Harminchárom // Örökbefogadási papírok

Oii,

Hogy vagytok? Milyen volt a nyár? Hogy alakul a suli? Nekem már most elegem van belőle lmao, pedig nemrég kezdődött! Viszont annyira szerettem volna már kitenni egy részt, mert elképesztően régóta nem jártam már Bloggeren, hogy majd' belegebedtem, és inkább (ismét) megtöröm ezt a 12 részes "ígéretemet", amit talán 2 résszel ezelőtt bejelentettem, csak hogy előre jussunk, és ne tűnjek el teljesen. Úgyhogy olvassátok olyan szeretettel ezt a nyálas részt, mint ahogyan én írtam anno, és ne felejtsétek el véleményezni, mert nagyon sokat jelentene, ha szólnátok (írnátok lol) 1-2 szót kommentben.

Szép hétvégét <3

- Rádöbbentem, hogy milyen kegyetlen voltam veled... röstellem, amiért megfeledkeztem arról, hogy milyen nehéz időket éltél át eddig. Nyilván neked sem volt könnyű. Sőt! Én meg… Elfeledkeztem arról, milyen gondoskodó vagy és mennyi szeretetet rejt a szíved. Azt kívánom, bár visszavonhatnám a szavakat, amikkel megbántottalak – néz rám, amikor reggel elé teszem a nagy tányér rántottát sajttal és virslivel, ahogy azt az uraság egykor olyan nagyon szerette. Szavait mindössze egy mosollyal díjazom, mert erre képtelenség lenne bármi normálisat is válaszolni. Egy sima „köszönöm” marhára bénán hangozna, másba meg nem is lenne érdemes belekezdeni, úgyhogy a szalvétákat és a két citromos teát az asztalra téve én is helyet foglalok, pont Harryvel szemben. Terveim szerint egy normális, nyugodt reggelit szeretnék eltölteni egy baráttal az otthonom kellemes, jótékony nyugalmában és félhomályában. Igazán remélem, hogy ez sikerülni fog, és hogy senki és semmi sem fog minket megzavarni. Valami azt súgja, szükségünk lenne egy kis magányra, kettesben, akár még teljes csöndben is – úgy is, ha mostanában több időt is töltöttünk együtt, mint azt eleve képzeltem volna. Repes a szívem, mert úgy érzem, Harryvel elindultunk egy kedvesebb, emberibb kapcsolat felé, és talán egyszer sikerül magunk mögött hagyni azt a fajta kapcsolatot, ami egykor köztünk volt. Persze nem vagyok telhetetlen – már annak is örülök, hogy egyáltalán itt van velem, és hogy nem borítja rám az asztalt, miközben azt üvöltözi: „ELVETTED A KISLÁNYOMAT!”

- Kényelmes volt a kanapé, mellesleg. Köszönöm, amiért itt aludhattam – kezdeményez beszélgetést pár falat után. A villa a fogamhoz koccan, ami pár nanomásodpercre elvonja ugyan a figyelmemet, de nem tervezem olyan sokáig megváratni a válasszal. 

- Tényleg? Király. És kérlek, én vagyok hálás, amiért itt maradtál velem. Nagyon szörnyű voltam? – húzom be a nyakamat óvatoskodva. Már előre tartok attól, mit fog válaszolni, mert ugyan a beszélgetésünk élénken él előttem, de az este többi része egyelőre még kissé homályos. 

- Oh, nem – húzza cseresznyepiros ajkait egy ravasz, sunyi mosolyra. – Nem voltál olyan rossz.

A rántotta majdnem cigány útra megy, ahogy meglepődöttségemben felköhögök. Könnyek futnak a szemembe, miközben megpróbálom visszaterelni a megfelelő pályára a falatot.

- Félreérthetem, vagy akkor csak én leszek a perverz?

- Vedd, ahogy akarod – rántja meg széles vállait egy ártatlan vigyorral, és beleiszik a teájába. – De mindkét értelemben igazam lenne. 

