Tizenkilenc // Önzőn, akarva

-            Egyébként, mi történt a hajaddal? – kérdezi egy kis idő elteltével, miután feltehetőleg észreveszi, mindent fogok, csak reagálni nem az előző válaszára.

-            Mi történt volna? – nevetek fel halkan, és önkénytelenül is az említett részembe túrok. Szőke hajam valóban eltér a régen megszokottaktól, a kérdést viszont akkor sem értem. – A különböző hajszínezőkről leszoktam.

-            Pedig nekem tetszettek. – Mivel alig akarom elhinni, mit mondott az imént, meglepődötten kapom felé a fejemet, aminek köszönhetően meglátom: Lehajtott fejjel, az orra alatt mosolyog. Vagy somolyog? Olyan hasonló ez a két kifejezés, és jelen pillanatban nem is tudom eldönteni, melyik a helyesebb, és az inkább ideillő.

-            Nekem is – helyeselek, nagyon, de tényleg nagyon lassan kiejtve a betűket, mintha valamilyen belsős poénok lennének. Pedig istenem, csak a volt hajszíneimről beszélünk… hiszen mind tudjuk, volt egypár. Mint nekünk az emlékeink. A sok-sok közösen eltöltött év után, rengeteg emléket tudhatunk magunkénak, amiket ha elkezdenék felsorolni, vagy csak mélyebben belegondolni, tuti biztos, hogy elbőgném magam.

Ezért hát nem is próbálkozom. Pedig borzasztóan kísért. Újra akarom élni a múltat, tudva, jövő nincs. És ez a gondolat eléri, hogy kényelmetlenül érezzem magam.

-            És mmmh, milyen az új kapcsolatod? Mármint… úgy értem, h-hogy… milyen Kendallal? – Úgy nyökögök, mintha gimisek lennénk, és én azzal a sráccal beszélnék, akiről sosem gondoltam, hogy egyáltalán észrevenne. Kár, hogy ilyen sosem fordult velem elő, mert általában észrevettek. Viszont a mostani helyzetre tekintve… Annyi közös pont van a két történetben, hogy tényleg eléggé hihetetlen, hogy itt ülök, Harry jobb oldalán, és mindketten azon vagyunk, hogy valami beszélgetés félét produkáljunk. Kisebb-nagyobb sikerrel.

-            Hm, hát… Kenny meg én pont jók vagyunk úgy, ahogy azt kell – adja a diplomatikus választ,  miközben az ujjait morzsolgatja, s alapjaiban is mély hangjának köszönhetően megborzongok. Azt követően pedig eljutnak hozzám a szavai is, és kissé előre kell görnyednem, hogy ne láthassa, mennyire megzuhantam. Képletesen. Vagy nem? Jelen pillanatban ezt sem tudom megítélni. – Na és te és az a Skye gyerek?

-            Oh, láttad a képet? – préselem ki magamból a kérdést, lehunyt szemekkel és remegő ajkakkal. Borzasztó erőre van szükségem, hogy ne álljak fel és fussak el. Mind tudjuk, ahhoz mekkora tehetségem van!

-            Persze, hogy láttam, Ava. Mindenki látta…

-            Király – dünnyögöm. Aztán megrázva a fejem, kifújom az egészen addig bennrekedt levegőt, és felegyenesedek. Lábamat keresztbe téve igyekszem valamivel erősebb külsőt kölcsönözni a testemnek, még ha tudom is, ez jószerivel lehetetlen. – Skye egyébként csak egy… egy barát. Igen, az... És khm, ő rakta ki a képet is. Vicces.

-            Igen, aham, tényleg az. – Furcsa hangvétele miatt ismételten rá kell, hogy nézzek. – Vicces – ízlelgeti a kifejezést. – Jófejnek tűnik.

-            Nem tudom, tényleg az e – vallom be, és hátradőlök a hintaágyon. Harry is követi a mozdulatot, és íriszeit szünet nélkül arcomon nyugtatja. Mintha keresne valamit. Csak azt nem tudom, hogy mégis mit. Erre pedig jó lenne rájönni.

