Kilenc // Harry Styles megmentette volt menyasszonyát

Eddig azt hittem, életem legrosszabb pillanata az volt, amikor a templom bejáratából visszanéztem Harryre, és láttam a szemében azt a fájdalmat, érthetetlenséget és kétségbeesést, mellyel a padsorok között rohanó alakomat nézte, és hallgatta az idegesítő magassarkúm sarkának kopogását. Eddig abban a tudatban éltem, ennél rosszabb már nem lehet. Annál a nézésnél és érzésnél nem lehet rosszabb, majd ugye a később történteknél sem. Nos... Naiv vagyok.

Amikor Jonah lehajol hozzám, és nyálas, nedves csókot nyom a nyakamra, felsikítok. Úristen... Kérlek, Istenem! Ne! Csak ne az apám tegye ezt velem! Más se, de ő főleg ne!

Felfordul a gyomrom, és más esetben már tuti kidobnám a taccsot, de ekkor nem. Túl nagy sokkban vagyok ahhoz, hogy bármi érdemlegeset is cselekedjek, illetőleg hányjak. Bár belegondolva szívesen arcom rókáznám ezt az állatot... De az agyam kikapcsol, így nem tudom megtenni.

- Fogd be! – Hangosan kiabál rám, összerezzenek. Könnyeim csendesen csordulnak végig arcomon, vállam rázkódik. Borzasztóan gyenge vagyok... Lelkileg és fizikailag is egyaránt. Agyam egy eldugott részében nyugtázom magamban, ha ezt túlélem, edzeni kezdek. Vajon Ronnie eljárna velem? Vagy Liamet kellene megkérnem? Tuti belemenne...

De amikor az apám újabb csókot nyom nyakamra, majd mellkasomra is, hirtelen rájövök, nem fogok edzeni menni velük, mert esélyem sem lesz rá.

Érdes tenyere felcsúszik a derekamon, felnyögök. Mikor felfedezi a hátam mögött lévő kapcsot, mely a melltartómat fogja össze, elégedett arcot vág. Hála az égnek túl részeg és kábult ahhoz, hogy sikerüljön kikapcsolnia, de hadd ne köszönjem már meg ezt neki, azért!

- Segítsen valaki, könyörgöm! – kiabálok. Az apám a hajamnál fogva tart, hátam ívbe feszül, ahogy próbálok ellenkezni és enyhíteni a fájdalmat, és felhúzott lábaim közé térdel. Mondhatni hídba kerültem, vagyis abba a testhelyzetbe. Nem tudom, mi a rosszabb: A tudat, hogy a saját apám képes lenne megtenni ezt velem, vagy az, hogy a háttérből nevetést hallok, és duruzsolást, ahogyan megtárgyalják, mi történik, s utasításokat is adnak az újoncnak? Egyelőre még nem döntöttem el.

A következő pillanatban hatalmas keze arcomon csattan, érzem vérem vasas ízét.

- Hülye ribanc, kuss legyen! – Fogai között szűri ki szavait, és újból irányomba nyúl, ám ekkor valami megzavarja, és fejét felkapja, tekintetét a Draytons hátsó kijárta felé kapja. Ismerős nevetés ér el fülemhez, szemeim kikerekednek. Kezét számra szorítja, nehogy lebuktassam, szinte levegőt sem kapok. Ám én a következményekkel nem törődve ismét vergődni kezdek. Haza akarok jutni. El akarok innen menekülni.

- Ízi van, hallod? – csattan fel ingerülten az apám újból, és mindkét kezét számra szorítja. Így már nem csak elhallgattat, hanem fájdalmat is okoz, hiszen közben fejemet nagy erővel nyomja a hideg beton felé, ráadásul levegőt is alig kapok. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ez érdekli őt...

Ha most nem fázok fel, akkor sosem. Lábaimmal szüntelen kapálózok, és kezeim nem tétlenkednek: ujjaimmal próbálom lefeszíteni vasmarkait arcomról, ám mikor realizálódik bennem, túl erős, taktikát váltok. Csak a menekülésem lehetősége cikázik lelki szemeim előtt, s ebből felindulva újabbat sikítok, és fogaimat kezébe mélyesztem. Ismét. A fájdalomtól elenged, pár pillanatig döbbenten bámulja a kezét, s az azon lévő fognyomot, én pedig kihasználom a vissza nem térő alkalmat.

- Ronnie!

