Harmincnégy // Feminin fiú

oiii,
hogy vagytok? milyen volt a suli (fujj)? én megérkeztem a folytatással, ami egy kicsit a múltban játszódik, viszont rengeteg mindenre magyarázatot ad, és már nagyon, de nagyon régóta meg akartam írni; alig várom, hogy olvassátok, úgyhogy omfg :D akinek van ideje, számolja meg, hányszor szerepel Ava, Perrie és Zayn neve a részben, szerintem nem is nagyon említettem senki mást, lol. jójó, Kendall, de hey, na :P ajánlom azért, hogy előtte fussátok át Ava szemszögét, amit amúgy a 25. részben olvashattatok. :) KATT. jó olvasást, remélem tetszeni fog, az erő legyen veletek, és... nos, legyetek elfogadóak. :') ez a kép Hazzről... DAAANG. 

a folytatás hamarosan érkezik, ha minden jól alakul. jó olvasást, babes! <3

HARRY STYLES

Nagy mosollyal lépem át a küszöböt, amint Zayn kinyitja előttem az ajtót, majd félreállva beenged az előszobájukba. Voltam már náluk nem egyszer, és mégis, az LA-i lakásuk a kedvencem. Az ember nem nézné ki a Malik srácból, hogy egy ilyen letisztult helyet teremt magának, ráadásul mindezt egy hét leforgása alatt, ugyanis annyi idő kellett a párnak ahhoz, hogy megvásárolják az épületet, berendezzék majd fel is avassák. Lehet, ez amolyan „régi, jó haverok vagyunk”-dolog, de amint beköltöztek, rá egy napra Zayn dobott egy SMS-t, melyben ez állt: megkezdődött a mini-Malik gyártás. Sosem nevettem még akkorát ilyen béna viccen. Oh, bocsánat, nem szép dolog hazudni. Ava még a semmivel is megnevettetett, valahogy mindig elérte nálam, hogy mosollyal fogadjam, mosollyal búcsúzkodjam és nevetve legyek mellette. Talán ezért szerettem annyira vele lenni. Talán ezért akartam annyira, de annyira nagyon feleségül venni. Nem is olyan régen jutott eszembe az is, hogy mi van, ha Ava emiatt hagyott el? Mert kissé feminin voltam a társaságában? Ilyenkor mindig az eszembe kellett, hogy juttassam, hogy én minden voltam, csak feminin fiú nem. Főleg azokon az éjszakákon, amikor „szerelmet csiholtunk a párás szobában”, vagy amikor, Zayn későbbi szavaival élve „felavattuk” az új házunkat.

- Mizu, pajti? Minden rendben van? – veregeti meg a vállamat kedvesen, bizakodón rám mosolyogva.

- Naná – játszom kicsit az agyamat. Azért fogadtam el olyan gyorsan a meghívását tegnap este, mert nem akartam ma egyedül lenni, viszont a városban sem akartam kóborolni – nagyjából semmit nincs kedvem csinálni a konkrét semmittevésen kívül, és erre a célra Zayn társasága tökéletesen megfelel. Azt is tegyük hozzá, hogy mindenféleképpen találkozni akartam Perrie-vel is, aki a holnapi napra személyi sofőrjévé fogadott két nappal ezelőtt, mert van egy sanda gyanúja, amit szeretne százszázalékosra tudni. Nem vagyok biztos abban, hogy én vagyok-e az egyetlen, aki tud a lehetséges babájáról, de nem én akarok az lenni, akinek eljár a szája, úgyhogy így folytatom: – Minden a legnagyobb rendben, jó látni! Veletek is okés minden, ugye?

- Persze – nyugtat meg, ugyanakkor kételyeket is ébreszt bennem. Perrie tényleg nem szólt volna neki a holnap történtekről? Nem szeretem a titkokat, és hirtelen világossá válik, ezt a kulcsot jó messzire el kell most hajítanom, ha jót akarok magamnak. – Pezz mondjuk kicsit lökött mostanában, de ezen kívül fasza az élet. Kérsz valamit inni? – kérdezi, amint a jobbra nyitódó konyhába sétál, és kitárja az üvegszekrényt.

