Negyvenkettő // Miattad vagyok az, aki

Ahogy belépek a templomba, nagyon sokféle érzés kerít hatalmába. A szívem a torkomban dobog, alsó ajkamat rágcsálva vezetem végig tekintetemet a padsorokon. Mielőtt még az oltárra pillantanék, érzem, ahogy az összes vér kiáramlik a lábaimból, s gyorsan a legközelebbi padra rogyok. A könyöklőre támaszkodom, és pár másodperc erejéig arcomat tenyerembe temetve igyekszem összeszedni magam. Ez jó. Ez kell nekem. Le kell zárni a múltat, s a legjobb helyen vagyunk, hogy azt megtehessük. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben a térdemre támaszkodva kísérelem meg a felállást, majd utamat folytatva, jobbra fordulva ismét nézelődni kezdek. Tekintetem a mennyezetre vándorol és ismét konstatálom, milyen csodálatos és egyszerűen lélegzetelállító az a freskó, ami már a templom felhúzása óta szinte tökéletes állapotban van. Újfent lenyűgöz az a kitartás és tehetség, ami nekem sosem volt és soha nem is lesz. Élénk színek között angyalok játszanak a mennyezeten, aprólékosan kidolgozott kis kerubok mosolyognak le rám. A rózsaablakon keresztül halovány fény kúszik be a helyiségbe, és díszes fényszőnyeget fest a padlóra. Csak állok és nézem, mert nincs merszem szembenézni a férfivel, akivel idejöttem, pedig tudom, hogy az lenne a lényeg. Csak egy kis időt kérek még – esedezem gondolatban bárkihez, aki fentről tekint le rám. Valamelyik kerub csak megsegít…

Mivel nem tudom, mihez kezdjek a kezeimmel – olyan bénácskának érzem, ahogy csak lógnak a törzsem mellett –, mindkét karomat magam köré fonom. Érzem magamon Harry vizslató tekintetét, de szánt szándékkal nem fordulok meg. Pontosan tudom, hol áll, hogy honnan figyel és bármennyi idő is telt el, bármennyire is megerősödtem, mégsem érzem azt, hogy készen állnék őt az oltár előtt állva látni. Sokkal dögösebb, mint egykor, és ugyanazzal az aggódó tekintettel követi minden tétova mozdulatomat. Na, nem. Már nem az az Ava vagyok, mint akár egy fél évvel ezelőtt. Nem okozok magamnak szánt szándékkal fájdalmat. Ez is a továbblépés egyik fokozata, ugye?

Lassú léptekkel körbejárom a templomot. Egy lélek sem tartózkodik itt, aminek kifejezetten örülök. Ezerrel dobog a szívem, amikor újra a fa padsorok közé érek, és kénytelen-kelletlen, de szembe találom magam a sráccal, akinek tekintete egyszerűen nem engedi az enyémet. Bozontos szemöldökei között aggódó ránc formálódik ki, karjait maga előtt lógatva összekulcsolja ujjait és látom, szája belsejét rágcsálja. Vajon ő is annyira vívódik, mint én? Vajon őt is annyira magával ragadja az a sok emlék és érzés, mint engem? Nem hiszem. Ő nemsokára összeköti életét egy másik nővel, aki sokkal jobban megérdemli a szeretetét, mint én valaha is.

Ott állunk egymással szemben. Ő az oltárnak háttal, közvetlen a három lépcsőfok előtt, én pedig a padsorok között, legalább tíz méterre tőle. Csendesek vagyunk, valószínű mindketten a megfelelő szavakat keressük. Egyenesen egymás szemébe nézünk, egyikünk sem tűnik úgy, mint aki el akarna fordulni. Halovány félmosoly kúszik ajkaimra, olyan abszurd ez a helyzet. Sosem hittem volna, hogy még egyszer az életben itt találom magam, de hála neki, mégis így lett.

Nem tudom, meddig állhattunk így, ebben a békés csendben, de végül Harry az, aki megtöri a csendet.

- Tudod… Régen voltam ennyire békés. – Hangja nem több, mint suttogás. – Tisztában vagyok vele, milyen hülyén hangzik, Ava, de… Olyan, mintha… Mintha hazatértem volna.

Szavai nem érnek meglepetésként, ugyanis én is így érzem.

- Egyre furcsább bármi is az, ami köztünk van, Harry. – Úgy döntök, nem kertelek. Itt kezdődött életem legszomorúbb korszaka, hát érjen véget úgy, hogy mindent letisztázunk. – Itt állsz velem szemben, a szívem szinte a kabátom ujjára van varrva. Úgy olvasol a szememből, mint soha senki. Alig találom a szavakat, pedig semmi mást nem szeretnék jobban, mint hogy most mindent megbeszéljünk.

Harry egy szó nélkül bólint, s hatalmasat nyel. Jobb kezével a tarkójához nyúl, a mennyezetre emeli tekintetét, és hang nélkül elneveti magát.

- Ava, én azt hiszem örökre szeretni foglak. Ez nem olyan, ami valaha elmúlik, és nem is szeretném, ha megtörténne. Őszinte leszek veled, mert bízom benned annyira, hogy megosszam az érzéseimet.

Kíváncsian várom, ugyanakkor aggódva is, mégis mit mondhat. Azt már most tudom, hogy nem lesz könnyű megemészteni, de hát ezért vagyunk itt, nem igaz?

- Ami közöttünk volt, egészen leírhatatlan. Sosem voltam olyan önfeledt és boldog, olyan vakon szerelmes, mint amikor együtt voltunk. Valahol együtt nőttünk fel, együtt növesztettünk páncélozott szíveket, amiről jól tudtuk, hogy még szükségünk lesz a jövőben. Sosem gondoltam volna, hogy pont egymás ellen lesz rá a legnagyobb szükségünk. Kész voltam golyó elé ugrani érted, de sosem hittem, hogy pont te tartanád a pisztolyt. Kérlek, ezt ne vedd támadásnak, mert egyáltalán nem annak szántam, Avie…

- Tudom – suttogom, torkomat a sírás szorongatja.

- Nem hittem, hogy ez valaha elmúlik. Ez a mindent felülmúló szerelem. Nagyon giccsesen hangzik, ilyen csak a filmekben van! Legalábbis ezt mondják az okosak és a szkeptikusak, én azonban végtelenül romantikus vagyok, Ava Heart és jól tudod, hogy a szavaimmal keresem a kenyerem. Sosem féltem attól, ha esetleg túl nyálasan hangzik az, amit mondani szeretnék, pláne nem veled, mert nem éreztem úgy, hogy ítélkeznél fölöttem. Te nem… A való élet nem olyan kegyes az emberekhez, hogy megtapasztalják, milyen az, amikor valaki tisztán érzi, hogy egy másik emberhez tartozik, minden hibája és ballépése ellenére is. Ezek szerint én egy kurva fanfictionben élek, Ava. Mert így van. Nem hiszem, hogy valaha jobban fogok szeretni egy nőt, mint ahogy téged szerettelek. A picsába is, mint ahogy téged szeretlek. Nem félek kimondani, mert már nincs jelentősége. Akármennyire is keserves, és akármennyire is tudom, egyszerűen tudom, hogy te is így érzel, ezt el kellett mondanom.

Mély csönd telepszik a templomra. Nem találok szavakat. A könnyek csendben versenyeznek egymással az arcomon, egy suta mozdulattal letörlöm őket, és arcomat tenyereimbe temetem. Tudtam. Tudtam, hogy ez lesz, de azt hittem, felkészültem szavai súlyára. Nos, ezek szerint nem.

A tudat, hogy ez tényleg a búcsú, és hogy ilyen őszintén elmondta az érzéseit, zokogással rázza meg vállaimat. Akármennyire is fáj ránézni, mert emlékeztet mindenre, amit elvesztetettem, nem hittem volna, hogy ilyen fájdalmas lesz a búcsú. Tudom, hogy ez nem végleges búcsú, hiszen látni fogjuk még egymást. Elkerülhetetlen, és nem is akarom, hogy véglegesen kilépjen az életemből. Harry Styles egy olyan állandó, amiről tudom, hogy életem végéig szükségem lesz rá, bármilyen szomorúan is hangozzék.

