Harminc // Csodalány

Hellobello :) 
Üdv itt újra, jelenleg majdnem időben, de sebaj, akkor is örülök, hogy idetévedtél!! Remélem, tetszeni fog a rész, mivel da bumm tss: a végén HARRY SZEMSZÖÖÖG olvasható! Aww Harry bean elég szerves része most is a fejezetnek, és mivel Avának hamarosan el kell kezdeni szervezni a lagziját - hehe, mekkora mocsok vagyok már, wáow!! -, ezért innentől nem is fog úgy eltűnni vagy kimaradni, mint ahogy eddig néhányszor már megtette. ;) Remélem, hogy élvezni fogjátok a folytatást, legalább feleannyira, mint én. :D Btw, köszönöm az előző részhez érkező kommenteket, nagyon, nagyon felderültem, mindig feldobjátok a napjaimat. Igazán sajnálom, amiért van, akinek nem tetszik a jelenlegi történés, de tudjátok, hogy minden okkal történik, és hogy nem vagyok ám olyan gonosz, mint amilyennek így elsőre tűnök. ;)
Tudom, rengeteg helyen papolja rengeteg mindenki, de higgyétek el, a visszajelzések igenis számítanak, és igenis szerves részei egy történetnek. Ez nem csak felesleges töltelék rizsa, és én bitangul hálás vagyok azért, mert vannak emberek - nem is kevesen, ezt hozzátenném -, akik kedvelik Ava és Harry sztoriját, amihez még rengeteg ötletem van, és amivel basszus, nem tudom miért, de mocskosul lassan haladunk.:DD
Köszönöm, ha eddig elolvastad ezt a kis értelmetlen szösszenetet. Néha rám jön a beszélhetnék, aki ismer, vagy követ már egy ideje, az tudhatja... Mindenesetre, jó olvasást, babes. A legjobbat. <3 xx



Maynáékhoz érve elkap az izgalom, amiért végre esélyem nyílik elmondani valaki olyannak, aki nem néz – teljesen – dilisnek az örömöm miatt, amit Harry boldogságáért érzek. Örülök, amiért ő boldog. Nagyon remélem, hogy tényleg az, mert teljes mértékben megérdemelné. Egy azon emberek közül, aki aranyszívvel jött a világra, s aki nem érdemlik meg azt a bántást és rosszat, amit a gonosz emberektől kap. Napi szinten ezrek fejtik ki utálatukat iránta, miközben nyilvánvaló, hogy csak irigykednek. Nők és férfiak egyaránt. Hamis dolgokat állítanak róla, miközben elsőkézből tudom, hogy soha nem érzett semmit Louis iránt, maximum utálatot, amikor reggelente beleivott a kakaójába, amit mindig ágyba kellett neki vinnem.

Harry végre rátalált az útra, amit keresett. Amit én nem adhattam meg neki. És ha ezt Kendall mellett tette, aki mellette áll az utóbbi időben, és aki törődött vele, akkor igazán nincs okom bosszúsnak lenni. Meg sem tehetném, mivel hetekkel ezelőtt megfogadtam, hogy többé csak arra koncentrálok, ami mosolyra fakaszt, és kizárok mindent, ami nincs rám, a hangulatomra és a szeretteimre, a környezetemre a megfelelő, jótékony hatással.

Pierce rezidenciája előtt már sorakoznak a kocsik – a ház tulajáé, a barátnőjéé, a gondnoké, és most már a mienké is. Komótosan szállok ki és sétálok át a másik oldalra, majd Skye-ba karolva indulok meg a nagy vaskapu felé. Hamarosan bejutunk, utána pedig már a lakáson belül is tudhatjuk magunkat. A házvezetőnő megmondja, Pierce még nem érkezett meg, Maynát pedig a hátsó udvaron találjuk, úgyhogy amíg Caleb és Skye a konyha felé indulnak, hogy szerezzenek maguknak valami frissítőt, addig én a barátnőm keresésére szánom magam.

