Tizenkilenc // Önzőn, akarva

-            Egyébként, mi történt a hajaddal? – kérdezi egy kis idő elteltével, miután feltehetőleg észreveszi, mindent fogok, csak reagálni nem az előző válaszára.

-            Mi történt volna? – nevetek fel halkan, és önkénytelenül is az említett részembe túrok. Szőke hajam valóban eltér a régen megszokottaktól, a kérdést viszont akkor sem értem. – A különböző hajszínezőkről leszoktam.

-            Pedig nekem tetszettek. – Mivel alig akarom elhinni, mit mondott az imént, meglepődötten kapom felé a fejemet, aminek köszönhetően meglátom: Lehajtott fejjel, az orra alatt mosolyog. Vagy somolyog? Olyan hasonló ez a két kifejezés, és jelen pillanatban nem is tudom eldönteni, melyik a helyesebb, és az inkább ideillő.

-            Nekem is – helyeselek, nagyon, de tényleg nagyon lassan kiejtve a betűket, mintha valamilyen belsős poénok lennének. Pedig istenem, csak a volt hajszíneimről beszélünk… hiszen mind tudjuk, volt egypár. Mint nekünk az emlékeink. A sok-sok közösen eltöltött év után, rengeteg emléket tudhatunk magunkénak, amiket ha elkezdenék felsorolni, vagy csak mélyebben belegondolni, tuti biztos, hogy elbőgném magam.

Ezért hát nem is próbálkozom. Pedig borzasztóan kísért. Újra akarom élni a múltat, tudva, jövő nincs. És ez a gondolat eléri, hogy kényelmetlenül érezzem magam.

-            És mmmh, milyen az új kapcsolatod? Mármint… úgy értem, h-hogy… milyen Kendallal? – Úgy nyökögök, mintha gimisek lennénk, és én azzal a sráccal beszélnék, akiről sosem gondoltam, hogy egyáltalán észrevenne. Kár, hogy ilyen sosem fordult velem elő, mert általában észrevettek. Viszont a mostani helyzetre tekintve… Annyi közös pont van a két történetben, hogy tényleg eléggé hihetetlen, hogy itt ülök, Harry jobb oldalán, és mindketten azon vagyunk, hogy valami beszélgetés félét produkáljunk. Kisebb-nagyobb sikerrel.

-            Hm, hát… Kenny meg én pont jók vagyunk úgy, ahogy azt kell – adja a diplomatikus választ,  miközben az ujjait morzsolgatja, s alapjaiban is mély hangjának köszönhetően megborzongok. Azt követően pedig eljutnak hozzám a szavai is, és kissé előre kell görnyednem, hogy ne láthassa, mennyire megzuhantam. Képletesen. Vagy nem? Jelen pillanatban ezt sem tudom megítélni. – Na és te és az a Skye gyerek?

-            Oh, láttad a képet? – préselem ki magamból a kérdést, lehunyt szemekkel és remegő ajkakkal. Borzasztó erőre van szükségem, hogy ne álljak fel és fussak el. Mind tudjuk, ahhoz mekkora tehetségem van!

-            Persze, hogy láttam, Ava. Mindenki látta…

-            Király – dünnyögöm. Aztán megrázva a fejem, kifújom az egészen addig bennrekedt levegőt, és felegyenesedek. Lábamat keresztbe téve igyekszem valamivel erősebb külsőt kölcsönözni a testemnek, még ha tudom is, ez jószerivel lehetetlen. – Skye egyébként csak egy… egy barát. Igen, az... És khm, ő rakta ki a képet is. Vicces.

-            Igen, aham, tényleg az. – Furcsa hangvétele miatt ismételten rá kell, hogy nézzek. – Vicces – ízlelgeti a kifejezést. – Jófejnek tűnik.

-            Nem tudom, tényleg az e – vallom be, és hátradőlök a hintaágyon. Harry is követi a mozdulatot, és íriszeit szünet nélkül arcomon nyugtatja. Mintha keresne valamit. Csak azt nem tudom, hogy mégis mit. Erre pedig jó lenne rájönni.

Azonban magyarázkodni már nem tudok, pedig úgy terveztem, azzal ütném el a kellemetlen csendet. Sosem szerettem mondjuk túl sok időt szentelni egy felesleges témának, olyannak, mint ez, és mégis… Most szeretnék.

De nem tudok.
Képtelen vagyok.

És miért? Mert Harry nézése lebénít, és ahogy látom, ezzel ő tökéletesen tisztában is van, már abból az önelégült, féloldalas mimikából ítélve, ami a szeméig kitart, és előhozza azokat az imádnivaló gödröcskéket is, amiket olyan nagyon imádtam. Kedvem lenne végighúzni az egyik ujjamat az arcélén, az ajkain, az orra és a szája közötti kis részen, miután felfedezem a kezdetleges borostát.

Aztán, szemeibe nézve meglátom azt a személyt, aki mellett ő boldog lehet. Csakhogy legnagyobb sajnálatomra nem tudom, legalábbis nem vagyok benne biztos, hogy az a személy én lehetek. Eljátszottam az esélyemet, azonban kételkedek a magam igazában. Hiszen istenem, Harry úgy néz rám, mintha valami kincs lennék. Mintha minimum érnék valamit, vagy jelentekék még neki bármit is. És épp ez a nézése miatt érzem magam újfent kellemetlenül. Mert eléri, hogy libabőrös legyen a karom, a lábam, a hátam, mindenem. Ott is libabőrbe burkolódzom, ahol nem is tudom, hogy egyáltalán ez lehetséges.

Csakhogy aztán Harry megtöri a varázst, és leplezetlenül vigyorogva előre fordul. Kénytelen vagyok lehajtani a fejemet, és az arcomba hullt hajjal tűrni, ahogy ég az arcom. Kétségtelenül elégedett, és levonta a számára kellő következtetést. Hogy még mindig bolondulok érte.

Hogy is ne tenném?

Ez fizikailag, és mindenféle értelemben képtelenség.

Mégis, próbálom az ellenkezőjét mutatni. Úgyhogy megköszörülöm a torkomat, és a combomra támaszkodva előredőlök, majd megszólalok.

-            Egyébként, hogy tetszik a parti? Remélem, tetszik. Miattatok van.

-            Tudom – bólint, és összevonja a két szemöldökét, köztük kis ráncot hozva ezzel a mozdulattal. Legszívesebben odatenném az ujjamat, hogy elsimítsam azt.

De tudom: ez már másnak a „feladata”. – Bár gőzöm sincs, mégis milyen, hiszen itt vagyok hátul. Veled. Nincs nagyon esélyem átélni, s ezáltal véleményt alkotni.

-            Oh, bocsánat – hőkölök hátra – Ne haragudj, de nem én voltam az, aki megkereste a másikat, hogy „beszélgessünk, gyere!” – A mondatom végén jócskán elmélyítem a hangomat, és hátradobva a hajam, próbálom palástolni, mennyire zabos lettem hirtelenjében.

-            Ez egy elég gyenge utánzásom volt, valld be, Ava – nevet fel, és a testem ismét olyan érdekesen reagál, ahogy az előbb tette. Mély, karcos hangja, amikor jókedvűen csendül fel, szinte zene füleimnek. Ráadásul, ahogy azokkal a húsos, dús ajkakkal kiejtette a nevemet… Ha más helyzetben lennénk, nem kételkedem benne, bármit megtennék, hogy ismét hallhassam. Senki szájából nem hallatszik ilyen mennyeien egy ilyen béna név, mint az enyém.

-            Ajj, pedig színésznőnek készültem – ciccegek, és nagyot sóhajtva megrázom a fejemet, miután a combomra csapok, látszólag feldúltan.

Bár tényleg az vagyok.

-            Oh, tényleg – nevetgél. – Arra még emlékszem.

