Harminckilenc // Anglia varázsa

heyhey :) 
Ahogy tegnap ígértem, úgy ma itt is volnék. Mivel ezen kívül már csak négy rész van hátra és egy epilógus, így kicsit felgyorsulnak a dolgok. Beindul a pörgés, és bevallom, én magam imádom ezt! A következő rész hatalmas kedvencem, remélem, nektek is tetszeni fog majd, mint ahogy ez is. Jó olvasást <3 xx

Másfél év alatt rengeteg minden történhet az emberrel, és ha megengedjük magunknak azt a luxust, hogy élvezzük, ami történik velünk és nem túléljük, hanem bátran megéljük az akadályokat, melyeket az élet nap mint nap elénk gurít, rengeteg mindennel gazdagodhatunk utunk során – a titok csupán az, hogy mosollyal ébredj az arcodon, na meg, hogy a legnehezebb hétköznapokon is át tudj lendülni; valami jobb reményében. Természetesen ez egy elég bátor kijelentés, mivel a nehézségeknek is vannak különböző fokozatai, és nyilván nehezebb boldogan felkelni egy nagy veszteség, mint egy odaégetett vacsora utáni reggelen, de mindez attól is függ, hogy a napos oldalát nézzük-e a történteknek, vagy sem. Ugyanis, ha van napos oldala, miért ne lehetne arra koncentrálni?!
Persze nem volt egy zászlós menet ez a kaland sem, viszont biztos vagyok abban, hogy jól vettem az akadályokat, és hosszútávon megérte ez a változás, mely nem az első volt az életemben, és talán nem is a legnehezebb, de ott, abban a percben, mikor meg kellett hoznom a döntést, miszerint költözünk-e vagy sem, elvállalom-e az állást vagy sem, ez igenis egy nagyon komoly vállalkozásnak számított.

Február másodikát írunk, és amint kiérek az előcsarnokból, egyből összébb húzom magamon a dzsekimet. Bár a huszonnégy fok jónak számít így, tél végén, de a hajnali hat órás kelésem meghozta a hatását, s így, fél hét körül kifejezetten fázom. Cady kicsit lemaradva bandukol mögöttem, mélyen a mobiljába merülve. Vállam fölött hátrapillantva látom, éppen bőszen válaszol valakinek IMessage-en, és felteszem, az a bizonyos valaki csak Tristan lehet. Élénknek tűnik és boldognak, határozottan önfeledtnek. Ezt betudhatnám annak is, hogy szombat lévén nem kell suliba mennie, viszont nekem kötelező megjelennem a szokásos szombati összeröffenésen, s ez inkább lehangoló, már a kora reggeli kelés miatt – úgyhogy ezt egyből el is vetem. Utána rögtön rájövök, hogy a jövendőbeli vőm miatt ilyen izgatott és éber, és emiatt egyszerre fog el az izgatottság (az öröme miatt) és a nagyfokú aggodalom is. Senki nem akarná, hogy összetörjék a gyerekének a szívét! Nos, ezt még ennyi idő távlatában is bizsergető érzés kimondani – gondolom.
A zebránál végül beér és zsebre teszi a mobilját, valószínű azért, mert Tristan visszaaludt. Ismerem egy ideje a srácot, és pontosan tudom, hogy a minimum, amikor hétvégente kimászik az ágyából, az a tizenegy óra. Cady sokszor panaszkodott emiatt, ugyanis nevelt lányom hétvégente is korán felkelt, általában előbb is, mint én, s így nehéz volt összeegyeztetniük a találkozókat és a csevegéseket, melyeket egyébként volt, hogy Tristan jobban igényelt, mint Cady – és ilyen ez a mostani eset is, amikor felkel hét órakor, hogy jó reggelt kívánhasson CC-nek, majd aztán visszaaludjon, hogy aztán délben, amikor találkoznak, friss és üde lehessen. Kifejezetten aranyosnak találom egyébként ezt a rendszert, amit kialakítottak az elmúlt egy év során, ugyanakkor idegesít, amiért a napi huszonnégy órás kapcsolattartás ellenére sem képesek lerendezni egy normális kapcsolattá-válós beszélgetést. Úgy látszik, Cady kezd egyre jobban rám hasonlítani: ő sem szeret túl hamar nevet adni a gyereknek.
