika van benne, hogy egészen zavarba jövök.
- Ha nem akarod, akkor te miért mentél el anno? – fordítja oldalra a fejét, tekintete szomorú. Elszorul a torkom. Niallel simán elbeszélgettem, és tulajdonképpen mindenki mással is, viszont amikor Harry kerül elém, és végre meglenne az esélyem a szemtől-szembeni beszélgetésre, azt sem tudom, van-e egyáltalán hangom és agyam ahhoz, hogy megfogalmazzam, mit kéne mondanom.
- Tudod, miért.
- Oké. – Nyögve temeti tenyereibe az arcát. – Akkor úgy kérdezem, miért nem mondtad el.
Kérdésnek hangzik, viszont nem úgy mondja. Szívesen elszórakoznék ezzel a gondolattal, de tudom, válaszolnom kell, és nem tökölhetek.
Fenébe.
- Nem voltam rá képes – suttogom, és érzem, a szívem a torkomban dobog. Ismét.
- Azt sem képzeltem volna, hogy te magassarkúban futni tudsz. Mégis megtetted. Nem lehetett olyan nehéz. Akkor ez miért volt az?
- Harry – nyögök fel most én kétségbeesettségemben. – Nem kérdezhetsz tőlem ilyeneket! Nem gondolod, hogy ezt máskor kényelmesebben meg tudnánk vitatni?
- Nem – fordul teljes testével felém, bal lábát felhúzza a párnákra. Pontosan tudom, hogy innentől az az én helyem lesz. – Marha könnyű dolgod lehetett anno. Írtál nekem egy levelet, Liamen keresztül közvetítettél egy utolsót, és aztán leléptél. Meglepődtem, hogy hazaérve üres volt a szekrényed, ezek szerint tudatos volt, és rákészültél a napra. Csak épp nem úgy, ahogyan egy szokványos ara tette volna a helyedben.
- Nem volt már sok időm, Harry – suttogom, és a ruhám alját piszkálom. Nem lennék képes most felnézni. Kell az erő, hogy kimondjam azt, amit tervezek, úgyhogy kell az a pár másodpercnyi szünet, amit hála a jó égnek, Harry tapintatosan meg is ad nekem. – Tudod, mit jelent a méhen kívüli terhesség?
- Utána olvastam – bólint.
- Gondolom annak is, hogy egy nő meddig fordulhat az orvosokhoz azzal a szándékkal, hogy el akarja vetetni a babáját.
Mivel én is felé fordulok, ezért premier plánban látom, ahogy a fiú önkénytelenül összehúzza magát, és még a keze is megmozdul, mintha csak a fülére akarná kapni. Az utolsó pillanatban azonban meggondolja magát, és két nagy kezével az enyémek után nyúl.
Azt hiszem, nem mondok hülyeséget azzal, ha kijelentem, hogy úgy ugrok meg, mintha a fenekembe csípnének, és olyan érzés kerít a hatalmába, mintha áramot vezetnének a testembe. Egy pillanat alatt lever a víz, elakad a szavam és elkerekednek a szemeim. Már éppen azon vagyok, hogy kihúzzam a kezeimet az övéiből, azokból a hatalmas, meleg kezekből, amiket mindig is imádtam magamon érezni, amikor Harry ismét az ájulás közelébe repít: a szájához emeli a kezeinket, és amikor már egész közel jár, a tenyerembe ad egy csókot. Nyikkanni sem tudok, a homlokomra valószínűleg ki is van írva a felirat: „ennek kampec, haver!”
- Sajnálom, hogy nem voltam melletted. Könnyebb lett volna, ha támogatlak. Megoldottuk volna – búgja, és mindketten a pont kettőnk közé ejtett, összekulcsolt ujjainkat nézzük.
- Simán – lehelem.
- Persze ahhoz be kellett volna avatnod, bíznod kellett volna bennem annyira, hogy tudd, tényleg megoldanánk – folytatja. Összevont szemöldökkel válaszolok.
- Persze – súgom, és esküszöm, a sírás kerülget. A kezdeti hűvösségemmel tökéletesen ellent mond a jelenlegi állapotom.
Szűzanyám! Mit tesz velem ez a fiú? És miről beszél egyáltalán? Nem tudok másra koncentrálni, mint arra, hogy milyen tökéletesen illik az én kicsi, hideg kezem az övébe. Tényleg olyan, mintha odateremtetett volna. Ijesztő. És csodálatos. Mindezt egyszerre.
