Negyvenkettő // Miattad vagyok az, aki

Ahogy belépek a templomba, nagyon sokféle érzés kerít hatalmába. A szívem a torkomban dobog, alsó ajkamat rágcsálva vezetem végig tekintetemet a padsorokon. Mielőtt még az oltárra pillantanék, érzem, ahogy az összes vér kiáramlik a lábaimból, s gyorsan a legközelebbi padra rogyok. A könyöklőre támaszkodom, és pár másodperc erejéig arcomat tenyerembe temetve igyekszem összeszedni magam. Ez jó. Ez kell nekem. Le kell zárni a múltat, s a legjobb helyen vagyunk, hogy azt megtehessük. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben a térdemre támaszkodva kísérelem meg a felállást, majd utamat folytatva, jobbra fordulva ismét nézelődni kezdek. Tekintetem a mennyezetre vándorol és ismét konstatálom, milyen csodálatos és egyszerűen lélegzetelállító az a freskó, ami már a templom felhúzása óta szinte tökéletes állapotban van. Újfent lenyűgöz az a kitartás és tehetség, ami nekem sosem volt és soha nem is lesz. Élénk színek között angyalok játszanak a mennyezeten, aprólékosan kidolgozott kis kerubok mosolyognak le rám. A rózsaablakon keresztül halovány fény kúszik be a helyiségbe, és díszes fényszőnyeget fest a padlóra. Csak állok és nézem, mert nincs merszem szembenézni a férfivel, akivel idejöttem, pedig tudom, hogy az lenne a lényeg. Csak egy kis időt kérek még – esedezem gondolatban bárkihez, aki fentről tekint le rám. Valamelyik kerub csak megsegít…

Mivel nem tudom, mihez kezdjek a kezeimmel – olyan bénácskának érzem, ahogy csak lógnak a törzsem mellett –, mindkét karomat magam köré fonom. Érzem magamon Harry vizslató tekintetét, de szánt szándékkal nem fordulok meg. Pontosan tudom, hol áll, hogy honnan figyel és bármennyi idő is telt el, bármennyire is megerősödtem, mégsem érzem azt, hogy készen állnék őt az oltár előtt állva látni. Sokkal dögösebb, mint egykor, és ugyanazzal az aggódó tekintettel követi minden tétova mozdulatomat. Na, nem. Már nem az az Ava vagyok, mint akár egy fél évvel ezelőtt. Nem okozok magamnak szánt szándékkal fájdalmat. Ez is a továbblépés egyik fokozata, ugye?

Lassú léptekkel körbejárom a templomot. Egy lélek sem tartózkodik itt, aminek kifejezetten örülök. Ezerrel dobog a szívem, amikor újra a fa padsorok közé érek, és kénytelen-kelletlen, de szembe találom magam a sráccal, akinek tekintete egyszerűen nem engedi az enyémet. Bozontos szemöldökei között aggódó ránc formálódik ki, karjait maga előtt lógatva összekulcsolja ujjait és látom, szája belsejét rágcsálja. Vajon ő is annyira vívódik, mint én? Vajon őt is annyira magával ragadja az a sok emlék és érzés, mint engem? Nem hiszem. Ő nemsokára összeköti életét egy másik nővel, aki sokkal jobban megérdemli a szeretetét, mint én valaha is.

Ott állunk egymással szemben. Ő az oltárnak háttal, közvetlen a három lépcsőfok előtt, én pedig a padsorok között, legalább tíz méterre tőle. Csendesek vagyunk, valószínű mindketten a megfelelő szavakat keressük. Egyenesen egymás szemébe nézünk, egyikünk sem tűnik úgy, mint aki el akarna fordulni. Halovány félmosoly kúszik ajkaimra, olyan abszurd ez a helyzet. Sosem hittem volna, hogy még egyszer az életben itt találom magam, de hála neki, mégis így lett.

Nem tudom, meddig állhattunk így, ebben a békés csendben, de végül Harry az, aki megtöri a csendet.

- Tudod… Régen voltam ennyire békés. – Hangja nem több, mint suttogás. – Tisztában vagyok vele, milyen hülyén hangzik, Ava, de… Olyan, mintha… Mintha hazatértem volna.

Szavai nem érnek meglepetésként, ugyanis én is így érzem.

- Egyre furcsább bármi is az, ami köztünk van, Harry. – Úgy döntök, nem kertelek. Itt kezdődött életem legszomorúbb korszaka, hát érjen véget úgy, hogy mindent letisztázunk. – Itt állsz velem szemben, a szívem szinte a kabátom ujjára van varrva. Úgy olvasol a szememből, mint soha senki. Alig találom a szavakat, pedig semmi mást nem szeretnék jobban, mint hogy most mindent megbeszéljünk.

Harry egy szó nélkül bólint, s hatalmasat nyel. Jobb kezével a tarkójához nyúl, a mennyezetre emeli tekintetét, és hang nélkül elneveti magát.

- Ava, én azt hiszem örökre szeretni foglak. Ez nem olyan, ami valaha elmúlik, és nem is szeretném, ha megtörténne. Őszinte leszek veled, mert bízom benned annyira, hogy megosszam az érzéseimet.

Kíváncsian várom, ugyanakkor aggódva is, mégis mit mondhat. Azt már most tudom, hogy nem lesz könnyű megemészteni, de hát ezért vagyunk itt, nem igaz?