Két kezet érzek a vállaimon. Haz gyengéden lefejti kezeimet arcomról, és a dereka köré kulcsolja őket. Szorosan a mellkasához húz, a hátánál lévő ruhaanyagba kapaszkodom.

- Szeretlek, Styles. Szeretném, ha tudnád, mint ahogy azt is, hogy miattad vagyok az, aki. Fogtad a szívemet, megjavítottad és jobbá tetted. Én magam törtem össze. Nem darabokra mert azt még össze lehet ragasztani, ha elég nagyok. Én képes voltam szilánkosra zúzni azt, amire te évekig úgy vigyáztál, mintha csak a tied lett volna. – Hangom nem több, mint suttogás, a kabátja anyagába mormolom mindazt, amit még utoljára el szeretnék neki mondani. Távolról hallom a mostanra már megszokott monoton pittyegést, ami abban a pillanatban, hogy állát a fejem búbjára támasztja, mintha felerősödne. Érzem, ahogy hatalmas levegőt vesz, s karjait még szorosabban körém kulcsolja. Mintha ő sem akarna elengedni.  – Amikor hoztam egy nehéz döntést, és akármilyen nehéz is beismerni vagy elhinni, de minden egyes tekinteteddel vagy szavaddal elérted azt, hogy bár iszonyúan fájt a folyamat, de csak összeragasztottad az icipici, parányira törött darabkákat is. Harry, én miattad vagyok az, a…

Mondandómat azonban nem tudom befejezni, ugyanis Harry az állam alá nyúlva száját az enyémre illeszti.

Másnap Aggy kávéval ébreszt. Cady még mellettem alszik, úgyhogy csendesen kimászom az ágyból és hagyom, hogy a falhoz fordulva, halkan hortyogva aludja az igazak álmát. Még három óránk van, amíg Liam ideér a kocsival, szóval úgy döntök, hagyom pihenni. Egy hálás mosollyal köszönöm meg az ébresztőt, amit még tegnap este beszéltünk meg, és kezeim közé fogom a forró csészét, benne a gőzölgő csodaszerrel, amire ma mindennél jobban szükségem van.

Olyan érzés, mintha oda-vissza keresztülhajtott volna a fejemen egy úthenger, aztán még jól nyakon is csapott volna a sofőr, amiért áthajtott rajtam, pedig egy korty alkoholt sem ittam, és időben ágyba is kerültem. A templomból való visszatérésünk után olyan irdalatlan fáradtság kerített hatalmába, hogy korábban lefeküdtem aludni, mint a majd hetvenéves nagyanyám.

Aggy, mielőtt még kilépne a szobából, gyorsan a pulcsija zsebéhez kap, mint aki majd’ elfelejtett valamit. Mindentudó mosollyal nyújtja felém a félbehajtott papírlapot, amit kissé zavarodottan veszek el. Még mindig mosolyogva húzza be maga után az ajtót, én pedig a kisasztal melletti karosszékre rogyok, felhúzom a lábaimat, és összehúzott szemöldökkel hajtom szét a papírt, hogy aztán még zavarodottabban tegyem le az asztallapra, és emeljem a számhoz a bögrét.

„Emlékszel a cetlikre, amiket anno kaptál? Ha tudni szeretnéd, kitől voltak – és feltételezem így van –, hát íme a válasz: Tommo hagyta ott őket, miután megkértem rá. A mai nap után úgy voltam vele, játsszunk nyílt lapokkal, így nem akartam tovább titkolózni. Gáz, ciki és kurvára gyermeki dolog, ezt elismerem, de azt akartam, hogy eszedbe jussak, rám gondolj és így talán egyszer újra lehessen esélyünk. Ma már tudom, ez nem így működik, nem lehet ilyen egyszerű. Köszönöm a mai napot, Avie. ne is tudd meg, milyen sokat jelentett. Még látjuk egymást! Szeretettel, H xx”

Hát persze, hogy nem SMS-t ír – gondolom, és tekintetemet a plafonnak emelem. Styles néha olyan régimódi, hogy az már fáj. Úgy döntök, egyelőre hagyom a fecni-témát. Túl korán van még ahhoz, hogy átgondoljam, hányszor és milyen tartalmú üzeneteket kaptam, amikről ezek szerint egyértelműen megfeledkeztem.

A bögrét az ölemben nyugtatom, és magam elé meredve merülök a gondolataimba. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy jobbomat ajkamhoz emelem, és szinte érzem, amint Harry ajka az enyémhez ér, s búcsúcsókot lehel rá. Úgy döntök, nem érzem magam rosszul, amiért Kendall tudta nélkül megcsókoltam, hiszen ő kezdeményezte. Az már egy másik dolog, hogy én meg folytattam…

A kávém végeztével a bőröndömhöz megyek, és a megfelelő ruhadarabok kiválogatása után a fürdőszoba felé veszem az irányt. Egy gyors zuhany után hajamat lófarokba kötöm, és egy alapos arc és fogmosás után magamra rángatom az egyszerű, kékszínű és térdénél szakadt farmert, valamint egy fekete trikót. Lábfejemet zokniba bújtatom, fejemre sapkát húzok, mert hajat szárítani lusta vagyok, és kiülök a verandára. A csípős reggel hideg nem a legkellemesebb, azonban furcsa módon jól esik. Fejemet a karosszék mögött húzódó falnak döntöm, és hagyom, hogy elárasszanak a gondolatok. Egyiknél sem ragadok le egy percnél tovább, csupán élvezem, hogy végre megengedem magamnak, hogy érezzek és gondolkodjak, bármiféle rossz érzés nélkül. Teljes csend van, még a mostanra már megszokott sípoló, kattogó hang sem zavarja meg ezt a reggeli békességet.

Távolról közeledő autó zúgását hallom. Hunyorogva a zajforrás irányába fordulok, s meglátom Caleb terepjáróját. Az úttest másik oldalán húzódik félre, s látom, hogy hasonló módon engem figyel.

- Mi a f… - harapom el a kérdést, és felpattanok a helyemről. A kiskerten átvágva a kapuhoz rongyolok, kicsapom a kertkaput, és pont abban a pillanatban érek a járdához, amikor Caleb kiszáll a járműből. Ugyanakkora boldogságot látok a szemében tükröződni, mint amit a lelkemben is érzek. Kitárja erős karjait, én pedig vigyorogva eredek futásnak. Kacagva ugrok az ölébe, s fonom lábaimat a dereka köré, majd arcomat a nyakhajlatába temetem.

- Te mi a fenét keresel itt, Evans? – kérem számon, hangomban egy cseppnyi rosszallás sem bujkál.

- Hiányoztál. – Úgy rántja meg vállait, mintha ez magától értetődő lenne. Vigyorogva dőlök hátra, nem félve attól, hogy leejt, s így a szemébe nézve bizonyosodom meg róla, hogy tényleg hiányoztam neki. Az én idióta barátom képes volt több mint másfél órát vezetni azért, hogy idő előtt láthasson. Nagyjából egy óra múlva Liam is felvett volna minket, de nem panaszkodom, csak örülök, hogy van, aki ezt bevállalta értem.

Egyik nagy keze a combomnál fogva tart, másikat pedig a fenekem alatt nyugtatja; ám ez nem hoz zavarba. Bár nem vagyok vak, látom, milyen vonzó férfi, és biztos vagyok benne, hogy sosem bántana meg valamint, hogy jó dolgom lenne vele, mégsem tekintek rá úgy, mint egy pasi pasira.

- Te is hiányoztál nekem, te lökött. De tudod, hogy pár órán belül amúgy is találkoztunk volna, ugye? – egy szemét vigyorral nézek vele farkasszemet.

