Huszonkilenc // Büszke

Hey there :)

Röstellem, amiért ismét ennyi idő kimaradt két rész között. Őszintén szólva már nem is tudom, mi történt... Annyi biztos, hogy most itt vagyok, és omfg, el sem hiszem, hogy végre valahára olvashatjátok ezt a részt is! *.* Hatalmas fordulóponthoz érkeztünk el, omg én imádom!! Szerintem egész jól megírtam a részt, mármint én büszke vagyok arra, amit kihoztam Avából. Meglátjuk, Ti mit fogtok róla gondolni. Ne boruljatok ki nagyon a végén - hehe, már megszokhattátok tőlem az ilyen befejezéseket -, mert majd rájöttök, miért is olyan fontos ez a lépés. Annyit kérek, hogy most tényleg írjátok le a gondolataitokat, okés? Szörnyen fontos lenne a visszajelzés attól is, aki eddig még sosem jelezte ezt felém, hogy tudjam, mit gondoltok Ava gondolatairól, döntéséről, de legfőképp Harry-éről. Szerintetek helyesen döntött? Mi vezethette erre? Köszönöm <3 És köszönöm a majdnem 36.000 megtekintést, és az 56 feliratkozót is!! Csodálatosak vagytok, nem is tudom, hogyan háláljam meg ezt nektek. :") TALÁN EGY HARRY SZEMSZÖGGEL? Majd eldől. :) Szép hétvégét, skacok, legyetek nagyon rosszak! És oh! Kukkantsatok be Taylorékhoz, ha eddig még nem tettétek meg! Az ottani rész holnap érkezik, és omg :DD <3 xx

A reptérre kiérve máson sem pörög az agyam, mint hogy ismét láthatom a testvéreimet, és hogy mégis hogyan vegyem rá magam, hogy ne ugorjak majd rájuk, miközben reggel ruhát vettem fel. Én, meg az okos ötleteim… – gondolom, és bosszúsan szusszanok egyet. De nem baj, gondolom. Kitettem magamért, csinos vagyok és magabiztos, ráadásul magassarkú csizma is van rajtam! Igazán megérdemelném a vörösszőnyeges sétát.

- Rohannom kell, a stúdió éjfélig van lefoglalva – hajol hozzám Liam, és két nagy, cuppanós puszit nyom az arcomra. Belemosolygok a gesztusba, miközben viszonzom, aztán még mielőtt kiszállnék a fekete szuperjárműből, játékosan beletúrok a szerinte jól és igényesen beállított hajába – hozzátenném, nekem így jobban is tetszik. Felhorkant és automatikusan utánam kap, de már késő, autón kívül vagyok, és gyermetegek vihogok még akkor is, amikor ő már kifelé hajt. Gyorsan írok neki egy SMS-t, amiben megköszönöm, hogy kihozott, ugyanis ezt elfelejtettem az imént. Mindössze egy smiley-val válaszol, s ezt követően elteszem a telefonomat. Táskámból kikapom a cseresznyés kólámat, kortyolok belőle párat, és miután keresek magamnak egy helyet a váróban, az oldala olvasgatásával foglalom le magam. A terminálon lévő hatalmas tábla kiírása szerint Aidanék gépe húsz perc múlva száll le, úgyhogy van még időm lenyugodni, és felkészülni a viszontlátásukra. Szörnyen izgulok, elképzelhetetlen, mennyire, és tulajdonképpen még engem is meglep.

Egy idő után megunom a sablonszöveget, és a telefonommal foglalom le magam, miután felpillantok a kijelzőre: már csak tizenkilenc perc. Megőrülök – gondolom. – Azt hittem, minimum tíz perc eltelt már. Dobolok a lábaimmal, a hüvelykujjam körmét a fogaim közé véve próbálom lenyugtatni magam, miközben idegbetegen bámulok magam elé, vagy éppen a kijelzőre. Bármelyikre, kisebbre vagy nagyobbra. Kit érdekel már? Csak érjenek ide a testvéreim!

