Huszonhét // Csók

Hirtelen fordulok meg, és mielőtt még felfognám, hogy pontosan mit is csinálok, lábammal belököm az ajtót és Harry után indulok. A szívem csak akkor kezd a torkomban dobogni, amikor meglátom, ahogy a srác Ronnie-val és C-vel szemben áll, és ujjait törzse mögött összekulcsolva várakozik, arcán egy kissé kínos mosollyal. Mellé lépek, magassarkúban a válláig talán pont elérek, és ennek örömére megszólalok.

- Lányok, ő Harry – mutogatok, örülök, hogy egyáltalán van hangom. Vicc ez az egész helyzet, hiszen nyilván tudják, ki a srác, viszont fordítva ez nem feltétlen igaz, úgyhogy muszáj lefutnom ezt a kört. – Harry, ők itt Ronnie és Cady.

- Ronnie-t ismerem, de te ki vagy? – vált egyszer csak át a morcos álcájából gyerekcentrikus valójára, és barátságosan beszélve és nézve a lány elé guggol. Látom Cadyn, hogy meg van hökkenve és zavarba is hozza Harry közvetlensége, viszont egész hamar rendezi a vonásait, és kinyújtja a kezét éppen egyidőben Harryvel. – Talán egy nem ismert unokahúg? – fordul úgy felém, mintha napi rendszerességgel beszélgetnénk, és joga lenne ilyeneket kérdezni tőlem, ráadásul azzal a mocskosul édes mosollyal, ami az arcát keretezi. Kíváncsian kutat valami után a szemembe nézve, de én nem bírom olyan sokáig, mint ő, és leszegem a fejemet. Jobbra-balra billegek. Nem tetszik nekem ez a helyzet.

Harry megrázza Cady kezét, arcán szórakozott mosoly játszik a formaiság miatt.

Aztán a kislány megszólal, és látom a fiún, hogy még ő is meglepődik a hangját uraló erőn. Valahogy süt a lányról az értelem, és ahogy elnézem, ez már Harryt is „megégette”. Húha, Heart. Fejlődsz.

- Ava fogadott be, a nevem Cady Armentrout. Pierce Jenner, tudod, a Jenner família legidősebb tagja, akiket gondolom te elég jól ismersz mutatott be minket egymásnak.

- Wow, oké. Értem – bólint, és közben Cady arcát fürkészi, mivel valószínű ő is észrevette a cinizmust és a megbújt élt, a célozgatást a hangjában. Olyan, mintha feltérképezné a lányt, és imádom, hogy annyira figyelmes, hogy amikor C fel akar állni, ő felpattan és aztán felsegíti. Rögtön utána felvont szemöldökkel, amolyan „jó ég, wow!” tekintettel néz rám, és én erre nem tudok mást tenni, mint megrázni a fejem, miszerint „ja, tudom. Csúcs a kiscsaj.”

Basszus, Styles! Téged nem lehet utálni!

Kezeimet összekulcsolom mellkasom előtt, és megköszörülöm a torkomat, amivel ismét felvonom magamra Harry tekintetét. Most én nézek rá várakozóan, mivel miután már Ronnie és Cady is elhagyja a nappalit, a hangulat szörnyen kínos. Miért jött ide? Mit akarhat? Nincs kedvem vitázni.

- Oh, igen. Bocsánat – szedi össze a gondolatait egy nanomásodperc alatt, én pedig felszegett fejjel várakozom. Hazai terepen vagyok, nem szabad kényelmetlenül éreznem magam. Mayna is azt mondta a múltkor, hogy legyek kemény, mint a bolti zsömle – figyelmeztetem magam. Jelenleg ez még menne is. – Szóval. Tényleg randid lesz ma Niallerrel?