- Mi a...! – Hallom meg a következő pillanatban azt a hangot, melytől egy pillanatra teljesen lefagyok. Hallom barátnőm kétségbeesett szólongatását, majd azt, ahogy magassarkúja egyre közelebbről ver visszhangot. De nem akarom, hogy közelebb jöjjön. Ne lásson így. Ne lásson így senki. Ő meg főleg ne.

- Jonah?! Te... Mi van? Mi a halált keresel itt?!

Az apám még mindig nem száll le rólam, újra elkap. Hangosan zokogok, karjaim újra szétfeszítve az ő hatalmas kezei által, csuklómat fogja, s nyomja a földhöz. Tudom, ez még nagyon meg fog látszani. Basszus. Csupasz hátamat égeti a hideg aszfalt, lábaim rúgkapálnak. Olyan vagyok, akár egy gyerek, csupán nincs annyi erőm és hangom, mint egy gyereknek. 
Szánalmas.
Látom, hogy nézőközönségem felfedezve, már nem vagyok egyedül, egyből kereket old, és különböző irányba futva eliszkolnak, már amennyire a szervezetükbe juttatott káros anyagoktól ezt megtehetik. Jonah hátrébb húzódik, de még mindig nem enged. Minden bizonnyal azt próbálja felmérni, ki az a bátor ember, az a hősies személy, aki egyre közelebb jön hozzánk. Azóta, hogy az apám felpofozott, csupán hat másodperc telhetett el, vagy még annyi sem.

- Te beteg állat! Megerőszakolnád a tulajdon lányodat? Azonnal szállj le róla!

- Talán zavar a tény, hogy utánad én vagyok az első, aki megdughatja őt? Vagy mégsem? Hiszen róla beszélünk, Harry. Sosem volt egy szent, akárcsak az anyja! Tuti megfordulna a sírjában, ha látná, milyen életet élt a kicsi lánykája... Nagyon sok mindenben hasonlítottak... 

Auch. Bárcsak hazudna... De nem. Viszont megváltoztam. Őmiatta. Teljesen más ember, egy új Ava Heart vagyok, és Istenem, mennyire le akarom tagadni, hogy a rajtam fekvő férfi lányaként jöttem a világra... Lehet, hogy az ő génjei miatt vagyok ilyen selejtes. De ne merje a mocskos szájára venni az anyámat! Ha fel tudnám pofozni, simán megtenném azért, amit mondott.
De miért beszélgetnek?! Mi történik? Apám miért ilyen nyugodt?! És Harry hogyhogy itt van?! 
Hiszen holnap meetingjük van, Liam is emiatt nem tudott velem jönni, vagy egyáltalán maradni... Hazudott volna, vagy inkább Harry az, aki tojik a megbeszélésre? Valamiért a második a hihetőbb, bár ki tudja.

Látom, ez Harrynek is érzékeny téma, fájdalmas és keserű. Mint a só vagy a citrom egy mély sebbe... 
Morbid vagy, Heart!

Ujjai szorítása erősödik csuklóm körül, még jobban a földhöz szegezi azokat, mintha attól félne, hirtelen erőm támad a meneküléshez. Kár, hogy az égvilágon semmi erőm nincs, nem? 

Felszisszenek.

- Nem érdekel, mit gondolsz, vagy mondasz. Egyetlen dolgot kérek, követelek csupán: Azonnal engedd el, vagy nem állok jót magamért!

Louis mellette áll, és fenyegetően néz Jonahra, aki még mindig nem enged el. Mi ez a rohadt helyzet, amibe keveredtem?!

- Louis, ugye hívtad már a zsarukat?

- Ja. – Állkapcsa megfeszül, miközben az apám egy pillanatra elbizonytalanodik. Az a baj, hogy olyan nagyra van magával, hogy azt hiszi, Harry nem intézne el, hogy nem húzna be neki. Csodálom, amiért eddig még nem tette meg, de ugyanakkor nem is akarom, hogy megtegye. Már az is roppant megalázó, hogy itt fekszem a földön, egy melltartóban a kabátom mellett, az apám alatt, és pillantások hada égeti az arcomat. Harry félig lehunyt szemhéjai mögül gyűlölettel méregeti az apámat, miközben én újra felsírok, amikor az apám végigsimít a két mellem között. Hallom, ahogy Ronnie hangosan felzokog, mire könnyeim megint elerednek.

Ez túl sok nekem! Még annyi erőm sincs, hogy egyáltalán a kezemet felemeljem... És mindezt pont Harry előtt?! Miért utál engem ennyire az élet?!

