Hirtelen fordulok meg, és mielőtt még felfognám, hogy pontosan
mit is csinálok, lábammal belököm az ajtót és Harry után indulok. A
szívem csak akkor kezd a torkomban dobogni, amikor meglátom, ahogy a srác
Ronnie-val és C-vel szemben áll, és ujjait törzse mögött összekulcsolva
várakozik, arcán egy kissé kínos mosollyal. Mellé lépek, magassarkúban a
válláig talán pont elérek, és ennek örömére megszólalok.
- Lányok, ő Harry – mutogatok, örülök, hogy egyáltalán van
hangom. Vicc ez az egész helyzet, hiszen nyilván tudják, ki a srác, viszont
fordítva ez nem feltétlen igaz, úgyhogy muszáj lefutnom ezt a kört. – Harry, ők
itt Ronnie és Cady.
- Ronnie-t ismerem, de te ki vagy? – vált egyszer csak át a
morcos álcájából gyerekcentrikus valójára, és barátságosan beszélve és nézve a
lány elé guggol. Látom Cadyn, hogy meg van hökkenve és zavarba is hozza Harry
közvetlensége, viszont egész hamar rendezi a vonásait, és kinyújtja a kezét
éppen egyidőben Harryvel. – Talán egy nem ismert unokahúg? – fordul úgy felém,
mintha napi rendszerességgel beszélgetnénk, és joga lenne ilyeneket kérdezni
tőlem, ráadásul azzal a mocskosul édes mosollyal, ami az arcát keretezi.
Kíváncsian kutat valami után a szemembe nézve, de én nem bírom olyan sokáig,
mint ő, és leszegem a fejemet. Jobbra-balra billegek. Nem tetszik nekem ez a
helyzet.
Harry megrázza Cady kezét, arcán szórakozott mosoly játszik
a formaiság miatt.
Aztán a kislány megszólal, és látom a fiún, hogy még ő is
meglepődik a hangját uraló erőn. Valahogy süt a lányról az értelem, és ahogy
elnézem, ez már Harryt is „megégette”. Húha,
Heart. Fejlődsz.
- Ava fogadott be, a nevem Cady Armentrout. Pierce Jenner, tudod, a Jenner família legidősebb tagja, akiket gondolom te elég jól ismersz mutatott be minket egymásnak.
- Wow, oké. Értem – bólint, és közben Cady arcát fürkészi, mivel valószínű ő is észrevette a cinizmust és a megbújt élt, a célozgatást a hangjában.
Olyan, mintha feltérképezné a lányt, és imádom, hogy annyira figyelmes, hogy
amikor C fel akar állni, ő felpattan és aztán felsegíti. Rögtön utána felvont
szemöldökkel, amolyan „jó ég, wow!” tekintettel néz rám, és én erre nem tudok
mást tenni, mint megrázni a fejem, miszerint „ja, tudom. Csúcs a kiscsaj.”
Basszus, Styles! Téged
nem lehet utálni!
Kezeimet összekulcsolom mellkasom előtt, és megköszörülöm a
torkomat, amivel ismét felvonom magamra Harry tekintetét. Most én nézek rá várakozóan,
mivel miután már Ronnie és Cady is elhagyja a nappalit, a hangulat szörnyen
kínos. Miért jött ide? Mit akarhat? Nincs kedvem vitázni.
- Oh, igen. Bocsánat – szedi össze a gondolatait egy
nanomásodperc alatt, én pedig felszegett fejjel várakozom. Hazai terepen
vagyok, nem szabad kényelmetlenül éreznem magam. Mayna is azt mondta a múltkor,
hogy legyek kemény, mint a bolti zsömle – figyelmeztetem magam. Jelenleg ez még
menne is. – Szóval. Tényleg randid lesz ma Niallerrel?
- Nem, nem lesz – válaszolok, és magam is megdöbbenek a
hangom erősségén. Látom Harryn, hogy ő sem különb. Sikerült belecsempésznem a
megfelelő mennyiségű közömbösséget, és emiatt büszke is vagyok magamra. Bár
egyik pillanatról a másikra dől össze bennem valami egészen szilárd, amikor
látom és hallom is, hogy Harry kifújja a levegőt, és olyan, mintha
megkönnyebbülne. Majdnem a számat is eltátom. Van pofája?! – Vacsorázni
megyünk, és utána bowlingozni. – Pontosan azért a pillantásért teszem még hozzá
a konkrét terveinket, amelyet ebben a pillanatban kapok. Elkerekednek a szemei,
majd lehajtott fejjel bólint egyet. – Miért érdekel? Talán csatlakozni akarsz
Kendallal?