-            Jó is – csatlakozom, és ha jól tudom, ekkor nevetek fel először, úgy igazán tiszta szívemből. – Még az esküvőnk előtt is ez volt a téma. – Azonban ahogy kiejtem ezeket a súlyos szavakat, érzem, amint a levegő szó szerint megfordul, és a beszélgetés egy teljesen más fordulatot vesz.

Harry azonban ismét nem úgy reagál, ahogyan az „elvárt” lenne.

-            Ah, Krisztusom, köszönöm, hogy te hoztad fel a témát! Kezdettől fogva erről akartam beszélni, bár gondolom te is, csak valahogy nem vettem rá magam, hogy bele is kezdjek – vallja be, és válla jól láthatóan megereszkedik, ahogy megszabadul a súlytól. Azonban én úgy érzem, mintha hirtelenjében az a súly az én vállamra nehezedne rá, s szorítaná a torkomat.

Nagyszerű – gondolom – Ava Heart, ezt ismét nagyszerűen megoldottad!

-            Viszont neked egész könnyen ment – les felém fél szemmel. – Miért?

-            Rejtett tehetségem van ahhoz, hogy hatalmas bajba sodorjam magam.

-            Miért, az igazság felfedezése akkora baj lenne? – kérdezi, némi éllel a hangjában. Szóval kicsit türelmetlen, vonom le a következtetést. Bár meg lehet érteni… Ki nem lenne az egy ilyen téma kapcsán?!

-            Elég gyakran az, igen – vágom rá, majd beszívva alsó ajkamat, megrázom a fejemet. Arcom kicsit eltorzult, és ebben a pillanatban jövök rá: Nincs menekvés. Meg kell tudnia… El kell neki árulnom, mi vezetett rá ahhoz, hogy anno otthagyjam. Nem hiheti azt, hogy meggondoltam magam, bár nyilvánvaló, erre az iménti reakciómból már régen rájöhetett: lehetetlen, hogy én bármikor is meggondoljam magam, ha róla van szó.

Talán ez teszi őt olyan átkozottul magabiztossá.

Amit én meg tagadhatatlanul imádok.
Nincs mit tenni.

-            Történt, ami történt, vissza nem csinálhatod már. A kérdés, hogy ebből mennyit tanultál? – kérdezi egyszer csak, és teljes testével felém fordul. Kutakodó íriszeit egyenesen enyémekbe fúrja, és ismét nagyon keres valamit. Én azonban nem tudok mást nézni, mint az ajkait. Majd magamhoz térve elszakítom róla a pillantásomat, és én is a szemeibe nézek.

-            Simán elmehetnél szövegírónak. Ez rímelt – dünnyögöm. Harry harsányan felnevet.

-            Ez a munkám? – Tudom, minek szánja, mégis kérdésként hangzik a válasza. Fejemet ingatva adok neki igazat.

-            A szünet alatt is gyakorolni fogod?

-            Természetesen! Valójában gondolkodom egy szólóalbumon, viszonylag sok ajánlatot is kaptam már… Ilyen például a rendező is, aki még itt, helyben megkeresett. Egy filmszereppel kapcsolatban.

-            Na, tényleg? Harry, ez fantasztikus! – hangom kicsit talán túlságosan is izgatott, és már mozdulnék is, hogy átöleljem, amikor rájövök, ezt nem igazán kellene. Viszont Styles ismét egy lépéssel előttem jár, és kitárja a karját, már amennyire egy hintaágyon lehet, és mosolyogva invitál egy ölelésbe.

Visszakozok pár pillanatig, hiszen normális ez egyáltalán? Nem szabadna… Mégis megadom magam a szörnyen erős vonzásnak, mely a mellkasából irányul, és keményen koncentrálva ölelem át a derekát, de úgy, hogy lényegében alig érek hozzá.

-            Megölelhetsz normálisan is, Bipi – kuncog a nyakamba, s félretolja a hajamat. – Nem tiltott dolog ez, ha gratulálnak valakinek!

-            De, ha olyan múltjuk van, amilyen – suttogom, bár félő, meghallotta. Ugyanis érezhetően megrázza a fejét, de attól még nem enged el. És én sem akarom őt elengedni… Legszívesebben így maradnék, örökre. A karjaiban. Az ölelésében. Önzőn, akarva. Mert az az érzésem támad, mintha ő is akarna engem, ha nem is annyira, mint én őt, de azért mégis.

Viszont tudom, nem engedhetek meg magamnak egy ilyen mély képzelgést, ezért hát halkan megköszörülöm a torkomat, hogy magamhoz térjek a kábulatból, s összegyűjtsem minden erőmet ahhoz, hogy elhúzódjak. Nagyon nem akaródzik, hiszen olyan természetesen simulok bele a karjaiba, mintha ott lenne a helyem, és azok az izmos, tetovált karok úgy kulcsolódnak törékeny testem köré, mintha védelmeznének valamitől. Kedvem lenne megölelni a világot, annyira boldognak érzem magam, mindennek ellenére is. Majdnem három percig tart. Majdnem.

Viszont a következő pillanatban bentről edénytörés zaja hallatszik, amire felkapom a fejemet. Ezzel viszont kisebb fájdalmat okozok Harrynek, aki egészen addig állát a fejem búbján nyugtatta, s így fogait összekoccantva kényszerül elengedni.

-            Oké, muszáj bemennem – tétován felállok, és leporolom a szerelésemet, mintha csak piszkos lenne. Viszont a valóságban csak az elmém a piszkos, na meg a múltam, ugye.

-            Senki sem tart fel.

-            Pedig néha kellene – nevetek fel kínomban, majd pár pillanatnyi kellemetlen toporgás után, végre valahára tényleg elsétálok. Azt teszem, amit tennem kell, és amit egyszer már meg is tettem. Otthagyom Harryt úgy, hogy még csak el sem búcsúztam.

Majdnem három hét múlva érdekes hívást kapok. Munka közben nem szokás, sőt, nem is megengedett a telefonunk használata – ugye, ha azt nem a munka miatt vesszük magunkhoz –, viszont most Louis csörget meg, amit nem tudok szó nélkül hagyni, noha nem is tudnék.

-            Szia, Louis. Mit szeretnél? – kezdem olyan diplomatikusan, ahogy csak tudom, annak érdekében, egy ilyen nyitással nem tud hova betámadni. Még nem sejtem, hogy valószínűleg nem is akar.

-            Beszélgetni valaki olyannal, aki semmivel sem jobb, mint én – válaszol, és a hangja fojtott. Felállok a hófehér Apple gépem mögül, és egy pillanat szünetet kérve Calebtől, odébb sétálok, hogy nyugodtan tudjak vele beszélgetni. Reményeim szerint.

-            Miről szeretnél „beszélgetni”? A partinak meg volt, és már egy jó ideje szünetetek van. A munkámnak vége, nem kell többet találkoznunk, Lou. Tudom, nem voltam kifejezetten a kedvenced, de most ez így egy ki…

-            Nem kell a rizsa, Avie. Én tényleg csak egy magánbeszélgetést szeretnék veled. Mikor lesz ebédidőd? – Nem tudom eldönteni, most hogyan szólt hozzám. Utasítóan és sürgetően, miszerint fogjam már be, vagy kedvesen, ahogy tulajdonképpen hallom? Hiszen a becenevem... 

Mindenesetre kell egy kis idő, amíg válaszolni tudok. Úgy tűnik, ezek az idők már csak ilyenek.

Idő kell a válaszadásra, ráadásul olyan emberek akarnak velem beszélgetni, akikről aztán tényleg nem hinné az ember!

-            Nem olyan sokára.

-            Remek! – színtisztán kivehető, hogy egy picit izgatott, viszont ezt remekül leplezi. A legjobbtól tanulta. – Akkor találkozzunk, mondjuk egy óra múlva az Ivyben.

