Negyvenegy // Szerelmünk emlékére

A nagymamámhoz tartó út alatt mindketten kellemes csendbe burkolózunk. Szeretném úgy hinni, hogy azért, mert olyan sok mindent szeretnénk mondani a másiknak, hogy azt sem tudjuk, hol kezdjük, viszont az agyam egy eldugott részén egy kósza gondolat azt súgja, éppen az ellenkezője történik: egyszerűen már nem tudunk mit mondani a másiknak. Azonban ez sem a rossz értelemben. Ó, nem... Olyan, mintha rettentő ijesztő módon ugyan, de tökéletesen tudatában lennék minden egyes gondolatának. Egyetlen rezdüléséből játszi könnyedséggel meg tudom mondani, mire gondol – amikor ujjai kicsit erősebben fogják közre a kormányt, már tudom, hogy vagy túl sokan vannak az utakon, vagy felhúzta valaki, mondjuk egy figyelmetlen gyalogos, aki szét nem nézve, életét kockáztatva átszel az úttesten. Harry remek sofőr, az életemet is rábíznám. Anno bebizonyította, hogy ő az egyetlen ember, aki mellett teljesen elengedhetem magam az anyósülésen, akár még kikötve is, hisz nincs mitől tartanom – egy reklámanyag miatt egyszer, még karrierje kezdetén sportautóba ültünk egy tesztvezetés erejéig. Akkortájt kezdtünk randizgatni. Úgy vette a rizikós kanyarokat és olyan rafináltan előzte meg a nagybátyámat, hogy az állam a küszöb alá esett. Bátran kijelenthetem: meg vagyok róla győződve, hogy még a legprofibb Forma 1-es pilótáknál is jobb volt.

Velük ellentétben azonban sosem volt agresszív. Biztonságosan vezetett. A magabiztosság, mely egész, majd' két méteres lényéből áradt, minden adandó alkalommal lenyűgözött. Sosem szitkozódott, nem káromkodott, viszont mint minden más embernek, neki is az idegein táncoltak a gyanútlan, bolond emberek, kiket cseppet sem érdekelt saját maguk biztonsága. Harry is azok közé tartozik, kik nem akarnak börtönbe kerülni egy másik személy figyelmetlensége miatt. Most két kezét a kormányon tartva vezet, és amint lenyugtatja tűzről pattant idegeit, jobbját a köztünk húzódó kartámaszra fekteti, tenyerét a sebváltón nyugtatva. Alkarja az enyémnek simul. Úgy tűnik, ez őt cseppet sem zavarja, viszont abból, ahogy a száját rágcsálja, nyilvánvalóvá válik, hogy csak jó színész. Eldöntöm tehát, én sem adom jelét annak, hogy ez az egyetlen, valószínűleg zsigeri és még inkább kényelmi alapon megtett mozdulat mennyire felkavart. Kit izgat a mellkasomból majd kiugró szívem és a gusztustalan módon izzadó tenyerem? Ki nem tojja le a gondolataimat, melyeket egy tinédzser is megirigyelhetne? Na én! És ez is elég nyilvánvaló.

Azonban ezek után sem szólalunk meg. A köztünk csücsülő, eddig kellemesnek mondható csend azonban egy fokkal idegtépőbb lesz; Most már kezd zavarni, hogy se ő, se én nem vagyok hajlandó megszólalni. Mivel ismerem őt és megannyi gesztusát is, tudom, hogy ugyanolyan gondolatokkal küszköd, mint én. A francba is, hisz tökéletesen ugyanolyanok vagyunk! Mindig is ugyanolyanok voltunk... Örökös problémának gondoltam, viszont egy ideig legyőzhetőnek tűntek a problémáink. Mindig megoldottuk. Általában az ágyban kötöttünk ki... Nos, igen. Ez az egy, ami most teljességgel kizárható. Más megoldást kell találnunk, ugyanis az előbb említett, egyébként tökéletes módszer két szinten is megbukott.

1., Nem vagyunk kapcsolatban. Jó ideje nem voltunk, soha többé nem is leszünk, én pedig már kinőttem abból a korszakomból, amikor, hogy is mondjam... Fűvel fával, a lényeg, hogy fiú legyen – féle lány voltam.