Skye éppen időben ír, megelőzve ezzel azt, hogy felpattanjak, és egy mosdót keresve jéghideg vízzel öntsem nyakon magamat. Mindössze annyit kérdez, hogy mizujs, hogy állunk, de valahogy ennyivel is eléri, hogy az agyam másra koncentráljon. Próbálok Miss Cooper eszméletlen okos tanácsára hallgatni. Nagy levegőt veszek, hátradőlök és kétszer megrázom a kezeimet. Pár pillanatra lehunyom a szemeimet is, és egyetlen dologra gondolok csupán: Anyu szeretné, ha kiborulnék? Mit mondana?

A legelső beszélgetésünk jut eszembe, a nap, amikor először meglátogattam. Cady-t Maynáékra bíztam, engem Skye kísért el, mivel ő ajánlotta a nőt, és ragaszkodott is hozzá. Marhára izgultam, nem tudtam, mi történhet. Jártam már pszichológushoz, akkor mégis más volt a helyzetem. Egészen különböző okokból kifolyólag kellett volna elmennem a férfihez, mint most. Főleg, hogy előző héten tényleg elmentem a megadott címre, nem csak azt mondtam, hogy el fogok menni.

Miss Cooper kedves volt. Festett, vörösesbarna haját kontyba kötve hordta, arcát lágy sminkkel hangsúlyozta. Hangja barátságos volt, csak, mint a rendelője. Skye elment valamerre addig, amíg én előreláthatólag bent voltam, de megígérte, hogy majd visszajön értem, és ezt egyébként be is tartotta.

- Bár mondhatnám, hogy van egy csodaszerem – válaszolta meg a kimondatlan kérdésemet a nő nem sokkal azután, hogy leültem a kanapéra, pont vele szemben. – De a depresszió egy furcsa betegség. Egyszer lent, egyszer fent. Néha jól érzi magát az ember, néha kifejezetten rosszul. Olyankor úgy érezheti, az egész világ maga ellen van, pedig higgye el, nem így van. Néhányan egyszer csak arra ébrednek, hogy kigyógyultak belőle, és hirtelen jól érzik magukat. Másoknak néha szükségük van valamire, ami a földön tartja őket, és elkapja a bokájukat, ha zuhanni készülnek. Sokszor szokott letargiába esni?

- Megesik... – vontam meg a vállaimat kissé szégyenlősen, alsó ajkamat rágcsálva és ujjaimat tördelve. Rögtön utána rájöttem, ez volt az egyetlen hely, ahol nem kellett furcsán, kellemetlenül éreznem magamat azért, mert én voltam a középpontban, és mert kitárulkoztam.

Ezért jöttem. Ez volt a lényeg. Miss Cooper azért volt, hogy nekem segítsen. Többek között, ugye. Úgyhogy gyorsan helyre kellett tennem magamban a dolgokat.

- És mit érez olyankor?

- Hogy ennél már nem lehet rosszabb. Aztán mindig rájövök, hogy húha. De. Az élet mindig képes meglepetéseket okozni.

- Vannak az életében olyanok, akik segíthetnek önnek? – kérdezte, és feljebb tolta orrnyergén a szemüvegét.

- A barátaim, a bátyáim, az unokatestvérem... egy kislány, akit hamarosan örökbe szeretnék fogadni.

- Ez jó, ez jó! – lelkesedett fel hirtelen. – Kiváló dolog, ha körülveszi magát olyanokkal, akik szeretik önt és foglalkoznak önnel. Nincs is ennél gyógyítóbb hatású gyógyszerem!

- Azt hittem, talán egy kis hangulatfokozó... – próbáltam elviccelni a dolgot.
Csakhogy mind tudjuk, mennyire rossz is volt a humorom. Miss Cooper azonban jobban fogadta, mint gondoltam. Halkan felnevetett, majd mosolyogva megrázta a fejét. Ez a mimika ezután sem tűnt el.

