2017. március 19.

Harminc // Csodalány

Hellobello :) 
Üdv itt újra, jelenleg majdnem időben, de sebaj, akkor is örülök, hogy idetévedtél!! Remélem, tetszeni fog a rész, mivel da bumm tss: a végén HARRY SZEMSZÖÖÖG olvasható! Aww Harry bean elég szerves része most is a fejezetnek, és mivel Avának hamarosan el kell kezdeni szervezni a lagziját - hehe, mekkora mocsok vagyok már, wáow!! -, ezért innentől nem is fog úgy eltűnni vagy kimaradni, mint ahogy eddig néhányszor már megtette. ;) Remélem, hogy élvezni fogjátok a folytatást, legalább feleannyira, mint én. :D Btw, köszönöm az előző részhez érkező kommenteket, nagyon, nagyon felderültem, mindig feldobjátok a napjaimat. Igazán sajnálom, amiért van, akinek nem tetszik a jelenlegi történés, de tudjátok, hogy minden okkal történik, és hogy nem vagyok ám olyan gonosz, mint amilyennek így elsőre tűnök. ;)
Tudom, rengeteg helyen papolja rengeteg mindenki, de higgyétek el, a visszajelzések igenis számítanak, és igenis szerves részei egy történetnek. Ez nem csak felesleges töltelék rizsa, és én bitangul hálás vagyok azért, mert vannak emberek - nem is kevesen, ezt hozzátenném -, akik kedvelik Ava és Harry sztoriját, amihez még rengeteg ötletem van, és amivel basszus, nem tudom miért, de mocskosul lassan haladunk.:DD
Köszönöm, ha eddig elolvastad ezt a kis értelmetlen szösszenetet. Néha rám jön a beszélhetnék, aki ismer, vagy követ már egy ideje, az tudhatja... Mindenesetre, jó olvasást, babes. A legjobbat. <3 xx


bea miller kép
Maynáékhoz érve elkap az izgalom, amiért végre esélyem nyílik elmondani valaki olyannak, aki nem néz – teljesen – dilisnek az örömöm miatt, amit Harry boldogságáért érzek. Örülök, amiért ő boldog. Nagyon remélem, hogy tényleg az, mert teljes mértékben megérdemelné. Egy azon emberek közül, aki aranyszívvel jött a világra, s aki nem érdemlik meg azt a bántást és rosszat, amit a gonosz emberektől kap. Napi szinten ezrek fejtik ki utálatukat iránta, miközben nyilvánvaló, hogy csak irigykednek. Nők és férfiak egyaránt. Hamis dolgokat állítanak róla, miközben elsőkézből tudom, hogy soha nem érzett semmit Louis iránt, maximum utálatot, amikor reggelente beleivott a kakaójába, amit mindig ágyba kellett neki vinnem.
Harry végre rátalált az útra, amit keresett. Amit én nem adhattam meg neki. És ha ezt Kendall mellett tette, aki mellette áll az utóbbi időben, és aki törődött vele, akkor igazán nincs okom bosszúsnak lenni. Meg sem tehetném, mivel hetekkel ezelőtt megfogadtam, hogy többé csak arra koncentrálok, ami mosolyra fakaszt, és kizárok mindent, ami nincs rám, a hangulatomra és a szeretteimre, a környezetemre a megfelelő, jótékony hatással.
Pierce rezidenciája előtt már sorakoznak a kocsik – a ház tulajáé, a barátnőjéé, a gondnoké, és most már a mienké is. Komótosan szállok ki és sétálok át a másik oldalra, majd Skye-ba karolva indulok meg a nagy vaskapu felé. Hamarosan bejutunk, utána pedig már a lakáson belül is tudhatjuk magunkat. A házvezetőnő megmondja, Pierce még nem érkezett meg, Maynát pedig a hátsó udvaron találjuk, úgyhogy amíg Caleb és Skye a konyha felé indulnak, hogy szerezzenek maguknak valami frissítőt, addig én a barátnőm keresésére szánom magam.
Az eltolható üvegajtón átjutva, a hatalmas medence szélén ücsörögve találok rá. Lábát a hívogató, átlátszó színű, kellemesen melegnek tűnő vízbe lógatja, szórakozott mosollyal gondolkodik valamin, kezeit hátul megtámasztja meg. Combközépig feltűrve a bézs nadrágomat, én is mellé ülök.
- Oh, hello – mosolyog rám meglepetten, amint észrevesz, és egy pusziért hajol felém. – Hogy vagy? A srácok?
- Gondolom sört vedelnek valahol – intek a hátam mögé általánosságban, és közben megforgatom szemeimet. Mayna felnevet. – Egyébként, köszönöm, jól vagyok. Te?
- Pierce-szel összekaptunk reggel, úgyhogy elment itthonról. Nem tudom, merre lehet, de nem merek addig elmenni, amíg nem tudom, merre kószál – ismeri be látszólag kicsit kínosan érezve magát.
- Csak felhív majd… – próbálom emiatt kicsit kellemesebbé tenni a hangulatot. – Sokszor szoktatok veszekedni? – kérdezem, csak hogy oldjam a hangulatot.
És persze érdekel is, még szép!
- Mostanában egyre többször, igen – bólint, miközben ismét a távolba mered. Közelebb ülök hozzá,  s így karunk összeér. Szeretném, ha szavak nélkül is érezné, hogy mellette vagyok, és hogy rám számíthat. – Na de mindegy – szólal meg hirtelen, jópár perc elteltével. Összerezzenek a hirtelen impulzusra, mire jólesően felkacag. – Bocsesz – nevet megállíthatatlanul, a hasához kap. Idő kell neki, mire összeszedi magát, és amikor ez megtörténik, szinte ijesztő gyorsasággal komolyodik meg, majd válik arca és vigyora igencsak huncuttá. – Te hogy vagy? Na és Skye? – kacsintgat rám sokatmondóan, mégis eléggé idétlenül. Hitetlenül felnevetek, és meglököm őt a vállammal.
- Mi lenne vele? Éli az életét, én meg imádom azért, hogy már egy ideje itt van nekem.
Őszintén szólva, nem is lehetnék hálásabb az életnek azért, mert egy olyan nagyszerű barátot adott nekem, mint amilyen Skye. Egy tökéletesen tökéletlen balfék, akivel tökéletesen megértjük egymást – talán pont a múltban történtek miatt, amik részben hasonlóak mindkettőnknél. Nem fogok hazudni, az a momentum elég meghatározó volt számomra az okból, hogy megtudjam, milyen ember is ő, és hogy biztosra menjek abban, hogy én tényleg akarom-e Skye-t az életemben.
Nos, sosem hoztam még jobb döntést.
Azt pedig mind tudjuk, hogy nem a jó döntéseimről vagyok híres. De ez teljesen rendben is van, úgy hiszem.
- Hallottam a felkérésről, cica – szól halkan, mintha csak félne, szavai súlyos kárt okoznának a lelkemben.
De nem kell aggódnia, mert csak elmosolyodom, és így válaszolok:
- Hát, igen – biccentek, és a vállára hajtom a fejemet. Kezét az arcomra simítja, és nagyot sóhajt. – De tényleg, May. Teljesen rendben vagyok.