- Uh, Ava! – kapja rám a fejét az irodaház interaktív faláról, és csillogó szemekkel, beharapott alsó ajakkal kapcsolja össze pillantásunkat. – Ma van Harry szülinapja! Nahát, huszonöt éves lett! Basszus! De durva már...
- Hey – szólok rá a csúnya beszéd miatt, viszont csupán egy szemforgatást kapok válaszul. – És igen, tudom, hogy ma van a szülinapja. Liam külön felhívta rá a figyelmemet tegnap este, de mivel jó ideje nem beszéltünk, sőt, mivel a legutolsó alkalommal, amikor találkoztunk, külön megkért, hogy ne keressem többet... nem is tudom, miért, de valahogy nem ugrálok az örömtől, amiért végre lehetőségem adódik felhívni a srácot.
Talán még sosem hazudtam ekkorát Cadynek. Nem is, nevezzük inkább lódításnak, hiszen nem volt ez kifejezetten egy hazugság, inkább csak az igazság elferdítése. Ez így ér, ugye? Hiszen mégsem mondhatom el, hogy régi jó barátom, a Cetlis Ember figyelmeztetett Harry születésének napjára, nem? Vagy megijeszteném Cadyt vagy én jönnék rá, ez mégis mennyire nincs rendben – mert ha hangosan is kimondom, hogy ez még mindig tart, csupán nagyobb szünetekkel, akkor azt hiszem, frászt kapnék. Jobb, ha megtartom magamnak ezt az információt: akkor talán még én sem fogom fel, úgy Isten igazából.
- Bla-bla-bla – gúnyolódik, kezeivel külön ráerősítve szavaira a jól ismert mozdulatokkal, amely a felesleges szövegelésemre vonatkozik. Az égnek emelem tekintetemet, majd, miután zöldre vált a lámpa, menekülőre fogom. – Ó, kérlek! Epedezel azért, hogy láthasd!
- Honnan szeded ezt?!
- A múltkor hallottam, ahogy a Kiwit hallgattad a konyhában – néz rám tudálékosan, egy csibészes mosollyal, amiért sikerült sarokba szorítania. Ravasz!
- Igen, mert gyümölcssalátát készítettem! Adta magát a helyzet – emelem magam elé kezeimet ösztönösen védekezve, viszont rögtön utána meggondolom magam. Csírájában kell elfojtani ezt a témát, amíg még nem túl késő. – De tudod, mit? Nem kell magyarázkodnom egy olyan tökfejnek, mint te! – S csípőmmel játékosan oldalra lököm. Csilingelő nevetése visszhangot ver a keskeny mellékutcán.
- Időnk, mint a tenger, Ava! Mostanában egyre jobban értem a felnőttek problémáit, mert Tristan pszichológusnak készül, és így sokat mesél a szakmáról és minden ilyesmiről...
Egy sunyi pillantást vetek felé, mint aki tökéletesen érti mondandójának háttértartalmát. Cady belepirul egyetlen nézésembe, amely prímán szemlélteti, mennyire telibe trafáltam. Viszont ő is Harryt illetően.

A legutolsó alkalom, amikor találkoztunk, több mint másfél éve volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam rá ez idő alatt, ugyanis sokszor eszembe jutott: főleg, mikor az abortuszom évfordulóját ünnepeltük, immár Miamiban. Komikus, mennyi városban volt alkalmam a megemlékezésre – azon a ponton viszont egyből lekonyult az a mosoly, mely a vicces, mindinkább nevetséges helyzetre utalt: Harry SMS-ére, melyben három betű állt csupán: RIP. Itt inkább valami töményre lett volna szükségem, azonban sikerült a helyén kezelnem a helyzetet, és ahelyett, hogy valami iszonyat rondát válaszoltam volna, szó nélkül hagytam az üzenetet, sőt, ki is töröltem. Nem volt szükségem negatívumokra, főleg, mert akkortájt volt egy nagy vitám is Skye-jal azt illetően, bele szeretnék-e kezdeni egy olyan komoly, hosszútávú elköteleződésbe, mint egy távkapcsolat. Reggel megjelent az ajtónkban, ezzel rendesen meglepve minket, és másfél hétre itt is maradt. Csodálatos napok voltak, remekül éreztük magunkat és sok jó programot szerveztünk hármasban, viszont az utolsó napon sikeresen elrontottam a hangulatot, majd, ahogy az utána kiderült, a kapcsolatunkat is. Valahogy így zajlott ez a beszélgetés:
- Nagyon kedvellek, Ava. Tényleg. Régóta és eszelősen. Veled szeretnék lenni, és végre összeszedtem a bátorságomat ahhoz, hogy ezt elmondhassam – nyújt ujjaim felé, és közelebb vont magához a párnákon, hogy ne a kanapé két végében ücsörögjünk. Szembefordultam vele, hogy nyíltan beszélgethessünk, és ő ugyanígy cselekedett. Összefont ujjainkat magunk mellé emelte, és összesimuló mellkasunknak köszönhetően éreztem minden egyes nyavalyás szívdobbanását. Magabiztosan folytatta, és én ezzel egy időben kezdtem egyre inkább elveszíteni a fonalat. – Szerintem képesek lennénk a távkapcsolatra. Elég laza a munkaidőm, gyakran meg tudnálak titeket látogatni, de hamarosan te is kiveheted a szabadságodat, és hazajöhetsz. Megoldanánk.