- Nem, kösz – rázom meg a fejemet, miközben beköszönök a nappaliba a szőke lánynak, aki a kanapén üldögél, a dohányzóasztalon a laptopjával, ami mellett mindenféle kaja található. Kiszúrok egy befőttesüveget, benne savanyú uborkával. Ösztönösen elmosolyodom. Zayn ennyire nem látna el az orráig?! – Max egy kis vizet – húzódom vissza végül a konyhába.

- Vedd csak ki a frigóból – biccent hátra a fejével, miközben kitölti magának a megfelelő adagnyi vörösbort, amit mostanában egyre többször látok a kezében. Persze egészséges keretek között, mert mindig vigyáz, hogy ne vigye túlzásba. – Perrie Avával beszélget, úgyhogy a nappali le van foglalva. Elmenjünk valahova, vagy maradjunk itthon? Nekem teljesen mindegy, le is mehetünk biliárdozni – fecseg úgy, mintha amúgy nem ragadnék le első mondata második szavánál, onnantól kezdve ugyanis kicsit összefolynak a szavak, ezzel értelmetlen kavalkádot alkotva. Röhejes, milyen reakciót képes kiváltani egy név az emberből, még ha csak futólag is említik. Hiszen Ava nem csak futólag volt jelen az életemben. Még ha az viszont igaz is, hogy futva távozott belőle.

Én esküszöm, nagyon igyekszem Zaynre koncentrálni, viszont még ha a szemeibe is nézek, pont vele szemben ülve az asztalnál, na, még akkor sem rá figyelek. Tökéletesen kihallom Perriék beszélgetését, Ava hangját még úgy is felismerném, ha Zayn nem mondta volna, hogy történetesen ő van a vonalban.

Hallom, amint Ava reagál Perrie szavaira, melyben tudatja vele ittlétemet. Fintorogva dőlök a pultra a válaszát hallgatva.

- Ugh, az fasza. Meg tudnád neki mondani, hogy jó lenne, ha tájékoztatna, mégis miért rágott be rám?

Mi lenne az oka? Nos, nem is tudom… napokon keresztül remekül elbeszélgettünk, szinte már volt egy fix időpontunk, egy menetrend… már egészen hozzászoktam, tudtunk is beszélgetni és igazából már remeknek is mondtam volna a dolgot, erre, amikor felhívtam, csak annyit mondott, hogy „oh Scott, majd visszahívlak”, vagy valami ilyesmi?! Az ember sosem tudhatja, hányszor eshet arcra egy hét leforgása alatt… de vegyünk alapul egy napot. Még az is elég durva lenne. Na, nem annyira, mint hogy Ava akkoriban két vasat tartott a tűzben, egy hangyányi túlzással.

- Elég hosszú az a lista, hé! Nincs annyi időnk – röhög fel Perrie gonoszan, csipkelődve. Szám széle beleremeg, ahogy megpróbálom visszafojtani feltörő mosolyomat, mert közben fél füllel hallom, ahogy Zayn folyamatosan löki nekem a sódert. Valahol rosszul érzem magam azért, hogy kihallgatom a lányok privát (nem is annyira privát) beszélgetését, na meg amiért lényegében figyelmen kívül hagyom a barátomat, miközben azért jöttem át, hogy elüssük az időt, értem ezt aktív módon társalogva… de hirtelen mindennél jobban érdekel a folytatás. – Viszont, um… Holnap ő is velünk jön. Eleve ő visz be a központba – avatja be Avie-t a tervekbe, és hirtelen, mintha csak kifacsarodna a törzsem, úgy fordulok a hang irányába. Micsoda? Hogy Ava is velünk tart? 
Nem is lehetnék feltűnőbb.