- Nem, nem lesz – válaszolok, és magam is megdöbbenek a hangom erősségén. Látom Harryn, hogy ő sem különb. Sikerült belecsempésznem a megfelelő mennyiségű közömbösséget, és emiatt büszke is vagyok magamra. Bár egyik pillanatról a másikra dől össze bennem valami egészen szilárd, amikor látom és hallom is, hogy Harry kifújja a levegőt, és olyan, mintha megkönnyebbülne. Majdnem a számat is eltátom. Van pofája?! – Vacsorázni megyünk, és utána bowlingozni. – Pontosan azért a pillantásért teszem még hozzá a konkrét terveinket, amelyet ebben a pillanatban kapok. Elkerekednek a szemei, majd lehajtott fejjel bólint egyet. – Miért érdekel? Talán csatlakozni akarsz Kendallal?

Felemeli a fejét, és szemeiben szórakozottan csillannak meg a kis szikrák. Látom, hogy ez a kommentem felbosszantja, viszont meg is nevettetné, ha nem lenne ennyire komoly a helyzet. Pont ez zavar egyébként.

- Jaj, kérlek – forgatja meg a szemeit. Nem vagyok hajlandó megbánni a szavaimat vagy bocsánatot kérni, ezúttal nem. – Leülhetek? – biccent a kanapéra.

- Le, persze. – És csak hogy mégjobban kínossá varázsoljam a pillanatot, mellé telepedek. Térdeink szinte összeérnek, és meglepetten veszem észre, ahogy pólója nyakát húzogatja, mintha csak kimelegedett volna. Zavarban van? Jól is teszi.

Másrészről viszont anyukám. Zavarban van. Ez jó jel, nem? Ha nem akarnék jelenleg rettentően hűvösen viselkedni vele, szinte tuti, hogy meg sem tudnék mukkanni. Miért nincsen köztes állapot? Csak mérgesek lehetünk egymásra, vagy szótlanul ücsörgünk egymás mellett? Ez már mindig így lesz?

Más kérdés, hogy egyáltalán miért gondolkodom én a jövőn. Számít ez? Akarom én, hogy a továbbiakban is része legyen az életemnek?

Basszus, legalább magamnak ne hazudjak… – eresztem le a vállaimat, és nagyot szusszanok. Ezennel leengedek.

- Miért jöttél, Harry? – kérdezem egy fokkal közvetlenebbül.

- Mert beszélni akartam veled – adja a konkrét választ.

- És miről?

- Ugh, miről nem? – kérdez vissza a kérdésemre. Viszont igazat kell neki adnom, tényleg rengeteg dolog lenne, amit át kéne rágnunk, viszont miért ezt a pillanatot választotta?

- De miért most? – adok hangot gondolataimnak.

- Miért ne most? – kérdez vissza ismét. Felhorkantok, és amikor látom, hogy Harry mennyire élvezi a dolgot, felmegy bennem a pumpa. – Talán nem érsz rá?

- Oh, kérlek. Tudod, hogy nem.

Látom Harryn, hogy átgondolja a hallottakat, és végül így szól:

- Mikor jön érted Niall?

A faliórára pillantok.

- Bármelyik pillanatban ideérhet. – Arra számítok, hogy Harry emiatt lekonyul, és vagy gyorsít a tempón, és én előbb szabadulhatok, vagy inkább lelép a fenébe, mert túl kínos lenne a helyzet. Azonban Styles nem okoz csalódást.

- Király, úgyis régen találkoztunk. Mit gondolsz, örülne nekem?

- Miért nem nyitod ki egyből te az ajtót, engeded be és kínálod meg valamivel? – kérdezem gunyorosan, viszont nem bírom olyan sokáig, és halkan elnevetem magam. – Ez kész…

- Miért, megtehetném amúgy? Mert én simán…

- Magadhoz beengedheted, de hozzám kérlek, ne. – Azt már nem teszem hozzá, hogy csak azért nem, mert félek, rém kellemetlen lenne az egész.

- Ez elszomorít.

- Engem te szomorítasz el – vágom rá kapásból.

- Három éve durván megkaptam az adagomat, Avie. Hidd el, simán lekörözlek.

Erre viszont már nem tudok mit mondani. Kinyitom ugyan a számat és próbálkozok, de végül csak tátogok, mint egy hal. Olyan bosszantó ez a fiú!