- Nekem van esélyem bármilyen kapcsolatba kerülni Avával, veled ellentétben, fiam. Milyen érzés? – És Harry ebben a pillanatban vetődik előre, és tépi le rólam az apámat. Miközben a háttérben kék és piros fények sziluettje villódzik, én összekuporodok a földön, a hideg aszfalton, és azért imádkozom, a mindeközben folyamatosan előkerülő emberek között ne legyen újságíró, vagy fényképész. Ne örökítsék meg a megalázásomat. Ne legyünk benne a hírekben. Harry Styles ne mentsen a médiában emberéletet! Elég, hogy anno az enyémet megmentette... Hat évvel ezelőtt, még ha csak átvitt értelemben is. Az, hogy most is megtette... Nos, az több, mint amit az agyam fel bír dolgozni.

Szemeimet akaratosan hunyom le, nem akarom látni, főleg, amikor meghallom Ronnie hangját mellőlem. Átkarolja a vállamat, és érzem, ő is majdnem olyan zaklatott, mint én. Dzsekijét rám teríti, remegő kezekkel simít hátra pár tincset az arcomból, és folyamatosan szólongat, de válaszra nem számít.

Tudom, hogy ha felnéznék, meglátnám őt. Meglátnám őket. Azt a zöld szempárt, amit más esetben annyira imádnék, és azt a kéket, amitől egy pillanatra nevethetnékem támad. Pilláimat akaratosan hunyom le, abban reménykedem, így amint felnézek, otthon leszek, és ez csak egy rossz álom. Ám nem az. Aztán ráveszem magam arra, hogy kinyissam szemeimet annak érdekében, láthatom, miként bánnak el támadómmal. A tulajdon apámmal. Magamra tudok csak gondolni, ezért úgy vélem, nem baj, ha kicsit kivonom magam a forgalomból, s hagyom, hogy ők elvégezzék a piszkos munkát. Túl fáradt és sokkos vagyok ahhoz, hogy gondolkodni tudjak.

Egy pokrócba bugyolálva ülök a mentőautó ajtajában, mellettem egy nővérke méri fel az állapotomat, és kérdezget a történtekről. Nem szeretnék átesni ezen a procedúrán, de Ronnie erősködött, és úgysem enged el enélkül, szóval nem tudtam elmenekülni. Ismét.

Oldalra nézve látom, ahogy Harry és Louis egy rendőrrel beszélget. A vörös hajú nő mellettem még mindig dumál, de én nem igazán foglalkozom vele, figyelmen kívül hagyom, mert idegesít a hangja, be kell vallani. Tekintetemet csak a magas, bongyor srácon tartom, amint hevesen gesztikulál a vele szemben álló egyenruhásnak, és indulatosan felém int a kezével. Louis rám kapja tekintetét, én pedig nem fordítom el a fejemet, ahogyan azt egyébként más helyzetben megtenném, mert attól még, hogy lebuktam az őket való bámulásban, még nem fogok meghunyászkodni.

- Ebből hatalmas botrány lesz. – Nagyon aggódom, és kikészültem idegileg. „A One Direction két tagja az éjszaka közepén életet mentett. Harry Styles megmentette volt menyasszonyát a támadójától. Vajon újra együtt vannak? Képek az első oldalon.” Szinte látom magam előtt az átkozott cikkeket, melyek holnapra már mindenütt kint lesznek. Még nem igazán gondolok bele, mi fog történni – mint például, hogy elveszítem a munkámat, Harry reakciója, vagy ilyesmi kis hülyeségek –, mert az agyam még mindig üresjáratban kattog, viszont igyekszem behozni a lemaradást, mert idegesít ez a semmitmondó, fáradt üresség, mely beborítja az egész lényemet. Ronnie szerint ez normális, és a nővérke szerint sem kell megijednem attól, ha egyelőre még nincsenek épkézláb gondolataim, és megmaradok ebben a sokkos állapotban, de én akkor is szeretném visszanyerni a tudatomat, mert attól vagyok én az, aki. Hogy mindent alaposan átrágok. 
Legalábbis az új életemben.

- Ne aggódj, kedvesem. A fiatalemberek mindent elrendeznek.
De miért ők? Nekem kellene. Nem az exemnek, aki utál, hozzáteszem jogosan!