Felemeli a fejét, és szemeiben szórakozottan csillannak meg
a kis szikrák. Látom, hogy ez a kommentem felbosszantja, viszont meg is
nevettetné, ha nem lenne ennyire komoly a helyzet. Pont ez zavar egyébként.
- Jaj, kérlek – forgatja meg a szemeit. Nem vagyok hajlandó
megbánni a szavaimat vagy bocsánatot kérni, ezúttal nem. – Leülhetek? – biccent
a kanapéra.
- Le, persze. – És csak hogy mégjobban kínossá varázsoljam a
pillanatot, mellé telepedek. Térdeink szinte összeérnek, és meglepetten veszem
észre, ahogy pólója nyakát húzogatja, mintha csak kimelegedett volna. Zavarban
van? Jól is teszi.
Másrészről viszont anyukám. Zavarban van. Ez jó jel, nem? Ha
nem akarnék jelenleg rettentően hűvösen viselkedni vele, szinte tuti, hogy meg
sem tudnék mukkanni. Miért nincsen köztes állapot? Csak mérgesek lehetünk
egymásra, vagy szótlanul ücsörgünk egymás mellett? Ez már mindig így lesz?
Más kérdés, hogy egyáltalán miért gondolkodom én a jövőn.
Számít ez? Akarom én, hogy a továbbiakban is része legyen az életemnek?
Basszus, legalább magamnak ne hazudjak… – eresztem le a
vállaimat, és nagyot szusszanok. Ezennel leengedek.
- Miért jöttél, Harry? – kérdezem egy fokkal közvetlenebbül.
- Mert beszélni akartam veled – adja a konkrét választ.
- És miről?
- Ugh, miről nem? – kérdez vissza a kérdésemre. Viszont
igazat kell neki adnom, tényleg rengeteg dolog lenne, amit át kéne rágnunk,
viszont miért ezt a pillanatot választotta?
- De miért most? – adok hangot gondolataimnak.
- Miért ne most? – kérdez vissza ismét. Felhorkantok, és
amikor látom, hogy Harry mennyire élvezi a dolgot, felmegy bennem a pumpa. –
Talán nem érsz rá?
- Oh, kérlek. Tudod, hogy nem.
Látom Harryn, hogy átgondolja a hallottakat, és végül így
szól:
- Mikor jön érted Niall?
A faliórára pillantok.
- Bármelyik pillanatban ideérhet. – Arra számítok, hogy Harry emiatt
lekonyul, és vagy gyorsít a tempón, és én előbb szabadulhatok, vagy inkább
lelép a fenébe, mert túl kínos lenne a helyzet. Azonban Styles nem okoz
csalódást.
- Király, úgyis régen találkoztunk. Mit gondolsz, örülne
nekem?
- Miért nem nyitod ki egyből te az ajtót, engeded be és
kínálod meg valamivel? – kérdezem gunyorosan, viszont nem bírom olyan sokáig,
és halkan elnevetem magam. – Ez kész…
- Miért, megtehetném amúgy? Mert én simán…
- Magadhoz beengedheted, de hozzám kérlek, ne. – Azt már nem
teszem hozzá, hogy csak azért nem, mert félek, rém kellemetlen lenne az egész.
- Ez elszomorít.
- Engem te szomorítasz el – vágom rá kapásból.
- Három éve durván megkaptam az adagomat, Avie. Hidd el,
simán lekörözlek.
Erre viszont már nem tudok mit mondani. Kinyitom ugyan a
számat és próbálkozok, de végül csak tátogok, mint egy hal. Olyan bosszantó ez
a fiú!
Az is mocskosul bosszantó, hogy igaza van. Komolyan el kell
gondolkodnom egy pillanatra, hogy mégis mi okom lenne őt kipaterolni, és végül
kilyukadok a dacnál.
Mindenek felett.
- Valami baj van, Ava? – kérdezi játékos hangnemben. Érzem,
ahogy vörösödni kezd az arcom, viszont nem a zavartól.
Oh, nem.
Jelenleg kezdek marha pipa lenni.
- Kérlek, Harry – dünnyögöm. – Kisebb gondom is nagyobb
annál, mint hogy most lebonyolítsam veled ezt az értelmetlen beszélgetést.
