Nyolc // Undorító csókok szorító ölelésében

Zihálok. Érzem, amint a mellkasom egyre gyorsabban emelkedik és süllyed, és két kezemmel tépem a hajamat. Az őrület szélén állok, újra. Nem foglalkozom a külvilággal, pár perc elteltével már azt veszem észre, térdemet átölelve előre-hátra dülöngélek, és az emberek fogyatkoznak körülöttem, a mozdulatok lelassulnak, és összefolynak.. Az emlék elmém legmélyére hasít, rendkívüli fájdalmat okoz, úgy érzem, belepusztulok. Hosszú évek óta nem éreztem már ekkora fájdalmat, amit Eaton a szavaival okoz, és bár furcsa egy gondolat, annyi szent, de már annyira megszoktam, s annyira az életem részévé vált már, hogy egészen hiányzott az érzés.

Hangokat hallok. Érzem, hogy valaki megérint, az arcomba hajol, megráz... Érzékelek mindent, de mégsem. Még soha a büdös életben nem gondoltam bele ennyire, mint most. Még soha nem éreztem ekkora súlyt a mellkasomon, mint most. De legalább nem sírok... Ez is valami...

Tudom, ki szeretne magamhoz téríteni, és kirázni ebből az állapotból. Ronnie hatalmas erővel bír, mert akárhányszor összezuhanok, ő felránt a gödörből. Sosem leszek képes neki illő mértékben megköszönni, amit értem tett már, ehhez egy élet nem elég... És most is itt van velem! Elképesztő ez a lány, a legjobb barátnőm. Rá számíthatok, jelen pillanatban úgy érzem, ő az egyetlen. És éppen ezért lep meg az, melyet újabb fél óra elteltével Liam mond nekem, már a szobámban, az ölében ülve, halkan és félve suttogva.

- A barátnőd elment azzal a suhanccal, azt mondta, majd jön.
Bólintok, miközben gondolatok ezre suhan át az agyamon. Elment Eatonnel? Itt hagyott, mikor ő az egyetlen, akire egy ilyen helyzetben számíthatok? Mi?! – Nyugi, Ava... Csak a boltba ment le, Eaton pedig bepattant a csomagtartóba...
- A csomagtartóba? – Ez az ember sem százas... De én miért pont erre kérdeztem rá? Valószínűleg én sem vagyok az. Mármint százas...
De miért ment vele?!
És... He?!
- Ja – von vállat. – Niall pedig azt hiszem ment velük, hogy kettesben lehessünk, szóval... Ez van.
Innentől egy kis ideig csönd van köztünk. Ő sem erőlteti a beszélgetést, és én sem, de jó ez így, mert nem mondanám kifejezetten kínosnak, mindinkább kellemesnek ezt a csendet. Hiszen ez egy nagyon tiszta dolog... Áldott, jóformán. Közelebb hozza az embereket, mert csak azok képesek egymás mellett csendben ülni, akik között megvan az összhang. Ez az élet nagy ellentmondása, nem?

Legközelebb újabb egy óra elteltével gondolkodom csak el a dumáláson. Már elfeküdtünk az ágyon, fejem Liam mellkasán pihen, és elképesztően élvezem. Valahogy olyan meghitt a légkör, és olyan mérhetetlen nyugalmat hoz magával ez a srác, hogy ha nem feküdnék éppen, tuti megszédülnék tőle.
Visszakaptam, Liamet. Megérdemlem egyáltalán? Folyton folyvást ezen agyalok, s ismételgetem magamban, de sosem voltam jó a dolgaim és érzelmeim rendezésében, tisztázásában, ezért nem is kerítek neki túl nagy feneket.

- Sosem veszítettél el, hugi. – Először azt hiszem, csak úgy megszólalt, esetleg nem is nekem mondja, hanem mondjuk a plafonon mászkáló légynek – ami már az én figyelmemet is felkeltette, hiszen de lennék én a helyében! –, de utána leesik, hogy mit és kinek mondta, s felemelkedem a párnámról, vagyis Liam mellkasáról. Szemeim megtelnek könnyekkel, majdnem felzokogok az érzéstől, s az unokabátyám nyakába bújok. Amikor azonban már válaszolnék is valamit, az ajtóm kicsapódik, és barátnőm feldúlt alakja jelenik meg előttem.
- Jól vagy, Bipi?
- Persze – válaszolok hűvösen, még mindig Payno ölelésében.

Tudom, nem az ő dolga velem lenni, senkié sem lenne, de az évek alatt már annyira hozzászoktam a jelenlétéhez, támogatásához, segítségéhez, hogy valamilyen szinten nagyon is rosszul esik, ha nem így cselekszik. Mint jelenleg. Ez van.
- Ne haragudj, Bipi, csak...