- Na jó, haver. Most komolyan? – kérdezi Zayn kissé felháborodva. Rezignáltan fordulok vissza vele szembe, miközben gondolataim továbbra is össze-vissza kavarognak. Szeretném hallani a folytatást, egy-két szót sikeresen el is kapok, azonban amikor Zayn nagyot sóhajtva hátraejti a fejét, majd megdörzsöli az arcát, megemberelem magam. Nem kellene ekkora kriplinek lennem! – Figyeltél rám egyáltalán? Mikor maradtál le? Mennyit hallottál? Legalább izgalmas volt? – kérdezi végül beletörődve a helyzetbe, és megereszt egy apró mosolyt, amit vesztemre inkább vélek sajnálkozónak, mintsem bizakodónak. Sajnos használhatatlan vagyok. – Ez nagyon nincs így rendben. Kellene neked valaki, aki eltereli a figyelmedet!

- Valami már alakulgat köztem és Kendall Jenner között, de nem is tudom… – vakargatom a tarkómat számat elhúzva. – Ő olyan más.

- Más, mint Ava? Nyilván. Belőle csak egy van. Nézd… – kezdi, és én már előre félek, mi következik. – Normális ez a reakció. Adott keretek között, viszont most már több, mint három év is eltelt, és te még mindig megszállott módon viselkedsz, ha meghallod a hangját vagy ha a közelében vagy! Nem gondolod, hogy ő ezeket a reakciókat észreveszi, és, hát… ki is élvezi?

- Ő nem olyan – rázom a fejemet szinte egyből reagálva.

- Milyen? – kérdez vissza kissé már ingerültebben, és az asztallapra könyökölve közelebb hajol. Innen már tudom, jön a hegyibeszéd. Előre sejtem, minden egyes szava a kemény igazság lesz, nem egyéb. És nekem pont erre van most szükségem. – Olyan, aki nem hagy ott téged összetörve a lépcsőn, az oltár előtt? Aki nem lép le egyetlen szó nélkül, majd nem ad semmiféle életjelet magadról? Harry… rettentően naiv vagy – rázza fejét lemondóan, homloka fölött dörzsölgetve a bőrét, miközben elgondolkodik, s elnéz mellettem. – Nagyon, nagyon szeretem Bipit. Szinte, mintha a húgom lenne, te is tudod! De próbálj meg egy kicsit… nem is tudom. Férfiasabb lenni? Szeretlek, pajti, de van egy határ, amit azért ismerned kéne. És ez a határ bizony egy ideje már húzódik.

- Nem kellene utána futnom, mi? – Hangom alig üti meg a suttogás szintjét. Igaza volt annak, aki egykor kijelentette, az igazság bizony fáj.

Zayn szavak helyett csak lassú mozdulatokkal, szomorkásan megrázza a fejét, én pedig vonallá préselt ajkakkal bólintok egyet, azonban orcámat lógatva nézegetem a kézfejemen lévő kereszt tetoválást. Mindenkinek igaza van. Mindenben, mindig. Sokszor éreztem már én is, hogy sokkal egyszerűbb lenne elengedni a közös jövő gondolatát, és hogy választ kapok a kérdéseimre, meg hogy talán még tudnánk ott folytatni, ahol abbahagytuk… de túl jól ismertem Avát. Sosem csinált volna velem ilyet, ha nem lett volna meg rá a konkrét indoka. Sejtem, mi lehet az, azonban rettentően félek megtudni, vajon igazam van-e, mert bár alap esetben imádom, mikor én jövök ki nyertes félként egy vitából vagy akár csak egy eldöntendő helyzetből, úgy érzem, most a földbe tiporna az információ, amit magamhoz kapnék. 

Nem szeretném, ha kiderülne, hogy nem voltam elég neki. 

Másnap reggel, miután Perrie megdob egy SMS-sel, már az ajtajuk előtt is állok, és a térdemmel kopogok be a fán, mert kezeim tele vannak péksüteménnyel és teával, két főre. Úgy gondoltam, jófej dolog lenne reggelivel beállítani, főleg, ha a lehetséges leendő-kismama ebben örömét leli. Mindig is odáig voltam a babákért, úgyhogy, ha Maliknak tényleg sikerült betalálni – azt a’, Styles, wow –, akkor ideje elkezdenem belopni magamat a szívükbe, hogy aztán majd láthassam is szerencsétlen gyereket. Csak viccelek…

Perrie nagy mosollyal köszönt, meleg öleléssel fogad, amit bár kicsit ügyetlenül oldunk meg, de utána csak kikecmergünk valahogy az előkertbe. A szőke lány még egyszer leellenőrzi, beriasztózta-e a házat, majd bezárja a kaput is, és csak ekkor veszi észre a kezemben lévő finomságokat.