2., Lehet, hogy mi ketten nem vagyunk együtt... – Ez egyébként a súlyosabb probléma a kettő közül – A nyomósabb viszont akkor is az, hogy ő igenis kapcsolatban él. Jegyese van, aki nem más, mint a beszólogató, műszájú, elkényeztetett Kendall Jennerke... Kenny... Ösztönösen elfintorodom, és csak remélni tudom, hogy Harry nem veszi észre. Eddig minden erőmmel azon voltam, hogy előítéleteimet leküzdve jó véleménnyel legyek róla, és megpróbáljak valamilyen jó kapcsolatot kialakítani vele, hiszen akár akarom akár nem, egy társaságba tartozunk. A fiúk örökké a szívembe zárták magukat, és nincs az az isten, aki elérné, hogy átengedjem őket Kenny drágámnak. Már réges-régen lestoppoltam őket. Azért mégis csak unokatestvéremről és a legjobb barátaimról beszélünk!

Gondolataimnak hála sikeresen felhúzom magam, úgyhogy kibököm az első dolgot, ami eszembe jut.

- Amúgy Harry, hol van most Kendall?

- A szállodában – válaszolja rövidre fogva. Megforgatom szemeimet.

- Azt a', Sherlock... – Vágok egy grimaszt. – Miért hagytad ott?

Harry egy ideg nem válaszol, én meg türelmesen várok. Nem lehet több egy percnél, míg feldolgozza a hallottakat és időt kerít a megválaszolásukra. Aztán egyszer csak lelassít egy pirosra váltó lámpánál, és felém fordul. Arcáról teljes döbbenet tükröződik.

- Miért, el kellett volna hozzam magammal?

Úgy kérdezi, mintha valami irdatlan nagy marhaságot mondtam volna. Megrántom a vállamat. Ki tudja, talán tényleg így is van.

- Képzeld csak el. Halál komolyan, úgy történt, ahogy mondom. Éppen a csipát szedem ki a szememből a reggeli leheletemmel való küzdelem kellős közepén. Kendall telefonja folyamatosan csörög, és durcásan hozzám vágja, hogy csináljak vele valamit. Minden reggel ilyen, egyébként... Üzenek a menedzserének, hogy most pihen, azaz pár napig ne zavarják, ha lehetséges. Sikeresen elküldöm az üzenetet, majd kikapcsolom a készüléket, és erre ugyanebben a pillanatban megszólal a sajátom. Látom, hogy te hívsz, szóval azonnal felveszem, öt perc múlva pedig már a kocsimban ülök a parkolóház legalsó szintjén, ahol nincs is lift! Mellékesen hozzáteszem, a parkolóház három szintes.

Erre igazán nem tudok mit válaszolni, csupán magamban úgy vigyorgok, mint valami őrült, úgyhogy Harry tovább folytatja.

- Érted jövök, kettesben vagyunk... És utunk a nagymamádhoz vezet, akit mellesleg rajongásig szeretek. Mondd, hogy férne be a történetbe a menyasszonyom?

Félrenyelem a nyálamat. Szemeim golflabda méretűre kerekednek.

- Pont most mondtad ki, Haz... A menyasszonyod – húzom el a számat, és szinte érzem, amint kicsit megszakad a szívem, amint kinézek az ablakon. –  Pont emiatt kellee minden egyes történetbe beleférnie, ahol te is ott vagy.

Úgy beszélek, mintha örülnék, ha Kendall is a kocsiban tartózkodna. Abban az esetben én most a hátsó üléseken ülnék, a legnagyobb csöndbe burkolózva, Kenny drága pedig Harryn csimpaszkodna.  Az ő karja érne Harryéhez. Nem mintha ezzel bármi gond is lenne. A férje lesz. Akkor ér hozzá és ott, amikor csak úri kedve úgy diktálja.

De az biztos, hogy nem hagytam volna, hogy a nagymamám megkedvelje a nőt, aki ellopta Harry szívét.

- Jó, hát... – Próbálkozik, de rövid időn belül feladja. – Oké, teljesen felesleges tovább húzni ezt a témát. Legyen elég annyi, hogy amikor te voltál a jegyesem, téged nem hagytalak a hotelszobámban, amikor a volt barátnőm kért tőlem egy fuvart. Nem dobtam volna el mindent pont azután, hogy megbeszéltük, együtt töltjük a napot. Nem ez az első, és van egy olyan érzésem, hogy nem is az utolsó.