Az is mocskosul bosszantó, hogy igaza van. Komolyan el kell gondolkodnom egy pillanatra, hogy mégis mi okom lenne őt kipaterolni, és végül kilyukadok a dacnál.

Mindenek felett.

- Valami baj van, Ava? – kérdezi játékos hangnemben. Érzem, ahogy vörösödni kezd az arcom, viszont nem a zavartól.

Oh, nem.

Jelenleg kezdek marha pipa lenni.

- Kérlek, Harry – dünnyögöm. – Kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy most lebonyolítsam veled ezt az értelmetlen beszélgetést.

- Egy szavadba kerül, és már itt sem vagyok. – Na menj a fenébe, Harry! Nem teheted ezt! Nincs jogod játszani a fejemmel, főleg nem azzal a mocsok vigyorral!

- Ki mondta, hogy akarom, hogy elmenj? – Félek, ezt hangosan is kimondtam. Visszaszívni azonban már nem tudom, úgyhogy csak kihúzom magam, keresztbe teszem a lábamat és úgy teszek, mintha tök direkt lenne az egész, és közben elégedetten lesek oldalra. Harry maga elé meredve ül a térdeire támaszkodva, és alsó ajkát rágcsálja. Maga az egész fiú annyira vonzó, és annyi erotika van benne, hogy egészen zavarba jövök.

- Ha nem akarod, akkor te miért mentél el anno? – fordítja oldalra a fejét, tekintete szomorú. Elszorul a torkom. Niallel simán elbeszélgettem, és tulajdonképpen mindenki mással is, viszont amikor Harry kerül elém, és végre meglenne az esélyem a szemtől-szembeni beszélgetésre, azt sem tudom, van-e egyáltalán hangom és agyam ahhoz, hogy megfogalmazzam, mit kéne mondanom.

- Tudod, miért.

- Oké. – Nyögve temeti tenyereibe az arcát. – Akkor úgy kérdezem, miért nem mondtad el.

Kérdésnek hangzik, viszont nem úgy mondja. Szívesen elszórakoznék ezzel a gondolattal, de tudom, válaszolnom kell, és nem tökölhetek.

Fenébe.

- Nem voltam rá képes – suttogom, és érzem, a szívem a torkomban dobog. Ismét.

- Azt sem képzeltem volna, hogy te magassarkúban futni tudsz. Mégis megtetted. Nem lehetett olyan nehéz. Akkor ez miért volt az?

- Harry – nyögök fel most én kétségbeesettségemben. – Nem kérdezhetsz tőlem ilyeneket! Nem gondolod, hogy ezt máskor kényelmesebben meg tudnánk vitatni?

- Nem – fordul teljes testével felém, bal lábát felhúzza a párnákra. Pontosan tudom, hogy innentől az az én helyem lesz. – Marha könnyű dolgod lehetett anno. Írtál nekem egy levelet, Liamen keresztül közvetítettél egy utolsót, és aztán leléptél. Meglepődtem, hogy hazaérve üres volt a szekrényed, ezek szerint tudatos volt, és rákészültél a napra. Csak épp nem úgy, ahogyan egy szokványos ara tette volna a helyedben.

- Nem volt már sok időm, Harry – suttogom, és a ruhám alját piszkálom. Nem lennék képes most felnézni. Kell az erő, hogy kimondjam azt, amit tervezek, úgyhogy kell az a pár másodpercnyi szünet, amit hála a jó égnek, Harry tapintatosan meg is ad nekem. – Tudod, mit jelent a méhen kívüli terhesség?

- Utána olvastam – bólint.

- Gondolom annak is, hogy egy nő meddig fordulhat az orvosokhoz azzal a szándékkal, hogy el akarja vetetni a babáját.

Mivel én is felé fordulok, ezért premier plánban látom, ahogy a fiú önkénytelenül összehúzza magát, és még a keze is megmozdul, mintha csak a fülére akarná kapni. Az utolsó pillanatban azonban meggondolja magát, és két nagy kezével az enyémek után nyúl.