Nézem, amint magyarázatot keres. Dús barna haját füle mögé tűri, s tekintetét a vele szemben lévő falra szegezi. Ha hazug indokot keres, sosem néz a szemembe... De nézzük a negatívum pozitív oldalát! Legalább nem hazudik egyenest a szemembe.

- Magatokra hagylak titeket. – Liam feláll mellőlem, puszit nyom a halántékomra, majd a nappaliba indul, feltehetőleg Niallhöz. Legalábbis remélem, hiszen hallom Eaton hangját, amint a tévével vitatkozik, és nem szeretnék ma még az ő párbajukkal is foglalkozni, mert a fejem már így is elviselhetetlenül fáj.

Azt mondjuk nem értem, Eaton miért van itt, s Ronnie miért nem rakja ki a szűrét, de nem szólok bele, mert nem az én ddolgom. Na jó... azért nem szólok bele, mert Ronnie-tól akarom hallani, mekkora féreg ez a srác. Értsen egyet velem, még úgy is, ha nem tudja az Eatonnel való közös múltamat.

- Aranyos – szólal meg végül barátnőm, és Liam után fordul. Így próbál beszélgetést kezdeményezni, azt hiszem, plusz a témát is terelni akarja, hiszen magyarázatot még mindig nem ad a távozására. Viszont muszáj egyetértenem, kifogott egy olyan témát, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni.
- Az – bólintok mosolyogva, miközben törökülésbe tornázom magam, és megpaskolom a takarót magam mellett. Ronnie nem habozik mellém pattanni, s ugyan olyan helyzetbe ülni, mint én. – Mi újság?
- Röstellem, amiért elhúztam - böki ki végül, és nem linkel, kerít, ami külön öröm. – Én szoktam itt lenni, és sajnálom, csak mérges voltam, és gondolkodás nélkül a tetkószalonba hajtottam, szerintem néhány szabályt megszegve, hogy ott aztán leszúrjam Bobot, amiért megcsinálta azt a nyavalyás tetkót ennek a baromnak.
- Bob és szabályszegés? Jajjajj – összegzem, és felröhögök. – Szegény embert utálhatták a szülei.
Ronnie felnevet, én pedig követem. Nem tudunk sokáig komolyak maradni, mert mindig jön valami, ami megtöri a jeget. Ettől – is – jó a barátságunk. 

De attól még remélem, nem kell túl mélyre nyúlnunk a tárcánkban a ceh miatt.
- Szerintem a Bob a Robert becézése, nem?
- Passz – vonok vállat. – Viszont az fix, hogy ki lennék akadva, ha a szüleim Bobnak neveztek volna el.
- Tekintve, hogy nő vagy... Azt hiszem, én is. – És innentől fogva tényleg nem bírjuk ki nevetés nélkül. Az egész ház a mi kacajunktól zeng, és ez mérhetetlenül boldoggá tesz engem, miközben gondolkodóba is ejt: tiszta paradoxon, hogy én mindezek után még nevetni tudok, ráadásul tiszta szívemből...

Már késő van, amikor Liam és Niall bejelentik, menniük kell, mert a menedzsment másnap korán reggel megbeszélést tart, melyen ott kell lenniük, fitten és készen. Megköszönik, amiért itt lehettek, és kibírtuk őket, én pedig nem győzök bocsánatot kérni, amiért engem kibírtak. Hiszen bárhogy is nézzük, a kis akcióm nem éppen egy szokványos esti rituálé... Hála Eatonnek, de nem foghatom rá teljes mértékben, hiszen egy kis erőlködéssel simán lepergett volna rólam, ha erősebb lennék.
A nappaliban henyélünk, Ronnie lába az ölemben, Eaton cucca az előtérben, a srác a vendégszobában és a tévében Spongebob dalolászik, amikor is telefonom jelzésére leszek figyelmes, s miután feloldom a képernyővédőt, elolvasom a Maynától jött SMS-t.

Feladó: Maynes

Üzenet:

Mit szólnál egy bulihoz a Draytonsben? Kihagyhatatlan, csajos és esküszöm, még sosem láttam egy helyen ennyi szexi pasit!

Mosolyogva rázom meg a fejemet, és egyből válaszolok is a lánynak.

Feladó: én

Üzenet:

Emlékeztetnem kell, hogy boldog párkapcsolatban élsz, vagy inkább tegyem meg később? Amúgy nem hiszem, hogy aktuális.