- Wow, Harry! Nem kellett volna – kapja kezeit arca két oldalához, ajkait lebiggyeszti, amint szemeimbe néz. – Köszönöm szépen, rendes dolog tőled!

- Igazán nincs mit – rántom meg a vállam, miközben kinyitom neki az anyósülés felőli ajtót, miután felpakolok Rover tetejére. Perrie egy pukedlivel köszöni meg a normát, amit minden nő megérdemel, majd miután becsukom mögötte az ajtót, leveszem a reggelinket a tetőről és megkerülve az autót, én is beszállok. A papírtálcát a közöttünk húzódó könyöklőre teszem, a péksütit pedig Perrie kezébe adom, miután meggyőződöm arról, tényleg be van-e kötve. Anélkül nem indulok el.
- Na és mesélj, Haz. Hogy vagy? Régen beszéltünk – fordul felém mosolyogva, és beleiszik a teájába. A másikat elém tartja, de én egyelőre még nem vagyok szomjas. Ma már ittam egy kávét, pont, miközben Zaynék felé tartottam, mert hajnali háromkor feküdtem le, és most jóformán hullának érzem magam.
- Megvagyok, kösz – rántom meg a vállam, s lelassítok a lámpánál. – Tegnap, miután leléptem tőletek, volt egy találkozóm a Dunkirk rendezőjével, aztán sokáig Skype-oltam Kennyvel, úgyhogy egy kicsit fáradt vagyok.
- Jajj, Harry! Ki kellene pihenned magad! Mi lesz így a sármoddal? A rajongók nem szeretik a táskákat... hacsak nem a tieid. Akkor lehet, még divat is lesz, basszus – nyomja előre alsó ajkait a szőke lány, és megdöbbenve látom, komolyan elgondolkodik az ötleten. Fejemet hitetlenül megrázva nevetek fel.
- Na és te? Ti?
- Mármint Zayn és én vagy a lehetséges pici és én? – kérdez vissza somolyogva.  – Tökéletesen. Minden a legnagyobb rendben van. Ha pedig valamit elnéztem és mégsem vagyok terhes, akkor tudod, mit? Zaynnel már csak azért is ráállunk a témára! Ez alatt a két nap alatt beleszerettem az anyaság gondolatába, és valahogy annyira szeretném, ha valódi lenne, tudod?
- Persze, tudom – bólintok kissé megkomolyodva. – Én is nagyon sokat gondolkodtam már a gyerekvállaláson, még akkor is, ha fiatal vagyok még, és itt van a karrierem. Talán azért történt minden úgy, ahogy, mert még nem állok készen rá. Ki tudja... – húzódik a szám egy fájdalmas mosolyra.
- Te, Haz! – Perrie jóval elszántabban válaszol, mint gondoltam volna. Tekintetéből kiolvasom, nem viccel, nem túloz. – Senki sem tudhatja jobban, mint te magad. Szerinted készen állsz a gyerekvállalásra?
- Miért, te készen állsz? – pillantok felé vigyorra húzva számat, jobb szemöldököm játékosan megemelkedik. Nem akarok belemenni ebbe a témába.
- Jajj, Harry, ne terelj – kacag fel halkan. – Mindketten tudjuk, te is meg én is, hogy nincs olyan, hogy te akkor most készen állsz. Vannak olyan pillanatok, amikor mindennél jobban szeretném, mert Zayn életem szerelme, de máskor meg nem merek gyereket szülni ebbe a világba, főleg, amíg Trump Amerika feje! Amint megszületne a pici, zúznék vissza Angliába – meséli ötleteit komolyabban, mint amilyen hangnemre én valaha is emlékszem tőle. – Avával is ezt beszéltük egyébként... Mondtam neki, ugye, hogy ma jössz velünk te is, és hát... nos, megvolt a maga reakciója – húzza el a száját, azonban rögtön utána felkuncog. Furcsa ez a lány. Azonban tetszik, hogy nem óvatoskodik mellettem a témával kapcsolatban, hanem úgy beszél az exemről, mintha csak egy közös ismerősünk lenne, akivel egyszer voltunk már együtt valahol bulizni. – Mondta, hogy a főnöke, Brandon felajánlott neki nemrég egy állást Miamiban, mint az ottani fejes a fia oldalán, aki meg ugye a társa – csacsog össze-vissza, erősen koncentrálva próbálom tartani a fonalat. – Avie mindenképpen ott akar családot alapítani, bár elég furcsák voltak az indokai.