Nagyot sóhajt, mint aki lélekben már felkészül a történetre, és megpaskolja a combomat, jelezve, letenne. Veszem az adást, s talpam máris találkozik a betonnal. Kezénél fogva a verandára vezetem, lehúzom a kanapéra, és szorosan mellé ülök. Törökülésbe vágom magam, jobb combom az övén nyugszik, erre hamar rákerül az a hatalmas lapátkeze is. Fintorogva mered maga elé.

- Na, most akkor mesélsz vagy nem? – sürgetem.

- Mesélek, na. Adj már egy percet – a combomon nyugvó kezével oldalba bök, majd visszateszi a lábamra. – Azt sem tudom, hol kezdjem.

- Na jó, most már kezdek aggódni. Caleb, mondd már!

- Asszem’ két napja, hogy az új szállásra értünk, tudod az a fasza kis faház, amiről küldtem a képeket is. Na, tegnap Harry is megérkezett, majd eltűnt pár órára. Elég sok időre, most, hogy belegondolok. Késő este ért vissza, nem válaszolt egy kérdésre sem, pedig elég para volt, ahogy berontott és látszott rajta, hogy tiszta ideg. Felrongyolt a szobájába, de ráhagytuk. Felnőtt ember, nem fogok az ajtajánál ácsorogni és könyörögni, hogy kijöjjön és lelkizhessünk. Mind úgy voltunk vele, hogy majd lenyugszik, kijön és mesél, ha akar. Franc tudja, mi volt, ezt azóta sem tudtuk meg, csak annyi, hogy nagyon feldúlt volt. Meg talán, mintha sírt is volna… Mindegy. Este még kint filmeztünk Liammel, amikor ajtócsapódást hallottunk. Hajnali három volt, bazmeg, amikor úgy döntött lelép. Fél hét körül ért vissza Kendallel az oldalán, és az egész kibaszott házat felkeltették az ordibálásukkal. Két szintes az a kibaszott ház, de még Andy is felkelt, aki legfelül kapott szobát. Azt hittem, felrobbanok, főleg, hogy Liammel elég későn feküdtünk le. Ittunk meg játszottunk na, ne nézz így rám – forgatja meg szemeit, mit sem sejtve arról, hogy nem ez a zavarodott tekintetem fő kiváltó indoka. – Szóval igen, az egész ház úgy ahogy van, felrobbant. Tudod, hogy milyen vagyok reggel, és ismered a többieket is. Pláne, ha ilyen stílusban keltenek fel. Hallod, Ava… Olyan szavakkal dobálóztak, amikről sosem hittem, hogy valaha elhangzanak. A te neved is elhangzott, de ezt inkább hagyjuk, nem akarlak felzaklatni.

- Kérlek, tedd csak meg! – könyörgök golflabda méretűre nyílt szemekkel és nem tudom, hogy a fülemben dobogó szívem vagy az a hülye, visszatérő sípolás a hangosabb, ami már megint nem hagy nyugodni.

- Á, a lényeg annyi, hogy Kendall számonkérte a srácot, hogy miért nem hajlandó szexelni vele. Hogy értse meg, neki is vannak igényei, és nem tudja kivárni a nászéjszakát, főleg, hogy elnapolták az esküvőt vagy mi. – Úgy emeli az égnek a tekintetét, mintha az egész témától undorodna és istentelenül unná is. Valószínűleg így van, amellett, hogy még mindig dolgozik benne a kora reggeli méreg.

- Harry nem akar lefeküdni Kendallel? – kérdezem, szemöldököm a hajam vonaláig szalad. – De miért?

- Honnan az istenből kellene ezt nekem tudnom? A srác nem bízik bennem, semmit nem mond nekem, jóformán hozzám sem szól, hát pont a szexuális életét teregetné ki előttem? Aha, persze. Mindegy, nem érdekel. Legyen csak féltékeny rám, engem aztán nem zavar – nevet, és látom rajta, hogy tényleg hidegen hagyja a dolog. Engem viszont nem hagy nyugodni: Harry tényleg féltékeny lenne? Vagy volt is valaha? – Még azután sem hagyták abba az ordibálást, hogy már mindenki felkelt és lejött. Az egész alsó szintet körbejárták, esküszöm attól féltem, hogy Kendall nyakán kidurran egy ér. Full para volt – húzza el a száját. Ezt egyszerűen nem tudom elhinni… - Liam megpróbált közbeavatkozni, lenyugtatni Kendallt és visszafogni Harryt, de felesleges volt. Szerintem még most is tart, ha engem kérdezel, de én meguntam.

- Mégis mi történhetett? – kérdezem, pedig sejtem a választ.

- Elég egyértelmű, Ava – néz rám, és átkarolja a vállamat. Magához húz, egy puszit nyom a homlokomra, majd hátradöntött fejjel elröhögi magát. – A srác fülig szerelmes. Csupán annyi a baj, hogy nem a menyasszonyába.

// Harry S.

Idejét sem tudom, mikor húztak fel ennyire utoljára. Nem vagyok egy erőszakos ember, sosem emelnék kezet egy nőre, pláne, ha még gyengéd érzelmeim is vannak iránta, azonban a hangerőmet nem tudtam, és nem is akartam kontrolálni.

Észre sem vettem, mikor üresedett ki a ház, csak most, hogy egyedül ülök a kanapén tűnik fel, mekkora a csönd. Még mindig ezerrel ver a szívem, az adrenalinszintem az egekben, de legalább Kendall már ajtón kívül van és nem hiszem, hogy egyhamar visszajön. Nem ez az első ilyen heves vitánk, és a legutolsó után is én voltam az, aki a bocsánatáért esedeztem, miközben semmi rosszat nem tettem. Most is így gondolom, azonban ezúttal nem vagyok hajlandó behódolni. Őszintén, meguntam. Ennek nem így kellene működnie.

Nagyjából háromnegyed órája ülhetek így, teljes csendben, amikor Liam és Sophia belép a helyiségbe, és aggódó tekintetük egyből rossz érzést kelt bennem.

- Ne haragudjatok, srácok. Bocsánat, amiért erre kellett kelnetek.

Liam egy legyintéssel válaszol. – Nem baj, tesó. Most már minden rendben?

Bólintok. – Mint látod, a baj és hang forrása már nincs itt, szóval mondhatni igen, minden rendben.

Liam egy olyan pillantást vet Sophiára, amit bárhol felismernék. A lány is így tesz, szolidan bólint egyet, majd a kanapé háttámlája mögött haladva kedvesen megszorítja a vállamat, és felmegy az emeletre, ezzel kettesben hagyva minket. Liam komoly arcot vágva levágja magát a velem szembe lévő kanapéra, és a térdére dőlve várja a magyarázatot, amivel egyébként nem tartozom neki, de ez nem számít, mert valakinek muszáj elmesélnem mindent, ami történt.

- Tegnap, amikor eltűntem pár órára…

- Egy napra, igen – korrigál egy félmosollyal.

- Akkor egy napra, részletkérdés. Szóval, Aggynél voltam.

- Nagyinál? Mégis minek? – kerekednek el szemei. – Miért nem mondtad? Én is mentem volna, jó régen találkoztunk utoljára – biggyeszti le ajkait, én viszont kivárom, míg leesik neki. Ez pár másodpercen belül meg is történik. – Na, várj csak. Hisz Bipi és Cady most nála vannak. Harry… mondd, hogy nem…

- Elvittem a templomba, Payno. Nem bírtam ki. Tudod, ahogy a múltkor beszéltük. Le akartam zárni, teljesen őszinték voltunk egymással. Megmondtam neki, hogy nem telt el egy másodperc sem, hogy ne szerettem volna.

- A kurva életbe, Harry! – Hatalmasat sóhajt, arcát tenyereibe temeti. – Mi a francnak tetted ezt? Jól felkavartad vele az állóvizet, mi?

- Mondhatni. Minden visszajött, tesó…

- A büdös picsába, Styles! Megmondtam akkor is, megmondtam minden alkalommal, hogy hagyd ezt abba! Szépen kértelek! Szinte már könyörögtem! Hát nem érted, hogy így mindkettőtöknek rosszat teszel? Ez egyikőtöknek sem jó, bassza meg!