A készüléket magam mellé rakom, s miután rövid idő elteltével sem érkezik válasz, megpaskolom Ronnie lábát, és felé fordulok a sötétben, ezzel is felkeltve figyelmét.
- Mayna írt, buli van az Draytonsben.
Bár alig látok valamit, sőt, szinte semmit sem tudok kivenni, de mégis észreveszem, ahogy barátnőmnek szabályszerűen felcsillan a szeme.
- Egy ilyen nap után kötelező elmennünk! Nekem távol kell lennem Eatontől, rád meg amúgy is rád férne egy kiadós, vedelős „eszemet vesztem”!
- Azt írtam, hogy nem aktuális – idézem, miközben elhúzom a számat. – Nemrég majdnem beájultam, annyira fájt mindenem, most meg menjek, és igyam le magam a sárga földig? Nem lenne ez képmutató a részemről? 

Főleg, hogy sosem részegeskedem.
Jó, a sosem erős kifejezés... Mondjuk úgy, inkább a Harry utáni időkben nem jellemző rám az, hogy a tudatlanságig eljuttassam magamat.
Megrázza a fejét.
- Ellenkezőleg. Pont emiatt kell odamennünk!
Sejtem, úgysem hagyja annyiban, és miután leküzdöm, hogy a fenébe, „miért szóltam egyáltalán?”, vonakodva bár, de kezeim közé veszem a telefonomat. Tudom, hogy Ronnie mennyire pörgős lány, és azt is, hogy oda meg vissza van az Draytonsért, nekem meg nincs jogom tönkrevágni ezt az estét... Vagyis még jobban.
Éppen ebben a pillanatban érkezik meg az újabb SMS. Remek időzítés...

Feladó: Maynes

Üzenet:

Mégis miért? Buláááj van, hé! Egy kis ereszd el a hajam mindenkire ráfér, még hétköznap is! Holnap kiveszel egy nap szabit, rád fér... Vagy majd másnaposan mész gürizni. Nekem mindegy perpillanat, mert esküszöm, egy pasi szobára akar vinni, és valamiért nagyon bejön az ötlet!

Reflexből megint majdnem megírnám neki, „Dolannel mégis mi lesz?!”. De visszafogom magam, és ennyit írok:

Feladó: én

Üzenet:

Tudtommal a Draytonsben nincs szoba... Hacsaknem a mosdóba mész térdepelni... Tudod, hogy szeretlek! :D És gondolkodunk rajta!

Magamban jót nevetek a poénomon, bár tudom, Mayna nem éppen így fog reagálni. Mindenesetre meg kell hagyni, furcsa egy humorom van... Viszont határozottan jobb, mint anno volt, még Londonban. Mit tesz egy kis környezetváltozás, ugye?
- Amúgy tudod, mire gondoltam? – fordul felém R. Egy marék pattogatott kukoricát tart a kezében, s miközben a szájához emeli a mancsát, az szétszóródik a kanapén. Tévézés után általában egyből, gondolkodás nélkül takarítani kezdek, úgyhogy nem háborodok fel, csak én is veszek egy marékkal.
- Nem, de úgy is elmondod.
Ronnie megforgatja a szemét, s kikapcsolja a tévét, hogy teljes figyelmemet neki szentelhessem, és ne csak úgy tegyek, mint aki a szavaira koncentrál.
- Leszarom Eatont. Nem ez az első, hogy így esett be, de most még tetkót is csináltatott! Egy normális kapcsolat nem úgy működik, mint a mienk, és... Basszus, örüljön, hogy estére maradhatott!
- De azért a ruháit kiraktad középre – szúrom közbe, majd felhördülök, amikor Ronnie kikérve magának dob egyet a még mindig az ölemben lévő lábán. – Igazad van. Add ki az útját. Told az arcába az ajtót, mondjuk...
- Azért ennyire nem kellene támogatnod – nevet fel, azonnal követem. Én nem vagyok olyan jó a „támogatásban”, mint ő...
- Én is mondok neked valamit – szólalok fel egy idő után, Ronnie rám kapja tekintetét a már visszakapcsolt tévé képernyőjéről. – Menjünk el arra a vacak bulira! Mayna valószínűleg egyébként is éppen azon gondolkodik, a szervezetébe juttatott rengeteg alkoholnak köszönhetően megcsalja-e Dolant...
- Ez komoly?! Úristen – nevet fel teli szájjal, igencsak meglepődve. Nem tudom, engem annyira nem hökkentett meg... Az ittas, vagy kicsit becsípett Mayna valahogy mindig szabad szelleműbb, de ettől kicsit viccesebb is. – Ezt mindenképpen látnom kell! – jelenti ki, majd talpra áll, és rohanni kezd, közben még hátrakiáltva a válla fölött: – Stipi-stopi a fürdőszoba!