- Nem, tényleg – nevetek fel őszintén, teljes szívből. Harry is csatlakozik, bár elég bátortalanul. Olyan abszurd ez a helyzet, hogy az már nevetséges. – Újabb bizonyíték, milyen rohadtul elcseszettek voltunk – kacagok megállíthatatlanul.

Egyszercsak, mintha telefoncsörgést hallanék. Éles, ütemes és csipogó hangra leszek figyelmes. Amint Harry letér a már ismert környékre, szemöldököm a hajvonalamig szalad, ahogy a hang forrása után kutatok. Frusztrál, mert nem tudom, honnan jön, pedig egyre erősödik. Végül, mikor sikertelen akcióm után bosszúsan visszadőlök a bőrülésre, egy távolodó kukásautóra fogom. Az nem lehet, hogy már hangokat is hallok... Harry kíváncsian fordul felém, s hang nélkül érdeklődik, mi a probléma, azonban inkább nem tudatnám vele, hogy az őrület szélén állok, mint valami orvosi eset, úgyhogy csak egy mosollyal válaszolok. Úgy tűnik, ez elég is, ugyanis nem firtatja a dolgot.

A jókedv és a nosztalgiázás úti célunk eléréséig megmarad. Beszélgetünk, szóba kerül az is, amikor ugyanezeken a járdákon kergettük egymást, vagy mentünk a helyi fagyizóba sütizni egyet, mert az uraság épp megkívánta a dobos tortát. Torkomon akad viszont a szó, amikor Harry félrehúzódik, majd leállítja a motort, és várakozásteljesen felém fordul. Nagyot sóhajtok - realizálom, nincs visszaút, szóval kikötöm magam. Még utoljára félszegen rá mosolygok, aztán a kilincsért nyúlok. Amikor kiszállok a kocsiból és becsukom magam után az ajtót, tekintetemet az előttem magasló házra emelem. Ez az első pillanat, amikor szám íze elsavanyodik, halántékomon érzem szívem ütemes dobogását és annyira félek a legelső lépés megtételétől is, hogy majd' elájulok. Sosem gondoltam, hogy egyszer még itt állok az életben: a nagyszüleim előkertjében, ráadásul pont Vele. Harry észlelve, egyedül nem fog menni, hatalmas kezét a lapockámra simítja, és óvatosan megtol. Ennyi éppen elég nekem, bár a kikövezett ösvényen lépkedve sírás szorongatja a torkomat. Olyan lassan sétálok és olyan simán, mintha egy szellem suhanna pár centire a talajtól. Harry cseppet sem tűnik idegesnek. Nézelődik, ajkain apró mosoly húzódik, és kezeit lazán zsebre rakja.  Mintha emlékek hosszú sora jutna eszébe. Éjszakába nyúló beszélgetések a garázs előtt gubbasztva... Az első komoly veszekedésünk, ami után meg voltam róla győződve, hogy szakítunk, hisz egy ekkora vitát nem él túl a kapcsolatunk... Féltékeny lettem, mert egy, a kávézóból kifele tartó utunkon találkozott rajongóval is kedvesebb volt, mint velem. Pillanatokon belül felhúztuk egymást, és először még a kocsiba sem akartam beülni. Azt hittem, azzal, ha inkább hazasétálok, jól megbüntetem. Kamaszok voltunk, fiatalok. Túl makacsok bocsánatot kérni, egyikünk sem tette volna meg magától az első lépést. Képes lettem volna haraggal lefeküdni. Már akkor is inkább az érzelmeim vezéreltek, mintsem az észérvek. Csoda történt, ugyanis elkapott minket egy nyári zápor, és senki nem volt otthon, nálam természetesen nem volt kulcs – mert miért is lett volna?! –, így vissza kellett ülni a kocsiba, és megvárni, amíg valaki hazaér. Néztük, ahogy a kövér esőcseppek versenyt futnak egymással a szélvédőn, s ahogy a természet kitombolja magát. Rövidesen elcsöndesedett a vihar, s így én is. Közel húsz perc telt el. Pont a tökéletes idő ahhoz, hogy dühünk elpárologjon, s teret engedjünk az érzelmeknek.