-            Nem is mondtam, hogy ilyen időközben lesz az ebédszünetem – akadékoskodom, azonban ezt Louis már nem hallja.

Ugyanis megszakította a vonalat.

Fél óra múlva, ahogy azt megbeszéltük, az Ivy előtt állok a kocsimmal, csakhogy kissé félek bemenni. Azonban amikor a szemem sarkából meglátom, ahogy maga Louis Tomlinson, lehajtott fejjel és zsebre dugott kézzel, ujjánál feltűrt farmerdzsekiben éppen besétál a kapun, s kicsit frusztráltnak tűnik, nem kell tovább filóznom azon, tényleg be akarok-e menni.

Már a másik oldalra is átérek, és amint köszönök a pult mögött álló lánynak, s megrázom a fejem, jelezve, nem kell a segítsége –  tudom, merre kell mennem, már köszönök is Louis-nak.

Csak tudnám, mitől vagyok ilyen lelkes, amikor tulajdonképpen marhára pipának kellene rá lennem…

Mindegy is, ráfogom a kajára, hiszen egész nap nem ettem semmit, és amint rápillantok a mellettem elhaladó pincér kezében tartott hófehér, porcelán virágmintás tányérra, amin valami ínycsiklandó hússaláta terpeszkedik, megpakolva minden jóval, máris folyik a nyálam, és pontosan tudom, mit fogok enni. A hús egyszerűen túl vonzó.

-            Szia, Ava – áll fel, amikor az asztal elé érek, s a bámészkodást is befejezem. Már akkor is feltűnt, milyen aranyos ez a hely, amikor beléptem, de bentről mégis valahogy egészen más hatást kelt. Az elszórtan elhelyezkedő, hófehér, virágmintás abroszos asztalok aranyos hatást keltenek, a pincérek köténykéje és tálcája pedig tökéletesen passzol az összképhez. A falon égősor és polaroid képek kapnak helyet, s egy-két asztal között díszítésnek szánt, barna léckerítés található. 

Mondjuk, a teraszon tuti jobb lenne a hangulat, meg úgy tulajdonképpen minden is, hiszen ott csak a levegőn lennénk – teszem hozzá gondolatban –, viszont mivel Lou ismert ember, nem kockáztathatom, hogy százak tömörüljenek az asztalunkhoz egy nyomorult képért vagy aláírásért. A francnak van ahhoz kedve! Bár az elég szembetűnő, hogy a konzervatív, mégis szellős szerelésem nem feltétlen ideillő. Mondjuk a munkahelyemre sem, de lehet csak a vörös Martensem miatt.

-            Hello – kezdem egy normális köszönéssel, de direkt éreztetem, kettőnk között egy egész vastag fal áll: még. Nem is kellene ennek máshogy lennie, viszont túlságosan is vonzó a gondolat, hogy még egy régi baráttal, lényegében családtaggal visszaállíthatom a régi kapcsolatomat.

-            Ne haragudj, amiért csak így iderángattalak, de őszintén… fingom sincs, kihez fordulhatnék a témával – sóhajt egy hatalmasat, majd elém tolja a pohár vizet. – Nem igazán lehet mellényúlni a vízzel, gondoltam, ez csak jó lesz.

-            Milyen témával? – érdeklődöm, miközben a táskámat a székem hátuljára akasztom, és keresztbe teszem a lábaimat. Aztán belekortyolok a vízbe. – Kösz, egyébként.

Csak megvonja a vállát. Hát, rendben van. De mégis mitől ilyen normális és kedves... Emberi?

-            Először is, ahhoz, hogy normálisan tudjunk beszélgetni, mint két normális ember, leszögezném a szabályokat: Nem a barátod akarok lenni, Ava, mert… mert nem. Csak kell valaki, aki meghallgat. Ennyire egyszerű az egész.

Bólintok.

-            Korrekt. Mindketten maradjunk a megszokottnál. A meghallgató és a paraszt. Normális, tényleg. Semmi baj sincs ezzel – bólogatok, s újabbat kortyolok a hideg vízből.

-            És a másik: Nem kellene támadni. Mindketten kiöntjük egymásnak a lelkünket, tudva, egyikünk sem jobb a másiknál, aztán pedig, teli hassal, de mehetünk tovább, s éljük a mindennapjainkat. Rendben van ez így?

-            Mivel nincs sok választásom, Mr. Szupersztár, így a válaszom: Mm-hmm.

Most Louis bólint, s iszik bele a vizébe.

-            Viszont muszáj megkérdeznem valamit. Talán két valamit is – teszem hozzá rövid gondolkodás után. – Egy, honnan van meg a munkahelyi számom, és kettő, miért pont én vagyok az, akinek kiöntöd a lelked? Jól esik, meg értem azt a sok értelmetlen hülyeséget is, amit mondtál, de megismételném: Hülyeség, és nyilván ezer más oka van, amiért itt ülök. Hívhattad volna Harryt vagy Liamet, Niallt… Bárkit, mégis engem választottál. Pont engem, akit te mélységesen lenézel és nem túl jogosan, de utálsz, amiért a barátod úgymond hoppon maradt? – vezetem le a gondolataimat hosszasan, viszont miután látom Louis messzire révedő tekintetét, s felfedezem, ő mindenhol van, csak nem itt, belátom, feleslegesen járatom a számat. – Jó, oké – sóhajtok – Hallgatlak.

-            Apa leszek. – Kerek perec mondja ki, mindennemű kertelés nélkül, és a hangja érzelemmentes. Legalábbis ezt akarja mutatni, de egy olyannak, aki már hosszú évek óta ismeri, egy olyannak, mint én, feltűnik az arca belső oldalának rágása és az is, ahogy az ujjaival babrál. Frusztrált és stresszel. Jól is teszi…

-            Wow! Louis. Erm, ez… Nagyszerű – nyökögöm. Gőzöm sincs, hogyan kellene reagálnom, mint ahogyan arról sem, hogy ezzel a témával kapcsolatban miért engem választott lelki szemetesládának?

A családi örömök elé néző apa nem éppen az én asztalom.

-            Na és mi újság Eleanorral? Hogy viseli? – kérdezem viszonylag nyugodtan, bár több mint valószínű, hogy látni lehet rajtam a meglepettséget. És valószínűleg a zaklatottságot is, hiszen ez a téma nem nagyon fekszik nekem… a bevallás, már ilyen szinten. Nem.

Soha.

-            Épp erről van szó, Ava – sóhajt, és lehajtott fejjel megüti a homlokát az öklével, egymás után többször is, mintha csak magát sulykolná. Összevonom a szemöldökömet. Most már tényleg elveszítem a fonalat.

-            Miért, nem szeretné megtartani a babátokat? – Remek lenne… Az agyam szinte üvölt egy olyan válaszért, hogy „Hülye vagy, Ava! Eleanor nem olyan…”

-            Nem Eleanor az, aki a gyerekemet várja – mondja halkan, és az üvegpohár tetején köröz az ujjával, miközben bosszúsan ráncba szalad a homloka, s alsó ajkába harap.

Nos, az, hogy meglepődök, nem kifejezés. Mázli, hogy éppen nem iszok, máskülönben tuti, hogy megfulladnék. Ezen a ponton azonban abba kell hagynunk, mert egy pincér áll meg az asztalunk mellett, és felveszi a rendelést. Nem is vagyok benne biztos, hogy adnak-e itt ilyet, de próba szerencse alapon bedobom az adu-ászt: Csirkemell krumplival. Tökéletes. És mivel Louis nem tűnik úgy, mint aki annyira válaszolni akarna, neki is ugyanezt kérem.

Amint a srác elsétál, és körbenézve meggyőződök róla, egy fényképész vagy rajongó, esetleg kíváncsi szempár sem minket mustrál, esélyem nyílik válaszolni.