- Neked nem kellene ilyeneket mondanod, Harry – röhögök fel kissé zavarban léve, arcom paradicsomokat megszégyenítő színben pompázik. – Éppen hogy csak sikerült barátokként kezdenünk egy napot, ne rontsd el a... erm, ezzel – mutogatok idétlenül, miközben érzem, szinte már az egész mellkasom lángol. Harry alsó ajka belsejét rágcsálja, azonban tekintetét szüntelenül rajtam tartja, és mintha csak tesztelne, hogy meddig vagyok képes tartani a szemkontaktust. Végül elhúzom a számat, és kénytelen-kelletlen megtöröm a csöndet. – Te egy rendes srác vagy, Harry. Szeretném, ha barátok maradnánk úgy, hogy közben megmarad a lelki békénk is, mert jelenleg nagyon jól elvagyok magammal, megbékéltem, és azt hiszem, neked is összejött. Kendall egy nagyszerű lány, én keresem azt, aki mellett én is nagyszerű lehetek, és... csak... ne keverjük össze a jövőt a múlttal, jó? 

Egy cseppet sem kínos hangulatú reggeli után – ami miatt meglepődtem, mivel arra számítottam, hogy vagy vita vagy gigászi csend honol majd itthon –, Harry segít leszedni az asztalt, betesszük a mosogatógépbe a piszkos edényeket, majd miután kap egy törülközőt, elmegy tusolni, és mivel én azt már reggeli előtt elintéztem, ezért a szobám felé indulok, hogy elkészülhessek. A szekrényemből kiveszek egy csipkés melltartót, mely szépen a mellkasomra simul és egy kicsit retró-stílusú, V kivágású inget, melyet beletűrök a sok helyen kiszaggatott farmerembe, amibe a közelmúltban egészen belebolondultam. Egy Vansot húzok lábaimra, a zoknit mellőzöm. Egy egyszerű aranynyakláncot akasztok nyakamba, egy-két ujjamra gyűrűt biggyesztek, parkettába fonom a hajam két copffal, és már készen is vagyok. Válltáskámba teszem a telefonomat, amit gyorsan leveszek a töltőről, majd a szájfényemet, a parfümömet és egy-két zsebkendőd is mellé pakolok, már csak a biztonság kedvéért is. Magamhoz kapom a bőrkabátomat, és kilépek a szobából. A fal mellett húzódó szárítóról leszedem Mayna ruháit, és szépen a táskámba hajtogatom őket, a cipőt külön bezacskózva. A konyhapulthoz leülve előveszem a telefonomat, a pultra teszem a táskát és úgy döntök, kényelmesen elfoglalom magam, amíg Harry a habtestét áztatja. Nem kell sokat várnom, Hazz röpke öt perc után kifárad – dereka körül csupán egy fehér törülköző van, amiben halál lazán flangál végig a folyosón Cady szobájába, s útközben felkapja a szárítóról a ruháit is. Egy félmosolyt ereszt meg felém, mielőtt magára húzná a nevelt lányom által teleplakátolt ajtót. Csak ekkor veszem észre, hogy a fogaim közé vettem a körmömet, és megállás nélkül azt a pontot bámulom, ahol az előbb még ő állt, azzal a teletetovált és kidolgozott mellkasával, amire csak egy szó van: WOW! Ezt még a vak is megmondhatná, érzelmektől függetlenül.