Megremeg az alsó ajkam, és érzem, csak egy hajszál választ el az összeomlástól. Harry arcára vezetem a tekintetemet, pont abban a momentumban, amikor Harry is felemeli a fejét. Istenem, de jól áll neki a rövid haj…
Utálom a szótlanságot. Pláne, ha ez azért van, mert én nem tudok mit mondani.
- Azt hiszem, kislányod lett volna, Harry – súgom, és ebben a pillanatban kitörik belőlem a zokogás. Kikapom a kezemet az övéből, és a szám elé téve próbálom tompítani és magamat csendesíteni egyszerre. Harry kővé mered. Csak bámul rám, és érzem, ahogy kiszáll belőle az erő, szinte látom is. Vállai leesnek, arca megnyúlik, és a hajába túr.
- Honnan tudod? – kérdezi sokkos állapotában. Tudja, hogy nem fog választ kapni, és talán ez vezérli arra, hogy közelebb csússzon hozzám. Ettől azonban én fogom menekülőre a dolgot, és reflexszerűen a kanapé másik végébe kuporodom.
Viszont a fiút ez sem tántorítja el a céljától. Már nem tudok hova hátrálni, a magas, masszív karfa és Harry közé vagyok szorítva. Harry előttem térdel, arca csupa kétségbeesés, viszont én vagyok az, aki egyre és egyre mélyebbre süllyed, amikor ezután kezei közé veszi az arcomat.
Nem is tudom, mikor sírtam utoljára. Jó régen elfojtottam, mert tudom, nem járok jól vele. Nem segít. Csak rosszabb. Belerokkan az ember. Én biztosan. Főleg most. Főleg így.

- Ne! Ne, Harry, ne – zokogom, de ettől függetlenül leengedem a kezeimet, és arcomat a tenyerébe hajtom. Harry közel hajol hozzám, érzem a bőrömön a leheletét. 
- Itt vagyok, shh – dönti a homlokát az enyémnek. Viszont, ha arra számít, hogy ettől jobb lesz, akkor bizony veszett nagyot kell csalódnia akkor, amikor ellököm magamtól. Nem vagyok képes a közelében lenni. Nem kapok levegőt. – Nem megyek el addig, amíg jobban nem leszel, szóval felesleges menekülnöd.
Megrázom a fejem, úgy festhetek, mint egy idegbeteg. Akaratosan összeszorítom a számat, nem akarok hangosan zokogni. Megijeszteném vele Cadyt, akiről tudom, hogy Ronnie-val van a szobájában. Még magamra is a frászt hozom, ha őszinték akarunk lenni, és nem is merek belegondolni, vajon hogy festhetek. Nem tettem fel túl sok sminket, okos döntés volt, bár nem gondoltam volna, hogy ennek a húzásomnak még haszna is lehet. Viszont tapasztalatból beszélek: még az a kevés smink is képes Jokert varázsolni belőlem.
Remeg a szám, ki akar törni a csillapíthatatlan zokogás. Nem engedem. Nem engedhetem. Átkarolom magam, és felhúzom a térdeimet a mellkasom elé. Próbálom kizárni Harryt, talán úgy könnyebb. Eszeveszetten rázkódnak a vállaim, már fáj a mellkasom. Mondtam már valaha, hogy túlestem a legerősebb sírásomon? Felejtsük el mindet. Hazudtam. Ez a csúcs.

Nem tudom, mennyi idő telhet el, amikor végre csillapodni látszom. Felemelem a fejemet a térdemről, és még mindig remegő ajkakkal nézek körbe. Harry sehol. Elment volna?
Pont abban a pillanatban tűnik fel a jobb oldalamon, amikor ismét visszaesnék a tudattól, miszerint Harry itthagyott. Elkerekedett szemekkel követem végig alakját, ahogy megkerüli a kanapét és leül elém, tisztes távolságra ugyan, de két bögre társaságában. Amikor biztosan látja, övé a figyelmem, és túlságosan ledöbbent vagyok ahhoz, hogy bármit is szóljak vagy tegyek, egy ártatlan, kissé félő félmosolyra húzza rózsaszín ajkait.
- Nem tudom, szereted-e még, de csináltam Yorkshire teát.
- Hol van Niall? – kérdezem halkan, amíg átveszem tőle a gőzölgő bögrét, és fölé hajolva fújni kezdem. – Egyáltalán hány óra van?