Bár tulajdonképpen, már az első gondolatom szerint inkább megcibálnám.

-            Uh. – Mégis ez minden, amit ki tudok mondani.

-            Hát igen. Uh – ingatja a fejét. – Elcsesztem, bár nem jobban, mint te – szúrja közbe, mert egyszerűen nem tudja kihagyni, hogy ne támadjon be és ne éreztesse, egyelőre még nála van a gyeplő. És ez szánalmas, viszont nem teszem szóvá.

-            Hogyan kérdezhetnék ezek után bármit is? – Tulajdonképpen magamhoz beszélek, ahogy próbálok szóhoz jutni, de Ava helyett Louis az, aki válaszol.

-            Nem érdekel, csak kérdezz, mert beszélnem kell.

-            Mmh, jó, oké – bólogatok, és hátradobom a már teljes mértékben barna színű, vagyis eredeti színű, hullámos hajamat. Miután összeszedem a gondolataimat, bele is kezdek. – Eleanor tudja, hogy megcsaltad, vagy jól titkolod?

Próbálok nem hűvösnek tűnni, viszont szívem szerint itt hagynám a fenébe. Talán csak az ebédem tart vissza, és az, hogy végtére is, basszus, érdekel, mi történt!
Ez lesz a vesztem – jegyzem meg magamban. – A kíváncsiságom.
Jobban meggondolva nem, hisz az én vesztem Harry Edward Styles.

-            Ja, tudja – ingatja a fejét, és szinte kézzel tapintható, szégyelli magát. Nos, képtelen vagyok sajnálni, viszont tökéletesen megértem a helyzetét. Maga a történet szörnyű. – Egy buli után a haverjaimmal elmentünk egy másik partyra is, csak úgy, ünnepelni. Mert ugye miért ne? Nem tudom, ismered-e őket… Oli, Dean, meg… − Valószínűleg kiveheti a tekintetemből, nem érdekelnek a barátai nevei, ezért rövidre fogja. − Igen, mhm... miután elhagytam akkor este a pubot, baromi büszke voltam magamra a kapásom miatt. Brianával jöttem ki, a srácokat ott hagytam – Nos, legalább már azt is tudjuk, hol rontott el mindent. – Ez volt majdnem négy vagy öt hete, gőzöm sincs. – Bólogatok, miszerint értem, de nem segíteném ki semmi pénzért sem.

-            Nos, tegnapelőtt megjelent Briana, egy teszttel és egy nagy hírrel: terhes. Kurva boldog voltam, elhiheted – morog, mire csak megforgatom a szememet.  – És mit ad Isten… Eleanor pont azt a pillanatot választotta arra, hogy lejöjjön az emeletről. Se a buliról nem tudott, se a csajról – összegzi, miközben a biztonság kedvéért ő is körbepillant. Furcsa is, hogy senki sem zavart még meg minket, de ezt betudom Louis jó helyválasztási képességének. Na meg annak, hogy a környezetünkben, ha ül is valaki, az sem éppen a mi korosztályunkba tartozik. 

-            Nem akarok ítélkezni, Louis, de szörnyű vagy – suttogom elhűlve. Nem csak, hogy megcsalta, és egy másik nő ágyában lelt örömre, de még le is bukott, ráadásul a bulizásnak is kampec.

-            Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű – néz rám úgy, mint aki azt akarja sugallni a tekintetével: „Kuss”. – Legalább egy közös pont van a sztorinkban, Ava. Mindkettőnél a nő lépett le.

-            Igen ám, csakhogy nálatok te megérdemelted, ez az első különbség. A második, hogy Harry nem csalt meg, nem kellett neki más, volt benne annyi tisztesség és egyenesség. – Azt már nem teszem hozzá, hogy a kapcsolatunk legelején, anno, még tizenévesen voltak félrekacsintásai, de mivel nekem is, megbeszéltük: A büdös életben nem értünk volna máshoz, max a szemünkkel. Ezt hívják szeretetnek. Vagy inkább valami furcsa Hava Steart-féle szabálynak. A legfőbbnek.

-            Ja. Ki lett hagyva a pofont.

-            Sosem ütöttem meg Harryt, és ő sem engem, természetesen, de szerintem ez nem titok. 

-            Nem – legyint le gyorsan. – Én kaptam meg a magamét. Nem is kicsit, ha már itt tartunk.

-            Ouch – húzom el a számat. – De megérdemelted. – Azért ezt nem tudom kihagyni.

-            Ebben nem is kételkedem – bólint, majd amikor a pincér egyszer csak leteszi elénk a jól megpakolt tányérunkat, a megköszönése után egy rövid ideig elhallgatunk. Aztán Louis megszólal. – Viszont gőzöm sincs arról, mi a rákot kellene tennem.

-            Hidd el, nem én vagyok az, aki a helyes lépésekről fog tanácsot adni neked – bökök felé a villával, némileg játékosan. Jót mulatva az elméleten, és belegondolva a dologba, halkan felnevetve belátja, nagyon is igazam van. Egy részem örül, a hangulat kezd megváltozni. – Viszont… Beszéltél azóta Ellel?

-            Pfft, dehogy – horkant fel. – Talán Angliába is visszament. Nem reagál a hívásaimra sem.

-            Ezen komolyan meglepődsz? – hökkenek meg egy pillanatra. – Na és mi van a másik csajszival? Briana, vagy ki…

-            Ja, igen. Brie. Na, ő azt mondta, be akar költözni hozzám, minimum a szülésig. – Nem tudok elvonatkoztatni a lenéző és bosszús hangvételtől, ahogy a lányról beszél. Ez egy kicsit mulattat, de csak mert a jobb hangulat ellenére is jót tudok derülni a nyomorán.

-            Szóval meg akarja tartani, ez biztos. – Bár ez a kérdés mélyen belemar a szívembe, mégis felteszem, még ha inkább kijelentésként is hangzik, de mindegy is, mert végül rábólint.  – Na és te?

-            Ajh, nem tudom – rázza meg a fejét egy hatalmas sóhaj kíséretében. – Én nem is akartam még apa lenni, érted? Minden egyes ismerősöm, és anya is úgy állt a témához, egyszer megkérem Eleanor kezét, és akkor aztán mehet a Tomlinson focicsapat személyreszabása.

-            Miért nem kérted még meg?! Rengeteg időd lett volna rá.

-            Mert még nem éreztem rá késznek magam. – Szar válasz, Tomlinson!

-            Öt év után?

-            Igen, öt év után – figurázza ki a hangomat. – Nálam ez máshogy megy.

-            Igen, látom. Előbb a gyerek egy ismeretlen egyéjszakás kalandtól, és utána majd valamikor a boldog végkifejlet?

-            Valahogy úgy – nevet fel, s ismét lehajtja a fejét.

-            Sajnálom, amiért így alakultak a dolgaid. Igazán. De ez akkor is a te hibád, Louis. Akkor is neked kellene helyrehoznod...

Hm. Talán nem a legjobb ember adja a  tanácsot...

Sziasztok :)

Borzasztóan sajnálom a késést, bár ez nem is igazán késés volt... Annak valami magasabb formája, azt hiszem. Szünet, mindinkább. A lényeg: Bocsánat, és főleg azért, mert nem is jelentkeztem itt semmiféle magyarázattal vagy bármilyen szöveggel, csak a csoportba írtam ki a döntésemet, ahova még mindig nyugodt szívvel csatlakozhat az, aki szeretne. 

Ami pedig a folytatást illeti. Nem tudom, a következő résszel mikor fogok tudni jelentkezni, de igyekszem a rendszerességre. Suliidőben ez nehezebb, viszont rengeteg ihletet szereztem, elgondolkodtam, terveztem és visszaolvastam, úgyhogy szerintem nem lesz itt baj. 