A mai napig tisztán emlékszem Harry megjegyzésére, amely végérvényesen lecsillapította a bennem tomboló vihart:

- Tudod, olyan vagy, mint egy nyári zápor. Intenzív, heves, hideg és ameddig tombolsz, mindenki utál. Mindenki rólad beszél, adott esetben szid és nem érti, miért nem tűnsz el, hogy újra béke legyen. Ez gyorsan megváltozik, amint lenyugszol. Olyankor mindenki azt kívánja, bárcsak megint feltűnnél, és egy kis izgalmat hoznál az unalmas hétköznapokba. Amikor nyugodt vagy, az emberek úgy sóvárognak utánad, mintha te magad lennél a legutolsó, legfényesebb napsugár. Ha kilépsz az ajtón, az embernek máris hiányzol, bár nem tudja megmondani, pontosan miért. Gyorsan jössz, gyorsan mész, de mindig szivárvánnyal távozol. Remélem, az én életemből sosem teszed.

Ha ez lehetséges, csak még inkább elszomorodom. Torkom elszorul, szemeim bekönnyeznek. Muszáj, hogy elmondjam neki, mennyire sajnálom. Hogy tudom, a létező leghevesebb nyári zápor voltam, ami sokáig nem csillapodott, és hogy tisztában vagyok vele, hogy a szivárvány is elmaradt. Tudnia kell, hogy életem legnehezebb döntése volt aznap felszívódni, és hogy bármi is történt, ő volt az én szivárványom. Most is az, akármennyire is nehéz bevallanom.

Muszáj megtudnia. Vagy lehetséges, hogy már tudja...?

Harry türelmesen lépeget a balomon. Rövidesen viszont normál tempóba kapcsol, és két másodperc múlva már a lábtörlőn áll, kezét a kilincsen nyugtatva. Megvárja, míg mellé érek. Bevallom, nem sietek el semmit. Kezemet a csengőhöz emelem, és már éppen megnyomnám, hogy a nagymamám tudtára hozzuk, itt vagyunk, amikor is Haz előemel zsebéből egy kulcscsomót, és a megfelelőt a zárba illeszti. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, állam a padlót súrolja, amikor kinyitja előttem a bejárati ajtót. Úgy fordítja el a kilincset és tolja be a nehéz tölgyfaajtót - a nagyitól kapott kulccsal -, mintha ez lenne a legnormálisabb dolog a világon.

Nem bírom megállni. A tudtára akarom hozni, mi nyomja a szívemet. Nem találkozhatok úgy a Nagyival, hogy már most a sírás szélén állok. Talán rossz döntés volt pont Harryvel ide jönni. Nos, késő bánat.

Nem, nem volt az. A létező legjobb döntést hoztam, amikor rácsörögtem. Senki mással nem lennék itt szívesebben.

- Harry... Szeretném, ha tudnád, hogy én is azt kívánom, bár sosem léptem volna ki az életedből. Vagy pedig, ha mégis, akkor bárcsak szivárványos kísérettel tettem volna. Mert azt érdemelted, és én nem tudtam ezt megadni neked. Őszintén, igazán sajnálom.

Úgy mosolyog rám, mint aki érti, mint aki pontosan tudja, miről beszélek. Tudom, hogy így van. És ez némiképp jobb kedvre derít, amint átlépem a küszöböt.

Betol maga előtt, majd két kézzel megállít a keskeny előszobában a fal mellett húzódó komód előtt. Mintha csak egy kisgyerek lennék, vetkőztetni kezd. Akkora sokkban vagyok, hogy fel sem fogom, amikor végigsimít a karomon, vagy megfogja az alkaromat és halkan, akkurátusan megkér, hogy bújjak ki a cipőmből.

Teljesen össze vagyok zavarodva. Amíg ő is levetkőzik, két kézzel a hajamba túrok és veszek egy nagy levegőt. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem ezt a lépést. Az, hogy a nagyszüleimmel való kapcsolattartástól is teljesen elhatárolódtam, talán életem egyik legnehezebben meghozott döntése volt. Azonban tudom, hogy nem bírtam volna elviselni Nagyi őszinteségét, és lelkemig hatoló pillantását. Egyszer-kétszer beszéltünk telefonon és tudom, hogy a régi bankkártyámon figyelő összeg tőlük érkezett és érkezik a mai napig, de sosem nyúltam hozzá. Nem lettem volna rá képes. Nem szolgáltam rá.

Zokniban ácsorgok a hideg kövön, két karommal szorosan körbeölelve testemet. Gondolatban már előre felkészülök Aggy hosszú szidalmára, bár tudom, erre lehetetlen. Racionális indokokkal támasztja alá minden szavát, jóformán megkérdőjelezhetetlen válaszokkal szolgál. Mindig is utáltam vele vitatkozni, vagy akár csak szembekerülni egy vitában. Az esélytelenek nyugalmával indultam, azonban ez sosem akadályozott meg a visszaszájalásban. Mára már visszavettem az arcomból... na meg, nem is lenne okom visszabeszélni. Mindent, amit a fejemhez fog vágni, teljes mértékben megérdemlek – gondolom.