A szavak a torkomra forrtak. Képtelen voltam megszólalni, bárhogy is erőlködtem. Tátogtam, mint egy nyamvadt hal – talán pont az, amelyiket aznap vacsorára készítettem. Nos, Skye már nem kóstolta meg, annál jóval hamarabb távozott. Abban a pillanatban inkább arra szerettem volna koncentrálni, mennyit szenvedtem a filézéssel, mint hogy vajon szeretem-e őt. Jobban mondva, szeretem-e eléggé ahhoz, hogy elkötelezzem magam, és az övé legyek. Megérdemeltem volna azt a kincset, amit a lelke jelentett számomra? Készen álltam arra a lépésre, hogy kimondjam, a barátnője vagyok valakinek? Fecseghetek össze-vissza, de akkor sem gondoltam volna, hogy pont akkor hozakodna elő a témával, pont akkor, amikor el akartam dicsekedni a festményeimmel, amiket az odaköltözésünk óta készítettem. Rendkívül büszke voltam mindre, szerény véleményem szerint sokat fejlődtem az idő folyamán, és másra sem vágytam, hogy megoszthassam az örömömet Skye Hendersonnal: azzal a fiúval, kinek véleményére a leginkább adtam. Mégsem voltam képes azt a választ adni, amire ő vágyott – inkább felpipiskedtem, közelebb hajoltam hozzá, két kezem közé fogtam férfias arcát, és puszit leheltem  állára. Tudtam, hogy nem lennék képes teljesen nekiadnom magam, és az utolsó, amit tenni akartam, az a szívével való csalfa játék. Biztosan tudtam, hogy voltak érzéseim iránta, hülye lettem volna nem beismerni, viszont az, amit egy kapcsolat jelentett volna, ráadásul vele... nos, arra még nem voltam felkészülve.
Ezt követően egyre kevesebbet beszélgettünk, és amikor hívtuk egymást, akkor is a karton-kérdéseket tettük fel egymásnak. „Hogy vagy?”, „Mit csináltál múlt héten?”, „Láttál mostanában valami jó filmet?” Egy idő után olyan kínossá vált a hangulat, hogy már konkrétan feszengtem beszélgetéseink során, s emiatt a szívem szakadt meg.
Mayna és én rendkívül jól bírtuk a távolságot, ugyancsak kötetlen munkaideje miatt sok időt töltött nálunk. Vele sikerült a kapcsolattartás, nem volt olyan nap, hogy ne beszéltünk volna – őszintén, egy idő után ki sem bírtam volna. Elmondása szerint gyakori látogatásának az égvilágon semmi köze nem volt a lakáshoz, amely a munkámmal járt, „óh, dehogy is!”. A penthouse, melynek második emeletén élünk csodálatos környéken van, közel mindenhez, és még Caleb is egy köpésnyire él tőlünk. Konkrétan a fölöttünk lévő lakásban.