Az eltolható üvegajtón átjutva, a hatalmas medence szélén ücsörögve találok rá. Lábát a hívogató, átlátszó színű, kellemesen melegnek tűnő vízbe lógatja, szórakozott mosollyal gondolkodik valamin, kezeit hátul megtámasztja meg. Combközépig feltűrve a bézs nadrágomat, én is mellé ülök.

- Oh, hello – mosolyog rám meglepetten, amint észrevesz, és egy pusziért hajol felém. – Hogy vagy? A srácok?

- Gondolom sört vedelnek valahol – intek a hátam mögé általánosságban, és közben megforgatom szemeimet. Mayna felnevet. – Egyébként, köszönöm, jól vagyok. Te?

- Pierce-szel összekaptunk reggel, úgyhogy elment itthonról. Nem tudom, merre lehet, de nem merek addig elmenni, amíg nem tudom, merre kószál – ismeri be látszólag kicsit kínosan érezve magát.

- Csak felhív majd… – próbálom emiatt kicsit kellemesebbé tenni a hangulatot. – Sokszor szoktatok veszekedni? – kérdezem, csak hogy oldjam a hangulatot.
És persze érdekel is, még szép!

- Mostanában egyre többször, igen – bólint, miközben ismét a távolba mered. Közelebb ülök hozzá,  s így karunk összeér. Szeretném, ha szavak nélkül is érezné, hogy mellette vagyok, és hogy rám számíthat. – Na de mindegy – szólal meg hirtelen, jópár perc elteltével. Összerezzenek a hirtelen impulzusra, mire jólesően felkacag. – Bocsesz – nevet megállíthatatlanul, a hasához kap. Idő kell neki, mire összeszedi magát, és amikor ez megtörténik, szinte ijesztő gyorsasággal komolyodik meg, majd válik arca és vigyora igencsak huncuttá. – Te hogy vagy? Na és Skye? – kacsintgat rám sokatmondóan, mégis eléggé idétlenül. Hitetlenül felnevetek, és meglököm őt a vállammal.

- Mi lenne vele? Éli az életét, én meg imádom azért, hogy már egy ideje itt van nekem.
Őszintén szólva, nem is lehetnék hálásabb az életnek azért, mert egy olyan nagyszerű barátot adott nekem, mint amilyen Skye. Egy tökéletesen tökéletlen balfék, akivel tökéletesen megértjük egymást – talán pont a múltban történtek miatt, amik részben hasonlóak mindkettőnknél. Nem fogok hazudni, az a momentum elég meghatározó volt számomra az okból, hogy megtudjam, milyen ember is ő, és hogy biztosra menjek abban, hogy én tényleg akarom-e Skye-t az életemben.
Nos, sosem hoztam még jobb döntést.
Azt pedig mind tudjuk, hogy nem a jó döntéseimről vagyok híres. De ez teljesen rendben is van, úgy hiszem.

- Hallottam a felkérésről, cica – szól halkan, mintha csak félne, szavai súlyos kárt okoznának a lelkemben.

De nem kell aggódnia, mert csak elmosolyodom, és így válaszolok:

- Hát, igen – biccentek, és a vállára hajtom a fejemet. Kezét az arcomra simítja, és nagyot sóhajt. – De tényleg, May. Teljesen rendben vagyok.

- Tudom, baby. Sokat beszéltünk erről az utóbbi időben. Remélem, hogy tényleg így is van, és nem csak a környezeted és az önnön megnyugtatásodra papolsz itt mindenféle hülyeséget, mint valami beszívott hippi – ad egy puszit a halántékomra, míg én erősen igyekszem nem visszavágni azzal, hogy akkor ő meg ne viselkedjen úgy, mint valami depresszív kiscsirke mindössze azért, mert Pierce családja az első találkozásnál nem éppen volt befogadó kedvükben, sőt! – Büszke vagyok rád azért, amit az elmúlt hónapok alatt elértél, Avie.

- A buszt? – kérdezem incselkedve, a helyzet valahogy megkívánja.

- Húha, wow, többek között. – Rázkódó vállakkal nevet, de látom rajta, már meg sem lepődik a replikámon. – Most igazán lehetnél adakozó kedvedben, nincs egy kis felesleges erőd a számomra?