- Oh, én csak olyannal élek és dolgozom, ami hosszú távon segít. Ha jól tudom, Ava, maga már hosszú évek óta ostorozza magát valami olyan miatt, ami nem is az ön hibája – lesett bele egy pillanatra ez egészen addig az ölében tartott mappájába. Úgy, ahogy voltam, együltömben megszédültem. Edig valahogy olyan fesztelenül beszélgettünk… sejthettem volna, hogy még csak ekkor jött a neheze.

- Valóban, én… én megöltem a kisbabámat. Elmenekültem az akkori életem elől, otthagytam az oltár előtt a szerelmemet, mert nem voltam képes szembenézni a dologgal. Gyenge voltam. Gyenge vagyok – csuklott el a hangom. Miss Cooper felém nyújtotta a zsebkendős dobozt, és én mosolyogva húztam ki belőle egyet. A markomba zártam, és a továbbiakban azt gyűrögettem.

- Mégsem lehet annyira gyenge, Kedvesem, ha most itt van.

- Nem magamtól jöttem – ismertem be. – Azt hiszem, a tagadás fázisában tartok. Még most is, ennyi idő után. Ha rajtam múlik, talán sosem fordulok szakemberhez.

- Akkor igazán mázlista, hogy ilyen barátai vannak, akik ennyire törődnek önnel – dőlt előre, és törékeny, de meleg kezét enyémre simította. – Nem tudom, mennyire van tisztában azzal, Ava, hogy Skye miért látogatott el hozzám a múltban.

- Semennyire. Ez eddig nem volt közöttünk beszédtéma – ráztam meg a fejemet, és bevallom, némi boldogsággal töltött el a tény, hogy ha csak egy időre is, de mellőztük a múltamat.

Wow. Tényleg gyáva vagyok – gondoltam keserűen.

- Gondolom tudja, hogy nem adhatok ki bizalmas információkat a betegeimről, azonban Skye külön megkért, hogy ha eljutnánk oda, akkor beavathatom önt. Tudom, ez csupán az első találkozásunk, viszont azt hiszem, nem is találnánk jobb alkalmat – kereste a szavakat. Feszült figyelemmel ittam szavait, és már előre féltem, mit fogok megtudni a srácról, aki az utóbbi időben eléggé belopta magát a szívembe. – Skye tizenhat éves volt, amikor elkezdett heti kétszer eljárni hozzám. Akkoriban ő volt a legfiatalabb kezeltem, viszont rendkívül jól kijöttünk! Eleinte nehezen nyílt meg nekem, hatalmas trauma érte akkoriban, és tizennyolc éves korára tapasztaltunk csupán egy kis javulást. Mit gondol, mi történt vele?

- Őszintén, még csak tippem sincs.

- Beleszeretett egy lányba. Idősebb volt nála, talán pont két évvel. A legelső, mégis a legerőteljesebb szerelem volt az övéké, és mit adott a Jóisten… a kislány teherbe esett. – Elszorult a torkom. Szörnyű előérzetem volt. – Minden jól alakult. A szülők elfogadták, segítették őket mindenben. Kitartottak egymás mellett, együtt tervezték a jövőjüket is. Azonban nem sejtették, hogy szülés közben milyen váratlan, de végzetes komplikációk léphetnek fel. – Miss Cooper rövid szünetet tartott, talán neki is időbe telt, mire képesnek vélte magát arra, hogy folytassa. Innen is tudhattam, hogy milyen közel álltak egymással a fiúval. Nemhiába ölelkeztek hosszú percekig, amikor megérkeztünk… Akkor nem értettem. Most viszont már annál inkább – gondoltam.

Nem kellett volna, hogy folytassa. Szinte már tudtam, mi lesz a befejezés. És nem akartam megtudni, igazam volt-e.