Azonban magyarázkodni már nem tudok, pedig úgy terveztem, azzal ütném el a kellemetlen csendet. Sosem szerettem mondjuk túl sok időt szentelni egy felesleges témának, olyannak, mint ez, és mégis… Most szeretnék.

De nem tudok.
Képtelen vagyok.

És miért? Mert Harry nézése lebénít, és ahogy látom, ezzel ő tökéletesen tisztában is van, már abból az önelégült, féloldalas mimikából ítélve, ami a szeméig kitart, és előhozza azokat az imádnivaló gödröcskéket is, amiket olyan nagyon imádtam. Kedvem lenne végighúzni az egyik ujjamat az arcélén, az ajkain, az orra és a szája közötti kis részen, miután felfedezem a kezdetleges borostát.

Aztán, szemeibe nézve meglátom azt a személyt, aki mellett ő boldog lehet. Csakhogy legnagyobb sajnálatomra nem tudom, legalábbis nem vagyok benne biztos, hogy az a személy én lehetek. Eljátszottam az esélyemet, azonban kételkedek a magam igazában. Hiszen istenem, Harry úgy néz rám, mintha valami kincs lennék. Mintha minimum érnék valamit, vagy jelentekék még neki bármit is. És épp ez a nézése miatt érzem magam újfent kellemetlenül. Mert eléri, hogy libabőrös legyen a karom, a lábam, a hátam, mindenem. Ott is libabőrbe burkolódzom, ahol nem is tudom, hogy egyáltalán ez lehetséges.

Csakhogy aztán Harry megtöri a varázst, és leplezetlenül vigyorogva előre fordul. Kénytelen vagyok lehajtani a fejemet, és az arcomba hullt hajjal tűrni, ahogy ég az arcom. Kétségtelenül elégedett, és levonta a számára kellő következtetést. Hogy még mindig bolondulok érte.

Hogy is ne tenném?

Ez fizikailag, és mindenféle értelemben képtelenség.

Mégis, próbálom az ellenkezőjét mutatni. Úgyhogy megköszörülöm a torkomat, és a combomra támaszkodva előredőlök, majd megszólalok.

-            Egyébként, hogy tetszik a parti? Remélem, tetszik. Miattatok van.

-            Tudom – bólint, és összevonja a két szemöldökét, köztük kis ráncot hozva ezzel a mozdulattal. Legszívesebben odatenném az ujjamat, hogy elsimítsam azt.

De tudom: ez már másnak a „feladata”. – Bár gőzöm sincs, mégis milyen, hiszen itt vagyok hátul. Veled. Nincs nagyon esélyem átélni, s ezáltal véleményt alkotni.

-            Oh, bocsánat – hőkölök hátra – Ne haragudj, de nem én voltam az, aki megkereste a másikat, hogy „beszélgessünk, gyere!” – A mondatom végén jócskán elmélyítem a hangomat, és hátradobva a hajam, próbálom palástolni, mennyire zabos lettem hirtelenjében.

-            Ez egy elég gyenge utánzásom volt, valld be, Ava – nevet fel, és a testem ismét olyan érdekesen reagál, ahogy az előbb tette. Mély, karcos hangja, amikor jókedvűen csendül fel, szinte zene füleimnek. Ráadásul, ahogy azokkal a húsos, dús ajkakkal kiejtette a nevemet… Ha más helyzetben lennénk, nem kételkedem benne, bármit megtennék, hogy ismét hallhassam. Senki szájából nem hallatszik ilyen mennyeien egy ilyen béna név, mint az enyém.

-            Ajj, pedig színésznőnek készültem – ciccegek, és nagyot sóhajtva megrázom a fejemet, miután a combomra csapok, látszólag feldúltan.

Bár tényleg az vagyok.

-            Oh, tényleg – nevetgél. – Arra még emlékszem.