- Na, figyuzz’ csak – fordulok felé hirtelen, bal lábamat kettőnk közé húzom. Ő is megismétli a mozdulataimat, csak tükrözve, természetesen. – Add a tenyereidet – emelem fel az említett részeimet egy biztató mosollyal. May kételkedve simítja a sajátjait oda, ahova kértem. – Hunyd be a szemeidet, és vegyél egy nagy levegőt – amikor megteszi, elégedetten biccentek. – Okés. Most képzeld el, milyen lenne az életed Pierce nélkül. Nem kell válaszolnod, a lényeg, hogy te tudd, mit mondanál, ha mégis kellene.

Nagyjából két perc múlva látom, ahogy Mayna arca kisimul, eltűnik két, íves szemöldöke közül az a csúnya, aggodalmas ránc, és lassan, hosszasan kifújja a levegőt. Vállait ellazítja, megropogtatja a nyakát, és amikor szólok neki, a szemeit is kinyitja.

- Mennyire voltam gáz? Nekem néha segít ez a technika, de így, visszagondolva... hát, elég idétlen lehettem – húzom be a nyakamat rötyögve, és már arra számítok, hogy barna barátnőm hahotázva kiröhög, amiért ilyen gyerekes módszerekhez folyamodom, és hiszek az energia ilyen ilyen módon való átadásában, viszont kellemesen csalódnom kell, amikor Mayna a következő pillanatban a nyakamba borul

- Baromi sokat segített. Te segítettél baromi sokat – javítja ki magát gyorsan. Megforgatom a szemeimet, és amikor May kezeit a nyakam köré fonja, én belesimulok az ölelésébe, és jól megszorongatom. – Köszönöm, szivi. Szeretlek, és hálás vagyok, amiért itt vagy. Na meg a pszichológusodnak is – húzódik el a végére, és arcára egy játékos mosoly ül ki.

- Nem kerül kevésbe a nő, úgyhogy még jó, ha valamit el is tudok hozni magammal, nem csak otthagyni érzéseket, meg miegymást – röhögök fel.

A telefonom kijelzőjét megnézve látom, még van egy kis időnk beszélgetni, és csak úgy lazulni, úgyhogy máris valami mulatságosabb témát keresek, ami aztán kicsit tovább is eltart, mint eleve terveztem, úgyhogy amikor húsz perccel később újra rápillantok a mobilomra, és meglátom, hogy fél órán belül ott kellene lenni az elég messze lévő étteremben, úgy pattanok fel, mintha valaki fenéken csípett volna. Mayna szavak nélkül megérti, mire ez a nagy sietség, és kezeit nyújtva kéri, húzzam fel. A házba beérve csak kiabálni tudunk, hogy a fiúk mégis miért nem szóltak nekünk, hogy késésben vagyunk, de amikor a nappalin keresztülrohanva meglátjuk, hogy mindketten a tévé előtt alszanak egy üveg sörrel a kezükben, már mindent értünk.
Az emeletre felérve Mayna máris ruhákat dobál felém, viszont feltűnően csinos darabokat. Egy idő után már nem bírok a kíváncsiságommal, muszáj rákérdeznem.

- Minek kéne ennyire kicsípnem magam? – tartok magam elé egy csinos, virágos blúzt, amit egyébként még én vettem a lánynak, talán pont Olaszországban.

- Mert ott lesz Harry, azért! – dugja ki a fejét a gardróbból, hangja kissé ingerült. Nos, ő sem szeret késni.
A szemöldököm körübelül a hajam vonaláig felszalad, és a szívverésem hirtelen meglódul. Ez van, a testi, fizikai reakcióim ellen nem tudok semmit sem tenni.

Egyszer majd csak elmúlnak – gondolom.

- Tök jó, hogy ezt csak most tudom meg. Mi lett volna akkor, ha beállítok, és pont megzavarok egy nagy, dicső Styles és Mrs. Styles pillanatot?

- Csoda és ünneplés, úgy ám! – hangzik a szórakozott válasz a vékony fal másik oldaláról.