Körübelül tizenegy óra lehet, mikor én még mindig a szekrényem előtt ácsorgok, és totál tanácstalan vagyok. Mit kellene felvennem? Nem tudom, ez mégis milyen buli lesz... Amolyan „ereszd el a hajam”, vagy inkább afféle esti-iszogatós parti, esetleg olyan, hogy egy boxban azon nevetünk, az alkoholnak köszönhetően ki milyen arcokat tud vágni? Mondjuk ez a három egy idő után úgyis egybefolyik, szóval ezen felindulva választok végül egy fekete csőnadrágot, s egy hozzá illő blúzt, mely egyébként az egyik kedvencem, s a szokásosnál mélyebb is a dekoltázsa. Nem tervezek semmi extrát, és tetszeni sem szeretnék senkinek, vagy felkelteni bárki figyelmét, ezért rábólintok, majd a ruháim felvétele után füstös sminket viszek fel arcomra, s mivel nem foglalkozom vele túl sokat, egy gyors fésülködés után késznek nyilvánítom magam.
- Megvagy? – kérdezem, mikor kisétálok a nappaliba. Lábamra tornacipőt húzok, és nem törődök vele, ez mennyire nem bulizáshoz illik... igazából úgy az egész kinézetem, mivel tudom, hogyha kirívó ruhákba bújnék, akkor nem érezném magam teljes mértékben szabadnak jelenleg, és ezért inkább maradok a jól megszokott öltözetemnél, bár egy fokkal hosszabb nadrágban.
- Már csak rád vártam. – Ronnie felpattan a kanapé karfájáról, miközben leakasztom a dzsekimet a fogasról. Ráemelem tekintetemet, és elkönyvelem magamban, Ronnie komolyan gondolta, hogy tojik Eatonre, és elengedi magát... Piros, csuklójáig és combja közepéig érő kockás overálja kiemeli fekete harisnyába bújtatott hosszú lábait, melyre szintúgy sötét színű magassarkút húzott, s ő is csupán egy leheletnyi sminket vitt fel az arcára, mégis szépen, és nőiesen dögösen fest.
- Azta... kitettél magadért! – csettintek egyet dicséretképpen. – Egész este rajtad kell majd tartanom a figyelmemet, nehogy elkallódj.
- Már javában este van, Ava – javít ki jókedvűen. – És ne félj... Én már régen elkallódtam!
Ebben igazat adok neki. Ronnie még csak most lett nagykorú, első éves egyetemista, és kettő évvel idősebb is vagyok nála, sokszor mégis ő az, aki helyénvalóbban viselkedik... De mindennek ellenére cseppet sem mondható normálisnak, visszafogottnak vagy bármi ilyennek.
- Hívtál taxit?
- Naná. – Határozottan bólint, s az előszoba felé indul. Vállára teríti a lenge kabátját, és táskáját kezébe véve kinyitja az ajtót. – Kint vár ránk, szerintem igyekezhetnénk, mert tudod... Annál előbb érünk haza – próbál győzködni. Felnevetek, de eléri célját, mert kezdeti bizonytalanságomat és visszakozásomat lenyelve követem, és miután kulcsra zárom a házat, Ronnie mellé ülök a hátsó ülésekre. A Draytonsig tartó út már szinte órákig tart, és én mindvégig az ablaküvegnek támasztom a fejemet azon agyalva, mégis miért van ilyen rossz előérzetem? Egyre csak erősödik, és furcsa gondolatok kavarognak a fejemben... Amikor legutóbb ott jártunk, nekem kellett Maynát hazarángatni, Ronnie-t pedig a kocsiba tuszkolni, majd otthon elaltatni... Kell nekem ez egyáltalán? Igen. Azt hiszem, pont ez kell most nekem.

A kocsi egyszer csak leparkol a Drayston bejárata előtt, és miután kifizetjük a fuvart, ki is szállunk a járműből. A bejárat előtt hosszú sor kígyózik, amit furcsállok, aztán meggondolva magam belátom, tizennégy évesen tényleg nincs jobb dolga az embernek, mint egy szép hétköznapi estén jól bebaszni... Kit áltatok?! Én sem voltam sokkal jobb.

Nem tudja elkerülni a figyelmemet, hogy miután beállunk a sor végére egy srác mögé, mennyien megbámulnak. Nem tudom, ez Harry miatt van-e, vagy esetleg az anti-bulis megjelenésem okául, de végül úgy vagyok vele, tojok a véleményükre, mert itt realizálódik bennem a tudat; én ma este el akarom ereszteni magam! Az utóbbi időben tényleg piszkosul le voltam amortizálódva, ráadásul a mai nap után rám fér egy kis „buláj”, ahogyan azt Mayna írta az első, vagy a második SMS-ében...
Nem tart sokáig, mire bejutunk, csupán leellenőrzik az érvényes személyinket, és már bent is vagyunk. Bent dübörög a zene a hangfalaktól, szinte a mellkasomban érzem a basszust. Vonagló testek sziluettje tűnik fel, és mondhatni vágni lehetne a füstöt, de láthatóan ez nem zavar senkit, inkább csak felizgatja az embereket. Velem sincs másképp, csak az esetemben csupán az adrenalin fokozódik a testemben, és kissé felpörgök, míg a többi emberke egymásnak dörgölőzve vonaglik.
- Nézzünk magunknak egy szabad asztalt, majd kerítsük elő valahonnan Maynát! – Megpróbálom túlkiabálni a zenét kisebb-nagyobb sikerrel, és csak onnan tudom, hogy javaslatom nem talált süket fülekre, hogy Ronnie körbenéz, végigpásztázza tekintetével a tömeget, majd megindul oldalra, az ülőhelyek irányába. Ezek szerint először ezt tesszük, rendben van.