Haz hamar észreveszi, hogy úgy ácsorgok ott, mint egy, a falnak támasztott krumplis zsák. Ismét a lapockámnál fogva mozdít meg, és a nappali felé terel. Hagyom neki. Csoszogok, nem szívesen mozdulok meg, miközben a szívem előre húz. A testem ellenkezik, ösztönösen megvédene, a szívem azonban vakmerően tombol a mellkasomban, és arra buzdít, hogy Aggy karjaiba omoljak, amint meglátom a kanapén szunyókálni. Puha paplannal van betakarva, feje a kanapé színeihez hasonló árnyalatú párnán nyugszik, és halkan piheg, ajkai kissé elnyíltak. Haja megőszült, arca nyugodt, és nyakig felhúzta a pokrócot. Harry felém fordul, biztatóan rám mosolyog, végigsimít a hajamon és egyedül hagy. A konyhába megy, és a hallottak alapján a hűtőben turkál, ami mosolygásra késztet, ugyanakkor kicsit meg is döbbent. Otthon érzi magát, lényegében otthon is van, hiszen kulcsot is kapott! Döbbenet. Semmi sem változott... Kivéve engem.

Lélegzetvisszafojtva lépek egyet Nagyi irányába. Éber alvó, a legkisebb neszre is felriad. Úgy lépkedek, mint egy tolvaj, aki éppen ellop valami értékeset – én azonban éppen visszaszerzem azt. Mellé ülök, és amikor súlyom alatt besüpped a párna, összeszorítom ajkaimat. Olyan hangosan ver a szívem, hogy attól tartok, Aggy arra fog felkelni.

Valahonnan éles sípolást, óra kattogását hallom. Mintha pusmognának a hátam mögött, tompa hangokat hallok, pedig rajtunk kívül nincs itt más. Ez egy pillanatra összezavar, de amint visszavezetem Aggy arcára a tekintetemet, már el is felejtem. Hosszasan kifújom a levegőt, és ölembe pillantva nézem, ahogy összekulcsolom ujjaimat. Nem is veszem észre, hogy elpityeredtem, csak amikor egy puha tenyér az állam alá nyúl, felemeli arcomat, és másik kezével letörli kicsorduló, kövér könnycseppjeimet. Gesztenyeszín szemeiben határtalan szeretet ül, és hasonló módon könnyektől csillog.

Lehet, hogy tényleg szívem hangos verésére ébredt volna fel? Esetleg ő is hallotta a sípolást, s talán a pusmogást is?

Két nap is eltelik, és én észre sem veszem. Úgy érzem magam, mintha felfrissültem volna. Száz évnyi terápia sem ér fel két Aggyvel együtt töltött nappal, és ahogy az újonnan épített verandán ücsörgök, a tudat mosolygásra késztet. Harry még érkezésünk napján visszament a hotelbe, nem sokkal azután, hogy megérkeztünk. Azóta nem beszéltünk, csupán este küldtem neki egy üzenetet, ami mindössze ennyiből állt: „Köszönöm. xx A”. 

Rengeteget beszélgettünk Nagyival, szinte mindent átvettünk távozásom napjától kezdve mindaddig, hogy tegnapelőtt megérkeztem. Nagyi azt mondta, távozásom óta nem volt ilyen zajos a lakás. Csak akkor hallgattunk el, amikor ettünk vagy aludtunk. Mindenről beszámoltunk egymásnak. Meséltem Cadyről, Ronnie-ról, Cabebről, Maynáról. Szóba került Skye, és említést tettünk Harryre is, vele kapcsolatban pedig biztosra veszem, hogy Kendall is csuklott párszor. Olyan tanácsokat adott, amiket bár nem szívesen hallottam, mégis tudtam, hogy igaza van. Meglátásai roppant élesek, és az esetek többségében hibátlanok. Nos, ezt nem könnyű lenyelni.

Lelkemen akkora béke uralkodik, mint még soha, és ezt már jó sokszor gondoltam így életem során. Úgy vagyok ezzel, mint a mélypontokkal. Minden alkalommal úgy érzem, ezt nem lehet felülmúlni... s aztán mégis sikerül.