- Hülye – röhögök fel teli szájjal. – Melyiket vegyem fel, szerinted? – emelek magam elé két szoknyát úgy, mintha barátnőmnek meglenne az a képessége, hogy át tud látni a falakon.

- Miért számít? – sétál ki végül elém egy huncut vigyorral arcán. Kissé csalódottan engedem le a kezeimet, így más nem olyan vicces a dolog, nincs benne kihívás. Nos, a számára, ugyanis a képességek fejleszthetőek... – Csak nem tetszeni akarsz valakinek?

Megvonom a vállaimat, valahogy nem akarom megtudni, mégis kire gondolhat. A bátyáimra? Az unokatesómra? A legjobb barátomra, a munkatársamra vagy a barátnőm pasijára, akivel egyébként sikeresen megbékéltem? Esetleg a másik, terhes barátnőm párjára? Közülük ki tudja, miért, de egyiküket sem akarom meghódítani.

- Biztos van ott egy-két helyes pincér…

Mayna erre mindössze durcás arccal hozzám vág egy egyébként bitang csúnya pólót. Legalább már azt tudjuk, mit nem fogok felvenni!

Ennyivel előrébb vagyunk. Ezt már hívhatjuk nyereségnek, nem?

Öt percembe telik végül elfogadni azokat a göncöket, amiket Mayna hozzám vág, és bár eredetileg húzom a számat az extra vékony, fehér színű, szinte már hosszú ujjú melltartó miatt, de egy idő után rá kell jönnöm, hogy eltekintve attól, hogy egy kicsit nagy rám – az égiek Maynához kegyesebbek voltak –, voltaképpen nem áll rosszul. Kapok még hozzá egy furcsa, lényegében pucér női alakokat elszórtan ábrázoló, combjánál kivágott és laza anyagú farmert, ami ugyancsak nagy rám egy kicsit, úgyhogy a derekánál összekötöm egy övvel, és így már egészen elfogadható. Egy farmerdzsekit túrok még hozzá, ezt még teljes mértékben önakaratomból, és végül egy fehér Converse-t, amilyenem egyébként nekem is van otthon. Nem okoz meglepetést, legalább másfél mérettel nagyobb Mayna lába, mint az enyém, de igazán nincs okom panaszkodni – a tükörbe nézve tetszem magamnak, jól érzem magam a bőrömben, és tudom, teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy amíg barna barátnőm arra megy, hogy dögöd legyek, lehetőleg valamelyik srác számára, addig én nem erre hajtok. Én csak jól akarom magam érezni.
A sminkemet felfrissítve már késznek nyilvánítom magam, viszont a komódon észreveszek egy szemüveget, amivel gyorsan hátrafogom a hajamat, és a mellette lévő gyűrűket is az ujjaimra húzogatom. Mayna a fürdőből kilépve elégedetten pillant végig a remekművén, én pedig elismerően füttyentve forgatom meg a tengelye körül. Nos, a Collins lány is kitett magáért!
Az előszobába leérve hozzám nyújt egy fekete Faux táskát, amiről tudom, hogy a kedvence, úgyhogy igyekszem nagyon hálásan, és később nem teljesen megijedten rápislogni, amikor ő szinte már idegbajosan beüvölt a tévét teljes hangerőre állított fiúkhoz. Pillanatokon belül csend lesz, az üvegasztalon koppan a két sörösüveg, majd már csak Caleb és Skye lábának dobogása hallatszik a padlón. Pillanatokon belül kint vagyunk a kertben, bepattanunk a kocsiba, és igyekszünk nem magunkra venni Mayna dühét, amit a valószínűleg majd' fél órás késésünkért érdemlünk ki, majd azért, ahogy a nemrég levetett és lecserélt ruháimat csak lazán bedobáltam magunk közé.
- Lehetnél nőiesebb – dünnyögi fél szemmel rámsandítva.
- Te meg kedvesebb – vágom vissza, és térdemmel játékosan meglököm az övét, remélve, kicsit feloldódik. Sikerül a tervem, mivel valószínűleg észreveszi, hogy senkinek sem tesz jót azzal, ha most nekiáll kiosztani mindenkit, úgyhogy szinte egy nanomásodperc alatt leenged, és nagy vigyorral hajol be a két fiú közé, hogy bekapcsolja a rádiót.
Az út hátralevő része énekelve és jókedvűen röhögve telik, és igazán büszkék lehetünk Skye-ra azért, mert sikeresen megtalálja azt az útvonalat, amin viszonylag gyorsan eljuthatunk a Red Bomb-ba. Így kevesebb, mint fél óra alatt jutunk el a célponthoz, és amint találunk parkolót, megrohamozzuk a bejáratot.
Azonban, mielőtt még betolnám a nagy üvegajtót, Mayna a fenekemre csap, majd a fülemhez hajolva így szól:
- Hajrá, Avie! Cserkészd be, ne érdekeljen semmi és senki!

