Tizennyolc // Férfias és szexi egyszerre

Őszintén megmondva azt sem tudom, merre nézzek. Mindenfele régről ismert arcok köszönnek vissza rám, én feszengek a ruhámban, és a laptopomat szorongatva úgy érzem, idegileg totál kikészülök, ha akárcsak egy morzsa is rossz helyre esik, nem oda, ahova neki kellene. Mayna mellettem van, lévén a cégtől többen is csatlakoztak az eseményhez − természetesen nem segítés céljából, csupán a fánkokért, na meg kampányolásért. Természetesen arra van energiájuk, de ha az eltelt hetekben bármikor is segítséget mertem kérni, jószerivel elüldöztek, mondván, nem könnyítik meg az egyébként sem túl komoly munkámat. Ilyenkor igazán csapkodhatnékom támad, csak úgy, egyik pillanatról a másikra… −, és együttesen próbálunk alkotni valami olyat, amit a főszereplő és tulajdonképpen ünnepelt One Direction megérdemel. Már aki.

Teljes lelki nyugalommal nézhet bárki önteltnek és beképzeltnek, amiért úgy vélem, egész jó munkát végeztem. A meghívott vagy az alkalomra jogosult személyek látszólag jól érzik magukat, noha ez nem teljesen Caleb és az én érdemem. Liamék és a 5 Seconds of Summer bolondos tagjai kellően kitesznek ám magukért! Egytől egyig imádom a srácokat, még akkor is, ha pillanatnyilag nem ők, vagyis a 5Sos van a középpontban – hiszen rajtuk kívül meghívtak még a srácok néhány ismert embert és zenekart, akikkel az évek során jó kapcsolatot alakítottak ki –, s ez láthatóan zavarja egynéhányukat. Nem árulkodnék, de kivehető, mennyire megsértődik a pingvinként tetszelgő Hemmings, amikor egy szerinte jól elsütött viccen csak mosolyog a másik fél, majd elfordul… Pedig lehet, furcsa, de nekem például tetszenek a beteg poénjai. Olyanok, mint régen, és boldoggá tesz a tudat, hogy van még egy olyan kapcsolatom az életben, amely nem romlott meg.

Mivel igen. Luke szintúgy azon emberek közé tartozik, akik nem néznek rám rossz szemmel, sőt, ahogy a srác meglátott, eltátotta a száját, majd a levegőbe emelve megszorongatott.

Távolról követem az eseményeket, jószerivel a sarokban állva, és halványan elmosolyodom Caleb erőtlen próbálkozásán. Nagyon igyekszik beilleszkedni, legalább annyira, amennyire nekem sikerült… bár ő nyilván máshogy láthatja az eseményeket. Liam nem hajlandó elfogadni, pedig már körübelül úgy egymilliárdszor elmagyaráztam neki, az ég egyadta világon nincs semmi közöttünk a levegőn kívül! Beavattam abba az elcsattant csókba is, és ah, mi volt rá a válasza?!

-            Azokat az ajkakat már más birtokolja. Legalábbis régen még így volt. Változott azóta bármi is?

Imádom.

Egyszerűen mindig képes feldobni… a levegőbe. Mert az nagyon megy ám neki! A másik értelemben azért nem annyira rendszeres, vagy ilyesmi… Persze nem panaszkodhatok. Nincs egy olyan tette sem, amit nem imádnék, így hát egyetlen rossz szavam sem lehet őt illetően.

Nem úgy, mint Maynának. Ő ugyanis folyamatosan csak arra képes, hogy az unokatesómat savazza. Megállás nélkül. És amikor rákérdeztem, azért van-e ez, mert a barátnőjével érkezett, és netalántán féltékeny… Még én voltam a hibás! Pedig esküszöm, hogy semmilyen rossz szándék nem vezérel. Most. Mert alapjaiban véve erről sem nyilatkoznék.