- Niall… nos, ő nem jön ma – mondja csendesen, és ő is a teája fölé hajol, mindeközben rajtam nyugtatva tekintetét. Zavarban vagyok, ráadásul kába is, a szipogásomról – ami lényegében az egész testemet megrázza – tudom, még percekig eltart. Nagyjából annyi lehet, mint az az idő, ami után leesik, Harry mit is mondott.
- Miért ne jönne? – kérdezek vissza értetlenül, és ezúttal már fordulok is az órához. Leesik az állam, amikor meglátom, hány óra van. – Úristen! Mindjárt tizenegy lesz! Hol van Niall, Harry?!
- Írtam neki, hogy ne jöjjön – válaszol látszólag nyugodtan, viszont én ismerem. Tudom, hogy még messziről sem az.
Én sem, viszont ez nem az a pillanat, amikor hepciáskodnom kéne. Nem hiszem, hogy mindezek után is elmentem volna Niallel, és ez szörnyen érint. Borzasztó barát vagyok. Csak remélni tudom, hogy meg fog majd tudni bocsátani.
- Mit mondott? – kérdezem halkan. Nem néz rám.
- Hogy oké.
- Bő egy válasz – vonom fel egyik szemöldökömet meglepődötten.
- Valójában nem írt semmit sem… de szinte biztos vagyok benne, hogy egyébként ezt mondta volna.

Másnap este kell bemennem dolgozni, úgyhogy miután kiteszem Cadyt a csoportfoglalkozás helyszínén, már robogok is. A parkolóban beállok az új, névre szóló helyemre, a fejemre nyomom a sapkámat, és besétálok az épületbe. Nem számítok túl sok emberre, mivel Brandon tudomásom szerint csak pár embert hívott be, azonban meglepő, mennyien nyüzsögnek az aulában. Amikor észreveszem Maynát és Calebet oldalt állni, máris feléjük igyekszem. Elég rossz passzban vagyok, úgyhogy a kérdésre, hogy hogy vagyok, csak vágok egy fintort. Én elégnek érzem, May és Caleb meg nem firtatják.
- Apám még nem ért ide – szólal meg egyszer csak Caleb, amikor felnéz a telefonjából. – Most írt. Azt mondja, vegyem át én az irányítást, mert neki még dolga van.
- Végül is, egyszer te leszel ennek az egész hülyeségnek a feje – intek körbe a fejem felett unottan. – Miért ne kezdhetnéd el már most?
- Fingom sincs, miért rendelt be mindenkit. Miért nem avat be engem is?
- Mi van amúgy Miami-val?
- Honnan tudjam? – kérdezem meg én is, és aztán a fejemet rázva nevetek fel. Ilyen a mi formánk.
Caleb végül úgy dönt, nem akar most főnökösdit játszani, mi meg nem erőltetjük. Minek is tennénk? Maynát szerintem még nem látta kétszer sem, nekem meg nincs túl sok hangulatom a beszélgetéshez. Főleg nem az egyoldalú érveléshez. Kell az a halálnak.
- Van nálad Aszpirin? – fordulok Maynához, és a fülébe suttogok. Brandon még csak most lépett be, de már terelgeti is az embereket a harmadik emelet felé. Nem tudom, mit akar, mivel a harmadik még csak nemrég lett kialakítva. Lényegében üres.
- Fáj a fejed? – kérdezi, miközben könyékig beletúr a táskájába. May táskája mindig is feneketlen volt, és ha nem lüktetne a halántékom ennyire, már mondanám is, kinek volt ilyen batyuja valamelyik hülye mesében, amit egyébként még most is simán leülnék estimeseként nézni, ha nem lennék most ilyen morcos. Semmi humorom itt lenni.
Utolsóként indulok meg, víz nélkül nyelem le a tablettát. Nem köszönöm meg, mert akkor nem használ, viszont egy halvány mosollyal karolom át May derekát, ahogy utolérem. Egyből viszonozza, és így követjük a tömeget.

Harminc perccel később változatlanul morcosan, füstölögve lépek ki az irodaház ajtaján Caleb és Mayna között.
- Most komolyan azért hívta be az egész ügynökséget a segg apád, hogy eldicsekedjen az új szinttel és a korszerű, „húha, de menő” újításokkal? – kérdezi May fortyogva. Ezek szerint egyre jár az agyunk.
- Úgy tűnik – rántja meg vállait Caleb. – Valamire biztos ez is jó volt.