Harry Styles

Kendall az ujjaimmal, egészen pontosan a gyűrűimmel játszik az ölében, barna haja az arcába hullik, ahogy próbálja elfoglalni magát a Red Bomb felé. Mióta elindultunk nem igazán szólt egy szót sem. Az első öt percben még a telefonján foglalta el magát és vagy Gigivel, vagy Ronnie-val beszélgetett, akiről hamarosan megtudtam, már az étteremben volt. Kis aggodalom is fogott el emiatt, hiszen ha Rollson ott van valahol, akkor rendszerint Ava is a közelében lehet, amire még nem vagyok felkészülve. Őszintén és férfiakhoz nem méltó módon, azaz gyáván remélem, hogy máig tartja magát jó szokásához, és elkésik, mert ügy érzem, szükségem van minimum tíz percnyi előnyre ahhoz, hogy én lehessek a nyeregben, oldalamon a menyasszonyommal.

Gyomrom egyre nagyobb görcsbe áll felesleges izgalmam miatt, és a halántékomon kidagadt ér is lüktetni kezd. Még jó, hogy nem folyik rólam a víz! – gondolom némileg hálásan, noha tulajdonképpen még örülnék is neki, mivel talán lehűtene egy kicsit. Vagy megy a fűtés a kocsiban, vagy én golyóztam be – filózok magamban, viszont nem bánom, hogy hirtelen magánbeszélgetésbe keveredtem tulajdon magammal, a kocsit uraló csönd miatt muszáj vagyok valamivel lefoglalnom az elmémet.

Viszont nem tart sokáig, mivel egyszer csak Kendall megszólal mellettem.

- Szerinted Ronnie mellém ül majd? 

Elkerekedett szemekkel fordulok felé egy pillanatra, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg ez a legnagyobb problémája jelenleg. Ő viszont változatlanul az ujjaimmal játszik, fejét picit félredönti, és alsó ajkát beharapva húzódik izgatott mosolyra a szája.

- Erm... hát... um, nem tudom. Ha megkéred, akkor biztos... – válaszolok bizonytalanul, és alig akarom elhinni, hogy ez a beszélgetés tényleg lezajlik közöttünk. Miért érzem úgy, mintha a lányommal vitatnám meg azt, hogy odaülhet-e az a fiú mellé, aki tetszik neki?

Hirtelen kap el a fejfájás, ahogy belegondolok, hogy egyszer már megvolt az esélyem arra, hogy nagyjából mostanában tényleg elbeszélgethetnék valami ilyesmi témáról a kislányommal. Az Avával közös kislányommal, aki valószínűleg pont olyan gyönyörű és idegesítő, csalfa nő lett volna, mint az édesanyja.

Hamarosan meglátom a Red Bomb csúcsos tetejét a távolban, és a szívverésem egy másodperc alatt gyorsul a kétszeresére. Mindkét kezemet a kormányra teszem, ami miatt Kendall pár pillanatig elégedetlenül biggyeszti le az ajkait. Egy halvány mosolyt préselek ki magamból, bár inkább tűnik vicsornak az, amit produkálok. Ujjbegyeim elfehérednek, annyira erősen szorítom a kormány bőr anyagát, viszont furcsa módon, ahogy egyre közelebb érünk a célhoz, a nevetséges idegességem halványulni látszik. Sőt, amikor beállok a parkolóház legalsó szintjén lévő egyik szabad helyre, szinte már túlzottan nyugodtnak érzem magam. Amikor átlépjük az étterem küszöbét, már észre is veszem a kis társaságot, ami Niallből, Ava tesóiból és befogadott kislányából áll. Feltűnően jókedvűek és kevesen vannak ahhoz képest, ahogy azt másodkézből nemrég megtudtam.