- Skye elveszítette a szerelmét és a kisbabáját is. Mindössze tizenhét éves volt, és a kis, ártatlan szíve nem volt képes mit kezdeni a történtekkel. Még nekem is nagy falat volt – ismerte el egy nagy sóhajjal, nekem meg ideje volt használatba vennem a már gombóccá gyűrt zsebkendőt. Jól sejtettem, hogy meg kell őriznem.

Nem is sejtettem, hogy ennyi mindenben hasonlítottunk Skye-jal. Tényleg nem.

A bátyáim gépéről elsőként leszállt utasok megrohamozzák a csomagokat, és érdekes, hogy amilyen gyorsan igyekeztek oda, kifelé pont annyira, ha nem lassabban vánszorognak. Nyújtózkodva kapkodom a fejemet, ugrálok is egyet-kettőt. Szívem eszeveszett ütemben verdes a mellkasom ellen, amikor pedig valaki elkapja a csuklómat és megpördítve a mellkasához ránt, a pár pillanatnyi sokk után a táskámat a lábam mellé ejtve kulcsolom kezeimet Andy nyaka köré. Még csak meg sem bizonyosodom róla, hogy tényleg jó emberre csimpaszkodom-e rá. A csontjaimban érzem, hogy Ő az.

Szemeimet olyan szorosan hunyom le, hogy már csillagokat látok, és amikor a következő pillanatban Aidan is betársul, és hosszú karjaival mindkettőnket átölel, egy kósza könnycsepp gördül végig az arcomon. Különösen van összetéve az ember, nem? Sírni kezdek, miközben örömömben nevetek. Oh, kit áltatok! Sosem voltam normális!

- Úristen, fiúk, annyira hiányoztatok! – tolom el őket magamtól egy pillanatra, viszont rögtön vissza is rántom a tesóimat, mert hirtelen hiányérzetem támad. – Én annyira, de annyira sajnálom, amiért egy szó nélkül mentem el, és még nektek sem szóltam!

Egyikük sem válaszol, és ez tökéletes így. Aidan végül pár perc múlva megtöri a csendet és a feszült hangulatot egyaránt, és füttyentve pördít meg a tengelyem körül.

- Wow, Avie. Dögös vagy – kacsint rám játékosan. Felnevetek, és máris érzem, hogy lángol az arcom. – Durva, mennyit változtál, mióta utoljára láttalak.

- Te is, bátyókám – bökök felé mutatóujjammal. Andy rázkódó vállakkal nézi a párosunkat. Nos, ő nem változott. – Jó döntés volt az a hajvágás, hallod-e! Mondjuk nem értem, a füledet minek kellett kilyukasztani…

- Tetszik a csajoknak – rántja meg vállait lezseren.

Felvont szemöldökkel nézek Andyre, némi megerősítésre várva. Meg is kapom. 

Nem lett jobb.

A elkövetkező, Miss Cooperrel való találkozásnál viszont már igen. A nő segítségét már hetek óta élvezem, és rengeteget jelent a testvéreim jelenléte is. Andy és Cady remekül kijönnek, én pedig nem tudok nem sírva nevetni, amikor Cady hozzám bújik, és félig komolyan, félig nem, de a fülembe súgja, hogy megijedt Aidantől, mentsem ki az alól, amit éppen csinálnak. A bátyám sokszor mondjuk direkt cukkolja a kislányt, de amikor egyik reggel arra kelek, hogy Andy és Cady a konyhában tüsténkednek, és amíg a tesóm a másának, addig Cady nekem csinál éppen valami finomat. Darren a lábuknál csahol, később megtudom, Andy már elment vele sétálni hajnalban, és miután Andy körbenéz, mintha csak meg akarna bizonyosodni arról, hogy senki sem látja, leejt egy, eredetileg fogpiszkálóra tűzött szendvics-katonát a kutyának, aki egyből rá is vetődik a szerzeményére. Utána a bátyám az ujját a szála elé téve figyelmezteti Cady-t, hogy el ne merje ezt mondani senkinek sem, ami miatt én is a szám elé kapom a kezemet, és hangosan felnevetek, pont úgy, mint a szőke kislány.