Azt hiszem, nem mondok hülyeséget azzal, ha kijelentem, hogy úgy ugrok meg, mintha a fenekembe csípnének, és olyan érzés kerít a hatalmába, mintha áramot vezetnének a testembe. Egy pillanat alatt lever a víz, elakad a szavam és elkerekednek a szemeim. Már éppen azon vagyok, hogy kihúzzam a kezeimet az övéiből, azokból a hatalmas, meleg kezekből, amiket mindig is imádtam magamon érezni, amikor Harry ismét az ájulás közelébe repít: a szájához emeli a kezeinket, és amikor már egész közel jár, a tenyerembe ad egy csókot. Nyikkanni sem tudok, a homlokomra valószínűleg ki is van írva a felirat: „ennek kampec, haver!”

- Sajnálom, hogy nem voltam melletted. Könnyebb lett volna, ha támogatlak. Megoldottuk volna – búgja, és mindketten a pont kettőnk közé ejtett, összekulcsolt ujjainkat nézzük.

- Simán – lehelem.

- Persze ahhoz be kellett volna avatnod, bíznod kellett volna bennem annyira, hogy tudd, tényleg megoldanánk – folytatja. Összevont szemöldökkel válaszolok.

- Persze – súgom, és esküszöm, a sírás kerülget. A kezdeti hűvösségemmel tökéletesen ellent mond a jelenlegi állapotom.

Szűzanyám! Mit tesz velem ez a fiú? És miről beszél egyáltalán? Nem tudok másra koncentrálni, mint arra, hogy milyen tökéletesen illik az én kicsi, hideg kezem az övébe. Tényleg olyan, mintha odateremtetett volna. Ijesztő. És csodálatos. Mindezt egyszerre.

Megremeg az alsó ajkam, és érzem, csak egy hajszál választ el az összeomlástól. Harry arcára vezetem a tekintetemet, pont abban a momentumban, amikor Harry is felemeli a fejét. Istenem, de jól áll neki a rövid haj…

Utálom a szótlanságot. Pláne, ha ez azért van, mert én nem tudok mit mondani.

- Azt hiszem, kislányod lett volna, Harry – súgom, és ebben a pillanatban kitörik belőlem a zokogás. Kikapom a kezemet az övéből, és a szám elé téve próbálom tompítani és magamat csendesíteni egyszerre. Harry kővé mered. Csak bámul rám, és érzem, ahogy kiszáll belőle az erő, szinte látom is. Vállai leesnek, arca megnyúlik, és a hajába túr.

- Honnan tudod? – kérdezi sokkos állapotában. Tudja, hogy nem fog választ kapni, és talán ez vezérli arra, hogy közelebb csússzon hozzám. Ettől azonban én fogom menekülőre a dolgot, és reflexszerűen a kanapé másik végébe kuporodom.

Viszont a fiút ez sem tántorítja el a céljától. Már nem tudok hova hátrálni, a magas, masszív karfa és Harry közé vagyok szorítva. Harry előttem térdel, arca csupa kétségbeesés, viszont én vagyok az, aki egyre és egyre mélyebbre süllyed, amikor ezután kezei közé veszi az arcomat.

Nem is tudom, mikor sírtam utoljára. Jó régen elfojtottam, mert tudom, nem járok jól vele. Nem segít. Csak rosszabb. Belerokkan az ember. Én biztosan. Főleg most. Főleg így.

- Ne! Ne, Harry, ne – zokogom, de ettől függetlenül leengedem a kezeimet, és arcomat a tenyerébe hajtom. Harry közel hajol hozzám, érzem a bőrömön a leheletét. 

- Itt vagyok, shh – dönti a homlokát az enyémnek. Viszont, ha arra számít, hogy ettől jobb lesz, akkor bizony veszett nagyot kell csalódnia akkor, amikor ellököm magamtól. Nem vagyok képes a közelében lenni. Nem kapok levegőt. – Nem megyek el addig, amíg jobban nem leszel, szóval felesleges menekülnöd.