Ahhoz képest, hogy milyen a végeredmény, Harry gyorsasága lenyűgöző. Öt perc sem telhet el, és mi már a kocsimnál járunk, lában mellett Darrennel, akit ma magammal viszek. Homlokomat ráncolva állok meg a sofőroldali ajtó mellett, miközben mérlegelem az állapotomat. Vajon tudok vezetni, így, kicsit még másnaposan? Oh, nem. A jobb kérdés: szabadna-e nekem most vezetni? Harryre nem szívesen bíznám a feladatot, mert azt hiszem, a srác automata autókhoz van szokva, a kis piroska meg nem az. Nyilván nem esne nehezére átszokni, de mégsem kísérleteznék most vele.
- Lesétáljuk? Amúgy is lenne néhány papír, amit alá kellene írnod a bulid miatt, és nincs innen olyan vészesen messze az iroda.
- Az eljegyzésemmel kapcsolatban? – kérdez vissza élénken, miközben megindul a legközelebbi zebra felé, jelezvén, részéről rendben van a séta. Darren ismételten úgy viselkedik, mint amikor hazaérkeztünk tegnap este vagy ma hajnalban – mintha csak mágneses erő vonzaná őt Styleshoz. Ismételten a régi önmagamat látom a kiskutyámban, aki már nem is olyan kicsi.
- Igen, köszönöm hogy így letisztáztuk – köszörülöm meg a torkomat élcelődve.
- Oh, ugyan. Nincs mit – kacag fel jókedvűen. – Na és mesélj, mi újság veled? Meg azzal a Henderson gyerekkel?
Összevont szemöldökkel, gyanakvóak kapom felé a fejemet, de Harry persze mit sem sejtve, laza mozdulatokkal halad előre.
- Sosem mondtam neked Skye vezetéknevét, akkor meg honnan tudod?
- Miért olyan nagy dolog ez? Anno azt is tudtam, mikor nem érhetek hozzád, mert éppen a Mikulást vendégelted. Megvannak a forrásaim, na meg... Ava, azért van itt gógyi – kocogtatja meg a halántékát. Felnevetek, miközben megpróbálom figyelmen kívül hagyni a múltunkat felemlegető részletet. Ismét a témánál...
- Oh, tényleg? Itt? Tényleg? Mióta? – nyúlok fel gügyögve az arcához, és én is megkopogtatom a halántékát. Harry szemeit megforgatva húzódik el és indul meg újra az ügynökség felé. Mintha tökéletesen tudná az utat az otthonomtól a munkahelyem felé. Igyekszem nem túlgondolni, de nehéz.
- Egy ideje – dülleszti ki mellkasát büszkén. – Anyukám azt mondta, okos vagyok, és neki mindig igaza van!
- Ebben nem kételkedem – somolygok óvatosan játékos szavai hatásaként. Anne kényes téma. Nem hiszem, hogy a fia tudja, hogy miután eljöttem Londonból, ő meglátogatott. Meglepő módon nagyon örültem annak, hogy megtalált, bár csak a Jóisten tudja, mégis hogyan, amikor a fiának több kapcsolata van, és neki nem sikerült, de ezen még sosem gondolkodtam el ennél behatóbban. – Anne-nek mindig, mindenben igaza volt. – Abban is, hogy jól tettem, amiért elhagytam Harryt. A legnagyobb kínokat kellett, hogy átélje miattam, de még jobban szenvedett volna tetteim teljeskörű tudatában, úgyhogy megkíméltem a tudás hatalmától. Amikor Anne eljött hozzám, én éppen, hogy csak pár nappal álltam az abortuszom után. Kedvesebb volt, mint hittem volna, hogy lesz velem, azonban ezerszer rosszabb lett azzal, hogy ott volt, és hogy rám mosolygott, miután hosszasan átölelt. Nem tudtam eldönteni, miután elment, hogy örültem neki vagy sem. Rávilágított egy-két dologra, azonban teljesen összezavart, jobban, mint amennyire eleve voltam akkortájt.