- Tudom, baby. Sokat beszéltünk erről az utóbbi időben. Remélem, hogy tényleg így is van, és nem csak a környezeted és az önnön megnyugtatásodra papolsz itt mindenféle hülyeséget, mint valami beszívott hippi – ad egy puszit a halántékomra, míg én erősen igyekszem nem visszavágni azzal, hogy akkor ő meg ne viselkedjen úgy, mint valami depresszív kiscsirke mindössze azért, mert Pierce családja az első találkozásnál nem éppen volt befogadó kedvükben, sőt! – Büszke vagyok rád azért, amit az elmúlt hónapok alatt elértél, Avie.
- A buszt? – kérdezem incselkedve, a helyzet valahogy megkívánja.
- Húha, wow, többek között. – Rázkódó vállakkal nevet, de látom rajta, már meg sem lepődik a replikámon. – Most igazán lehetnél adakozó kedvedben, nincs egy kis felesleges erőd a számomra?
- Na, figyuzz’ csak – fordulok felé hirtelen, bal lábamat kettőnk közé húzom. Ő is megismétli a mozdulataimat, csak tükrözve, természetesen. – Add a tenyereidet – emelem fel az említett részeimet egy biztató mosollyal. May kételkedve simítja a sajátjait oda, ahova kértem. – Hunyd be a szemeidet, és vegyél egy nagy levegőt – amikor megteszi, elégedetten biccentek. – Okés. Most képzeld el, milyen lenne az életed Pierce nélkül. Nem kell válaszolnod, a lényeg, hogy te tudd, mit mondanál, ha mégis kellene.
Nagyjából két perc múlva látom, ahogy Mayna arca kisimul, eltűnik két, íves szemöldöke közül az a csúnya, aggodalmas ránc, és lassan, hosszasan kifújja a levegőt. Vállait ellazítja, megropogtatja a nyakát, és amikor szólok neki, a szemeit is kinyitja.
- Mennyire voltam gáz? Nekem néha segít ez a technika, de így, visszagondolva... hát, elég idétlen lehettem – húzom be a nyakamat rötyögve, és már arra számítok, hogy barna barátnőm hahotázva kiröhög, amiért ilyen gyerekes módszerekhez folyamodom, és hiszek az energia ilyen ilyen módon való átadásában, viszont kellemesen csalódnom kell, amikor Mayna a következő pillanatban a nyakamba borul
- Baromi sokat segített. Te segítettél baromi sokat – javítja ki magát gyorsan. Megforgatom a szemeimet, és amikor May kezeit a nyakam köré fonja, én belesimulok az ölelésébe, és jól megszorongatom. – Köszönöm, szivi. Szeretlek, és hálás vagyok, amiért itt vagy. Na meg a pszichológusodnak is – húzódik el a végére, és arcára egy játékos mosoly ül ki.
- Nem kerül kevésbe a nő, úgyhogy még jó, ha valamit el is tudok hozni magammal, nem csak otthagyni érzéseket, meg miegymást – röhögök fel.
A telefonom kijelzőjét megnézve látom, még van egy kis időnk beszélgetni, és csak úgy lazulni, úgyhogy máris valami mulatságosabb témát keresek, ami aztán kicsit tovább is eltart, mint eleve terveztem, úgyhogy amikor húsz perccel később újra rápillantok a mobilomra, és meglátom, hogy fél órán belül ott kellene lenni az elég messze lévő étteremben, úgy pattanok fel, mintha valaki fenéken csípett volna. Mayna szavak nélkül megérti, mire ez a nagy sietség, és kezeit nyújtva kéri, húzzam fel. A házba beérve csak kiabálni tudunk, hogy a fiúk mégis miért nem szóltak nekünk, hogy késésben vagyunk, de amikor a nappalin keresztülrohanva meglátjuk, hogy mindketten a tévé előtt alszanak egy üveg sörrel a kezükben, már mindent értünk.
Az emeletre felérve Mayna máris ruhákat dobál felém, viszont feltűnően csinos darabokat. Egy idő után már nem bírok a kíváncsiságommal, muszáj rákérdeznem.
- Minek kéne ennyire kicsípnem magam? – tartok magam elé egy csinos, virágos blúzt, amit egyébként még én vettem a lánynak, talán pont Olaszországban.
- Mert ott lesz Harry, azért! – dugja ki a fejét a gardróbból, hangja kissé ingerült. Nos, ő sem szeret késni.
A szemöldököm körübelül a hajam vonaláig felszalad, és a szívverésem hirtelen meglódul. Ez van, a testi, fizikai reakcióim ellen nem tudok semmit sem tenni.
Egyszer majd csak elmúlnak – gondolom.
- Tök jó, hogy ezt csak most tudom meg. Mi lett volna akkor, ha beállítok, és pont megzavarok egy nagy, dicső Styles és Mrs. Styles pillanatot?
- Csoda és ünneplés, úgy ám! – hangzik a szórakozott válasz a vékony fal másik oldaláról.
- Hülye – röhögök fel teli szájjal. – Melyiket vegyem fel, szerinted? – emelek magam elé két szoknyát úgy, mintha barátnőmnek meglenne az a képessége, hogy át tud látni a falakon.
- Miért számít? – sétál ki végül elém egy huncut vigyorral arcán. Kissé csalódottan engedem le a kezeimet, így más nem olyan vicces a dolog, nincs benne kihívás. Nos, a számára, ugyanis a képességek fejleszthetőek... – Csak nem tetszeni akarsz valakinek?
Megvonom a vállaimat, valahogy nem akarom megtudni, mégis kire gondolhat. A bátyáimra? Az unokatesómra? A legjobb barátomra, a munkatársamra vagy a barátnőm pasijára, akivel egyébként sikeresen megbékéltem? Esetleg a másik, terhes barátnőm párjára? Közülük ki tudja, miért, de egyiküket sem akarom meghódítani.
- Biztos van ott egy-két helyes pincér…
Mayna erre mindössze durcás arccal hozzám vág egy egyébként bitang csúnya pólót. Legalább már azt tudjuk, mit nem fogok felvenni!
Ennyivel előrébb vagyunk. Ezt már hívhatjuk nyereségnek, nem?

Öt percembe telik végül elfogadni azokat a göncöket, amiket Mayna hozzám vág, és bár eredetileg húzom a számat az extra vékony, fehér színű, szinte már hosszú ujjú melltartó miatt, de egy idő után rá kell jönnöm, hogy eltekintve attól, hogy egy kicsit nagy rám – az égiek Maynához kegyesebbek voltak –, voltaképpen nem áll rosszul. Kapok még hozzá egy furcsa, lényegében pucér női alakokat elszórtan ábrázoló, combjánál kivágott és laza anyagú farmert, ami ugyancsak nagy rám egy kicsit, úgyhogy a derekánál összekötöm egy övvel, és így már egészen elfogadható. Egy farmerdzsekit túrok még hozzá, ezt még teljes mértékben önakaratomból, és végül egy fehér Converse-t, amilyenem egyébként nekem is van otthon. Nem okoz meglepetést, legalább másfél mérettel nagyobb Mayna lába, mint az enyém, de igazán nincs okom panaszkodni – a tükörbe nézve tetszem magamnak, jól érzem magam a bőrömben, és tudom, teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy amíg barna barátnőm arra megy, hogy dögöd legyek, lehetőleg valamelyik srác számára, addig én nem erre hajtok. Én csak jól akarom magam érezni.