Megrázom a fejemet, s megpróbálkozom felállni, de ekkor nyilalló fájdalmat érzek az oldalamban, ismét. A rendőrautóban lévő apám támadásakor túl ijedt voltam ahhoz, hogy felfedezzem az érzést, de most ingert érzek arra, hogy összegörnyedjek. A nővér azonnal mellém ugrik, gyorsan cselekszik. Felemeli karjaimat, megtapintja a fájó pontot, majd elhajolva segítségért szól. Fájdalmamban az ajkamba harapok, majd amikor legközelebb felkapom a fejemet, egy ijedt hangot hallok közeledni. Túlságosan el vagyok foglalva a fájdalmammal, hogy elfordítsam az arcomat, a következő percben azonban már tudom, hogy ki a kétségbeesett lány. Hát nem Ronnie. Nem tudom, ő merre van, de hogy nem velem, az biztos. Ugyanis Perrie rohan felém, nem sokkal mögötte Zayn idegesen parkolja le a kocsit és azonnal ki is pattan belőle. Szemeim elkerekednek, és visszahuppanok a mentő párnázott szélére, pont abban a pillanatban, amikor a vörös nővérke visszaérkezik.

- Úristen, Ava! Amint hallottuk a hírt, indultunk is! Ugye jól vagy? – Amikor elém ér, óvatosan átölel, már amennyire hozzám fér a nővértől, és hatalmasra nyílt szemekkel mér végig, majd akad meg tekintete a pokrócon, melyet a vállamra terítettek. A dzsekim nem tudom, merre lehet, de mióta megérkezett ez a seregnyi ember, akit őszintén szólva mind feleslegesnek tartok, nyomát sem láttam a felsőmnek.
Perrie azon emberek közé tartozik, akik ott voltak anno a lagzin, de ő mégsem ítél el, mert megbeszéltünk a dolgokat, és nem neheztel rám. Mondjuk neki oka sem lenne... Hiszen az exem barátjának a párja... De nem kellene ennyire lealacsonyítónak lennem, azt hiszem. Perrie nem érdemli meg, mert mindig jó barátnőm volt, és jóformán imádtuk egymást anno...
- Hallottátok a hírt? Hol? – teszem fel kérdésemet félve, miközben ég az arcom, ahogy az orvos felemeli a kezemet, és így Zayn rálátást nyer a melltartómra, és alapban a fedetlen bőrömre. Régen nem zavart, rengeteget medencéztünk, vagy speciel én mászkáltam a házban egy szál alsóneműben is... De nem tudom elégszer hangoztatni, mekkora a kontraszt a két életvitel között.
- A hírekben – válaszol úgy, mintha azt közölné, odaéget a pirítós, vagy elfogyott a tej.
- Baszki – motyogom, nem foglalkozom azzal, hogy milyen szépen tudok beszélni nő létemre. Van, ami azért nem változott az évek során... – Azonnal haza kell mennem. És nektek is sürgősen el kellene innen mennetek, mert nem tesz jót a hírneveteknek, ha belekeveredtek...
- Jajj, Bipi – sóhajt Perrie lemondóan. – Az utolsó beszélgetésünknél már megdumáltuk ezt, nem rémlik?
Ingatom a fejemet, miközben felnyögök. A újabb nő egy sürke kislámpával lép elém, és felváltva belevilágít a szemeimbe, közben utasításokat adva, hova nézzek, ne mozduljak, s ilyenek. Nem szeretem, mikor ennyi ember van körülöttem...
- Kisasszony, be kell jönnie a kórházba – tájékoztat a nő.
Perrie válaszol helyettem.

- Miért, mi történt? Vagyis mi olyan, ami súlyos? – korrigál gyorsan.

Félek a választól, de túl hamar elérkezik.
- Agyrázkódás, és feltehetőleg egy törött lengőborda... Röntgenre lesz szükségünk. Felteszek pár kérdést, nem tudom, ezt Ms Montenegro eddig miért nem tette meg – néz rám kérdően, engedélykérően, aprót bólintok. Az említett vöröske fecseg össze-vissza, hogy ő nem tudta, még újonc és ehhez hasonlóak, de az idősebb, és sokkalta szimpatikusabb nő leinti, majd ismét felém fordul. – Hányinger, szédülés és jobb oldalba nyilalló fájdalom, nehéz  levegővétel?
- Igen, igen, igen és igen. – Francba.

- Ne haragudj, amiért ilyen elcseszett vagyok. Teljesen tönkrevágtam ezt a napot. Vagyis mindkettőt. – Hangom megtört, élettelen, fáradt, s ezek mindennemű szinonimája. A csuklómat birizgálom, simogatom, ahol meglátszik apám kéznyoma, és ujjaimat szinte rá tudom illeszteni a lilás foltra. Amint hazaértünk, én letusoltam, hajat is mostam, de még így sem tudtam eltüntetni a mocskot, melyet szereztem. És itt most nem feltétlen a piszokra gondolok...