Megrázom a fejem, úgy festhetek, mint egy idegbeteg. Akaratosan összeszorítom a számat, nem akarok hangosan zokogni. Megijeszteném vele Cadyt, akiről tudom, hogy Ronnie-val van a szobájában. Még magamra is a frászt hozom, ha őszinték akarunk lenni, és nem is merek belegondolni, vajon hogy festhetek. Nem tettem fel túl sok sminket, okos döntés volt, bár nem gondoltam volna, hogy ennek a húzásomnak még haszna is lehet. Viszont tapasztalatból beszélek: még az a kevés smink is képes Jokert varázsolni belőlem.

Remeg a szám, ki akar törni a csillapíthatatlan zokogás. Nem engedem. Nem engedhetem. Átkarolom magam, és felhúzom a térdeimet a mellkasom elé. Próbálom kizárni Harryt, talán úgy könnyebb. Eszeveszetten rázkódnak a vállaim, már fáj a mellkasom. Mondtam már valaha, hogy túlestem a legerősebb sírásomon? Felejtsük el mindet. Hazudtam. Ez a csúcs.

Nem tudom, mennyi idő telhet el, amikor végre csillapodni látszom. Felemelem a fejemet a térdemről, és még mindig remegő ajkakkal nézek körbe. Harry sehol. Elment volna?

Pont abban a pillanatban tűnik fel a jobb oldalamon, amikor ismét visszaesnék a tudattól, miszerint Harry itthagyott. Elkerekedett szemekkel követem végig alakját, ahogy megkerüli a kanapét és leül elém, tisztes távolságra ugyan, de két bögre társaságában. Amikor biztosan látja, övé a figyelmem, és túlságosan ledöbbent vagyok ahhoz, hogy bármit is szóljak vagy tegyek, egy ártatlan, kissé félő félmosolyra húzza rózsaszín ajkait.

- Nem tudom, szereted-e még, de csináltam Yorkshire teát.

- Hol van Niall? – kérdezem halkan, amíg átveszem tőle a gőzölgő bögrét, és fölé hajolva fújni kezdem. – Egyáltalán hány óra van?

- Niall… nos, ő nem jön ma – mondja csendesen, és ő is a teája fölé hajol, mindeközben rajtam nyugtatva tekintetét. Zavarban vagyok, ráadásul kába is, a szipogásomról – ami lényegében az egész testemet megrázza – tudom, még percekig eltart. Nagyjából annyi lehet, mint az az idő, ami után leesik, Harry mit is mondott.

- Miért ne jönne? – kérdezek vissza értetlenül, és ezúttal már fordulok is az órához. Leesik az állam, amikor meglátom, hány óra van. – Úristen! Mindjárt tizenegy lesz! Hol van Niall, Harry?!

- Írtam neki, hogy ne jöjjön – válaszol látszólag nyugodtan, viszont én ismerem. Tudom, hogy még messziről sem az.

Én sem, viszont ez nem az a pillanat, amikor hepciáskodnom kéne. Nem hiszem, hogy mindezek után is elmentem volna Niallel, és ez szörnyen érint. Borzasztó barát vagyok. Csak remélni tudom, hogy meg fog majd tudni bocsátani.

- Mit mondott? – kérdezem halkan. Nem néz rám.

- Hogy oké.

- Bő egy válasz – vonom fel egyik szemöldökömet meglepődötten.

- Valójában nem írt semmit sem… de szinte biztos vagyok benne, hogy egyébként ezt mondta volna.

Másnap este kell bemennem dolgozni, úgyhogy miután kiteszem Cadyt a csoportfoglalkozás helyszínén, már robogok is. A parkolóban beállok az új, névre szóló helyemre, a fejemre nyomom a sapkámat, és besétálok az épületbe. Nem számítok túl sok emberre, mivel Brandon tudomásom szerint csak pár embert hívott be, azonban meglepő, mennyien nyüzsögnek az aulában. Amikor észreveszem Maynát és Calebet oldalt állni, máris feléjük igyekszem. Elég rossz passzban vagyok, úgyhogy a kérdésre, hogy hogy vagyok, csak vágok egy fintort. Én elégnek érzem, May és Caleb meg nem firtatják.