- Egy szavadba kerül, és már itt sem vagyok. – Na menj a
fenébe, Harry! Nem teheted ezt! Nincs jogod játszani a fejemmel, főleg nem
azzal a mocsok vigyorral!
- Ki mondta, hogy akarom, hogy elmenj? – Félek, ezt hangosan
is kimondtam. Visszaszívni azonban már nem tudom, úgyhogy csak kihúzom magam,
keresztbe teszem a lábamat és úgy teszek, mintha tök direkt lenne az egész, és
közben elégedetten lesek oldalra. Harry maga elé meredve ül a térdeire támaszkodva,
és alsó ajkát rágcsálja. Maga az egész fiú annyira vonzó, és annyi erotika van
benne, hogy egészen zavarba jövök.
- Ha nem akarod, akkor te
miért mentél el anno? – fordítja oldalra a fejét, tekintete szomorú. Elszorul a
torkom. Niallel simán elbeszélgettem, és tulajdonképpen mindenki mással is,
viszont amikor Harry kerül elém, és végre meglenne az esélyem a
szemtől-szembeni beszélgetésre, azt sem tudom, van-e egyáltalán hangom és agyam
ahhoz, hogy megfogalmazzam, mit kéne mondanom.
- Tudod, miért.
- Oké. – Nyögve temeti tenyereibe az arcát. – Akkor úgy
kérdezem, miért nem mondtad el.
Kérdésnek hangzik, viszont nem úgy mondja. Szívesen
elszórakoznék ezzel a gondolattal, de tudom, válaszolnom kell, és nem
tökölhetek.
Fenébe.
- Nem voltam rá képes – suttogom, és érzem, a szívem a
torkomban dobog. Ismét.
- Azt sem képzeltem volna, hogy te magassarkúban futni
tudsz. Mégis megtetted. Nem lehetett olyan nehéz. Akkor ez miért volt az?
- Harry – nyögök fel most én kétségbeesettségemben. – Nem kérdezhetsz
tőlem ilyeneket! Nem gondolod, hogy ezt máskor kényelmesebben meg tudnánk
vitatni?
- Nem – fordul teljes testével felém, bal lábát felhúzza a párnákra.
Pontosan tudom, hogy innentől az az én helyem lesz. – Marha könnyű dolgod
lehetett anno. Írtál nekem egy levelet, Liamen keresztül közvetítettél egy
utolsót, és aztán leléptél. Meglepődtem, hogy hazaérve üres volt a szekrényed,
ezek szerint tudatos volt, és rákészültél a napra. Csak épp nem úgy, ahogyan
egy szokványos ara tette volna a helyedben.
- Nem volt már sok időm, Harry – suttogom, és a ruhám alját
piszkálom. Nem lennék képes most felnézni. Kell az erő, hogy kimondjam azt,
amit tervezek, úgyhogy kell az a pár másodpercnyi szünet, amit hála a jó égnek,
Harry tapintatosan meg is ad nekem. – Tudod, mit jelent a méhen kívüli
terhesség?
- Utána olvastam – bólint.
- Gondolom annak is, hogy egy nő meddig fordulhat az
orvosokhoz azzal a szándékkal, hogy el akarja vetetni a babáját.
Mivel én is felé fordulok, ezért premier plánban látom,
ahogy a fiú önkénytelenül összehúzza magát, és még a keze is megmozdul, mintha
csak a fülére akarná kapni. Az utolsó pillanatban azonban meggondolja magát, és
két nagy kezével az enyémek után nyúl.
Azt hiszem, nem mondok hülyeséget azzal, ha kijelentem, hogy
úgy ugrok meg, mintha a fenekembe csípnének, és olyan érzés kerít a hatalmába,
mintha áramot vezetnének a testembe. Egy pillanat alatt lever a víz, elakad a
szavam és elkerekednek a szemeim. Már éppen azon vagyok, hogy kihúzzam a
kezeimet az övéiből, azokból a hatalmas, meleg kezekből, amiket mindig is
imádtam magamon érezni, amikor Harry ismét az ájulás közelébe repít: a szájához
emeli a kezeinket, és amikor már egész közel jár, a tenyerembe ad egy csókot.
Nyikkanni sem tudok, a homlokomra valószínűleg ki is van írva a felirat: „ennek
kampec, haver!”
- Sajnálom, hogy nem voltam melletted. Könnyebb lett volna,
ha támogatlak. Megoldottuk volna – búgja, és mindketten a pont kettőnk közé
ejtett, összekulcsolt ujjainkat nézzük.