Csak ketten vagyunk. Megkértem mindenkit, ne jöjjenek, pedig Perrie nagyon erősködött. Azt mondta, a közelben nézelődnek amúgy is apartmanokat, szóval itt lesznek... Szeretem őket, tényleg, de magányra van szükségem, és egy pillanatig még az is megfordul a fejemben, Ronnie-t is kizárom az ajtón.

- Ne viccelj... És amúgy is! Bent mindenféle izzadt testek vonaglottak, a levegő szinte fojtogatott, és egy pöppet azért dögös, de barom pasi rámarkolt a hátsómra... Komolyan, még hálás is vagyok, amiért így történt. – Ronnie megpróbálja humorral oldani a helyzetet, de nem igazán sikerül neki. Amióta hazajöttünk a kórházból, én nem igazán szólok egy árva szót sem, Ronnie pedig minduntalan próbálja oldani a hangulatot. 

- Ugye nem haragszol meg érte, ha én nem?

Megértően mosolyog.

- Ava, én veled kapcsolatban semmiért sem haragszom, pedig néhány dologért lenne okom azért...

Igaza van. Számtalan okot adtam már arra, hogy zabos legyen rám, de Ronnie mindig velem, mellettem van. Rendben, néha nem... 

- Jössz aludni? Nagyon hosszú volt ez a nap...

- Én még maradok. Ha lehunyom a szemem, nem látok mást, csak... Szóval nem tudnék pihenni jelenleg, azt hiszem.

- Pedig megkapnád estere Morthot – vigyorog rám, halkan felnevetek, s megrázom lehajtott fejemet. – Jól van... Valamire szükséged van, esetleg? Egyetlen szavadba kerül, és máris itt vagyok... Csak hulla vagyok... Ne haragudj, amiért lelépek.

- Dehogy is, ne viccelj! Jó éjt – erőltetek halvány mosolyt az arcomra, majd mikor mar az ajtó másik oldalán van, egy utolsót intek neki, miközben azon kezdek gondolkodni: Úristen, a megmentőm maga Harry Styles volt! És ki elől mentett meg? A tulajdon apám elől.

Fél óra telik el csupán, én a sötétben kuksolok, mindennemű tevékenység nélkül, amikor hirtelen max hangerővel megszólal a telefonom, és én majdnem felsikítok a hirtelen zajtól, de kezemet szám elé szorítva fogom vissza magam.  A fejem hasogat és a szememnek sem tesz túl jót a kijelző fénye. Hunyorogva meredek a túlságosan világos képernyőre, majd felsóhajtok, amikor meglátom, ki hív.

- Szia, Liam.

- Ava, jól vagy? Úr Isten, Louis elmondta, mi történt, és... – szólal meg velem egyszerre, és nem is hagyja abba a beszédet egy darabig.

- Rendben vagyok... Mázlim volt. Saját felelősségre hazaengedtek a kórházból, nem voltam hajlandó benn maradni. Még mindig utálom azt a helyet.

- Ne mondd ezt! – szörnyülködik. – Nem tudom, hogy történhetett ez meg... Veled kellett volna lennem!

- Minden oké, Liam. – Nem tudom, ezzel kit szeretnek megnyugtatni. Őt, vagy tulajdon magamat?

- Átmenjek? Aludni tuti nem lennék képes, szerintem te sem... Rohadtul izgulok miattad, féltelek és majdnem megőrültem, hogy erről így kellett tudomást szereznem, el sem tudod képzelni, Ava, mit érzek most! Pár percembe kerülne, hogy kiderüljön a dolog és szabad utat kapjak, szerintem Keith is elenged... Tojok a meetingre, hiszen Harry-ék is buliztak, akkor én is elmehetek a sérült és sokkos tesómhoz, basszus! – beszéli be magának, és szerintem nem is hozzám célozza szavait, de attól még rettentően jól esik a jelző, mellyel illet.

- Nem is tudom... Ne haragudj meg rám, kérlek, de most szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Máskor majd szavadon foglak, csak...