A példa okáért: Amikor Harry megérkezett, szinte az elsők között, már magától a lényétől úgy éreztem, a gyomrom hirtelenjében kedvet kapott egy kis bungee-jumpinghoz, és felpattant a torkomba. Fülemben dübörgött a szívem, és úgy éreztem, ha nem tudjuk megbeszélni a történteket most, mielőtt még ténylegesen szünetre mennének, mindennemű kötelezettség és megszabott program nélkül, akkor hajat tépek. És nem feltétlenül az enyémet, ugyanis ki volt az, aki belibbent Styles mellett? Természetesen Kendall cukimuki Jenner. Pont utánuk pedig Ronnie robbant be, aki egészen véletlenül folyton-folyvást Kendallel nevetgélt, engem is csupán egy gyors, nagyon gyors ölelésre méltatva, ami pedig valljuk be, szörnyen rosszul érintett.

Talán ezért van Mayna még most is mellettem, mert érzi, mennyire feszült vagyok tulajdonképpen. Robbanni tudnék… De nem ronthatom el a hosszú munkám gyümölcsét, így hát magamban néha-néha kitörök, és olyankor aztán fusson mindenki!

Egy óvatos kopogás a vállamon, mely kizökkent a folyamatos aggódásból és feszült idegeim húzogatásából. Vállam fölött nézek hátra, s ekkor megpillantom Sophiát. Rámosolygok, és egy pillanatot kérek a barátnőmtől: feltartva mutatóujjamat jelzem, egy perc lesz, nem hagyom magára ott, ahol nem is neki kell lennie. De mivel olyan aranyszíve van ennek a lánynak, csak így válaszol:

-              Nyugodtan, Ava. Én ráérek… egyéb dolgom amúgy sincs nagyon, mint itt ácsorogni. A sütis pult meg amúgy tömve van, ahogy látom!

Hálásan rámosolygok, majd kicsit odébb sétálunk Sophiával. Még nem volt alkalmunk beszélgetni, és nem is igazán tudom, mi vezérelte arra, hogy idejöjjön hozzám és nyisson felém, mindenesetre jól esik, mert én nem biztos, hogy megtettem volna. Mármint most, hiszen természetesen minden követ megmozgatnék, hogy megismerjem az unokatestvérem párját. Ráadásul már csak a kedves, mosolygós tekintetéből is meg tudom ítélni, Liam jól választott. De ettől függetlenül még hiányolom Danielle-t. Őt rettentően szerettem.

De hát nem nekem kell választani, nem?
Az életem sem kifejezetten olyan menetben mozog, ami választani engedne.

-              Először is, gratulálok a partihoz. Remek munkát végeztél. – Erre nem tudok mit mondani, mert egy sima köszönöm olyan snassz lenne… Egózni nem szeretnék, miszerint tudom, mert félek, elkiabálnám és tönkremenne, amire perpill nincs szükségem. Így hát csak egy ártatlan, de hálás mosollyal megvonom a vállam, és áthelyezem a testsúlyomat a másik lábamra. – Hallottam, milyen nehézkesen indult, tényleg szép munka.

-              Melyik részéről hallottál? – nevetek fel, elhúzom a számat. – Amikor Louis naponta felkeresett és megváltoztatta a csodás kívánságát, persze mindezt bunkón és undok módon, vagy Niall, amikor elrángatott egy golf meccsre, és közölte, pont olyat szeretne itt is?

Sophia látványosan körbe néz, aztán látszólag értetlenül vezeti vissza rám a tekintetét.

-              Nem ezért vagy azért, de én nem látok itt golf pályát.

-              Mert nincs is. Nem vagyok hülye, az ízlésem is rendben van, és csak azért, mert Nialler a hobbijának akar élni a saját buliján, még nem engedek. Én sem hoztam a festővásznamat, ésszerű okokból – nevetek fel, és megvonom vállaimat. – És amúgy is, mindenki álma nem teljesülhet. Louis-nak lett csokiszökőkút és Starbucks-féle kávé is valahol oldalt… Liam is meglepő, de az utolsó pillanatban korrigált, amikor kijelentette, kérne egy hamutálat. Nem tudom… Lehet, ezzel túllőtt a célon. Elég teljesíthetetlen egy dolog, nem?