- Ugye megpróbálod jól érezni magad? Ne legyél ma is morcos... Légy a három hónappal ezelőtti Ava! – kérlel óvatos, de azzal a tipikus bulizós mosollyal, fülemhez hajol, hogy értsem is.  Jóformán ordibálnia kell, hogy meghalljam, olyan hangosan dübörög a zene, pláne, hogy a hátunk mögött is van egy hangszóró.
Megadóan felnevetek, majd ugyan olyan hangsúllyal válaszolok.
- Én inkább a három évvel ezelőtti Ava lennék, de azért köszi!
De ezzel igazat mondok?
- Hé... Londonban nincsenek ilyen menő helyek! – állítja, mint mindig, mikor bulizni megyünk. – És innentől kezdve nem téma a múlt, okés? Pasizz be, táncolj, igyál... Érezd jól magad, de előtte még kerítsük elő Maynes-t!
Helyeslően bólintok egyet. Én is ezt javasoltam röpke öt perccel ezelőtt...
- Milyen italt hozzak neked?
Mindig én gondoskodom róluk, bár ennek indokát nem tudom. Talán azért, mert én vagyok az idősebb, s talán azért is, mert ha esetleg gond akad, bármiféle szívbaj nélkül elintézem.
Gondolkodó arcot vág; természetesen kívülről fújja az itallapot, végül pedig csillogó szemekkel rávágja.
- Egy Bellinit. – Kedvenc italát kéri, pedig ettől mindig jól kiüti magát. Ennek ellenére bólintok, és a táskámat mellé helyezve a pult felé igyekszem. A könyökömmel töröm az utat magamnak, majd mikor megérzek két kezet a derekamon, dühösen megpördülök a tengelyem körül.
- Ne érj hozzám! – Szemeim szikrákat szórnak, majd mikor újra elindulok célom felé, kárörvendően felnevetek, amint felrémlik előttem a srác értetlen, és kicsit talán még ijedt pillantása. Ennyit arról, hogy ismerkedek! De ideges leszek a tudattól, hogy hozzám ért... Hát... egy olyan ember, aki nem ő. Áh, szánalmas vagy, Heart!
A középen elhelyezkedő pultszigethez érve rákönyökölök az asztallapra, és várok, amíg a csajszi engem is észrevesz. Elég sokan vannak még előttem, de ráérek, és nem sietek sehova, ezért nem  is hisztizek, mint ahogyan azt a mellettem lévő vörös hajú, miniruhában sipítozó csajszi teszi.
- Ava? – hallom egyszer csak az ismerős hangot, ahogy nevemen szólít. Érdeklődve fordulok a hang felé, majd megölelem a kicsit már dülöngélő barátnőmet. – Hát eljöttetek?
- Mhm – bólintok.
Nem válaszoltam volna üzenetben? Úgy rémlik, pedig.
- Mit isztok? – érdeklődik. – És merre van Ronnie?
- Egy Bellinit és egy Acapulcot, már ha egyszer megkapnám őket, Ronnie pedig hátul ücsörög egy asztalnál – adom a gyors és tömör választ, igencsak hadarva, és halkan is beszélve.
De Mayna bólint, miszerint megértette. Jó a füle, és az alkohol az ő esetében felélénkíti az érzékeit.
- Bellini... Vodka és kávélikőr, ugye? Ki fog ütni.
Megforgatom a szemem.
- Ronnie-é, és szerintem tudja... Almalevet csak nem ihat! – nevetek fel, Mayna követ. Nem értek mondjuk 100%-osan egyet magammal, de igaza van Ronnie-nak, és nem lehetek mufurc... Még annak tudatában sem, hogy holnap hulla leszek, és ki fogok készülni a koránkeléstől és a munkától.
A platinaszőke pultos csaj végre észrevesz, és elénk állva felveszi a rendelést.
- Mivel szolgálhatok? – mosolyog ránk. Na, legalább a kinézete ellenére ő kedves, és nem utálja az életét a sok rendelés és patália ellenére sem!
- Egy Bellinit és egy Acapulcot kérnék – mondom válaszul, aztán Mayna felé fordulok. – Te kérsz valamit?
- Á... Dolan az előbb felhívott, azt mondta, csak csínján, úgyhogy lassítok.
- Még nem csaltad meg? – kérdezem incselkedve, Mayna rám nyújtja a nyelvét, miközben a csaj kiadja az italainkat, és én ki is fizetem azokat. – Köszi – mosolygok rá a csajra, csak kicsit erőltetetten, másodjára köszönöm meg. Azonban ez a görbe azonnal eltűnik, amikor a következő pillanatban megfordulok, és valaki nekem jőve rám borítja az italokat.
A francba is, az egész a felsőmön landolt! Valójában nem tudom, mi zavar jobban. Az, hogy a srác barna szemei az átázott felsőmre tapadnak, vagy, hogy Mayna kárörvendően nevet, esetleg, hogy máris bűzlik a blúzom az alkoholól? Rejtély. De Mayna miért nevet ki? Nem szeretem, amikor be van csiccsentve, mert ilyenkor mindig olyan, mint a régi énem.