-            Jó is – csatlakozom, és ha jól tudom, ekkor nevetek fel először, úgy igazán tiszta szívemből. – Még az esküvőnk előtt is ez volt a téma. – Azonban ahogy kiejtem ezeket a súlyos szavakat, érzem, amint a levegő szó szerint megfordul, és a beszélgetés egy teljesen más fordulatot vesz.

Harry azonban ismét nem úgy reagál, ahogyan az „elvárt” lenne.

-            Ah, Krisztusom, köszönöm, hogy te hoztad fel a témát! Kezdettől fogva erről akartam beszélni, bár gondolom te is, csak valahogy nem vettem rá magam, hogy bele is kezdjek – vallja be, és válla jól láthatóan megereszkedik, ahogy megszabadul a súlytól. Azonban én úgy érzem, mintha hirtelenjében az a súly az én vállamra nehezedne rá, s szorítaná a torkomat.

Nagyszerű – gondolom – Ava Heart, ezt ismét nagyszerűen megoldottad!

-            Viszont neked egész könnyen ment – les felém fél szemmel. – Miért?

-            Rejtett tehetségem van ahhoz, hogy hatalmas bajba sodorjam magam.

-            Miért, az igazság felfedezése akkora baj lenne? – kérdezi, némi éllel a hangjában. Szóval kicsit türelmetlen, vonom le a következtetést. Bár meg lehet érteni… Ki nem lenne az egy ilyen téma kapcsán?!

-            Elég gyakran az, igen – vágom rá, majd beszívva alsó ajkamat, megrázom a fejemet. Arcom kicsit eltorzult, és ebben a pillanatban jövök rá: Nincs menekvés. Meg kell tudnia… El kell neki árulnom, mi vezetett rá ahhoz, hogy anno otthagyjam. Nem hiheti azt, hogy meggondoltam magam, bár nyilvánvaló, erre az iménti reakciómból már régen rájöhetett: lehetetlen, hogy én bármikor is meggondoljam magam, ha róla van szó.

Talán ez teszi őt olyan átkozottul magabiztossá.

Amit én meg tagadhatatlanul imádok.
Nincs mit tenni.

-            Történt, ami történt, vissza nem csinálhatod már. A kérdés, hogy ebből mennyit tanultál? – kérdezi egyszer csak, és teljes testével felém fordul. Kutakodó íriszeit egyenesen enyémekbe fúrja, és ismét nagyon keres valamit. Én azonban nem tudok mást nézni, mint az ajkait. Majd magamhoz térve elszakítom róla a pillantásomat, és én is a szemeibe nézek.

-            Simán elmehetnél szövegírónak. Ez rímelt – dünnyögöm. Harry harsányan felnevet.

-            Ez a munkám? – Tudom, minek szánja, mégis kérdésként hangzik a válasza. Fejemet ingatva adok neki igazat.

-            A szünet alatt is gyakorolni fogod?

-            Természetesen! Valójában gondolkodom egy szólóalbumon, viszonylag sok ajánlatot is kaptam már… Ilyen például a rendező is, aki még itt, helyben megkeresett. Egy filmszereppel kapcsolatban.

-            Na, tényleg? Harry, ez fantasztikus! – hangom kicsit talán túlságosan is izgatott, és már mozdulnék is, hogy átöleljem, amikor rájövök, ezt nem igazán kellene. Viszont Styles ismét egy lépéssel előttem jár, és kitárja a karját, már amennyire egy hintaágyon lehet, és mosolyogva invitál egy ölelésbe.

Visszakozok pár pillanatig, hiszen normális ez egyáltalán? Nem szabadna… Mégis megadom magam a szörnyen erős vonzásnak, mely a mellkasából irányul, és keményen koncentrálva ölelem át a derekát, de úgy, hogy lényegében alig érek hozzá.

-            Megölelhetsz normálisan is, Bipi – kuncog a nyakamba, s félretolja a hajamat. – Nem tiltott dolog ez, ha gratulálnak valakinek!