- Időrablásra. És dicsekvésre, mert ugye ahhoz az emelethez nekünk nem is lesz közünk, lévén, kiadja valami sznob cégnek. Akkor miről beszélünk?
- Apropó. Kinek is adja ki? – kérdezem hirtelen.
- Nekem – hallatszik közvetlen mögülünk egy ismerősen ismeretlen tónusú hang. Mindhárman megpördülünk a tengelyünk körül, és ekkor szembe találjuk magunkat Skye-jal. Azzal a Skye-jal, akivel anno Ronnie össze akart hozni.
- Skye? – kérdezi Caleb hirtelen. Döbbenten fordulok a srác felé. Ez ismeri?!
- Helló, unokatesó! – sétál közelebb lezseren, és barátiasan köszönti a fiút. Rögtön utána bemutatkozik May-nek, majd végül hozzám fordul. – Jó újra látni, Ava.


helloka,
mizujs? :) Remélem, jó hetetek volt. Azt is egyébként, hogy tetszett a rész, de ez második helyre szorult most. sad story. Az annyira már nem, hogy most tök hamar sikerült hoznom a folytatást, megszállt az ihlet, és hát itt vagyok. Hehe. 
Köszönöm az előző fejezethez érkező kommenteket, boldoggá tettetek velük, mint mindig. :) Pont így érezném magam, ha benéznétek egyébként a két másik (új) oldalamra, amik hamarosan elérkeznek a nyitás pillanatához: Bittersweet & Waves. :D Oh, és ha gondoljátok, csatlakozzatok a FB csoporthoz is. :D
Pihenjetek sokat a hétvégén <3

2017. január 25.

Huszonhat // Helló, Styles, ráérsz?



bea miller and flowers képA törülközőnket felkapva sétálunk le Eleanorral a partra, és valahogy nyugodt szívvel hagyom a házban Cadyt, tudva, Niall és Max is vele van, azaz baj nem történhet. Vagyis, olyan hatalmas biztosan nem, tekintve, mennyire ügyetlenek a fiúk… bízom abban, hogy elég érettek, és nem akarnak sem vízipipázni a füstjelző alatt, sem hajszárítót ejteni a kádba, mivel én már mindkettővel találkoztam az életem során, még akkor is, ha nem szemtől szembe és magam megtapasztalva.
- Szóval, hogy vagy? – kérdezem óvatosan, amikor helyet foglalunk egy-egy napozóágyon, és a fülem mögé tűröm az egyik kósza tincsemet, hogy ráláthassak Eleanor arcára. Szemeit lehunyva fordítja arcát a nap felé, és ajkaira apró, jóleső görbe húzódik.
- Nem fogok megtörni… jó, oké. Mégjobban. Viszont mindketten felnőttek vagyunk, megbeszéljük. És ha meg nem, akkor Tomlinson meg majd megtudja, mit veszített. 
Lenyűgöz Eleanor hozzáállása, és azt kívánom, bárcsak én is ilyen okosan és éretten lennék képe kezelni a krízishelyzeteket.
- Szóval így állunk… – mondom jobb ötlet híján. Eleanor bólint, és szemüvegét a feje tetejére tolja. Törökülésbe húzza lábait, és felém fordul, ezzel is jelezve, minden figyelme az enyém. Leutánzom mozdulatait, és szinte tükörszerűen kezdünk beszélgetni.
- Így – bólint magabiztosan, aztán megrántja vállait. – Nem én vagyok az a személy, aki itt elveszít valamit. – Igazán nem akarok vitába szállni a lánnyal, viszont ezzel nem értek egyet. Lehet, hogy Lou vesztesége sokkal nagyobb, hiszen nem talál még egy olyan lányt az életben, mint Eleanor, viszont barátnőmnek is elkell majd a segítség, amikor rájön, hogy mindaz, amit másodkézből hall, az bizony igaz. De nem akarok, és nem is fogok sajnálkozni, mivel én elsőkézből tudom, hogy az milyen veszett szar egy ilyen helyzetben. Mint anno anyukám halálánál. Sorra jöttek utána haza hozzánk az emberek, hogy kifejezzék sajnálatukat és hogy biztosítsanak róla, hogy segítenek, ha csak tudnak, viszont én képtelen voltam másra gondolni, mint arra, hogy ez tényleg szép és jó, mindössze egy a bibi: nem az ő anyukájuk halt meg, nem őket érte az az akkor érzett halálos, végzetes veszteség, és nem a szomszéd néni az, aki nem találta a helyét sem a világban. Ezen pedig egy „sajnálom, aranyoskám” igazán nem tud segíteni.