- Tudom – dünnyögöm, azonban hangomban egy szemernyi megbánás sem rejtőzik. – Tudom, nem számít sokat, de ha ez segít rajtam, Liam, akkor higgy nekem, amikor azt mondom, hogy nem lesz köztünk semmi.

- A francokat nem, Styles! Legalább magadnak ne hazudj! Ismerlek, mint a rossz pénzt! – kiabál, és feláll a helyéről. Mára már kezd sok lenni a kiabálásból.

- Nem hazudok! Mégis miért próbálnálak pont téged meggyőzni az érzéseimről?

- MERT MAGADAT NEM TUDOD, AZÉRT!

Mély csönd telepszik ránk, Liam sűrűn emelkedő mellkassal ül vissza a díványra, és szépen lassan megnyugszik. Én egy szót sem szólok, az csak parázs lenne a tűzre.

- Húzhatod ezt, Haz. Ameddig csak akarod. Olyan régóta húzzátok már ezt, hogy idejét sem tudom. Hát nem látod, hogy ez nem jó? Megbántod, majd kibékíted, de a reményt sose adod meg! Szépen lassan törted össze azóta, hogy újra találkoztatok, pedig már talán pont rendben lett volna. Ezt ő maga észre sem vette magán, mert annyira kétségbeesetten túl akart lépni rajtad és a múltatokon, hogy tökéletesen elhitte azt, már az égvilágon nem érez semmit irántad. Talán mára már így is van. Csodálatos dolgokat tapasztal meg, sikereket ér el, családja van. Olyan életet él, amit mindig is akart és tudom, hogy ez szarul esik, haver tényleg! Nekem is, mert ő szabad, arra megy, amerre akar és meg is teszi, a fenébe is! Piszok féltékeny vagyok rá, nem is kérdés! De nem értem, neked mi az isten bajod van, Styles! Ha jól esik, játszadozhatsz vele. Végül is, anno megbántott, te is visszaadhatsz neki egy kicsit a fájdalomból. Jogos, én vagyok a szar, hogy nem veszem észre benne a rációt és úgy gondolom, ennél több van benned. Tényleg, csináld csak... Vagy inkább folytasd csak. De aztán figyeld meg, hogy a szeme már nem fog felragyogni többé, amikor meglát téged. Nem feltétlen az érzelmei miatt, azt tegyük hozzá! Nem akar majd kiugrani a bőréből, ha elsétálsz mellette és a szíve sem fog háromszorosára gyorsulni, ha rámosolyogsz. Nem kell szeretned őt, ha rámosolyogsz, mert ő sem szeret téged pusztán azért, mert rád pillant, hidd el! Megszokásból pláne ne tedd, vagy csak azért, mert furcsa, különös érzés lenne úgy élni, hogy az, akit egész életedben szerettél, hirtelen megszűnt számodra érzelmileg. Inkább engedd el, ha így érzed, Haz! Mondd meg neki, hogy így érzed.

- Az a baj, tesó, hogy nincs így. És kérlek, ne akarj olyan dolgokat a fejembe beszélni, amiről egy, nem tudsz semmit, kettő, még csak nincs is igazság alapjuk. – S ezzel felállok, és otthagyom a döbbent Liamet a nappaliban.

Órák teltek el, mire legközelebb lemerészkedek. Mindenki lent van, éppen a hűtőt pakolják tele a bevásárolt dolgokkal. A hangszóróból Dua legújabb slágere szól, Sophia vígan riszálja rá a csípőjét két pohár tisztára törlése közben, Liam pedig látszólag nagyon is elégedetten dől a pultnak, s figyeli a lányt. Niall a kanapén ül és a gitárján penget egy akkordot, amit eddig még nem hallottam. Andrew és Aidan figyelmesen hallgatják és Cady-t bíztatják, hogy nyugodtan dúdolja a dallamot, ha szeretné.

Ava és Caleb azon vitatkoznak, hogy a fagyasztott zöldséget betegyék-e a fagyasztóba, vagy inkább csinálják meg vacsorára?

- Ha engem kérdeztek, legyen az a vacsi – szólok közbe. Hirtelen minden tekintet rám vetődik, majd a kezdeti sokk után szépen lassan mindenki visszatér ahhoz, amivel a kommentem előtt foglalkozott.

- Jó ötlet, Harry – néz rám az arcába lógó haja mögül Ava egy halvány félmosollyal, majd 180 fokos fordulatot téve játékosan a nyelvét ölti Calebre, és a csípőjénél odébb lökve előkészíti a sütéshez szükséges dolgokat.

- Tudok valamiben segíteni? – kérdezem.

- Ava pont most akarta behozni az ajtó elé tett tepsit – válaszolja Caleb felém sem nézve. Bólintok.

- Csak egy tepsi? – kérdezem, már úton vagyok a veranda felé.

- Nem. Mindegy, megyek, segítek – ajánlkozik Ava, látva, hogy senki sem mozdul vagy válaszol és Calebet a vállánál fogva finoman odébb tolja, hogy aztán utánam induljon. Az ajtót tartva megvárom, míg kimegy, majd követem. Egy szót sem szólunk egymáshoz, egészen addig, amíg lehajolok a tepsiért.

- Harry… nincs kedved beszélgetni?

- Őszintén? Nincs – nézek fel rá szomorúan, de őszintén. – Olyan sok mindent tudnék mesélni, hogy tök felesleges belekezdeni, mert csak belezavarodnék, és órákra kint ragadnánk.

- Erre vannak a barátok – rántja meg vállait egy halovány, reménykedő mosollyal. A szó „barátok” azonban olyan, mintha valaki fejbevágott volna egy vaslapáttal.

Szar napom volt, s ez csak egy újabb adag szarlavina.

A tepsit fogva felemelkedem, és neki hátat fordítva úgy döntök, visszacsapom a lapátot.

- De. Erre vannak a barátok. Szóval megyek, és megbeszélem ezt egy barátommal. – S ezzel otthagyom a verandán, lefagyva - értetlenül.

Az este folyamán jobbnak vélem, ha senkihez nem szólok, mert őszintén nem szeretnék még egy embert megbántani. Liam és Ava pont egy olyan ponton kaptak el, amikor nem találtam más kiutat, csak fájdalmat okozni nekik, jobban szólva megbántani őket. Erre egyáltalán nem vagyok büszke és tudom, még a mai nap folyamán bocsánatot kell tőlük kérnem.

A tv halk háttérzajként szolgál. Ölemben a bőrkötésű naplóm, és már hosszú percek óta dalszövegeket körmölök. Semmi összefüggés nincs a sorok között, már annak is örülök, ha netalántán rímel, azonban tudom, muszáj leírnom őket.

- Harry, gyere enni! – Niall hangja zavarja meg a gondolatmenetemet, s csak most veszem észre, milyen éhes vagyok. Ettem én már ma egyáltalán? Nem hiszem.

- Egy pillanat – szólok vissza a vállam fölött, és a tollat a füzetbe dobva becsukom azt, majd felpattanok, és tekintetemmel egyből Avie-t keresem. Ő éppen az evőeszközöket rendezgeti az asztalon, gondolataiba merülve, mintha nem is itt járna. Nem tehetek róla, elmosolyodom. A haja rendezetlen kontyba van fogva. Laza, bő fazonú ruhák lógnak vékony testén és nem tudom nem észrevenni, hogy ma nem sminkelt. Mindig is szerettem, ha így döntött. Persze, tudott sminkelni, s rendszerint még szebbé festette magát… Nekem viszont mindig is sokkal jobban tetszett az üres vászon, amivel reggel is először találkozik az ember.

Mögé lépek, és a derekánál elkapva a fülébe súgom:

- Gyere, kérlek. Beszélgessünk.

Érintésemre megrázkódik, majd lassan megfordul, és ezzel szorosan a mellkasomnak simul. Mély levegőt veszek. Jóval magasabb vagyok nála, s látom, hogy nincs rajta melltartó. Megőrülök.