- Aggódom, Haz. Nem leszek én itt felesleges? – Kenny félénk hangon szólva öleli körbe jobb karomat, és ahogy ránézek, látom, tényleg eléggé szégyenlősen térképezi fel a terepet, s keresi az ismerős arcokat, akiknek száma egyébként gyatra. Mindössze egy, bár azt hiszem, Cady-vel már találkozhatott egyszer-kétszer. Amikor már túl vagyunk a köszönésen is, és elfoglaljuk helyeinket az egyik hátsó, eldugott és nyugis, mégis hatalmas méretű tölgyfa asztalnál, nyilvánvalóvá válik, milyen szánalmasan is viselkedem. Boldognak kéne lennem amiatt, hogy Kendall itt van velem, pedig még csak kérnem sem kellett a támogatását – valahogy egyből rájött, hogy szükségem lesz rá, miután Louis nagyjából három napja meghívott. 

- Amúgy, hol vannak a többiek? – fordulok Niall felé, aki egészen eddig Andy-vel, Aindennel és Cady-vel hülyéskedett. Nem figyel rám, úgyhogy újra próbálkozom. – Hey-ho, Niall! – erre már felém fordul, és kíváncsian pislog rám. Megismétlem a kérdésemet. – Nem tudod, hol vannak a többiek?

- Liam Sophiával van még, de perceken belül megérkezhetnek. Louis írta, hogy nem tud jönni, bár sejtem, hogy eleve nem is akart, Veronica és a szőke hapsija pedig biztos mindjárt visszajönnek a mosdóból – válaszol kedvesen, és már éppen fordulna vissza, amikor gyorsan elkapom a vállát. Nem fecsérlem arra az időt, hogy kijavítsam Ronnie és Eatonre az iménti megnevezést, mert most van fontosabb kérdeznivalóm is.
Bár az azért megüti a fülemet, amit Louis-ról megtudok. Én értem, hogy nagy a balhé otthon – Eleanor és az a Briana kissé megkeverhetik a hétköznapjait... Viszont nem teszek úgy, mintha nem érdemelné meg, pusztán azért, mert az egyik legjobb haverom. Csak magának köszönheti azt, amit jelenleg megél, viszont ha segítséget kérne, természetesen egy pillanatra sem haboznék.

- Jó, de... Niall, hol vannak a többiek? – hajolok hozzá bizalmas hangnemben suttogva, direkt kiemelve a lényeget, azt és úgy, ahogyan az fontos és más értelemben, elvontan értendő. Szinte látom, ahogy megérti, mégis kikre, vagyis kire gondolok, és ahogy ez megtörténik, olyan közel hajol hozzám, hogy szinte össze is koccanunk.

- Ava a srácokkal meg Maynával, a barátnőjével jön. Calebbel még nem találkoztam, csak egy-két Avával közös videochat alkalmával hallottam meg láttam a srácot a háttérben, de Skye ultrajófej, voltunk már együtt golfozni is, biztos te is bírni fogod – bizonygatja, és látom rajta, a legártalmatlanabb szándékkal teszi ezt. Kedvesen és amolyan Niallösen. Nekem miért nem tud adni néha az erejéből és a lelkéből eredendő jóból? Jelen pillanatban elképesztően szükségem lenne rá – gondolom biztosan, ahogy belegondolok mindabba, amit az elmúlt hetekben produkáltam. Sosem voltam még ennyire elkeseredett, még akkor sem, amikor Ava annak idején otthagyott az oltárnál.

És ez nagy szó.