-              Egyértelműen – nevet fel Sophia, és nem tudom figyelmen kívül hagyni a mosolyt, szemének felcsillanását, amikor megemlítettem Payno nevét. Ráadásul még tekintetét is a párja után kapja… Önkénytelenül őt keresi, hogy megnyugodhasson, minden rendben van vele. Aztán, mikor meglátja, hogy csak Cheryl Cole-lal beszélget Louis társaságában, valahogy máris jobban érzi magát. Édesnek tartom ezt az egészen apró, valószínűleg tudat alatti reakciót. Kedvelem. Ha eddig nem is tettem volna, most már biztos vagyok benne, mi jól ki fogunk jönni. Hiszen máris van bennünk egy közös! Mindketten bolondulunk Liam Payne-ért. Hmm.

Nos, nyilván nem ugyanabból az okból…

Kellemetlen beismerni, de az utóbbi időben rájöttem, nekem tulajdonképpen hiányzik egy kapcsolat az életemből. Sosem voltam kapcsolatfüggő, tökéletesen megvoltam pasi nélkül… hiszen, kinek kell valaki, akihez igazodni kell? Tartozol valakihez, addig még rendben van, mert ez egy nagyszerű érzés az életben, közel a legjobb, de ha te éppen otthonülős kedvedben vagy, a párod meg menőkésben, akkor mi van? Vagy, ha te a kínait szereted, ő meg a thai kaját, szóval akkor dönteni kell, hova üljetek be, nem? Az egyik vagy éhes lesz, vagy hányni fog, amiért nem ő nyert, s nem azt eheti vacsira, amit ő akart, s bár a szeretete elhalványítja egy picit a csalódottságot, később visszatér. A harmónia később alakul csak ki, van, akinél évek is kellenek hozzá. Valami ilyesmi lehet egy kezdő kapcsolat, már szerintem. Ilyenben még nem volt részem… Mivel hogy nincs is olyan sok tapasztalatom. Egész életemben két kapcsolatom volt, egyik sem végződött túl jól… De egy dolgot elmondhatok magamról: Mindig jól választottam, és ki tudja, kinek köszönhetem, de a harmóniával sem volt túl sok gondom.

Talán csak Harry előtt.

És utálom, amiért mindig mindent hozzá viszonyítok. Nem szabadna olyannak léteznie, hogy Harry előtt – és után, mert ez egyszerűen szörnyű! Alapban már ott téves a dolog, hogy „után”. Mert ennek a kifejezésnek nincsen semmi valóságalapja. Az ember „Harry után” mondhatni semmi.

És nem. Nem bagatellizálom túl a dolgot. Ezek csak a tények.

De amióta felfogtam, talán lenne esélyem változtatni a dolgok állásán, a gondolatok is egészen megváltoztak a fejemben. Hiszen egy dolog realizálni, elveszítettél valamit, és egy egészen másik, hogy visszaszerezheted, ha nagyon akarod, nem? Legalábbis Caleb múltkor ezzel próbált megnyugtatni, miközben a meghívókat csináltuk. És én nagyon nagyra értékeltem ezt a gesztust. Hiszen ő is pasi, én nem vagyok hülye, és tudom: a változás nem azért jött létre, már önmagát tekintve, mert elégedetlen volt és rájött, bunkó gennyláda, aki ha így folytatja, az apja nyomdokaiba fog lépni, hanem a folytonos visszautasítás okául. Hiszen kétnaponta megkérdezi, nem lenne-e kedvem elmenni vele valahova. És én szüntelenül nemet mondok. Ez ocsmány lesz, de miért tenném az ellenkezőjét? Csak azért nem megyek bele egy kapcsolatba, hogy elmondhassam, van valakim! Nem leszek 2016-os cédalány, aki arra hajt, hogy megváltoztathassa a Facebook-státuszát „szingli”-ről vagy „rántott hús”-ról „kapcsolatban”-ra! Odáig azért még nem süllyedtem le, és igen… Caleb nem is az a fajta srác, aki mellett úgy érzem, érvényesülni tudnék. Harry óta egyetlen olyan fiút találtam, aki mellett ez a gondolat nem volt olyan elviselhetetlen, de ő is csak annyit tett az ügy érdekében, hogy suttyomban kitette a közös képünket az Instagramomra, majd rá két héttel kommentelt is hozzá. Na és mit? Egy szívecskét.