Itt még azt hiszem, ennél már tényleg nincs rosszabb. Az alkohol a melleim közé folyik, a felső a bőrömre tapad, és ez frusztrál, főleg, amikor a srác hebegve bocsánatot próbál kérni. Ez az, ami ráteszi a pontot az „i”-re, pedig szegény eléggé meg van ijedve, és még csak nem is részeg, legalábbis így tűnik.
- Oh, cseszd meg! – förmedek rá, végre valahára visszatérve a széttárt karral való hitetlen bámulásból, mely tuti eltartott pár percig. Ahogy a mosdó felé robogok érzem a talpam alatt ropogó szilánkokat, és még inkább dühít a tudat, hogy ezt is nekem kell majd feltakarítani! Dühömben és tehetetlenségemben csikorgatom a fogamat, s húzogatom a pólómat, mert kezd nagyon kényelmetlen lenni. Tényleg ez a világmindenség legrosszabb napja... Nos, itt még nem sejtek semmit.

Nem kell sok idő, hogy rájöjjek, a mosdó nem éppen a legjobb választás arra, hogy rendbe hozzam magam, mivel rosszabb dolgokat látok, mint eleve terveztem vagy valaha is hittem. De nem bírom ki, így egy szabad fülkébe érve leveszem a dzsekimet, majd kibújok a felsőmből is. Piszok meleg van, meglepő, hogy eddig kibírtam a ruháimban, és nem szabadultam meg a kabátomtól egyből, miután beértünk, de kisebb bajom is nagyobb annál, hogy ezzel foglalkozzak. Visszahúzom a dzsekit, és a blúzomat a kezemben tartva lépek ki az előtérbe, hogy ott figyelmen kívül hagyva a nyögéseket és az egyéb hangokat, melyektől rám tör a hányinger, egy kéztörlőt benedvesítve megtisztítsam a mellkasomat a löttytől, mely már széthúzza a bőrömet, és roppant kényelmetlen.
- Csak én lehetek ilyen peches...
- Ne haragudj, kérlek – fogja meg valaki a vállamat, egyből megfordulok. Szembe találom magam azzal a sráccal, aki nekem jött, és bár először legszívesebben rákiabálnék, mégsem ezt teszem. Bár miután észreveszem, hogy a mellemet bámulja, legszívesebben meggondolnám magam...
- Segáz... Hidd el, nem ez a napom legrosszabb esete.
Miért nyugtatom? Hibáztatnom kellene, de valahogy nincs hozzá kedvem.
- Fél egy van... Ez egy új nap, de legalább tudom, megalapoztam a hangulatodat.
Felnevetek. Nem is olyan rossz fej, mint gondoltam, de persze nem állok le vele csevegni, csak intek egyet, kikerülöm, és kilépek a helységből. Otthagyom a srácot a női mosdóban. Hm.

Az asztalunk felé indulok, mikor is feltűnik a pult körül sepregető Mayna alakja, s felnevetek. Elvégzi helyettem a piszkos munkát... De mivel miatta kerültem ilyen helyzetbe, hiszen ő hívott ide hagyom, és nem veszem át tőle. Csakhogy a következő pillanatban felkapja a fejét, mintha megérezné, hogy figyelem, s jót mulatok rajta. Eliszkolok, mert nincs kedvem sepregetni, és a pulthoz sem szándékozom újra beállni. Az asztalunkhoz érve Ronnie hatalmasra nyílt szemekkel néz rám, és a már összegombolt felsőmre. Tekintete az italok után kutat, majd újra a kezemben tartott felsőmre siklik, s aztán megszólal.
- Mi történt? Ugye nem...
- Dehogy is! – szakítom félbe. Nem vagyok én olyan lány... Most már. De ezt neki is tudnia kellene.
- Akkor?
- Egy ütődött, de szexi fickó leöntött... A pia is oda, bocs, majd hozok másikat, vagy nemtom'. De figyelj... Kimegyek egy kicsit a friss levegőre, okés? – kérdezem, s felkapom a táskámat. Ronnie összeráncolja a homlokát, és marokra fogja retiküljét.
- Menjek veled?
Megrázom a fejem, majd közlöm vele, érezze jól magát, de azért vigyázzon magára, amíg én vissza nem jövök. Azért mégis csak én vagyok az idősebb...