- Ami közöttünk volt, egészen leírhatatlan. Sosem voltam olyan önfeledt és boldog, olyan vakon szerelmes, mint amikor együtt voltunk. Valahol együtt nőttünk fel, együtt növesztettünk páncélozott szíveket, amiről jól tudtuk, hogy még szükségünk lesz a jövőben. Sosem gondoltam volna, hogy pont egymás ellen lesz rá a legnagyobb szükségünk. Kész voltam golyó elé ugrani érted, de sosem hittem, hogy pont te tartanád a pisztolyt. Kérlek, ezt ne vedd támadásnak, mert egyáltalán nem annak szántam, Avie…

- Tudom – suttogom, torkomat a sírás szorongatja.

- Nem hittem, hogy ez valaha elmúlik. Ez a mindent felülmúló szerelem. Nagyon giccsesen hangzik, ilyen csak a filmekben van! Legalábbis ezt mondják az okosak és a szkeptikusak, én azonban végtelenül romantikus vagyok, Ava Heart és jól tudod, hogy a szavaimmal keresem a kenyerem. Sosem féltem attól, ha esetleg túl nyálasan hangzik az, amit mondani szeretnék, pláne nem veled, mert nem éreztem úgy, hogy ítélkeznél fölöttem. Te nem… A való élet nem olyan kegyes az emberekhez, hogy megtapasztalják, milyen az, amikor valaki tisztán érzi, hogy egy másik emberhez tartozik, minden hibája és ballépése ellenére is. Ezek szerint én egy kurva fanfictionben élek, Ava. Mert így van. Nem hiszem, hogy valaha jobban fogok szeretni egy nőt, mint ahogy téged szerettelek. A picsába is, mint ahogy téged szeretlek. Nem félek kimondani, mert már nincs jelentősége. Akármennyire is keserves, és akármennyire is tudom, egyszerűen tudom, hogy te is így érzel, ezt el kellett mondanom.

Mély csönd telepszik a templomra. Nem találok szavakat. A könnyek csendben versenyeznek egymással az arcomon, egy suta mozdulattal letörlöm őket, és arcomat tenyereimbe temetem. Tudtam. Tudtam, hogy ez lesz, de azt hittem, felkészültem szavai súlyára. Nos, ezek szerint nem.

A tudat, hogy ez tényleg a búcsú, és hogy ilyen őszintén elmondta az érzéseit, zokogással rázza meg vállaimat. Akármennyire is fáj ránézni, mert emlékeztet mindenre, amit elvesztetettem, nem hittem volna, hogy ilyen fájdalmas lesz a búcsú. Tudom, hogy ez nem végleges búcsú, hiszen látni fogjuk még egymást. Elkerülhetetlen, és nem is akarom, hogy véglegesen kilépjen az életemből. Harry Styles egy olyan állandó, amiről tudom, hogy életem végéig szükségem lesz rá, bármilyen szomorúan is hangozzék.

Két kezet érzek a vállaimon. Haz gyengéden lefejti kezeimet arcomról, és a dereka köré kulcsolja őket. Szorosan a mellkasához húz, a hátánál lévő ruhaanyagba kapaszkodom.

- Szeretlek, Styles. Szeretném, ha tudnád, mint ahogy azt is, hogy miattad vagyok az, aki. Fogtad a szívemet, megjavítottad és jobbá tetted. Én magam törtem össze. Nem darabokra mert azt még össze lehet ragasztani, ha elég nagyok. Én képes voltam szilánkosra zúzni azt, amire te évekig úgy vigyáztál, mintha csak a tied lett volna. – Hangom nem több, mint suttogás, a kabátja anyagába mormolom mindazt, amit még utoljára el szeretnék neki mondani. Távolról hallom a mostanra már megszokott monoton pittyegést, ami abban a pillanatban, hogy állát a fejem búbjára támasztja, mintha felerősödne. Érzem, ahogy hatalmas levegőt vesz, s karjait még szorosabban körém kulcsolja. Mintha ő sem akarna elengedni.  – Amikor hoztam egy nehéz döntést, és akármilyen nehéz is beismerni vagy elhinni, de minden egyes tekinteteddel vagy szavaddal elérted azt, hogy bár iszonyúan fájt a folyamat, de csak összeragasztottad az icipici, parányira törött darabkákat is. Harry, én miattad vagyok az, a…

Mondandómat azonban nem tudom befejezni, ugyanis Harry az állam alá nyúlva száját az enyémre illeszti.

Másnap Aggy kávéval ébreszt. Cady még mellettem alszik, úgyhogy csendesen kimászom az ágyból és hagyom, hogy a falhoz fordulva, halkan hortyogva aludja az igazak álmát. Még három óránk van, amíg Liam ideér a kocsival, szóval úgy döntök, hagyom pihenni. Egy hálás mosollyal köszönöm meg az ébresztőt, amit még tegnap este beszéltünk meg, és kezeim közé fogom a forró csészét, benne a gőzölgő csodaszerrel, amire ma mindennél jobban szükségem van.

Olyan érzés, mintha oda-vissza keresztülhajtott volna a fejemen egy úthenger, aztán még jól nyakon is csapott volna a sofőr, amiért áthajtott rajtam, pedig egy korty alkoholt sem ittam, és időben ágyba is kerültem. A templomból való visszatérésünk után olyan irdalatlan fáradtság kerített hatalmába, hogy korábban lefeküdtem aludni, mint a majd hetvenéves nagyanyám.