-            De, ha olyan múltjuk van, amilyen – suttogom, bár félő, meghallotta. Ugyanis érezhetően megrázza a fejét, de attól még nem enged el. És én sem akarom őt elengedni… Legszívesebben így maradnék, örökre. A karjaiban. Az ölelésében. Önzőn, akarva. Mert az az érzésem támad, mintha ő is akarna engem, ha nem is annyira, mint én őt, de azért mégis.

Viszont tudom, nem engedhetek meg magamnak egy ilyen mély képzelgést, ezért hát halkan megköszörülöm a torkomat, hogy magamhoz térjek a kábulatból, s összegyűjtsem minden erőmet ahhoz, hogy elhúzódjak. Nagyon nem akaródzik, hiszen olyan természetesen simulok bele a karjaiba, mintha ott lenne a helyem, és azok az izmos, tetovált karok úgy kulcsolódnak törékeny testem köré, mintha védelmeznének valamitől. Kedvem lenne megölelni a világot, annyira boldognak érzem magam, mindennek ellenére is. Majdnem három percig tart. Majdnem.

Viszont a következő pillanatban bentről edénytörés zaja hallatszik, amire felkapom a fejemet. Ezzel viszont kisebb fájdalmat okozok Harrynek, aki egészen addig állát a fejem búbján nyugtatta, s így fogait összekoccantva kényszerül elengedni.

-            Oké, muszáj bemennem – tétován felállok, és leporolom a szerelésemet, mintha csak piszkos lenne. Viszont a valóságban csak az elmém a piszkos, na meg a múltam, ugye.

-            Senki sem tart fel.

-            Pedig néha kellene – nevetek fel kínomban, majd pár pillanatnyi kellemetlen toporgás után, végre valahára tényleg elsétálok. Azt teszem, amit tennem kell, és amit egyszer már meg is tettem. Otthagyom Harryt úgy, hogy még csak el sem búcsúztam.

Majdnem három hét múlva érdekes hívást kapok. Munka közben nem szokás, sőt, nem is megengedett a telefonunk használata – ugye, ha azt nem a munka miatt vesszük magunkhoz –, viszont most Louis csörget meg, amit nem tudok szó nélkül hagyni, noha nem is tudnék.

-            Szia, Louis. Mit szeretnél? – kezdem olyan diplomatikusan, ahogy csak tudom, annak érdekében, egy ilyen nyitással nem tud hova betámadni. Még nem sejtem, hogy valószínűleg nem is akar.

-            Beszélgetni valaki olyannal, aki semmivel sem jobb, mint én – válaszol, és a hangja fojtott. Felállok a hófehér Apple gépem mögül, és egy pillanat szünetet kérve Calebtől, odébb sétálok, hogy nyugodtan tudjak vele beszélgetni. Reményeim szerint.

-            Miről szeretnél „beszélgetni”? A partinak meg volt, és már egy jó ideje szünetetek van. A munkámnak vége, nem kell többet találkoznunk, Lou. Tudom, nem voltam kifejezetten a kedvenced, de most ez így egy ki…

-            Nem kell a rizsa, Avie. Én tényleg csak egy magánbeszélgetést szeretnék veled. Mikor lesz ebédidőd? – Nem tudom eldönteni, most hogyan szólt hozzám. Utasítóan és sürgetően, miszerint fogjam már be, vagy kedvesen, ahogy tulajdonképpen hallom? Hiszen a becenevem... 

Mindenesetre kell egy kis idő, amíg válaszolni tudok. Úgy tűnik, ezek az idők már csak ilyenek.

Idő kell a válaszadásra, ráadásul olyan emberek akarnak velem beszélgetni, akikről aztán tényleg nem hinné az ember!

-            Nem olyan sokára.

-            Remek! – színtisztán kivehető, hogy egy picit izgatott, viszont ezt remekül leplezi. A legjobbtól tanulta. – Akkor találkozzunk, mondjuk egy óra múlva az Ivyben.

