2016. január 30.

Boldog szülinapot, Harry Edward Styles!


#LOL:D

Nagyon, nagyon boldog születésnapot, drága egyetlen Harry Edward Styles! Huszonkettő éves lettél, milyen érzés? Tudom, hogy a büdös életben nem fogod elolvasni ezt a kis szösszenetet, sőt, halvány fogalmad sincs róla szerintem, hogy vannak magyar directionerek - enyhe túlzással -, de én mégis kötelességemnek érzem ezt megírni... 

Zaynnél kihagytam, pedig Ő az én igazi szerelmem. Zayn az, aki átsegített engem a nehéz időszakomon, Liammel karonöltve... Mégis Veled írok történetet, Hazz, mert nem tudnék más társat elképzelni Ava mellé, hiszen csak Te bírnád elviselni a csajt, és csupán Téged tudlak az otthagyott szerelmes képébe képzelni, mindezt a legjobb értelemben értve, természetesen!

Anno, 2010-ben ismertelek meg. Unokanővérem kiköltözött Angliába, és egyszer-kétszer jegyet is vásárolt az X-Factorba. Mesélte, milyen szuperek a versenyzők, és mekkora a különbség a két széria és versenyzők erőssége között, amivel felkeltette az érdeklődésemet, s innentől kezdve én is néztem online az adásokat, akkor még kis taknyosként, és alig értettem valamit, hogy őszinte legyek, tíz évesen semmit sem konyítottam a nyelvhez. De azt már akkor is észrevettem, mekkora tehetség lakozik bennetek, és már akkor a szívembe loptátok magatokat. Eleinte mindig összekevertelek Liammel, miután ő frizurát váltott - na jó, erre nem vagyok büszke -, sőt, emlékszem, még a neveteket sem tudtam, de én már hatalmas rajongótok voltam így, egy másik kontinensről tudva, sosem fogok találkozni veletek. 

Telt az idő, és Ti, Te egyre ismertebbek lettetek, lettél, én pedig büszke vigyorral mentem végig a folyosón, amikor az unokatesóm, Kinga írt, hogy aznap rá kell írni a kézfejemre, #1Dgirl, már nem tudom, mégis miért... De én megtettem, hiszen miért ne?!
Azt hiszem, akkortól vagyok Larrys is... A kezdetektől fogva hiszek a szerelmetekben Louis-val, és most is, a Freddie-s időszakban is bátran ki merem jelenteni, a Ti szerelmi történetetek a legszebb a világon. Mert tudom, hogy Larry létezik! Elképesztően sok kis jel bújik meg egy mosoly, egy érintés vagy egy kép mögött... Ne hidd, hogy meg lehet téveszteni a Larry-seket, erre még a megátalkodott Modest! sem képes, pedig mindent megtesz érte, és ezért szabályszerűen gyűlölöm őket! De ezt nem firtatnám tovább, mert kényes téma, és talán még megutálnak engem néhányan, amiért kiteregetem a kis titkos, polgárpukkasztó Larrys hitben leélt álmaimat... Értelmes mondat ez így egyáltalán?!

Most, 2016-ban meg vagyok róla győződve, egy percet sem bántam meg, amiért (részben) Rátok "vesztegettem" az eltelt 5-6 évemet... Kingával sokkal szorosabb lett a kapcsolatom általatok, amit nem tudok illő mértékben megköszönni, hiszen rengeteget jelent nekem az a lány! A suliban sokan nem szeretnek Titeket, és bár én sem kötöm mindenki orrára, hogy én bizony igen, és a rajongótok vagyok, mert minek? Tök felesleges... Én kitartok a belétek vetett hitem mellett, bármilyen idiótán is hangzik ez. A folyamatos botrányok, amik többnyire kacsák, és a párkapcsolati krízisek, a díjátadók, koncertek, a turnék, klipek, nevetések, hülyéskedések, poénok... Mind-mind olyan emlékek és pillanatok, amelyek bizonyítják, mennyire erősök vagytok. De elég a One Directionből! Ez most a Te szülinapod, Hazza, nem a bandáé! 

Szerintem nem olvassa ezt most senki, főleg nem Te! Hiszen az olvasóim nem az én szánalmas kis ömlengésemre kíváncsiak, hanem Ava és Harry szerelmi történetére, jó esetben... Én mégsem bírtam megállni, hogy ezt ne írjam meg neked, mert nem szerettem volna még egy szülinapot elmulasztani. #sadface #sorryZayn #ilysm

Harry, te egy rendkívül erős hapsi vagy. Ne haragudj a kifejezésért, csak tetszik a szó, és drága barátnőm által folyamatosan a fülemben cseng... 
Mindig elgondolkodom azon, hogy mégis miért mondják azt, Harry Styles, A One Direction frontembere, vagy valami ilyesmit, hiszen Ti egy banda vagytok, nem pár tag, akik küzdenek a hierarchiával, vagy ilyen butaságokkal, nem? Szerintem határozottan igen! Zayn nélkül is túlélitek, kiadtátok az új, fantasztikus MITAM-ot, és esküszöm, még sosem hallottam ennyi csodálatos dalt egy albumon! Nem szeretek ömlengeni, nem is szokásom, hiszen nem vagyok elfogult - igen, még mindezek ellenére sem! -, de vállalom a véleményemet, és szerintem aki az oldalamra látogat, ugyanígy gondolja, legalábbis remélem.

De megint elkalandoztam... A lényeg... Happy Bday, Hazz! Azt hiszem, méltó főszereplője vagy a So hypnotizingnak! #egoizmusfelsőfoka

Remélem, nem fogtok megkövezni egy talán a számotokra felesleges bejegyzés miatt, de úgy éreztem, kötelességem leírni, és felköszönteni ezt a szexiboyt! (és beszarás, ezt a kifejezést nem húzta alá pirossal! :o)

Ennyi lettem volna... Valahogy könnyebbnek érzem a lelkemet, hihetetlen.
Remélem, várjátok a kövi részt, nemsokára érkezik! :)

És a végére jön két szexi videó, ami remélem, nagyon fog tetszeni azoknak, akik időt szántak ennek a katyvasznak az elolvasására. :D


Ps.: Ne haragudjatok a késésért, igyekszem, de nem jött össze a dolog... még. <3 xx

2016. január 25.

Hét // Megöltél valakit!

Hellósztok!
Úristen, ez hihetetlen! Ez a hetedik rész, és 109 komment érkezett eddig, az enyéimmel együtt! 31 feliratkozó és 6200+ megtekintés mellett pedig esküszöm, egy rossz szavam sem lehet! Köszönöm! :') Azt is, hogy mindig kifejezitek a véleményeteket egy-egy rész után, mindig brutálnagy mosollyal olvasom őket. <3

#TeamHavaSteart
Ezt terjesszétek! :D

Jó olvasást,
és kitartást a héthez!
xx.RS

- Ühm... – vonom össze a szemöldökömet, miközben belépek az ajtón. Megzavarom a szerelmeseket, de nem különösebben zavar, ráadásul amint Ronnie is észreveszi zavarodott alakomat, máris nem Eatonnel foglalkozik. A – festett – szőke srác megrázza a fejét, ezzel kifejezve nemtetszését, és késztetést érzek arra, hogy bemutassak neki, de nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni a barátnőmet azzal, ha ismét vitába bocsátkozom a pasijával, ezért szemethunyok afelett, mennyire is utálom őt tulajdonképpen. – Te tetted ezt a sárga cetlit a szélvédőre?
- Mármint kínai ribit? – kérdez vissza, kell pár másodperc, mire leesik a dolog. Megrázom a fejem, mert túlságosan össze vagyok zavarodva ahhoz, hogy felnevessek ezen a poénon, amit más helyzetben egyébként tuti megtennék. – Vagy mi van?
- Valaki ezt hagyta a szélvédőn, az ablaktörlő alá téve – nyújtom oda neki a papírkát, s látszólag türelmesen várom, amíg végigfuttatja rajta a tekintetét. Még mindig csupán egy takaróban van, és tudom, ha nem jöttem volna vissza, hamarosan már az sem fedte volna a testét. Beleborzongok a gondolatba, el sem akarom képzelni!
- Nem én voltam, de bárki is ez a rejtélyes emberke, nagyon bírom – vigyorodik el szélesen, miközben visszaadja a cetlit. Összehajtva a táskámba nyomom, pislogok néhányat, hogy visszazökkenjek a jelenbe, s aztán megszólalok.

- Mindegy, majd csak kiderül... Lehet, hogy eltévesztették a kocsit – vetem fel az ötletet. Lehetséges vajon? Tényleg eltévesztették volna? Ahhoz túl konkrét, az a baj... Baj? Tényleg az lenne? Nyilvánvalóan igen.
- Kétlem. – Ronnie megrázza a fejét, aztán rám kacsint. – Lehet, hogy korábban jön a Mikulás!
Na, ezen már felnevetek. Ronnie és a fantáziája...
- Tavasszal a Mikulás? Biztos igazad van. – Hagyom rá a dolgot, megveregetem a vállát, aztán sarkon fordulva kifelé indulok, hogy végre be is érjek a munkahelyemre. De nem bírom ki, és nem tudok tökéletes kivonulást végrehajtani, mert muszáj szúrnom még egyet, hogy feldobódjon a napom. Milyen gyerekes és Avás... – Óvatosan, oké? Csodálatos keresztanya lennék, hiszen Avának is tökéletes vagyok, de azért még nem kellene annak lennem. Mármint keresztanyának, nem Avának – javítom ki magamat gyorsan.
- Előtte talán nem ártana anyának lenned!
És ezzel az egy mondattal Eaton tönkrevágja pillanatnyi boldogságomat, és az egész napomra kihat amellett, hogy vajon mégis mi ez a rohadék cetli?!

Nem mondom, hogy nehéz magassarkúban vezetni, de azt sem, hogy az. Végül mégis elérem a célomat, majd alsó ajkam belsejét rágcsálva lépkedek be az épületbe. Nincsenek még sokan, a parkolóban is csupán egy-két kocsi áll az enyém mellett, eléggé korán érkezek. De ennek örülök, hiszen így jut időm gondolkodni a dolgokon, a munkámban is haladhatok, s ezzel talán korábban is távozhatok majd a nap végén, ami lássuk be, nem lenne rossz.

Viszont azzal nem számolok, hogy ha én egyszer gondolkodni kezdek, nincs megállás. Hat óra van, és normál esetben hétre vagy fél nyolcra kellene jönnöm Calebbel együtt, de mikor az óra kilencet üt én észreveszem, hogy még mindig az aula egy eldugott részén üldögélek egy kényelmes kanapén, és magam elé meredek. Nem emlékszem, min is agyaltam eddig, de az biztos, hogy nem túl boldog dolgokon... Felállok helyemről, és az irodánk felé indulok, hogy végre nekikezdhessek a munkámnak, ha már egyszer itt vagyok. Útközben azonban ismét elkalandoznak a gondolataim, majd mélázásomból egy ismerős hang szakít ki.
- Ava, hogy vagy? – Megpördülök tengelyem körül, és szembetalálom magam az unokatesómmal, mellette Niallel. Liam mosolygó szemekkel néz rám, a szöszi azonban érzelemmentes arccal vizslat. Lehajtom a fejem, és kínomban lesimítom a szoknyámat. Tényleg feszengek benne, még megszólalni sem tudok! Miért nem hallgattam Ronnie-ra? Hisz neki mindig igaza van. – Azt a'..., ez aztán a váltás... De aranyos, ne értsd félre, csak... szokatlan. Viszont tetszik!
Megrántom a vállam.
Mindig makog, mikor hazudik...
- Muszáj volt. Mi újság veletek? – kérdezek vissza gyorsan, szándékosan nem válaszolva az ő első kérdésére. Tudom, nincs túl sok jogom hozzá, de akkor is haragszom rá, amiért az elmúlt időben totálisan figyelmen kívül hagyott, pont azután, hogy megnyíltam előtte, és beavattam a történetbe. Rosszul esik, de túlteszem rajta magam, mint mindig mindenen.
- Nem sok... Mi csak azon gondolkodtunk, hogy hétfő van, és a hétvégén sem csináltunk túl sok mindent, mert egy hotelszobában nem nagyon lehet, ezért... Ráérnél, esetleg? Muszáj csinálnunk valami olyat, ami nem egymás kergetése, vagy gumicukor dobálása a másik szájába, mert ettől lassan tényleg megkattanok! Niall rájött, hogy unja a hotelkajákat, na meg persze hiányzol is neki, szóval...