Aggy, mielőtt még kilépne a szobából, gyorsan a pulcsija zsebéhez kap, mint aki majd’ elfelejtett valamit. Mindentudó mosollyal nyújtja felém a félbehajtott papírlapot, amit kissé zavarodottan veszek el. Még mindig mosolyogva húzza be maga után az ajtót, én pedig a kisasztal melletti karosszékre rogyok, felhúzom a lábaimat, és összehúzott szemöldökkel hajtom szét a papírt, hogy aztán még zavarodottabban tegyem le az asztallapra, és emeljem a számhoz a bögrét.

„Emlékszel a cetlikre, amiket anno kaptál? Ha tudni szeretnéd, kitől voltak – és feltételezem így van –, hát íme a válasz: Tommo hagyta ott őket, miután megkértem rá. A mai nap után úgy voltam vele, játsszunk nyílt lapokkal, így nem akartam tovább titkolózni. Gáz, ciki és kurvára gyermeki dolog, ezt elismerem, de azt akartam, hogy eszedbe jussak, rám gondolj és így talán egyszer újra lehessen esélyünk. Ma már tudom, ez nem így működik, nem lehet ilyen egyszerű. Köszönöm a mai napot, Avie. ne is tudd meg, milyen sokat jelentett. Még látjuk egymást! Szeretettel, H xx”

Hát persze, hogy nem SMS-t ír – gondolom, és tekintetemet a plafonnak emelem. Styles néha olyan régimódi, hogy az már fáj. Úgy döntök, egyelőre hagyom a fecni-témát. Túl korán van még ahhoz, hogy átgondoljam, hányszor és milyen tartalmú üzeneteket kaptam, amikről ezek szerint egyértelműen megfeledkeztem.

A bögrét az ölemben nyugtatom, és magam elé meredve merülök a gondolataimba. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy jobbomat ajkamhoz emelem, és szinte érzem, amint Harry ajka az enyémhez ér, s búcsúcsókot lehel rá. Úgy döntök, nem érzem magam rosszul, amiért Kendall tudta nélkül megcsókoltam, hiszen ő kezdeményezte. Az már egy másik dolog, hogy én meg folytattam…

A kávém végeztével a bőröndömhöz megyek, és a megfelelő ruhadarabok kiválogatása után a fürdőszoba felé veszem az irányt. Egy gyors zuhany után hajamat lófarokba kötöm, és egy alapos arc és fogmosás után magamra rángatom az egyszerű, kékszínű és térdénél szakadt farmert, valamint egy fekete trikót. Lábfejemet zokniba bújtatom, fejemre sapkát húzok, mert hajat szárítani lusta vagyok, és kiülök a verandára. A csípős reggel hideg nem a legkellemesebb, azonban furcsa módon jól esik. Fejemet a karosszék mögött húzódó falnak döntöm, és hagyom, hogy elárasszanak a gondolatok. Egyiknél sem ragadok le egy percnél tovább, csupán élvezem, hogy végre megengedem magamnak, hogy érezzek és gondolkodjak, bármiféle rossz érzés nélkül. Teljes csend van, még a mostanra már megszokott sípoló, kattogó hang sem zavarja meg ezt a reggeli békességet.

Távolról közeledő autó zúgását hallom. Hunyorogva a zajforrás irányába fordulok, s meglátom Caleb terepjáróját. Az úttest másik oldalán húzódik félre, s látom, hogy hasonló módon engem figyel.

- Mi a f… - harapom el a kérdést, és felpattanok a helyemről. A kiskerten átvágva a kapuhoz rongyolok, kicsapom a kertkaput, és pont abban a pillanatban érek a járdához, amikor Caleb kiszáll a járműből. Ugyanakkora boldogságot látok a szemében tükröződni, mint amit a lelkemben is érzek. Kitárja erős karjait, én pedig vigyorogva eredek futásnak. Kacagva ugrok az ölébe, s fonom lábaimat a dereka köré, majd arcomat a nyakhajlatába temetem.

- Te mi a fenét keresel itt, Evans? – kérem számon, hangomban egy cseppnyi rosszallás sem bujkál.

- Hiányoztál. – Úgy rántja meg vállait, mintha ez magától értetődő lenne. Vigyorogva dőlök hátra, nem félve attól, hogy leejt, s így a szemébe nézve bizonyosodom meg róla, hogy tényleg hiányoztam neki. Az én idióta barátom képes volt több mint másfél órát vezetni azért, hogy idő előtt láthasson. Nagyjából egy óra múlva Liam is felvett volna minket, de nem panaszkodom, csak örülök, hogy van, aki ezt bevállalta értem.

Egyik nagy keze a combomnál fogva tart, másikat pedig a fenekem alatt nyugtatja; ám ez nem hoz zavarba. Bár nem vagyok vak, látom, milyen vonzó férfi, és biztos vagyok benne, hogy sosem bántana meg valamint, hogy jó dolgom lenne vele, mégsem tekintek rá úgy, mint egy pasi pasira.

- Te is hiányoztál nekem, te lökött. De tudod, hogy pár órán belül amúgy is találkoztunk volna, ugye? – egy szemét vigyorral nézek vele farkasszemet.

Nagyot sóhajt, mint aki lélekben már felkészül a történetre, és megpaskolja a combomat, jelezve, letenne. Veszem az adást, s talpam máris találkozik a betonnal. Kezénél fogva a verandára vezetem, lehúzom a kanapéra, és szorosan mellé ülök. Törökülésbe vágom magam, jobb combom az övén nyugszik, erre hamar rákerül az a hatalmas lapátkeze is. Fintorogva mered maga elé.

- Na, most akkor mesélsz vagy nem? – sürgetem.