Ronnie is rendszeresen jelentkezett, hosszasan el tudtunk beszélgetni, azonban mindketten tudtuk, ez már sosem lesz olyan, mint előtte. Ő tette meg az első lépést, viszont én az utolsót: és meg kell, hogy mondjam, egyetlen percét sem bánom annak, hogy így történt, ugyanis azzal, hogy mi ketten eltávolodtunk, Mayna és én olyan közel kerültünk egymáshoz, ahogy nem is hittem, hogy egy barátságban az lehetséges. Sokszor elmondtam már ezt, viszont úgy érzem, nem elégszer. Maynes mindig kihozza belőlem a legrosszabbat, s ez a legjobb, ami történhet velem. Ha nem lenne, Cadyt sem ismertem volna meg. Az eltelt idő alatt ő és Pierce külön mentek, a pasizós életéről pedig nem igen kérdezgetem, noha érzem, van valakije, mert egyre kevesebbszer hív fel nálunk hajnali háromkor, mert „unatkozik és beszélgetni akar” – gondolom, éjféltájt van jobb elfoglaltsága is annál. Szokott mesélni Skye-ról, még ha csak érintőlegesen is, de általában kerüljük a témát; pont úgy, ahogy igyekeztem elkerülni a srácot, amikor LA-ben voltunk, különféle szülinapi bulik okául.

Sokáig úgy gondoltam, ha én egyszer huzamosabb ideig visszatérek LA-be, az csak azért lesz, mert csődbe megy a cég, vagy mert Cady úgy kéri. Viszont minden a legnagyobb rendben volt a vállalattal, és úgy tűnik, Cady is megtalálta a helyét. Rengeteg barátja van, sok iskolán kívüli elfoglaltsága és mindig hatalmas mosollyal lépi át a küszöböt, amikor hazaér. Amióta Tristan udvarolni kezdett neki és randizgatni járnak – amit mindketten bőszen tagadnak, hiszen ezek csak baráti találkozgatások! –, azóta Cady nem rest napi szinten elújságolni, miszerint Tristan bátyja, Cameron még mindig szingli. Tudta, mi történt Skye-jal, és az egyetlen indok, amiért igenis haragszom Hendersonra az az, ahogy megszakította a kapcsolatot C-vel: rögtön és gyökeresen, pedig szüksége lett volna a srácra. Nos, mostanában úgy véli, nekem van szükségem erre a Cameronra, és ezzel rendszerint elég kellemetlen helyzetbe hoz. Igyekszem normálisan reagálni, hogy még véletlenül se fogjon gyanút, de nem tudom, meddig bírom még titkolni, hogy tulajdonképpen ő is csak azért találkozhatott Tristannal, mert Cameron és én megismertük egymást, és egyre többet jártunk el közösen ide-oda. Természetesen nem randizni, eszemben sincs a Skye-jal történtek után egyből beleugrani egy másik mókuskerékbe – nem, Cam mindössze a modellemé, majd kis idő múlva egy jó barátommá vált. Nem szokás férfire azt a kifejezést használni, hogy gyönyörű, de Cameront igenis annak látom, és tökéletesen megfelel a portfóliómba, mellyel egyébként semmi tervem nincs, mindössze önnön szórakoztatásomnak szolgál. Mogyoróbarna fürtjei lágy hullámokban keretezik karakteres arcát, bozontos szemöldöke, csillogó, szürkéskék szemei és dús, cseresznyepiros ajkai egyből képesek bárkit a bűvkörébe vonni. Két naponta találkozunk egy belvárosi műteremben két, két és fél órára, és miközben én festek vagy rajzolok, remekül érezzük magunkat. Mindennemű hátsószándék nélkül élvezem azt, hogy ez az édes, huszonnyolc éves srác lépten-nyomon érezteti velem, hogy tisztel és elismer, mint embert és gyakorló festőt is, ő pedig a vasárnapi villás reggeliket részesíti előnyben, ahol rendszerint ő és az öccse, Tristan, valamint Caleb és a barátnője, Whitney, na meg persze Cady és én veszünk részt. Esetenként becsatlakozik Camék édesanyja is, aki a cégnél dolgozik, mint Caleb titkárnője. Tegyük hozzá, Cameront magát is rajta keresztül ismertem meg, nagyjából pont egy éve, amikor ebédet hozott be az édesanyjának. Egyből szimpatikussá vált ezzel a gesztussal, majd különleges személyisége is magához vonzott, és azon kaptam magam, hogy meg akarom ismerni. Ő is vevő volt erre, és hamarosan összehoztunk egy találkozót, ahol előhozakodtam a modell-témával. A csodálatos és gyönyörű barátnője, Maddie egyből bezsongott, másnapra egyből be is szervezett volna egy időpontot. Nos, mit is mondjak: Szeretem Miamit!