- Sunyi vagy, Heart! – indulok meg feléjük. Mindkettőjüket egy-egy puszival köszöntöm.

- Nem annyira, mint a kishúgom, aki egy szó nélkül évekre eltűnt, és semmit sem tudtunk róla. – Felháborodottan és meglepetten sikkantok fel, amikor a testvérem hirtelen arcon dob arcon egy konyharuhával.

- Mocsok vagy – vágom hozzá én is a piros, virágmintás anyagot. Egyszerűen a vállára csapja, és egy győztes mosolyt villant. – De megérdemlem.

- A reggelit nem, de attól még itt van.

- Tényleg, Aidan merre kóricál? – kérdezek rá a harmadik Heart hollétére. – Ti ketten általában együtt jártok. Sokak csalódtak már emiatt – húzom el a számat látszólag sajnálkozva.

Andy egy grimaszt villant, de aztán csak felém nyújt egy, a Cady tálcájáról lekapott falatot.

- A kanapédon alszik. Meglepő, hogy nem vetted észre. Ide hallom, hogy horkol!

- Megszoktam már, de most, hogy mondod… – fordulok a dívány felé, és tényleg. Aidan elterpeszkedve, egyik lábát a fejtámlára pakolva „pihenget”. – Húha. Most kéne nyakon önteni egy lavórnyi hideg vízzel.

- Jéghideg megfelel? – kérdezi Cady hirtelen felélénkülve, és már rohan is a fürdő felé. Elkerekedett szemekkel bámulok utána, viszont amikor rájövök, nem viccel, egy hatalmas, ördögi vigyor kúszik az arcomra.

- Oh wow, kislány. Pontosan ez az, amiért azt akarom, hogy örökre velem legyél! – súgom magamnak, s fejemet Andy vállának döntöm. Cady kifordul a fürdőből, kezében egy akkora lavór látszólag tele vízzel, hogy szinte el sem bírja. Itt-ott kisebb foltot is hagy a szőnyegen, de nem zavar. Majd megszárad. Most amúgy is fontosabb, hogy ez a monstrum felkeljen, nincs igazam?

A reggeli vizes-incidensen rötyögve megyek át a tárgyalóba, rázza a vállaimat az emlék, ahogy Aidan lányosan sikítva felpattan, aztán meg a meglepetés erejétől összecsuklik. Jókedvűen huppanok le a székemre, pont Calebé mellett. A srác a fekete asztallapra felkönyökölve fordul felém, míg Skye az asztal másik feléről kezdi el a meséjét. Tudva, hogy a megbeszélés perceken belül elkezdődhet nem merünk annyira hangosan röhögni, inkább csak fojtottan vihogunk, amikor a srác ahhoz a részhez ér, hogy hogyan tudta meg, hogy allergiás a mogyoróra. Az asztalfőn ülő Brandon és a nővére, Patty, aki Skye anyukája fél füllel figyelnek ránk csupán, és tudom, hogy nem túl mulatságos egy történet, mégsem bírom megállni, hogy ne nevessek. És amikor látom, ahogy Patty lopva felénk pillant, és a szája sarka mosolyra húzódik, máris jobban érzem magam. Nincs veszélyben a munkám, és még csak a baráti kapcsolataim sem. Jó ez így azért, és uram atyám, a napom fénypontja, hogy magassarkú van rajtam!

És imádom. Egyszerűen imádom! Azt hiszem, Miss Cooper ebben is hatalmas előrelépést ért el nálam. A saját erőmből merítkezve egy olyan emberré váltam az elmúlt egy hónap alatt, akire büszke vagyok. És kimondhatom: kezdem a saját utamat járni úgy, hogy esténként már nem azon gondolkodom, hogy mi lett volna, ha?