Úgyhogy elmehet ő is a fenébe! Mármint Skye. Nincs nekem szükségem ilyen töketlenkedésre és fejetlenségre! Nekem egy belevaló fiú kell, aki tudja, mit akar. Ilyet ebayről lehet rendelni, vagy mi? Érett kapcsolatra vágyom, és tudom, ezt egyik srác mellett sem nyerhetem el. Csakis egy valaki jut eszembe jelenleg is, akit megtiszteltetés lenne ezen a címen tudni: Harry, aki ahelyett, hogy kávét, energaitalt vagy alkoholt vedelne, megmarad a kellemes tea mellett. Azt már nem is mondom, kinek a magánakciója miatt lett kirakva az asztalra a kedvenc zöld teája…

-              Egyébként ne haragudj a kérdésért… De miért nem vagy Harry mellett?

-              Már miért lennék? – kérdezem kicsit sokkosan a hirtelen kérdésre, s úgy kapom felé a fejemet, mintha arcon csaptak volna. Hosszú gondolatmenetemből egy pillanat alatt leszek kirángatva és visszahozva a valóságba, ami annyira nem tetszik, tekintve, hogy egyből meghallom Kendall és Harry együttes nevetését, ezért a kedvem is a béka feneke alá süllyed, akárcsak Luke önbecsülése, miután újabb ember hajtja el.

Szegény srác.

-              Mert pár perce arról kérdezgette Liamet, merre vagy – néz rám úgy, mintha ez teljesen magától értetendő lenne, és homloka ráncba szalad. Szemöldököm a hajammal egy vonalba szökik, levegőm elakad, és amikor az éppen aktuális zenekar számot vált, én úgy érzem, ha most azonnal nem jutok levegőhöz, lehetőleg friss levegőhöz, akkor megfulladok. És megmondjam, mi ebben a legviccesebb? Hogy nyílt terepen voltunk. Úgyhogy ezt benéztem. Megszívtam, mint a torkos borz. Vagy kacsa a taknyot. Kinek hogy tetszik.

-              Miért kérdezett Harry ilyet? Miért érdekli, merre vagyok?

-              Nyilván nem a bulit akarja cikizni – nevet fel, és kedvesen végigsimít a karomon, miközben én diszkréten belefulladok a saját nyálamba. De Sophia a megmentésemre siet, és a kezembe nyom egy borospoharat. Mielőtt még beleinnék, észreveszem, a borospohár értelemszerűen bort tartalmaz, ami nekem ma szigorúan tilos, érthető okokból. Nem különben, mint máskor, hiszen jól tudjuk: a legutóbbi iszogatós, bulizós alkalmam sem sült el valami jól. És ah, nem kell nekem abból még egy! – Nyugodtan idd meg, ennyi még senkinek sem ártott meg.

-              Láttál te már engem inni? Kétlem. Jó, nem nagyzolok… Liam mesélhetne, azért bírom… De na. Igen. Érted.

-              Értem – nevet fel csilingelően a cseppet sem érthető makogásomra. Ez a lány folyton nevet? Tényleg meg tudom érteni, miért imád a közelében lenni olyannyira az unokatestvérem, hogy a következő pillanatban megjelenik mellettünk, és átkarolja mindkettőnk vállát! Bár egészen más módon, mivel a következő pillanatban balja lecsúszik Sophia derekára, én pedig óvatosan a boromba kortyolok, majd elismerően hümmögök válaszul. Ismét bebizonyítottam, milyen profi vagyok. Italválasztásban verhetetlen vagy, Heart! – veregetem meg képzeletben a tulajdon vállamat.