- Persze, megértem – vág ismét a szavamba megértően. Nem sokkal később elbúcsúzunk, s bontjuk a vonalat. Újabb mély csönd telepszik a házra, csak Morth kerekének nyikorgása hallatszik, és a kinti, utcai zajok... És itt, ebben a hatalmas, szinte már fájdalmas hajnali csendben esik le tulajdonképpen először, milyen elcseszett életem van. A volt pasim megmentett attól, hogy az alkesz, homlesz apám megerőszakoljon... Amikor megérkeztünk a kórházba, Harry még mindig ott volt, és azt hittem, ettől menten bőgök, már ha nem fájt volna az oldalam minden levegővételnél... És erre ki jelent meg a következő pillanatban? Na ki? Hát persze, hogy Caleb Felesleges Ewars! Harry megforgatta a szemét, felnevetett, kínjában megvakarta a tarkóját, aztán kocsiba ült, és elhajtott, nem sokkal Louis után. Ez szerintem minden, csak nem normális. Mármint a napom, nem Harry reakciója, hiszen az totálisan megérthető. Régen, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy egy nap lefolyása alatt ennyi minden történik velem, szerintem arcon nevettem volna. Nos, ma már azért annyira nem hiszem, hogy ezt tenném.

- Reggelt - lép ki Ronnie az ajtaján nem olyan sokkal később. Haja szanaszét áll, pizsama felsője elcsúszott rajta és laposakat pislog, miközben tekintete felélénkül, amikor meglát. – Hogy vagy?

De szeretem.

- A helyzethez képest jól, bár hulla vagyok. Hany óra is van?

- Hmm... Negyed öt – pillant a vele szemben lévő faliórára. Az este folyamán folyamatosan annak a kattogását hallgattam, és miután kezdetben majd' megőrültem a hangjától és a monoton kattogásától, de viszonylag kevés idő elteltével rájöttem, ez valójában a segítségemre szolgál.

- Azt a'... – suttogom. – Hulla vagyok – ismétlem meg korábbi szavaimat, bár ez is csak később esik le. 

Ahhoz képest, hogy tényleg nem lettem volna képes szundítani, elég nyomott és fáradt lettem... Érthető módon, azt hiszem. 

- Megértem... Felhívom neked Brandont.

Legyintek, miközben talpra küzdöm magam. A kórházban azt mondtam, nincs szükségem semmire, de az este folyamán volt időm rájönni, talán nem ártott volna bent maradnom arra a bizonyos 24 órára... Áh, még mit nem! A fejfájás, a szédülés és az oldalamba nyilalló fájdalom még semmi ahhoz képest, mekkora undort érzek a kórházak iránt. Ott rontottam el anno az életemet... Tuti, hogy nem fogok rajongani azért, ha vissza kell mennem, vagy ott kell maradnom. 

Egy pillanatra megszédülök, de viszonylag gyorsan magamhoz térek, és elindulok a konyha gyér fénye felé. Ronnie a pultnak támaszkodva figyel, úgy sasol, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék. Zavar, hogy ennyire gyengének hisz, de be kell látnom, hogy az is vagyok. Valahol egyáltalán nem normális a viselkedésem, hiszen tegnap szinte összeroppantam, mármint ma hajnalban, most pedig látszólag minden gond nélkül töltöm ki magamnak a kávémat.

- Nem szükséges, de azért drága vagy. Bemegyek dolgozni.

- Meg vagy húzatva! – jelenti ki egyszerűen. – Francokat mész be! Kibírják nélküled, ráadásul tuti, hogy Brandon is hallott a történtekről annak fényében, hogy minimum húsz csatornán leadták...

Jesszus... De nem foglalkozom a dologgal. Ez esetben. 

- Megőrülnék, ha ma itthon kellene lennem, Ronnie. – Nem az anyám, miért győzködöm? Azért, mert mindig így csináljuk. Ő helyettesíti nekem Grace-t. Az anyukámat. Jó, nem, az Ruth, Liam édesanyja, a keresztanyám, de akkor is. – Muszáj lefoglalnom magam valamivel, és mivel máshoz nincs igen kedvem...

- Inkább takarítanád ki a lakást, vagy sikálnád ki a zuhanyt, ha már ennyire mozgáshiányod van, esküszöm... – vakargatja homlokát gondterhelten. – Mások, beleértve én bármit megtennének azért, hogy otthon maradjanak, te meg erre önként és dalolva bemennél dolgozni egy ilyen lelki trauma után! Te tényleg nem vagy normális, Ava Michelle Heart...

Kérlek, ne emlegesd... 
Egyébként meg tudom!