Döbbenetemet nem tudom elrejteni, elkerekedik a szemem. Elképzelem őket gumicukrot dobálni meg ilyeneket, és majdnem elnevetem magam, de ekkor eszembe jut, nem lenne túl jó ötlet. Legyünk csak kemények... Mint a kád sarka, meg a Tescos zsömle!
- Rám gondoltatok, mint programra? Pont rám? – nézek kérdőn Niallre, hiszen az ő szerepében kételkedem, vajon így gondolja-e, vagy csak kénytelen beleegyezni? Nem mindegy. Nem válaszol egy ideig, csak elgondolkodóan tartja a szemkontaktust, majd miután látja, én sem szándékozom megszakítani, sőt, bedobom a régi trükkömet is, ő feladja, és elneveti magát. Istenem, de jó hallani a nevetését...
- Persze, ki mással? – Kapásból sorolhatnék jó pár nevet, akikkel bandázhatnának, de nem teszem, mert akkor még meggondolják magukat, s lehervadna ez a kíváncsi félmosoly. Azt pedig nem szeretném. Most önző vagyok. Értük még a munkámat is hanyagolom, és hirtelen csak az jár a fejemben, mit fogok majd mondani és csinálni, amitől visszakaphatom őket. Furcsa, mi? Így működik ez az emberi agy.

- Örülnék neki, de csak ha tényleg ezt szeretnétek. És mire gondoltatok amúgy?
- Nem tudom... Régen voltunk már moziban – veti fel az ötletet Niall, halványan rámosolygok. Haladás, amiért már beszél is, és nem csak úgy áll...
Elhúzom a számat.
- Szerintem nem jó ötlet, a rajongóitok kiakadnának. – Biztos vagyok benne, hogy ez történne. Hogyan máshogy? Elég nagy pont kavart a történetünk Harryvel, nem kellene kísérteni a szerencsémet, amiért most már békén hagynak...
A srácok igazat adva nekem bólintanak, és a továbbiakban azon agyalunk, mi legyen a program, és hol. Nagyon boldog vagyok, el sem tudom mondani, mennyire! Fesztelenül beszélgetek azzal a két emberrel, akiket imádok, és akik szerves részei a múltamnak... A lehető legjobb érzés, mondhatom.

A nap hátralevő részében Liam nem hagy békén. Én a laptopomon dolgozom, Caleb mellettem telefonál, Liam pedig az asztallal szembeni kanapén engem próbál megnevettetni, vagy mindenféle üzeneteket küldözget, amikkel egy idő után tényleg eléri, hogy felnevessek, és kizökkenjek. Átkozom magamat, amiért megadtam az új számomat... Megrázom a fejemet, leszedem a csuklómról a hajgumit, s összefogom vele rakoncátlan tincseimet, hogy ne lógjanak az arcomba. Liam ezt is viccre veszi, majd amikor egy fáradt, de szeretetteljes mosolyt villantok rá, ő lassan abbahagyja.
- Amúgy, izé... Még van pár átbeszéletlen témánk, hugi! Hogyhogy ilyen drasztikus változásokat eszközöltél magadon?
- Drasztikus? – ismétlem meg kérdően, egy darabig ízlelgetem a kifejezést. A „D”-betűset, meg a „hugi”-t is egyaránt. – Nem értem, nem tetszik az új stílusom?
Hogy meri sértegetni a megjelenésemet?!
Mindig is ez volt a gyenge pontom...
- Dehogynem, csak Londonban mindig fekete cuccokban jártál, energikusabb és vidámabb voltál, talpig mosolyban... A hajad rövid és szőke volt, meg úgy igazából minden. – Sorolja, mikor Caleb távozik a helyiségből, és a folyosóra menve folytatja tovább a telefonálást. Nagyon remélem, hogy nem egy haverjával cseveg, mert akkor nem tudom, mit csinálok. Eddig nem túlzottan erőltette meg magát, de nem tudok megdöbbenni, mire másra számítottam? Még a csókunk után sem észleltem változást. – Ráadásul anno sosem alkalmazkodtál senkihez sem. – Utal a srácra, a társamra, miközben összevont szemöldökkel mered az ajtóra. – Volt köztetek valami? Furcsák vagytok, és bevallom, ez nem jön be.
- Az égvilágon semmi nem volt köztünk Calebbel, leszámítva azt az egy, ártatlan puszit, ami után a drága Tommo kiosztott... És nem is lesz sosem, mert a Caleb-félék azok a pasik, akiket igyekszem kizárni az életemből – mesélem el a szerelmi történetemet gyorsan, direkt rögtön továbbmenve a puszis résznél. Liam bólogat, igyekszik követni kusza gondolataimat, és hálás vagyok, amiért nem teszi szóvá. Azt nem tudom, azért-e, mert nem tűnt fel neki, vagy mert rám bízza... – Ja, és ami a változást illeti... Az ember változik, Liam, ez tök normális! Mikor elhagytam Londont, már más ember voltam, mint az esküvőn, vagy úgy igazából előtte két hónappal... A stílusom új, jobban érzem magam a mostani ruháimban is. A munkám bár sok fejtörést okoz és meggyűlik vele a bajom, de egy álom, hiszen sosem gondoltam volna, hogy pont én fogom mások rendezvényeit megszervezni, mikor előtte folyton csak tönkretettem.
Liam felnevet. Neki is eszébe jutott, amikor a mindkettőnk által utált, végtelenül sznob unokatesónk tizenhatodik születésnapján egy hülye fogadásból ráöntöttem a csokiszökőkutat, majd amikor megkaptam a szidásokat és Hillary siránkozását is túléltem, elcsórtam a szendvicses tálat, és az akkori barátommal és Liammel együtt elvittük azt a kacsáknak a tóhoz... Szép emlékek, de megdöbbentő, mennyit változott a mentalitásom. Vajon újra megtenném?

Pár órával később már túlvagyok a vásárláson, és éppen hazafelé tartok. A hátsó ülés tele van pakolva zacskókkal, bennük különféle édességekkel és ropogtatni valókkal, melyeket Ronnie írt fel nekem, mikor megkérdeztem, a srácok jöhetnének-e hozzánk. Természetesen egyből belement, és bezsongott az ötlettől, hogy megismerheti az unokatesómat és azt, akit őelőtte lelki szemetesládámnak neveztem. Nagyon örülök, amiért így gondolja, és nem feszeng, bár nem tudhatom, mit gondol legbelül... Remélem, még mindig kimondja, amit gondol, ahogyan azt mindig hangoztatja is.
- Hello, megjöttem – kiáltok egyet, s a konyha felé indulok a csomagokkal. Nevetést hallok, majd feltűnik a boltív alatt barátnőm és párja, Eaton. Ronnie az oldalánál állva átkarolja a nyakát, és puszit nyom a srác nyakára, aki felnevet, és szorosabban öleli a derekánál tartott lányt. Egyből elmegy a jókedvem a reggeli incidenst felidézve, pedig más esetben hangosan „Ooo”-znék. – Áh, Eaton. Behoznád a többi zacskót?
- Hát hogyne – dörmögi, csókot nyom Ronnie halántékára, és kifelé indul. Fintorogva nézek a barna lányra, aki megforgatja a szemét.
- Ne ítélkezz. Egész nap egymás nyakán lógtunk, ez igaz, de... Ne nevezz minket nyálasnak, mert attól a hajamat tépem! – fenyegetőzik eltökélt ábrázattal.
- Nemrég voltál fodrásznál, ne kísértsük meg a szerencsédet – nézegetem Ronnie loboncát, kezembe fogok egy tincset. Felkacag, és hátrál egy lépést így kikerülve a hatókörömből, és kihúzza barna tincsét a markomból. – Nem szeretnél segíteni? Ki kell pakolni a zacsikból a tálkákba, és rendet is kellene még rakni.
- De, persze, hogy segítek! – bólogat vadul. – Egyébként pedig... Ne haragudj Eatonre a reggeli beszólása miatt. Tudod, milyen... Kicsit... Hát... „Eatonös”, de...
- Tudom. És emiatt esett szarul – vágok a szavába, majd kezébe adva a tányért, szétosztom a rágcsákat. Ronnie nem mond semmit, láthatóan elgondolkodik. Nem tudom, féljek-e, de aztán úgy döntök, nekem van igazam, úgyhogy nem aggódom túl a dolgokat.

Eaton visszaérkezik a csomagokkal, s a pultra pakolva őket magunkra hagy. Nem kifejezetten szeretünk egymás társaságában maradni, mert a múlt ismeretében mindketten feszengünk, és így inkább elkerüljük egymást, megkönnyítve ezzel a saját dolgunkat. Az évekkel ezelőtt történtek egyikőnk számára sem túl kedvező beszédtéma.
- Mikor jönnek a barátaid?
- Az unokatesóm és szívem egyetlen kuglófjának mazsolája? Ötkor, azt hiszem – válaszolom, s megnézem a telefonom kijelzőjét. Ronnie felkacag a Niallerre vonatkozó szavakon, Eaton pedig összevont szemöldökkel mered rám, valószínűleg azon gondolkodik, normális vagyok-e. Ez egyébként még előttem is rejtély.

Innentől kezdve nem beszélünk túl sokat. Amíg Ronnie rendet rak a lakásban, addig én a konyhában tevékenykedem. Talán túlpörgöm ezt az egész mozis estét, de senki sem nézhet rám ferde szemmel azért, mert a maximumot szeretném hozni azon az estén, amikor visszaszerezhetem a srácokat! Önző húzás, nem tudom, megérdemlem-e egyáltalán őket, de őszintén szólva már magam is unom az önsanyargatásomat. Évek óta ez megy, és belefáradt a lelkem. Nem most fogok vele leállni, még mindig friss a seb, de tudom, nem mehet ez így a végsőkig. Belerokkannék, és szép lassan mindenkit eltaszítanék magam mellől. Szörnyű vagyok, amikor barátságtalanul tengetem a napjaimat, és utálom magamat. Ilyenkor mindig elérem, hogy engem is utáljanak, mert úgy valahogy könnyebb lesz.

Aztán hirtelen megszólal a telefonom. Leporolom a kezemet, miközben nem nyúltam bele semmibe, s a kezembe véve a készüléket, elhúzom a kis zöld ikont a képernyőn. Még nem volt időm elmenteni Liam számát, de tudom, hogy ő az. S amikor vidám hangon beleszól a készülékbe, már teljesen biztos vagyok a dologban.
- Ava, melyik utcában is laktok pontosan? Körübelül emlékszem, de...
- A San Vincente körúton. – Adom a választ, és a pultra könyökölök. Azt mondja, nemsokára ideérnek, majd elköszön, s bontjuk a vonalat.

Félek, mit fog gondolni, hiszen ő sokkal másabb világban él, mint én; mint mi. A lakásunk nem kicsi, de nem túl nagy, tágas és szép, és éppen meg tudjuk fizetni a rezsijét. Mikor én elvégeztem az egyetemet, vagyis a gyorstalpalót, és Ronnie beiratkozott az övére, akkor béreltük ki, s később meg is vásároltuk. Én büszke vagyok rá, hogy a magaménak tudhatom, hogy elmondhatom, van egy házam, egy saját otthonom, de félek, hogy a fiúk hogyan vélekednek majd a lakásunkról. Nem sokkal később ki is derül, ugyanis Liam és Niall tíz perccel a beszélgetésünk után az ajtó előtt ácsorog, és mosolyogva néznek rám. Nos, remek esténk lesz!

- Hoztunk mindenféle szirszart... Remélem még mindig szereted a Pringlest – emeli fel a kezében tartott egyik fehér zacskót Niall, és miután átesek a pillanatnyi sokkon, amiért ő szólalt meg először, felnevetek.
- Ki az a hülye, aki nem szereti a Pringlest?! – értetlenkedem, aztán beinvitálom őket. Elveszem a dzsekijüket és a cipőket is a helyükre rakják, majd a nappaliba indulunk. – Ronnie, gyere!
Nem kell neki kétszer szólni, ugrabugrálva máris előttünk terem. Vigyorog, mint a vadalma, és el tudom képzelni, milyen furcsa látványt kelthetünk mi ketten.
- Hali, Ronnie, akarom mondani Veronica Rollson – integet. Sosem volt szívbajos, úgyhogy hezitálás nélkül lép közelebb Liamhez, s két puszival köszönti. Unokatesóm mosolyog, szokásosan három puszit ad, majd Ronnie megismétli ugyanezt Niallel is. Nem tudom, hova tűnt Eaton, de perpill nem is hiányzik innen. – Nektek nem kell bemutatkozni, nyugi – vigyorog, majd jól láthatóan végigméri a fiúkat. Megakad a szeme a még mindig a kezükben lévő zacskókon, és elhúzza a száját. – Jajj, nem kellett volna semmit sem hoznotok! Ava rengeteg dolgot vett... De azért köszönjük.
- Ugye te is szereted a Pringlest? – Niall vonakodva teszi fel kérdését, fél, hogy nemleges választ kap. De amikor R szeme felcsillan, és kikapja Liam kezéből a szatyrot, majd szerelmes pillantással illeti a műanyag dobozban lévő chipset, láthatóan megnyugszik.
- Amikor először találkoztunk Avával, éppen ezt evett. Nem értettem, miért olyan szomorú, majd amikor mondta, hogy a chips emlékeket ébreszt benne, tiszta bolondnak gondoltam. Most már értem – néz rám mindentudóan, mire ráfintorgok.
Liam és Niall pedig csak nevetnek a dolgon.