A sminkemet felfrissítve már késznek nyilvánítom magam, viszont a komódon észreveszek egy szemüveget, amivel gyorsan hátrafogom a hajamat, és a mellette lévő gyűrűket is az ujjaimra húzogatom. Mayna a fürdőből kilépve elégedetten pillant végig a remekművén, én pedig elismerően füttyentve forgatom meg a tengelye körül. Nos, a Collins lány is kitett magáért!
Az előszobába leérve hozzám nyújt egy fekete Faux táskát, amiről tudom, hogy a kedvence, úgyhogy igyekszem nagyon hálásan, és később nem teljesen megijedten rápislogni, amikor ő szinte már idegbajosan beüvölt a tévét teljes hangerőre állított fiúkhoz. Pillanatokon belül csend lesz, az üvegasztalon koppan a két sörösüveg, majd már csak Caleb és Skye lábának dobogása hallatszik a padlón. Pillanatokon belül kint vagyunk a kertben, bepattanunk a kocsiba, és igyekszünk nem magunkra venni Mayna dühét, amit a valószínűleg majd' fél órás késésünkért érdemlünk ki, majd azért, ahogy a nemrég levetett és lecserélt ruháimat csak lazán bedobáltam magunk közé.
- Lehetnél nőiesebb – dünnyögi fél szemmel rámsandítva.
- Te meg kedvesebb – vágom vissza, és térdemmel játékosan meglököm az övét, remélve, kicsit feloldódik. Sikerül a tervem, mivel valószínűleg észreveszi, hogy senkinek sem tesz jót azzal, ha most nekiáll kiosztani mindenkit, úgyhogy szinte egy nanomásodperc alatt leenged, és nagy vigyorral hajol be a két fiú közé, hogy bekapcsolja a rádiót.
Az út hátralevő része énekelve és jókedvűen röhögve telik, és igazán büszkék lehetünk Skye-ra azért, mert sikeresen megtalálja azt az útvonalat, amin viszonylag gyorsan eljuthatunk a Red Bomb-ba. Így kevesebb, mint fél óra alatt jutunk el a célponthoz, és amint találunk parkolót, megrohamozzuk a bejáratot.
Azonban, mielőtt még betolnám a nagy üvegajtót, Mayna a fenekemre csap, majd a fülemhez hajolva így szól:
- Hajrá, Avie! Cserkészd be, ne érdekeljen semmi és senki!


Harry Styles
Képtalálat a következőre: „harry styles short hair”Kendall az ujjaimmal, egészen pontosan a gyűrűimmel játszik az ölében, barna haja az arcába hullik, ahogy próbálja elfoglalni magát a Red Bomb felé. Mióta elindultunk nem igazán szólt egy szót sem. Az első öt percben még a telefonján foglalta el magát és vagy Gigivel, vagy Ronnie-val beszélgetett, akiről hamarosan megtudtam, már az étteremben volt. Kis aggodalom is fogott el emiatt, hiszen ha Rollson ott van valahol, akkor rendszerint Ava is a közelében lehet, amire még nem vagyok felkészülve. Őszintén és férfiakhoz nem méltó módon, azaz gyáván remélem, hogy máig tartja magát jó szokásához, és elkésik, mert ügy érzem, szükségem van minimum tíz percnyi előnyre ahhoz, hogy én lehessek a nyeregben, oldalamon a menyasszonyommal.
Gyomrom egyre nagyobb görcsbe áll felesleges izgalmam miatt, és a halántékomon kidagadt ér is lüktetni kezd. Még jó, hogy nem folyik rólam a víz! – gondolom némileg hálásan, noha tulajdonképpen még örülnék is neki, mivel talán lehűtene egy kicsit. Vagy megy a fűtés a kocsiban, vagy én golyóztam be – filózok magamban, viszont nem bánom, hogy hirtelen magánbeszélgetésbe keveredtem tulajdon magammal, a kocsit uraló csönd miatt muszáj vagyok valamivel lefoglalnom az elmémet.
Viszont nem tart sokáig, mivel egyszer csak Kendall megszólal mellettem.
- Szerinted Ronnie mellém ül majd? 
Elkerekedett szemekkel fordulok felé egy pillanatra, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg ez a legnagyobb problémája jelenleg. Ő viszont változatlanul az ujjaimmal játszik, fejét picit félredönti, és alsó ajkát beharapva húzódik izgatott mosolyra a szája.
- Erm... hát... um, nem tudom. Ha megkéred, akkor biztos... – válaszolok bizonytalanul, és alig akarom elhinni, hogy ez a beszélgetés tényleg lezajlik közöttünk. Miért érzem úgy, mintha a lányommal vitatnám meg azt, hogy odaülhet-e az a fiú mellé, aki tetszik neki?
Hirtelen kap el a fejfájás, ahogy belegondolok, hogy egyszer már megvolt az esélyem arra, hogy nagyjából mostanában tényleg elbeszélgethetnék valami ilyesmi témáról a kislányommal. Az Avával közös kislányommal, aki valószínűleg pont olyan gyönyörű és idegesítő, csalfa nő lett volna, mint az édesanyja.
Hamarosan meglátom a Red Bomb csúcsos tetejét a távolban, és a szívverésem egy másodperc alatt gyorsul a kétszeresére. Mindkét kezemet a kormányra teszem, ami miatt Kendall pár pillanatig elégedetlenül biggyeszti le az ajkait. Egy halvány mosolyt préselek ki magamból, bár inkább tűnik vicsornak az, amit produkálok. Ujjbegyeim elfehérednek, annyira erősen szorítom a kormány bőr anyagát, viszont furcsa módon, ahogy egyre közelebb érünk a célhoz, a nevetséges idegességem halványulni látszik. Sőt, amikor beállok a parkolóház legalsó szintjén lévő egyik szabad helyre, szinte már túlzottan nyugodtnak érzem magam. Amikor átlépjük az étterem küszöbét, már észre is veszem a kis társaságot, ami Niallből, Ava tesóiból és befogadott kislányából áll. Feltűnően jókedvűek és kevesen vannak ahhoz képest, ahogy azt másodkézből nemrég megtudtam.
- Aggódom, Haz. Nem leszek én itt felesleges? – Kenny félénk hangon szólva öleli körbe jobb karomat, és ahogy ránézek, látom, tényleg eléggé szégyenlősen térképezi fel a terepet, s keresi az ismerős arcokat, akiknek száma egyébként gyatra. Mindössze egy, bár azt hiszem, Cady-vel már találkozhatott egyszer-kétszer. Amikor már túl vagyunk a köszönésen is, és elfoglaljuk helyeinket az egyik hátsó, eldugott és nyugis, mégis hatalmas méretű tölgyfa asztalnál, nyilvánvalóvá válik, milyen szánalmasan is viselkedem. Boldognak kéne lennem amiatt, hogy Kendall itt van velem, pedig még csak kérnem sem kellett a támogatását – valahogy egyből rájött, hogy szükségem lesz rá, miután Louis nagyjából három napja meghívott. 
- Amúgy, hol vannak a többiek? – fordulok Niall felé, aki egészen eddig Andy-vel, Aindennel és Cady-vel hülyéskedett. Nem figyel rám, úgyhogy újra próbálkozom. – Hey-ho, Niall! – erre már felém fordul, és kíváncsian pislog rám. Megismétlem a kérdésemet. – Nem tudod, hol vannak a többiek?