- Jó, mindegy – hagyom rá a dolgot. – Mikor kell indulnod?
- Azt hiszem ma tizenegytől vannak óráim – közli, mire bólintok, és a fekete kávémmal visszaindulok a kanapé felé. A csészét az asztallapra helyezem, én pedig elnyúlok a párnákon. Tényleg rettentően fáj az oldalam, és bizonytalan az állásom is... Kezd múlni a gyógyszer hatása. Lehet, tényleg itthon kellene maradnom.
Nem várhatom el Ronnie-tól, hogy velem maradjon és pátyolgasson, de azért egy kicsivel több törődést esküszöm, nem vetnék meg. Alapban nem szeretem, ha pátyolgatnak, a srácoktól is szájhúzogatva tűrtem meg anno, és most is... De Ronnie más. Talán ki merem jelenteni, tőle még jól is esne, de nem tesz semmit, csak fejét oldalra biccentve néz rám, aztán megrázza a fejét, és visszaindul a szobájába. Mi történt?

Megvan már a tervem. Fél tizenegy van, a barátnőm nemsokára indul, én pedig a saját ágyamban fekszem, és egy párnát a derekam alá rakva vizsgálgatom a plafont. Anno, amikor beköltöztünk, felragasztottam pár,  na jó, rengeteg  csillagot, mert tudtam, sokat fogok ilyen formában unatkozni, szenvedni, így megkönnyítettem a dolgomat. Tök érdekesek, tényleg, de egy idő tán már azok sem képesek lefoglalni!
- Indulok, Bipi, három körül jövök, mert felvettem a jógát, hogy legyen plusz kreditem, aztán be kell ugranom a boltba kipakolni a raktárt... Megleszel addig? Azt hiszem, megvan Niall száma... Áthívjam? – kérdezi, telefonját máris kezei közé kapja. Niall? Miért nem Liam? És mikor adta meg neki a számát?!
Megrázom a fejem, és hálásan mosolygok a barna hajú lányra, majd elismerően feltartom hüvelykujjamat, amikor végigmérem. Szűkszárú farmer, ujjatlan póló... Olyan Ronnie-s.
- Szép napot. – Istenem, menj már! Talán gyerekes, de miután kijelentette, nem engedi, hogy dolgozni menjek, én eldöntöttem, már csak azért is! Oké, ez szörnyen gyerekes, valóban, de nem igazán izgat. Jelenleg csak az foglalkoztat, Ronnie mikor száll fel a buszra, és hagyja el a környéket, hogy én készülődni kezdhessek, s aztán el tudjak indulni.

Nemsokára meg is történik. Tíz percet még szenvedek a biztonság kedvéért, de utána a helyzetemhez képest viszonylag gyorsan kipattanok az ágyamból, és a gardróbom felé lépkedek, igyekezve kicsiket mozogni.
A szerelésemmel nem bajlódok sokat, mert fáj felemelni a kezeimet, és igazából a mozgással sem vagyok annyira jó kapcsolatban, így hát nem is erőltetem, csupán megpróbálkozom a lila csuklóm és a szívásnyomom elfedésével, plusz az arcom élénkítésével, már amennyire ez lehetséges. Tudom, muszáj elhagynom a házat, mert megőrülnék, ha nem tenném, hiszen itt van esélyem gondolkodni, és már sokszor tapasztaltuk, abból sosem származik semmi jó. A világ furcsán nézhet rám... A csaj, akit este majdnem megerőszakolt az apja, mosz kiruccan. Röhej. Egy egyszerű, fekete farmert veszek fel fehér inggel, fekete farmer kabáttal és a fekete Converse-emmel, felkapok egy sálat, amivel el tudom rejteni a nyakamat, az ingem alatt a merevítőmmel, mely megtart és ami szükséges, majd magamhoz veszem a táskámat és a laptopomat, és a kocsikulcs társaságában a piros jármű felé indulok, miután kulcsra zártam az ajtót, s a kaput is behajtottam. Nem törődve a nyilalló és szúró fájdalommal ülök be az ülésre, majd gázt adva indulok el. Nemsokára meg is érkezek, és hálás adok az égnek azért, hogy egy fan sem toporog a bejárat előtt, így könnyedén be tudok jutni. Arra számítok, hogy egyszerűen elsétálok az irodámig, vagy esetleg Keith szobájáig, de nem úgy jönnek a dolgok, mint ahogyan azt én eleve elterveztem.

- Te meg mi a fenét keresel itt, mikor otthon kellene pihenned, és én nemsokára mentem volna hozzád?! – csendül fel Liam felháborodott és dühös hangja. Megpördülök a tengelyem körül, majd felszisszenek a fejembe és az oldalamba nyilalló fájdalomtól. Ez aztán a hosszú és értelmes mondat, anyukám...