Kiveszem a szatyrokat a kezükből, és a konyhapultra teszem őket. Még egyszer elmondjuk, hogy nem kellett volna, de azért köszönjük szépen, majd a kanapé felé megyünk. Niall a babzsákra, Liam a kanapéra, Ronnie az asztalra, én pedid a szőnyegre telepszem le.
- Éhesek vagytok? – érdeklődöm. Ronnie a telefonját bújja, szomorú és dühös arcot vág. Meg akarom kérdezni, minden rendben van-e, de nem szeretném megzavarni, ezért későbbre halasztom.
- Niall mindig – nevet Liam. A hangulat egy kicsit feszélyezett és kínos, remélem, hamarosan túllendülünk ezen az állapoton, mert nem kifejezetten tetszik.
- Csináltam sütiket, de gondolom főtt ételre fáj a fogatok, ami még nem készült el, és szerintem nem is fog, mert túl sokáig a sütőben hagytam már, szóval annyi neki – hadarom el. Liam mosolyog, mint mindig, mikor idegességemben begyorsítok. Ebben hasonlítunk, de nem ez az egyetlen. – Szóval... Mit rendeljünk?
- Pizza, esetleg kínai, olasz vagy mexikói... – sorolja kapásból Ronnie a választékot a telefonja kijelzőjét bámulva. Egyből lehetnénk már kannibálok is, esküszöm! Niall a pizzára szavaz, és Liamnek mindegy, ezért a legelső mellett döntünk, mivel a mi részünkről is lényegtelen, mit eszünk, csak kaja legyen.

Mikor nyúlnék a telefonomért, mikor Liam megállítja a kezemet, és a sajátját veszi elő. Tárcsázza a Ronnie által készségesen lediktált számot, majd pár csörgés után beleszól a telefonba.
- Bonjour. – Menten dobok egy hátast, még emlékszik! Látom Niall és Ronnie értetlen arcát, de nem felelek neki, hanem unokatestvérem felé irányítom pillantásomat, aki mindeközben kér egy duplasajtosat, hawaii-t, mexikóit és egy sonkás-sajtos pizzát. Úgy érzem, nem telt el olyan sok idő, mióta utoljára ezt játszottuk. Még arra is emlékszik, hogy mindig sonkás-sajtosan eszem, ha pizzáról van szó, ez kész!
Egészen elérzékenyültem, esküszöm.
- Te mióta tudsz franciául, haver? – fordul Niall a barátjához, felnevetek.
Én adom meg kérdésére a választ.
- Nem tud, ne hidd ennyire okosnak – forgatom meg szemeimet. Liam sértődött fejet vág, de nem képes visszaszólni, mert még mindig a rendeléssel foglalatoskodik. Az egyetlen, aki engem nem számítva valamennyire is érti a nyelvet, az Harry, de azért ő is távol áll a tökéletes francia nyelvtudástól... Bár közelebb, mint Liam, azért.
Körübelül tíz percbe telik, mire a vonal túlsó végén lévő nő megérti és leírja, mit is szeretnénk. – Anno azzal szórakoztunk, hogy mindig más nyelven rendeltünk kaját. Franciául, mandarinul, japánul, németül, magyarul, oroszul... Vagy húsz nyelven tudtunk dumálni, mivel előtte jól begyakoroltuk, és mindig ugyanazt kértük, hogy ne legyen semmi gixer.

A pizzánk körübelül háromnegyed óra után már az asztalon sorakozik, mellette popcornnal, kólával és mindenféle nasival, amely nélkülözhetetlen a mozizáshoz, szinte az egész asztallapot elfoglalja. Helyet foglalok a díványon a két fiú között, Ronnie a lábaim elé ül, mert nem szereti a kanapét, s arról diskurálunk, mit nézzünk. Csereszeletek következnek, mindenki a másikét szeretné megkóstolni, hiszen az csak úgy a buli, miközben én önkényesen eldöntöm, mi is lesz a program. Imádom a sorozatot, úgyhogy nem is kérdés, hogy amikor Nialler vitatkozni kezd, én kiállok mellette. Ronnie mellettem érvel, Liam a barátja mellett, majd végül mi nyerünk, és a felvételek közé lépve a lejátszásra kattintok.
Mikor a képernyőn feltűnnek Sheldonék, enni kezdünk, immár összevissza szeletekkel a dobozunkban. A mexikói annyira nem ízlik, de megeszem, mert Ronnie megharagudna rám, ha elpazarolnám a pizzáját, ezért csak Niall felé fordulva fintorgok párat, majd megborzongva lenyelem a nagy falatot, s rögtön utána küldök jópár korty vizet is.

- Hé, ennek nincs is sajtos széle! – panaszkodom, és lebiggyesztem a számat. Ronnie hátrafordul, hogy szemügyre vegye a szeletet, és megbizonyosodik róla, tényleg nem bővelkedik túlzottan a tésztában és az ízesítésben.
Nem igazság, miért az enyémen akarnak spórolni?!
Kárpótlásul kapok egy szelet hawaii-s pizzát Liamtől, mire hálásan nézek rá, mert azt ettem meg először, és igazság szerint ízlett is. Félbehajtom a szeletet, majd nevetve fordulok az unokabátyám felé, amikor észreveszem, ő is ugyanígy eszi a sajátját. Ez is közös bennünk, milyen muris. Kis apróságok...
Az oldalának dőlök, és úgy nézem a tévé képernyőjét. Egész felszabadult lett a légkör az idő múlásával, és ez engem is arra késztet, mert eddig eléggé ideges voltam. Beszélgetni kezdünk, és külön öröm, hogy a barátnőm is nagyon jól kijön a srácokkal.
Úgy érzem, ma este nagyon jól fogok lakni, az utolsó két szeletemet később Niallnek is adományozom, mert már nem tudom letuszkolni a torkomon. Ő vigyorogva néz rám, puszit nyom a halántékomra, majd bocsánatkérően felnevet, amikor fintorogva letörlöm bőrömről a pizzás maszatot, melyet ajkaival hagyott ott. Az arcára kenem, mire ő az, aki felháborodik, de nem vág vissza, csak mosolyogva vizslatja a kezében lévő szeletet.

- Te is tökre olyan személyiség vagy, mint Penny – jegyzi meg egyszer csak  Ronnie az első rész végén.
- Megmagyaráznád?
- Hogyne. Amíg Leonard drámázik, hogy már megint összejött neki valami, esetleg Sheldon borította ki, vagy beleszállt egy légy a sörébe, addig Pennynek az a legnagyobb problémája, hogyan jön be az ajtón, ha többet eszik, mint kellene. Ismerős helyzet – magyarázza felvetését teljes átéléssel. Elmosolyodok, majd nevetek, az emlék erre késztet, ráadásul igaza is van, hiszen akad pár hasonlóság a színésznő és énközöttem. Én is olyan szarkasztikus és furcsa, különc vagyok, mint ő, és nekem is meggyűlik a bajom a munkámmal és a párkapcsolatommal, még ha egészen más értelemben is. Szegény Leonard!

Imádom az Agymenők poénjait, viszont mivel már legalább harmincszor láttam az egész szériát, egy idő után kezdek eltöprengeni a címeken, mert nincs jobb dolgom, hiszen majdnem kívülről fújom a részek cselekményét és párbeszédeit is.
- Hogy a fenébe adhatnak egy résznek olyan címet, hogy „Érzed az ujjamat?”?! – tárom szét a karjaimat. Elég durva ez a perverz utalás... Vagy csak szerintem? Kétlem. Már a földön fekszem, a hasamon Liam fejével, és úgy bámulom a tévét. Niall a kanapén terül el, Ronnie pedig a babzsákon henyél az idő elteltével, mindannyian más helyre és helyzetbe kerültünk. Imádom azt a nyugodt légkört, ami ránk telepszik, azt kívánom, bárcsak mindig ilyenek lennének az estéink.
- Miért, az „Öri-hari” talán olyan sokkal jobb? – érkezik az újabb kérdés Nialltől. Felnevetek, ezzel igazat adva neki.
- A „Csókold meg Abraham Lincolnt!” az örök kedvenc – dönt végül Ronnie, aki régebben a társam volt esténként a bűnözésben, mely a sorozat végignézését jelenti egy hosszú nyári éjszakán, vagy éjszakákon. Mindketten rajongtunk ezért a debil, muris sorozatért, de egy idő után továbbálltunk, és újabb kettős kedvencet találtuk, mely egyébként a Teen Wolfot jelenti, s szintúgy minden epizódot végignyálaztunk már, melyet eddig leadtak.
- Mondjuk, hogy igazad van... – kezdem felvezetni a mondandómat, és alkaromra támaszkodom. Liam érdeklődve néz fel rám, megpacskolom az arcát, mielőtt még folytatnám. – De miért pont Lincolnt veszik bele? A kedvenc elnököm volt.
A szemem sarkából látom és érzem is, ahogy Liam a tenyerébe temeti az arcát.
- Amerikai töri, témánál vagyunk, na de iszonyat jó! – nyög fel Payno, majd amikor észreveszi barátnőm értetlen pillantását, magyarázatot ad a szavaira. Ronnie sem tud rólam azért mindent... Még a számára is vannak ismeretlen területek! – A gimiben imádta a humán tárgyakat, és mindig az orrom alá dörgölte, hogy képes felsorolni az összes elnököt. Legalábbis régebben még feltudta.
Megrázom a fejem, és inkább a sorozatra figyelek. Folyamatosan röhögünk a jobbnál jobb vicceken, és sokszor a sajátjainkat is hozzáfűzzük. Mind a négyünknek ugyanolyan a humora, ami bár különös, de így előfordul, hogy egyszerre szólalunk meg, és ugyan azt is mondjuk.

Már nem tudom, hányadik részt nézzük, de egyszer csak azt érzem, hogy valami végigfolyik a nyakamon. Odakapom a kezem, de már késő; drága unokatestvérem nyakon borít a fantájával, mindezt egy pofátlanul elégedett és huncut arccal. Anyukám, most nagyon megverem! Imádom, viszont... oh, hogy pukkadna meg!
Mindennemű kommunikáció nélkül ütni kezdem, ahol csak érem, és kis idő alatt hatalmas balhé alakul ki közöttünk, akárcsak régen, csupán most más értelemben. A földön fekve püföljük egymást, én nőket megszégyenítő kitartással küzdök, miközben elszánt arccal nevetünk saját magunkon, ez pedig hamar átcsap csikizésbe, majd amikor megunja, hogy a szuszt is kinyomja belőlem, egyszerűen csak feláll. A kezét nyújtja, amit fintorogva elfogadok, és ebben a pillanatban elvakít a fény.
- Legközelebb ne vakuval, életke. – Kérem Ronnie-t a szememet dörzsölgetve, mire ő jóízűen felnevet, majd elkezdi körbemutogatni a képet. Örülök, amiért megörökítette a pillanatot, mint ahogyan szerintem a többit is, de a retinám akkor is kiégett! Viszont fix, hogy a későbbiekben követelni, és szerintem háttérképemként is használni fogom, mert ahhoz utólag megnézve túl jó, és túlságosan jól elkapott, hogy hagyjam kárba veszni!