Mély levegőt veszek, és igyekszem befogadni a látványt. Esik, de nincs hideg. A felhők zokogása, mintha válasz lenne lelkem önfeledt boldogságára. Belső istennőm kivirul, amikor Aggy helyet foglal a mellettem lévő széken, és a kezembe adja a porceláncsészét. Vállán kötött pulóver nyugszik, bő anyagú tréningbe bújtatott lábaimra teszi a pokrócot, amivel megérkezésünkkor takarózott. Hálásan rámosolygok. Arra viszont már szavak sincsenek, mit érzek, amikor egy fekete, sötétített üvegű Range Rover húzódik le a ház előtt és még alig áll le a motor, amikor Cady pattan ki az anyósülésről. Arcán széles vigyor ül, tekintete Aggy és én köztem cikázik, mintha nem tudná eldönteni, kihez rohanjon először. Bevallom, azért jól esik, mikor engem választ. Karjaimat szorosan vékony alakja köré fonom, el sem akarom engedni. Arcomat dús szőke tincsei közé fúrom, szemeimet szorosan lehunyom. Az istenit neki... Mindenem megvan, amit valaha akartam az életben.

- Hát te? – kérdezem végül, és vállainál fogva eltolom magamtól, hogy a szemeibe nézhessek. Szája szélét rágcsálva háta mögé biccent. Tekintetem követi a mozdulatot, s így észreveszem Harryt, amint a kertkapu előtt ácsorog, rezignáltan zsebre dugott kezekkel. Amint meglátja, hogy észrevettem, lazán int egyet, és féloldalas mosolyra húzza ajkait. Hatalmasat dobban a szívem. Tényleg mindenem megvan.

- Harry hozott – válaszol Cady megkésve, és vékony karjait szorosan derekam köré csavarja. Szinte egy magasak vagyunk, de akkor is puszit nyomok a feje búbjára, és felismerem levendula illatú samponom illatát. Mélységes öröm tombol a lelkemben. Pár pillanattal később magam mellé húzom a lányomat, és büszkén vigyorogva Aggyre nézek.

- Nagyi, szeretném neked bemutatni Cady Armentrout Heart-ot. Cady, Ő a nagymamám, Aggy.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Ava nagyon sok kedves dolgot mesélt Magáról. – Háromszorosára dagad a mellkasom a büszkeségtől, amikor Cady udvariasan jobbját nyújtja, és hangjából mély szeretet árad a számára lényegében ismeretlen nő felé. Aggy szélesen elmosolyodik, és egy rövid pillanat erejéig elismerően rám kacsint. Többet ér ez nekem, mint bármilyen előléptetés vagy szép kocsi. Tudom, hogy azokat is megérdemelném, mert keményen dolgoztam értük, azonban Aggy kacsintása sokkal jobban esik, mint bármilyen materiális elismerés. Igazolja, jó munkát végeztem, már ami Cady nevelését illeti, s ez az, amit senki sem vehet el tőlem.

Látom a Nagyi arcán, már érti, miért zengtem ódákat hosszú órákon keresztül, akárhányszor szóba került ez a szőke leányzó.

- Ó, Angyalom, kérlek, tegezz! Nem vagyok én olyan öreg, hogy egy ilyen szép, okos fiatal lány magázzon. – S ezzel megragadja a lányt, és magához rántja. Még szorosan karjai között tartja, amikor beszélgetni kezdenek és olyan érzés, mintha már vagy ezer éve ismernék egymást. Mindenem megvan a világon, és nincs szükségem többre. Az érzés méginkább fokozódik, mikor Styles mellém lép, és lazán átkarolja a vállamat. Balommal átfogom derekát, és fejemet a vállának döntöm. Tudja, mennyire hálás vagyok, s azt is, hogy ezt lehetetlen szavakba foglalni, így meg sem próbálom. Valószínűleg úgysem menne.

Fél órával később már a konyhaasztal körül ülünk, és a falak önfeledt nevetések zaját verik vissza. Aggy limonádét készít, Cady a programról mesél, Pierce-ről és a barátairól, akiket ott ismert meg. Röviden említést tesz egy fiúról, aki nagyon tetszik neki, de hamar ejti a témát, mi pedig nem erőltetjük. Ha nem szeretne beszélni róla, hát nem kell. Majd úgyis kifaggatom, amint kettesben leszünk - gondolom, s jót mosolygok magamon.