- Mégpedig? – kérdezem homlokráncolva. Nekem sosem említette Miamit... bár az igaz, hogy Amerika sem szerepelt akkori tervei között. Rendben, oké. Megvoltak a maga titkai.
- Ó, az most mindegy – legyint egy hatalmasat, s ismét a teájába kortyol. – Kapcsolhatok rádiót? – kérdezi, s máris nyúl a műszerfalon lévő gombhoz. Az út további része a dalolásával telik, s amikor megérkezünk a kórház parkolójába, Perrie még mindig énekelgetve száll ki a kocsiból. Lehet, beletettek valamit abba a teába... vagy ez a lány alapjáraton is ilyen boldogság-bomba volna?
- Időpontra jöttünk? – érdeklődöm, amint belépünk a hallba.
- Yep – vágja rá megnyomva az utolsó betűt, s megrohamozza az információs pultot. Elkerekedett szemekkel nézek a szőke lány után, aki az előbb még velem volt, most viszont már egyedül ácsorgok az újságok és szórólapok, értesítők mellett. Minimum tíz ember tekintetét magamon érzem, viszont hála a jó égnek, síri csönd van, s olyan az egész, mintha senki sem merné megtörni a csendet. Innentől kezdve ide járok kikapcsolódni, mert ha még fel is ismernek, nem sikítanak! Mintha csak egy könyvtárban lennék, és bár a pult mögött ülő, zömök testalkatú hölgy tényleg könyvtárosnő hatást kelt, valahogy mégis mulattat a dolog komikája. Beatrice, ahogy a névtáblájáról leolvasom a harmadik emeletre küld minket, úgyhogy, miután Perrie visszajön mellém, a lift felé indulunk, s a továbbiakban egy szót sem szólunk egymáshoz, azonban ez ki tudja, miért, de nem zavar. Perrie társasága kellemes, és nem érzem magam rosszul azért, mert nem lököm a sódert minden idétlenségről. Az amúgy sem én lennék. Miután megtaláljuk a kórtermet, Perrie helyet foglal a majdnem az ajtóval szembeni széksor egyik ülésén, ami igencsak kényelmetlennek tűnik. Látom rajta, hogy ideges; folyamatosan dobol a lábával és az alsó ajkát rágcsálja. Egyszer-kétszer szóba elegyedik az előttünk várakozóval, de nem húzza sokáig. Én az ajtó mellett támaszkodom a falnak, s a mögöttem húzódó, a falat díszítő deszkalapba kapaszkodom – utálom a kórházi székeket. Gyűlölök leülni. Valahogy sokkal komolyabbá válik tőle az egyébként is komoly helyzet, és bár jelen pillanatban ez inkább pozitív hatást érne el, valahogy mégsem vágyom rá.
Próbálom elképzelni Zaynt apaként, s rögtön utána magamat is. Szinte előttem van, ahogy babakocsit tolva tartok a koncerthelyszín felé, miközben ezer-meg ezer tinilány vesz körbe veszettül sikítva s telefonnal meg lapokkal, tollakkal kalimpálva, vagy éppen kiszállok az autóból, kezemben a kislányommal és hasonló reakciót kapunk. A jelenet önkénytelenül elszomorít. Nem, tényleg nem lenne itt az ideje, viszont annál jobban kívánom, hogy megtörténjen.