- Liam Sophiával van még, de perceken belül megérkezhetnek. Louis írta, hogy nem tud jönni, bár sejtem, hogy eleve nem is akart, Veronica és a szőke hapsija pedig biztos mindjárt visszajönnek a mosdóból – válaszol kedvesen, és már éppen fordulna vissza, amikor gyorsan elkapom a vállát. Nem fecsérlem arra az időt, hogy kijavítsam Ronnie és Eatonre az iménti megnevezést, mert most van fontosabb kérdeznivalóm is.
Bár az azért megüti a fülemet, amit Louis-ról megtudok. Én értem, hogy nagy a balhé otthon – Eleanor és az a Briana kissé megkeverhetik a hétköznapjait... Viszont nem teszek úgy, mintha nem érdemelné meg, pusztán azért, mert az egyik legjobb haverom. Csak magának köszönheti azt, amit jelenleg megél, viszont ha segítséget kérne, természetesen egy pillanatra sem haboznék.
- Jó, de... Niall, hol vannak a többiek? – hajolok hozzá bizalmas hangnemben suttogva, direkt kiemelve a lényeget, azt és úgy, ahogyan az fontos és más értelemben, elvontan értendő. Szinte látom, ahogy megérti, mégis kikre, vagyis kire gondolok, és ahogy ez megtörténik, olyan közel hajol hozzám, hogy szinte össze is koccanunk.
- Ava a srácokkal meg Maynával, a barátnőjével jön. Calebbel még nem találkoztam, csak egy-két Avával közös videochat alkalmával hallottam meg láttam a srácot a háttérben, de Skye ultrajófej, voltunk már együtt golfozni is, biztos te is bírni fogod – bizonygatja, és látom rajta, a legártalmatlanabb szándékkal teszi ezt. Kedvesen és amolyan Niallösen. Nekem miért nem tud adni néha az erejéből és a lelkéből eredendő jóból? Jelen pillanatban elképesztően szükségem lenne rá – gondolom biztosan, ahogy belegondolok mindabba, amit az elmúlt hetekben produkáltam. Sosem voltam még ennyire elkeseredett, még akkor sem, amikor Ava annak idején otthagyott az oltárnál.
És ez nagy szó.
Én viszont nem tudok másmilyen reakciót produkálni, mint egy grimaszt. Biztos, hogy nem fogom kedvelni a srácot, akivel Ava valószínűleg hosszútávra tervez, már a hallottakból és a néhanapján elkapott cikkekből ítélve, amiket a közismert srácról hoznak le... Akkora idióta egyelőre még nem vagyok. Bár, ki tudja – ingatom a fejemet, és csak remélem, senki sem néz emiatt hülyének.
Talán ez okból támadt nekem és Kendallnek – persze csak verbálisan – Avie a múltkor, amikor hirtelen beállítottam hozzájuk, és meggátoltam a Niallel való szórakozásban. Nem bánom, hogy megtettem, mert ugye így nem ment el randizni Ni-vel, kicsit legalább együtt voltunk, és tudtunk valamennyit beszélgetni is, viszont azt a vitát, amit a távozásomnál produkáltunk, na azt szívesen kitörölném a történelemből. 
Ha én nem fogom kedvelni Skye-t, amit már eldöntöttem, akkor tőle sem várhatom, hogy oda meg vissza legyen Kendallért – zárom le végül a gondolatmenetet, pont azzal egy időben, amikor felkapom a fejemet egy ismerős, dallamos hangra. Ava jókedvű nevetése betölti a teret, sokan felnéznek, kutatnak, mégis ki, illetve mi lehet a kellemes hang forrása, de nem megrovóan, hanem amolyan elnéző-mosolygósan, mintha csak eszükbe jutna a fiatalkoruk. Döbbenetes ez a reakció.
Ahogy meglátom őt, úgy rúgom ki a széket magam alól és pattanok fel a helyemről, mintha áramot vezetnének a testembe. Nos, ekkor már mindenki engem néz, és nem a Csodalányt. Ava elkerekedett szemekkel vizslat, Kenny nemkülönben, míg a háttérben meglátom Mayna és Niall mindentudó vigyorgását, akikről egyébként gőzöm sincs, mégis hogyan kerültek egymás mellé. Újra Avára pillantok, aki ekkor egy kedves, nyugtató mosolyt ereszt felém, mintha csak megértené a helyzetemet, majd halál nyugalommal, békésen és szorosan megöleli a mögötte ácsorgó Niallt is. Olyan, mintha semmiféle reakciót nem hozna ki belőle a jelenlétem. Olyan, mintha már nem érdekelném. És amikor Kendall elé lép azokkal a mosolygós, boldogan csillogó szemeivel, majd barátságosan megölelve köszönti, én esküszöm, majdnem lemegyek hídba! 
Főleg, hogy utána így szól:
Képtalálat a következőre: „modern engagement ring”- Megnézhetem? – kérdezi szelíden, és amikor Kendall a kezébe adja a sajátját, melyen a gyűrű pihen, Ava álla leesik. Kenny fél szemmel engem és a reakciómat lesi, ami viszont egyszerűen leírhatatlan. Teljesen mást vártam... Egy másik Avára számítottam... Nem is találok szavakat. – Hűha, Kendall, ez nagyon szép! Gratulálok – mosolyog a mellettem álló lányra őszinte, feddhetetlen örömmel. Ahogy látom, Kenny erősen keresi a megfelelő szavakat, de Ava gyorsan feltalálja magát, és megelőzi a kínos csöndet, noha az egész bagázs, és egy-két szemfüles kívülálló is feszült figyelemmel kíséri a hármasunkat. Ezúttal viszont felém fordul, és hozzám intézi döbbenetes szavait. – Gratulálok, Harry. Őszintén, szívből.
- Mhm... izé, köszönjük – válaszol a mellettem lévő lány. Egész hamar észreveszi, hogy képtelen vagyok szavakat formálni. Hirtelen, mintha csak fejbe vágnának egy bowling golyóval, olyan erővel súlyt le rám az elkeseredés.
A tervem egész máshogyan sült el, mint ahogy azt eleve elterveztem.
Még mindig nem vagyok túl azon a lányon, akibe tinikoromba olyan mélységesen és őszintén beleszerettem. Viszont ahogy látom, ő rálépett arra az útra, mely engem kizárva halad előre egy boldog jövő felé valaki olyannal, aki nem játszik mocskosan, és aki képes őszinte szóval hozzá fordulni.
Ez nem jó így... Mit tettél, Styles?!

2017. március 9.

Huszonkilenc // Büszke

Hey there :)
Röstellem, amiért ismét ennyi idő kimaradt két rész között. Őszintén szólva már nem is tudom, mi történt... Annyi biztos, hogy most itt vagyok, és omfg, el sem hiszem, hogy végre valahára olvashatjátok ezt a részt is! *.* Hatalmas fordulóponthoz érkeztünk el, omg én imádom!! Szerintem egész jól megírtam a részt, mármint én büszke vagyok arra, amit kihoztam Avából. Meglátjuk, Ti mit fogtok róla gondolni. Ne boruljatok ki nagyon a végén - hehe, már megszokhattátok tőlem az ilyen befejezéseket -, mert majd rájöttök, miért is olyan fontos ez a lépés. Annyit kérek, hogy most tényleg írjátok le a gondolataitokat, okés? Szörnyen fontos lenne a visszajelzés attól is, aki eddig még sosem jelezte ezt felém, hogy tudjam, mit gondoltok Ava gondolatairól, döntéséről, de legfőképp Harry-éről. Szerintetek helyesen döntött? Mi vezethette erre? Köszönöm <3 És köszönöm a majdnem 36.000 megtekintést, és az 56 feliratkozót is!! Csodálatosak vagytok, nem is tudom, hogyan háláljam meg ezt nektek. :") TALÁN EGY HARRY SZEMSZÖGGEL? Majd eldől. :) Szép hétvégét, skacok, legyetek nagyon rosszak! És oh! Kukkantsatok be Taylorékhoz, ha eddig még nem tettétek meg! Az ottani rész holnap érkezik, és omg :DD <3 xx


Képtalálat a következőre: „bea miller 2017”
A reptérre kiérve máson sem pörög az agyam, mint hogy ismét láthatom a testvéreimet, és hogy mégis hogyan vegyem rá magam, hogy ne ugorjak majd rájuk, miközben reggel ruhát vettem fel. Én, meg az okos ötleteim… – gondolom, és bosszúsan szusszanok egyet. De nem baj, gondolom. Kitettem magamért, csinos vagyok és magabiztos, ráadásul magassarkú csizma is van rajtam! Igazán megérdemelném a vörösszőnyeges sétát.