- Mesélek, na. Adj már egy percet – a combomon nyugvó kezével oldalba bök, majd visszateszi a lábamra. – Azt sem tudom, hol kezdjem.

- Na jó, most már kezdek aggódni. Caleb, mondd már!

- Asszem’ két napja, hogy az új szállásra értünk, tudod az a fasza kis faház, amiről küldtem a képeket is. Na, tegnap Harry is megérkezett, majd eltűnt pár órára. Elég sok időre, most, hogy belegondolok. Késő este ért vissza, nem válaszolt egy kérdésre sem, pedig elég para volt, ahogy berontott és látszott rajta, hogy tiszta ideg. Felrongyolt a szobájába, de ráhagytuk. Felnőtt ember, nem fogok az ajtajánál ácsorogni és könyörögni, hogy kijöjjön és lelkizhessünk. Mind úgy voltunk vele, hogy majd lenyugszik, kijön és mesél, ha akar. Franc tudja, mi volt, ezt azóta sem tudtuk meg, csak annyi, hogy nagyon feldúlt volt. Meg talán, mintha sírt is volna… Mindegy. Este még kint filmeztünk Liammel, amikor ajtócsapódást hallottunk. Hajnali három volt, bazmeg, amikor úgy döntött lelép. Fél hét körül ért vissza Kendallel az oldalán, és az egész kibaszott házat felkeltették az ordibálásukkal. Két szintes az a kibaszott ház, de még Andy is felkelt, aki legfelül kapott szobát. Azt hittem, felrobbanok, főleg, hogy Liammel elég későn feküdtünk le. Ittunk meg játszottunk na, ne nézz így rám – forgatja meg szemeit, mit sem sejtve arról, hogy nem ez a zavarodott tekintetem fő kiváltó indoka. – Szóval igen, az egész ház úgy ahogy van, felrobbant. Tudod, hogy milyen vagyok reggel, és ismered a többieket is. Pláne, ha ilyen stílusban keltenek fel. Hallod, Ava… Olyan szavakkal dobálóztak, amikről sosem hittem, hogy valaha elhangzanak. A te neved is elhangzott, de ezt inkább hagyjuk, nem akarlak felzaklatni.

- Kérlek, tedd csak meg! – könyörgök golflabda méretűre nyílt szemekkel és nem tudom, hogy a fülemben dobogó szívem vagy az a hülye, visszatérő sípolás a hangosabb, ami már megint nem hagy nyugodni.

- Á, a lényeg annyi, hogy Kendall számonkérte a srácot, hogy miért nem hajlandó szexelni vele. Hogy értse meg, neki is vannak igényei, és nem tudja kivárni a nászéjszakát, főleg, hogy elnapolták az esküvőt vagy mi. – Úgy emeli az égnek a tekintetét, mintha az egész témától undorodna és istentelenül unná is. Valószínűleg így van, amellett, hogy még mindig dolgozik benne a kora reggeli méreg.

- Harry nem akar lefeküdni Kendallel? – kérdezem, szemöldököm a hajam vonaláig szalad. – De miért?

- Honnan az istenből kellene ezt nekem tudnom? A srác nem bízik bennem, semmit nem mond nekem, jóformán hozzám sem szól, hát pont a szexuális életét teregetné ki előttem? Aha, persze. Mindegy, nem érdekel. Legyen csak féltékeny rám, engem aztán nem zavar – nevet, és látom rajta, hogy tényleg hidegen hagyja a dolog. Engem viszont nem hagy nyugodni: Harry tényleg féltékeny lenne? Vagy volt is valaha? – Még azután sem hagyták abba az ordibálást, hogy már mindenki felkelt és lejött. Az egész alsó szintet körbejárták, esküszöm attól féltem, hogy Kendall nyakán kidurran egy ér. Full para volt – húzza el a száját. Ezt egyszerűen nem tudom elhinni… - Liam megpróbált közbeavatkozni, lenyugtatni Kendallt és visszafogni Harryt, de felesleges volt. Szerintem még most is tart, ha engem kérdezel, de én meguntam.

- Mégis mi történhetett? – kérdezem, pedig sejtem a választ.

- Elég egyértelmű, Ava – néz rám, és átkarolja a vállamat. Magához húz, egy puszit nyom a homlokomra, majd hátradöntött fejjel elröhögi magát. – A srác fülig szerelmes. Csupán annyi a baj, hogy nem a menyasszonyába.

// Harry S.

Idejét sem tudom, mikor húztak fel ennyire utoljára. Nem vagyok egy erőszakos ember, sosem emelnék kezet egy nőre, pláne, ha még gyengéd érzelmeim is vannak iránta, azonban a hangerőmet nem tudtam, és nem is akartam kontrolálni.

Észre sem vettem, mikor üresedett ki a ház, csak most, hogy egyedül ülök a kanapén tűnik fel, mekkora a csönd. Még mindig ezerrel ver a szívem, az adrenalinszintem az egekben, de legalább Kendall már ajtón kívül van és nem hiszem, hogy egyhamar visszajön. Nem ez az első ilyen heves vitánk, és a legutolsó után is én voltam az, aki a bocsánatáért esedeztem, miközben semmi rosszat nem tettem. Most is így gondolom, azonban ezúttal nem vagyok hajlandó behódolni. Őszintén, meguntam. Ennek nem így kellene működnie.

Nagyjából háromnegyed órája ülhetek így, teljes csendben, amikor Liam és Sophia belép a helyiségbe, és aggódó tekintetük egyből rossz érzést kelt bennem.

- Ne haragudjatok, srácok. Bocsánat, amiért erre kellett kelnetek.