- Harry, merre hagytad Kendallt? – Nagyi hirtelen megszólalva, érdeklődve fordul az említett felé, aki majdnem félrenyeli az italát. Köhögéstől vöröslő arccal válaszol.

- Kibéreltünk egy faházat a város szélén, ott voltunk az elmúlt kép napban...

- Kettesben? – szakítja félbe.

- Öm, nem – vonja fel bozontos szemöldökét meglepetten. – Barátokkal. Liamék, Gemma, Anyu... Kendall és két barátnője... jó sokan vagyunk, igazából, nem is ismerek mindenkit. Liam meghívta egyébként Aident és Andyt is, de holnap érkezik Caleb és Ronnie, meg talán Mayna? – fordul felém megerősítésért. Szemeim golflabda nagyságúra kerekednek. A döbbenettől meg sem tudok szólalni. – A lényeg, hogy ott maradt... Eszembe sem jutott, hogy el kellene hoznom, bevallom. Innen oda mennénk tovább, egyébként, csak hogy megválaszoljam a következő kérdésedet – vigyorog szemtelenül a fiú a nagymamámra, és felpattan a pultra. Lekapja az üvegkupolát, és kivesz két darabot a még langyos csokis kekszek közül. Nem kellemetlenkedik, nem zavartatja magát. Én ebben a házban nőttem fel, mégis jobban feszengek, mint ő. Ha lehetséges, ez még jobban megdöbbent.

Valószínűleg Aggy észreveszi, amint elkerekedett szemekkel bámulok a barna fiúra, ugyanis így szól.

- Édes szívem, miután elmentél, Harry lényegében itt lakott – mondja, mintegy magyarázatként.

Kell pár pillanat, mire feldolgozom a kapott információt. Ismét Harryre sandítok, aki csak megrántja a vállát. Beismeri, nem szégyelli, nem tagadja. Miért is tenné? 

- Azért ez egy kicsit furcsa, ismerd be...

- Nem, Avie. Az a furcsa, hogy én itt vagyok veled, miközben a menyasszonyom és a ficsúr barátod a házban maradt a barátainkkal.

- Milyen ficsúr barátom?

- Skye – feleli úgy, mintha ennek magától értetődőnek kellett volna lennie.

Szemöldököm nagyjából a hajam vonaláig felszalad.

- Oh. – Csak ennyit bírok kinyögni. – Ő mit csinál ott? Hisz a többiek is csak holnap érnek oda.

- Niall hívta meg... Gondolom jóban lettek, nem is tudom. Nem zavar sok vizet, tök más szárnyában szállt meg a háznak, mint mi – rántja meg vállait, és még egy sütit a szájához emel. Szememmel követem a mozdulatot. Ebben a pillanatban nem tudok Skye-jal foglalkozni, vagy a ténnyel, hogy ők máshol szálltak meg, mint Skye... pedig lehet, hogy nem lenne rossz ötlet. A távolból hallom, ahogy Cady és Aggy leül a tévé elé, és halkan beszélgetni kezdenek. Tudom, hogy csak azért hagytak minket magunkra, hogy mi is ugyanezt tehessük, és ezt értékelem, azonban kicsit zavarban érzem magam. Mintha mindenki ellenünk játszana... Vagy lehet, hogy éppen velünk? 

- Nincs kedved sétálni egyet? – kérdezi hirtelen, s ezzel visszaránt a valóságba.

- Esik – akadékoskodom.

Megint az az idegesítő sípoló hang üti meg a fülemet. Kattog az óra, de tudom, Aggy házában nincs egy sem, ugyanis ő is utálja a monoton hangot, amit kiad. Halk pittyegés zavarja meg a csendet. Már majdnem megkérdezem, ő is hallja-e, de végül inkább nem teszem. Most sem akarom, hogy őrültnek nézzen.

Úgyhogy a tőlem telhető legjobban igyekszem figyelmen kívül hagyni, már a sokadik alkalommal.

- Ez sosem okozott gondot, Ava – nevet fel halkan, és az ajtó felé biccent fejével. – Na, gyere. Van egy-két hely, amit szívesen megnéznék.

A számat rágcsálva állok fel a székről, húzom lábaimra a cipőmet és veszem fel a dzsekimet, és még mindig azon rágódom, jó ötlet-e ez, amikor kiemelek egy esernyőt a tartójából. Harry hasonlóan cselekszik, majd az ajtóban előre enged. Ahogy távolodom a bejárati ajtótól, úgy lesz egyre halkabb a sípoló hang. Lehet, hogy valami tönkre ment a házban...