- Rohannom kell, a stúdió éjfélig van lefoglalva – hajol hozzám Liam, és két nagy, cuppanós puszit nyom az arcomra. Belemosolygok a gesztusba, miközben viszonzom, aztán még mielőtt kiszállnék a fekete szuperjárműből, játékosan beletúrok a szerinte jól és igényesen beállított hajába – hozzátenném, nekem így jobban is tetszik. Felhorkant és automatikusan utánam kap, de már késő, autón kívül vagyok, és gyermetegek vihogok még akkor is, amikor ő már kifelé hajt. Gyorsan írok neki egy SMS-t, amiben megköszönöm, hogy kihozott, ugyanis ezt elfelejtettem az imént. Mindössze egy smiley-val válaszol, s ezt követően elteszem a telefonomat. Táskámból kikapom a cseresznyés kólámat, kortyolok belőle párat, és miután keresek magamnak egy helyet a váróban, az oldala olvasgatásával foglalom le magam. A terminálon lévő hatalmas tábla kiírása szerint Aidanék gépe húsz perc múlva száll le, úgyhogy van még időm lenyugodni, és felkészülni a viszontlátásukra. Szörnyen izgulok, elképzelhetetlen, mennyire, és tulajdonképpen még engem is meglep.
Egy idő után megunom a sablonszöveget, és a telefonommal foglalom le magam, miután felpillantok a kijelzőre: már csak tizenkilenc perc. Megőrülök – gondolom. – Azt hittem, minimum tíz perc eltelt már. Dobolok a lábaimmal, a hüvelykujjam körmét a fogaim közé véve próbálom lenyugtatni magam, miközben idegbetegen bámulok magam elé, vagy éppen a kijelzőre. Bármelyikre, kisebbre vagy nagyobbra. Kit érdekel már? Csak érjenek ide a testvéreim!
Skye éppen időben ír, megelőzve ezzel azt, hogy felpattanjak, és egy mosdót keresve jéghideg vízzel öntsem nyakon magamat. Mindössze annyit kérdez, hogy mizujs, hogy állunk, de valahogy ennyivel is eléri, hogy az agyam másra koncentráljon. Próbálok Miss Cooper eszméletlen okos tanácsára hallgatni. Nagy levegőt veszek, hátradőlök és kétszer megrázom a kezeimet. Pár pillanatra lehunyom a szemeimet is, és egyetlen dologra gondolok csupán: Anyu szeretné, ha kiborulnék? Mit mondana?
A legelső beszélgetésünk jut eszembe, a nap, amikor először meglátogattam. Cady-t Maynáékra bíztam, engem Skye kísért el, mivel ő ajánlotta a nőt, és ragaszkodott is hozzá. Marhára izgultam, nem tudtam, mi történhet. Jártam már pszichológushoz, akkor mégis más volt a helyzetem. Egészen különböző okokból kifolyólag kellett volna elmennem a férfihez, mint most. Főleg, hogy előző héten tényleg elmentem a megadott címre, nem csak azt mondtam, hogy el fogok menni.

Miss Cooper kedves volt. Festett, vörösesbarna haját kontyba kötve hordta, arcát lágy sminkkel hangsúlyozta. Hangja barátságos volt, csak, mint a rendelője. Skye elment valamerre addig, amíg én előreláthatólag bent voltam, de megígérte, hogy majd visszajön értem, és ezt egyébként be is tartotta.
- Bár mondhatnám, hogy van egy csodaszerem – válaszolta meg a kimondatlan kérdésemet a nő nem sokkal azután, hogy leültem a kanapéra, pont vele szemben. – De a depresszió egy furcsa betegség. Egyszer lent, egyszer fent. Néha jól érzi magát az ember, néha kifejezetten rosszul. Olyankor úgy érezheti, az egész világ maga ellen van, pedig higgye el, nem így van. Néhányan egyszer csak arra ébrednek, hogy kigyógyultak belőle, és hirtelen jól érzik magukat. Másoknak néha szükségük van valamire, ami a földön tartja őket, és elkapja a bokájukat, ha zuhanni készülnek. Sokszor szokott letargiába esni?
- Megesik... – vontam meg a vállaimat kissé szégyenlősen, alsó ajkamat rágcsálva és ujjaimat tördelve. Rögtön utána rájöttem, ez volt az egyetlen hely, ahol nem kellett furcsán, kellemetlenül éreznem magamat azért, mert én voltam a középpontban, és mert kitárulkoztam.
Ezért jöttem. Ez volt a lényeg. Miss Cooper azért volt, hogy nekem segítsen. Többek között, ugye. Úgyhogy gyorsan helyre kellett tennem magamban a dolgokat.
- És mit érez olyankor?
- Hogy ennél már nem lehet rosszabb. Aztán mindig rájövök, hogy húha. De. Az élet mindig képes meglepetéseket okozni.
- Vannak az életében olyanok, akik segíthetnek önnek? – kérdezte, és feljebb tolta orrnyergén a szemüvegét.
- A barátaim, a bátyáim, az unokatestvérem... egy kislány, akit hamarosan örökbe szeretnék fogadni.
- Ez jó, ez jó! – lelkesedett fel hirtelen. – Kiváló dolog, ha körülveszi magát olyanokkal, akik szeretik önt és foglalkoznak önnel. Nincs is ennél gyógyítóbb hatású gyógyszerem!
- Azt hittem, talán egy kis hangulatfokozó... – próbáltam elviccelni a dolgot.
Csakhogy mind tudjuk, mennyire rossz is volt a humorom. Miss Cooper azonban jobban fogadta, mint gondoltam. Halkan felnevetett, majd mosolyogva megrázta a fejét. Ez a mimika ezután sem tűnt el.
- Oh, én csak olyannal élek és dolgozom, ami hosszú távon segít. Ha jól tudom, Ava, maga már hosszú évek óta ostorozza magát valami olyan miatt, ami nem is az ön hibája – lesett bele egy pillanatra ez egészen addig az ölében tartott mappájába. Úgy, ahogy voltam, együltömben megszédültem. Edig valahogy olyan fesztelenül beszélgettünk… sejthettem volna, hogy még csak ekkor jött a neheze.
- Valóban, én… én megöltem a kisbabámat. Elmenekültem az akkori életem elől, otthagytam az oltár előtt a szerelmemet, mert nem voltam képes szembenézni a dologgal. Gyenge voltam. Gyenge vagyok – csuklott el a hangom. Miss Cooper felém nyújtotta a zsebkendős dobozt, és én mosolyogva húztam ki belőle egyet. A markomba zártam, és a továbbiakban azt gyűrögettem.