Azonban ahelyett, hogy visszatérne a nyugis légkör, és folytatnánk a beszélgetést, nevetést, az ismerkedést... A helyzet nem úgy alakul, ahogyan azt eredetileg elterveztem. Eaton a következő pillanatban szinte beesik az ajtón, és már az első másodpercben tudom, kicsit nagyon túllőtt a célon, amikor estéje helyszínéül egy bárt választott ahelyett, hogy az amúgy nagyon ritkán látott barátnőjével és annak szexi, gyönyörű és legfőképpen szerény lakótársával és barátaival töltse az estét. Felszisszenek, amikor Ronnie felpattan, és a pasija felé rohan, mert itt már sejtem, ez nem lesz éppen a legboldogabb pillanata a kapcsolatuknak.
- Te hülye barom, mit csináltál?!
- Csak varrattam egy tetkót – rántja meg a vállát, hangja néha-néha megcsuklik, mely elárulja, az este folyamán nem csupán egy tetkószalont látogatott meg, hanem máshova is betette azt a nagy lábát.
Szerintem barátnőm nem erre a válaszra számít, mert láthatóan nagyon meglepődik, hátrahőköl, és hangja enyhe sokkról és dühről árulkodik.
- Hogy mit csináltál? – Hüledezik Ronnie, és követelőzően kutat a kötés után. Eaton próbálja eltaszítani magától, Ronnie azonban annál jobban akarja, s nem hagyja magát. Tudja, mi a véleménye a tetoválásokról, és mégis csináltat egy újabbat?! Nekem is van, és Ronnie napokig nem szólt hozzám, mikor megmutattam neki, pedig nekem jól láthatóan elképesztően tetszett! Nagyon érzékenyen érinti a téma, mert az apja egy tetoválócsajjal csalta meg az anyját anno, és egyébként sem szereti a kivarrt testű embereket... Jut eszembe, akkor mi van Liammel?! Vagy a többiekkel? Érdekes.

- Minden rendben van? – lép Leeyum a páros mellé. Eaton végigméri a nálánál magasabb srácot, majd elfintorodik. Liam is felismeri őt, de nem szól semmit, amiért hálás vagyok, bár meg is lepődök, hiszen nagyon lenne oka őt utálni, főleg nekem... De én nem is titkolom.
- Már értem, miért nem válaszoltál az üzeneteimre, babe... Látom volt nálam jobb elfoglaltságod is – köpi szinte a szavakat az unokabátyám felé, aki mindig is utálta, ha így beszélnek vele, ráadásul pont ő, ezért közbeavatkozom, mielőtt még visszavághatna, és parázs vita alakulhatna ki közöttük. Liam nem sokszor erőszakoskodik, lényegében sosem, de ha látja, hogy a vele szemben álló fél túlmegy néhány határon, ő sem fogja vissza magát attól függetlenül, mekkora szíve van, és milyen kis bárányarcú.
- Eaton...
- Már csak te kellesz ide, Ava, tényleg. Most komolyan! Olyan álszent vagy!
Felvonom a szemöldökömet.
Álszent?!
- Igen, az vagy! Hogy lehet, hogy itt nevetsz, jól érzed magad, miközben megöltél valakit? Anyám, ez nagyon súlyos!
- Elég legyen, Eaton! – csattan Ronnie, hangja végighasít a szobában, még sosem hallottam ennyire dühösnek. Az én arcomból viszont úgy fut ki az élet, ahogy azt illik; a falnak támaszkodva lecsúszom a földre, és miközben arcomat a tenyerembe temetve elfog a sírhatnék, csak ezen a két szón jár az agyam: Megöltél valakit! Megöltél valakit! Megöltél valakit!

2016. január 17.

Hat // Biztos vagy benne...?

Sziasztok! (:
Sajnálom, hogy múlt héten nem voltam, és kimaradt egy rész, ezt csak a fránya sulira és a félévre tudom fogni, mert bele kellett húznom a kémiába. :c 
De most itt van az ötödik rész, és nagyon remélem, hogy tetszeni fog! 
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett rengeteg kommentet! És úristen! 30 feliratkozó és több, mint 5300 megtekintés?! Ez fantasztikus, alig tudom elhinni! Köszönöm! :')
Ps.: A kisebb kihagyásnak köszönhetően extra hosszú fejezetet hoztam nektek! Örültök neki? 


Jó olvasást
És sok sikert, türelmet a sulihoz!
RS.xx

Van az úgy, hogy az ember tele van energiával, életkedvvel, pozitívan áll az élethez és az emberekhez, és nem utolsó sorban levakarhatatlan mosoly csücsül az arcán. Aztán van, hogy mindez elszáll, és egy csodálatos semmiség száll a helyébe. Naphosszat robotolsz, majd' meggebedsz, de akkor is csinálod, mert nem hagyhatod abba, részben a bizonyítási vágy, és az a bizonyos „csak azért is!” érzés okául. Akkor vagy ilyen, mikor rosszul alakulnak a dolgaid, rosszabbul, mint eddig, és igazából tojnál mindenre, ha nem jutna eszedbe; basszus, nincs minden veszve! Hiszen így van. Jelen pillanatban az életem egyenlő a második „Ha”-val, már ha még nem esett le mindenkinek a tantusz. Reménykedtem benne, de ha nem, hát nem, ezt nem lehet erőltetni.

Ronnie a világon a legjobb barátnő, én mondom! Pontosan tudja, mikor mit kell nekem mondani, amitől jobban, esetleg rosszabbul érzem magam, de ezt teszi egy legjobb barátnő, nem? Lelket önt beléd, vagy addig szekál, míg rá nem jössz, te rontottad el. Mindent. Nálam itt is a második érvényesül. Ugyanis azóta, hogy Liam tudomást szerzett a történtekről, jobban eltávolodott tőlem, mint azt gondoltam, vagy egyáltalán gondolni mertem. Munkába menet napi rendszerességgel összeszedtem Calebet, az irodában nap mint nap futkároztam és agyaltam, hogyan oldjam meg azt, hogy mindenki kívánsága teljesüljön, legfőképp Louis-é, hiszen ő volt az, akitől napi rendszerességgel, sőt előfordult, hogy naponta kétszer érkezett egy e-mail – hiszen személyesen felkeresni luxus –, hogy meggondolta magát, inkább máshogy szeretné az ő részét a dologban. Liam az elején kijelentette, ő nem kíván semmi luxust, pluszt, személyeset, mert ez nem róluk szól, vagyis elsősorban nem. Imádom, hogy ennyire önzetlen. Niall mindössze annyit kötött ki, szeretne a szobájukba egy kis golfpályát, meg egy tv-t, amin nézheti a kezdés előtt a meccset, s ezzel le tudjon nyugodni. Az egyetlen, aki felől semmit, de tényleg semmit sem hallottam, az Harry volt. Nem tudom, miért várom még most is a levelét, vagy valamiféle választ, mit is szeretne pontosan, hiszen felesleges. A saját agyamat túráztatom ezzel, úgy hiszem. 

Ráadásul Brandon is kijelentette, ne próbálkozzak semmivel, mert már nincs túl sok esélyem, húzásom. Ha szeretném Miamit, márpedig igen, akkor húzzak bele, hiszen azért is meg kell ám dolgozni, és egyenlőre nem tűnök úgy, mint aki annyira komolyan venné a kötelezettségeit. Ez az egyik indoka egyébként annak, hogy amikor egy hosszú, fárasztó nap után hazaérek, magamhoz véve egy almát a hátsó kertbe menve elhelyezkedem a hintaágyban, és estig telefonálok, keresgélek és kimerítve minden létező kapcsolatomat próbálom a lehető legjobb búcsúbulit megszervezni a One Directionnek, hogy ezzel elmondhassam, igenis megdolgozom Miamiért, és azért, hogy netalántán elismerjék a nevemet; nem úgy, mint Harry Styles ex menyasszonya, hanem mint Ava Heart, a rendezvényszervező, aki fiatalkora ellenére is képes ezt összehozni.

Őszintén szólva nem tudom, megéri-e nekem ez az egész... hiszen gondoljunk bele, ki készítené ki az idegeit az exe bandájáért a munkatársával közösen dolgozva, aki egyébként megállás nélkül flörtöl és kaján mosolyokat villant, ha közben szinte érzelmi nulla – vagy hulla – az ember? Kevesen, szerény véleményem szerint, de én közéjük tartozom, és majdnem egy (fél, de sokkal többnek tűnő) hónap elteltével elmondhatom, büszke vagyok arra, amit eddig elértem. Kevés huszonéves lenne erre képes, pláne a múltamat tekintve, mely azért valljuk be, nem épp arról árulkodik, hogy én olyan jó szervező lennék. 

Viszont egyszer csak egy szép, napsütéses szombati napon Ronnie megelégeli a kialakult helyzetet, és keresztbe fonva kezeit mellei előtt szúrósan néz rám. Felvonom szemöldökömet, s beleharapok az almámba, melyet előtte már gondosan a nadrágomba dörzsöltem, hogy kellőképpen fényes legyen, ahogyan azt illik. Másik kezemmel a laptopomat tartom és az azon lévő rendeznivaló papírjaimat. Szürke, rövid melegítőnadrágom lóg rajtam, lenge otthoni pólóm láttatni engedi hasamat, viszont ujja hosszú, a hajam kócos és a hangulatom is morcos, hiszen este nem aludtam semmit, mert csak Liamet és Harryt láttam magam előtt, néha Caleb közrejátszásával, aki apjával karonöltve folyamatosan azon volt, hogy kikészítsenek, mindegy, milyen formában. Szóval mondhatni, kicsattanó formában kapnak el.

- Igen? – nézek rá kíváncsian. Még egyet harapok az almámból, majd barátnőmet kikerülve a tolóajtó felé igyekszem. Minél hamarabb neki akarok kezdeni a munkámnak, mert akkor vasárnap este talán pihenhetek egy kicsit. Muszáj bebizonyítanom, hogy meg tudom csinálni! – Mivel szolgálhatok a segítségedre?
- Mondjuk leállhatnál egy kicsit, drágám, mert kezdesz nagyon horgasztó látvány és társaság lenni egyben – közli velem kiábrándult hangnemben, tehetetlenül felnevet, majd amikor lehuppanok a hintaágy nagy párnáira, ő csalódottan megrázza a fejét. Amikor pedig a laptopom fedelét felhajtva bekapcsolom a gépet, és még egyet harapok az almámból, felhorkant. – Rendben, ez már több, mint súlyos!
- Nem értelek.
- Én sem téged, Bipi! Te nem vagy ennyire munkagülü! Mi lelt téged?! – kérdezi és teátrálisan, hitetlenül széttárja karjait. – Talán emlékszel, hogy úgy hétfő tájékán említettem, a hétvégén gigamega vásárlást tervezek. Csatlakozol hozzám, vagy folytatod ezt a magányos önsanyargatást?
Elhúzom a számat. Tényleg haladnom kell a melóval... De mi az, hogy „magányos önsanyargatás”?!
- Nem megy – adom végül a választ, nem is foglalkozom mondata második felével. – Ne haragudj, R, tényleg, de ez most nagyon fontos.
- Fontosabb, mint egy csodálatos vásárlós hétvége az ugyancsak csodálatos Veronica Rollsonnal? Kötve hiszem – cicceg túljátszva az agyát, felnevetek. 
- Meséltem, mik Brandon feltételei, és mi a jutalmam, ha sikerül megszervezni, nem? Nos... Ha még másfélszer ennyit foglalkozom a dologgal, mint amennyit eddig tettem, akkor mehetek Miamiba dirigálni!
Csak szerintem éri ez meg?!
- És itt hagynál engem? Szomorú. – Látom rajta, viccelődik, és a szokásos módon próbál kihúzni abból a bizonyos gödörből, melybe újfent bekerültem. Tudom, nagyon nem könnyű velem, és sokak már régen leléptek volna, de az utóbbi időben új mottóm lett; Megszoksz vagy megszöksz. Nem tudom, ez Ronnie-ra is vonatkozik-e, de valószínűleg egyébként nem, hiszen amint belenézek azokba a hatalmas csokibarna íriszekbe, nyilvánvalóvá válik számomra, miért ragaszkodik annyira a terveihez. S amint ez eljut a tudatomig, felsóhajtok, és lehajtom a MacBookom tetejét, hogy aztán felállva megvonjam a vállamat, és ezt mondjam: 
- Hát akkor mire várunk? Induljunk arra a vacak vásárlós hétvégére!
És már itt tudom, hogy én ezt még nagyon meg fogom bánni.