-              Itt van a két kedvenc nőm! – mosolyog felváltva ránk Liam, miután gyors, diszkrét csókot nyom Sophia ajkaira. Aztán felém fordul. – Ava. Van egy rossz és egy jó hírem. Melyikkel kezdjem?

-              A rosszal. Utána mindig felüdülés a jobbat meghallani.

-              Ebben nem vagyok olyan biztos, de hát te tudod – hagyja rám, majd elenged minket, és párja mellé állva átkarolja a derekát, miközben felteszi a nagy kérdését.

-              Mit tudsz egy bizonyos Skye Hendersonról?

-              Insagram-srác, Ronnie által vezényelt hódítási kísérletem egyetlen alanya. Miért?

-              Itt van, valahol Harryék közelében. Tökmindegy! Második. Felkészültél?

-              Erősen kétlem, de ettől még csapj csak bele a tehénlepénybe!

-              Bruh, már miért tenném? – szörnyed el hirtelen, arca fájdalmas grimaszba torzul.

-              Baby, szerintem ne térjünk el a tárgytól – szól közbe Sophia, miközben összekulcsolja ujjaikat. Nem tudom figyelmen kívül hagyni: baby? Idétlen vigyoromból valószínűleg elég hamar leesik Liamnek, tetszik a megszólítás. Ezt csak onnan gondolom, hogy a következő pillanatban érkezik is a gyors reakció:

-              Meg ne próbáld lecsapni ezt a labdát, Heart! Lehet, a jó hír jobban lesújt, mint hiszed, és akkor aztán bumm neked, Bipi!

-              Mondd már, az istenit neki – sürgetem türelmetlenül, bár egy pillanat erejéig elbizonytalanodom. Tényleg annyira biztos vagyok én a dolgomban? Hiszen a bor elfogyott a poharamból, és bár kicsit szabadabbnak érzem magam, mégis olyan érzésem támad, mintha valaki tekintete konkrétan lyukat égetne a tarkómba. És nem merek belegondolni, kié lehet az. Csak remélni tudom, hogy nem egy csodálatos smaragdzöld. Kérlek… így is épp elég csapás volt azokat a szavakat hallani Sophiától, amiket!

-              Szóval – nyújtja el az „ó” betűt hosszasan, idegtépően, de csak és kizárólag azért, hogy az idegeimet húzza. Tökélyre fejlesztette már ezt az egészet, de nem tudok haragudni rá miatta: Imádom, amiért ilyen játékos. Tényleg olyan közel áll ez az idióta a szívemhez, mintha a kiskutyám lenne! Aki mellesleg otthon van. És őt is mocskosul imádom. De ki ne szeretne egy alig négy hónapos kutyakölyköt, aki ráadásul a „volt” kutyájának a tökéletes mása?! – Egy bizonyos H. S. azt üzeni, beszélni akar veled, mert kurvára elege van abból, hogy mindketten csak szájtátva nézitek egymást. Lépni akar, ha már benned nincs annyi, hogy te megtedd ezt a lépést – darálja le egy szuszra, közben szenvtelen arckifejezéssel, mint akit nem érdekel. Ez csak akkor változik meg, amikor én a falnak támaszkodok, mert megroggyan a lábam. Akkor már határozottan aggódóan néz rám. Köszike, Payne! Nem történt semmi, csak egy kisebb szívroham…

-              Tényleg beszélni akar velem?

-              Sophia is ezt mondta, nem?