- Mégsem lehet annyira gyenge, Kedvesem, ha most itt van.
- Nem magamtól jöttem – ismertem be. – Azt hiszem, a tagadás fázisában tartok. Még most is, ennyi idő után. Ha rajtam múlik, talán sosem fordulok szakemberhez.
- Akkor igazán mázlista, hogy ilyen barátai vannak, akik ennyire törődnek önnel – dőlt előre, és törékeny, de meleg kezét enyémre simította. – Nem tudom, mennyire van tisztában azzal, Ava, hogy Skye miért látogatott el hozzám a múltban.
- Semennyire. Ez eddig nem volt közöttünk beszédtéma – ráztam meg a fejemet, és bevallom, némi boldogsággal töltött el a tény, hogy ha csak egy időre is, de mellőztük a múltamat.
Wow. Tényleg gyáva vagyok – gondoltam keserűen.
- Gondolom tudja, hogy nem adhatok ki bizalmas információkat a betegeimről, azonban Skye külön megkért, hogy ha eljutnánk oda, akkor beavathatom önt. Tudom, ez csupán az első találkozásunk, viszont azt hiszem, nem is találnánk jobb alkalmat – kereste a szavakat. Feszült figyelemmel ittam szavait, és már előre féltem, mit fogok megtudni a srácról, aki az utóbbi időben eléggé belopta magát a szívembe. – Skye tizenhat éves volt, amikor elkezdett heti kétszer eljárni hozzám. Akkoriban ő volt a legfiatalabb kezeltem, viszont rendkívül jól kijöttünk! Eleinte nehezen nyílt meg nekem, hatalmas trauma érte akkoriban, és tizennyolc éves korára tapasztaltunk csupán egy kis javulást. Mit gondol, mi történt vele?
- Őszintén, még csak tippem sincs.
- Beleszeretett egy lányba. Idősebb volt nála, talán pont két évvel. A legelső, mégis a legerőteljesebb szerelem volt az övéké, és mit adott a Jóisten… a kislány teherbe esett. – Elszorult a torkom. Szörnyű előérzetem volt. – Minden jól alakult. A szülők elfogadták, segítették őket mindenben. Kitartottak egymás mellett, együtt tervezték a jövőjüket is. Azonban nem sejtették, hogy szülés közben milyen váratlan, de végzetes komplikációk léphetnek fel. – Miss Cooper rövid szünetet tartott, talán neki is időbe telt, mire képesnek vélte magát arra, hogy folytassa. Innen is tudhattam, hogy milyen közel álltak egymással a fiúval. Nemhiába ölelkeztek hosszú percekig, amikor megérkeztünk… Akkor nem értettem. Most viszont már annál inkább – gondoltam.
Nem kellett volna, hogy folytassa. Szinte már tudtam, mi lesz a befejezés. És nem akartam megtudni, igazam volt-e.
- Skye elveszítette a szerelmét és a kisbabáját is. Mindössze tizenhét éves volt, és a kis, ártatlan szíve nem volt képes mit kezdeni a történtekkel. Még nekem is nagy falat volt – ismerte el egy nagy sóhajjal, nekem meg ideje volt használatba vennem a már gombóccá gyűrt zsebkendőt. Jól sejtettem, hogy meg kell őriznem.
Nem is sejtettem, hogy ennyi mindenben hasonlítottunk Skye-jal. Tényleg nem.

grayson dolan, ethan dolan, and dolan twins kép
A bátyáim gépéről elsőként leszállt utasok megrohamozzák a csomagokat, és érdekes, hogy amilyen gyorsan igyekeztek oda, kifelé pont annyira, ha nem lassabban vánszorognak. Nyújtózkodva kapkodom a fejemet, ugrálok is egyet-kettőt. Szívem eszeveszett ütemben verdes a mellkasom ellen, amikor pedig valaki elkapja a csuklómat és megpördítve a mellkasához ránt, a pár pillanatnyi sokk után a táskámat a lábam mellé ejtve kulcsolom kezeimet Andy nyaka köré. Még csak meg sem bizonyosodom róla, hogy tényleg jó emberre csimpaszkodom-e rá. A csontjaimban érzem, hogy Ő az.
Szemeimet olyan szorosan hunyom le, hogy már csillagokat látok, és amikor a következő pillanatban Aidan is betársul, és hosszú karjaival mindkettőnket átölel, egy kósza könnycsepp gördül végig az arcomon. Különösen van összetéve az ember, nem? Sírni kezdek, miközben örömömben nevetek. Oh, kit áltatok! Sosem voltam normális!
- Úristen, fiúk, annyira hiányoztatok! – tolom el őket magamtól egy pillanatra, viszont rögtön vissza is rántom a tesóimat, mert hirtelen hiányérzetem támad. – Én annyira, de annyira sajnálom, amiért egy szó nélkül mentem el, és még nektek sem szóltam!
Egyikük sem válaszol, és ez tökéletes így. Aidan végül pár perc múlva megtöri a csendet és a feszült hangulatot egyaránt, és füttyentve pördít meg a tengelyem körül.
- Wow, Avie. Dögös vagy – kacsint rám játékosan. Felnevetek, és máris érzem, hogy lángol az arcom. – Durva, mennyit változtál, mióta utoljára láttalak.
- Te is, bátyókám – bökök felé mutatóujjammal. Andy rázkódó vállakkal nézi a párosunkat. Nos, ő nem változott. – Jó döntés volt az a hajvágás, hallod-e! Mondjuk nem értem, a füledet minek kellett kilyukasztani…
- Tetszik a csajoknak – rántja meg vállait lezseren.
Felvont szemöldökkel nézek Andyre, némi megerősítésre várva. Meg is kapom. 
Nem lett jobb.

A elkövetkező, Miss Cooperrel való találkozásnál viszont már igen. A nő segítségét már hetek óta élvezem, és rengeteget jelent a testvéreim jelenléte is. Andy és Cady remekül kijönnek, én pedig nem tudok nem sírva nevetni, amikor Cady hozzám bújik, és félig komolyan, félig nem, de a fülembe súgja, hogy megijedt Aidantől, mentsem ki az alól, amit éppen csinálnak. A bátyám sokszor mondjuk direkt cukkolja a kislányt, de amikor egyik reggel arra kelek, hogy Andy és Cady a konyhában tüsténkednek, és amíg a tesóm a másának, addig Cady nekem csinál éppen valami finomat. Darren a lábuknál csahol, később megtudom, Andy már elment vele sétálni hajnalban, és miután Andy körbenéz, mintha csak meg akarna bizonyosodni arról, hogy senki sem látja, leejt egy, eredetileg fogpiszkálóra tűzött szendvics-katonát a kutyának, aki egyből rá is vetődik a szerzeményére. Utána a bátyám az ujját a szála elé téve figyelmezteti Cady-t, hogy el ne merje ezt mondani senkinek sem, ami miatt én is a szám elé kapom a kezemet, és hangosan felnevetek, pont úgy, mint a szőke kislány.
- Sunyi vagy, Heart! – indulok meg feléjük. Mindkettőjüket egy-egy puszival köszöntöm.