Délután érünk csak haza. Kissé fáradtan rogyok le a kanapéra, majd kapcsolom be a TV-t. Kényelmesen elhelyezkedem, bal tenyeremet az arcom alá simítom, és pár percre lehunyom szemeimet, hogy pihenjek picit. Gondoltam, hogy ez nem fog összejönni, de megpróbáltam – tudniillik, mindig, mikor lepihenek, megjelenik Cady és kikéri a véleményemet egy-egy üzenet kapcsán, hogy mégis mit jelenthet. Természetesen mind Tristantól érkezik. Szóval ez alkalommal, amikor Cady beesik a nappaliba, szinte már előre kigondolok egy sablon mondatot, hogy „aw, de cuki, hisz bókol!”, és felülök, hogy mellém férjen, amikor is észreveszem kezében a barna színű borítékot, melyet izgatottan szorongat. Felvont szemöldökkel, kíváncsian fordulok felé, amint mellém huppan a párnákra. C hatalmasra tágult, csillogó szemekkel és beharapott alsó ajakkal emeli rám tekintetét, és ezzel ha lehet, még jobban felkelti az érdeklődésemet. Talán Tristanék jegyet kaptak a közös kedvencünk, Ellen DeGeneres műsorába? Már hónapok óta lessük a jegyirodát, de mindig elkapkodják előlünk az összeset.
- Mi ez, CC? – nyújtom balomat kérdően. A borítékon nem szerepel más, csak a nevem és a címünk, úgyhogy most már tényleg kíváncsian lesek bele a tartalmába, és szám „O” alakot formál, mikor három, az O2 Arénába szóló jegyet húzok ki belőle. Pillantásom egyből az előadóra esik, és hirtelen háttámlának döntöm a hátamat a pillanatnyi sokktól: Niall Horan. Ezernyi emlék lepi el az agyamat, szám automatikusan hatalmas vigyorba húzódik, és miután a kettőnk közötti üres helyre ejtem a jegyeket, két kézzel a hajamba túrok.
- Ava...? – szólít meg Cady bizonytalanul. – Minden rendben van?
Nagyokat bólogatva, egy még mindig jelenlévő, levakarhatatlan mosollyal emelem fel pilláimat, majd fókuszálok nevelt lányomra.
- Persze, C. Minden a legnagyobb rendben – nyugtatom meg, teljesen elragadtatva.
- Ez azt jelenti, hogy utazunk? – harapja be alsó ajkát várakozás teljesen, miközben ölébe emeli Darrent, aki mindaddig lábunk mellett csaholt, és a füle tövét vakargatva vizslatja az arcomat.
- Hát, a jegyek vissza nem válthatóak... úgyhogy nincs mit tenni, muszáj Angliába utaznunk! Ez van – rántom meg vállaimat és teátrális sóhajt hallatok, mintha igazán nem tehetnék a dolgok alakulását illetően; és valójában ez így is van. Azonban Niall nem is küldhette volna megfelelőbb időben a jegyeket.
Még aznap, lefekvés előtt lefoglalom a jegyeket holnaputánra, hétfőre, hogy a keddi koncertre már minden rendben legyen, és sikerüljön nyugodt körülmények között elkészülnünk. Másnap reggel, miután eldobom Cadyt a zeneórájára, az iroda felé veszem az irányt. Korán van, nyolcat üt az óra, amikor ráfordulok a Sugar Square-re. Februárhoz képest csodálatos időnk van, és ahogy egyre közelebb kerülök az irodához, ismét realizálódik bennem: Miami pont az a hely, amire szükségünk van. Nem is lehetnénk jobb helyen.

Amint beérek az irodába, még a felém rohanó Ewars sem tudja lelombozni a kedvemet, pláne, hogy Cameron pár pillanattal később megdob egy SMS-sel, melyben a mai ebédről érdeklődik, ugyanis délután ismét találkozunk a szokásos szalonunkban, amit arra az időre kibérelek, s ilyenkor mindig elmegyünk előtte enni valahova, mert mind tudjuk: üres hassal sehova sem megyünk! Mosolyogva csúsztatom vissza a mobilt a farzsebembe, majd szoros ölelésben részesítem Calebet.
- Na mesélj, mi ez a nagy sietség? – könnyítem meg helyzetét.