Perrie telefonon navigálja Avát felénk, és amint feltűnik a folyosó végén, a szőke lány egyből felpattan. Én is felé kapom az arcomat, és önkénytelenül is elrugaszkodom a faltól. Végigpillantok Aván, a lenge, csíkos ruháján, és ismét elkönyvelhetem magamban, mennyire törékeny, és hogy mégis mennyire csodálatosan szép. Sosem vallotta be, hogy szeretné önmagát, örökké elégedetlen volt minden millijével, és ezt mindig is utáltam benne. Csupán egy-két ilyen tulajdonsága volt, de ez volt a csúcs. Piszok méges tudtam lenni egyetlen másodperc lefolyása alatt, amikor Avie magát szidta.
Perrie szoros öleléssel köszönti a lányt, én pedig csak állok ott, mint Bálám szamara. Elkapom a pillantását, és mintha még rám is mosolyogna. A helyzet talán kicsit kínos, talán kicsit feszengek is, de örülök, hogy látom, és őszintén kétlem, hogy ez akkora baj lenne, mint ahogy Zayn állítja. Sőt. Viszonylag normálisan el tudunk beszélgetni, miután lefutjuk a tiszteletköröket. Rendkívül aranyosnak találom például, amikor Perrie ötlete okán leülök Ava mellé, s összeér a lábunk. Ártatlan kis mozdulat ez és egyáltalán nem szándékos, mégis végigbizsergek tőle, egészen a bokámig. Úgy érzem magam, mint egy tinédzser. És ismétlem: nem hiszem, hogy ez egy rossz reakció lenne. Már csak Aváéból ítélve sem, hiszen az egész lány rákvörösbe pirul!
Perrie időközben bemegy a barátságos, narancssárga színekben pompázó szobába, s mi csak utána kezdünk neki. Magamban jót mulatok egyértelmű próbálkozásán, de persze nem veszem komolyan. Nincs szükségünk kerítőnőre, csupán kissé nehézkesen indul el a beszélgetés közöttünk – gondolom. Ezt nekünk kell megoldanunk, ugyanis vagy saját akaratunkból és hibánkból bukunk el másodjára is, vagy meg se történjen!
Megtudom, magához vett egy kislányt nemrégiben, s akad egy kínos pillanat, amikor egy kommentem nem egészen úgy sül el, amint azt elgondoltam, de valahogy csak kikecmergünk a helyzetből, s legalább egy kis visszaigazolást is kapok: Avának nem teljesen közömbös a kapcsolatom Kendallel, és nevezzen bárki kárörvendőnek vagy önhittnek, de ez igenis boldoggá tesz. Rendben, Zayn... kicsit talán tényleg szánalmas vagyok.
Ava kilőtt rugóként pattan fel, amikor Perrie kilép velünk szembe az ajtón, és én sem tétlenkedem sokáig. Mellé állok, és izgatottan várom a híreket. Majdnem annyira boldog vagyok a pozitív eredményért, mint Ava, azonban hirtelen jobban leköt az, mennyire nyilvánvalóan rá vagyunk hangolódva egymás aurájára és gondolataira, ugyanis amikor én mozdultam, ő is, s ez fordítva is így van. Ezt csupán fél óra alapján meg tudom állapítani; mindig is megéreztem az ilyesmit. Vigyorogva pörgetem meg Perrie-t a levegőben, majd miután kicsit lenyugszik a társaság és Ava is visszatér közénk legmélyebb, arcáról ítélve rémisztő gondolatiból, én előzékenyen elmegyek a kocsiért, hogy egy kicsit magukra hagyjam őket, mert úgy tűnik, rájuk férne, főleg Ava arcára pillantva. Szép, komótosan sétálok, ujjaim körül forgatom a Rover kulcsait, majd már a volán mögött ülve elidőzöm az egyik rajta lógó díszen, amit még Kendalltől kaptam. Egy smileyt ábrázol, puha, plüss anyagú és nyelvét kinyújtva kacsint egyet. Megpöckölöm, mikor a kulcs már a helyén van, s jókedvűen nézem, amint maga körül, kis ívben pörögni kezd, amivel egy időben kitolatok a helyemről, és a bejárat előtt keresek egy szabad parkolót, hogy a boldog kismama könnyen megtaláljon. Egyből kiszúrom a lányokat, pont kilépnek a kapun, úgyhogy leállítom a motort, kiszállok a járműből, majd ismét komótosan menve közelítem meg őket, pont Avának háttal.
- Miért? – érkezik el hozzám Perrie kíváncsi hangja.
- Hát, tudod... három évre volt, napra pontosan, hogy elvetettem a saját kisbabámat. – Az igazság olyan hirtelen taglóz le, hogy alig kapok levegőt. Egyből megtorpanok, majdnem hasra is esek. Szemeim golflabda nagyságúra kerekednek, és alig akarok hinni a füleimnek. Megkövülten nézem Ava hátát, majd rövidesen pillantásom feljebb siklik, és elnézek mellette. Tekintetem összeakad Perriével, és látom, megpróbálja megállítani Avát a beszédben, azonban a barna lány egyre jobban belelendül. Pezz a szája elé kapja a tenyerét, amikor látja, egyre jobban magamba zuhanok, látásom pedig egyre jobban elhomályosodik. Nos, Zayn, most szabad kicsit femininnek lennem? Nem lenne ciki? – Nekem... méhen kívüli... terhességem volt, Pezz.
- Úristen – suttogja a szőke lány elszörnyedve, miközben nekem megroggyan a térdem. Ezt... ne...
Muszáj megtámaszkodnom, miközben legszívesebben a földre rogynék. Elképedve támaszkodom a mellettem húzódó oszlopnak, és erősen próbálok magamhoz térni. Muszáj felébrednem! Csak a képzeletem szórakozik velem, ugye? Az nem lehet, hogy Ava megölte a kisbabámat! Nem segít kétségbeesett helyzetemen, amikor Ava folytatja. Hát nem jön rá az egyértelmű utalásokra, amik érik, a francba is?!
- Amikor a pap megkérdezte, leélném-e Harryvel az életemet, titkok és fájdalom nélkül, keresztény értékek szerint, új életeket teremtve, én... – akad el, bennem pedig összeáll a kép. S ezzel, ha lehet, csak még rosszabb lesz. Sosem gondoltam volna, hogy egy hír ekkora fájdalmat képes okozni. 