- Apám még nem ért ide – szólal meg egyszer csak Caleb, amikor felnéz a telefonjából. – Most írt. Azt mondja, vegyem át én az irányítást, mert neki még dolga van.

- Végül is, egyszer te leszel ennek az egész hülyeségnek a feje – intek körbe a fejem felett unottan. – Miért ne kezdhetnéd el már most?

- Fingom sincs, miért rendelt be mindenkit. Miért nem avat be engem is?

- Mi van amúgy Miami-val?

- Honnan tudjam? – kérdezem meg én is, és aztán a fejemet rázva nevetek fel. Ilyen a mi formánk.

Caleb végül úgy dönt, nem akar most főnökösdit játszani, mi meg nem erőltetjük. Minek is tennénk? Maynát szerintem még nem látta kétszer sem, nekem meg nincs túl sok hangulatom a beszélgetéshez. Főleg nem az egyoldalú érveléshez. Kell az a halálnak.

- Van nálad Aszpirin? – fordulok Maynához, és a fülébe suttogok. Brandon még csak most lépett be, de már terelgeti is az embereket a harmadik emelet felé. Nem tudom, mit akar, mivel a harmadik még csak nemrég lett kialakítva. Lényegében üres.

- Fáj a fejed? – kérdezi, miközben könyékig beletúr a táskájába. May táskája mindig is feneketlen volt, és ha nem lüktetne a halántékom ennyire, már mondanám is, kinek volt ilyen batyuja valamelyik hülye mesében, amit egyébként még most is simán leülnék estimeseként nézni, ha nem lennék most ilyen morcos. Semmi humorom itt lenni.

Utolsóként indulok meg, víz nélkül nyelem le a tablettát. Nem köszönöm meg, mert akkor nem használ, viszont egy halvány mosollyal karolom át May derekát, ahogy utolérem. Egyből viszonozza, és így követjük a tömeget.

Harminc perccel később változatlanul morcosan, füstölögve lépek ki az irodaház ajtaján Caleb és Mayna között.

- Most komolyan azért hívta be az egész ügynökséget a segg apád, hogy eldicsekedjen az új szinttel és a korszerű, „húha, de menő” újításokkal? – kérdezi May fortyogva. Ezek szerint egyre jár az agyunk.

- Úgy tűnik – rántja meg vállait Caleb. – Valamire biztos ez is jó volt.

- Időrablásra. És dicsekvésre, mert ugye ahhoz az emelethez nekünk nem is lesz közünk, lévén, kiadja valami sznob cégnek. Akkor miről beszélünk?

- Apropó. Kinek is adja ki? – kérdezem hirtelen.

- Nekem – hallatszik közvetlen mögülünk egy ismerősen ismeretlen tónusú hang. Mindhárman megpördülünk a tengelyünk körül, és ekkor szembe találjuk magunkat Skye-jal. Azzal a Skye-jal, akivel anno Ronnie össze akart hozni.

- Skye? – kérdezi Caleb hirtelen. Döbbenten fordulok a srác felé. Ez ismeri?!

- Helló, unokatesó! – sétál közelebb lezseren, és barátiasan köszönti a fiút. Rögtön utána bemutatkozik May-nek, majd végül hozzám fordul. – Jó újra látni, Ava.

helloka,

mizujs? :) Remélem, jó hetetek volt. Azt is egyébként, hogy tetszett a rész, de ez második helyre szorult most. sad story. Az annyira már nem, hogy most tök hamar sikerült hoznom a folytatást, megszállt az ihlet, és hát itt vagyok. Hehe. 

Köszönöm az előző fejezethez érkező kommenteket, boldoggá tettetek velük, mint mindig. :) Pont így érezném magam, ha benéznétek egyébként a két másik (új) oldalamra, amik hamarosan elérkeznek a nyitás pillanatához: Bittersweet & Waves. :D Oh, és ha gondoljátok, csatlakozzatok a FB csoporthoz is. :D
Pihenjetek sokat a hétvégén <3