Nem olyan sok idő elteltével már plázázásra készen a nappaliban mászkálok, és a telefonom után kutatok. Hajlamos vagyok arra, hogy amerre járok, ott leteszem, majd elfelejtem, merre is hagytam. Nem kevés időmbe telik megtalálni, de aztán végre valahára rálelek, és diadalittasan rávigyorgok a mindeközben a kanapé karfáján durcázó és fortyogó, türelmetlen barátnőmre. Meglengetem a levegőben a készüléket, és önhitten megveregetem a vállamat.
- Hihetetlen egy bige vagy te – cicceg. – De legalább egy bombázó bige! – mér végig elismerően, és szerény énemnek köszönhetően el is hiszem neki attól függetlenül, mennyire is nem szeretem látni, illetve látni engedni a hasamat. Felkacagok, majd egy-egy ujjamat az öv helyére beakasztva vágok egy pózt, és úgy nézek a barátnőmre. Különféle szánalmas selfie-arcokat és pózokat bevágva illegetem-billegetem magam, és be kell vallani, a végére még élvezem is ezt a kis hülyéskedést. Sikerül megnevettetnem Ronnie-t, olyannyira, hogy a következő pillanatban hátraesik a párnákra a röhögéstől. Imádom, amikor nevet, sokszor engem is arra késztet. De nem hagyom abba, mert ki szeretném engesztelni azért, amilyen egész héten voltam; Munkagülü.

- Mehetünk akkor? – kérdezem meg végül.
- Ohh, szóval most már te siettetsz? Mhm, oké – bólogat résnyire húzott szájjal, eltökélt ábrázattal. Ezúttal én nevetek fel: valahogy ennyivel is eléri, hogy megfeledkezzem a kötelezettségeimről, és újra az a huszonkét éves, felhőtlen lány legyek, aki alapjáraton amúgy vagyok.
- Csak gondoltam a boltok kinyitnak valamikor, és szombat lévén nem mi vagyunk az egyetlen vállalkozó szellemű „bigék” – használom az általa alkalmazott kifejezést. –, akik arra az elvetemült tettre készülnek, hogy órákon keresztül bolyongjanak a plázában, boltról boltra átnyálazva mindent. De te tudod – vonok vállat huncutul mosolyogva, majd győztesen felnevetek, amikor barátnőm kislányosan duzzogva feláll, és az ajtó felé trappol. Nem tudom, mégis hogyan, de sikerült fordítani a helyzeten, és már én vagyok az, aki viccelődik. Félsiker!

Amint túl vagyunk a ház bezárásán, kezemben a slusszkulccsal azon filózunk, lesétáljuk-e azt a három utcát, mely a plázáig vezet, vagy legyünk lusták, s pattanjunk be a jó öreg Opelba, ami egyébként nem is olyan öreg, hiszen azt hiszem, talán fél éve vettük közös használatra, amikor mindketten letettük végre valahára a jogsinkat. Nem tudjuk eldönteni, melyik opció legyen, de aztán végül úgy határozunk, egy kis mozgás nem árt, és mivel a levegő forró, szinte perzsel, külön élvezet, ahogy karjainkat kitárva átrohanunk a zebrán, szaladunk a járdán és hajunkat hátracsapja a menetszél. Azon ritka pillanatok egyike ez, amikor teljes mértékben felelőtlen vagyok. Ronnie sem különb, egyébként, csak ő annyiban másabb, hogy nem tud olyan könnyen hangulatot változtatni egy rossz érzésnek köszönhetően, mint én, aki ezt a fajta képességet már tökélyre fejlesztette.

A plázába beérve kezd leesni, mire vállalkoztam. Ronnie tipikusan olyan lány, aki tényleg minden egyes boltot végigjár, hogy megtalálja a megfelelő összeállításokat, és képes feláldozni három heti fizetését – amiért egyébként ő is durván megdolgozik – egy szerinte imádnivalóan dögös szettre. Nekem sem túl szűk a nadrágszáram, ha mondhatjuk ezt így - nem számolom a dollárokat, hogy tudjak venni még kenyeret nap végén -, de attól még nem veszem meg az első kezem ügyébe kerülő nadrágot csak azért, mert van egy hozzá illő felsőm. Csak néha, amikor olyan elvetemült vagyok, hogy hallgatok a barátnőmre, vagy Maynára, akivel egyébként még otthon megbeszéltük, találkozunk az első emeleti kávézóban. A Sunset pláza hatalmas, nehéz is kiigazodni benne, de mivel nem először vagyunk itt, tudjuk, merre keressük a digitális táblácskát, mely kiírja, mit merre találunk. Nagyban megkönnyíti a helyzetünket, amikor felfedezzük, két emeletet kell felmennünk barátnőm kedvenc boltjáig, ahol kezdünk, majd amikor megindulunk a mozgólépcső felé, felsóhajtok. Végem van..
Nevezzetek anti-csajnak, de engem egy idő után már rendkívül untat a vásárlás. A próbálgatás kifáraszt, és mivel kevés olyan ruha van, melyre egyből rábólintok, leginkább csak Ronnie-t nézem, amíg ő ki és be rohangál a fülkékből, majd vigyorogva megmutatja magát nekem, s kikérdez, mit gondolok róla, hogyan áll rajta, satöbbi. Legtöbb esetben persze azzal a válasszal szolgálok, hogy „bombázó”, „szexi” vagy „érdekes”, viszont R ennyiből is tudja, mit gondolok: valószínűleg leolvassa az arcomról. Nagy hiba, hogy nem ő az egyetlen, aki erre képes.

Telnek az órák, már nem is tudom, mennyi ideje vagyunk itt, mert elveszítettem az időérzékemet akkor, amikor az ötödik bolt tájékán járhattunk. Ronnie nem hazudott, tényleg vásárlós hétvége a program. Két zacskó van nálam, benne csupa olyan gönc, ami végül megtetszett, de ez is csupán a barátnőmnek köszönhető, mert nekem tényleg tökéletesen megfelel az eddigi ruhatáram.
- Nos, mehetünk? – érdeklődök, mikor éppen a pár perces pihenőnket élvezzük egy középen elhelyezkedő, háttámla nélküli kanapé-szerűségen. Lábaimat kinyújtom, és kicsit megmozgatom őket, egészen elfáradtam.
- Nemsokára igen, mert Maynával és Hollyval négyre beszéltük meg a talit, és fél négy van.
Hála Istennek!
- Hála Istennek! – Adok hangot is gondolataimnak, Ronnie felnevet.
- Javíthatatlanul mufurc vagy.
- Én? Dehogy. Én csak nem szeretem a tömeget, mint ahogyan azt sem, hogy háromból kettő boltban 1D számot játszanak, és a kimázolt, ribis eladónők olyan áthatóan méregetnek, hogy szinte már biztos vagyok benne, tudják, ki vagyok, kivel voltam a múltban, és kit hagytam el, mert ugye persze lehozták azok a rohadt napilapok. Téged ez feldobna?
- Ne legyél már ennyire negatív. – Hangja panaszos, könyörgő. Vállat vonok, bármiféle válasz nélkül. Ez van, most ilyen a kedvem. Újabb hangulatingadozás, azt hiszem. – Legyél boldog, Bipi! De komolyan! A hétvége a tied! Nekem is tanulni kellene a csütörtöki ZH-ra, de tudom, hogy szükségem van egy kis időre, amit magamra költök. Ez kihagyhatatlan, hiszen elveszíted az egyensúlyodat, pont úgy, ahogyan egyébként most te tetted. Nézz körbe, drágám! Látsz itt te valakit, aki szomorkodik,  vagy mélabús, miközben a barátnőivel vásárolgat, vagy csak simán mászkál össze-vissza?

Teszem, ahogy kéri. Körbenézek, és sajnos igaza van, tényleg nem látok senkit, aki komoran nézne maga elé, maximum a már magukat halálra unt férjek, akiknek elegük van az életükből, amiért annak a felét a plázában kell töltenie a feleségével, lányaival. Meg tudom őket érteni, viszont a női családtagokat elnézve realizálódik bennem: Ronnie-nak nem meglepő módon, újfent igaza van. Úgyhogy mély levegőt veszek, felállok, és eltökélten nézek a barátnőmre. Buzdító szövege megteszi a hatását, és új erőre kapok, mert tudom, ennyivel tartozom a barnának.
- Erről van szó! – nevet fel boldogan a lány

Úgyhogy újra elindulunk. Tudom, már csak fél óráig kell szenvednem, de egyszeriben nem is tűnik már annyira nagy szenvedésnek, mint eddig. Jellemző, hogy az utolsó pillanatban gondolom meg magam...
Éppen a farmerek közül válogatok, mikor észreveszem, egészen addig mellettem álló barátnőm már nincs a közelemben. Nem kerítenék neki nagy feneket, ha nem tudnám, hogy mennünk kell, ezért felnyalábolom a zacskókat, és Ronnie keresésére indulok. Nem kell sokat bolyonganom, hála Istennek, mert szinte egyből kiszúrom őt egy olyan személy társaságában, akitől egyszeriben elmegy a kedvem attól, hogy közelebb menjek a párosukhoz. Egyszerre nyúlnak egy kalapért, s ezen mindketten felnevetnek, majd bemutatkoznak egymásnak. Csevegnek, nevetnek, nézegetik a ruhadarabokat, és láthatóan jól elvannak. Látom, hogy barátnőmnek leesik, kivel is futott össze, de azzal is tisztában van, nem szabad szétbomlani attól, ha találkozol egy hírességgel, mert akkor máris elmegy a kedve a kedvességtől, hisz csak egy őrült fant lát benned, vagy tudom is én.

De nem késhetünk el, Maynaék nagyon berágnának, ezért ráveszem magam, és közelebb megyek hozzájuk. Barátnőm vigyorát elrejtve néz rám, beharapja alsó ajkát, hogy az ne buktassa le őt a remegésével, majd visszafordul Kendall felé, aki éppen a tükör felé fordulva próbálja fel azt a babarózsaszín kalapot, melyet megnyert magának. Szörnyen utálom a lányt, hiszen hallottam a híreket róla és Harryről, és nem is kell mondanom talán, mégis miért nem vagyok hozzá kedves, amikor ő úgy mosolyogva fordul felém, majd nyújtja a kezét.

Ronnie megböki az oldalamat, és szúrós tekintettel illet, mire összeráncolom a homlokomat, de azért megrázom Kendall kezét.
- Kendall vagyok, hello – köszön, majd érdeklődve várja a válaszomat. Majdnem felnevetek a gondolatra, ez most komoly? A volt pasimmal jár, vagy kavar, az mindegy, és erre még leáll jópofizni és a tudatlant tettetni nekem, minta gőze sem lenne arról, ki vagyok?! Jó, ez egoistán és nagyképűen hangozhatott, de igazam van! Ha nem is Harrytől, de a sajtótól tuti hallotta már a nevemet... Hisz én is hallottam az övét! Rendben, oké, azért ő egy picikével magasabban áll azon a bizonyos létrán, mint én... Emlékszem, régen, még a Harryvel való kapcsolatom elején imádtam a sorozatukat, melyben a Jenner-Kardashian család mindennapjait mutatták be, és rémlik, hogy egyszer Harry is leült velem megnézni egy, majd több epizódot is. Rosszul esett, hogy egy bikinis, edzős vagy bulizós résznél vigyorgott, miközben engem ölelt, de legalább már tudjuk, teljesült az álma.
- Ava Heart, örülök – erőltetem ki magamból a választ fanyar arccal, mire Ronnie hangosan kifújja mellettem az addig idegesen bent tartott levegőt, és büszke félmosollyal illet. Megrázom a fejemet, majd újra megszólalok. Nem akarok vele egy légtérben lenni tudva, Harry az ő segítségével képes elfelejteni engem. Kinek esne ez jól? Ráadásul még azt sem tudom, az, hogy így mutatkoztam be, annak tudható-e be, hogy akartam, hogy beazonosítson, vagy inkább annak, mert jólnevelt vagyok, s ez egy emberi norma, plusz, hogy be is tudjon jelölni a közösségi oldalakon? – Ronnie, nekünk hamarosan indulnunk kellene, mert Mayna és Holly várnak ránk.
Barátnőm a homlokához kap, és gondterhelten fordul a Jenner lány felé. Borzasztóan zavar, hogy én mennyire ellenszenvesnek érzem, miközben ő barátságosan kezel minket, és tök normálisan viszonyul hozzánk, de nem tehetek róla.
- Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Kendall – integet neki, miután megöleli, és nem tudom leplezni meglepettségemet. Ennyi idő alatt összebarátkoztak? Nem semmi. Még egy ok, amiért utálom ezt a lányt, bármely gyerekesen is hangzik ez.
Viszont abban a pillanatban, hogy én egy biccentést követően megfordulok, meghallom azt a hangot, melyet nem hittem, hogy fogok. Jókedvűen, majdnem nevetve teszi fel a kérdését, és letaglóz, mégis mennyire jól néz ki. Fekete nadrág, félig kigombolt ing, barna csizma, konty, lélegzetelállító mosoly... Lezsibbadok, és kétségbeesetten nézek Ronnie-ra, aki veszi az adást, és alkaromat megfogva egy sávval odébb húz, hogy aztán ott el tudjunk bújni egy oszlop mögött. Elkerekedett szemekkel hallgatom társalgásukat, és elfog a pulykaméreg a hangsúly és a kedves hangvétel miatt. Nem érdekel, mennyire gyerekes húzás bujdosni, de ez még mindig barátságosabb megoldásnak tűnik, mint szembenézni Harryvel a barátnője társaságában.
- Hej Kenny, ez milyen? – Hallom meg az ismerős, mély és oly' nagyon szeretett hangot, és bár tudom, hogy nem kellene, de engedek a kísértésnek, és kikukkantok a búvóhelyem mögül. Kendall, alias Kenny vigyorog, megpacskolja Harry arcát, majd puszit nyom rá. Tényleg utálom ezt a lányt.
- Hazz, szerintem ne menjünk bele annyira, mégis miért mondok erre a válaszra egy böhömnagy nemet. – Hallatszik a nevetése, de innentől már nem nézhetem élőben a nyáladzásukat és a cuki kis beszélgetésüket, mert Ronnie visszaránt az oszlop mögé, és szomorú szemekkel néz rám.
- Menjünk haza.
És így is teszünk. Kisétálunk az üzletből tudva, úgysem keltünk nagy feltűnést lévén  bár nem tudom, de sejtem , a párocska éppen egymás szájában keresi a választ a kérdésre, jó lesz-e az a rohadt ing, melyet „Hazz” drága hozott a kicsi „Kenny”-nek. Elmondhatatlanul ideges vagyok, hiszen nyilvánvaló, többé már csak esélyem sincs. Hiszen Harry boldog, és bár tényleg nem érdemelnék meg egy második esélyt, már annak az esélye is szertefoszlott, hogy egyáltalán valaha hozzá tudjak szólni. Hiszen nem akarok belerondítani a kapcsolatába azzal, ha esetleg beavatom a történetbe, mert úgy csak elszalasztana egy olyan kedves és aranyos lányt, mint Kendall. És bár tudom, hogy az ellenkezőjét gondolom róla perpillanat, de az csak azért van, mert átölelte azt a srácot, akihez gyengéd érzelmeim fűződnek, s azon a beceneven szólította, melyet anno, évekkel ezelőtt még én adtam neki, megismerkedésünk első, vagy második napján. Na jó, tényleg utálom. De nem Kendall Jennert, hanem magamat. Nagyon le kellene már állnom...