-            Nem is mondtam, hogy ilyen időközben lesz az ebédszünetem – akadékoskodom, azonban ezt Louis már nem hallja.

Ugyanis megszakította a vonalat.

Fél óra múlva, ahogy azt megbeszéltük, az Ivy előtt állok a kocsimmal, csakhogy kissé félek bemenni. Azonban amikor a szemem sarkából meglátom, ahogy maga Louis Tomlinson, lehajtott fejjel és zsebre dugott kézzel, ujjánál feltűrt farmerdzsekiben éppen besétál a kapun, s kicsit frusztráltnak tűnik, nem kell tovább filóznom azon, tényleg be akarok-e menni.

Már a másik oldalra is átérek, és amint köszönök a pult mögött álló lánynak, s megrázom a fejem, jelezve, nem kell a segítsége –  tudom, merre kell mennem, már köszönök is Louis-nak.

Csak tudnám, mitől vagyok ilyen lelkes, amikor tulajdonképpen marhára pipának kellene rá lennem…

Mindegy is, ráfogom a kajára, hiszen egész nap nem ettem semmit, és amint rápillantok a mellettem elhaladó pincér kezében tartott hófehér, porcelán virágmintás tányérra, amin valami ínycsiklandó hússaláta terpeszkedik, megpakolva minden jóval, máris folyik a nyálam, és pontosan tudom, mit fogok enni. A hús egyszerűen túl vonzó.

-            Szia, Ava – áll fel, amikor az asztal elé érek, s a bámészkodást is befejezem. Már akkor is feltűnt, milyen aranyos ez a hely, amikor beléptem, de bentről mégis valahogy egészen más hatást kelt. Az elszórtan elhelyezkedő, hófehér, virágmintás abroszos asztalok aranyos hatást keltenek, a pincérek köténykéje és tálcája pedig tökéletesen passzol az összképhez. A falon égősor és polaroid képek kapnak helyet, s egy-két asztal között díszítésnek szánt, barna léckerítés található. 

Mondjuk, a teraszon tuti jobb lenne a hangulat, meg úgy tulajdonképpen minden is, hiszen ott csak a levegőn lennénk – teszem hozzá gondolatban –, viszont mivel Lou ismert ember, nem kockáztathatom, hogy százak tömörüljenek az asztalunkhoz egy nyomorult képért vagy aláírásért. A francnak van ahhoz kedve! Bár az elég szembetűnő, hogy a konzervatív, mégis szellős szerelésem nem feltétlen ideillő. Mondjuk a munkahelyemre sem, de lehet csak a vörös Martensem miatt.

-            Hello – kezdem egy normális köszönéssel, de direkt éreztetem, kettőnk között egy egész vastag fal áll: még. Nem is kellene ennek máshogy lennie, viszont túlságosan is vonzó a gondolat, hogy még egy régi baráttal, lényegében családtaggal visszaállíthatom a régi kapcsolatomat.

-            Ne haragudj, amiért csak így iderángattalak, de őszintén… fingom sincs, kihez fordulhatnék a témával – sóhajt egy hatalmasat, majd elém tolja a pohár vizet. – Nem igazán lehet mellényúlni a vízzel, gondoltam, ez csak jó lesz.

-            Milyen témával? – érdeklődöm, miközben a táskámat a székem hátuljára akasztom, és keresztbe teszem a lábaimat. Aztán belekortyolok a vízbe. – Kösz, egyébként.

Csak megvonja a vállát. Hát, rendben van. De mégis mitől ilyen normális és kedves... Emberi?

-            Először is, ahhoz, hogy normálisan tudjunk beszélgetni, mint két normális ember, leszögezném a szabályokat: Nem a barátod akarok lenni, Ava, mert… mert nem. Csak kell valaki, aki meghallgat. Ennyire egyszerű az egész.

Bólintok.

-            Korrekt. Mindketten maradjunk a megszokottnál. A meghallgató és a paraszt. Normális, tényleg. Semmi baj sincs ezzel – bólogatok, s újabbat kortyolok a hideg vízből.