Kiérve nyugtázom magamban, kicsit jobb a levegő. Bent rettentően melegem volt, de nem lehetek egész este egy alkoholtól bűzlő felsőben, muszáj voltam megszabadulni tőle, de azért sajnálom, amiért így végezte. Szerettem, talán ez az egyetlen olyan darab, amit tényleg, 100%-osan önszántamból vásároltam meg, és nem Ronnie beszélt rá.
Percek óta sétálgatok, a hátsó kijárat közelében maradva. Elgondolkodom, Liam vajon mit csinálhat most, majd őt követi Harry alakja, míg végül el nem jutok apámig és a bátyámékig. Évek óta nem találkoztunk, apámmal gyerekkorom óta, bár a másodikat egyáltalán nem bánom. Aidan és Andrew hiányoznak, bármit megtennék, hogy szóba álljanak velem, de miután anno kihagytam anyu temetését, örökre elástam magam a szemükben. Még az apám is ott volt, basszus! Ittasan, büdösen, szerintem öntudat és lakás nélkül is, de ott volt, amikor örök nyugalomra helyezték azt a nőt, aki a világra hozott! És én hol voltam? Azt hiszem, pont Eatonnel.

- Hé, kislány. – A sötétben nem tudom ugyan kivenni hirtelen érdeklődőm arcát, de a hangjától kiráz a hideg, felfordul a gyomrom, és önkénytelenül ki akarom tépni a karomat vasmarka közül. Mindezt egyszerre. Közel van hozzám, túl közel, és megcsapja az arcomat az alkohol tömény szaga.
- Engedjen el! – ficánkolok, szemeimet akaratosan lehunyom, azt kívánom, legyen csak egy kukás emberke, aki megkér, álljak odébb, hogy végezni tudja a munkáját. De nem. Ez tényleg egy részeg fószer, valószínűleg egy alkesz, aki a sok ember közül pont engem talál meg, és pécéz ki magának.
Minden ellenkezésem hiábavalónak tűnik, erősebb nálam, és akaratosan ölelésébe von. Csitítgat, majd be is fogja a számat, mikor látja, nem engedem magam. De miért tenném? Nem nyúlhat hozzám!
- Nem fog fájni, kicsikém, de ha nem fogod be a szádacskádat, kénytelen leszek én megtenni!
És én itt esek kétségbe. Végigfut rajtam a hideg, könnyeim utat törnek maguknak, ahogy rájövök, mi is fog történni, ha nem tudom felhívni magamra valaki figyelmét.
De nem. A hátsó kijárat körül egyetlen árva lélek sem tartózkodik, csak mi ketten. Csak mi ketten. Kiabálok, ordítozom, kapálódzok... Megteszek mindent, hogy kiszabaduljak a karjai közül, hangom tompa zajként hatol az éjszakába, de ezzel csak azt érem el, hogy keze az arcomon csattan, és fejem követi a mozdulatot.
Felzokogok. Nem akarom ezt! Ne!
A fájdalom már most elviselhetetlen, pláne, hogy kezet is emelt rám. Lehet, hogy ez még a legkisebb gondom lesz... Félek, fogalmam sincs, mit tehetnék, amikor két csuklómat átfogva vonszolni kezd valamivel odébb, egy mellékutcába, ami szintúgy üres. Több alakot is látok, ugyanolyanok, mint az, aki jelen pillanatban befogja a számat hatalmas tenyerével, és gunyorosan nevetnek a nyomoromon. Szabályszerűen elfog a rettegés a gondolatra... Ezek többen is vannak!