Hazaérve a találkozóról kedvem sincs a munkámhoz, leginkább a jó meleg és vastag takaróm alatt bujdosnék, és a hajamat tépkedném. Kezd sötétedni, mire Mayna és Holls hazamegy, és bár tudom, ez nem épp barátias gondolat, de örülök, hogy nem kell tovább jópofiznom, és úgy tennem, mintha minden rendben lenne, miközben nyilvánvaló, hogy nincs. Ronnie a konyhában készíti a vacsorát, én pedig egyszer csak azt veszem észre, hogy az addig kényelmesnek tűnő kanapéról a tetőre keveredek. Szoktam kint lógni, mert annyira nyugodt, csöndes, és imádom nézni a város fényeit, de hirtelenjében mégis elborzaszt a tudat, hogy a kanapét elhagyva kimásztam az ágyam feletti tetőablakon úgy, hogy nem is tudtam róla, mit cselekszem.

Másnap még a szokásosnál is nehezebben mászom ki az ágyamból, nincs sok kedvem munkába menni, és egész nap azt csinálni, amitől ilyen unalmas lettem. De nincs választásom, s azzal nyugtatom magam, még van öt percem Ronnie szokásos ébresztéséig. Ám nem így történik. Ronnie nem kopogtat, nem ráz fel, nem dobja fel valamennyire a reggelemet a dumájával és a ragadós mosolyával, s ennek okára csak akkor jövök rá, mikor kiszenvedem magam az ágyamból, és a fürdő felé indulva észreveszem azt a nagy bakancsot a cipőtartón; Minden jel arra mutat, átbulizták az éjszakát, még ha nem is a szó szoros értelmében. Már a pultnál ücsörgök a reggelim társaságában, elkészülve és felöltözve, amikor barátnőm takarójával körbetekerve, hunyorogva és bozontos, mindenfele álló, gubancos hajjal kinyitja szobájának ajtaját, majd a reggeli fénytől hunyorogva néz rám, miközben a már lefőzött kávé felé indul.
- Jó reggelt, tubicám – köszönök neki egy huncut, mindent tudó mosollyal. Rám fintorog, és beleiszik a kávéjába, így, feketén. Megborzongok, milyen íze lehet?! Nem akarom megtudni, pedig jómagam is bolondulok a koffein dús italért, mégsem szeretem üresen. – Remélem Morth azért kibírta mellettetek...
- Te is kibírtad – vág vissza csípőből. Megrázom a fejem, de csak azért, mert teli szájjal nem tudok egyből válaszolni, miközben megtenném.
- Mivel hála Istennek zenét hallgatva aludtam el. Különben nem tudom, mégis mit csináltam volna – célozgatok. Ronnie itt vörösödik el, de csodálom, hogy eddig kibírta; máskor, ha felrémlik ez a téma, már az elején hanyagolni is akarja. Én viszont szókimondó vagyok, jobban, mint ő, úgyhogy folytatom is. Direkt fel szeretném piszkálni az agyát, mert tudom, hogy az engem is feldobna, bármennyire is önző tett ez. – Eaton mikor jött? És mikor aludtatok el? Régen találkoztatok már... Ugye nem dőltetek ki egy menetnél? Az szánalmas lenne rátok nézve.
Barátnőm pedig végre úgy válaszol, ahogy azt normál esetben tenné. Felnevet, majd hozzám vágja a pultra kirakott újságot, melyet én mindaddig olvastam. – Piszok vagy, Heart!
Vigyorogva vállat vonok, majd miután befejezem a reggelimet, leszállok a bárszékről, aztán hirtelen megtorpanok, mikor Ronnie elém ugrik. – Igen?
- Ebben akarsz menni? – Utal szürke szoknyámra, és fehér ingemre, melyet egy fekete magassarkúval párosítottam, és combharisnyával, meg egy kockás sállal. Mikor bólintok, megrázza a fejét. – Azon nyomban menj vissza átöltözni, Bipi... Már ne is haragudj, de ez szörnyű!
- Szerintem visszafogott, és olyan, ami tetszeni fog Brandonnak, és a munkámhoz illik – érvelek öltözetem mellett, miközben magamnak sem tetszem.
- Sokkal jobban nézel ki a saját gönceidben, Ava... Ez olyan... gáz – keresi a megfelelő szavakat. Felvonom szemöldökömet, majd elfintorodok. – De nem szólok bele... Vagyis mégis, de ne haragudj meg érte, hisz ismersz! – Megigazítja hóna alatt a takarót, aztán egy mély levegő után belekezd. Érdeklődve hallgatom, mégis mit szeretne. – Ennyire nagyon be akarsz vágódni, hogy még a saját, egyedi és csodálatos stílusodat is hajlandó vagy lecserélni? Ez tényleg kezd ijesztő lenni – rázza a fejét elkerekedett szemekkel, hitetlenkedve. Igaza van, hiszen mindig hangoztatom, az egyetlen, melyből sosem adok alább, az a stílusom; és erre most pont azt tettem. Meghunyászkodva a követelményeknek, olyan szerkóban megyek dolgozni, amiben már most feszengek.
Többet tudsz rólam, mint bárki más. Nyitott könyv vagyok a számodra, de nem lehetne most lapozni egy oldalt?
Néha a múltunk nem hajlandó feledésbe merülni. A jelenünkben is ott van, mintha azt mondaná, hé, nem menekülhetsz előlem, te kis hülye, hisz úgysincs esélyed! – válaszol filmbe illő mondatomra kapásból egy ugyancsak hasonló kaliberű szöveggel, és nem is sejti, ezzel mennyi mindent mondott. Azt hiszem, itt még én sem.

Legyintek egyet.
- Jó, mindegy. Megyek dolgozni - jelentem be, aztán vállamra akasztva a táskámat, az ajtó felé igyekszem. Amikor már a nyílászárón kívül vagyok, és bezárom azt, ránézek a konyhában hagyott lányra, s látom, amint elmélyülten kortyolgatja a kávéját, majd felkuncog, amikor Eaton a háta mögé lopózva átöleli a derekát, és maga felé fordítva szenvedélyes, reggeli csókban részesíti. Én pedig rájövök, én is szeretnék egy ilyen kapcsolatot magamnak, akármennyire is nem lennék képes kapcsolatba lépni egy olyan sráccal, akit nem Harry Stylesnak hívnak.

Megrázom a fejemet, hogy kiűzzem kétes gondolataimat belőle, és az Opelom felé lépegetek. Magassarkúm sarkának kopogása szinte visszhangzik az utcában, annyira korán van még, hogy egy árva lélek sem jár erre, s minden nesz kivehető. Részben azért utálom a magassarkúkat, mert amellett, hogy egy idő után borzasztóan megfájdul benne a lábam és esetenként kacsázok benne,  hogyha sietni akarok, nem tudok, mert kitöröm a lábamat, és sokszor idegesít a hangja is.
Ám amint a kocsimhoz érek, megakad a szemem egy a szélvédőn hagyott fecnin. Van, akit ez nem érdekel, és halál lazán beszállna a járműbe, de engem idegesít, úgyhogy lépteimet meggyorsítva elindulok a kocsi orra felé. Összevont szemöldökkel nézem a sárga fecnit, melynek szélei tépettek, itt már sejtem, az nem holmi hirdetés. S ez akkor bizonyosodik be, amikor kikapva az ablaktörlő alól, széthajtogatom.
És elakad a lélegzetem, amint végigfuttatom tekintetemet ezen a néhány szón:


Biztos vagy benne, hogy túllépett rajtad?

2016. január 3.

