Tizenhét // A mai világban nem lehet elég óvatosnak lenni

Aznap este bár hullafáradtan, de hatalmas mosollyal az arcomon dőlök az ágyamra, s a Liamtől ajándékba kapott hatalmas macimat szorongatva merülök mély, önfeledt álmaimba. Azt sem tudom, így utólag, hogy mégis mi körül foroghattak legmélyebb gondolataim, csupán egy dologban vagyok biztos: még sosem volt ilyen eszméletlen meglepetés-bulim. Egy olyan bulim, aminek okát egyáltalán nem értem, hiszen a születésnapom nem volt épp egy aktuális dolog… Plusz, ha már itt tartunk, az sem mindennapi, ahogy eljutottam oda. Lélekszakadva, az orvosom intelmeivel nem foglalkozva rohantam a kocsim felé, és gyújtást adva a járműnek, a megadott címre siettem, amit Niall darált le nekem, bár némileg furcsa hangsúllyal, olyan félreérthetően. Nos, félre is kellett volna értenem! Hiszen mit találtam ott? Hát határozottan nem egy kialakuló, hatalmas bajt és orbitális ijedtséget, ami ígérve volt, hanem egy már javában folyó bulit, majd Liamet, aki a derekamat átkarolva vezetett középre, hogy aztán ott elmagyarázza nekem a dolgokat. Hogyan kellett volna erre reagálnom? Fogalmam sincs, de én megoldottam annyival, hogy felkaron csaptam az unokabátyámat, majd arcba röhögtem és kijelentettem, ezt még visszakapja. Ráadásul még Ronnie is ott volt! Jó, mondjuk egy vadidegen pasit hozott magával, aki folyamatosan a nyakán lógott, noha barátnőm sem volt rest ugráltatni szegényt. Nem tudtam, ezen nevessek, vagy inkább ne? Végül nem tettem semmit, mert bár szánalmas öröm, de legalább öröm: Kendallt nem hozta magával. És ez már jó, jelen helyzetben.

Az pedig már egy másik dolog, hogy mégis miért kaptam ezt a bizonyos partyt. Eleinte nem örültem neki, hiszen kit dobna fel a dolog, ha siettetik az embert? A srácok ugyanis közölték, a dátumot elnézve, a hátra maradt majd’ két hónap helyett minden meglévő munkámat bele kell sűrítenem három, vagy kettő hétbe! Elgondolkodtató, vajon az egész vendégseregnek küldenek egy-egy értesítőt, hogy változott a dolgok állása, és nem akkor lesz az a bizonyos rendezvény, amikorra eredetileg betervezték? Ki lehet ekkora tuskó?!

Nos, amikor erre rákérdeztem, Niall ezt a választ adta:

-            Nem, Ava. Ez tök más! – Megpróbálta túlkiabálni a zenét, amit Louis produkált, de nem igazán sikerült neki. Így is csupán ama tehetségemnek köszönhetően voltam képes megérteni a srácot, hogy tudtam szájról olvasni. Hogy ki tanított meg erre… nos. Khm. Senki. Vagyis annak kellene lennie. De… Jó, igen. Beszarás, Heart. Még gondolatban is makogsz, ha rá gondolsz… − Keith nemsokára kétszeres apa lesz, és haláli a pasi, főleg, hogy szinte mindent félrenéz! Ezért történt meg ez a kis… hát, baki.

-            Baki a javából, Horan! – vontam fel egyik szemöldökömet méltatlankodva. – Szerinted mekkora energia van belefektetve ebbe az egészbe, és hogy van eredetileg betáblázva a kiszabott idő? – Tudtam jól, nem annyi, amennyit megérdemelt és megkövetelt volna. Csupán az elején voltam totál rákattanva, amikor kizárva a külvilágot, csak a munkámra voltam hajlandó koncentrálni. Utána azonban, bár tudat alatt, de szépen lassan csupán a munkahelyemre korlátozódott a tevékenykedésem száma, és lássuk be, ez minden, csak nem pozitív, és egy jó miheztartás. – Mit csináljak szerinted? Nagyjából háromszáz meghívott vendégetek van, plusz ehhez még hozzá tartoznak a hívatlanok, akik ugye szintúgy hozzátartoznak a bulihoz. A munkám felénél tartok, szinte rokkant állapotban járkálok, ráadásul a sarokban álló bácsika kísértetiesen hasonlít a hajdani szomszédomra, aki mindig az ablakban ülve bámult… − sandítottam oldalra. Niall felnevetett, majd csupán ennyit válaszolt:

-            Megoldjuk!