Hang nélkül bólint, majd egy pillantással jelzi Aidannek, hogy mindjárt jön, s a kezemnél fogva a fürdőbe vezet. Én készségesen követem, bárhova is menjen.

Amint a fürdőbe érünk, s bezárom magunk mögött az ajtót, nekem esik.

De nem a jó értelemben.

- Neked mi a frászkarika bajod van, Styles? Nem én tehetek róla, hogy rossz napod volt, és mégis rajtam csattant a haragod! Azzal van a bajod, hogy a barátomnak neveztelek? Ne haragudj, úgy voltam vele, a tegnapi után talán tényleg megpróbálunk civil emberek módjára viselkedni! Nyilvánvalóan elhamarkodott döntés volt.

- Én csak bocsánatot szerettem volna kérni, Ava. Tudod, hogy nem gondoltam komolyan… régen voltam ilyen mérges, mint ma. Ez egy iszonyat szar nap volt.

Mély levegőt vesz, a komódnak dől, majd rám vezeti tekintetét.

- Mesélj.

Én pedig nem fogom vissza magam. Ő az első, akinek elmondom, mi történt, s mi húzott fel annyira. Talán ő az egyetlen, aki tényleg, igazán megérti, miért voltam egész nap ilyen agresszív. Ava az egyetlen, aki teljes egészében megérti, miért fáj ez nekem ennyire.

A lényeg az, hogy Kendall nem akar gyereket, de szeretkezni igen, hiszen „neki is vannak igényei”. Egy normál férfinek ezzel nem lenne baja, tudom én ezt nagyon jól. Csakhogy nem ez volt megbeszélve. A kezdetektől fogva nyíltan közöltem vele, hogy én családot szeretnék, s ő mindannyiszor lelkesen rávágta, hogy ő is. Nagy családból jön, alig várja, hogy ő is családot alapítson, satöbbi satöbbi. Hittem neki, miért is ne tettem volna? Csakhogy ma reggel, amikor elmentem érte, rájöttem, hogy mindeddig átvert. Azzal hitegetett, hogy családunk lesz, de mint ahogy kiderült, Kendall nem akar gyerekekkel bajlódni. Neki ott a karrier és a teste, úgyhogy sem most, sem húsz év múlva nem tudja, s mi több, nem is akarja magát elképzelni egy gyerekkel az oldalán. A szarlavina innen pedig már megállíthatatlan volt. Maga a gyerek téma olyan gyengepontom, amire nem tudok máshogy reagálni, s erről egyszerűen nem tehetek. Tudom, hogy felnőtt férfi vagyok, akinek tudnia kellene kontrollálnia az érzelmeit, de ez ebben az esetben valahogy sosem sikerül.

Amint végzek a történettel, Ava szótlanul mered rám, s látszik, hogy nagyon gondolkodik valamin. Kíváncsi lennék, vajon mi jár a fejében? Sajnál engem, talán éppen a bűntudat gyötri? Azon már régen túlestünk, hogy vádaskodjak, hiszen önhibáján kívül történt, ami történt. Azt kívánom csupán, bárcsak bevont volna, de már ezen is felesleges bánkódni. Ami történt, az megtörtént, és jól tudom, neki ezerrel nehezebb volt ezzel megbirkózni, mint nekem.

Miután talán már öt perc is eltelik anélkül, hogy bármiféle reakciót adna, egy lépéssel átszelem a közöttünk lévő távolságot, és kezeimet a dereka két oldalára simítom, majd egy egyszerű mozdulattal megemelem, és felültetem a komódra. Száját szólásra nyitná, de egy fejrázással jelzem, hagyja a fenébe. Úgysem engedem el.

Két lába közé állok, és egyik kezemmel a csípőjét fogom, másikkal a tarkójánál fogva a mellkasomhoz húzom. Reszelősen fújja ki a levegőt, két kézzel a pulóverembe kapaszkodik a derekamnál fogva.

- Harry, nem teheted ezt velem. Tegnap megbeszéltük, hogy minden, ami a múltban történt, az ott is marad. Megcsókoltál. Rendben, jó, nem ellenkeztem, de nem ez a lényeg! Visszavittél Aggyhez. Homlokon csókoltál, pedig tudod, mit jelent számomra egy homlok puszi. Reggelre hagytál egy üzenetet, amit egyébként még ki kell fejtened! Megjelent Caleb, és közölte, hogy szabályszerűen elmenekült, mert olyan hangosan vitatkoztatok Kendallel, majd egész nap bunkó voltál mindenkivel, aki csak hozzád szólt. Beleértve engem is. Nehogy félreérts, nem kérek különleges bánásmódot, hiszen ahogy te mondtad, még csak barátok sem vagyunk… De akkor legyél szíves közölni velem, mégis hányadán állunk egymással, mert nem tetszik, ami most van.

- Miért kell döntenem? Nem lehet csak kiélvezni, amíg tart, és utána szembesülni a következményekkel?

- Az élet nem így működik, Harry. Az enyém legalábbis biztosan nem. Én inkább megelőzném a felesleges fájdalmat, amit okozni fogsz, amint elengedsz – suttogja.

- Nem muszáj tudni, hányadán állunk – kötöm az ebet a karóhoz, az én hangom sem erősebb a suttogásnál. Még mindig a karjaimban tartom, és nem is akarom elengedni. – Mi…

- Harry. Nincs olyan, hogy „mi”. Nem lehet olyan, hogy „mi”.

- Szerintem soha nem volt, hogy ne lett volna.

- Dehogynem! Amikor elhagytalak! Amikor nem találkoztunk évekig, és ki-ki élte a saját életét! Amikor újra találkoztunk, de nem beszéltünk, mert miért is beszéltünk volna?! Ki akar többször is a tűzbe nyúlni, mikor pontosan tudja, hogy csak megégeti magát? Mert mindketten voltunk akkora hülyék, Harry! Képes voltál velem megszerveztetni a bulidat, de ne fussunk ennyire előre: hogyan is találkoztunk újra? Ez jól sült el? Már másodjára dolgoztam nektek, basszus, de a második egy kicsit azért érdekesebb volt, nem? Mindenki rajtam nevetett… Még ha ezt akkor nem is tudtam, mert nem nyíltan tették, most már tudom. A hírek is lehozták. „Harry Styles ex-menyasszonya szervezte a volt bandatag eljegyzési buliját!”. Visszakézből felpofoztál azzal, hogy velem szerveztetted meg a bulidat, az új menyasszonyod oldalán! Basszus, bármennyire is igyekeztem, akkor is szarul esett – hangjában elkeseredettség csendül. – Milyen hatással van ez a karrieremre, amiről azt hittem, rendben van, és erre kiderül, hogy a sikerem, a nevem neked volt köszönhető?! Úgy gondoltam, menj már a fenébe, Styles! A világ ismerhetne úgy is, hogy Ava Heart és nem, mint ex-Mrs Style! Viszonylag gyorsan túllendültem ezen, amikor rájöttem, felesleges ilyeneken rágnom magam, úgysem tudok rajta változtatni, maximum bebizonyítani, hogy nem így van. Nem tudom, sikerült-e, de nem is ez a lényeg. Tegnap megbeszéltük, hogy tartjuk magunkat valamihez. Azt a csókot foghatjuk fel úgy is, hogy megpecsételtük az eskünket – elhallgat, amikor rájön, milyen ismerősen hangzanak a szavak. Egyszer már majdnem voltunk olyan helyzetben, hogy ez bekövetkezhetett volna. – Tovább léptünk, muszáj megtennünk, Haz… és mégis itt vagyok veled, egy szobában, sötétben, és érzek valamit, amit nem kellene! Tegnap óta pontosan tudjuk, hogy a tűzzel játszunk, Haz. – Megremeg a hangja. Tudom, hogy csak bántani akar, fájdalmat okozni, mert ő is így védekezik. Nem hibáztatom érte, és tudom, hogy megérdemlem. – Minden egyes alkalommal, amikor hozzám érsz, a tűzzel játszunk. Nem lenne szabad. Pontosan tudjuk, és mégis itt vagyunk, miközben a barátaink kint várakoznak, hogy vacsorázzunk. Folyton fájdalmat okozunk egymásnak, Harry. Mondd meg… Te miért akarsz folyton fájdalmat okozni nekem, hm? Te vagy az, aki több vasat tart a tűzben, nem én! Én tiszta lapokkal játszom, az istenit is!