-              De, köztünk is szóba került – nyögök fel fájdalmasan, és hátrapillantok a vállam fölött. Szemöldökömet összevonva nézem Harryt, akire pont rálátok. Egy kisebb körben beszélget, és anyukám… mocskosul jól néz ki, olyan bugyiszaggatóan mosolyog maga elé, ami bármikor képes lenne gerincre vágni. És amikor megérzi, hogy valaki nézi… mintha nem is lenne kérdés az illető kiléte, felém kapja a fejét, és ajkaira kis, szinte láthatatlan mosoly kúszik. Aztán int egyet. És én idegesen felnevetek. Olyan ez az egész helyzet, mintha most találkoznánk először, valami elcsépelt nyálas filmben lennénk, és én egy idióta, buta gimnazista liba lennék, aki meglátja a menő fiút, és ezt követően diszkréten beleájul a zoknijába.

-              Csípj meg, Liam. Ugye ez az előbb tényleg egy mosoly volt, és nem csak beképzeltem?! – Egyszerűen lehetetlennek tartom, hogy mindazok után, ami történt, a jelenlegiek tényleg nem a képzeletem szüleményei.

-              Nem képzelted be, Ava – válaszol Sophia Liam helyett, aki csak mosolyogva áll a barátnője mellett, és valami megmagyarázhatatlan van a tekintetében, amit nem tudok megfejteni, de nem is akarok, mert jelen pillanatban testem minden egyes sejtjét csupán egyetlen gondolat foglalja le: Harry Styles tényleg rám mosolygott, mielőtt még beszélgetni kezdünk?!

-              Jaj, Ava! Menj oda hozzá. Hidd el. Nem harap – bíztat Liam, majd a fülemhez hajol. – Mindig.

Felhördülök a nyilvánvaló perverz utalástól, majd nyögök egyet, amikor az unokatestvérem lök egyet rajtam, és én majdnem elhasalok a magassarkú cipőmben, amit már akkor tudtam, hogy rossz választás volt, amikor felvettem. Csakhogy tisztában voltam vele, nem jelenhetek meg, én, maga az esemény szervezője az imádott laza melegítőmben és pulcsimban mamusszal! Azt hiszem, abban a pillanatban fuccsolna be a karrierem, arra meg igazán nincs szükségem, mivel elég jól fizet, tulajdonképpen imádom is csinálni, és ah, akar a fene megint tovább állni!

A poharamat egy oldalt elhelyezkedő fehér terítős asztalra teszem, és hosszasan, szaggatottan kifújom a levegőt. Amikor pilláimat felnyitom, tekintetemmel csak Harryét keresem. És nem is kell rá olyan sokat várnom, ugyanis a következő, amit látok az az, hogy Styles elnézést kér Michaeltől és Christopher Nolantől, egy szőke, nyúlánk alkatú rendezőtől, majd felém indul.

Itt lenne az ideje elfutni – gondolom, ám ezúttal nem hallgatok az agyamra. Sokkal inkább a szívemre. Hiszen az első sosem ad jó tanácsokat! Eddig legalábbis még nem bizonyította be, hogy megérné bíznom benne, akármennyire is akarok. Hiszen a racionalitás nagy úr. Az ember krízishelyzetben csak az agyára számíthat, mert olyankor megesik, a szíve túlcsordul, és kihagy pár ütemet. Nálam legalábbis.

Most mégsem így történik. Az agyam az, ami leblokkol, és a szívem, mely dönt. Hiszen arra készülök, hogy feltehetőleg barátiasan elbeszélgessek életem szerelmével, akit anno, három éve otthagytam az oltárnál.

-              Szerinted tudunk itt valahol beszélgetni? – ér elém, és fejét kicsit oldalt döntve néz rám. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy miközben felém sétált, kissé feltűnően végigvezette tekintetét rajtam, de azzal biztatom magam, biztos idétlenül áll ez a hülye fekete overáll a csíkos, feltűrt ujjú ingemmel.