És én hittem neki. Halvány fogalmam sem volt mondjuk arról, mégis miért kapok akkora figyelmet, amennyit… Meg sem érdemelném, és őszintén szólva rettentően zavarban is érzem magam amiatt, hogy két hét leforgása alatt olyannyira feltöltődtem, mint ahogy már évek óta nem voltam. És Niall is betartja ám az ígéretét! A még a legelején kért apró dolgait lecsökkentette úgy kábé a nullára, s ezt azzal magyarázza, nem akar a jelenleginél is több fejfájást okozni nekem. És ez kimondhatatlanul jól esik a lelkemnek!

Május eleje van már, amikor úgy tűnik, minden a rendesen működik, és Calebbel karon öltve dolgozunk a már csupán két héttel későbbi rendezvényen. A hírekben mást sem hallok, csak a fiúkról szóló cikkeket, elvétve egy-két szereplővel, illetve szervezővel… Egészen konkrétan a nevem nem került bele az adásba, aminek külön örülök, de akkor is aggaszt. Miért kell ennyire belefolyni a világnak abba, amihez annak abszolúte nincs köze?! Amíg az irodámban dolgozva azon gondolkodok naphosszat, hogyan oldjunk meg egy-két kérést, amit Louis rendületlenül fenntart és frissít – mert igen, Liam is visszamondta azt, amit később még kért tőlünk − kint, a parkolóban más sem folyik, mint a rajongók sikítása és eszeveszett őrjöngése, miszerint a biztonságiak miért nem engedik be őket a fiúkhoz? Meggyőződésem, akár még fizetnének is érte... Viszont megmondjam, mi ebben a poén? Hogy a tévhitekkel ellentétben egyik tag sem tartózkodik az intézmény falain belül! Niall kiruccant Dubaiba – igen, csak úgy… −, Louis Eleanorral tengeti a napjait, Harry pedig azt hiszem, Kenny drágával, bár az is lehet, hogy más hiperszuperszexi modellel mulat. Nem tudom, mikor tett szert ennyire szélsőséges és… szánalmas érdeklődési körre. Liam pedig Londonban tartózkodik, meglátogatta a szüleit. A reptéren nem lehetett könnyű dolga, halál egyszerűen lebukhatott volna, ám sikerült úgy megoldania a leszállást és a hazatérést is, hogy az ne keltse fel egyetlen sasszemű rajongó figyelmét sem. Ezért pedig elég nagy elismerés jár neki, ha belegondolunk. Hiszen lépten-nyomon valaki a nyakukba liheg, én már rég padlón lennék a helyükben, akárcsak egy pincebogár, és a hátamra fordulva sikítoznék, könyörögnél egy kis levegőért. Nem sokért. Csak egy piciért.

Hm, Heart. Ez aztán a szép, költői mondat…

És egyébként én is szívesen mentem volna vele, ha már itt tartunk, ám két okom volt végül a visszakozásra. Na, jó. Három.

Első, miszerint nem vagyok még kész egy családi találkozásra, ami Londonnal karonöltve járna. Sokkalta könnyebb dolgom van így, habár tudom, a Payne família tökéletesen tisztában van a helyzettel – hiszen mindenki tudja, hogy mit dolgozom s, hogy kiknek… mint már említettem: a sajtó nem rest leadni a leglényegtelenebb mozzanatokat sem −, a nagyszüleim csöndesen megvannak a maguk világában, én mégsem érzem úgy, mint aki vissza akarna menni, s túlesni egy kábé egy hetes magyarázkodáson. Pláne, hogy arra sem vagyok még kész, legalábbis jelenlegi érzéseim alapján, hogy Liamen és Ronnie-n kívül másnak is elmondjam, mégis miért döntöttem úgy, ahogy. Bár, ahogy így belegondolok… Niall nagyon jó úton jár az igazság megtudásához, lévén, Dubaiból többet hív engem, mint a barátnőm, aki elvileg a mellettem lévő szobában lakik. Velem egy háztartásban. Hangsúlyozom: elvileg.

A második indokom, hogy egyszerűen nem léphettem volna le, és hagyhattam volna itt mindent. Caleb ugyan tényleg javulgat, de tisztában vagyok vele, eszméletlen baromság lenne a részemről, ha egyedül merném hagyni. Annyira nem bízom meg benne. Sőt. Semennyire, vagy ha egy kicsit igazat akarnék mondani, akkor annyit korrigálnék: egy szemernyit azért talán mégis. Ám ezt nem terjesztem, ugyanis azt is tudom, milyen fából faragták a srácot. Kiköpött olyan, mint az apja, s Brandon tipikusan az a pasi, aki benyalja magát, majd aztán jól kigáncsol, amikor nem számítasz rá. És attól függetlenül, hogy egy beszélgetésünk alatt kiderítettem, neki igazán fontos az a miami munkalehetőség… Nagyon is kételkedem a szavai igazában. Bár kiében nem? A mai világban nem lehet elég óvatosnak lenni.