- Azért égetem meg magam folyton, mert mindig úgy gondolom, megéri. – Nem válaszol. – De ezek szerint nem.

- Jajj, Haz... ne legyél mártír – nevet fel keservesen, hangja csak úgy csöpög a szomorúságtól. Még mindig nem engedjük el egymást. Ez a legfurcsább helyzet, amiben valaha részem volt. – Közös döntés volt, hogy ebből nem lesz semmi. Megegyeztünk, Haz. Nem is lehetett volna, ha már itt tartunk. Esélytelen küzdelem volt, ezt mindketten tudtuk.

- Ezzel magadat győzködted.

- Meglehet – rántja meg a vállait. – Több forrásból azt kaptam, így lesz a legjobb: és én elhittem. Inkább beláttam. Sőt, most is meg vagyok győződve az igazamról. Tudod, mi volt az, ami viszont feltette az i-re a pontot? Amikor eljegyezted Kendallt. Nem tetted volna meg, ha nem szereted. Úgyhogy ne gyere itt nekem ezzel a maszlaggal, kérlek!

Csöndesen hallgatom Ava kifakadását. Nem tudok, és nem is fogok ellenkezni. Tudom: addig nem nyugszik le, míg teljesen ki nem adja a haragját. És minden oka megvan mérgesnek lenni. Most talán támad, de valahol legbelül érzem, hogy csak a fájdalom beszél belőle.

- Nézd… Ezt tegnap már megbeszéltük, Harry. Mindig is szeretni foglak. Örökké szerelmes leszek beléd, Styles, bármi történjék is; ez az érzés soha nem fog megszűnni. Olyan, mint amikor az elvált szülők halálukig kötődnek egymáshoz, mivel ott van a közös gyerekük. A mi helyzetünk még ha nem is teljesen, de sok pontban megegyező. – Sok mindenre számítottam, de erre nem. – Haz. Kérlek... ne kergessük egymást feleslegesen, mert ebből semmi jó nem sülhet ki!

És BUMMM. Ennyi kellett. Eddig bírtam. Mielőtt még egy utolsót döfhetne a szívembe, gyorsan eldöntöm, hogy bebizonyítom, hiába győzködi magát. Ő hozzám tartozik, én meg hozzá. Belefáradtam, hogy évek óta az ellenkezőjét bizonygatjuk, miközben olyan sokkal egyszerűbb is lehetett volna!

Fejét hátradöntve ajkainak esek, s nem engedem el. Boldogan konstatálom, hogy nem ellenkezik: ahelyett, hogy ellökne magától, kezeit derekamról felvándorolva nyakam köré fűzi, és még közelebb húz magához. Lábait csípőm köré fonja, majd mintha pillanatnyilag elbizonytalanodna. Hátradől, hogy elhúzódhasson.

- Soha ne mondd, hogy soha, Avie, mert gyűlölöm a hazugságot. – S ezúttal ő hajol felém, s csókol meg.

Üdv, hello!
Már csak két rész van hátra, el sem hiszem... Ez a fejezet volt az, amitől mindig is tartottam, és valahogy nagyon nehezen ültem le leírni. Többször is nekifogtam, de minden alkalommal kitöröltem. Viszont ma valami bekattant, és egy ültő helyemben megírtam az egészet. Egyszer sem álltam fel, pedig higgyétek el, már végem :')  Remélem, megérte, mert én imádom, és remélem, nektek is tetszeni fog. Vigyázzatok magatokra és egymásra is! <3 

Sok puszi, L

Negyvenegy // Szerelmünk emlékére

A nagymamámhoz tartó út alatt mindketten kellemes csendbe burkolózunk. Szeretném úgy hinni, hogy azért, mert olyan sok mindent szeretnénk mondani a másiknak, hogy azt sem tudjuk, hol kezdjük, viszont az agyam egy eldugott részén egy kósza gondolat azt súgja, éppen az ellenkezője történik: egyszerűen már nem tudunk mit mondani a másiknak. Azonban ez sem a rossz értelemben. Ó, nem... Olyan, mintha rettentő ijesztő módon ugyan, de tökéletesen tudatában lennék minden egyes gondolatának. Egyetlen rezdüléséből játszi könnyedséggel meg tudom mondani, mire gondol – amikor ujjai kicsit erősebben fogják közre a kormányt, már tudom, hogy vagy túl sokan vannak az utakon, vagy felhúzta valaki, mondjuk egy figyelmetlen gyalogos, aki szét nem nézve, életét kockáztatva átszel az úttesten. Harry remek sofőr, az életemet is rábíznám. Anno bebizonyította, hogy ő az egyetlen ember, aki mellett teljesen elengedhetem magam az anyósülésen, akár még kikötve is, hisz nincs mitől tartanom – egy reklámanyag miatt egyszer, még karrierje kezdetén sportautóba ültünk egy tesztvezetés erejéig. Akkortájt kezdtünk randizgatni. Úgy vette a rizikós kanyarokat és olyan rafináltan előzte meg a nagybátyámat, hogy az állam a küszöb alá esett. Bátran kijelenthetem: meg vagyok róla győződve, hogy még a legprofibb Forma 1-es pilótáknál is jobb volt.

Velük ellentétben azonban sosem volt agresszív. Biztonságosan vezetett. A magabiztosság, mely egész, majd' két méteres lényéből áradt, minden adandó alkalommal lenyűgözött. Sosem szitkozódott, nem káromkodott, viszont mint minden más embernek, neki is az idegein táncoltak a gyanútlan, bolond emberek, kiket cseppet sem érdekelt saját maguk biztonsága. Harry is azok közé tartozik, kik nem akarnak börtönbe kerülni egy másik személy figyelmetlensége miatt. Most két kezét a kormányon tartva vezet, és amint lenyugtatja tűzről pattant idegeit, jobbját a köztünk húzódó kartámaszra fekteti, tenyerét a sebváltón nyugtatva. Alkarja az enyémnek simul. Úgy tűnik, ez őt cseppet sem zavarja, viszont abból, ahogy a száját rágcsálja, nyilvánvalóvá válik, hogy csak jó színész. Eldöntöm tehát, én sem adom jelét annak, hogy ez az egyetlen, valószínűleg zsigeri és még inkább kényelmi alapon megtett mozdulat mennyire felkavart. Kit izgat a mellkasomból majd kiugró szívem és a gusztustalan módon izzadó tenyerem? Ki nem tojja le a gondolataimat, melyeket egy tinédzser is megirigyelhetne? Na én! És ez is elég nyilvánvaló.

Azonban ezek után sem szólalunk meg. A köztünk csücsülő, eddig kellemesnek mondható csend azonban egy fokkal idegtépőbb lesz; Most már kezd zavarni, hogy se ő, se én nem vagyok hajlandó megszólalni. Mivel ismerem őt és megannyi gesztusát is, tudom, hogy ugyanolyan gondolatokkal küszköd, mint én. A francba is, hisz tökéletesen ugyanolyanok vagyunk! Mindig is ugyanolyanok voltunk... Örökös problémának gondoltam, viszont egy ideig legyőzhetőnek tűntek a problémáink. Mindig megoldottuk. Általában az ágyban kötöttünk ki... Nos, igen. Ez az egy, ami most teljességgel kizárható. Más megoldást kell találnunk, ugyanis az előbb említett, egyébként tökéletes módszer két szinten is megbukott.

1., Nem vagyunk kapcsolatban. Jó ideje nem voltunk, soha többé nem is leszünk, én pedig már kinőttem abból a korszakomból, amikor, hogy is mondjam... Fűvel fával, a lényeg, hogy fiú legyen – féle lány voltam.