Megvárom, míg magához tér, s újra rendes ütemben kap levegőt. Én nem sietek sehova, tökéletesen ráérek, lévén, saját magam szabom meg a szüneteket és a tempómat – a főnöké-lét előnye. Pláne, ha az ember vasárnap is dolgozik!
- Brandon üzent – kezd bele kissé hadarva. Összerántom szemöldökeimet.
- Mégis miről? Hogy „Bocs a szülinapod elfelejtéséért, íme egy Boldog Szülinapot üzi, pöcsös!”? – veregetem meg a hátát elismerően. – Ez ám az újság, haver!
- Oké, egy, köcsög vagy – húzza résnyire szemeit, viszont mielőtt még bocsánatot kérhetnék – amit amúgy nem terveztem –, így szól: – Oké, végül is jogos, de már nem érdekel, huszonhét életévem alatt talán kilencszer, ha emlékezett arra a napra, amit amúgy kihagyott – legyint, és igyekszik úgy tenni, mintha nem esne veszett rosszul az apja érdektelensége, viszont pontosan tudom, hogy nem így van. És teljes mértékben meg is értem. – Másodszor, még ha írna is, akkor sem hívna „pöcsösnek” – rajzol idézőjeleket a levegőbe egy fanyar vigyorral.
Lebiggyesztem alsó ajkamat.
- Aw, apuci nem ismeri el a kis Calebet? Milyen szomorú...
- Menj már, na! Ez a Cameron gyerek nincs rád jó hatással, vazze'! Cinikusabb vagy, mint valaha!
Vállammal játékosan lökök rajta egyet, és önkénytelenül izgulni kezdek a barna, fürtös hajú srác említésére, na meg a tényre, hogy Caleb tökéletesen tisztában van a hobbimmal és annak jelentőségével, lévén, ő volt az első, akit beavattam a néha pikánsabb témájú festményeim rejtekébe is. Azonban épp ez okból nem mondtam el eddig Cadynek – ugyanis félek, milyen hatással lesz a kapcsolatára Tristannal az, ha én a bátyjáról festegetek; a legutolsó dolog, amit nekik kívánok, az a bekavarásom. Olyan jól alakulnak, és az ösztönös féltés és aggódás mellett kicsattanó boldogságot is érzek, akárhányszor csak eszembe jutnak. Miami mindkettőnknek a legjobbat nyújtotta eddig, és izgatott vagyok, miket tartogat még számunkra ez a város.
- Szóval... mit üzent apád? – kérdezem óvatoskodva, mikor leteszem a táskámat az asztalomra, majd mellé támasztom a csípőmet, és keresztbe font karokkal várakozom Caleb meséjére. Sejtem, ez hosszú menet lesz.
- Éppen Whitney-vel reggeliztem, miután együtt tusoltunk reggel... óh anyám, az a test...
- Khm, a lényeg! – szólok közbe nevetve. Caleb bőszen vigyorogva, büszkén biccenti feljebb az állát, jelezve: ő igen is büszke reggelének eme mozzanatára, viszont én valahogy nem vagyok kíváncsi a szexuális életére a barátnőjével, már ne is haragudjon!
- Um... szóval, reggeli után meglepődve vettem észre, hogy apám háromszor is hívott, és folyamatosan üzenetekkel bombázott. Kicsit elfanyalodtam, már megszoktam, hogy nem hallok felőle és tetszett ez így, amikor megjött a legújabb SMS: egy héten belül vissza kellene utaznunk LA-be. Okokat nem írt, és amikor felhívtam, mindössze annyit árult el, hogy nagyon fontos, nincs apelláta, mert a cég jövőjéről van szó.
Elhúzom a számat.
- A cég jövőjéről? Ez nem sejtet túl sok jót...
- Ki tudja, lehet, megint sikkasztott pár millát'! – rántja meg vállait nemtörődöm stílusban. Felhorkantok.
- Ne vegyük ezt ilyen félvállról... sosem lehet tudni!
- Kopogjuk le, mi? – Erre csak felnevetek. – Szóval, visszatérünk a régi életünkbe, hm?  – kérdezi valamivel később.
- Egy hét erejéig, ha jól hiszem – javítom ki mosolyogva. – Uh, amúgy képzeld! Niall koncertjegyeket küldött! O2-s, kedden lesz. És találd ki, hány jegyem van!