- Simán – lehelem.
- Persze ahhoz be kellett volna avatnod, bíznod kellett
volna bennem annyira, hogy tudd, tényleg megoldanánk – folytatja. Összevont
szemöldökkel válaszolok.
- Persze – súgom, és esküszöm, a sírás kerülget. A kezdeti
hűvösségemmel tökéletesen ellent mond a jelenlegi állapotom.
Szűzanyám! Mit tesz velem ez a fiú? És miről beszél
egyáltalán? Nem tudok másra koncentrálni, mint arra, hogy milyen tökéletesen
illik az én kicsi, hideg kezem az övébe. Tényleg olyan, mintha odateremtetett
volna. Ijesztő. És csodálatos. Mindezt egyszerre.
Megremeg az alsó ajkam, és érzem, csak egy hajszál választ
el az összeomlástól. Harry arcára vezetem a tekintetemet, pont abban a
momentumban, amikor Harry is felemeli a fejét. Istenem, de jól áll neki a rövid
haj…
Utálom a szótlanságot. Pláne, ha ez azért van, mert én nem
tudok mit mondani.
- Azt hiszem, kislányod lett volna, Harry – súgom, és ebben
a pillanatban kitörik belőlem a zokogás. Kikapom a kezemet az övéből, és a szám
elé téve próbálom tompítani és magamat csendesíteni egyszerre. Harry kővé mered.
Csak bámul rám, és érzem, ahogy kiszáll belőle az erő, szinte látom is. Vállai
leesnek, arca megnyúlik, és a hajába túr.
- Honnan tudod? – kérdezi sokkos állapotában. Tudja, hogy
nem fog választ kapni, és talán ez vezérli arra, hogy közelebb csússzon hozzám.
Ettől azonban én fogom menekülőre a dolgot, és reflexszerűen a kanapé másik
végébe kuporodom.
Viszont a fiút ez sem tántorítja el a céljától. Már nem
tudok hova hátrálni, a magas, masszív karfa és Harry közé vagyok szorítva.
Harry előttem térdel, arca csupa kétségbeesés, viszont én vagyok az, aki egyre
és egyre mélyebbre süllyed, amikor ezután kezei közé veszi az arcomat.
Nem is tudom, mikor sírtam utoljára. Jó régen elfojtottam,
mert tudom, nem járok jól vele. Nem segít. Csak rosszabb. Belerokkan az ember.
Én biztosan. Főleg most. Főleg így.
- Ne! Ne, Harry, ne – zokogom, de ettől függetlenül
leengedem a kezeimet, és arcomat a tenyerébe hajtom. Harry közel hajol hozzám,
érzem a bőrömön a leheletét.
- Itt vagyok, shh – dönti a homlokát az enyémnek. Viszont,
ha arra számít, hogy ettől jobb lesz, akkor bizony veszett nagyot kell
csalódnia akkor, amikor ellököm magamtól. Nem vagyok képes a közelében lenni.
Nem kapok levegőt. – Nem megyek el addig, amíg jobban nem leszel, szóval
felesleges menekülnöd.
Megrázom a fejem, úgy festhetek, mint egy idegbeteg.
Akaratosan összeszorítom a számat, nem akarok hangosan zokogni. Megijeszteném
vele Cadyt, akiről tudom, hogy Ronnie-val van a szobájában. Még magamra is a
frászt hozom, ha őszinték akarunk lenni, és nem is merek belegondolni, vajon
hogy festhetek. Nem tettem fel túl sok sminket, okos döntés volt, bár nem
gondoltam volna, hogy ennek a húzásomnak még haszna is lehet. Viszont
tapasztalatból beszélek: még az a kevés smink is képes Jokert varázsolni
belőlem.
Remeg a szám, ki akar törni a csillapíthatatlan zokogás. Nem
engedem. Nem engedhetem. Átkarolom magam, és felhúzom a térdeimet a mellkasom
elé. Próbálom kizárni Harryt, talán úgy könnyebb. Eszeveszetten rázkódnak a
vállaim, már fáj a mellkasom. Mondtam már valaha, hogy túlestem a legerősebb
sírásomon? Felejtsük el mindet. Hazudtam. Ez a csúcs.
Nem tudom, mennyi idő telhet el, amikor végre csillapodni
látszom. Felemelem a fejemet a térdemről, és még mindig remegő ajkakkal nézek
körbe. Harry sehol. Elment volna?