2., Lehet, hogy mi ketten nem vagyunk együtt... – Ez egyébként a súlyosabb probléma a kettő közül – A nyomósabb viszont akkor is az, hogy ő igenis kapcsolatban él. Jegyese van, aki nem más, mint a beszólogató, műszájú, elkényeztetett Kendall Jennerke... Kenny... Ösztönösen elfintorodom, és csak remélni tudom, hogy Harry nem veszi észre. Eddig minden erőmmel azon voltam, hogy előítéleteimet leküzdve jó véleménnyel legyek róla, és megpróbáljak valamilyen jó kapcsolatot kialakítani vele, hiszen akár akarom akár nem, egy társaságba tartozunk. A fiúk örökké a szívembe zárták magukat, és nincs az az isten, aki elérné, hogy átengedjem őket Kenny drágámnak. Már réges-régen lestoppoltam őket. Azért mégis csak unokatestvéremről és a legjobb barátaimról beszélünk!

Gondolataimnak hála sikeresen felhúzom magam, úgyhogy kibököm az első dolgot, ami eszembe jut.

- Amúgy Harry, hol van most Kendall?

- A szállodában – válaszolja rövidre fogva. Megforgatom szemeimet.

- Azt a', Sherlock... – Vágok egy grimaszt. – Miért hagytad ott?

Harry egy ideg nem válaszol, én meg türelmesen várok. Nem lehet több egy percnél, míg feldolgozza a hallottakat és időt kerít a megválaszolásukra. Aztán egyszer csak lelassít egy pirosra váltó lámpánál, és felém fordul. Arcáról teljes döbbenet tükröződik.

- Miért, el kellett volna hozzam magammal?

Úgy kérdezi, mintha valami irdatlan nagy marhaságot mondtam volna. Megrántom a vállamat. Ki tudja, talán tényleg így is van.

- Képzeld csak el. Halál komolyan, úgy történt, ahogy mondom. Éppen a csipát szedem ki a szememből a reggeli leheletemmel való küzdelem kellős közepén. Kendall telefonja folyamatosan csörög, és durcásan hozzám vágja, hogy csináljak vele valamit. Minden reggel ilyen, egyébként... Üzenek a menedzserének, hogy most pihen, azaz pár napig ne zavarják, ha lehetséges. Sikeresen elküldöm az üzenetet, majd kikapcsolom a készüléket, és erre ugyanebben a pillanatban megszólal a sajátom. Látom, hogy te hívsz, szóval azonnal felveszem, öt perc múlva pedig már a kocsimban ülök a parkolóház legalsó szintjén, ahol nincs is lift! Mellékesen hozzáteszem, a parkolóház három szintes.

Erre igazán nem tudok mit válaszolni, csupán magamban úgy vigyorgok, mint valami őrült, úgyhogy Harry tovább folytatja.

- Érted jövök, kettesben vagyunk... És utunk a nagymamádhoz vezet, akit mellesleg rajongásig szeretek. Mondd, hogy férne be a történetbe a menyasszonyom?

Félrenyelem a nyálamat. Szemeim golflabda méretűre kerekednek.

- Pont most mondtad ki, Haz... A menyasszonyod – húzom el a számat, és szinte érzem, amint kicsit megszakad a szívem, amint kinézek az ablakon. –  Pont emiatt kellee minden egyes történetbe beleférnie, ahol te is ott vagy.

Úgy beszélek, mintha örülnék, ha Kendall is a kocsiban tartózkodna. Abban az esetben én most a hátsó üléseken ülnék, a legnagyobb csöndbe burkolózva, Kenny drága pedig Harryn csimpaszkodna.  Az ő karja érne Harryéhez. Nem mintha ezzel bármi gond is lenne. A férje lesz. Akkor ér hozzá és ott, amikor csak úri kedve úgy diktálja.

De az biztos, hogy nem hagytam volna, hogy a nagymamám megkedvelje a nőt, aki ellopta Harry szívét.

- Jó, hát... – Próbálkozik, de rövid időn belül feladja. – Oké, teljesen felesleges tovább húzni ezt a témát. Legyen elég annyi, hogy amikor te voltál a jegyesem, téged nem hagytalak a hotelszobámban, amikor a volt barátnőm kért tőlem egy fuvart. Nem dobtam volna el mindent pont azután, hogy megbeszéltük, együtt töltjük a napot. Nem ez az első, és van egy olyan érzésem, hogy nem is az utolsó.

- Nem, tényleg – nevetek fel őszintén, teljes szívből. Harry is csatlakozik, bár elég bátortalanul. Olyan abszurd ez a helyzet, hogy az már nevetséges. – Újabb bizonyíték, milyen rohadtul elcseszettek voltunk – kacagok megállíthatatlanul.

Egyszercsak, mintha telefoncsörgést hallanék. Éles, ütemes és csipogó hangra leszek figyelmes. Amint Harry letér a már ismert környékre, szemöldököm a hajvonalamig szalad, ahogy a hang forrása után kutatok. Frusztrál, mert nem tudom, honnan jön, pedig egyre erősödik. Végül, mikor sikertelen akcióm után bosszúsan visszadőlök a bőrülésre, egy távolodó kukásautóra fogom. Az nem lehet, hogy már hangokat is hallok... Harry kíváncsian fordul felém, s hang nélkül érdeklődik, mi a probléma, azonban inkább nem tudatnám vele, hogy az őrület szélén állok, mint valami orvosi eset, úgyhogy csak egy mosollyal válaszolok. Úgy tűnik, ez elég is, ugyanis nem firtatja a dolgot.

A jókedv és a nosztalgiázás úti célunk eléréséig megmarad. Beszélgetünk, szóba kerül az is, amikor ugyanezeken a járdákon kergettük egymást, vagy mentünk a helyi fagyizóba sütizni egyet, mert az uraság épp megkívánta a dobos tortát. Torkomon akad viszont a szó, amikor Harry félrehúzódik, majd leállítja a motort, és várakozásteljesen felém fordul. Nagyot sóhajtok - realizálom, nincs visszaút, szóval kikötöm magam. Még utoljára félszegen rá mosolygok, aztán a kilincsért nyúlok. Amikor kiszállok a kocsiból és becsukom magam után az ajtót, tekintetemet az előttem magasló házra emelem. Ez az első pillanat, amikor szám íze elsavanyodik, halántékomon érzem szívem ütemes dobogását és annyira félek a legelső lépés megtételétől is, hogy majd' elájulok. Sosem gondoltam, hogy egyszer még itt állok az életben: a nagyszüleim előkertjében, ráadásul pont Vele. Harry észlelve, egyedül nem fog menni, hatalmas kezét a lapockámra simítja, és óvatosan megtol. Ennyi éppen elég nekem, bár a kikövezett ösvényen lépkedve sírás szorongatja a torkomat. Olyan lassan sétálok és olyan simán, mintha egy szellem suhanna pár centire a talajtól. Harry cseppet sem tűnik idegesnek. Nézelődik, ajkain apró mosoly húzódik, és kezeit lazán zsebre rakja.  Mintha emlékek hosszú sora jutna eszébe. Éjszakába nyúló beszélgetések a garázs előtt gubbasztva... Az első komoly veszekedésünk, ami után meg voltam róla győződve, hogy szakítunk, hisz egy ekkora vitát nem él túl a kapcsolatunk... Féltékeny lettem, mert egy, a kávézóból kifele tartó utunkon találkozott rajongóval is kedvesebb volt, mint velem. Pillanatokon belül felhúztuk egymást, és először még a kocsiba sem akartam beülni. Azt hittem, azzal, ha inkább hazasétálok, jól megbüntetem. Kamaszok voltunk, fiatalok. Túl makacsok bocsánatot kérni, egyikünk sem tette volna meg magától az első lépést. Képes lettem volna haraggal lefeküdni. Már akkor is inkább az érzelmeim vezéreltek, mintsem az észérvek. Csoda történt, ugyanis elkapott minket egy nyári zápor, és senki nem volt otthon, nálam természetesen nem volt kulcs – mert miért is lett volna?! –, így vissza kellett ülni a kocsiba, és megvárni, amíg valaki hazaér. Néztük, ahogy a kövér esőcseppek versenyt futnak egymással a szélvédőn, s ahogy a természet kitombolja magát. Rövidesen elcsöndesedett a vihar, s így én is. Közel húsz perc telt el. Pont a tökéletes idő ahhoz, hogy dühünk elpárologjon, s teret engedjünk az érzelmeknek.