Az előző részhez érkező kommenteket borzasztóan köszönöm, na és mi az, hogy 24.200?! OMFG!!!!

Tizennyolc // Férfias és szexi egyszerre

Őszintén megmondva azt sem tudom, merre nézzek. Mindenfele régről ismert arcok köszönnek vissza rám, én feszengek a ruhámban, és a laptopomat szorongatva úgy érzem, idegileg totál kikészülök, ha akárcsak egy morzsa is rossz helyre esik, nem oda, ahova neki kellene. Mayna mellettem van, lévén a cégtől többen is csatlakoztak az eseményhez − természetesen nem segítés céljából, csupán a fánkokért, na meg kampányolásért. Természetesen arra van energiájuk, de ha az eltelt hetekben bármikor is segítséget mertem kérni, jószerivel elüldöztek, mondván, nem könnyítik meg az egyébként sem túl komoly munkámat. Ilyenkor igazán csapkodhatnékom támad, csak úgy, egyik pillanatról a másikra… −, és együttesen próbálunk alkotni valami olyat, amit a főszereplő és tulajdonképpen ünnepelt One Direction megérdemel. Már aki.

Teljes lelki nyugalommal nézhet bárki önteltnek és beképzeltnek, amiért úgy vélem, egész jó munkát végeztem. A meghívott vagy az alkalomra jogosult személyek látszólag jól érzik magukat, noha ez nem teljesen Caleb és az én érdemem. Liamék és a 5 Seconds of Summer bolondos tagjai kellően kitesznek ám magukért! Egytől egyig imádom a srácokat, még akkor is, ha pillanatnyilag nem ők, vagyis a 5Sos van a középpontban – hiszen rajtuk kívül meghívtak még a srácok néhány ismert embert és zenekart, akikkel az évek során jó kapcsolatot alakítottak ki –, s ez láthatóan zavarja egynéhányukat. Nem árulkodnék, de kivehető, mennyire megsértődik a pingvinként tetszelgő Hemmings, amikor egy szerinte jól elsütött viccen csak mosolyog a másik fél, majd elfordul… Pedig lehet, furcsa, de nekem például tetszenek a beteg poénjai. Olyanok, mint régen, és boldoggá tesz a tudat, hogy van még egy olyan kapcsolatom az életben, amely nem romlott meg.

Mivel igen. Luke szintúgy azon emberek közé tartozik, akik nem néznek rám rossz szemmel, sőt, ahogy a srác meglátott, eltátotta a száját, majd a levegőbe emelve megszorongatott.

Távolról követem az eseményeket, jószerivel a sarokban állva, és halványan elmosolyodom Caleb erőtlen próbálkozásán. Nagyon igyekszik beilleszkedni, legalább annyira, amennyire nekem sikerült… bár ő nyilván máshogy láthatja az eseményeket. Liam nem hajlandó elfogadni, pedig már körübelül úgy egymilliárdszor elmagyaráztam neki, az ég egyadta világon nincs semmi közöttünk a levegőn kívül! Beavattam abba az elcsattant csókba is, és ah, mi volt rá a válasza?!

-            Azokat az ajkakat már más birtokolja. Legalábbis régen még így volt. Változott azóta bármi is?

Imádom.

Egyszerűen mindig képes feldobni… a levegőbe. Mert az nagyon megy ám neki! A másik értelemben azért nem annyira rendszeres, vagy ilyesmi… Persze nem panaszkodhatok. Nincs egy olyan tette sem, amit nem imádnék, így hát egyetlen rossz szavam sem lehet őt illetően.

Nem úgy, mint Maynának. Ő ugyanis folyamatosan csak arra képes, hogy az unokatesómat savazza. Megállás nélkül. És amikor rákérdeztem, azért van-e ez, mert a barátnőjével érkezett, és netalántán féltékeny… Még én voltam a hibás! Pedig esküszöm, hogy semmilyen rossz szándék nem vezérel. Most. Mert alapjaiban véve erről sem nyilatkoznék.

A példa okáért: Amikor Harry megérkezett, szinte az elsők között, már magától a lényétől úgy éreztem, a gyomrom hirtelenjében kedvet kapott egy kis bungee-jumpinghoz, és felpattant a torkomba. Fülemben dübörgött a szívem, és úgy éreztem, ha nem tudjuk megbeszélni a történteket most, mielőtt még ténylegesen szünetre mennének, mindennemű kötelezettség és megszabott program nélkül, akkor hajat tépek. És nem feltétlenül az enyémet, ugyanis ki volt az, aki belibbent Styles mellett? Természetesen Kendall cukimuki Jenner. Pont utánuk pedig Ronnie robbant be, aki egészen véletlenül folyton-folyvást Kendallel nevetgélt, engem is csupán egy gyors, nagyon gyors ölelésre méltatva, ami pedig valljuk be, szörnyen rosszul érintett.

Talán ezért van Mayna még most is mellettem, mert érzi, mennyire feszült vagyok tulajdonképpen. Robbanni tudnék… De nem ronthatom el a hosszú munkám gyümölcsét, így hát magamban néha-néha kitörök, és olyankor aztán fusson mindenki!

Egy óvatos kopogás a vállamon, mely kizökkent a folyamatos aggódásból és feszült idegeim húzogatásából. Vállam fölött nézek hátra, s ekkor megpillantom Sophiát. Rámosolygok, és egy pillanatot kérek a barátnőmtől: feltartva mutatóujjamat jelzem, egy perc lesz, nem hagyom magára ott, ahol nem is neki kell lennie. De mivel olyan aranyszíve van ennek a lánynak, csak így válaszol:

-              Nyugodtan, Ava. Én ráérek… egyéb dolgom amúgy sincs nagyon, mint itt ácsorogni. A sütis pult meg amúgy tömve van, ahogy látom!

Hálásan rámosolygok, majd kicsit odébb sétálunk Sophiával. Még nem volt alkalmunk beszélgetni, és nem is igazán tudom, mi vezérelte arra, hogy idejöjjön hozzám és nyisson felém, mindenesetre jól esik, mert én nem biztos, hogy megtettem volna. Mármint most, hiszen természetesen minden követ megmozgatnék, hogy megismerjem az unokatestvérem párját. Ráadásul már csak a kedves, mosolygós tekintetéből is meg tudom ítélni, Liam jól választott. De ettől függetlenül még hiányolom Danielle-t. Őt rettentően szerettem.

De hát nem nekem kell választani, nem?
Az életem sem kifejezetten olyan menetben mozog, ami választani engedne.

-              Először is, gratulálok a partihoz. Remek munkát végeztél. – Erre nem tudok mit mondani, mert egy sima köszönöm olyan snassz lenne… Egózni nem szeretnék, miszerint tudom, mert félek, elkiabálnám és tönkremenne, amire perpill nincs szükségem. Így hát csak egy ártatlan, de hálás mosollyal megvonom a vállam, és áthelyezem a testsúlyomat a másik lábamra. – Hallottam, milyen nehézkesen indult, tényleg szép munka.

-              Melyik részéről hallottál? – nevetek fel, elhúzom a számat. – Amikor Louis naponta felkeresett és megváltoztatta a csodás kívánságát, persze mindezt bunkón és undok módon, vagy Niall, amikor elrángatott egy golf meccsre, és közölte, pont olyat szeretne itt is?

Sophia látványosan körbe néz, aztán látszólag értetlenül vezeti vissza rám a tekintetét.

-              Nem ezért vagy azért, de én nem látok itt golf pályát.

-              Mert nincs is. Nem vagyok hülye, az ízlésem is rendben van, és csak azért, mert Nialler a hobbijának akar élni a saját buliján, még nem engedek. Én sem hoztam a festővásznamat, ésszerű okokból – nevetek fel, és megvonom vállaimat. – És amúgy is, mindenki álma nem teljesülhet. Louis-nak lett csokiszökőkút és Starbucks-féle kávé is valahol oldalt… Liam is meglepő, de az utolsó pillanatban korrigált, amikor kijelentette, kérne egy hamutálat. Nem tudom… Lehet, ezzel túllőtt a célon. Elég teljesíthetetlen egy dolog, nem?