A harmadik okom, amiért nem mentem az unokatesómmal az az volt, hogy Londonba sem kívánkozom visszamenni. Minden fájó emlékem oda köt. A Hyde-parkban megejtett séták. Az este varázslatos fényei alatt lopott csókok tömkelege… Átbulizott éjszakák, meglógások, bajba kerülések és békülések… Azok a szenvedéssel teli hetek. A lakat a hídon. A kettőnk fájába vésett kezdőbetűk. A közös otthonunk. A kiskutyánk… a túl jól ismert templom. Pontosan tudom a mai napig a paramétereit… Tiszta őrültség, nemde? Valószínűleg így kellene gondolnom, én jelen pillanatban mégis mosollyal emlékszem vissza arra a napra. Életem legboldogabb momentumának kellett volna lennie, én mégis elrontottam. És erre most ott tartunk, hogy nem bánom.

Ugyanis semmit sem fordítanék vissza, még ha megtehetném, akkor sem. És nem bánt, hogy az eltelt idő alatt egyáltalán nem is találkoztam Styles-szal. Egyik este, amikor Ronnie hazajött, beszélgettünk, és természetesen Harry is szóba került. „Hiszen miért ne?” Jó sokat fecsegtünk, és úgy éreztem, a kapcsolatunk valamelyest normalizálódott, amikor is egy döntésre jutottam. Még nem fixáltam magamban teljesen, s hirtelen ötletnek is gondolom, mindenesetre a magját már elültettem magamban, s jelen pillanatban hagyom csírázni.

Hangos csörömpölésre kapom fel a fejemet, mely megzavart a reggel óta tartó folyamatos munkámban. Apple laptopomat kiemelve az ölemből felállok a napozóágyról, és a hátsó üvegajtón keresztül a lakásba megyek. Szemöldökömet összehúzva kutatok az árulkodó hang után, ám nem találom, s ez kifejezetten zavar. Gőzöm sincs, ki lehet, de nagyon remélem, hogy csupán Ronnie jött haza. Mondjuk, ez meglepne… Nem tudom, merre lehet mostanában ez a lány, viszont leplezetlenül rosszul esik, hogy ennyire eltávolodtunk.  Fontos nekem a barátságunk, s az, hogy csak így lecserélt, kifejezetten pusztító – mert igen, néha feltűnik Jenner oldalán. Így hát nem tudom, örülnék-e neki, ha mégis Veronica lenne az, aki betoppant, vagy inkább nem.

Ám a következő pillanatban, mikor már tényleg eluralkodna rajtam a páni félelem, a konyhaszirt mögül, pont a sütő fölött egy fej tűnik fel, és egy hozzá tartozó túl ismerős, vigyorgó arc. Hangosan felnevetek, mindkét kezemmel hajamba túrok, ezzel szétzilálva összefogott tincseimet. Liam már teljes egészében kimagaslik a pult mögül, amikor én végre meg tudok szólalni. Bár megnehezíti a dolgomat a kötény, melyet visel, s ahogyan kinéz… Az a sütőkesztyű a kezein mindenesetre kifejezetten nevetségesen hat.

-            Enyhe szívrohamot kaptam, hey! Egyébként meg, hogyhogy itt vagy? És mégis hogy tudtál bejönni? És mióta vagy itt? Egyébként pedig min ügyködsz? – indulok meg irányába a sok kérdésemmel együtt és derekát átölelve, a mellkasához bújok. Másfél hete, hogy nem láttam, és az utóbbi időre való tekintettel rettentően hiányzott már. Jól ismert kölnije orrjárataimba kúszik, fehér, kissé áttetsző pólója enyhén feszül széles vállain, és basszus, ha nem lenne az unokatestvérem, szinte biztos vagyok benne, hogy folyna utána a nyálam!

Már ha levenné azt a nyavalyás, barna kesztyűt.

-            Még mindig tartod magad ahhoz a rossz szokásodhoz, hogy nem zárod be magad után az ajtót, ha otthon vagy – forgatja meg szemeit. – Erről le kéne szoknod, Bipi! – dorgál meg, és egy barackot nyom a fejem tetejére, miközben visszasétál a pult mögé, és egy bögrét vesz ki a szekrényből, amelybe aztán beletör két tojást. Többi kérdésemet válasz nélkül hagyja, de szemet hunyok felette. Felvont szemöldökkel nézem, mennyire otthon érzi magát a konyhámban, és elmondhatatlan örömöt okoz nekem ez az egyetlen, apró, jelentéktelen kis mozzanat. Arról már nem is beszélve, milyen öröm tükröződik az arcáról!

-            Ugye tudod, hogy még két év korkülönbség sincs közöttünk? – kérdezem meg a biztonság kedvéért. – Louis az, aki a társaságomban használhatna ilyen kifejezéseket. Degradáló. Nem tetszik.

-            Szokd meg, töpszli – mondja, miközben a frigóba nyúl, s az előre bepácolt húst a pulton elhelyezett vágódeszkára teszi. – Ideadnád a kést?