Liam egy legyintéssel válaszol. – Nem baj, tesó. Most már minden rendben?

Bólintok. – Mint látod, a baj és hang forrása már nincs itt, szóval mondhatni igen, minden rendben.

Liam egy olyan pillantást vet Sophiára, amit bárhol felismernék. A lány is így tesz, szolidan bólint egyet, majd a kanapé háttámlája mögött haladva kedvesen megszorítja a vállamat, és felmegy az emeletre, ezzel kettesben hagyva minket. Liam komoly arcot vágva levágja magát a velem szembe lévő kanapéra, és a térdére dőlve várja a magyarázatot, amivel egyébként nem tartozom neki, de ez nem számít, mert valakinek muszáj elmesélnem mindent, ami történt.

- Tegnap, amikor eltűntem pár órára…

- Egy napra, igen – korrigál egy félmosollyal.

- Akkor egy napra, részletkérdés. Szóval, Aggynél voltam.

- Nagyinál? Mégis minek? – kerekednek el szemei. – Miért nem mondtad? Én is mentem volna, jó régen találkoztunk utoljára – biggyeszti le ajkait, én viszont kivárom, míg leesik neki. Ez pár másodpercen belül meg is történik. – Na, várj csak. Hisz Bipi és Cady most nála vannak. Harry… mondd, hogy nem…

- Elvittem a templomba, Payno. Nem bírtam ki. Tudod, ahogy a múltkor beszéltük. Le akartam zárni, teljesen őszinték voltunk egymással. Megmondtam neki, hogy nem telt el egy másodperc sem, hogy ne szerettem volna.

- A kurva életbe, Harry! – Hatalmasat sóhajt, arcát tenyereibe temeti. – Mi a francnak tetted ezt? Jól felkavartad vele az állóvizet, mi?

- Mondhatni. Minden visszajött, tesó…

- A büdös picsába, Styles! Megmondtam akkor is, megmondtam minden alkalommal, hogy hagyd ezt abba! Szépen kértelek! Szinte már könyörögtem! Hát nem érted, hogy így mindkettőtöknek rosszat teszel? Ez egyikőtöknek sem jó, bassza meg!

- Tudom – dünnyögöm, azonban hangomban egy szemernyi megbánás sem rejtőzik. – Tudom, nem számít sokat, de ha ez segít rajtam, Liam, akkor higgy nekem, amikor azt mondom, hogy nem lesz köztünk semmi.

- A francokat nem, Styles! Legalább magadnak ne hazudj! Ismerlek, mint a rossz pénzt! – kiabál, és feláll a helyéről. Mára már kezd sok lenni a kiabálásból.

- Nem hazudok! Mégis miért próbálnálak pont téged meggyőzni az érzéseimről?

- MERT MAGADAT NEM TUDOD, AZÉRT!

Mély csönd telepszik ránk, Liam sűrűn emelkedő mellkassal ül vissza a díványra, és szépen lassan megnyugszik. Én egy szót sem szólok, az csak parázs lenne a tűzre.

- Húzhatod ezt, Haz. Ameddig csak akarod. Olyan régóta húzzátok már ezt, hogy idejét sem tudom. Hát nem látod, hogy ez nem jó? Megbántod, majd kibékíted, de a reményt sose adod meg! Szépen lassan törted össze azóta, hogy újra találkoztatok, pedig már talán pont rendben lett volna. Ezt ő maga észre sem vette magán, mert annyira kétségbeesetten túl akart lépni rajtad és a múltatokon, hogy tökéletesen elhitte azt, már az égvilágon nem érez semmit irántad. Talán mára már így is van. Csodálatos dolgokat tapasztal meg, sikereket ér el, családja van. Olyan életet él, amit mindig is akart és tudom, hogy ez szarul esik, haver tényleg! Nekem is, mert ő szabad, arra megy, amerre akar és meg is teszi, a fenébe is! Piszok féltékeny vagyok rá, nem is kérdés! De nem értem, neked mi az isten bajod van, Styles! Ha jól esik, játszadozhatsz vele. Végül is, anno megbántott, te is visszaadhatsz neki egy kicsit a fájdalomból. Jogos, én vagyok a szar, hogy nem veszem észre benne a rációt és úgy gondolom, ennél több van benned. Tényleg, csináld csak... Vagy inkább folytasd csak. De aztán figyeld meg, hogy a szeme már nem fog felragyogni többé, amikor meglát téged. Nem feltétlen az érzelmei miatt, azt tegyük hozzá! Nem akar majd kiugrani a bőréből, ha elsétálsz mellette és a szíve sem fog háromszorosára gyorsulni, ha rámosolyogsz. Nem kell szeretned őt, ha rámosolyogsz, mert ő sem szeret téged pusztán azért, mert rád pillant, hidd el! Megszokásból pláne ne tedd, vagy csak azért, mert furcsa, különös érzés lenne úgy élni, hogy az, akit egész életedben szerettél, hirtelen megszűnt számodra érzelmileg. Inkább engedd el, ha így érzed, Haz! Mondd meg neki, hogy így érzed.

- Az a baj, tesó, hogy nincs így. És kérlek, ne akarj olyan dolgokat a fejembe beszélni, amiről egy, nem tudsz semmit, kettő, még csak nincs is igazság alapjuk. – S ezzel felállok, és otthagyom a döbbent Liamet a nappaliban.