A kert végében járok már, és visszafordulva pont elkapom, ahogy a fiú elköszön a többiektől, és feltehetőleg informálja őket hollétünkről. Most jut eszembe, hogy telefont sem hoztam magammal, pedig anélkül soha egy lépést nem tettem soha.

Styles hamar mellém ér, és egymás mellett lépünk ki a kapun. Behúzom magam után, majd lassú léptekkel elindulunk a kis mellékutcán. Az esőcseppek éles hanggal koppannak az ernyőkön, mi pedig hangtalanul sétálunk egymás mellett. Egy lélek sincs az utcákon, délután kettő óra van; valószínűleg mindenki ebédel, vagy az azt követő sziesztáját élvezi.

Egy szót sem szólunk egymáshoz, mégis tudjuk, merre megyünk. Amikor a parkhoz érünk, Harry nagyot sóhajt. Megáll egy széles, terebélyes koronájú fa mellett, amit egyből felismerek.

- Tudod, amikor legutóbb itt voltam, megkérdőjeleztem mindent, ami valaha örömöt okozott az életben. Az életben rengeteg a változó, nem tudjuk, mi hozza el a kívánt biztonságot, de amikor végre elérkezik, nem tudjuk értékelni, mert nem szoktunk hozzá. Hagyjuk kicsúszni a kezeink közül, és mint a hátára fordult bogár a pocsolyában, úgy kapálózunk az életünkért, és valami mentőövért. Legutóbb, amikor itt sétáltam, bármilyen bizarrul is hangzik, én voltam ez a bogár. Nem tudtam, valaha megtapasztalom-e még ezt a nyugodtságot, ezt a biztonságérzést, és ez kibaszottul megrémített. Biztos talajt akartam a lábaim alatt érezni, szinte már kétségbeesetten. Nem tudtam, hogy azt nekem kell megteremteni.

Még mindig a válaszon gondolkodom, egy szó nélkül az arcát nézem, amikor folytatja. Miközben beszél, én a fa törzsérére emelem tekintetemet. Tele van karcolásokkal, de valahogy egyből kiszúrom azt, amit mi véstünk oda. „Harry és Ava: Szerelmünk emlékére”.

A sorsnak még mindig nagyon rossz a humora... Akárcsak Harrynek. Azért ez egy kemény öklös a gyomorszájamba...

Megint hallom az óra ütemes kattogását, majd azt az idegesítő, sípoló hangot. Valami pittyeg. Zsigeri érzés, hogy valami nincs rendben. A távolból elfojtott suttogást hallok, a hang rendkívül ismerős és kiráz a hideg, de Harry szavai ismét visszarántanak a valóságba. Megrázom a fejem, s minden figyelmem neki szentelem.

- Utálom, hogy már megint ez a téma, Ava. Mindig előkerül, pedig már nyolcvanezerszer átrágtuk magunkat rajta. Talán jobb lenne magunk mögött hagyni a múltat, és csak egyszerűen tovább lépni... Mindenki ezt mondja. – Ismét visszatér a sípolás, s ezzel együtt a kattogó hang. – De valahogy úgy érzem, tisztáznunk kell a múltat ahhoz, hogy meg tudjuk élni a jövőt. És ezt a jelenben kell elintézni. Úgyhogy ne haragudj, de mocsok módjára elhoztalak a templomhoz... Talán ez a legmegfelelőbb hely arra, hogy lezárást kapjunk, és új fejezetet kezdhessünk. Együtt, vagy más utakon... Ezen a ponton ez csak rajtunk múlik.

Idejét sem tudom, mikor posztoltam ide utoljára, de most itt vagyok... és remélem, még Ti is. 2020-ban szeretnék pontot tenni Hava történetének végére, s ha jól osztják a lapokat a fentiek, talán sikerül is. *fingers crossed* 2013-ban pont ezen a napon kezdtem el a legelső történetemet. Vicces, hogy ma térek vissza, nem? (vagy csak nekem? hahaha)

Kicsit megkésve ugyan, de szeretnék minden kedves Olvasómnak Kellemes Ünnepeket, és Boldog Új Évet kívánni, amennyiben nem jelentkeznék többet idén. 

<3 Luca