- Nem annyira, mint a kishúgom, aki egy szó nélkül évekre eltűnt, és semmit sem tudtunk róla. – Felháborodottan és meglepetten sikkantok fel, amikor a testvérem hirtelen arcon dob arcon egy konyharuhával.
- Mocsok vagy – vágom hozzá én is a piros, virágmintás anyagot. Egyszerűen a vállára csapja, és egy győztes mosolyt villant. – De megérdemlem.
- A reggelit nem, de attól még itt van.
- Tényleg, Aidan merre kóricál? – kérdezek rá a harmadik Heart hollétére. – Ti ketten általában együtt jártok. Sokak csalódtak már emiatt – húzom el a számat látszólag sajnálkozva.
Andy egy grimaszt villant, de aztán csak felém nyújt egy, a Cady tálcájáról lekapott falatot.
- A kanapédon alszik. Meglepő, hogy nem vetted észre. Ide hallom, hogy horkol!
- Megszoktam már, de most, hogy mondod… – fordulok a dívány felé, és tényleg. Aidan elterpeszkedve, egyik lábát a fejtámlára pakolva „pihenget”. – Húha. Most kéne nyakon önteni egy lavórnyi hideg vízzel.
- Jéghideg megfelel? – kérdezi Cady hirtelen felélénkülve, és már rohan is a fürdő felé. Elkerekedett szemekkel bámulok utána, viszont amikor rájövök, nem viccel, egy hatalmas, ördögi vigyor kúszik az arcomra.
- Oh wow, kislány. Pontosan ez az, amiért azt akarom, hogy örökre velem legyél! – súgom magamnak, s fejemet Andy vállának döntöm. Cady kifordul a fürdőből, kezében egy akkora lavór látszólag tele vízzel, hogy szinte el sem bírja. Itt-ott kisebb foltot is hagy a szőnyegen, de nem zavar. Majd megszárad. Most amúgy is fontosabb, hogy ez a monstrum felkeljen, nincs igazam?

A reggeli vizes-incidensen rötyögve megyek át a tárgyalóba, rázza a vállaimat az emlék, ahogy Aidan lányosan sikítva felpattan, aztán meg a meglepetés erejétől összecsuklik. Jókedvűen huppanok le a székemre, pont Calebé mellett. A srác a fekete asztallapra felkönyökölve fordul felém, míg Skye az asztal másik feléről kezdi el a meséjét. Tudva, hogy a megbeszélés perceken belül elkezdődhet nem merünk annyira hangosan röhögni, inkább csak fojtottan vihogunk, amikor a srác ahhoz a részhez ér, hogy hogyan tudta meg, hogy allergiás a mogyoróra. Az asztalfőn ülő Brandon és a nővére, Patty, aki Skye anyukája fél füllel figyelnek ránk csupán, és tudom, hogy nem túl mulatságos egy történet, mégsem bírom megállni, hogy ne nevessek. És amikor látom, ahogy Patty lopva felénk pillant, és a szája sarka mosolyra húzódik, máris jobban érzem magam. Nincs veszélyben a munkám, és még csak a baráti kapcsolataim sem. Jó ez így azért, és uram atyám, a napom fénypontja, hogy magassarkú van rajtam!
És imádom. Egyszerűen imádom! Azt hiszem, Miss Cooper ebben is hatalmas előrelépést ért el nálam. A saját erőmből merítkezve egy olyan emberré váltam az elmúlt egy hónap alatt, akire büszke vagyok. És kimondhatom: kezdem a saját utamat járni úgy, hogy esténként már nem azon gondolkodom, hogy mi lett volna, ha?
Két és fél óra múlva mosolyogva hagyom el a tárgyalótermet, Skye és Caleb között sétálva közelítem meg az aulában lévő automatát, akik egy rövid idő múlva le is válnak tőlem. A cseresznyés kólámmal foglalok helyet a szokásos fotelomban, és a telefonomat elővéve nézek fel Instagramra. Végigpörgetem a friss képeket, lényegében mindegyikre nyomok egy-egy szívet, és utána a saját oldalamra is rákukkantok. Mosolyogva nézem az utóbbi időben elkészített és így lefotózott, majd feltöltött festményeimet – ez a régi, de visszatérő szokásom megújítása is Miss Coopernek köszönhető. Nagyon régen abbahagytam már a festést, mert anyukámra emlékeztetett, ráadásul Harry mindig is azt mondta, büszke rám a tehetségem miatt, amit pedig egyértelműen Grace-től örököltem. Ez a kettő gyér indokom volt csupán, viszont akkoriban elégnek bizonyult. Nos, eddig, ugyanis most már két hete, hogy a hazaérkezésem után leülök a vászon elé, és megfestem az álmaimat. Észlelem magamon azért, hogy kiestem a gyakorlatból, viszont a portré, amit Aidanról, Andy-ről, Liamről és Cady-ről készítettem a nappali falát díszíti, és reggelente mindig büszkeségtől dagadó mellkassal nézek rá.
Jobb lábamat a bal fölött áttéve, majd a bokáimat összekulcsolva várok a fiúkra, akik az előbb azt mondták, összeszedik magukat, és utána mehetünk. Maynát Pierce-nél szedjük össze, Ronnie-t Eatontől, Cady-t pedig Liam hozza az ebédlőbe Niallel és Sophiával karonöltve, akikkel a napot is eltöltötte. Elviekben Perrie és Zayn is feltűnhetnek majd az étteremben, ahova Andy-ék még a hét elején foglaltak asztalt, és nagyon boldog lennék, ha ez meg is történne, mert rendkívül régen láttam már a várandós és ettől méginkább ragyogó, gyönyörű, szőke barátnőmet és az egyre és egyre ismertebb szólista világsztárt, akire nagyon is büszke vagyok, amiért az élet minden területén megállja a helyét.
Magamra is rendkívül büszke vagyok. Ezt nem tudom elégszer elmondani, Miss Cooper szerint még kevésszer is hangoztatom. A pszichológusom úgy véli, nagyon jó úton haladok – én pedig élvezem minden egyes nanomásodpercét annak az új Ava Heartnak, akivé szépen, lassan átváltozom.
Skye és Caleb egymást lökdösve, hangosan nevetve térnek vissza, vállukon a táskájukkal és kezükben a kulccsal és a mobillal. Ismerem őket, olyanok, mint én – ha nem fogom a kezemben a telefonomat, hiányérzetem támad. Vagyis, olyanok, mint én voltam. Durva, nem?
A portán elköszönve Skye autója felé megyünk. Én az első ülésre pattanok be, nem is fut át az agyamon, hogy át kéne adnom a helyemet Calebnek, aki amúgy sincs itt jelenleg, úgyhogy a mérleg erősen felém biccen. Egyébként is, én kiérdemeltem, és amúgy is! Én vagyok a nő, ő rendben lesz hátul is, csak elfér! – gondolom, és képzeletben megveregetem a vállamat. Erős vagyok és független. Nincs, mi megzavarjon és kizökkentsen.
- Calebet hol hagytuk el? – kérdezem szórakozottan.
- Még a kapuban kapta el az apja, elvileg valami gazdag fószer eljegyzési bulit akar csapni a nyár végén, és külön őt kérte meg rá – rántja meg a vállait. Alsó ajkamat előretolva gondolkodom el hangosan azon, ami hirtelen megfogalmazódik bennem.