Hogy Ava ekkora fájdalmat képes okozni.
Perrie ismét megpróbálja kizökkenteni a pár másodperccel később már hisztérikusan zokogó Avát.
- Megöltem Darcyt, érted? Megöltem a kislányomat, mert én nem akartam meghalni! Basszus, én... olyan mérhetetlenül önző voltam, hogy inkább eldobtam magamtól egy ártatlan életet, csak azért, mert tudtam, hogy vagy én, vagy ő az, aki élhet, és ketten együtt nem! És azóta sem tudom túltenni magam a tényen, hogy... hogy Istenem...
A szavak összefolynak, s bár felfogom és értem, miről van szó, mégsem vagyok képes semmit sem reagálni. Csak állok, próbálok nem teljesen összezuhanni és minden erőmmel két lábon tartom magam. Fejem lebukik, zihálok. Tombolni lenne kedvem, őrületes harag fog el. Gyűlölöm Ava tettét, az anyatermészetet. Gyűlölöm az igazságtalanságot, és hirtelenjében még magamat is utálni kezdem. Én tettem ezt! Magamat kellene okolnom, mégis sokkal könnyebb áthárítani valaki másra a történteket. Ava... Ava elvette tőlem a kislányomat! Tulajdonképpen még csak akkor kezd leesni, úgyhogy erőt veszek magamon, felegyenesedem és így szólok:
- Hogy mit csináltál, Ava? – Ugyanis, ha nem képes észrevenni Perrie jeleit, akkor nincs más választás. Szembe kell néznem a végzetemmel. Szembe kell néznem Zayn szavainak igazával. Ava más, mint gondoltam. Ava nem az, aki volt. Ava nem lehet, hogy a múltammal együtt a jövőm is legyen. Ava elvette tőlem a jövőmet... Ava neve minden, amit ismételgetni tudok, amikor és miután bepattanok a volán mögé, majd kerékcsikorgatva elsüvítek a kórház környékéről. Könnyeimtől semmit sem látok, viszont meg sem állok hazáig. A házam előtt leállítom a motort, és kész. Kiszakad belőlem a tehetetlen, dühös zokogás. Nőket megszégyenítően, remegő vállakkal sírok, nem érdekel, ha valaki meglát, nem érdekel, mit gondolok magamról. Magasról teszek arra, mit kellene most tennem. Egy óra is eltelhet már, és én még mindig a bőrülésben ücsörgök. Meg sem mozdulok, vállaimat a támlának nyomom, fejemet hátrahajtom és mélyeket lélegzem. Kezeimet az arcom elé emelem, próbálom kikapcsolni az agyamat. Ez nem létezik... Kell lennie valami megoldásnak erre a fájdalomra, mert keservesebb ez a kín, mint ahogyan azt a kórház parkolójában el mertem képzelni.