Nem bízom a hangomban, ezért hát csak bólintok, jó sokat és piciket egymás után. Harry hangtalanul felnevet, nagy kezeit a zsebeibe csúsztatja, majd lehajtott fejjel várja, amíg válaszra bírom magamat. Meglepődök, hogy még emlékszik erre a szokásunkra. Régen is mindig ezt csinálta, mikor esetenként lefagytam. Várt.

A vártnál hamarabb összeszedem magam, és megvonom a vállam, miközben válaszolok:

-              Persze. Szerintem annyira csak nem lehet rám szükség… Tűz csak nem lesz! – Próbálom elviccelni a dolgot, még ha elég gyengécskén is. Ám miután meghallom Harry ismét halk kacaját, arcomról némileg eltűnik a feszült mimika, és egy halvány, szinte észrevehetetlen mosoly költözik a helyére, de hangom remegése elárulja, közel sem vagyok jól. Főleg, amikor Harry bólint, majd jobbra biccent a fejével, a hátsókert felé. Lassú lépésekkel indulok meg, és kissé kényelmetlenül érint, mennyire távol állunk egymástól. Több lépés van köztünk, ami alapban nem lenne olyan nagy dolog, lévén jószerivel idegenek vagyunk egymásnak, engem mégis megráz. A házba beérve leteszem a laptopomat az első komód tetejére, bízva a meghívottakban, a beszélgetésünk végére is ott lesz még.

A modern felépítésű nappalin keresztülmenve a vezetésemmel eljutunk a nagy, elhúzható üvegajtón. Harry előre enged, amit egy félszeg mosollyal köszönök meg, mire ő csak megvonja a vállát, s utánam jön.

Több gondolat is cikázik a fejemben. Mi történhet most kint? Kendall mit szólhat ahhoz, hogy a pasija lelépett mellőle? Ráadásul velem? És Mayna? Bírja nélkülem? Vagy Caleb? És Brandon? Ő ki lesz borulva, ha valahogy a fülébe jut, eltűntem? Na és Liam? Sophiával karonöltve vajon drukkolnak nekünk, hogy felnőttek módjára tudjunk beszélgetni, vagy valahol megbújva éppen hallgatóznak?

Na és Harry? Ő nem izgul? Tekintetéből ki tudom venni, de, nagyon is izgul, ráadásul pillantását össze-vissza kapkodja, valamit keresve, amin megállapodhat. De nem talál semmit, mivel a cserepek, kerti törpék és a kerítésen lévő égősorok valahogy nem tetszenek neki, nem is értem, miért, szóval végül egyenesen barna szemeimbe néz, bár még mindig váltogatva, hol egyikbe, hogy a másikba, mivel egyszerre a kettőbe nem képes nézni.

Tenyerét élére vasalt nadrágjába keni, majd megszólal:

-              Hogyhogy itt nincs senki?

-              Ez a hátsó kert, Hazz. Az emberek lusták keresgélni egy kis szabad hely után, ami ugyanúgy fel van készítve és szerelve mindennel, inkább nyomorognak, mert az úgy kényelmesebb.

Csak akkor esik le, hogy hívtam az imént, amikor csodálatos szemei elkerekednek, majd beszívva alsó ajkát, megrázza a fejét. Égnek a füleim, és érzem, arcomon szépen lassan kinyílnak a tűzrózsák, melyek elárulják, mennyire nem vagyok ura a helyzetnek.

Pedig esküszöm, azt hittem, hogy az leszek.

Csönd telepedik ránk az elkövetkezendő percekben, mert egyikünk sem tudja, hogyan kezdjen neki a dolognak. De ez a csend nem üres, mert tele van válaszokkal.

Végül Harry az, aki megoldást talál, amikor a vállamat megérintve egy hintaágy felé irányít, és fogalma sem lehet róla, hogy abban a pillanatban, amikor bőre az enyémmel érintkezett, milliónyi emlék kelt útjára az agyamban, és mintha áramot vezettek volna a testembe, úgy ugrok meg. Aztán nem győzök pironkodni, mikor Styles kutakodó pillantása feltérképezi az arcomat, majd mély hangján, dörmögősen felnevet, amitől esküszöm, a testem összes részén feláll a szőr. Még ott is, ahol nem is tudtam, hogy van. Ha a hajam vigyázzba tudná vágni magát, száz százalékig biztos vagyok benne, erre a hangra megtenné!