-            Töpszli?! – Mi? Vajon hogy jött ez neki?! És mégis mi a fenére készül? De nem kérdezek vissza, csupán a pulton elhelyezett fatárhoz nyúlok, és kihúzom az egyik, jól élezett vágóeszközt. Felé nyújtom, de erre csak megrázza a fejét, s azt kéri, tegyem le, mert nem hajlandó elvenni egy kést a kezemből. Babonás a drága… Úgy hiszi, ez a gesztus azt jelenti, akkor használná rajtam. Vagyis azon, aki a kezébe adja. De nem ítélkezem, mert én sem mennék át létra alatt, borítanám fel a sót vagy törnék be egy tükröt… így is pórul jártam, amikor legutóbb megtörtént. Hiszen másnap otthagytam az oltárnál a szerelmemet! Mi ez, ha nem karma?!

-            Akkor nem tudom. Csibe. Tudja a fene! A lényeg, hogy pici vagy, kint meg esik, ezért ki kellene menned, hogy megnőj! – vonogatja a vállát szórakozott hangon, miközben óvatos, látszólag tapasztalatlan mozdulatokkal filézni kezdi a szárnyast.

Tekintetemet az ablak felé kapom, és elképedek. Jószerivel az állam is leesik, kint ugyanis tényleg szakad már az eső, nem is akárhogy! Los Angelesben ez igen ritka, így hát, mint akinek rakétát dugtak a fenekébe, úgy kezdek szaladni a laptopomért, majd fellélegzek, amikor meglátom, hála a jó égnek, semmi baja sem esett. Bár nem is eshetett volna, tekintve, fedett részen hagytam az imént. Teraszon, tető alatt, hintaágyban… De sebaj. Egy kis mozgás sosem árt…

-            Egyébként, ha már Louis-nál tartunk. Mizu veletek? – hallom Liamet a hátam mögül. A hintaágy előtt ácsorogva, a laptopot szorongatva fordulok felé, és megvonom vállaimat. Az unokatesóm a tölgy ajtókeretnek dől, és kidolgozott, tetovált karjait összefonja mellkasa előtt. Ajkaira féloldalas mosolyt kanyarint, és bátorítóan pislog rám azokkal a hatalmas, barna szemeivel.

-            Nem tartottunk Louis-nál, csupán említettem, mint viszonyítást, már az életkoromra tekintve – kezdem, de csak, hogy valamibe bele tudjak kötni. Liam közelében szeretek csipkelődni… Talán ezért is hív néhanapján Csibének! −, És mi lenne? Természetesen nem beszélek vele, nem is értem, miért kérdezted. – Lehuppanok a virágos mintájú párnás hintaágyra, és a combomra helyezem a gépemet. Lábaimat kinyújtva és felemelve nézelődök, mindenhova, csak Liam szemeibe nem. Tudom, ha mégis megtenném, elárulnám magam, hogy de, én igenis beszéltem Tommoval.  Igenis „van velünk valami”. Frusztráció, és ha jól sejtem, halvány utálat is. Amit rettentően rosszul viselek. Noha nem mutatom…

-            Tudom, mikor hazudsz, Ava – nevet fel Liam fejét hátravetve, és ellöki magát a kerettől. Hosszú lábaival gyorsan átszeli a teraszt, és mellém ül. Felém fordul, de nem beszél. Keresi a szavakat, én pedig megelégszem ezzel a csönddel. Tulajdonképpen imádom, ahogy a kövér vízcseppek a tetőn koppannak, s ez visszhangot ver a késői órákban a csendes környéken. Imádom az eső szagát, a hangulatot… Olykor tükrözi legbelsőbb érzelmeimet. Mintha a lelkemben is vihar dúlna, és ez most egy rettentő okos gondolat volt tőlem, azt hiszem, dátumozni is kellene, mert nem sokszor fordul elő mostanában. – És Styles-szal? Vele van valami friss? Pletykáljunk már…

-            Pletyizni akarsz? – kérdezek vissza nevetve, és a mellettem lévő kisasztalra helyezem a laptopomat. – Akkor pletyizzünk. De készülj fel, Payno, régen mondtam már neked olyanokat, amiket most fogok, ezért nem tudom, mennyire lesz értelmes. Csupán kikívánkozik, és ne haragudj, ha nyers leszek vagy buta…

-            Ne hülyéskedj, Ava – csóválja a fejét, és kis kezeimet hatalmas mancsai közé veszi. Masszírozni kezdi a tenyeremet, és megmosolyogtat ez a gesztus. Régen is mindig ezt csinálta… és a feltörő érzésre muszáj lehunynom a szememet, és nosztalgikusan elmosolyogni. – Nem emlékszem olyan alkalomra, amikor te kiöntötted nekem a szíved, és az ne lett volna értelmes. Esküszöm, valahogy zsigerből jönnek a szavak az esetedben. És hülye lennék meggátolni! Néha még az is az eszembe jut, hogy papírra vetem. Zsírkirály dalszöveg lenne belőle! – vigyorog rám, szemei körül összefutnak a nevetőráncok. Imádom őt, és szörnyű érzés belegondolni, mennyi ideig nélkülöztem a társaságát a saját marhaságom miatt. Nem olyan kevés ideje már, hogy visszakaptam, mégsem tudok hozzászokni az érzéshez, ami elkap, miközben az unokatesóm közelében tartózkodom. Leírhatatlan, meg sem próbálom megfogalmazni.