Az irodában Darrent Calebre bízom, aki valamiért nagyon egy húron pendül a kutyámmal – aminek nagyon örülök, mert Darren még jó ideig velem lesz, mint ahogy Caleb, szóval rossz nem sülhet ki a pót-pótapa szerepből... –, Harryvel  az oldalamon pedig máris a birodalmam felé hasítok. Amint zárt ajtók mögött vagyunk, én egyből az asztalomhoz lépek, ami pont Calebé mellett áll, szemben az ajtóval, és a legfelső fiókból elővéve, máris kezeim között tarthatom az előkészített, lefűzött mappát. Harry helyet foglal az egyik, velem szembeni széken, majd mielőtt még felnyitná a mappát, megkérdezi:
- Kendallnek nem kell itt lennie?
- A nálunk alkalmazott hivatalos eljárások szerint az szignál, aki fizet. Ez esetben te állsz mindent, úgyhogy Kendallnek maximum abban az esetben kell jelen lennie, ha vagy te vagy ő esetleg ragaszkodna hozzá – magyarázom, miközben az asztallaphoz kocogtatom a következő stócot, ami viszont már egészen más tészta. – Élvezzétek a partit, mi gondoskodunk mindenről. Mivel még az elején járunk a szervezésnek, nagyjából semmi olyan nincsen, amit ne tudnál, vagy tudnátok még. Aláírod a lapokat itt és itt – mutogatom pörgősen forgó nyelvvel. Imádom a munkám ezen részét, valahogy olyan fontosnak érzi magát miatta az ember! Azonban az, hogy ezt jelen esetben Harryvel szemben csinálom, kicsit frusztráló. –, két példányban is. Az egyik a tied, a másikkal pedig innen én megyek tovább, de az a része már nem lényeges a számodra.
Harry ahelyett, hogy engedelmesen bólintana és nekikezdene, csak merengve, egy apró mosollyal nézi az arcomat. Nem tagadom, kissé zavarba ejtő a bámulása, főleg, hogy jelenleg az eljegyzési buliját szervezzük és egyeztetjük. Fél éven belül házas lesz. Egy másik lánnyal. Hát miért nézi ilyen behatóan az arcomat? Mindentudóan méreget azokkal a hatalmas, zöld íriszeivel, amivel régen mindig egyből leszedte rólam a bugyit is. Most, hogy már idősebb fejjel kerülök vele szembe, rá kell jönnöm, hogy bár a stílusa és a vonzereje nem változott egy cseppet sem, azonban erősebb, kitartóbb lettem. Bár kevésbé vonz már, mint férfi, mivel tudom, tiltott gyümölcs nem csak Kendall, de a múltunk miatt, még mindig résen kell lennem, mert egyetlen kínos vagy félreérthető pillanatot sem engedhetek meg magunknak, ami bármiféle törést is jelenthetne. Így is eléggé ingadozó a kapcsolatunk, pláne a tegnapi-ma hajnali buli miatt, melynek a felére nem is emlékszem.
- Harry... – noszogatom – Kezdd el, sosem végzünk.
- That's what she said – röhög fel jóízűen, majd még mindig hevesen rázkódó vállakkal hajol a papírok fölé, és veszi kezébe az irodai tollat. Szükségem van pár másodpercre, mire leesik a poén, viszont amikor ez megtörténik, bármennyire is próbálkozom, nem tudom visszafojtani kibuggyanó kacajomat. – Tudom. Zseniális a humorom.
- Inkább beteg – javítom ki piszkálódva – Ez meg eléggé cliché.
- Régen mindig te lőtted el. Ideje egy kis változatosságot hozni a mindennapokba! Nem szabad unalmassá válni – bólint tudálékosan, határozottan, mint aki teljes mértékben egyetért a saját véleményével.
- Oh, Haz... szerintem cseppet sem vagyunk unalmasak. Kinek lenne még ilyen sztorija?!
- Egy Bestseller szerzőnek – dünnyögi elismerően, félrebiccentett fejjel. Rózsaszín ajkait vékony vonallá préseli, aztán végre valahára a papírok fölé hajol, és az irodai tollat a pontozott vonal fölé emeli, ahol aztán nekikezd a hivatalos papírok szignálásához. Nincs visszaút, Harry tényleg velem szervezteti meg az eljegyzési buliját. Lehet, említettem már néhányszor, hogy milyen pofátlanul szar humora van a sorsnak, nem? Csak mert valami érdekes indokból kifolyólag úgy rémlik.