Öt // Az ő ölelésében találok megnyugvást


Ujjammal néhányszor végigszántok szemeim alatt, és ezzel sikerül valamelyest normalizálni az állapotomat. Sokat nem érek vele ugyan, de legalább már nem nézek ki olyan szörnyen, és valljuk be, ez azért nagy dolog. Nagyot sóhajtva fonom ujjaimat a kilincs köré, majd lenyomom, és kilépek a helyiségből. Kíváncsian forgolódok, keresem az unokatesómat, hiszen azt mondta, kint megvár, de egyenlőre még nem látom semerre sem. Talán hosszabb ideig voltam bent, mint ő azt várta, s ezért itt hagyott? Ám mielőtt még úgy igazán megharagudhatnék, észreveszem őt a velem szemben lévő puffon terpeszkedni, s a telefonjába bújni. Ujjai fürgén járnak a képernyőn, szóval beszélget valakivel, vonom le a következtetést, majd képzeletben vállon veregetem magam, amiért ilyen okos gondolataim vannak.
Nem szeretnék átkiabálni az aulán, újból nem, ezért inkább megindulok a kocka unokabátyám felé abban a reményben, észrevesz, és nem keveredek kínos, hallgatag helyzetbe; hogy ott állnék vele szemben, lényegében fölötte, de ő nem venne észre, és szüntelenül a mobilját nézné azzal az elvarázsolt tekintettel, melyről azonnal kiderítem, hogy a barátnőjével beszélget. Már ha van neki olyanja... Hiszen én anno, még Danielle idejében léptem le, azóta változhattak a dolgok... Igyekeztem elkerülni a nevüket, a nevét, ezért jóformán teljesen tudatlan vagyok a témával – a One Directionnel – kapcsolatban, pedig szegény srácoknak eléggé sok bajuk van azzal, hogy a paparazzók folyton a párjukat zavarják, keresik, kérdezgetik. Egy pillanatra elmerengek; emlékszem anno, még a kapcsolatunk elején ez volt egy nagy probléma, vita kettőnk között Harryvel, mert ő nem akarta, hogy rám szálljanak, de én vállaltam érte a kockázatot. És máig úgy gondolom, megérte mindazok ellenére is, ami történt.
- Na?  Liam rám kapja tekintetét, mikor már pont elé érek, és kedvesen pislog rám. Elhúzom a számat. Olyan ez a kérdés, mintha afelől érdeklődne, sikerült-e pisilnem, vagy hoztam-e neki kávét, mint ahogyan ő azt egyébként nem kérte, de más helyzetben megtehette volna... Viszont bővebben kifejezni magát már luxus lenne, ezt tudom.
- Mi na– vonom fel szemöldökömet, majd türelmesen és kicsit idegesén nézem, ahogy feláll, farzsebébe csúsztatja szürke Iphone-ját, s csöndesen indulunk el a hosszú folyosón, egymás mellett haladva. Nem tudom, mit kellene mondanom, de valami már nagyon az eszembe juthatna, mert láthatóan Liam is kezdi kényelmetlenül érezni magát a társaságomban, miközben ez régebben sosem fordult elő. Remek. Végül csak akkor szólalok meg, amikor pár lépés híján kis szobánk elé érünk, ahonnan kihallom Caleb nevetését, és emiatt elfintorodok. Tudhattam volna, hogy nem fog dolgozni, gondolom csalódottan, bár nem értem, miért lepődök meg ezen. Hiszen ő egy Ewars... Nem hallgat a Heart-okra, s direkt idegeli ki őket. Lefékezek az ajtó előtt egy kicsivel, és alsó ajkam belsejét rágcsálva nézek fel Liam arcára, melyről semmit sem tudok leolvasni. Csak akkor csinálom ezt az egyébként kívülről rendkívül hülyén kinézhető mozdulatot, mikor zavart vagyok. És végül ez adja meg a löketet ahhoz, hogy ezt mondjam. – Hát... Köszi szépen a támogatást, meg, hogy megvigasztaltál, nagyra értékelem, tényleg, és... Erm...  akadok el egy pillanatra, majd látva Payno érdeklődő pillantását, folytatom.  Megyek vissza dolgozni, nagyon sok teendőm van jelenleg. Majd még találkozunk, gondolom. Vagy ha nem, az sem baj, én megértem...
És ezzel a remek végszóval sarkon fordulok, és távozni készülök. Úgy számolom ki a lépést, Liam még nem tud válaszolni addig, amíg be nem lépek a nyílászárón, és magamra nem zárom azt, de szokás szerint nem úgy történnek a dolgok, ahogyan én azt eltervezem, ugyanis az unokatesóm egyszer csak mellettem terem, és egy nagyon komoly, de szórakozott tekintettel néz rám. Olyan Liamesen.
- Beszéltem telefonon Keith-szel, amíg te szépítkeztél a slozin, és ő azt mondta, megérti a helyzetedet, tud nélkülözni egy kis időre, hiszen annyin úgysem múlik semmi, míg mi körbesétáljuk az épületet.
Felvonom szemöldökömet.
- Ugye tudod, hogy nem így van? Ő megharagszik, hogy kihasználom a helyzetet, amiért ismerlek titeket és el tudok lógni, miközben vannak kötelezettségeim, ráadásul kint elázunk, a rajongók elkapnak, rólam és rólatok együtt cikkeznek... – sorolom az indokokat, miért lenne rossz ötlet ez az egész, miközben tudom, másra sem vágyok. De egyszeriben nagyon óvatos és félős lettem a gondolatra, hogy sok múlik azon, mit mondok neki, és hogyan viselkedek a társaságában. Plusz a munkámat sem szeretnék kockáztatni, ezt se felejtsük el... Viszont végül rájövök, csakis úgy tudom visszaszerezni Liamet, ha magamat adom, és én határozottan nem ez a hangtalan, mindjárt összepisilem magam, amiért beszélnem kell! lány vagyok, így ajkaimra mosolyt varázsolva bólintok egyet, és visszalépek Liam mellé. Ő vidám szemekkel néz le rám, és érzem, ő tudta, végül úgyis belemegyek. Ezt amúgy nem lehetett nehéz kitalálni, már a jelenlegi helyzetet tekintve.
- Viszont nem vagyok hajlandó húsz percnél tovább kint lenni, mert megbetegszem, és Ronnie, a barátnőm még a végén hagy meghalni a kanapén! – Kötöm ki, felemelem mutatóujjamat ezzel is komolyabbnak tűnve, s erre Liam teli szájból felnevet. Nevetése zene füleimnek, ragályos, úgyhogy én is kuncogni kezdek. A jelenlétével olyan nyugalom költözik a lelkembe és elmémbe, hogy sikerül feloldódnom. 
A ruhatárból elkérjük a túlságosan lenge kabátokat, majd az épület elé kiérve balra fordulunk örülve a ténynek, egy rajongó sincs a közelben. 
Vagy csak elbújtak...
Hatalmas mázlim van, mert egyenlőre még nem esik. Hangulatomnak azt hiszem, abban a pillanatban lenne vége, mikor az első csepp koppanna a fejtetőmön... Egyenlőre a vihar még azon fázisában tart, mikor már látod, ebből lesz valami, viszont még csak készülődik egy kiadós zivatar. A biztonság kedvéért az árkádok alatt közlekedünk, hogy még véletlenül se ázzunk el, én sétálok a falhoz közelebb, és valamiért megmosolyogtat ez a gesztus. Gyermeki.
- Mesélj, Avie. Hogy telt az elmúlt majd' három éved? – érdeklődik. Vállat vonok, és kezeimet zsebembe dugom. Tetszik ez a becenév, már évek óra nem hallottam, pedig anno nagyon szerettem; még anyukám adta nekem, és mindig is az unokatesóm volt az egyetlen, akinek megengedtem, hogy így hívjon. Még Harry sem hívott Avie-nek sosem, pedig ő a pasim volt.
Nem tudom eldönteni, hogyan kérdezi. Neheztelve, amiért nem vett részt életem utolsó és legmeghatározóbb szakaszában vagy inkább érdeklődve, mosolygós hanggal, és olyan Liamesen? Egyenlőre ez még rejtély, de majd csak kiderül valahogy...
- Szörnyen lassan, végtelenül különösen és borzasztóan nyögvenyelősen – adom végül a kielégítő választ, Liam pedig ismét felkacag választékos szókincsemen. Örülök, hogy majdnem minden szavamra felnevet, mert ez azt jelenti, élvezi a társaságomat, s ennek ki az a hülye, aki nem örülne?! Lassan sétálunk, nem sietünk sehova, mert elfog az érzés, minek? Ráérek, és húsz percből tényleg nem lehet akkora probléma... Igen, ekkor még ezt gondoltam. – Na és neked? Nektek? – javítom ki magamat gyorsan.
- Eltelt. Nem volt a legboldogabb, vagyis... Igen, így van, de gondolom ezt sejtetted. - Miután egy fanyar mosollyal bólintok, ő folytatja. – Zayn kilépett, ami mindenkit megrázott, Harry folyamatosan depresszív dalokat írt, amit persze a menedzserek nem voltak hajlandóak rátenni az albumra, és ebből lett akkor Styles durcázása, majd a gyakori esti kimaradásai. Mindeközben természetesen mindenki élte az életét, körbeutaztuk a világot, kijött az új album, Danielle és én szétmentünk, majd megismerkedtem Sophiával, akiben megtaláltam a társamat. – Miközben mesél, ajkaira bárgyú, szerelmes mosoly kúszik. Furcsa, mennyi minden történt az eltelt időben, és hirtelen elkap az érzés: ha nem mentem volna el, ha nem menekültem volna, vajon hogyan alakultak volna a dolgok? 
Felkacagok, és belé karolok. Látom rajta, tettem meglepi, de aztán csak vigyorogva visszafordítja a tekintetét, és szó nélkül hagyja.
Elképzelem, ahogy Harry az említett módon és okokból durcázik, és valahogy elképesztően aranyosnak találom. Olyannyira, hogy érzem, amint kivirágzik a szívem, és alsó ajkamba harapva fojtom el a mosolyomat. 
Olyan, mintha én lennék hipnotizálva, és nem Harry a tetoválásával...
Néhány perces csönd következik. Szótlanul, de hülyén mosolyogva lépkedünk egymás mellett, már majdnem megteszünk egy kört, amikor is Liam megtorpan.
- Van értelme rákérdeznem, miért tűntél el? – kérdezi hirtelen, és hangjában ott van az óvatosság. Tudtam, hogy fel fogja hozni a témát, felkészültem, ahogy csak képes voltam rá lelkiekben, viszont kérdésére akkor is összeszorul a torkom, és szemöldökömet összeráncolom. – Ha nem akarsz róla beszélni, nekem úgy is jó, a lényeg, hogy most tudunk kicsit dumálni négyszemközt. Tudd, nem erőltetem Ava, mert nem az én dolgom. Csak rád és Harryre tartozik, de sejtem, hogy ezt nem most fogjátok megbeszélni, hiszen Harry ha teheti, messzire elkerüli az épületet az elkövetkező időkben, bármennyire is felesleges és nyuszi tett is ez, és gondolom te sem ugranál az ölébe... – Sajnos téved, mert ha tehetném, megtenném. A francba is. – Viszont én szeretlek, hugi, és hiányoztál, úgyhogy ha szeretnéd, és megbízol bennem annyira, hogy beavass tudod, hol találsz. 
Erre nem tudok mit mondani. Egyszerűen csak megtorpanok, és tátogok, mint egy hal. Liam hozzáállása és szeretete lenyűgöz, s az, hogy így kezeli a témát, és még azt is mondta, szeret megrendíti az elhatározásomat, hogy soha többé nem beszélek erről, róla senkinek sem. Elképesztő, mekkora szíve van ennek a srácnak. Mert tudom, hogy ha elmondanám az unokabátyámnak, ő nem adná tovább senkinek sem, soha. Mi mindig elmondtunk egymásnak mindent... Még azt is, mikor gyerekként a szüleink megkérdezése nélkül elvettünk néhány fontot, és elmentünk fagyizni. Ma is ugyan ez a helyzet, hiszem. Tudom, biztosan tudom, Liam sosem árulna el. És ez ösztönöz arra, hogy mikor meglátok egy közeli padot, elinduljak afelé őt is magam után húzva, és mesélésbe kezdjek nem foglalkozva az időjárással, sem a húsz perces kerettel. Elmondok neki mindent. Mindent.
Percek telnek, és én folyamatosan csak beszélek. Beszélek és beszélek, a szavak úgy folynak ki a számon, hogy át sem gondolom őket, csak egyszerűen kijönnek, és az elejétől a végéig kielemezek mindent. Lelkem egy része megnyugszik, mert végre őszintén társalgok egy emberrel a témáról, egy olyan emberrel, aki nem a legjobb barátnőm, de ugyanakkor meghökkenek őszinteségemen a témával kapcsolatban, mint ahogyan azon is, hogy hangom mennyire érzelemmentesen cseng. Magam sem tudom, mit csinálok, mindent csak gyorsan elhadarok, majd az ütő is megáll bennem, mikor mondandóm befejeztével Liamre pillantok, és látom, ahogy másodperceken belül kitörik belőle a véleménye. Arca zavarodott, szemei elkerekedtek, és előredőlve megtámaszkodik combján alkarjával, ezzel is támaszt adva magának a kisebb sokk után.
- Te...
- Igen, Liam. Én – bólintok lassan, majd arcomat tenyerembe temetem. Különös módon nem fog el a sírhatnék, pedig az elején még úgy éreztem, amint a végére érek, biztosan bőgni fogok. De hála Istennek, nem így lett, még úgy is, ha ez valahol bűntudatot okoz.
Azonban ahelyett, hogy felpattanna, leszidna és ordibálna velem... Liam ismételten meglep. Alkaromat megragadva az ölébe ránt, és szorosan öleli körbe testemet. Agyam egy eldugott részében úgy gondolom, ezt azért teszi, hogy visszafogja magát, hogy ne mondjon semmi elítélőt, rondát, miközben megérdemelném, bármennyire is nem volt beleszólásom a dolgok menetébe anno, de nem törődöm vele, csak a pillanatnak élek. A nap folyamán nem először ugyan, de Payno ölelésében találok megnyugvást, és ezúttal már a könnyeim sem igazolják gyengeségemet.