Persze lehet, hogy csak én vagyok pesszimista…

Este van már, Niall és én a konyhában próbálunk összehozni valami ehetőt vacsorára. Mindkettőnk elég jól tud főzni, régen együtt tanultuk meg, úgyhogy nem lepődök meg, amikor tökéletes közöttünk az összhang, és emiatt seperc alatt végzünk is a krumplival, a salátával és a hússal is. Elégedetten pattanok fel a pultra, majd pakolom kezeimet Nialler vállaira, amikor a fiú beáll a lábaim közé, és két nagy kezét fedetlen combomon nyugtatja. Alsó ajkam belsejét rágcsálva keresem a tekintetét, és amikor megtalálom, elmosolyodom. Örülök, hogy itt van velem, és annak mégjobban, hogy úgy érzem, minden olyan, mint régen. Leszámítva, hogy Harry nem szól közbe, hogy ne ölelgessem a legjobb barátomat, mivel most nincs itt.
- Minden jól ment Cadyvel? – kérdezem, és homlokomat mellkasának döntöm.
- Persze. Tüneményes kiscsaj, jól elvoltunk. Megnéztünk egy filmet, és még bújócskáztunk is – meséli mosolyogva. – Poén volt, mert Max bealudt a szekrényben, és én voltam az, aki beijedt, hogy merre lehet, nem Cady, akinek eleve meg kellett volna találnia – nevet fel az emlék hatására, és én is követem. – Jó, oké, ez most nyilván hülyén hangzik, de akkor tényleg elég para volt.
- Nem, abszolút nem hangzik hülyén – rázom a fejemet, amint elhúzódok Nialltől. – Jó apa lennél – bököm ki pár pillanatnyi bizonytalankodás nélkül.
- Csak tartanék már ott, mi? – sóhajt egy nagyot, és közben mellém ül a pultra. Jobb kezét visszahelyezi a lábamra, és ez az apró tett megmosolyogtat, mert olyan reflexszerű, szinte már magától jön. – Ez az egész igazából nagyon különös. Louis apa lesz, és bár jelenleg be van szarva, mint állat, attól még valahol biztosan örül a dolognak. Jó mélyen… Liam azon agyal, hogy megkéri Sophia kezét, bár ez nem tuti, mivel én csak a gyűrűt találtam meg, tőle még nem hallottam a tervet. Harry forgat, de már neki is megadatott egyszer a családi élet lehetősége…
Nem számítok arra, hogy ilyen hirtelen hozza fel a témát, viszont szinte már várom, hogy folytassa, mert hirtelen azon kapom magam, hogy ki szeretném magamból beszélni a történteket egy olyannal, aki nem hiszem, hogy oldalt foglalt volna már.
- Kérdezhetek? – sandít felém, és én egy bólintással nyugtatom meg. Semmi akadálya, és ezt meg is mondom neki. – Csak azokat tudom, amit Harry mondott, amikor elvben még a történtek estéjén full részegen felhívott, mást nem igazán. Te ki tudod egészíteni a vakfoltokat, vagy inkább hanyagoljuk? – adja meg az újabb esélyt a meghátrálásra. Csakhogy nincs rá szükségem, viszont nagyon hálás vagyok érte a szöszkének.
- A rövid sztori annyi, hogy nem voltam képes úgy hozzámenni Harryhez, hogy volt előtte egy nagy titkom. Kicsik bárkinek lehetnek, az még talán egészséges is, viszont azzal nem tudtam megbirkózni, hogy tudtam, meg kell ölnöm a babánkat, mivel, ha nem teszem, akkor én halok bele a szülésbe vagy a terhességbe önmagába. Elmentem Perrie-vel az ultrahangra, ahol Haz is ott volt, természetesen Pez kerítőnősködött – forgatom meg a szemeimet. – Kifelé nem tudtam, hogy Harry már visszaért a kocsival, és mind tudjuk, milyen jó az időzítése a srácnak, úgyhogy pont telibe meghallotta a sztorimat, amit neki történetesen abszolút nem akartam még elmondani, sőt, igazából a sírba is magammal vittem volna, viszont megtörtént, és Harry természetesen kiakadt. Otthagyta Perrie-t is, füstölő kerekekkel száguldott ki a parkolóból, én pedig hazadobtam Pezt, miután lerendeztem magamban a történteket.