- Én is örülök neked, Liam, és képzeld, a munkámat végzem – válaszolok nyugodtan, miközben újra elindulok a keskeny folyosón. Unokatestvérem minduntalan követ, szinte a sarkamon lépked, és hallom feldúlt és mérges lélegzetvételét, ahogy visszafojtja indulatos szavait. Aztán megtorpanok, amikor a fordulóban szinte Niall mellkasának csapódok. Nem lenne túl kellemes érzés ez a fajta mozgás és érzés, úgyhogy hálát adok gyors reflexeimnek, és Niallnek is, amiért még idejében elkap, és vigyáz az oldalamra is, amikor megfog. Miután elenged, nem tudom elkerülni a többi fiú pillantását. Neil – hú, de régen hívtam így, még gondolatban is! – leplezetlen sokkal néz rám, látom rajta, legszívesebben megölelne, mint ahogyan régen tette az ilyen esetekkor. Louis tekintete különös, hiszen jelenlegi álláspontunktól ellentétes érzelmeket tükröz. Féltve néz rám, aggódva, de amikor látja, hogy őt nézem, pillantása megkövül, és melyen beszívja a levegőt orrán keresztül, miközben elfordítja a fejét, s zsebre vágja kezeit. Gyors váltás, meg kell hagyni.

Harry pedig... Nos, ő is itt van. Mindennek ellenére Harry velem szemben áll, bár távol tőlem, de tekintetéből árad a féltés, és a megvetés halvány csíráját érzem felém sugározni. Nem tudok elvonatkoztatni a ténytől, mennyire régen néztem már egyenesen azokba a smaragdzöld szemekbe... Vagyis nem. Hajnalban az utcán az volt az első, amit kiszúrtam, mielőtt megmentett, és elvitt onnan. 

Harry szemeibe igazából mindig is szerelmes voltam. A legeslegelső találkozásunkkor a szemeit pillantottam meg először, és mivel abszolút nem voltam akkoriban egy félős és pirulós csaj, ha jól rémlik, meg is dicsértem az íriszeit. Sosem voltam rest hangoztatni, mennyire bele voltam esve a szemeibe, ő pedig mindig viccet is csinált a dologból... Mint a harmadik évfordulónkon, amikor megkérte a kezem, és egy kártyát kaptam pluszba, melyen zöldjei voltak ezzel a szöveggel: „Rakd ki a faladra, hogy akkor is veled legyek, mikor nem!”. Na és vajon hol van ez a kártya? Mazochista énemnek köszönhetően természetesen a falamon. Az elrontott esküvőmről is csak a szemei ugranak be, ha visszagondolok rá, és a meglesett interjúkon és videoklipeken is mindig a szemeit lestem. Mindig. Amikor ma hajnalban, a kórház parkolójában a szemeibe néztem, szörnyen éreztem magam attól, amit felém sugallt. Megvetést és undort, bár lehet, hogy tévedek. Egyébként kétlem... Na és most? Most nem tudom, hirtelen, hogyan néz rám pontosan. Hiszen hajnalban ő volt az, aki megmentett, de aztán én egy másik fiú társaságában léptem át a küszöböt... Jó, gurultam, hiszen kocsiba ültettek, s ettől morogtam egy sort... A múltunktól függetlenül ez elég nagy pofon lehetett a számára. Hihetetlenül nyomorék vagyok.

-------------------------------------------------------------------

Helloooo (:

Íme a rész, hogy tetszett? Nekem furcsa érzéseim vannak vele kapcsolatban, nem is tudom... Ez inkább amolyan töltelék-fejezet lenne, de elég sok fontos momentum és beszélgetés lett benne elrejtve, legyetek résen! Tartogatok még meglepetéseket, ahaham. :3

Elnézést kérek egyébként, hogy ismét várnotok kellett a folytatásra, röstellem, amiért nem tudtam időre összehozni a részt. Összességében 4000 szavas lett, szép kerek, szerintem elfogadható, bár tartalmilag kételkedem benne, meg kell hagyni: :S
Várom a véleményeket! <3

Ps.: Elképesztően köszönöm, hogy már ennyien vagyunk, és kommenteltek is egy-egy rész után, ráadásul nem is kevesen! Ilysm, girls! <3 Hálás vagyok a díjaknak is, nemsokára ki is töltöm őket. :) 

Köszönöm, hogy elolvastad! És neked is, Rita, hogy ennyit segítettél a részben, de nem kevesebbet, mint amúgy!! <3

Lépj be a FB csoportba is: ×××

Lots of love, RS