Pont abban a pillanatban tűnik fel a jobb oldalamon, amikor
ismét visszaesnék a tudattól, miszerint Harry itthagyott. Elkerekedett
szemekkel követem végig alakját, ahogy megkerüli a kanapét és leül elém, tisztes
távolságra ugyan, de két bögre társaságában. Amikor biztosan látja, övé a
figyelmem, és túlságosan ledöbbent vagyok ahhoz, hogy bármit is szóljak vagy
tegyek, egy ártatlan, kissé félő félmosolyra húzza rózsaszín ajkait.
- Nem tudom, szereted-e még, de csináltam Yorkshire teát.
- Hol van Niall? – kérdezem halkan, amíg átveszem tőle a gőzölgő
bögrét, és fölé hajolva fújni kezdem. – Egyáltalán hány óra van?
- Niall… nos, ő nem jön ma – mondja csendesen, és ő is a
teája fölé hajol, mindeközben rajtam nyugtatva tekintetét. Zavarban vagyok,
ráadásul kába is, a szipogásomról – ami lényegében az egész testemet megrázza –
tudom, még percekig eltart. Nagyjából annyi lehet, mint az az idő, ami után
leesik, Harry mit is mondott.
- Miért ne jönne? – kérdezek vissza értetlenül, és ezúttal
már fordulok is az órához. Leesik az állam, amikor meglátom, hány óra van. –
Úristen! Mindjárt tizenegy lesz! Hol van Niall, Harry?!
- Írtam neki, hogy ne jöjjön – válaszol látszólag nyugodtan,
viszont én ismerem. Tudom, hogy még messziről sem az.
Én sem, viszont ez nem az a pillanat, amikor hepciáskodnom
kéne. Nem hiszem, hogy mindezek után is elmentem volna Niallel, és ez szörnyen
érint. Borzasztó barát vagyok. Csak remélni tudom, hogy meg fog majd tudni
bocsátani.
- Mit mondott? – kérdezem halkan. Nem néz rám.
- Hogy oké.
- Bő egy válasz – vonom fel egyik szemöldökömet meglepődötten.
- Valójában nem írt semmit sem… de szinte biztos vagyok
benne, hogy egyébként ezt mondta volna.
Másnap este kell bemennem dolgozni, úgyhogy miután kiteszem
Cadyt a csoportfoglalkozás helyszínén, már robogok is. A parkolóban beállok az
új, névre szóló helyemre, a fejemre nyomom a sapkámat, és besétálok az
épületbe. Nem számítok túl sok emberre, mivel Brandon tudomásom szerint csak
pár embert hívott be, azonban meglepő, mennyien nyüzsögnek az aulában. Amikor
észreveszem Maynát és Calebet oldalt állni, máris feléjük igyekszem. Elég rossz
passzban vagyok, úgyhogy a kérdésre, hogy hogy vagyok, csak vágok egy fintort.
Én elégnek érzem, May és Caleb meg nem firtatják.
- Apám még nem ért ide – szólal meg egyszer csak Caleb, amikor
felnéz a telefonjából. – Most írt. Azt mondja, vegyem át én az irányítást, mert
neki még dolga van.
- Végül is, egyszer te leszel ennek az egész hülyeségnek a
feje – intek körbe a fejem felett unottan. – Miért ne kezdhetnéd el már most?
- Fingom sincs, miért rendelt be mindenkit. Miért nem avat
be engem is?
- Mi van amúgy Miami-val?
- Honnan tudjam? – kérdezem meg én is, és aztán a fejemet
rázva nevetek fel. Ilyen a mi formánk.
Caleb végül úgy dönt, nem akar most főnökösdit játszani, mi
meg nem erőltetjük. Minek is tennénk? Maynát szerintem még nem látta kétszer
sem, nekem meg nincs túl sok hangulatom a beszélgetéshez. Főleg nem az
egyoldalú érveléshez. Kell az a halálnak.
- Van nálad Aszpirin? – fordulok Maynához, és a fülébe
suttogok. Brandon még csak most lépett be, de már terelgeti is az embereket a
harmadik emelet felé. Nem tudom, mit akar, mivel a harmadik még csak nemrég
lett kialakítva. Lényegében üres.
- Fáj a fejed? – kérdezi, miközben könyékig beletúr a táskájába.