Délután felszállok egy buszra, és miközben helyet foglalok Darrennel az ölemben egy ablak melletti ülésben egy izzadt, macis alkatú, erősen izzadtságszagú srác mellett, aki teljesen nekem dől és a nagyjából fél órás útra előretekintve már az indulás pillanatában sírhatnékom támad. Kicsit stresszes vagyok, bevallom, úgyhogy a jelenlegi helyzetben a legkisebb impulzus is képes lenne megríkatni. Fejben közben megtervezem az utat, hogy elfoglaljam magam, s letisztázom magamban az indokokat is, mégis miért mellőzöm a tömegközlekedést. Nos, az ilyen kellemetlenségek miatt. Izgulok, mert amint hazaérek Cadyvel, elő tervezek hozakodni az örökbefogadás-témával. Amikor leszállok a buszról, pár perces séta vár rám, de legalább addig is kiszellőzik a fejem. Van időm gondolkodni. Hogyan térnék rá? Miként kérdezném meg? Mit tennék, ha nemet válaszolna? Erre azonban már nincs időm válaszolni, ugyanis a kaputelefonon becsöngetve, majd röviden beköszönve már a feljárón sétálok, s amint egyre közelebb kerülök a hatalmas bejárati ajtóhoz, úgy lesz egyre szaporább a szívverésem. Ha nincs Pierce, ha Mayna nem lenne az életem része és ha nem lenne egy nagyszerű ember, egy kiváló barátnő, Cady most nem lenne az életem része. Kevesebb lennék valamivel. Valakivel. Azzal a vigyorral is, amit C villant, amikor meglát. A kanapén ücsörög egy barna bőrű, hatalmas, őzikeszemű kislánnyal, akinek a tenyerét masszírozza. Büszkén elmosolyodom, ahogy eszembe jut az este, amikor Cadynek életében először megjött a havi baja, és olyan érzelmi hullám csapott át a feje felett, hogy sírva fakadt egy vígjátékot nézve a kanapén, miközben én a vacsorát főztem. Még anyukámtól tanultam ezt a kis trükköt, ami valahogy mindig le tudott nyugtatni. Sosem értettem, mégis mi lehetne a dolog nyitja, de azt hiszem, ez amolyan pszichológiai-trükk, mint amilyet anno Maynán is eszközöltem. Elengedem Darrent a pórázzal együtt, hadd szaladgáljon egy kicsit szabadon; na, nem mintha ma nem ezt csinálta volna egész nap.
Nevelt lányom kitárt karokkal szalad felém, azonnal vele egy szintre hajolok.
- Ava, képzeld, képzeld, wow! – kezd hadarásba, miközben vékony karjait nyakam köré fonja, és önkénytelenül lefelé ránt. Felnevetek.
- Várj, elképzelem – kekeckedem egy kicsit, amire C csak egy grimasszal válaszol. Kisimítok egy tincset az arcából, majd kiegyenesedem és megcélzom a konyhát, ahonnan csörömpölést hallok. Közben Cady megállás nélkül mesél a napjáról és az új barátnőjéről, Miráról, aki, mint megtudom, az afroamerikai kislány a kanapéról. Eldicsekszik a varázslattal, amit éppen a belépésemkor eszközölt, én pedig büszkén nyújtok felé egy nagy pohár limonádét, amit Mayna éppen azelőtt pár másodperccel a kezembe nyom. Négy óra fele érünk haza, Cady megállás nélkül beszél. Amint lakáson belül tudjuk magunkat, és ő gyorsan ad enni Darrennek, már fojtatja is. Élvezettel hallgatom a beszámolóját a napjáról, a tapasztalatairól, az iskoláról és az ottani barátairól, akik még csak nemrég kerültek be a programba. Őszintén érdekel minden, amiről mesél, viszont nagyjából fél óra múlva félbe kell szakítanom, mert Caleb megcsörget egy kéréssel, hogy szaladjak be az irodába a munkavállalói papírjaimmal és a szerződésemmel, amit egykor Brandonnal kötöttem, úgyhogy a kislány nagyjából egy órára egyedül marad otthon, de miután sokadjára a lelkére kötöm, hogy ne engedjen be senkit és ő se menjen házon kívül, majd megkapom a saját leszidásomat is azt illetően, hogy miért akarom rázárni a lakást, C végül megnyeri a csatát: a cipőmet felkapva és a mappát kézhez fogva autóba pattanok, és rövidesen már az irodaház parkolójában is vagyok. Kicsit elhúzódik az ügy, másfél órát vagyok el, de hamarosan elszabadulok Brandontól, és már sietek is hazafele. Az ajtón belépve azonban rendesen megdöbbenek. A lakást finom illatok lengik be, az orrom egyből a konyhába vezet, ahol Cady nekem háttal áll a tűzhelynél, és kezén a hatalmas tepsifogóval éppen kiveszi a forró ételt a sütőből. Elkerekedett szemekkel pakolok le a pultra, és összefűzöm karjaimat a mellkasom előtt.
- Wow, hát te mit kotyvasztottál?
Kérdésemre úgy pördül meg a tengelye körül és kap szabad kezével a szívéhez, mintha minimum tarkón sikította volna valaki. Az égnek emeli a szemeit, amikor végül meglát, és a főzőlapra teszi a tepsit, amiben fűszerezett krumpli illatozik. Kell pár pillanat, mire C megszólal, de én türelmesen kivárom, csípőmmel a pultnak dőlve.
- Tudod, ma van anyu szülinapja, és elgondolkodtam...
- Ma született? Jajj, miért nem mondtad, kicsim? – szorul el a torkom a lány kicsit könnyes szemeit nézve, és ösztönösen karjaim közé zárom, mintha ezzel bármit is elérhetnék.
- Mert... mert nem is tudom, miért... de Ava, én nagyon szeretlek! – szakad ki belőle hirtelen, és úgy tűnik, egészen megkönnyebbül vallomása hatására, mely engem is meglep. – Most is úgy reagáltál a gyengeségemre, mintha csak az anyám lennél! Köszönöm, hogy szeretsz, legalábbis remélem, hogy így van – húzza óvatos mosolyra rózsaszín ajkait. Finoman meglököm a fejét; ne marháskodjon már! – Befogadtál. Nekem ennyi is több lett volna, mint elég, de te úgy nevelsz, mintha tényleg a családodba tartoznék. Bevontál a baráti körödbe, elvittél Olaszországba, amiről soha még csak álmodni sem mertem volna, és én szörnyen hálátlannak érzem magam azért, mert úgy érzem, nem tudom mivel meghálálni. Úgyhogy elmentem vásárolni a tegnap megkapott fizumból, és csináltam vacsit, amiről remélem, finom lesz... de te tanítottad a receptet, szóval, ki tudja – rántja meg vállait, mint aki nem tudja, reménykedjen-e bármi jóban.
- Köszönöm, CC! – szólítom teljesen meghatva azon a nevén, amit még a bátyáim ragasztottak rá.