- Wow – nyög fel Niall csodálkozva. – Ez lett volna a rövid sztori?
- Jaja – nevetek fel. – Ez bizony.
- És jól vagy? – kérdezi suttogva, vállamat átkarolva. Gondolom fél, hogy most, hogy lényegében hangosan is összefoglaltam a történteket, esetleg összetörök. Viszont tudom, hogy nem fogok, mivel jelenleg több bennem a düh Styles iránt, mint a fájdalom a lelkemben. – Tuti?
- Persze, tényleg – biztosítom, és tényleg így is gondolom. Abban már nem vagyok biztos, hogy ez tuti így van-e, de én egyelőre megelégszem azzal, ahogyan én szeretném, ha lenne. – Pofonkért ért, amikor Harry ezután rám uszította Louis-t, de hát ez van. Tomlinson maga az őrző-védő szolgálat feje.
- Nem, szerintem az Liam volt, amikor meghallotta Harryt szitkozódni.
Meglepetten hümmögök.
- Oké, azért egy kicsit talán fáj – ismerem el végül egy aprót nevetve. – De hey, ő veszít azzal, ha nem hallgat meg, és nem oldjuk ezt meg – idézem Eleanor szavait egy kicsit „Avásítva”. – Persze tudom, hogy sosem állnék elé, hogy „Helló, Styles, ráérsz? Mert, ha igen, ha nem, most megdumcsizzuk, mi lett volna a babánk neve!”, de azért fasza egy dolog már csak belegondolni is, hogy érted, mi lenne, ha…
- Ki sem nézném belőled, hogy megtennéd. Most nem – ad nekem igazat a fiú. – Viszont ettől függetlenül simán menne. Bízom én benned. Van vér a pucádban, Harry pedig magyarázatot érdemel.
- Miért, én nem érdemlek?
- De – vág a szavamba, mielőtt még túl sokat gondolnék a dologba, és túlkomplikálnám. Ismer. – Én csak azt akartam mondani, hogy az lenne a legegyszerűbb, ha összeülnétek, és kiterítenétek a kártyáitokat, viszont mindkettőtöket ismerlek, mint a rossz pénzt, és tudom, hogy a büdös életben nem fogtok magatoktól lépni.

Három nap múlva a reptéren várakozunk a becsekkolásra Eleanor társaságában, én az egyik műanyag székben ücsörögve piszkálom a ruhám alját, és közben hallgatom Cady fecsegését arról, hogy mennyire élvezte az utat, és hogy mennyire megkedvelte a Max és Niall párost, nem is beszélve Eleanorról. Határtalan örömmel tölt el a tudat, hogy sikerült a tervem, a lány örökre a szívébe zárta az emléket, és emiatt büszke is vagyok magamra. Niall búcsúszavai csengenek a fülemben, amikor azt mondta, ha van kedvem, csatlakozzak hozzá a kirándulásán, szívesen lenne az „utazópajtim”. Tudom, hogy nem szabad, mivel nekem dolgoznom kell, és a hétköznapokat túlélni is elég nagy feladat, de azért elgondolkodom: milyen lenne Niallel és Cadyvel, ha jól tudom, jelenleg Dubai felé tartani?
Tudom, ennek nem most van itt az ideje, úgyhogy amikor a gépünk leszáll a LAX-on, én már nem is keresem a második választási lehetőségem ellen szóló tényeket, mivel van egy kézzelfogható: tulajdonképpen nem is akarom.

Két újabb nap telik el, és én éppen Cadyvel és Darrennel sétálok a parkban. C Pierce-ről beszél, hogy milyen volt a legutóbbi találkozás a programban lévőkkel, én pedig érdeklődéssel hallgatom.
 - Képzeld el, múltkor bejött Kylie, tudod, Jenner, és megkérdezte, ki szeretne fotózkodni vele az új reklámjához. Izgalmas volt, és Kylie meg igazán szép lány, nem? – néz egy pillanatra rám, de utána egyből vissza is kapja a tekintetét a Darren felé, aki egy hatalmasat ránt a pórázon. Cady majdnem hasra esik, de szerencsére még idejében utána kapok. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi egy kutya – bár már sokat nőtt a drága –, elég nagy ereje van.