Két és fél óra múlva mosolyogva hagyom el a tárgyalótermet, Skye és Caleb között sétálva közelítem meg az aulában lévő automatát, akik egy rövid idő múlva le is válnak tőlem. A cseresznyés kólámmal foglalok helyet a szokásos fotelomban, és a telefonomat elővéve nézek fel Instagramra. Végigpörgetem a friss képeket, lényegében mindegyikre nyomok egy-egy szívet, és utána a saját oldalamra is rákukkantok. Mosolyogva nézem az utóbbi időben elkészített és így lefotózott, majd feltöltött festményeimet – ez a régi, de visszatérő szokásom megújítása is Miss Coopernek köszönhető. Nagyon régen abbahagytam már a festést, mert anyukámra emlékeztetett, ráadásul Harry mindig is azt mondta, büszke rám a tehetségem miatt, amit pedig egyértelműen Grace-től örököltem. Ez a kettő gyér indokom volt csupán, viszont akkoriban elégnek bizonyult. Nos, eddig, ugyanis most már két hete, hogy a hazaérkezésem után leülök a vászon elé, és megfestem az álmaimat. Észlelem magamon azért, hogy kiestem a gyakorlatból, viszont a portré, amit Aidanról, Andy-ről, Liamről és Cady-ről készítettem a nappali falát díszíti, és reggelente mindig büszkeségtől dagadó mellkassal nézek rá.

Jobb lábamat a bal fölött áttéve, majd a bokáimat összekulcsolva várok a fiúkra, akik az előbb azt mondták, összeszedik magukat, és utána mehetünk. Maynát Pierce-nél szedjük össze, Ronnie-t Eatontől, Cady-t pedig Liam hozza az ebédlőbe Niallel és Sophiával karonöltve, akikkel a napot is eltöltötte. Elviekben Perrie és Zayn is feltűnhetnek majd az étteremben, ahova Andy-ék még a hét elején foglaltak asztalt, és nagyon boldog lennék, ha ez meg is történne, mert rendkívül régen láttam már a várandós és ettől méginkább ragyogó, gyönyörű, szőke barátnőmet és az egyre és egyre ismertebb szólista világsztárt, akire nagyon is büszke vagyok, amiért az élet minden területén megállja a helyét.

Magamra is rendkívül büszke vagyok. Ezt nem tudom elégszer elmondani, Miss Cooper szerint még kevésszer is hangoztatom. A pszichológusom úgy véli, nagyon jó úton haladok – én pedig élvezem minden egyes nanomásodpercét annak az új Ava Heartnak, akivé szépen, lassan átváltozom.

Skye és Caleb egymást lökdösve, hangosan nevetve térnek vissza, vállukon a táskájukkal és kezükben a kulccsal és a mobillal. Ismerem őket, olyanok, mint én – ha nem fogom a kezemben a telefonomat, hiányérzetem támad. Vagyis, olyanok, mint én voltam. Durva, nem?

A portán elköszönve Skye autója felé megyünk. Én az első ülésre pattanok be, nem is fut át az agyamon, hogy át kéne adnom a helyemet Calebnek, aki amúgy sincs itt jelenleg, úgyhogy a mérleg erősen felém biccen. Egyébként is, én kiérdemeltem, és amúgy is! Én vagyok a nő, ő rendben lesz hátul is, csak elfér! – gondolom, és képzeletben megveregetem a vállamat. Erős vagyok és független. Nincs, mi megzavarjon és kizökkentsen.

- Calebet hol hagytuk el? – kérdezem szórakozottan.

- Még a kapuban kapta el az apja, elvileg valami gazdag fószer eljegyzési bulit akar csapni a nyár végén, és külön őt kérte meg rá – rántja meg a vállait. Alsó ajkamat előretolva gondolkodom el hangosan azon, ami hirtelen megfogalmazódik bennem.