-            Szerettél már valaha annyira, hogy érte akár meghalni is képes lettél volna? – kezdek neki egy rövid hallgatás után, mialatt összeszedtem kavargó gondolataimat. Úgy tervezem, most először leszek igazán őszinte, és mélyenszántó, legősibb gondolataimat is a felszínre hozom, nem foglalkozva a mindent felemésztő fájdalommal, ami közben magával ragad. − Nem? Akkor elmondom, az milyen. Alapvető dolog, hogy nem tudsz enni és aludni, már a legelső napokban, amikor még nagyon friss a seb. Utána egyszerűen muszáj, noha számolni kell azzal, visszajön. Gyomrod, akár a gombostű teteje. Minden éjszaka felébredsz, ha nem vagy képes magadban letisztázni, és ez maga kínszenvedés. Egyszerűen nem tudod, hogyan kéne elszakadnod valakitől, akit szeretsz. Aki iránt olyan elképesztő mértékű imádatot és… nos, csodálatot érzel, mint senki más iránt ezen a nyamvadt világon. Mással ezt nem beszélheted meg, mert félsz, hogy végül rosszat fognak gondolni róla. Most is félek megosztani veled a gondolataimat, Liam, pedig nem egyszer tettem már meg, és ah, tudom, hogy neked mindent elmondhatok, de basszus… most az egyszer tényleg nincs olyan könnyű dolgom. Valahogy azonos ez azzal, amikor először mentünk el sétálni, és tudod… elmondtam neked mindent. Nos… szerintem neked is kétes gondolataid lehetnek rólam, de úgy vagyok vele, kit érdekel?! Néhanapján elkap az az érzés, hogy feleslegesen cipelem magammal ezt a hatalmas terhet, de aztán rájövök, nem teher, mert van, aki segítsen nekem elbírni a súlyát. Úgyhogy van, hogy egymagamban sírok, hogy úgy érzem, kész, vége, ennyi volt. Ugyanakkor van, amikor társaságom is van a szenvedésben, a Harryt való hiányolásban. Kín, Liam, érted?! És a legjobb az egészben, hogy nincs elég vér a pucámban elé állni, és beszélni vele. Vagy ha épp lenne, akkor ő az, aki elmegy, mint ahogyan az utolsó két alkalommal is tette. Annyira megértem, Liam, de annyira megértem! Ki az a hülye ember, aki bájcsevejt akar folytatni azzal, aki orvul cserbenhagyta?! De mégis csak a szép, szerelemmel teli percek jutnak eszedbe, Liam... Minél erősebben akarod őt kitörölni a szívedből, mint ahogyan azt már sokszor eldöntötted, annál hosszabb lesz minden újabb, nyamvadt nap. Ez olyan, mintha az év mind a 365 napján szakítanátok. Te szeretnél naphosszat vitázni Sophiával, hogy aztán éjféltájt szakítatok, majd éjjel egykor kibéküljetek, s ezt aztán minden nap elismételni? Nem ismerem a lányt, de bizton tudom, hogy a válaszod egy böhömnagy nem lenne. Na meg, ha belegondolok… mégis az a gondolat fáj legjobban, hogy én nem hiányzok neki annyira, mint amennyire ő nekem. Mintha már el is felejtett volna engem, és boldogan éli új életét. Nem lehet nehéz kitörölni engem, Liam, én tudom. Tökéletesen tisztában vagyok azzal is, hogy meg sem érdemelném a megbocsátást, és valószínűleg el sem fogadnám. Semmi mást nem akartam, csak meghalni, de ahhoz sem volt merszem... Mert féltem, hogy akkor soha többé nem láthatom őt. Nos, Payno. Most már van egy halvány elképzelésed arról, mi jár a fejemben, amikor meglátom?

-            Ava… Basszus, nincs. Most csak azt tudom, hogy neked írónak kellene menned. Tuti, hogy tarolnál, ráadásul már ne haragudj, de az emberek zabálnák a könyveidet. És szerintem Harry drága is belemenne a kiadatásba. Mit gondolsz? Megírod életed nagy könyvét?