Két nappal később felhívom anyámat, hogy értesítsem a fejleményekről. Hosszasan beszélgetünk, azonban haragban válunk el, amikor közli velem, ő anno meglátogatta Avát, s mindvégig tudott volt párom hátbaszúrásáról. Törni-zúzni lenne kedvem – amit egyébként már megtettem néhányszor –, amikor realizálódik bennem: a két nő, aki egykor a legfontosabb volt az életemben, ugyanazon okokból kifolyólag okozott nekem mérhetetlen nagy fájdalmat. Utolsó mondataimat szinte már undorral köpöm a vonalba. Indokaim egyszerűek, és nekem elegendőek, viszont úgy tűnik, Kendallnek is, mert nem gondolkodott túl sokat a válaszon előző nap. Ma hajnalban. A jó Isten tudja! Én csak annyiban vagyok biztos, hogy a történtek hatására szükségem van valakire, aki az enyém, aki mellettem van, akiben bízhatok. Akartam valakit, rendkívül önző módon, hogy el bírjam viselni nem csak a világot, de önmagamat is addig, míg minimum le nem ülepedik Ava tette. Megvilágosodtam, rögtön, miután aznap, amint valamelyest rendbe hoztam magam, átmentem Kennyhez, és nem kerteltem túl sokáig. Mire odaértem, már tudtam, mit akarok. Míg odaértem, beszereztem egy gyűrűt és egy csokor rózsát is. Miután beléptem a modern elrendezésű lakásba, valamelyest javult is a kedélyem. Innentől még biztosabb lettem magamban és a terveimben. Kendallben. Kettőnkben. Adni akartam egy esélyt neki, nekünk, valami újnak. Valaki olyannak, aki nem Ava Michelle Heart. Valaki olyannak, aki nem ölte meg a kislányomat. Akit nem utálok azért, mert magamat még jobban megvetem, s így könnyebb. Kendall sosem adott okot a haragomra. Másra sem, de ez abban a néhány pillanatban, míg vékony ajkaira hajoltam, majd önző módon elmerültem benne, csak azért, hogy felejteni tudjak, teljes mértékben felesleges ténynek bizonyult. Ráadásul bármiféle rossz érzet nélkül megtehettem, hiszen a menyasszonyom volt.
- Mellesleg, eljegyeztem Kendallt. Nemsokára hazaviszem bemutatni, de ne várj tőlem jópofizást. Szia, anya. 

Aznap este őrületes szexben volt részem. Nem mondanám szeretkezésnek, de  régóta nem tapasztalt vad vágy fogott el, miközben a matrachoz szegeztem a menyasszonyomat, és csak egy mondat pörgött a szemem előtt:

Kendallnek tökéletesnek kell lennie. 

Muszáj annak lennie. 

Az lesz.