-              Egyértelműen – nevet fel Sophia, és nem tudom figyelmen kívül hagyni a mosolyt, szemének felcsillanását, amikor megemlítettem Payno nevét. Ráadásul még tekintetét is a párja után kapja… Önkénytelenül őt keresi, hogy megnyugodhasson, minden rendben van vele. Aztán, mikor meglátja, hogy csak Cheryl Cole-lal beszélget Louis társaságában, valahogy máris jobban érzi magát. Édesnek tartom ezt az egészen apró, valószínűleg tudat alatti reakciót. Kedvelem. Ha eddig nem is tettem volna, most már biztos vagyok benne, mi jól ki fogunk jönni. Hiszen máris van bennünk egy közös! Mindketten bolondulunk Liam Payne-ért. Hmm.

Nos, nyilván nem ugyanabból az okból…

Kellemetlen beismerni, de az utóbbi időben rájöttem, nekem tulajdonképpen hiányzik egy kapcsolat az életemből. Sosem voltam kapcsolatfüggő, tökéletesen megvoltam pasi nélkül… hiszen, kinek kell valaki, akihez igazodni kell? Tartozol valakihez, addig még rendben van, mert ez egy nagyszerű érzés az életben, közel a legjobb, de ha te éppen otthonülős kedvedben vagy, a párod meg menőkésben, akkor mi van? Vagy, ha te a kínait szereted, ő meg a thai kaját, szóval akkor dönteni kell, hova üljetek be, nem? Az egyik vagy éhes lesz, vagy hányni fog, amiért nem ő nyert, s nem azt eheti vacsira, amit ő akart, s bár a szeretete elhalványítja egy picit a csalódottságot, később visszatér. A harmónia később alakul csak ki, van, akinél évek is kellenek hozzá. Valami ilyesmi lehet egy kezdő kapcsolat, már szerintem. Ilyenben még nem volt részem… Mivel hogy nincs is olyan sok tapasztalatom. Egész életemben két kapcsolatom volt, egyik sem végződött túl jól… De egy dolgot elmondhatok magamról: Mindig jól választottam, és ki tudja, kinek köszönhetem, de a harmóniával sem volt túl sok gondom.

Talán csak Harry előtt.

És utálom, amiért mindig mindent hozzá viszonyítok. Nem szabadna olyannak léteznie, hogy Harry előtt – és után, mert ez egyszerűen szörnyű! Alapban már ott téves a dolog, hogy „után”. Mert ennek a kifejezésnek nincsen semmi valóságalapja. Az ember „Harry után” mondhatni semmi.

És nem. Nem bagatellizálom túl a dolgot. Ezek csak a tények.

De amióta felfogtam, talán lenne esélyem változtatni a dolgok állásán, a gondolatok is egészen megváltoztak a fejemben. Hiszen egy dolog realizálni, elveszítettél valamit, és egy egészen másik, hogy visszaszerezheted, ha nagyon akarod, nem? Legalábbis Caleb múltkor ezzel próbált megnyugtatni, miközben a meghívókat csináltuk. És én nagyon nagyra értékeltem ezt a gesztust. Hiszen ő is pasi, én nem vagyok hülye, és tudom: a változás nem azért jött létre, már önmagát tekintve, mert elégedetlen volt és rájött, bunkó gennyláda, aki ha így folytatja, az apja nyomdokaiba fog lépni, hanem a folytonos visszautasítás okául. Hiszen kétnaponta megkérdezi, nem lenne-e kedvem elmenni vele valahova. És én szüntelenül nemet mondok. Ez ocsmány lesz, de miért tenném az ellenkezőjét? Csak azért nem megyek bele egy kapcsolatba, hogy elmondhassam, van valakim! Nem leszek 2016-os cédalány, aki arra hajt, hogy megváltoztathassa a Facebook-státuszát „szingli”-ről vagy „rántott hús”-ról „kapcsolatban”-ra! Odáig azért még nem süllyedtem le, és igen… Caleb nem is az a fajta srác, aki mellett úgy érzem, érvényesülni tudnék. Harry óta egyetlen olyan fiút találtam, aki mellett ez a gondolat nem volt olyan elviselhetetlen, de ő is csak annyit tett az ügy érdekében, hogy suttyomban kitette a közös képünket az Instagramomra, majd rá két héttel kommentelt is hozzá. Na és mit? Egy szívecskét.

Úgyhogy elmehet ő is a fenébe! Mármint Skye. Nincs nekem szükségem ilyen töketlenkedésre és fejetlenségre! Nekem egy belevaló fiú kell, aki tudja, mit akar. Ilyet ebayről lehet rendelni, vagy mi? Érett kapcsolatra vágyom, és tudom, ezt egyik srác mellett sem nyerhetem el. Csakis egy valaki jut eszembe jelenleg is, akit megtiszteltetés lenne ezen a címen tudni: Harry, aki ahelyett, hogy kávét, energaitalt vagy alkoholt vedelne, megmarad a kellemes tea mellett. Azt már nem is mondom, kinek a magánakciója miatt lett kirakva az asztalra a kedvenc zöld teája…

-              Egyébként ne haragudj a kérdésért… De miért nem vagy Harry mellett?

-              Már miért lennék? – kérdezem kicsit sokkosan a hirtelen kérdésre, s úgy kapom felé a fejemet, mintha arcon csaptak volna. Hosszú gondolatmenetemből egy pillanat alatt leszek kirángatva és visszahozva a valóságba, ami annyira nem tetszik, tekintve, hogy egyből meghallom Kendall és Harry együttes nevetését, ezért a kedvem is a béka feneke alá süllyed, akárcsak Luke önbecsülése, miután újabb ember hajtja el.

Szegény srác.

-              Mert pár perce arról kérdezgette Liamet, merre vagy – néz rám úgy, mintha ez teljesen magától értetendő lenne, és homloka ráncba szalad. Szemöldököm a hajammal egy vonalba szökik, levegőm elakad, és amikor az éppen aktuális zenekar számot vált, én úgy érzem, ha most azonnal nem jutok levegőhöz, lehetőleg friss levegőhöz, akkor megfulladok. És megmondjam, mi ebben a legviccesebb? Hogy nyílt terepen voltunk. Úgyhogy ezt benéztem. Megszívtam, mint a torkos borz. Vagy kacsa a taknyot. Kinek hogy tetszik.

-              Miért kérdezett Harry ilyet? Miért érdekli, merre vagyok?

-              Nyilván nem a bulit akarja cikizni – nevet fel, és kedvesen végigsimít a karomon, miközben én diszkréten belefulladok a saját nyálamba. De Sophia a megmentésemre siet, és a kezembe nyom egy borospoharat. Mielőtt még beleinnék, észreveszem, a borospohár értelemszerűen bort tartalmaz, ami nekem ma szigorúan tilos, érthető okokból. Nem különben, mint máskor, hiszen jól tudjuk: a legutóbbi iszogatós, bulizós alkalmam sem sült el valami jól. És ah, nem kell nekem abból még egy! – Nyugodtan idd meg, ennyi még senkinek sem ártott meg.

-              Láttál te már engem inni? Kétlem. Jó, nem nagyzolok… Liam mesélhetne, azért bírom… De na. Igen. Érted.