-            Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem, Liam – válaszolok halk, fojtott hangon. A sírás kerülget, még sosem ástam ilyen mélyre. Még sosem beszéltem arról senkinek, hogy megfordul a fejemben az, könnyebb lenne elviselni a kínt úgy, ha egyszerűen megszűnnék létezni… Még sosem éreztem, hogy ilyen nehéz lenne ez az egész. Ugyanakkor egyszeriben olyan érzés kerít hatalmába, ami ahhoz hasonlítható, mint a megnyugvás. – Köszönöm, hogy meghallgattál. Sokat jelent ez nekem. Tényleg – félszegen felé fordulok, és ajkaimat apró, szinte észrevehetetlen mosolyba rántom. Aztán közelebb csúszok hozzá a párnán, és vállára hajtom a fejemet, majd lehunyt szemeim leplén elképzelem, ahogy mindezt Harryvel élem meg. Hogy neki öntöm ki a szívemet. Hogy együtt élünk, és nemsokára menni kell a gyerekekért az oviba. Hogy sokat veszekszünk, ám a nap végére mindig kibékülünk, mivel jó szokásunkhoz híven, nem tudunk sokáig meglenni a másik nélkül. Mindig is nagyon ragaszkodóak voltunk… Talán ezért okoz most ekkora fájdalmat az, hogy olyan távol érzem őt magamtól, mint még soha.

Becsülettel megmondva fogalmam sincs, mennyi idő telt el, de azt a vagy sok, vagy rövid időszak nem telt el mással, csak hallgatással. Liam közelében általában így működnek a dolgok, ez csak most realizálódik bennem. Kibeszéled a lelkedet is, a végére rettenetesen fáj a fejed és a torkod is kapar, ha tényleg a végére tudsz érni, s nem kap el a sírógörcs – ha mástól nem, a pillantásától és a megértő, bizalmas hangulattól −, hogy aztán totál kussban ülj mellette, s átgondold mindazt, amit kiadtál magadból. Nos, ez velem is így történt. Aztán szinte forgatókönyvszerűen Liam egyszer csak felpattan, és ettől én majdnem oldalt esek a hintaágyon, olyan váratlanul ér ez a mozdulat, de szerencsére kezemmel gyorsan kitámasztom magam, s morcosan pislogok fel a srácra. Leeyum kedvesen kinevet, majd jobbját felém nyújtva segít felállnom. Amint ez megtörténik, gyorsan a MacBookomat is magamhoz veszem, a hónom alá veszem, olyan óvatosan, ahogy csak lehet, és az unokatesóm után indulok, némileg még mindig kábultan. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy beszélni azt nem tudnék…

-            Baszki, a krumpli… - szitkozódik suttogva, nehogy én is észrevegyem a bukását, amikor a konyhába érünk. Csakhogy észrevettem, s golflabda méretű íriszekkel nézek a srácra, aki hirtelenjében nagyon tanácstalannak tűnik, s egy konyharuhát felkapva legyezni kezdi az egyébként nem is füstölgő, csak simán szénné égett burgonyát a kedvenc serpenyőmben.  Jajj. – Hát, cseszdmeg, pedig mennyire igyekeztem!

-            Nem lehet mindenki egy Gordon Ramsay – nevetek fel, pedig eddig sikeresen visszatartottam. És még milyen kedvesen fogalmaztam! Tudtam volna én csípősebben is, ám a gondolat, hogy Liam ki tudja, mikor, de összehozta a vacsiféleséget, ráadásul még el is felejtette, s hagyta szénné égni… Egyszerűen lenyűgöz ez a fajta törődés. Pláne, hogy nem is volt itthon krumpli! Ezért szinte biztos, hogy elment a boltba, vett egy nagy zsákkal, majd lényegében betört hozzánk – jó, ahogy mondta, nem volt zárva az ajtó… −, s sütögetésbe kezdett. – Mindegy, a gesztus is értékelendő, Payne!

-            Igen, Heart?

-            Ja, James!

-            Hey, csitt van, Michelle! – vág vissza, szinte kiabál, annyira beleéli magát, és arcán látszik, tényleg igyekezett valami jóval szolgálni. Csak az a baj, hogy nem igazán sikerült neki. – Nialler nemsokára ideér, basszus, és nem tudom mivel várni.

-            Nálunk akarod te valamivel várni a te haverodat? – összegzem a dolgokat, és csücsörítve, mutatóujjammal arcomat ütögetve nézek rá, majd felvonom szemöldökömet, és egy hatalmasat bólintok. – Értem. Minden világos. Tényleg. Oké.

-            Gondoltam megleplek…

-            Meglepetés a javából, uncsitesó – biccentek, és az egyik székre feltornászva kikapok egy kissé már megbarnult banánt a kosárból. Szomorúan konstatálom, a vége csonkosra lett törve, ezért biggyesztve teszem vissza a fonott garabóból.