- Szóval felhasználja a hontalan gyerekeket, mint ingyen reklám, és ezzel prezentálja a nagy szívét, és hogy ő mikre nem képes – summázom a hallottakat. Cady ajkát rágcsálva emésztgeti a hallottakat. Nem félek kinyilvánítani előtte a gondolataimat, mivel úgy gondolom, valahonnan tudnia kell a világ dolgairól, nem? Ráadásul borzasztóan értelmes lány, biztos is vagyok abban, hogy a beáramló információnak csak azt a részét veszi figyelembe, ami számára érdekes. A többit pedig tiszteletben tartja, és később kamatoztatni is tudja.
- Innen nézve máris más – vonja meg végül vállait. – Amúgy te beszéltél már valaha Kendallel?
- Pfuh, dehogy – torzul fintorba az arcom. – Mármint nem ellenszenves nekem a lány, egyszerűen csak…
- Csak Harryé, és emiatt utálod. Értem.
- Nem. Vagyis igen. Jó, oké – nevetek fel halkan – Nyilván mocskosul zavar, hogy éppen ő az, aki mellett kikötött, miközben régen hangsúlyozta, hogy mennyire nem az esetei az anorexiás valóságshow sztárok. Pláne a... a Jennerek.
- Gondolom pont az ellentettedet kereste, mivel érezte, hogy minden, ami téged kitesz, belőle egy az egyben hiányzik, és ez neki tökéletesen meg is felel, hiszen helyetted keresett valakit, akivel el tud szórakozni addig, amíg össze nem szedi a bátorságot ahhoz, hogy beszélgetni kezdjetek. Én nem hibáztatom azért, mert megállapodott az aljanépnél, mivel valamire ők is biztosan jók, csak annyi a gond, hogy Kendalltől pont azt nem kapja meg, amit tőled meg igen, és ezt Harry is biztos, hogy tudja, és talán még ez is a fő indoka. Úgyhogy ez szívás.

Niall az eltelt két hét során napi szinten felhívott. Beszámolt mindenről, ami történt vele, és tőlem is ugyanezt várta. Mostanra már ott tartok, hogy tudom, akkor teljes egy napom, ha legalább fél órán keresztül hallhatom Nialler hangját, mivel a nap huszonnégy órájának abban a harminc percében garantált a szívből jövő nevetés és mosoly. És ezt imádom.
- Holnap megyek haza, és arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahová – hallatszik a bizonytalan, ugyanakkor bizalommal teli ajánlat a vonal túlsó végéről. Kis mosoly kúszik az arcomra, és egyből belemegyek, hiszen mi más dobhatná fel a kedvemet, mint egy játékos este a legjobb barátommal?! – Király! Mit gondolsz, egy vacsora, és előtte mondjuk bowling jó lesz?
- Persze – vágom rá lelkesen. – Úgyis olyan nagyon régen voltam bowlingozni, hogy csak wow! Mit gondolsz, oda Cady is velünk jöhet? Nem szívesen hagyom otthon, és Olaszországban úgy láttam, jól kijöttetek… – vetem be az adu-ászt.
- Jöhet, persze, miért ne – válaszol, de valamiért nem tudom figyelmen kívül hagyni azt az árnyalatnyi csalódottságot a hangjában. Nem tudom hova tenni, és ez zavar, viszont nem hagyom, hogy beférkőzzön a legmélyebb gondolataimba, és pont ezért egyből száműzöm a gondolatot. Nyilván én gondolok bele túl sokat. Mi oka lenne Niallnek csalódottnak lenni? Ez nem randi.
Vagy igen?

Csütörtök van, és én a szekrényem előtt szobrozok. Nem tudom, miért akarok annyira kiöltözni és ha jól érzem, akkor tetszeni is, de végül abban maradok, hogy csak jól akarom magam érezni a bőrömben, és mégis miért ne tehetném ezt csinosan?! Ronnie az előbb tiszteletét tette, és segített kiválasztani a ruhámat, amit a vacsira tervezek fölvenni, viszont elültette a bogarat a fülemben azzal a kommentjével, hogy ő is úgy gondolja, Niall randizni hívott.  
Magamra húzom a playsuitot, Cady segít a hátánál a zipzárral. A hajamat a fejem tetejére kötöm, a tükörbe nézve pedig megállapíthatom, hogy egész jól nézek ki. És aki ismer az tudja, hogy ilyet elég ritkán mondok, szóval tényleg igaz lehet. Lábamra egy Valentino bokacsatos magassarkút húzok, amit még Eleanortól kaptam Olaszban, és ez az egyetlen olyan magassarkúm, amiben nemcsak, hogy tudok, de még szeretek is járni. 