Órák teltek el, mire legközelebb lemerészkedek. Mindenki lent van, éppen a hűtőt pakolják tele a bevásárolt dolgokkal. A hangszóróból Dua legújabb slágere szól, Sophia vígan riszálja rá a csípőjét két pohár tisztára törlése közben, Liam pedig látszólag nagyon is elégedetten dől a pultnak, s figyeli a lányt. Niall a kanapén ül és a gitárján penget egy akkordot, amit eddig még nem hallottam. Andrew és Aidan figyelmesen hallgatják és Cady-t bíztatják, hogy nyugodtan dúdolja a dallamot, ha szeretné.

Ava és Caleb azon vitatkoznak, hogy a fagyasztott zöldséget betegyék-e a fagyasztóba, vagy inkább csinálják meg vacsorára?

- Ha engem kérdeztek, legyen az a vacsi – szólok közbe. Hirtelen minden tekintet rám vetődik, majd a kezdeti sokk után szépen lassan mindenki visszatér ahhoz, amivel a kommentem előtt foglalkozott.

- Jó ötlet, Harry – néz rám az arcába lógó haja mögül Ava egy halvány félmosollyal, majd 180 fokos fordulatot téve játékosan a nyelvét ölti Calebre, és a csípőjénél odébb lökve előkészíti a sütéshez szükséges dolgokat.

- Tudok valamiben segíteni? – kérdezem.

- Ava pont most akarta behozni az ajtó elé tett tepsit – válaszolja Caleb felém sem nézve. Bólintok.

- Csak egy tepsi? – kérdezem, már úton vagyok a veranda felé.

- Nem. Mindegy, megyek, segítek – ajánlkozik Ava, látva, hogy senki sem mozdul vagy válaszol és Calebet a vállánál fogva finoman odébb tolja, hogy aztán utánam induljon. Az ajtót tartva megvárom, míg kimegy, majd követem. Egy szót sem szólunk egymáshoz, egészen addig, amíg lehajolok a tepsiért.

- Harry… nincs kedved beszélgetni?

- Őszintén? Nincs – nézek fel rá szomorúan, de őszintén. – Olyan sok mindent tudnék mesélni, hogy tök felesleges belekezdeni, mert csak belezavarodnék, és órákra kint ragadnánk.

- Erre vannak a barátok – rántja meg vállait egy halovány, reménykedő mosollyal. A szó „barátok” azonban olyan, mintha valaki fejbevágott volna egy vaslapáttal.

Szar napom volt, s ez csak egy újabb adag szarlavina.

A tepsit fogva felemelkedem, és neki hátat fordítva úgy döntök, visszacsapom a lapátot.

- De. Erre vannak a barátok. Szóval megyek, és megbeszélem ezt egy barátommal. – S ezzel otthagyom a verandán, lefagyva - értetlenül.

Az este folyamán jobbnak vélem, ha senkihez nem szólok, mert őszintén nem szeretnék még egy embert megbántani. Liam és Ava pont egy olyan ponton kaptak el, amikor nem találtam más kiutat, csak fájdalmat okozni nekik, jobban szólva megbántani őket. Erre egyáltalán nem vagyok büszke és tudom, még a mai nap folyamán bocsánatot kell tőlük kérnem.

A tv halk háttérzajként szolgál. Ölemben a bőrkötésű naplóm, és már hosszú percek óta dalszövegeket körmölök. Semmi összefüggés nincs a sorok között, már annak is örülök, ha netalántán rímel, azonban tudom, muszáj leírnom őket.

- Harry, gyere enni! – Niall hangja zavarja meg a gondolatmenetemet, s csak most veszem észre, milyen éhes vagyok. Ettem én már ma egyáltalán? Nem hiszem.

- Egy pillanat – szólok vissza a vállam fölött, és a tollat a füzetbe dobva becsukom azt, majd felpattanok, és tekintetemmel egyből Avie-t keresem. Ő éppen az evőeszközöket rendezgeti az asztalon, gondolataiba merülve, mintha nem is itt járna. Nem tehetek róla, elmosolyodom. A haja rendezetlen kontyba van fogva. Laza, bő fazonú ruhák lógnak vékony testén és nem tudom nem észrevenni, hogy ma nem sminkelt. Mindig is szerettem, ha így döntött. Persze, tudott sminkelni, s rendszerint még szebbé festette magát… Nekem viszont mindig is sokkal jobban tetszett az üres vászon, amivel reggel is először találkozik az ember.

Mögé lépek, és a derekánál elkapva a fülébe súgom:

- Gyere, kérlek. Beszélgessünk.

Érintésemre megrázkódik, majd lassan megfordul, és ezzel szorosan a mellkasomnak simul. Mély levegőt veszek. Jóval magasabb vagyok nála, s látom, hogy nincs rajta melltartó. Megőrülök.

Hang nélkül bólint, majd egy pillantással jelzi Aidannek, hogy mindjárt jön, s a kezemnél fogva a fürdőbe vezet. Én készségesen követem, bárhova is menjen.

Amint a fürdőbe érünk, s bezárom magunk mögött az ajtót, nekem esik.

De nem a jó értelemben.

- Neked mi a frászkarika bajod van, Styles? Nem én tehetek róla, hogy rossz napod volt, és mégis rajtam csattant a haragod! Azzal van a bajod, hogy a barátomnak neveztelek? Ne haragudj, úgy voltam vele, a tegnapi után talán tényleg megpróbálunk civil emberek módjára viselkedni! Nyilvánvalóan elhamarkodott döntés volt.

- Én csak bocsánatot szerettem volna kérni, Ava. Tudod, hogy nem gondoltam komolyan… régen voltam ilyen mérges, mint ma. Ez egy iszonyat szar nap volt.