-            És a másik: Nem kellene támadni. Mindketten kiöntjük egymásnak a lelkünket, tudva, egyikünk sem jobb a másiknál, aztán pedig, teli hassal, de mehetünk tovább, s éljük a mindennapjainkat. Rendben van ez így?

-            Mivel nincs sok választásom, Mr. Szupersztár, így a válaszom: Mm-hmm.

Most Louis bólint, s iszik bele a vizébe.

-            Viszont muszáj megkérdeznem valamit. Talán két valamit is – teszem hozzá rövid gondolkodás után. – Egy, honnan van meg a munkahelyi számom, és kettő, miért pont én vagyok az, akinek kiöntöd a lelked? Jól esik, meg értem azt a sok értelmetlen hülyeséget is, amit mondtál, de megismételném: Hülyeség, és nyilván ezer más oka van, amiért itt ülök. Hívhattad volna Harryt vagy Liamet, Niallt… Bárkit, mégis engem választottál. Pont engem, akit te mélységesen lenézel és nem túl jogosan, de utálsz, amiért a barátod úgymond hoppon maradt? – vezetem le a gondolataimat hosszasan, viszont miután látom Louis messzire révedő tekintetét, s felfedezem, ő mindenhol van, csak nem itt, belátom, feleslegesen járatom a számat. – Jó, oké – sóhajtok – Hallgatlak.

-            Apa leszek. – Kerek perec mondja ki, mindennemű kertelés nélkül, és a hangja érzelemmentes. Legalábbis ezt akarja mutatni, de egy olyannak, aki már hosszú évek óta ismeri, egy olyannak, mint én, feltűnik az arca belső oldalának rágása és az is, ahogy az ujjaival babrál. Frusztrált és stresszel. Jól is teszi…

-            Wow! Louis. Erm, ez… Nagyszerű – nyökögöm. Gőzöm sincs, hogyan kellene reagálnom, mint ahogyan arról sem, hogy ezzel a témával kapcsolatban miért engem választott lelki szemetesládának?

A családi örömök elé néző apa nem éppen az én asztalom.

-            Na és mi újság Eleanorral? Hogy viseli? – kérdezem viszonylag nyugodtan, bár több mint valószínű, hogy látni lehet rajtam a meglepettséget. És valószínűleg a zaklatottságot is, hiszen ez a téma nem nagyon fekszik nekem… a bevallás, már ilyen szinten. Nem.

Soha.

-            Épp erről van szó, Ava – sóhajt, és lehajtott fejjel megüti a homlokát az öklével, egymás után többször is, mintha csak magát sulykolná. Összevonom a szemöldökömet. Most már tényleg elveszítem a fonalat.

-            Miért, nem szeretné megtartani a babátokat? – Remek lenne… Az agyam szinte üvölt egy olyan válaszért, hogy „Hülye vagy, Ava! Eleanor nem olyan…”

-            Nem Eleanor az, aki a gyerekemet várja – mondja halkan, és az üvegpohár tetején köröz az ujjával, miközben bosszúsan ráncba szalad a homloka, s alsó ajkába harap.

Nos, az, hogy meglepődök, nem kifejezés. Mázli, hogy éppen nem iszok, máskülönben tuti, hogy megfulladnék. Ezen a ponton azonban abba kell hagynunk, mert egy pincér áll meg az asztalunk mellett, és felveszi a rendelést. Nem is vagyok benne biztos, hogy adnak-e itt ilyet, de próba szerencse alapon bedobom az adu-ászt: Csirkemell krumplival. Tökéletes. És mivel Louis nem tűnik úgy, mint aki annyira válaszolni akarna, neki is ugyanezt kérem.

Amint a srác elsétál, és körbenézve meggyőződök róla, egy fényképész vagy rajongó, esetleg kíváncsi szempár sem minket mustrál, esélyem nyílik válaszolni.

Bár tulajdonképpen, már az első gondolatom szerint inkább megcibálnám.