-              Értem – nevet fel csilingelően a cseppet sem érthető makogásomra. Ez a lány folyton nevet? Tényleg meg tudom érteni, miért imád a közelében lenni olyannyira az unokatestvérem, hogy a következő pillanatban megjelenik mellettünk, és átkarolja mindkettőnk vállát! Bár egészen más módon, mivel a következő pillanatban balja lecsúszik Sophia derekára, én pedig óvatosan a boromba kortyolok, majd elismerően hümmögök válaszul. Ismét bebizonyítottam, milyen profi vagyok. Italválasztásban verhetetlen vagy, Heart! – veregetem meg képzeletben a tulajdon vállamat.

-              Itt van a két kedvenc nőm! – mosolyog felváltva ránk Liam, miután gyors, diszkrét csókot nyom Sophia ajkaira. Aztán felém fordul. – Ava. Van egy rossz és egy jó hírem. Melyikkel kezdjem?

-              A rosszal. Utána mindig felüdülés a jobbat meghallani.

-              Ebben nem vagyok olyan biztos, de hát te tudod – hagyja rám, majd elenged minket, és párja mellé állva átkarolja a derekát, miközben felteszi a nagy kérdését.

-              Mit tudsz egy bizonyos Skye Hendersonról?

-              Insagram-srác, Ronnie által vezényelt hódítási kísérletem egyetlen alanya. Miért?

-              Itt van, valahol Harryék közelében. Tökmindegy! Második. Felkészültél?

-              Erősen kétlem, de ettől még csapj csak bele a tehénlepénybe!

-              Bruh, már miért tenném? – szörnyed el hirtelen, arca fájdalmas grimaszba torzul.

-              Baby, szerintem ne térjünk el a tárgytól – szól közbe Sophia, miközben összekulcsolja ujjaikat. Nem tudom figyelmen kívül hagyni: baby? Idétlen vigyoromból valószínűleg elég hamar leesik Liamnek, tetszik a megszólítás. Ezt csak onnan gondolom, hogy a következő pillanatban érkezik is a gyors reakció:

-              Meg ne próbáld lecsapni ezt a labdát, Heart! Lehet, a jó hír jobban lesújt, mint hiszed, és akkor aztán bumm neked, Bipi!

-              Mondd már, az istenit neki – sürgetem türelmetlenül, bár egy pillanat erejéig elbizonytalanodom. Tényleg annyira biztos vagyok én a dolgomban? Hiszen a bor elfogyott a poharamból, és bár kicsit szabadabbnak érzem magam, mégis olyan érzésem támad, mintha valaki tekintete konkrétan lyukat égetne a tarkómba. És nem merek belegondolni, kié lehet az. Csak remélni tudom, hogy nem egy csodálatos smaragdzöld. Kérlek… így is épp elég csapás volt azokat a szavakat hallani Sophiától, amiket!

-              Szóval – nyújtja el az „ó” betűt hosszasan, idegtépően, de csak és kizárólag azért, hogy az idegeimet húzza. Tökélyre fejlesztette már ezt az egészet, de nem tudok haragudni rá miatta: Imádom, amiért ilyen játékos. Tényleg olyan közel áll ez az idióta a szívemhez, mintha a kiskutyám lenne! Aki mellesleg otthon van. És őt is mocskosul imádom. De ki ne szeretne egy alig négy hónapos kutyakölyköt, aki ráadásul a „volt” kutyájának a tökéletes mása?! – Egy bizonyos H. S. azt üzeni, beszélni akar veled, mert kurvára elege van abból, hogy mindketten csak szájtátva nézitek egymást. Lépni akar, ha már benned nincs annyi, hogy te megtedd ezt a lépést – darálja le egy szuszra, közben szenvtelen arckifejezéssel, mint akit nem érdekel. Ez csak akkor változik meg, amikor én a falnak támaszkodok, mert megroggyan a lábam. Akkor már határozottan aggódóan néz rám. Köszike, Payne! Nem történt semmi, csak egy kisebb szívroham…

-              Tényleg beszélni akar velem?

-              Sophia is ezt mondta, nem?

-              De, köztünk is szóba került – nyögök fel fájdalmasan, és hátrapillantok a vállam fölött. Szemöldökömet összevonva nézem Harryt, akire pont rálátok. Egy kisebb körben beszélget, és anyukám… mocskosul jól néz ki, olyan bugyiszaggatóan mosolyog maga elé, ami bármikor képes lenne gerincre vágni. És amikor megérzi, hogy valaki nézi… mintha nem is lenne kérdés az illető kiléte, felém kapja a fejét, és ajkaira kis, szinte láthatatlan mosoly kúszik. Aztán int egyet. És én idegesen felnevetek. Olyan ez az egész helyzet, mintha most találkoznánk először, valami elcsépelt nyálas filmben lennénk, és én egy idióta, buta gimnazista liba lennék, aki meglátja a menő fiút, és ezt követően diszkréten beleájul a zoknijába.

-              Csípj meg, Liam. Ugye ez az előbb tényleg egy mosoly volt, és nem csak beképzeltem?! – Egyszerűen lehetetlennek tartom, hogy mindazok után, ami történt, a jelenlegiek tényleg nem a képzeletem szüleményei.

-              Nem képzelted be, Ava – válaszol Sophia Liam helyett, aki csak mosolyogva áll a barátnője mellett, és valami megmagyarázhatatlan van a tekintetében, amit nem tudok megfejteni, de nem is akarok, mert jelen pillanatban testem minden egyes sejtjét csupán egyetlen gondolat foglalja le: Harry Styles tényleg rám mosolygott, mielőtt még beszélgetni kezdünk?!

-              Jaj, Ava! Menj oda hozzá. Hidd el. Nem harap – bíztat Liam, majd a fülemhez hajol. – Mindig.

Felhördülök a nyilvánvaló perverz utalástól, majd nyögök egyet, amikor az unokatestvérem lök egyet rajtam, és én majdnem elhasalok a magassarkú cipőmben, amit már akkor tudtam, hogy rossz választás volt, amikor felvettem. Csakhogy tisztában voltam vele, nem jelenhetek meg, én, maga az esemény szervezője az imádott laza melegítőmben és pulcsimban mamusszal! Azt hiszem, abban a pillanatban fuccsolna be a karrierem, arra meg igazán nincs szükségem, mivel elég jól fizet, tulajdonképpen imádom is csinálni, és ah, akar a fene megint tovább állni!

A poharamat egy oldalt elhelyezkedő fehér terítős asztalra teszem, és hosszasan, szaggatottan kifújom a levegőt. Amikor pilláimat felnyitom, tekintetemmel csak Harryét keresem. És nem is kell rá olyan sokat várnom, ugyanis a következő, amit látok az az, hogy Styles elnézést kér Michaeltől és Christopher Nolantől, egy szőke, nyúlánk alkatú rendezőtől, majd felém indul.

Itt lenne az ideje elfutni – gondolom, ám ezúttal nem hallgatok az agyamra. Sokkal inkább a szívemre. Hiszen az első sosem ad jó tanácsokat! Eddig legalábbis még nem bizonyította be, hogy megérné bíznom benne, akármennyire is akarok. Hiszen a racionalitás nagy úr. Az ember krízishelyzetben csak az agyára számíthat, mert olyankor megesik, a szíve túlcsordul, és kihagy pár ütemet. Nálam legalábbis.

Most mégsem így történik. Az agyam az, ami leblokkol, és a szívem, mely dönt. Hiszen arra készülök, hogy feltehetőleg barátiasan elbeszélgessek életem szerelmével, akit anno, három éve otthagytam az oltárnál.

-              Szerinted tudunk itt valahol beszélgetni? – ér elém, és fejét kicsit oldalt döntve néz rám. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy miközben felém sétált, kissé feltűnően végigvezette tekintetét rajtam, de azzal biztatom magam, biztos idétlenül áll ez a hülye fekete overáll a csíkos, feltűrt ujjú ingemmel.