- Három? – kacsint rám kacéran. – Jó spanok lettünk Horannal, simán elhiszem, hogy az enyém a legjobb helyre szól, ti meg majd valahol hátul nyomorogtok!
- Most úgy rávágnám, hogy csak kettőt kaptunk, de basszus, ráhibáztál – röhögök fel beletörődően.

Két nappal később, Cady és Tristan érzékeny búcsúja után még egyszer letisztázzuk, hogy naponta ránéz Darrenre – és természetesen boldogan elvállalja a kutyaszitter szerepét, tudva ezzel imponálhat a lányomnak. Egyszerűen nem bírok rajtuk nem vigyorogni, úgyhogy inkább lehordom a csomagjainkat. A kirendelt taxi a parkolóban vár ránk, és miután a sofőr segít betenni a cuccainkat a csomagtartóba és Cadyék is leérnek, már robogunk is. A váróban találkozunk Calebbel, akinek majdnem kétszer annyi csomagja van, mint nekünk, és háromnegyed óra várakozás után elfoglaljuk a helyünket a repülőn. A röpke 8 és fél órás repülőutat olvasással töltöm, Caleb és CC pedig végigbeszélik az időt, a létező összes témát érintve, amit csak lehet. Az átszállásoknál, amikor beülünk egy reptéri kajáldába, én magam csöndes vagyok, és bár elcsenek egy-két szemet Caleb krumplijából, de nincs nagyon étvágyam. Hányingerrel küzdök, és akárhányszor Angliára gondolok, ahova nemsokára megérkezünk, görcsbe áll a gyomrom.
Kicsivel a végső, angliai leszállás előtt a végére érek a második, művészettel foglalkozó könyvemnek, úgyhogy igyekszem én is felvenni a fonalat, és bekapcsolódni a beszélgetésbe, annak reményében, hogy egy kicsit feloldódjak. Cady és Caleb is meglehetősen jól kezelnek, tudják, hogy bár stresszes vagyok, de nem harapok – ettől függetlenül nem erőltetik a beszélgetést, csak ha én kezdeményezem. Pont úgy, mint este, már a hotelszobánkban. Egy három ágyas szobát kaptunk, tökéletesen elférünk benne – és megfelel arra az esetre is, ha tényleg huzamosabb ideig itt kell maradnunk. Cady egy hétre lett kikérve az iskolából, az irodát Cam és Tristan édesanyjára bíztuk: elvileg minden le van zsírozva, és nincs miért aggódnom, hiszen végre visszatérhetek oda, ahonnan egykor elindultam! Remélem, Anglia ismét elvarázsol, ugyanis csak ebben reménykedem a túlélésem érdekében.

A várva várt nap hamarabb eljön, mint gondoltuk, és tökéletesen időben léve, izgatottan toporgunk az ajtóban Caleb hívását várva. A srác nagyjából tíz perce lement, hogy hívjon nekünk egy taxit, és amint visszaér, teljes lázban égve a lift felé rohanunk, majd amint leérünk, megrohamozzuk az autót is. Az út nagyjából tizenöt percet vesz igénybe, és amint kifizetjük az utat és busás borravalóval illetjük a sofőrt, kiszállunk a járműből, és miközben hevesen igyekszünk nem megfagyni, beállunk a bejárat előtt kígyózó, hosszú sorba. A rengeteg rajongó izgatottan zsizseg, ismerős arcok után kutatva kapkodják a fejüket. Minden tinilány és apuka-anyuka kicsípte magát, a hidegtől és a várakozástól toporogva, vigyorogva beszélgetnek.
Caleb kevesebb, mint négy perc alatt jut el arra a pontra, ahol már nem bírja tovább, és a következő pillanatban már a mobilját feloldva tárcsázni is kezdi nem mást, mint Liamet. Rövid beszélgetést folytatnak le, Ewars tömören ismerteti a helyzetünket, melynek az az eredménye, hogy jobbra kanyarodva beengednek minket a hátsó bejáraton, amely a fellépők számára van fenntartva. Vacogásom egyből enyhül, amint zárt terepen tudjuk magunkat, és elengedem CC kezeit is, mert bent már jóval melegebb van, s elfelejtettünk kesztyűt hozni.