- De Caleb az én társam. Ha őt kérik fel, akkor engem is, nem? – kérdezem némileg értetlenkedve. Imádom a „társam” szó csengését, és ezért is büszke vagyok magamra. Mert Caleb az eltelt egy hónap alatt egy jó barátommá változott, és szeretek vele dolgozni. Büszke vagyok arra is, hogy elmondhatom, hogy ő a társam.

- Gőzöm sincs. Csak annyit tudok, amennyit mondtam. Nyilván megtudod majd, mi a szitu, csak gondolom Brandon először őt avatta be, lévén, az ő barom fia – keresi Skye az értelmét annak, aminek igazból nincs is. Pár perc múlva már mi is választ kaphatunk a kérdésünkre. Caleb kissé feldúltan, de mindinkább zaklatottan hagyja ott az apját a kijáratnál. Kezeit nadrágja zsebébe csúsztatja, fejét lehajtja, majd frusztráltan a hajába túr. Pár pillanatra egészen olyan hatást kelt, mintha még húzná is az időt, hogy ideérjen, de utána begyorsít, mintha csak összegyűjtötte volna a kellő erőt ahhoz a valamihez, amit hirtelen mindenképpen tudni akarok.

Skye-jal gyorsan előrefordulunk és úgy teszünk, mintha nem leskelődtünk volna.

- Láttalak titeket, nyugi van. – Ewars nagyot szusszanva huppan be a hátsó ülésre, majd Skye ülésének támláját megpaskolva jelzi, indulhatunk. A sofőrünknek nem is kell több – máris megindul Maynáért, akinél remélem, lesz a számomra is valami olyan kényelmesebb ruha, amiben eltölthetek egy kellemes, remélhetőleg nevetéssel teli napot a legjobb barátaimmal.

Szörnyen szerencsés vagyok, el sem tudom hinni.

Büszke vagyok magamra azért, mert vannak körülöttem olyanok, akiket szerethetek.

- Egyébként, mi történt? Ugye nincs baj? – fordulok félig hátra, és kíváncsian kutatok Caleb elrévedő tekintete után. Amikor megtalálom, biztatóan elmosolyodom.

- Apám mondta, hogy a hét elején érkezett egy hatalmas kaliberű meló, Ava. De nem tudja, hogy elfogadja-e, mert nincs túl jóban Pierce Jennerrel, aki megbízta a céget a feladattal.

- Pierce? Hiszen hozzá megyünk, ő Ava párka! Ez csodás, de hát egy eljegyzési lagzi lenne, nem? Akkor megkérte Mayna kezét? Úristen, miért nem hívott?! – kapok máris a telefonom után, és mint valami őrült, úgy nyitom meg a névjegyzéket, a kedvencekre rámenve pedig már tárcsázom is barátnőm számát.

- Ava, nem hagytad, hogy végigmondjam! – Halkan és óvatosan beszél, mégis figyelmeztetően. Nem veszem az adást, ahhoz túl felspannolt vagyok. – Hallasz, Heart?! Pierce jött el apámhoz, de nem magának szervez bulit, hanem az unokahúgának!

- Jajj, Caleb! – csitítom el gyorsan. Mayna nem válaszol, de nem adom fel. Másodjára is megpróbálom, újratárcsázom, miközben fél szemmel látom, ahogy Skye indexelve félreáll, és oldalra fordulva figyeli az arcomat. Nem szól közbe, ránk hagyja a dolgot. Könyökömet megtámasztom a középen lévő könyöklőn, ugyanazzal a kezemmel kezdek el játszani az egyik begöndörített tincsemmel. Izgatottan harapom be az alsó ajkamat, és már alig várom, hogy megtudjam, Pierce tényleg eljegyezte-e Maynát. Úristen, de boldog lennék tőle!