×××

Miután letelik a húsz perc, visszaindulunk az irodába, s amint átlépünk a küszöbön, Caleb megrohan minket. Elgondolkodtató, miért ilyen aggódó az arckifejezése, és tulajdonképpen még ijesztő is, de mikor Liam is mellém ér, elfelejtek mindent. Nem érzem már magam olyan rossz embernek, mert egy hosszas beszélgetés után az unokatesómmal valahogy úgy lehetne leírni azt az érzést, mely elfog, mint a lelki béke. Mert a tény, hogy Liam ismeri a történetemet, valahogy megnyugtat, még úgy is, hogy ideges leszek tőle, vajon tényleg tartja-e a száját, mint ahogyan azt megígérte nekem, körübelül tízszer, vagy egy szópárbajban eljár a szája? Nagyon remélem, hogy az első érvényesül, de legszívesebben fejbe csapnám magam egy tepsivel, amiért a bizalmam hirtelen meginog iránta, ahogy ismeri a teljes történetemet.
- Merre voltatok?
- Sétáltunk – rántok vállat. Miért kell tudnia erről? Nyilvánvaló, hogy ha kipirosodott arccal, kabátban besétálunk az épületbe, akkor nem pisiszünetet tartottunk, és vérségi köteléknek hála nem is huncutkodni mentünk ki a nyirkos hidegbe... És nem is cigiztünk! Csak Liam próbálkozott vele, de miután kikaptam a kezéből, és egy tócsába hajítottam, nem fecsérelte rá az idejét, s a testi épségét sem. Szerencsére tudja, kivel van dolga, mint ahogyan azt is, hogy ez a bizonyos személy mennyire ellenzi a bagózást. Hiszen anyukámat is emiatt vesztettem el...
- Apám itt van, Ava, és Louis nagy szája is eljárt... – tájékoztat Caleb sajnálkozó arccal, mire felszisszenek, majd unokatesómba karolva kapkodni kezdem a lábamat, időközben leráncigálva magamról a dzsekimet. Azonban a sors otromba fintoraként ismételten ugyanabban a helyzetben futok össze egy bandataggal, mint a nap elején; a kanyarban, nem magam elé nézve. Csakhogy ezúttal egy olyan embernek megyek neki, akinek még annyira sem akartam, mint reggel Louis-nak. Kezeim önkénytelenül magam elé emelkednek, hogy megakadályozzam a tényleges összeütközést, és az ő hatalmas tenyere is a derekamra csúszik, hogy megtartson, ha netán elesek. Itt még nem tudja, ki is csapódott a kemény mellkasának. Viszont ezzel a mozdulatsorral csak azt érjük el, hogy mindkettőnknek elakad a lélegzete, felgyorsul a szívverésünk, és bizsereg az a rész, ahol egymáshoz érünk. Ez az egész olyan, mintha csak áramütés ért volna, kezeink pedig ernyedten törzsünk mellé hullanak, és elpirulok, mint ahogyan egyébként ő is. Kerüli a pillantásomat, de én sem erőltetem, mert tekintetemet csak Harry furcsa színű cipőjén tartom, mintha olyan érdekes, és új dolog lenne, mint ahogyan egyébként az is. Agyam lekapcsol, torkom kiszárad, és kemény erőfeszítés megszólalnom, de egy idő után már nagyon kellemetlen a helyzet, s muszáj mondanom valamit.
- Erm... Ne haragudj.
Bocsánatkérésem gyatra, és majdnem felnevetek a gondolatra: Komolyan ilyen helyzetben kell találkoznunk majdnem három év elteltével? Tényleg így szólok hozzá először, személyesen, szemtől szembe? Ez nevetséges, és rohadtul filmies, de nincs mit tenni... Máshogy képzeltem el ezt az egészet. Frusztrál a közelsége, nem tudom, mit kellene mondanom, de mivel Ő sem szól semmit, hagyom is a dolgot. Amúgy is, miről tudnánk mi társalogni? Vagyis miről nem?
Harry megrázza a fejét, mintha ezzel akarná elűzni gondolatait, majd kezeit összekulcsolja, s leejtve ropogtatni kezdi a porcokat. Mindig utáltam, mikor ezt csinálja, kiráz tőle a hideg, és ez most sincs máshogy. Segítségkérően nézek a mindeközben jókedvűen és izgatottan, de ugyanakkor részvételét nyilvánító Liamre, aki hála Istennek azonnal veszi az adást, felspannolt állapotot színlelve megveregeti Harry vállát, s erre a zöldszemű srác rákapja tekintetét, melyet mindaddig rajtam tartott.
- Hazz, gyere, menjünk és együnk valamit – biccent hátra a fejével. Harry még egy utolsó pillantást vet rám, majd kikerül, hosszasan kifújja az egészen addig bent tartott levegőt, és elindul a hosszú folyosón, Liam mellett. Sokáig bámulom távolodó alakjukat, és titokban abban reménykedem, valamelyik srác visszapillant rám. Ám ez nem történik meg, és később rájövök, hogy ez sokkal jobb volt így.
- Okés vagy? – kérdezi Caleb, mikor mi is nekiindulunk. Kizökkent a gondolataimból, de végül bólintok, így ő folytatja. – Akkor jó, mert készülj, most nem lesz minden a legszuperebb.
- Köszi, hogy felkészítesz a lehető legrosszabbra, de miért is?
- Mert az apám rohadtul pipa rád, én meg bírom Niallt, miután megtudtam, ő is volt már egyszer közeli kapcsolatban Selenával. – Hülye válasza megnevettet, majd egy hitetlen mosollyal oldalon bököm a könyökömmel. Talán nem is olyan rossz fej ez a srác... Az eddig történtek ellenére úgy gondolom, tud ő jófej is lenni, ha úgy akarja. Ám ezt a gondolatot akkor bánom meg, mikor a következő kanyarban a falhoz húz, és közelebb hajolva azt súgja szinte már a számra: – Kár, hogy piszkosul emlékeztetsz rá, és emiatt nem bírok magammal, nemde?
És a következő, melyre emlékszem az az, hogy ajkait enyémekre nyomja. Csókja lágy és forró, már azon jár az eszem, hogy tulajdonképpen még tetszik is, és viszonozhatnám, de amikor egy hangos köhintés miatt ellököm magamtól, bekövetkezik az, ami miatt ezt a csodálatos, Los Angeleshez nem méltóan borús keddi napot életem legrosszabbjának nevezem ki; megpillantom Louis-t, amint összehúzott szemekkel mered párosunkra, tekintetével szinte felnyársal, testtartása ellenséges és megvető, majd egyszer csak felnevet, megveregeti Caleb hátát, és a srác rákapja tekintetét. Nagyon abszurd ez az egész, és össze is vagyok zavarodva, hiszen az előbb összeütköztem a volt jegyesemmel, most pedig egy kellemetlen hangú cuppanással válok el Caleb Ewarstől... De igyekszem félretenni ezt az érzést, mert minden energiámra és figyelmemre szükség van a Louis-val való... hát, beszélgetéshez. Legalábbis remélem, hogy az lesz, s nem egy gyerekes vita.
Naiv vagyok.
- Hallod, ember... Azért ne tervezz hosszútávra! Lehet, hogyha egyszer netalán visszacsókol, eltűnik a nyelved... Hiszen Ava arról ismeretes, hogy azt teszi tönkre, mellyel az ember a legnagyobb sikereit éri el. Nálad ez a nyelved, Ewars, de a haveromnak a szíve volt.
Ezúttal én nevetek fel. Nem foglalkozom Louis nyilvánvalóan perverz és mocskos megjegyzésével, és igyekszem nem is belegondolni a hallottakba, bármennyire is igaznak bizonyul mindkét része... Caleb kihívóan méregeti a nála alacsonyabb srácot, de amikor kezemet felkarjára vezetem, és megrázom a fejemet jelezve, nem éri meg, kicsit megenyhül. Azt mondjuk nem értem, Caleb miért reagál így, mintha védelmezne... Először úgy gondolom, inkább le szeretném ütni, hiszen hogy volt mersze megcsókolni?! De túl bizalmasnak látszódhat ez az érintés, gesztus, és tudom, Louis félreérti. És ki tudja, miért, ez megadja nekem a löketet ahhoz, hogy egy kis időre áthidaljak a témán, miszerint egy egomániás srác, egy Ewars lesmárolt, és fejemet felszegve pillantsak a velem majdnem egymagas, csupán pár centivel felettem járó Louis-ra.
- Én azon gondolkodnék el, hogy talán dobnod kellene Eleanort, hiszen Larry Stylinson létezik, nem? Különben miért védelmezed úgy a haverodat, mintha a szeretőd lenne, Louis?
- Szánalmas játékot űzöl – rázza a fejét lenézően.
Milyen játékot?
- Én? – mutatok magamra felvont szemöldökkel. – Én űzök szánalmas játékot? Nos, meglehet... De tudod mit? Miért nem hagyod, hogy majd mi ketten lerendezzük azt, amihez csak kettőnknek van köze?
- Ohh, bocsi, igaz, megzavartalak titeket... – Hangjában cseppnyi megbánás sincs, és amikor kezeit bocsánatkérően felemeli, megrázom a fejemet. Hajam követi a mozdulatot, miközben felhorkantok. Mikor süllyedtünk le odáig, hogy nyilvánosan sértegetni akarjuk a másikat? Hogy történhetett ez?
- Nem adom meg neked azt az örömöt, hogy sikerüljön kihozni belőlem bármiféle reakciót, Tommo, mert fáradt vagyok ehhez, és te sem érdemled meg, hogy flegmuljak, mindennek ellenére sem – rázom a fejemet ellenkezően, mire Louis végre valahára úgy válaszol, ahogy valójában tenné: szemei kikerekednek, és őszintén meglepődik, nem bújik az idegesítő álarca mögé. Minden bizonnyal nem erre a válaszra számít, hiszen nem szállok bele a „játékába”, hanem éretten próbálok meg társalogni, már ha lehet még vele olyat. – Annál többre tartom magam, hogy lealacsonyodjak a szintedre.
- Gyere Ava, menjünk – szól közbe Caleb, aki ekkor már távol áll tőlünk. Nem is vettem észre, mikor hagyott minket magunkra, mert annyira le voltam foglalva azzal, mit is kellene válaszolnom Louis hülyeségeire. De örülök, hogy hagyott minket... nos... beszélgetni? Ez beszélgetés lett volna? Kétlem. Ez minden volt, csak beszélgetés nem.
Bólintok, és elindulok felé. Azonban megtorpanok, mikor a hátam mögül megérkezik a válasz, és hangtalanul, lemondóan felnevetek, amiért nem bírja ki, hogy ne az övé legyen az utolsó szó.
Legalább ez nem változott az eltelt idők alatt.
- Komolyan, Ava. Harry még csak most lépett túl rajtad. Nem szeretném, ha miattad újra elkezdődnének a botrányok, mert akkor végleg vége lenne a bandának. Zaynt még túléltük, sérültünk ugyan, de megvagyunk... Viszont még egy Harry-féle gödörből nem lennénk képesek kilábalni, főleg nem ugyan az a jelentéktelen dolog miatt, mint legelőször.
És ezzel az egy mondattal többet mond, mint azt első hallásra gondolom. Egy utolsót szúrt még, megindokolta, miért védelmezi – részben – a göndört, aki már annyira nem is göndör,  hiszen a haja leér a mellén lévő fecskékig legalább és megkért, maradjak távol tőlük. Miért olyan nehéz ezt teljesíteni? És miért szorul el a torkom a gondolatra, hogy Harry továbblépett rajtam?


Helloo! (:
Megint a végére maradt a rizsa remélem, nem gond. Szerintem mindig így lesz, szimpibb. Na de a lényeg!
Köszönöm! Egyszerűen csodálatos, alig tudom elhinni! Öt résznél négyezer háromszáz megtekintés, és huszonhat feliratkozó? Ez elképesztő, köszönöm! *3*
Remélem, ezzel a résszel nem csaptam ki a biztosítékot... Nagyon sokat ültem felette, szenvedtem vele,  mert olyan furcsának tűnt és azon tűnődtem, inkább újraírom, de végül így jött ki, mert lusta voltam. Remélem tetszett azért, bár az ötlet hirtelen jött, ezt be kell vallani... :"D
Csatlakozzatok a Facebook csoporthoz, ha van kedvetek, bár még annyira nem indult be... :)

Jó sulit, kitartást! :c
És köszönöm, hogy elolvastad!
RS xx

2016. január 1.

B.U.É.K!

Milyen volt a tegnap este/ma reggel? Remélem, mosolyokkal és nevetéssel teli!
Minden kedves olvasómnak sikerekben gazdag új évet kívánok! Köszönöm, hogy velem voltatok 2015-ben, és remélem, 2016-ban is érdeklődni fogtok Harry és Ava története iránt! A rész hamarosan érkezik, és köszönöm, hogy bár még csak 4 bejegyzés olvasható, de máris vagyunk huszonhárman, és már négyezerszer (plusz néhányszor) rákattintottatok az oldalamra! Ez elképesztő, és nem tudom elégszer megköszönni! <3
Mindenkinek csodálatos évet kívánok, érezzétek jól magatokat a téli szünetből hátramaradt kevéske időben is! :)

Ps.: Egy kritika alapján felfedeztem néhány hibát, melyet gyorsan ki is javítottam, emiatt az eddig feltett fejezetek frissítve lettek, de lényegi rész nem változott. Hálás vagyok a véleményedért, Renee, olvassátok el Ti is! :)
RS xx

× Nem hagyhattam ki! :"D ×