-            Uh. – Mégis ez minden, amit ki tudok mondani.

-            Hát igen. Uh – ingatja a fejét. – Elcsesztem, bár nem jobban, mint te – szúrja közbe, mert egyszerűen nem tudja kihagyni, hogy ne támadjon be és ne éreztesse, egyelőre még nála van a gyeplő. És ez szánalmas, viszont nem teszem szóvá.

-            Hogyan kérdezhetnék ezek után bármit is? – Tulajdonképpen magamhoz beszélek, ahogy próbálok szóhoz jutni, de Ava helyett Louis az, aki válaszol.

-            Nem érdekel, csak kérdezz, mert beszélnem kell.

-            Mmh, jó, oké – bólogatok, és hátradobom a már teljes mértékben barna színű, vagyis eredeti színű, hullámos hajamat. Miután összeszedem a gondolataimat, bele is kezdek. – Eleanor tudja, hogy megcsaltad, vagy jól titkolod?

Próbálok nem hűvösnek tűnni, viszont szívem szerint itt hagynám a fenébe. Talán csak az ebédem tart vissza, és az, hogy végtére is, basszus, érdekel, mi történt!
Ez lesz a vesztem – jegyzem meg magamban. – A kíváncsiságom.
Jobban meggondolva nem, hisz az én vesztem Harry Edward Styles.

-            Ja, tudja – ingatja a fejét, és szinte kézzel tapintható, szégyelli magát. Nos, képtelen vagyok sajnálni, viszont tökéletesen megértem a helyzetét. Maga a történet szörnyű. – Egy buli után a haverjaimmal elmentünk egy másik partyra is, csak úgy, ünnepelni. Mert ugye miért ne? Nem tudom, ismered-e őket… Oli, Dean, meg… − Valószínűleg kiveheti a tekintetemből, nem érdekelnek a barátai nevei, ezért rövidre fogja. − Igen, mhm... miután elhagytam akkor este a pubot, baromi büszke voltam magamra a kapásom miatt. Brianával jöttem ki, a srácokat ott hagytam – Nos, legalább már azt is tudjuk, hol rontott el mindent. – Ez volt majdnem négy vagy öt hete, gőzöm sincs. – Bólogatok, miszerint értem, de nem segíteném ki semmi pénzért sem.

-            Nos, tegnapelőtt megjelent Briana, egy teszttel és egy nagy hírrel: terhes. Kurva boldog voltam, elhiheted – morog, mire csak megforgatom a szememet.  – És mit ad Isten… Eleanor pont azt a pillanatot választotta arra, hogy lejöjjön az emeletről. Se a buliról nem tudott, se a csajról – összegzi, miközben a biztonság kedvéért ő is körbepillant. Furcsa is, hogy senki sem zavart még meg minket, de ezt betudom Louis jó helyválasztási képességének. Na meg annak, hogy a környezetünkben, ha ül is valaki, az sem éppen a mi korosztályunkba tartozik. 

-            Nem akarok ítélkezni, Louis, de szörnyű vagy – suttogom elhűlve. Nem csak, hogy megcsalta, és egy másik nő ágyában lelt örömre, de még le is bukott, ráadásul a bulizásnak is kampec.

-            Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű – néz rám úgy, mint aki azt akarja sugallni a tekintetével: „Kuss”. – Legalább egy közös pont van a sztorinkban, Ava. Mindkettőnél a nő lépett le.

-            Igen ám, csakhogy nálatok te megérdemelted, ez az első különbség. A második, hogy Harry nem csalt meg, nem kellett neki más, volt benne annyi tisztesség és egyenesség. – Azt már nem teszem hozzá, hogy a kapcsolatunk legelején, anno, még tizenévesen voltak félrekacsintásai, de mivel nekem is, megbeszéltük: A büdös életben nem értünk volna máshoz, max a szemünkkel. Ezt hívják szeretetnek. Vagy inkább valami furcsa Hava Steart-féle szabálynak. A legfőbbnek.