Fejlődik az ember, mi?
Sminkkel nem bajlódom túl sokat, mivel én nem randizni indulok, és talán kicsit túlzásnak is érezném, ha totál kinyalnám magam. Persze lehet, hogy úgy kellene, viszont mivel a hétköznapok során sem viszek fel az arcomra több réteg vakolatot, ezért ezzel most sem szenvedek. Lehet, hogy olcsó húzás, viszont szerintem teljesen jogos, úgyhogy végül csak átpödröm a pilláimat és kihúzom a szemeimet, ajkaimra egy Nude árnyalatú rúzst viszek fel, majd befújom magam az egyik kedvenc Narciso Rodriguez parfümömmel, az alkaromra akasztom a bőrkabátomat, aminek a zsebébe elrejtem a telefonomat, és amikor meghallom a csengő hangját, egy apró mosollyal indulok az ajtó irányába, és közben a körmömről vakargatom a fekete lakkot, amit még Cady festett rá, valamikor a reggeli órákban.
Niall korábban érkezett, mint ahogy megbeszéltük, viszont én készen vagyok, úgyhogy nem probléma.
Ronnie és Cady a kanapén ülnek, és mindketten engem néznek, ezt érzem. Cady is szépen fel van öltözve, mivel bár ő nem tart velünk a vacsorára, de bowlingozni igen – azt mondta, nem akar zavarni, és bárhogy mondtam neki, hogy soha nem tenné, nem volt hajlandó alábbadni, én pedig egy idő után belementem. Legalább megismerheti Ronnie-t… – gondolom, noha nem vagyok annyira biztos abban, hogy ez jó ötlet-e.
- Legyen igazad – mondja még Ronnie a hátam mögül, és amikor hátranézek, látom azt a piszkos vigyorát, melyről tudom, igazából máshogy gondolja. – Ne legyen randi. De ha az, akkor mi lesz?
- Semmi. Semmi sem lesz, mivel nem randi, és ezt mindannyian tudjuk, főleg Niall és én.
Különösen Niall és én.
- Ha te mondod…
- Én mondom – válaszolok dacosan, és kinyitom az ajtót.
Ott viszont nem Niall áll.
Oh, de még mennyire, hogy nem! A szőke haj-kék szem kombó össze sem hasonlítható a világ legdögösebb Harry Syles-ával, szentséges Szűzanyám!
- Harry… um, te mit keresel itt? – nyögöm tanácstalanul, és ujjaim kétségbeesetten szorongatják a kilincset. Darren kiszalad a lábunk mellett az utcára, de nem állítom meg. És csak részben azért, mert nem találom a hangomat. Harry utána fordul, és összevonja a szemöldökét, viszont amikor újra nekem szenteli a figyelmét, nem teszi szóvá azt, ami zavarja. Nem, ő ehelyett tetőtől talpig végig mér, és látom, hogy közben a gyűrűivel játszik hosszú ujjain. Mennyire régen éreztem már, hogy megérintette a bőrömet...
- Beszélnünk kell – mondja azon az imádott halk és mély, akcentusos hangján, amitől minden lánynak megremegnek a térdei.
- Mégis miről?
- A randidról. Niallel. – És ezzel fogja magát, és besétál mellettem a lakásba. 


hiii,
hogy vagytok? Én jelenleg betegen, úgyhogy itthon vagyok a héten, yay. Jó oké annyira nem buli ez, viszont így legalább tudok írni, amit egy ideje már mellőztem.
Ezt egyébként szörnyen sajnálom. Félév, új év és a többi... gondolkoznom kellett, azt hiszem, ráadásul ott van a két másik történetem, amit nemsokára el akarok már kezdeni, és azokon is dolgozom. Elkezdtem a bloggertől függetlenül írt könyvemet, készülök a nyelvvizsgámra, próbáltam megoldást találni a designra, ami gőzöm sincs, hogyan, de eltűnt, viszont mindegy is, ezt most tök felesleges boncolgatni.
Remélem tetszett a rész, viszont ha nem, akkor is írjátok meg nekem, mert sokat jelentenek a visszajelzéseitek. Az előző részhez érkezőket pedig nagyon, nagyon köszönöm, skacok! Örülök, hogy tetszett a Karácsonyi rész, igazából egészen meglepődtem, hogy így lett. És omg, mennyien letöltöttétek már az oldalamat, geez! xx