Mély levegőt vesz, a komódnak dől, majd rám vezeti tekintetét.

- Mesélj.

Én pedig nem fogom vissza magam. Ő az első, akinek elmondom, mi történt, s mi húzott fel annyira. Talán ő az egyetlen, aki tényleg, igazán megérti, miért voltam egész nap ilyen agresszív. Ava az egyetlen, aki teljes egészében megérti, miért fáj ez nekem ennyire.

A lényeg az, hogy Kendall nem akar gyereket, de szeretkezni igen, hiszen „neki is vannak igényei”. Egy normál férfinek ezzel nem lenne baja, tudom én ezt nagyon jól. Csakhogy nem ez volt megbeszélve. A kezdetektől fogva nyíltan közöltem vele, hogy én családot szeretnék, s ő mindannyiszor lelkesen rávágta, hogy ő is. Nagy családból jön, alig várja, hogy ő is családot alapítson, satöbbi satöbbi. Hittem neki, miért is ne tettem volna? Csakhogy ma reggel, amikor elmentem érte, rájöttem, hogy mindeddig átvert. Azzal hitegetett, hogy családunk lesz, de mint ahogy kiderült, Kendall nem akar gyerekekkel bajlódni. Neki ott a karrier és a teste, úgyhogy sem most, sem húsz év múlva nem tudja, s mi több, nem is akarja magát elképzelni egy gyerekkel az oldalán. A szarlavina innen pedig már megállíthatatlan volt. Maga a gyerek téma olyan gyengepontom, amire nem tudok máshogy reagálni, s erről egyszerűen nem tehetek. Tudom, hogy felnőtt férfi vagyok, akinek tudnia kellene kontrollálnia az érzelmeit, de ez ebben az esetben valahogy sosem sikerül.

Amint végzek a történettel, Ava szótlanul mered rám, s látszik, hogy nagyon gondolkodik valamin. Kíváncsi lennék, vajon mi jár a fejében? Sajnál engem, talán éppen a bűntudat gyötri? Azon már régen túlestünk, hogy vádaskodjak, hiszen önhibáján kívül történt, ami történt. Azt kívánom csupán, bárcsak bevont volna, de már ezen is felesleges bánkódni. Ami történt, az megtörtént, és jól tudom, neki ezerrel nehezebb volt ezzel megbirkózni, mint nekem.

Miután talán már öt perc is eltelik anélkül, hogy bármiféle reakciót adna, egy lépéssel átszelem a közöttünk lévő távolságot, és kezeimet a dereka két oldalára simítom, majd egy egyszerű mozdulattal megemelem, és felültetem a komódra. Száját szólásra nyitná, de egy fejrázással jelzem, hagyja a fenébe. Úgysem engedem el.

Két lába közé állok, és egyik kezemmel a csípőjét fogom, másikkal a tarkójánál fogva a mellkasomhoz húzom. Reszelősen fújja ki a levegőt, két kézzel a pulóverembe kapaszkodik a derekamnál fogva.

- Harry, nem teheted ezt velem. Tegnap megbeszéltük, hogy minden, ami a múltban történt, az ott is marad. Megcsókoltál. Rendben, jó, nem ellenkeztem, de nem ez a lényeg! Visszavittél Aggyhez. Homlokon csókoltál, pedig tudod, mit jelent számomra egy homlok puszi. Reggelre hagytál egy üzenetet, amit egyébként még ki kell fejtened! Megjelent Caleb, és közölte, hogy szabályszerűen elmenekült, mert olyan hangosan vitatkoztatok Kendallel, majd egész nap bunkó voltál mindenkivel, aki csak hozzád szólt. Beleértve engem is. Nehogy félreérts, nem kérek különleges bánásmódot, hiszen ahogy te mondtad, még csak barátok sem vagyunk… De akkor legyél szíves közölni velem, mégis hányadán állunk egymással, mert nem tetszik, ami most van.

- Miért kell döntenem? Nem lehet csak kiélvezni, amíg tart, és utána szembesülni a következményekkel?

- Az élet nem így működik, Harry. Az enyém legalábbis biztosan nem. Én inkább megelőzném a felesleges fájdalmat, amit okozni fogsz, amint elengedsz – suttogja.

- Nem muszáj tudni, hányadán állunk – kötöm az ebet a karóhoz, az én hangom sem erősebb a suttogásnál. Még mindig a karjaimban tartom, és nem is akarom elengedni. – Mi…

- Harry. Nincs olyan, hogy „mi”. Nem lehet olyan, hogy „mi”.

- Szerintem soha nem volt, hogy ne lett volna.