Én viszont nem tudok másmilyen reakciót produkálni, mint egy grimaszt. Biztos, hogy nem fogom kedvelni a srácot, akivel Ava valószínűleg hosszútávra tervez, már a hallottakból és a néhanapján elkapott cikkekből ítélve, amiket a közismert srácról hoznak le... Akkora idióta egyelőre még nem vagyok. Bár, ki tudja – ingatom a fejemet, és csak remélem, senki sem néz emiatt hülyének.

Talán ez okból támadt nekem és Kendallnek – persze csak verbálisan – Avie a múltkor, amikor hirtelen beállítottam hozzájuk, és meggátoltam a Niallel való szórakozásban. Nem bánom, hogy megtettem, mert ugye így nem ment el randizni Ni-vel, kicsit legalább együtt voltunk, és tudtunk valamennyit beszélgetni is, viszont azt a vitát, amit a távozásomnál produkáltunk, na azt szívesen kitörölném a történelemből. 

Ha én nem fogom kedvelni Skye-t, amit már eldöntöttem, akkor tőle sem várhatom, hogy oda meg vissza legyen Kendallért – zárom le végül a gondolatmenetet, pont azzal egy időben, amikor felkapom a fejemet egy ismerős, dallamos hangra. Ava jókedvű nevetése betölti a teret, sokan felnéznek, kutatnak, mégis ki, illetve mi lehet a kellemes hang forrása, de nem megrovóan, hanem amolyan elnéző-mosolygósan, mintha csak eszükbe jutna a fiatalkoruk. Döbbenetes ez a reakció.

Ahogy meglátom őt, úgy rúgom ki a széket magam alól és pattanok fel a helyemről, mintha áramot vezetnének a testembe. Nos, ekkor már mindenki engem néz, és nem a Csodalányt. Ava elkerekedett szemekkel vizslat, Kenny nemkülönben, míg a háttérben meglátom Mayna és Niall mindentudó vigyorgását, akikről egyébként gőzöm sincs, mégis hogyan kerültek egymás mellé. Újra Avára pillantok, aki ekkor egy kedves, nyugtató mosolyt ereszt felém, mintha csak megértené a helyzetemet, majd halál nyugalommal, békésen és szorosan megöleli a mögötte ácsorgó Niallt is. Olyan, mintha semmiféle reakciót nem hozna ki belőle a jelenlétem. Olyan, mintha már nem érdekelném. És amikor Kendall elé lép azokkal a mosolygós, boldogan csillogó szemeivel, majd barátságosan megölelve köszönti, én esküszöm, majdnem lemegyek hídba! 

Főleg, hogy utána így szól:

- Megnézhetem? – kérdezi szelíden, és amikor Kendall a kezébe adja a sajátját, melyen a gyűrű pihen, Ava álla leesik. Kenny fél szemmel engem és a reakciómat lesi, ami viszont egyszerűen leírhatatlan. Teljesen mást vártam... Egy másik Avára számítottam... Nem is találok szavakat. – Hűha, Kendall, ez nagyon szép! Gratulálok – mosolyog a mellettem álló lányra őszinte, feddhetetlen örömmel. Ahogy látom, Kenny erősen keresi a megfelelő szavakat, de Ava gyorsan feltalálja magát, és megelőzi a kínos csöndet, noha az egész bagázs, és egy-két szemfüles kívülálló is feszült figyelemmel kíséri a hármasunkat. Ezúttal viszont felém fordul, és hozzám intézi döbbenetes szavait. – Gratulálok, Harry. Őszintén, szívből.

- Mhm... izé, köszönjük – válaszol a mellettem lévő lány. Egész hamar észreveszi, hogy képtelen vagyok szavakat formálni. Hirtelen, mintha csak fejbe vágnának egy bowling golyóval, olyan erővel súlyt le rám az elkeseredés.

A tervem egész máshogyan sült el, mint ahogy azt eleve elterveztem.

Még mindig nem vagyok túl azon a lányon, akibe tinikoromba olyan mélységesen és őszintén beleszerettem. Viszont ahogy látom, ő rálépett arra az útra, mely engem kizárva halad előre egy boldog jövő felé valaki olyannal, aki nem játszik mocskosan, és aki képes őszinte szóval hozzá fordulni.

Ez nem jó így... Mit tettél, Styles?!