Liam csöndesen figyel, a konyharuhát a nyaka mögé csapja, a végeit markában tartva, fejét enyhén hátrabillentve. Tanakodva méreget, én felvonom szemöldökömet, és keresztbe fonom lábaimat. Hála a jó égnek, a legutóbbi orvosi vizsgálat alapján a bordám viszonylag rendeződött, bár a fűzőtől még nem szabadultam meg… noha nem is gondoltam ennek a lehetőségére, még legmerészebb álmaimban sem. Én? Áh, dehogy! Soha.

Aztán megforgatja a szemét, és a gyümölcsért nyúl, hogy aztán körömmel szétszedve a csonkos végét, felém nyújtja a kalóriában dús, sárga finomságot. Tekintete rosszalló, majd egy rejtett mosollyal megrázza a fejét, s a sütőhöz guggol,  hogy ellenőrizze azt, bármit is tartalmaz. Teljesen olyan érzésem van, mintha ő lenne otthon, s én vendégeskednél nála. Pedig ez nem így van. És ez lenyűgöz. Liamnek minden olyan könnyen megy!

-            Te tényleg nem változol, Bipi – jegyzi meg, jól szórakozva rajtam. Megrántom a vállam, és egy jó nagyot harapok a banánból, majd hümmögve rágcsálok, és egyik kezemmel megtámasztom a fejemet is, államat az öklömre téve. Lehunyt szemekkel élvezem a produktum ízét, nagyon szükségem volt már valami táplálékra, mert a kinti beszélgetésünk során annyira megéheztem, hogy már az ájulás kerülgetett. Ráadásul, ha jól emlékszem, a mai napon a reggeli kávén kívül még nem nagyon fogyasztottam semmit sem. Liam összevonja szemöldökét. – Előre is bocsi, de túl magasra dobott labda volt, egyszerűen kihagyhatatlan – vezeti fel a hatalmas poént, ami biztos, hogy nagyon béna és fájdalmas lesz! −. De valahogy nem tudom figyelmen kívül hagyni, milyen jó lehetett Harrynek…

Kell egy kis idő, mire leesik a dolog. Nem tudom összerakni, hogy jön ide Harry. És, hogy neki jó volt-e. Micsoda? És miért? Aztán Liam a kezemben tartott termékre biccent, s nekem hirtelen leesik a dolog.

Nagyot hördülve ejtem a pultra a banánt, és kézfejemmel megtörlöm a számat. Liam teli szájból felröhög, és tenyereit felemelve, felém tartva védekezik, nehogy valamit hozzá vágjak, úgy lendületből.

Felfordult a gyomrom… Nem viccelek, tényleg a hányinger kerülget!

-            Hogy te mekkora egy állat vagy, Liam James Payne!

-            Mondtam, hogy sajnálom!

-            És azt hiszed, ez felment a perverz fantáziád miatt rám jött rosszullét okozója által… várj… ez így nem túl értelmes, de… igen! Nem… Fujj! – hördülök fel, de ezt nem azért teszem, mert annyira undorodnék a dologtól. Nem vagyok egy prűd kislány… Inkább az borít ki, hogy ezt az unokatestvérem szájából kellett hallanom, ráadásul… hát… igen. Öcsém, én ma felettébb értelmes vagyok!

-            Nemsokára ideér Niall, Ava. Szedd össze magad – nevet fel végül az unokabátyám, majd vállára dobva a konyharuhát elsétál előttem, s útközben egy gyors puszit nyom a hajamba. Próbálom visszaküzdeni a késztetést, miszerint visszaadjam a banánt, s úgy áll a dolog, hogy sikerül is, amikor a következő pillanatban a csengő éles hangja miatt felkapom a fejem, és kénytelen vagyok az ajtóhoz menni. Nos, jelenlegi állapotomban ez ne túl jó dolog, mert a gyomrom rendesen bucskázik, de végül sikeresen eljutok a nyílászáróig. A kukucskálón kinézve nem látok senkit, ezért felvont szemöldökkel, érdeklődve nyitom ki a tölgyfa ajtót, majd lépek ki a lábtörlőre az egyik lábammal, közben a másikkal hátul egyensúlyozva a levegőben, s a félfába kapaszkodom. De nem látok senkit, s már pont csuknám vissza az ajtót, és magamban dohogva szidnám a jófej gyerekeket az utcában, akik szerint vicces másokat feleslegesen kirángatni, amikor halk nyüszörgést vélek felfedezni, közvetlenül a lábaim elől. Fejemet lehajtva veszem észre a dobozt, rajta kisebb-nagyobb lyukakkal, és hajamat a fülem mögé simítva guggolok le érte, hogy aztán alulról megfogva felemeljem. Meglepődök a súlya miatt, felettébb érdekel, mégis mit tartalmazhat a doboz, noha vannak sejtéseim… hiszen egy levél csak nem nyüszítene! De szeretném, ha tévednék, ezért még utoljára végigvezetem a pillantásomat az utcánkon, de egy lélek sem tartózkodik kint – hülye is lenne esőben focizni vagy ugróiskolázni… Majd visszalépek a lakás melegébe, és lábbal húzom be magam mögött az ajtót.