Aztán hirtelen elfogy az erőm, jóformán feladom. Tehetetlennek látom magam, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy harcoljak az ismeretlennel szemben, vagy a többivel egyszerre, akik mind majdnem kétszer akkorák, mint én! Agyam felmondja a szolgálatot, úgy gondolja, inkább kikapcsol, hiszen nem konzultál végig egy olyan csatát, amit úgysem nyerhetünk meg. Tehetetlen vagyok, és ez megbénít. Nem kapálódzom többet, és ujjaim szorítása is enyhül a férfi alkarja körül. Végtagjaim elernyednek, és tényleg feladom.
- Látod, mennyivel élvezetesebb, ha hagyod magad? – Kezével a mellemet fogdossa, szájával nedves, whiskytől bűzlő csókokat hagy fedetlen bőrömön. Elégedetten felsóhajt, amikor felfedezi, a kabátom alatt csupán egy fekete csipkés melltartót viselek. Undorodom tőle, könnyeim megállíthatatlanul végiggördülnek arcomon. Önelégült hangjától kiráz a hideg, és amikor hatalmas, érdes tenyerével csípőjéhez húzza az enyémet, felsikítok. Nem akarom ezt! Nem akarok a következő áldozata lenni! Nem! Miért jöttem ki egyáltalán? Miért vagyok ilyen felelőtlen? Mikor tűnik fel Ronnie-éknak, hogy túl régóta vagyok már kint? És vajon mennyi fájdalmat képes elviselni a testem? Mindennél jobban lennék most otthon, vagy esetleg Liamékkel. Eszembe jut, ahogy fejemet vállára hajtva úgy éreztem, az életem pár percre ugyan, de egyenesbe jött, mert ő ott volt velem. Nekem. Bármit megtennék, hogy visszahozzam azokat a perceket ezek helyett, ezek helyére! Nem akarok egy részeg pasi karjai között lenni! Nem akarom itt elveszíteni és szétszórni a lelkem utolsó darabjait!

Egy elismerő hümmögés ránt vissza a valóságba, amikor a pasi végighúzza mutatóujját nyakszirtemen, majd egy undorító csókot nyom az érzékeny területre. Basszus, kiszívta a nyakamat...
Anno imádtam, mikor Harry ezt csinálta. Ha a világ tudtára adta, csakis az övé vagyok. Hogy hozzá tartozom. Hogy a szívem az övé. De a tudat, hogy egy ismeretlen, ittas férfi kiszívta a nyakamat elég löketet ad ahhoz, hogy újult erővel küzdeni kezdjek ellene. Újra rángatni kezdem a karomat, majd térdemet meglendítve ágyékon rúgom, és eltaszítom magamtól. Nem várom meg, hogy reagálni tudjon, futni kezdek a macskaköves utcán. Olyan közel van az utca, ahol már emberek vannak, akik segíteni tudnak! Istenem, már nem kell több, csak tíz lépés! De ekkor utolér. Megragadja a karomat, és durván a földre lök. Nem bírom tovább, zokogásom mélyről tör fel. Máshogy sírok, mint pár perce. Ott még azért könnyeztem, hogy vegyenek észre, és mentsenek meg. Most már azért zokogok, hogy éljem túl. Hogy kibírjam. Hogy megmaradjak. Nem bírná ki a lelkem, ha hátralévő életemben magammal kellene hordoznom a tudatot, megerőszakoltak! Azt hiszem, az jelentené a véget számomra.
- Kisszívem, ez nagy hiba volt – morogja félelmetes hangon. Ám ahelyett, hogy ő jönne közelebb, olyat cselekszik, mely bevallom, meglep. Kiegyenesedik, és int egyet a fal felé. Szemeimet lehunyom, zihálok. Majdnem olyan érzés, mint még a nap elején... Istenem, még azt is újra átélném, csak ne ezt! Ne, kérlek, ne! – Bemutatom Jonaht. Boldoggá tennél, ha engedelmeskednél neki, mert különben ő is büntetést kap, drágaságom, akárcsak te!
Jonah? Az apámat is így hívják...
- Kérem, hagyjon békén. – Hangom kétségbeesett, nem találok más megoldást, csak a könyörgést. – Megteszek bármit, csak hagyjon elmenni! Kérem...
- Eh, még mit nem!
Eh? Jézusom... Könyörgöm, ne...
Az apám válasza is ez volt mindenre...
És az apám hangja is ilyen mély, rekedtes és ijesztő volt.
Kérlek, csak őt ne...
De amikor legközelebb kinyitom a szemem, egy olyan személyt látok, akit lassan tíz éve nem láttam. Egy olyan személyt, aki anno tönkrevágta a gyerekkoromat. Egy olyan személyt... akinek a vezetéknevemet köszönhetem. Az apámat. Jonah Heartot.

Hello, görlz!

Nos, hogy tetszett a rész? Remélem, nem akadtatok ki nagyon! Írjátok meg kommentben a véleményeteket, kérlek, mert e fordulat után nagyon fontos lenne nekem a visszajelzésetek. :')

Tudom, tudom... Kicsit sablonos, de eleve így terveztem a dolgokat. Tartogatok még meglepetéseket, nem is egyet, és ez a kis eset fontos momentum a sztori szempontjából, még úgy is, ha belesajdul a tulajdon szívem a történések gondolatába is.

Ps.: Köszönöm az előző részhez érkező kommenteket, és ezt a rengeteg megtekintést! Viszont... Nem értem, elrontottam valamit? Leiratkozott valaki... Segítenétek, hogy vajon miért? Bevallom, rosszul esett, és talán ki tudom javítani a hibámat... 

xoxo, RS