Lekapom magamról a kabátomat és az alkaromra fektetem, kistáskámat a vállamra akasztom, és éppen segítenék Cadynek is levetkőzni, amikor balról ismerős hang üti meg a fülemet. Fejemet arra fordítva Liam tűnik fel szemeim előtt, hatalmas vigyorral az arcán, és szélesen kitárt karokkal közelít felénk. Amint elénk ér, szorosan karjaiba von, szinte eltűnök ölelésében.
- Hallod, haver! Hova edzel már? Melletted gyengének tűnök, pedig amúgy nagy gizda vagyok ám!
- Menj már, Bipi, hol vagy te gizda? – röhög fel gonoszkodva, majd vállamnál fogva eltol magától, élénk pillantását gyorsan végigvezeti rajtam, majd elégedetten biccent egyet, s úgymond félre lök, hogy nevelt lányomat is jól megszorongathassa. Eközben feltűnik Sophia is, ujján a gyémántgyűrűvel, melyet Liam fél éve húzott az ujjára, és jól megszorongatjuk egymást. Egyikük sem fogadja kevesebb rajongással sem CC-t, sem Calebet, ami miatt már most imádom ezt a napot. Mikor kicsit beljebb megyünk, szembe találjuk magunkat a többiekkel: Niall öltözőjében lelünk rá magára Horanra, a családjára és Louis-ra a csípőjén vigyorgó Freddie-vel. Mindenkit szorosan megölelgetek, legnagyobb meglepetésemre Louis nagy lelkesedéssel fogadja érkezésünket, majdnem akkorával, mint ahogy Niall teszi. Az ír srác elérzékenyülve fonja körém erős karjait, majd ennyit súg a fülembe:
- Köszönöm, hogy itt vagytok, Avie! Nem is sejted, mennyit jelent a támogatásotok!

Nagyjából másfél órával később már Backstage-ből kísérjük figyelemmel Niallt, ahogy teljes mértékben kiteljesedik.  Felrobbantja a színpadot a hangjával, a tömeg őrjöng, a hangulat a tetőfokára hág. Hangja betölti a teret, fenomenális dalait egytől egyig mindenki hatalmas lelkesedéssel fogadja. Minden olajozottan megy, Niall csodálatosan teljesít, a hangja varázslatos, és kifejezetten büszkének érzem magam. Nincs zavaró tényező, együtt csápolunk a lányokkal és fiúkkal. Egy idő után megszerzem magamnak Freddie-t, és kis kezeit fogva táncolunk Niall toplistás számaira, melyek rekordsebességgel első helyre jutottak a ranglistákon.
Csakhogy aztán megjelenik Harry. Olyan hirtelen áll meg mellettem, hogy felfogni sincs időm, tényleg ő az. Csupán jól ismert kölnije ér el hozzám, azonnal orrjárataimba kúszik, és mint régen, most is hatása alá kerít. Viszonylag gyorsan magamhoz térek, amikor Freddie gurgulázó kacajjal az ölébe kéredzkedik. Ismét meg kell állapítanom: nagyszerűen áll a kezében a gyerek.
- Harry. Ugh. Izé, um... nem láttalak egy ideje. – Mintha sokkal könnyebb lenne vele úgy beszélni, hogy biztosan, első kézből tudja, ezúttal nem azért mentem el, mert már nem szerettem többé. Sosem kellett volna, hogy ilyenen törje a fejét, hiszen olyan nyilvánvaló volt!
- Mhm – mosolyodik el óvatosan, helyes arcát öröm öleli körül, azonban lerí róla, milyen ideges. Egy szót sem szólunk ez ügyben, de egyöntetűen megegyezünk abban, ezt a beszélgetést nyugodtabb környezetben kellene lerendeznünk, úgyhogy hátrálunk pár lépést. Tekintetéből tudom, ő sem így képzelte el az újratalálkozást a partyjuk után. – De most itt vagyunk. Angliában. Egyszerre egy helyen, pedig esküdni mertem volna arra, hogy ilyen nem fordul elő még egyszer az életben. És mégis... Mínusz egy szívfájdalom és egy bukott foglaló, persze – nevet fel, és meglehetősen jól szórakozik saját magán: hátravetett fejjel röhög fel, kitartóan a csípőjén tartva a legkisebb Tomlinsont.
Arcomra egy fancsali vigyor költözik, és Harry vállába öklözöm.
- Poénos gyerek vagy te, Styles!