- De miért mentél el egyedül a boltba?! – kapom fel a fejem, amikor már az asztalnál ülünk egymás mellett, a gőzölgő, illatozó tányéraink felett. Az információ ekkor érkezik meg először hozzám, és mint a gutaütés, úgy lök rajtam egyet. – Rengeteg ember van az utakon, a környék elég forgalmas! Bármi történhetett volna, Istenkém – kerekednek el a szemeim, ahogy belegondolok az eshetőségekbe.
- Látod? Úgy viselkedsz, ahogy egy anyának kellene... – Látom, valamit mondani szeretne, de valamiért nem meri. Szoknyájának alját gyűrögeti, teljes testével felém fordul a széken, úgyhogy hasonlóan cselekszem. Biztatásképp a kezéért nyúlok, és összefonom ujjainkat. – Oké, szóval ne legyél mérges, de megtaláltam az örökbefogadási papírokat.
Elakad a lélegzetem, a szívverésem hirtelen őrült vágtába kezd a mellkasom ellen.
- És? – lehelem.
- Tényleg szeretnéd, ha örökre veled maradnék?
- Ez minden vágyam, Cady. Nem is lehetnék boldogabb... csak valahogy sosem találtam meg a megfelelő pillanatot arra, hogy megkérdezzem, te mit szólnál hozzá.
- A tegnap esti imádkozásnál úgy éreztem, anya azt üzeni nekem, hogy a létező legjobb helyen vagyok. Tudom, hogy igaza van. Isten nemhiába küldött pont hozzád.
- Édesanyád rendkívül jó ember volt, igaz? – kérdezem, azonban inkább hangzik kijelentésnek, lévén, biztosan tudom, hogy igazam van, és közben dagad a mellem a büszkeségtől, amiért CC minden este letérdel az ágya mellé, és elmormol egy imát. Csodálatos nagylány, és bár tényleg nem én vagyok az anyja, mégis anyai büszkeség ragad el, s nem is enged egy darabig.
- Igen – súgja – Sosem szeretném elfelejteni.
- Nem is kell, drágám. Nem tervezem, hogy a helyébe lépek. Pontosan tudom, mennyre lehetetlen, hidd el. Nagyobb voltam már, amikor én elveszítettem az anyukámat, de soha senki nem tudta pótolni, bár igaz, nem is próbálták. Tudom, mi a feladatom. Az, hogy veled legyek, és büszkévé tegyük mindkettőnk anyukáját.
- Örülnék neki – biggyeszti le ajkait, miközben kék íriszei megtelnek könnyekkel. Én is hasonló helyzetben vagyok, szívem vad pam-pamba kezd – még nagyobba, mint ahogyan eddig vert a mellkasom ellen.
- Segítünk egymásnak ebben?
- Rajtam ne múljon! – szakad fel belőle a sírás, és örömkönnyek szánkáznak végig szép arcán, miközben a nyakamba kapaszkodik. Ajkaim remegnek a visszatartott sírástól, de hamar megadom magam az érzéseimnek, melyek átveszik testem felett az uralmat, és régen érzett, teljes mértékű boldogságot, békét hoznak a lelkemre, testemre egyaránt.
Érzem, minden a helyén van az életemben, és nem is alakulhatnának jobban a dolgaim.
Ava Heart végre révbe ért.