-            Liam, jött egy csomag! – kiáltom el magam, és az unokatesóm egyből meg is jelenik, vizes kézzel átveszi a kartondobozt, és a feje fölé emelve vizsgálgatja. – Tedd már le! Összetörik.

-            Szerintem ez nem egy kifejezetten törékeny dolgot tartalmaz, mivel át van ázva az alja, azaz az állat, ami feltehetőleg benne van, összepisilte magát. Ki küldte? – néz rám féloldalasan, arca semmitmondó. Megvonom a vállam. Tényleg fogalmam sincs… - Akkor amondó vagyok, nyissuk ki, és csak megtudjuk!

Egy egyszerű mozdulattal szétnyitom a doboz tetejét, amint az már a parkettán van, és mellette térdelve a szám elé kapom kezeimet, amikor meglátom a kiskutyát, aki benne lapul.

-            Hát ő meg… - kezdi Liam elképedve, de elcsitítom azzal, hogy kiemelem a kisállatot, és a mellkasomra teszem, hogy valamelyest lenyugodjon. Aprócska mancsaival nyakam köré kulcsolja magát, remeg. Vagy fázik, vagy fél… Lehet, mindkettő, úgyhogy simogatni kezdem, és bár tudom, nem válaszolna, de kérdezgetem, hogy hívják, s honnan jött… Annyit tudok, hogy elképesztően hasonlít Noára, és emiatt még jobban belé szerettem. − Te, van itt még valami!

-            Micsoda? – gügyögöm. Még nem szakadtam ki a kutyus bűvöletéből, ezért nem váltok még vissza normál beszédstílusra, de amint észreveszem magam, megköszörülöm a torkom, és Liam felé fordítom a fejem. – Micsoda? – ismétlem meg, s a kutyust az egyik karomra fektetve, a már Liam kezében tartott papírka felé nyúlok.

Rossz előérzetem van. Amikor legutóbb ilyet kaptam, nagyon nem örültem neki… és ha emlékezetem nem csal, ugyanaz a fajta papír van már a kezemben, mint anno. Szívverésem felgyorsul, a kutyust automatikusan átadom az unokatesómnak, és törökülésbe vágva magam, széthajtogatom a pergament. Aztán elkerekedett szemekkel olvasni kezdem a sorokat.

„Emlékszel anno Noára? A kutyára? Akit otthagytál, pedig nem is te akartad? Nos, neki most édes kölykei születtek, s a gazdájának nincs rájuk szüksége. S mivel a világ amúgy is köréd építi a használt és felesleges cuccokat, úgy jött a lépés, ez a csöppség a Tied. Gondoskodj róla, s ne törd össze úgy, mint a gazdáját!

Oh, és egyébként pedig: Dinnyeszezon van. Darren is szereti a dinnyét. Te is az vagy, tuti bejössz majd neki. Jó étvágyat. Ps.: Hozd már helyre, az istenit neki!”

Hiii,

So, hogy tetszett? Megsúgom, talán ez eddig a leghosszabb rész, amit ide írtam. Egészen pontosan 4439 szavas, és több, mint tíz oldalas. :') Annyira belemerültem a Liava (hahah igen, Liam plusz Ava) párosba, hogy el is felejtkeztem magamról. És noha úgy érzem, annyira nem izgalmas maga a rész, sok olyan dolog el lett rejtve benne, amire ha rájöttök, gazdagabbak lesztek... nos, egy megfigyeléssel. :D YAS!

Egyébként elképesztően sajnálom, tényleg, hogy ennyi ideig kimaradtam. Indoknak ismét a sulit tudnám felhozni... Vizsgák, javítások, év vége... minden közbejött, és röstellem, de hétvégén nem az volt az első gondolatom, hogy leüljek a laptopom mögé, hanem, hogy ÁÁÁÁÁGY. 

És mit gondoltok az üzenetről? A részről, úgy ámblokk? És Liamről? Na meg Darrenről? Én imádom a kutyust, élőben is, és awh. :3 Imádtam írni ezt a részt, a végéért pedig bocsánat. :D

Köszönöm szépen az előző részhez érkező kommenteket, és ÚRISTEN, ezt a rengeteg megtekintést is! A feliratkozókról már nem is beszélve! Imádtalak Titeket, nem tudom elégszer megköszönni, hogy itt vagytok nekem. :') 

Még mindig aktuális, ezért ki is írnám: 

50 feliratkozónál Harry szemszög várható!

all the love, RS