-            Ja. Ki lett hagyva a pofont.

-            Sosem ütöttem meg Harryt, és ő sem engem, természetesen, de szerintem ez nem titok. 

-            Nem – legyint le gyorsan. – Én kaptam meg a magamét. Nem is kicsit, ha már itt tartunk.

-            Ouch – húzom el a számat. – De megérdemelted. – Azért ezt nem tudom kihagyni.

-            Ebben nem is kételkedem – bólint, majd amikor a pincér egyszer csak leteszi elénk a jól megpakolt tányérunkat, a megköszönése után egy rövid ideig elhallgatunk. Aztán Louis megszólal. – Viszont gőzöm sincs arról, mi a rákot kellene tennem.

-            Hidd el, nem én vagyok az, aki a helyes lépésekről fog tanácsot adni neked – bökök felé a villával, némileg játékosan. Jót mulatva az elméleten, és belegondolva a dologba, halkan felnevetve belátja, nagyon is igazam van. Egy részem örül, a hangulat kezd megváltozni. – Viszont… Beszéltél azóta Ellel?

-            Pfft, dehogy – horkant fel. – Talán Angliába is visszament. Nem reagál a hívásaimra sem.

-            Ezen komolyan meglepődsz? – hökkenek meg egy pillanatra. – Na és mi van a másik csajszival? Briana, vagy ki…

-            Ja, igen. Brie. Na, ő azt mondta, be akar költözni hozzám, minimum a szülésig. – Nem tudok elvonatkoztatni a lenéző és bosszús hangvételtől, ahogy a lányról beszél. Ez egy kicsit mulattat, de csak mert a jobb hangulat ellenére is jót tudok derülni a nyomorán.

-            Szóval meg akarja tartani, ez biztos. – Bár ez a kérdés mélyen belemar a szívembe, mégis felteszem, még ha inkább kijelentésként is hangzik, de mindegy is, mert végül rábólint.  – Na és te?

-            Ajh, nem tudom – rázza meg a fejét egy hatalmas sóhaj kíséretében. – Én nem is akartam még apa lenni, érted? Minden egyes ismerősöm, és anya is úgy állt a témához, egyszer megkérem Eleanor kezét, és akkor aztán mehet a Tomlinson focicsapat személyreszabása.

-            Miért nem kérted még meg?! Rengeteg időd lett volna rá.

-            Mert még nem éreztem rá késznek magam. – Szar válasz, Tomlinson!

-            Öt év után?

-            Igen, öt év után – figurázza ki a hangomat. – Nálam ez máshogy megy.

-            Igen, látom. Előbb a gyerek egy ismeretlen egyéjszakás kalandtól, és utána majd valamikor a boldog végkifejlet?

-            Valahogy úgy – nevet fel, s ismét lehajtja a fejét.

-            Sajnálom, amiért így alakultak a dolgaid. Igazán. De ez akkor is a te hibád, Louis. Akkor is neked kellene helyrehoznod...

Hm. Talán nem a legjobb ember adja a  tanácsot...

Sziasztok :)

Borzasztóan sajnálom a késést, bár ez nem is igazán késés volt... Annak valami magasabb formája, azt hiszem. Szünet, mindinkább. A lényeg: Bocsánat, és főleg azért, mert nem is jelentkeztem itt semmiféle magyarázattal vagy bármilyen szöveggel, csak a csoportba írtam ki a döntésemet, ahova még mindig nyugodt szívvel csatlakozhat az, aki szeretne. 

Ami pedig a folytatást illeti. Nem tudom, a következő résszel mikor fogok tudni jelentkezni, de igyekszem a rendszerességre. Suliidőben ez nehezebb, viszont rengeteg ihletet szereztem, elgondolkodtam, terveztem és visszaolvastam, úgyhogy szerintem nem lesz itt baj. 

Az előző részhez érkező kommenteket borzasztóan köszönöm, na és mi az, hogy 24.200?! OMFG!!!!