May táskája mindig is feneketlen volt, és ha nem lüktetne a halántékom ennyire,
már mondanám is, kinek volt ilyen batyuja valamelyik hülye mesében, amit
egyébként még most is simán leülnék estimeseként nézni, ha nem lennék most
ilyen morcos. Semmi humorom itt lenni.
Utolsóként indulok meg, víz nélkül nyelem le a tablettát.
Nem köszönöm meg, mert akkor nem használ, viszont egy halvány mosollyal karolom
át May derekát, ahogy utolérem. Egyből viszonozza, és így követjük a tömeget.
Harminc perccel később változatlanul morcosan, füstölögve
lépek ki az irodaház ajtaján Caleb és Mayna között.
- Most komolyan azért hívta be az egész ügynökséget a segg
apád, hogy eldicsekedjen az új szinttel és a korszerű, „húha, de menő”
újításokkal? – kérdezi May fortyogva. Ezek szerint egyre jár az agyunk.
- Úgy tűnik – rántja meg vállait Caleb. – Valamire biztos ez
is jó volt.
- Időrablásra. És dicsekvésre, mert ugye ahhoz az emelethez
nekünk nem is lesz közünk, lévén, kiadja valami sznob cégnek. Akkor miről
beszélünk?
- Apropó. Kinek is adja ki? – kérdezem hirtelen.
- Nekem – hallatszik közvetlen mögülünk egy ismerősen
ismeretlen tónusú hang. Mindhárman megpördülünk a tengelyünk körül, és ekkor
szembe találjuk magunkat Skye-jal. Azzal a Skye-jal, akivel anno Ronnie össze
akart hozni.
- Skye? – kérdezi Caleb hirtelen. Döbbenten fordulok a srác
felé. Ez ismeri?!
- Helló, unokatesó! – sétál közelebb lezseren, és barátiasan
köszönti a fiút. Rögtön utána bemutatkozik May-nek, majd végül hozzám fordul. –
Jó újra látni, Ava.
helloka,
mizujs? :) Remélem, jó hetetek volt. Azt is egyébként, hogy tetszett a rész, de ez második helyre szorult most. sad story. Az annyira már nem, hogy most tök hamar sikerült hoznom a folytatást, megszállt az ihlet, és hát itt vagyok. Hehe.
Köszönöm az előző fejezethez érkező kommenteket, boldoggá tettetek velük, mint mindig. :) Pont így érezném magam, ha benéznétek egyébként a két másik (új) oldalamra, amik hamarosan elérkeznek a nyitás pillanatához: Bittersweet & Waves. :D Oh, és ha gondoljátok, csatlakozzatok a FB csoporthoz is. :D
Pihenjetek sokat a hétvégén <3
Pihenjetek sokat a hétvégén <3
Aztarohadt.
VálaszTörlésNem tudok most sokat irni, mert mennem kell, de nem tudtam szo nelkul hagyni... Ez... Ez egy csoda. Imádtam.
Imádlak, és a kommentjeidet is. Tömör, mégis percekig vigyorgok miatta. Köszönöm. <3
TörlésJajj isteneeeem💘💘
VálaszTörlésTe egy csiszolatlan gyémánt vagy, tudod?
Imádom minden egyes szösszenetét. Minden szavát faltam.💘
Siess!💘
Szeretleeek!💘
Te vagy az, aki csiszolgatja ezt a gyémántot! <3 Oh wow, a fejemben sokkal jobban hangzott ez a nyálas valami, lol :D Nem baj, érted te! ;)
TörlésImádlak, te lány! Köszönöm, hogy velem vagy! Szeretlek! <3
Szia!
VálaszTörlésOmgg Harry meg mindig imadlak te is tudod❤
Skye. Te. Te mi a francos istenért kerültél képbe? Most szépen menj ki azon az ajtón. Köszi.
Imádtaam:D Mindenképp benézek oda is;)
Ölelésxx
Oh wow, hello! :)
TörlésHarryt nem lehet nem szeretni, ez így van. De rájössz majd, hogy ez Skye-jal is így van. Csak idő kérdése, és persze, hogy sikerül-e úgy megírnom a folytatást, ahogy eleve terveztem. Igyekszem nagyon. :) Annyit elárulhatok, hogy eléggééé szerves része a sztorinak, de nem megyek ennél beljebb, úgy már nem lenne izgi. ;)
Köszönöm, hogy elolvastad, és hogy átkukkantasz a többi oldalamra is. Rengeteget jelent! <3