- Dehogynem! Amikor elhagytalak! Amikor nem találkoztunk évekig, és ki-ki élte a saját életét! Amikor újra találkoztunk, de nem beszéltünk, mert miért is beszéltünk volna?! Ki akar többször is a tűzbe nyúlni, mikor pontosan tudja, hogy csak megégeti magát? Mert mindketten voltunk akkora hülyék, Harry! Képes voltál velem megszerveztetni a bulidat, de ne fussunk ennyire előre: hogyan is találkoztunk újra? Ez jól sült el? Már másodjára dolgoztam nektek, basszus, de a második egy kicsit azért érdekesebb volt, nem? Mindenki rajtam nevetett… Még ha ezt akkor nem is tudtam, mert nem nyíltan tették, most már tudom. A hírek is lehozták. „Harry Styles ex-menyasszonya szervezte a volt bandatag eljegyzési buliját!”. Visszakézből felpofoztál azzal, hogy velem szerveztetted meg a bulidat, az új menyasszonyod oldalán! Basszus, bármennyire is igyekeztem, akkor is szarul esett – hangjában elkeseredettség csendül. – Milyen hatással van ez a karrieremre, amiről azt hittem, rendben van, és erre kiderül, hogy a sikerem, a nevem neked volt köszönhető?! Úgy gondoltam, menj már a fenébe, Styles! A világ ismerhetne úgy is, hogy Ava Heart és nem, mint ex-Mrs Style! Viszonylag gyorsan túllendültem ezen, amikor rájöttem, felesleges ilyeneken rágnom magam, úgysem tudok rajta változtatni, maximum bebizonyítani, hogy nem így van. Nem tudom, sikerült-e, de nem is ez a lényeg. Tegnap megbeszéltük, hogy tartjuk magunkat valamihez. Azt a csókot foghatjuk fel úgy is, hogy megpecsételtük az eskünket – elhallgat, amikor rájön, milyen ismerősen hangzanak a szavak. Egyszer már majdnem voltunk olyan helyzetben, hogy ez bekövetkezhetett volna. – Tovább léptünk, muszáj megtennünk, Haz… és mégis itt vagyok veled, egy szobában, sötétben, és érzek valamit, amit nem kellene! Tegnap óta pontosan tudjuk, hogy a tűzzel játszunk, Haz. – Megremeg a hangja. Tudom, hogy csak bántani akar, fájdalmat okozni, mert ő is így védekezik. Nem hibáztatom érte, és tudom, hogy megérdemlem. – Minden egyes alkalommal, amikor hozzám érsz, a tűzzel játszunk. Nem lenne szabad. Pontosan tudjuk, és mégis itt vagyunk, miközben a barátaink kint várakoznak, hogy vacsorázzunk. Folyton fájdalmat okozunk egymásnak, Harry. Mondd meg… Te miért akarsz folyton fájdalmat okozni nekem, hm? Te vagy az, aki több vasat tart a tűzben, nem én! Én tiszta lapokkal játszom, az istenit is!

- Azért égetem meg magam folyton, mert mindig úgy gondolom, megéri. – Nem válaszol. – De ezek szerint nem.

- Jajj, Haz... ne legyél mártír – nevet fel keservesen, hangja csak úgy csöpög a szomorúságtól. Még mindig nem engedjük el egymást. Ez a legfurcsább helyzet, amiben valaha részem volt. – Közös döntés volt, hogy ebből nem lesz semmi. Megegyeztünk, Haz. Nem is lehetett volna, ha már itt tartunk. Esélytelen küzdelem volt, ezt mindketten tudtuk.

- Ezzel magadat győzködted.

- Meglehet – rántja meg a vállait. – Több forrásból azt kaptam, így lesz a legjobb: és én elhittem. Inkább beláttam. Sőt, most is meg vagyok győződve az igazamról. Tudod, mi volt az, ami viszont feltette az i-re a pontot? Amikor eljegyezted Kendallt. Nem tetted volna meg, ha nem szereted. Úgyhogy ne gyere itt nekem ezzel a maszlaggal, kérlek!

Csöndesen hallgatom Ava kifakadását. Nem tudok, és nem is fogok ellenkezni. Tudom: addig nem nyugszik le, míg teljesen ki nem adja a haragját. És minden oka megvan mérgesnek lenni. Most talán támad, de valahol legbelül érzem, hogy csak a fájdalom beszél belőle.

- Nézd… Ezt tegnap már megbeszéltük, Harry. Mindig is szeretni foglak. Örökké szerelmes leszek beléd, Styles, bármi történjék is; ez az érzés soha nem fog megszűnni. Olyan, mint amikor az elvált szülők halálukig kötődnek egymáshoz, mivel ott van a közös gyerekük. A mi helyzetünk még ha nem is teljesen, de sok pontban megegyező. – Sok mindenre számítottam, de erre nem. – Haz. Kérlek... ne kergessük egymást feleslegesen, mert ebből semmi jó nem sülhet ki!

És BUMMM. Ennyi kellett. Eddig bírtam. Mielőtt még egy utolsót döfhetne a szívembe, gyorsan eldöntöm, hogy bebizonyítom, hiába győzködi magát. Ő hozzám tartozik, én meg hozzá. Belefáradtam, hogy évek óta az ellenkezőjét bizonygatjuk, miközben olyan sokkal egyszerűbb is lehetett volna!

Fejét hátradöntve ajkainak esek, s nem engedem el. Boldogan konstatálom, hogy nem ellenkezik: ahelyett, hogy ellökne magától, kezeit derekamról felvándorolva nyakam köré fűzi, és még közelebb húz magához. Lábait csípőm köré fonja, majd mintha pillanatnyilag elbizonytalanodna. Hátradől, hogy elhúzódhasson.

- Soha ne mondd, hogy soha, Avie, mert gyűlölöm a hazugságot. – S ezúttal ő hajol felém, s csókol meg.

Üdv, hello!
Már csak két rész van hátra, el sem hiszem... Ez a fejezet volt az, amitől mindig is tartottam, és valahogy nagyon nehezen ültem le leírni. Többször is nekifogtam, de minden alkalommal kitöröltem. Viszont ma valami bekattant, és egy ültő helyemben megírtam az egészet. Egyszer sem álltam fel, pedig higgyétek el, már végem :')  Remélem, megérte, mert én imádom, és remélem, nektek is tetszeni fog. Vigyázzatok magatokra és egymásra is! <3 

Sok puszi, L