Caleb hirtelen hajol be a két ülés közé, és kikapja a telefont a kezemből. Én felhördülve nyúlok utána, ő viszont ingerülten kapcsolja ki a készüléket.

- Ava. Figyelsz rám?!

Nem akarom, hogy megtudjam, miről van szó. Mayna a legfontosabb…

- Ava – szólal meg Skye halkan, megfontoltan. Egyből felé kapom az arcomat. Ő felém nyúl, és két, hatalmas keze közé fogja az arcomat. – Kicsit nyugodj le, oké? Ha jól értem, Maynát egyelőre nem jegyezték el, különben hidd el, téged hívott volna először. Most másról van szó.

Bólogatva veszem tudomásul, és bevallom, kissé csalódott vagyok. Viszont valamiért még mindig nem képes lenyugodni a pezsgő, félig lengyel vérem. Hatalmas szemekkel fordulok Calebhez, aki akárcsak Skye, óvatosan közelíti meg a témát.

Ismét.

- Pierce Jenner az, akinek a neve a papírokon szerepel. Igen – bólint rá megerősítésképpen. – Viszont nem ő az, akiről a buli szól. Az unokahúgát eljegyezték, és Pierce úgy gondolta, ezt illene megünnepelni. Velünk, vagyis általunk. Nem is akárhogyan, basszus! Ezek aztán tudnak élni...

- Kylie-t? Úgy tudom, már jó régóta együtt van Tygával, de még olyan fiatal… – ingatom a fejemet ciccegve. Mit szól ehhez az anyja?

- Nem, Avie. Nem Kylie-t jegyezték el. A másik Jenner lányt – segíti ki Skye, akiről fogalmam sincs,  mégis honnan ennyire jól informált.

- Szeptemberre Kendall már nem Jenner lesz, Bipi. Kendall... nos, ő Styles tervez lenni, és ezt a lépést Harry elvileg tegnapelőtt hozta meg. – Caleb lehajtott fejjel közli velem a hírt. Mintha félne, hogy fájdalmat okoz nekem vele, és sajnálja, amiért neki kellett elmondania.

A hírt, amire már nem vagyok büszke. A hírt, ami teljességgel letaglóz. De egészen más értelemben.

A hírt, ami – őszintén szólva nem túl meglepő módon – nem okoz szomorúságot. Nem. Ez egy olyan hír, amit anno rólam híreszteltek el, és megmosolyogtat, hogy más is érzi azt a boldogságot, amit egykor én is érezhettem. Ez a „majdnem Styles vagyok” király volt. Így, ennyi idő távlatából már mosolyogva emlékszem vissza a történtekre. Boldog vagyok, amiért megélhettem. Örülök, amiért Harry része volt az életemnek. Örülök, mert nélküle most nem lennék ilyen. Kiegyensúlyozott. Nélküle most nem érezném azt, hogy életemben először a helyemen vagyok, és egy olyan ösvényt járok, amit mindig is akartam: nem kitaposott, virágokkal övezett, boldogsággal teletöltött.

És már megbékéltem azzal, hogy elszalasztottam az esélyemet.

Erre is büszkének kellene lennem, ugye?
Nos, egyetlen olyan dolog van, amin még dolgoznom kell – hogy mennyire lehetek büszke arra, hogy tudom, az agyam már elengedte Harry-t, viszont a szívem még nem teljesen. Ahhoz lehet, hogy kell még egy kis idő, viszont tudom, hogy képes leszek egy napon beleírni a naplómba: Harry Styles - gyönyörű emlék, egykori, de csodálatos társ, majdnem férj.

Talán pont annyi szükséges hozzá, ami alatt a cég, ahol dolgozom, a társam, aki az egyik legjobb barátom megszervezi a szerelmem esküvőjét.

Igen. Talán ennyi idő pont elég lesz arra, hogy belássam: az életem egy teljesen új fordulatot vett.

És be kell vallanom – erre is büszke vagyok.