Nem bízom a hangomban, ezért hát csak bólintok, jó sokat és piciket egymás után. Harry hangtalanul felnevet, nagy kezeit a zsebeibe csúsztatja, majd lehajtott fejjel várja, amíg válaszra bírom magamat. Meglepődök, hogy még emlékszik erre a szokásunkra. Régen is mindig ezt csinálta, mikor esetenként lefagytam. Várt.

A vártnál hamarabb összeszedem magam, és megvonom a vállam, miközben válaszolok:

-              Persze. Szerintem annyira csak nem lehet rám szükség… Tűz csak nem lesz! – Próbálom elviccelni a dolgot, még ha elég gyengécskén is. Ám miután meghallom Harry ismét halk kacaját, arcomról némileg eltűnik a feszült mimika, és egy halvány, szinte észrevehetetlen mosoly költözik a helyére, de hangom remegése elárulja, közel sem vagyok jól. Főleg, amikor Harry bólint, majd jobbra biccent a fejével, a hátsókert felé. Lassú lépésekkel indulok meg, és kissé kényelmetlenül érint, mennyire távol állunk egymástól. Több lépés van köztünk, ami alapban nem lenne olyan nagy dolog, lévén jószerivel idegenek vagyunk egymásnak, engem mégis megráz. A házba beérve leteszem a laptopomat az első komód tetejére, bízva a meghívottakban, a beszélgetésünk végére is ott lesz még.

A modern felépítésű nappalin keresztülmenve a vezetésemmel eljutunk a nagy, elhúzható üvegajtón. Harry előre enged, amit egy félszeg mosollyal köszönök meg, mire ő csak megvonja a vállát, s utánam jön.

Több gondolat is cikázik a fejemben. Mi történhet most kint? Kendall mit szólhat ahhoz, hogy a pasija lelépett mellőle? Ráadásul velem? És Mayna? Bírja nélkülem? Vagy Caleb? És Brandon? Ő ki lesz borulva, ha valahogy a fülébe jut, eltűntem? Na és Liam? Sophiával karonöltve vajon drukkolnak nekünk, hogy felnőttek módjára tudjunk beszélgetni, vagy valahol megbújva éppen hallgatóznak?

Na és Harry? Ő nem izgul? Tekintetéből ki tudom venni, de, nagyon is izgul, ráadásul pillantását össze-vissza kapkodja, valamit keresve, amin megállapodhat. De nem talál semmit, mivel a cserepek, kerti törpék és a kerítésen lévő égősorok valahogy nem tetszenek neki, nem is értem, miért, szóval végül egyenesen barna szemeimbe néz, bár még mindig váltogatva, hol egyikbe, hogy a másikba, mivel egyszerre a kettőbe nem képes nézni.

Tenyerét élére vasalt nadrágjába keni, majd megszólal:

-              Hogyhogy itt nincs senki?

-              Ez a hátsó kert, Hazz. Az emberek lusták keresgélni egy kis szabad hely után, ami ugyanúgy fel van készítve és szerelve mindennel, inkább nyomorognak, mert az úgy kényelmesebb.

Csak akkor esik le, hogy hívtam az imént, amikor csodálatos szemei elkerekednek, majd beszívva alsó ajkát, megrázza a fejét. Égnek a füleim, és érzem, arcomon szépen lassan kinyílnak a tűzrózsák, melyek elárulják, mennyire nem vagyok ura a helyzetnek.

Pedig esküszöm, azt hittem, hogy az leszek.

Csönd telepedik ránk az elkövetkezendő percekben, mert egyikünk sem tudja, hogyan kezdjen neki a dolognak. De ez a csend nem üres, mert tele van válaszokkal.

Végül Harry az, aki megoldást talál, amikor a vállamat megérintve egy hintaágy felé irányít, és fogalma sem lehet róla, hogy abban a pillanatban, amikor bőre az enyémmel érintkezett, milliónyi emlék kelt útjára az agyamban, és mintha áramot vezettek volna a testembe, úgy ugrok meg. Aztán nem győzök pironkodni, mikor Styles kutakodó pillantása feltérképezi az arcomat, majd mély hangján, dörmögősen felnevet, amitől esküszöm, a testem összes részén feláll a szőr. Még ott is, ahol nem is tudtam, hogy van. Ha a hajam vigyázzba tudná vágni magát, száz százalékig biztos vagyok benne, erre a hangra megtenné!

Helyet foglalunk a pasztell párnákon, és Harry félig felém fordul. Ismerem annyira, hogy tudjam, nem szeret sokáig kertelni, nem is tud, nem is az erőssége. Imádtam is ezért mindig, mert folyton a lényegre tért: Férfias és szexi volt, amikor felvezetés nélkül rákérdezett valamire, látszólag nem félve a választól.

Most azonban mégis úgy néz rám, mintha így lenne, attól függetlenül, hogy maga a fiú változatlanul szexi és férfias egyszerre. A gének…

Egyszerűen már megfogalmazni sem tudom, mi zajlik le bennem.

-              Milyen volt az eltelt majd’ három év nélkülem?

Felnyikkanok. Mindenre számítottam, csak egy ilyen konkrét kérdésre nem. Ráadásul a hangjában annyi minden lakozik… Fájdalom, üresség, de őszinte érdeklődés és erősség. Lenyűgöz, milyen sokoldalú. Viszont mosolyog. Határozottan mosolyog, miközben engem néz, és feltérképez a szemével. Azokkal az imádott gödröcskéivel pár pillanatra elnémít, de aztán megemberelem magam.

-              Hosszú – adom a rövid, de ugyanakkor tartalmas választ. Harry felnevet. Örülök neki, hogy még ebben a kínos helyzetben is tud nevetni, mert nekem még feszültségből felindulva sem megy. Pattanásig feszülnek az idegeim, nem bírok ellazulni, és úgy ülök a hintaágyban, olyan egyenes háttal, mintha minimum vasalódeszkát nyeltem volna.
De nem tettem. – Sok minden történt. Negatív és pozitív egyaránt… és veled? Gondolom, nem lehet sok különbség a kettőnk története között.

-              Sosem volt. Mindig egy volt a történetünk, a kezdetektől fogva. Viszont Bipi…

-              Hm? – szakítom félbe, mert ahogy meghallom a becenevemet kicsúszni azokból a tökéletesen húsos, rózsaszín ajkakból, jószerivel eszemet vesztem. És még csak az sem érdekel, hogy nem válaszolt az eredeti kérdésre. Mert amit és ahogy mondta, az sokkal kielégítőbb volt annál, hogy „jó volt”.

-              Örülök, hogy boldog vagy. Én iszonyúan érzem magam, de örülök, hogy te boldog vagy.

Nos, tévedtem. Mégis jobban örültem volna egy „jó volt”-nak. 

Hiii,

Nos, először is: Szégyellem magam, amiért ilyen sok kihagyás után képes vagyok idetolni a csinos kis pofikámat. Tényleg. Elég sok minden történt, nem is szeretnék nagyon belemenni, mert nem kifejezetten ide tartozik... A lényeg, hogy most itt vagyok, és igyekeztem olyan jó részt írni, olyan tartalommal, olyan gonosz befejezéssel, ahogy az csak tőlem telt! Szerintetek sikerült elérnem a célomat? Írjátok meg, kérlek, mert mindig olyan elképesztő öröm tölt el, miközben a reakcióitokat olvasom, hogy az valami fergeteges!

És a második: ÚRISTEN, HUSZONEGYEZER+ MEGTEKINTÉS VAN A BLOGON. Úristen!!! Nem is találok szavakat, amivel megköszönhetném, hogy ennyiszer felnéztetek már ide, hozzám, és megtiszteltétek Avát és Harryt pár perccel. Vagy többel. Haha. 

A feliratkozók számáról már nem is beszélve! A cserékre is sort kerítek nemsokára, válaszolok mindenkinek, ígérem! 

Szeretetroham <333

Szép hetet mindenkinek!

Maciölelés,

RS