- De Caleb az én társam. Ha őt kérik fel, akkor engem is, nem? – kérdezem némileg értetlenkedve. Imádom a „társam” szó csengését, és ezért is büszke vagyok magamra. Mert Caleb az eltelt egy hónap alatt egy jó barátommá változott, és szeretek vele dolgozni. Büszke vagyok arra is, hogy elmondhatom, hogy ő a társam.
- Gőzöm sincs. Csak annyit tudok, amennyit mondtam. Nyilván megtudod majd, mi a szitu, csak gondolom Brandon először őt avatta be, lévén, az ő barom fia – keresi Skye az értelmét annak, aminek igazból nincs is. Pár perc múlva már mi is választ kaphatunk a kérdésünkre. Caleb kissé feldúltan, de mindinkább zaklatottan hagyja ott az apját a kijáratnál. Kezeit nadrágja zsebébe csúsztatja, fejét lehajtja, majd frusztráltan a hajába túr. Pár pillanatra egészen olyan hatást kelt, mintha még húzná is az időt, hogy ideérjen, de utána begyorsít, mintha csak összegyűjtötte volna a kellő erőt ahhoz a valamihez, amit hirtelen mindenképpen tudni akarok.
Skye-jal gyorsan előrefordulunk és úgy teszünk, mintha nem leskelődtünk volna.
- Láttalak titeket, nyugi van. – Ewars nagyot szusszanva huppan be a hátsó ülésre, majd Skye ülésének támláját megpaskolva jelzi, indulhatunk. A sofőrünknek nem is kell több – máris megindul Maynáért, akinél remélem, lesz a számomra is valami olyan kényelmesebb ruha, amiben eltölthetek egy kellemes, remélhetőleg nevetéssel teli napot a legjobb barátaimmal.
Szörnyen szerencsés vagyok, el sem tudom hinni.
Büszke vagyok magamra azért, mert vannak körülöttem olyanok, akiket szerethetek.
- Egyébként, mi történt? Ugye nincs baj? – fordulok félig hátra, és kíváncsian kutatok Caleb elrévedő tekintete után. Amikor megtalálom, biztatóan elmosolyodom.
- Apám mondta, hogy a hét elején érkezett egy hatalmas kaliberű meló, Ava. De nem tudja, hogy elfogadja-e, mert nincs túl jóban Pierce Jennerrel, aki megbízta a céget a feladattal.
- Pierce? Hiszen hozzá megyünk, ő Ava párka! Ez csodás, de hát egy eljegyzési lagzi lenne, nem? Akkor megkérte Mayna kezét? Úristen, miért nem hívott?! – kapok máris a telefonom után, és mint valami őrült, úgy nyitom meg a névjegyzéket, a kedvencekre rámenve pedig már tárcsázom is barátnőm számát.
- Ava, nem hagytad, hogy végigmondjam! – Halkan és óvatosan beszél, mégis figyelmeztetően. Nem veszem az adást, ahhoz túl felspannolt vagyok. – Hallasz, Heart?! Pierce jött el apámhoz, de nem magának szervez bulit, hanem az unokahúgának!
- Jajj, Caleb! – csitítom el gyorsan. Mayna nem válaszol, de nem adom fel. Másodjára is megpróbálom, újratárcsázom, miközben fél szemmel látom, ahogy Skye indexelve félreáll, és oldalra fordulva figyeli az arcomat. Nem szól közbe, ránk hagyja a dolgot. Könyökömet megtámasztom a középen lévő könyöklőn, ugyanazzal a kezemmel kezdek el játszani az egyik begöndörített tincsemmel. Izgatottan harapom be az alsó ajkamat, és már alig várom, hogy megtudjam, Pierce tényleg eljegyezte-e Maynát. Úristen, de boldog lennék tőle!
Caleb hirtelen hajol be a két ülés közé, és kikapja a telefont a kezemből. Én felhördülve nyúlok utána, ő viszont ingerülten kapcsolja ki a készüléket.
- Ava. Figyelsz rám?!
Nem akarom, hogy megtudjam, miről van szó. Mayna a legfontosabb…
- Ava – szólal meg Skye halkan, megfontoltan. Egyből felé kapom az arcomat. Ő felém nyúl, és két, hatalmas keze közé fogja az arcomat. – Kicsit nyugodj le, oké? Ha jól értem, Maynát egyelőre nem jegyezték el, különben hidd el, téged hívott volna először. Most másról van szó.
Bólogatva veszem tudomásul, és bevallom, kissé csalódott vagyok. Viszont valamiért még mindig nem képes lenyugodni a pezsgő, félig lengyel vérem. Hatalmas szemekkel fordulok Calebhez, aki akárcsak Skye, óvatosan közelíti meg a témát.
Ismét.
- Pierce Jenner az, akinek a neve a papírokon szerepel. Igen – bólint rá megerősítésképpen. – Viszont nem ő az, akiről a buli szól. Az unokahúgát eljegyezték, és Pierce úgy gondolta, ezt illene megünnepelni. Velünk, vagyis általunk. Nem is akárhogyan, basszus! Ezek aztán tudnak élni...
- Kylie-t? Úgy tudom, már jó régóta együtt van Tygával, de még olyan fiatal… – ingatom a fejemet ciccegve. Mit szól ehhez az anyja?
- Nem, Avie. Nem Kylie-t jegyezték el. A másik Jenner lányt – segíti ki Skye, akiről fogalmam sincs,  mégis honnan ennyire jól informált.
- Szeptemberre Kendall már nem Jenner lesz, Bipi. Kendall... nos, ő Styles tervez lenni, és ezt a lépést Harry elvileg tegnapelőtt hozta meg. – Caleb lehajtott fejjel közli velem a hírt. Mintha félne, hogy fájdalmat okoz nekem vele, és sajnálja, amiért neki kellett elmondania.
A hírt, amire már nem vagyok büszke. A hírt, ami teljességgel letaglóz. De egészen más értelemben.
A hírt, ami – őszintén szólva nem túl meglepő módon – nem okoz szomorúságot. Nem. Ez egy olyan hír, amit anno rólam híreszteltek el, és megmosolyogtat, hogy más is érzi azt a boldogságot, amit egykor én is érezhettem. Ez a „majdnem Styles vagyok” király volt. Így, ennyi idő távlatából már mosolyogva emlékszem vissza a történtekre. Boldog vagyok, amiért megélhettem. Örülök, amiért Harry része volt az életemnek. Örülök, mert nélküle most nem lennék ilyen. Kiegyensúlyozott. Nélküle most nem érezném azt, hogy életemben először a helyemen vagyok, és egy olyan ösvényt járok, amit mindig is akartam: nem kitaposott, virágokkal övezett, boldogsággal teletöltött.
És már megbékéltem azzal, hogy elszalasztottam az esélyemet.
Erre is büszkének kellene lennem, ugye?
Nos, egyetlen olyan dolog van, amin még dolgoznom kell – hogy mennyire lehetek büszke arra, hogy tudom, az agyam már elengedte Harry-t, viszont a szívem még nem teljesen. Ahhoz lehet, hogy kell még egy kis idő, viszont tudom, hogy képes leszek egy napon beleírni a naplómba: Harry Styles - gyönyörű emlék, egykori, de csodálatos társ, majdnem férj.
Talán pont annyi szükséges hozzá, ami alatt a cég, ahol dolgozom, a társam, aki az egyik legjobb barátom megszervezi a szerelmem esküvőjét.
Igen. Talán ennyi idő pont elég lesz arra, hogy belássam: az életem egy teljesen új fordulatot vett.
És be kell vallanom – erre is büszke vagyok.