Helyet foglalunk a pasztell párnákon, és Harry félig felém fordul. Ismerem annyira, hogy tudjam, nem szeret sokáig kertelni, nem is tud, nem is az erőssége. Imádtam is ezért mindig, mert folyton a lényegre tért: Férfias és szexi volt, amikor felvezetés nélkül rákérdezett valamire, látszólag nem félve a választól.

Most azonban mégis úgy néz rám, mintha így lenne, attól függetlenül, hogy maga a fiú változatlanul szexi és férfias egyszerre. A gének…

Egyszerűen már megfogalmazni sem tudom, mi zajlik le bennem.

-              Milyen volt az eltelt majd’ három év nélkülem?

Felnyikkanok. Mindenre számítottam, csak egy ilyen konkrét kérdésre nem. Ráadásul a hangjában annyi minden lakozik… Fájdalom, üresség, de őszinte érdeklődés és erősség. Lenyűgöz, milyen sokoldalú. Viszont mosolyog. Határozottan mosolyog, miközben engem néz, és feltérképez a szemével. Azokkal az imádott gödröcskéivel pár pillanatra elnémít, de aztán megemberelem magam.

-              Hosszú – adom a rövid, de ugyanakkor tartalmas választ. Harry felnevet. Örülök neki, hogy még ebben a kínos helyzetben is tud nevetni, mert nekem még feszültségből felindulva sem megy. Pattanásig feszülnek az idegeim, nem bírok ellazulni, és úgy ülök a hintaágyban, olyan egyenes háttal, mintha minimum vasalódeszkát nyeltem volna.
De nem tettem. – Sok minden történt. Negatív és pozitív egyaránt… és veled? Gondolom, nem lehet sok különbség a kettőnk története között.

-              Sosem volt. Mindig egy volt a történetünk, a kezdetektől fogva. Viszont Bipi…

-              Hm? – szakítom félbe, mert ahogy meghallom a becenevemet kicsúszni azokból a tökéletesen húsos, rózsaszín ajkakból, jószerivel eszemet vesztem. És még csak az sem érdekel, hogy nem válaszolt az eredeti kérdésre. Mert amit és ahogy mondta, az sokkal kielégítőbb volt annál, hogy „jó volt”.

-              Örülök, hogy boldog vagy. Én iszonyúan érzem magam, de örülök, hogy te boldog vagy.

Nos, tévedtem. Mégis jobban örültem volna egy „jó volt”-nak. 

Hiii,

Nos, először is: Szégyellem magam, amiért ilyen sok kihagyás után képes vagyok idetolni a csinos kis pofikámat. Tényleg. Elég sok minden történt, nem is szeretnék nagyon belemenni, mert nem kifejezetten ide tartozik... A lényeg, hogy most itt vagyok, és igyekeztem olyan jó részt írni, olyan tartalommal, olyan gonosz befejezéssel, ahogy az csak tőlem telt! Szerintetek sikerült elérnem a célomat? Írjátok meg, kérlek, mert mindig olyan elképesztő öröm tölt el, miközben a reakcióitokat olvasom, hogy az valami fergeteges!

És a második: ÚRISTEN, HUSZONEGYEZER+ MEGTEKINTÉS VAN A BLOGON. Úristen!!! Nem is találok szavakat, amivel megköszönhetném, hogy ennyiszer felnéztetek már ide, hozzám, és megtiszteltétek Avát és Harryt pár perccel. Vagy többel. Haha. 

A feliratkozók számáról már nem is beszélve! A cserékre is sort kerítek nemsokára, válaszolok mindenkinek, ígérem! 

Szeretetroham <333

Szép hetet mindenkinek!

Maciölelés,

RS