A mai napig tisztán emlékszem Harry megjegyzésére, amely végérvényesen lecsillapította a bennem tomboló vihart:

- Tudod, olyan vagy, mint egy nyári zápor. Intenzív, heves, hideg és ameddig tombolsz, mindenki utál. Mindenki rólad beszél, adott esetben szid és nem érti, miért nem tűnsz el, hogy újra béke legyen. Ez gyorsan megváltozik, amint lenyugszol. Olyankor mindenki azt kívánja, bárcsak megint feltűnnél, és egy kis izgalmat hoznál az unalmas hétköznapokba. Amikor nyugodt vagy, az emberek úgy sóvárognak utánad, mintha te magad lennél a legutolsó, legfényesebb napsugár. Ha kilépsz az ajtón, az embernek máris hiányzol, bár nem tudja megmondani, pontosan miért. Gyorsan jössz, gyorsan mész, de mindig szivárvánnyal távozol. Remélem, az én életemből sosem teszed.

Ha ez lehetséges, csak még inkább elszomorodom. Torkom elszorul, szemeim bekönnyeznek. Muszáj, hogy elmondjam neki, mennyire sajnálom. Hogy tudom, a létező leghevesebb nyári zápor voltam, ami sokáig nem csillapodott, és hogy tisztában vagyok vele, hogy a szivárvány is elmaradt. Tudnia kell, hogy életem legnehezebb döntése volt aznap felszívódni, és hogy bármi is történt, ő volt az én szivárványom. Most is az, akármennyire is nehéz bevallanom.

Muszáj megtudnia. Vagy lehetséges, hogy már tudja...?

Harry türelmesen lépeget a balomon. Rövidesen viszont normál tempóba kapcsol, és két másodperc múlva már a lábtörlőn áll, kezét a kilincsen nyugtatva. Megvárja, míg mellé érek. Bevallom, nem sietek el semmit. Kezemet a csengőhöz emelem, és már éppen megnyomnám, hogy a nagymamám tudtára hozzuk, itt vagyunk, amikor is Haz előemel zsebéből egy kulcscsomót, és a megfelelőt a zárba illeszti. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, állam a padlót súrolja, amikor kinyitja előttem a bejárati ajtót. Úgy fordítja el a kilincset és tolja be a nehéz tölgyfaajtót - a nagyitól kapott kulccsal -, mintha ez lenne a legnormálisabb dolog a világon.

Nem bírom megállni. A tudtára akarom hozni, mi nyomja a szívemet. Nem találkozhatok úgy a Nagyival, hogy már most a sírás szélén állok. Talán rossz döntés volt pont Harryvel ide jönni. Nos, késő bánat.

Nem, nem volt az. A létező legjobb döntést hoztam, amikor rácsörögtem. Senki mással nem lennék itt szívesebben.

- Harry... Szeretném, ha tudnád, hogy én is azt kívánom, bár sosem léptem volna ki az életedből. Vagy pedig, ha mégis, akkor bárcsak szivárványos kísérettel tettem volna. Mert azt érdemelted, és én nem tudtam ezt megadni neked. Őszintén, igazán sajnálom.

Úgy mosolyog rám, mint aki érti, mint aki pontosan tudja, miről beszélek. Tudom, hogy így van. És ez némiképp jobb kedvre derít, amint átlépem a küszöböt.

Betol maga előtt, majd két kézzel megállít a keskeny előszobában a fal mellett húzódó komód előtt. Mintha csak egy kisgyerek lennék, vetkőztetni kezd. Akkora sokkban vagyok, hogy fel sem fogom, amikor végigsimít a karomon, vagy megfogja az alkaromat és halkan, akkurátusan megkér, hogy bújjak ki a cipőmből.

Teljesen össze vagyok zavarodva. Amíg ő is levetkőzik, két kézzel a hajamba túrok és veszek egy nagy levegőt. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem ezt a lépést. Az, hogy a nagyszüleimmel való kapcsolattartástól is teljesen elhatárolódtam, talán életem egyik legnehezebben meghozott döntése volt. Azonban tudom, hogy nem bírtam volna elviselni Nagyi őszinteségét, és lelkemig hatoló pillantását. Egyszer-kétszer beszéltünk telefonon és tudom, hogy a régi bankkártyámon figyelő összeg tőlük érkezett és érkezik a mai napig, de sosem nyúltam hozzá. Nem lettem volna rá képes. Nem szolgáltam rá.

Zokniban ácsorgok a hideg kövön, két karommal szorosan körbeölelve testemet. Gondolatban már előre felkészülök Aggy hosszú szidalmára, bár tudom, erre lehetetlen. Racionális indokokkal támasztja alá minden szavát, jóformán megkérdőjelezhetetlen válaszokkal szolgál. Mindig is utáltam vele vitatkozni, vagy akár csak szembekerülni egy vitában. Az esélytelenek nyugalmával indultam, azonban ez sosem akadályozott meg a visszaszájalásban. Mára már visszavettem az arcomból... na meg, nem is lenne okom visszabeszélni. Mindent, amit a fejemhez fog vágni, teljes mértékben megérdemlek – gondolom.

Haz hamar észreveszi, hogy úgy ácsorgok ott, mint egy, a falnak támasztott krumplis zsák. Ismét a lapockámnál fogva mozdít meg, és a nappali felé terel. Hagyom neki. Csoszogok, nem szívesen mozdulok meg, miközben a szívem előre húz. A testem ellenkezik, ösztönösen megvédene, a szívem azonban vakmerően tombol a mellkasomban, és arra buzdít, hogy Aggy karjaiba omoljak, amint meglátom a kanapén szunyókálni. Puha paplannal van betakarva, feje a kanapé színeihez hasonló árnyalatú párnán nyugszik, és halkan piheg, ajkai kissé elnyíltak. Haja megőszült, arca nyugodt, és nyakig felhúzta a pokrócot. Harry felém fordul, biztatóan rám mosolyog, végigsimít a hajamon és egyedül hagy. A konyhába megy, és a hallottak alapján a hűtőben turkál, ami mosolygásra késztet, ugyanakkor kicsit meg is döbbent. Otthon érzi magát, lényegében otthon is van, hiszen kulcsot is kapott! Döbbenet. Semmi sem változott... Kivéve engem.

Lélegzetvisszafojtva lépek egyet Nagyi irányába. Éber alvó, a legkisebb neszre is felriad. Úgy lépkedek, mint egy tolvaj, aki éppen ellop valami értékeset – én azonban éppen visszaszerzem azt. Mellé ülök, és amikor súlyom alatt besüpped a párna, összeszorítom ajkaimat. Olyan hangosan ver a szívem, hogy attól tartok, Aggy arra fog felkelni.

Valahonnan éles sípolást, óra kattogását hallom. Mintha pusmognának a hátam mögött, tompa hangokat hallok, pedig rajtunk kívül nincs itt más. Ez egy pillanatra összezavar, de amint visszavezetem Aggy arcára a tekintetemet, már el is felejtem. Hosszasan kifújom a levegőt, és ölembe pillantva nézem, ahogy összekulcsolom ujjaimat. Nem is veszem észre, hogy elpityeredtem, csak amikor egy puha tenyér az állam alá nyúl, felemeli arcomat, és másik kezével letörli kicsorduló, kövér könnycseppjeimet. Gesztenyeszín szemeiben határtalan szeretet ül, és hasonló módon könnyektől csillog.

Lehet, hogy tényleg szívem hangos verésére ébredt volna fel? Esetleg ő is hallotta a sípolást, s talán a pusmogást is?

Két nap is eltelik, és én észre sem veszem. Úgy érzem magam, mintha felfrissültem volna. Száz évnyi terápia sem ér fel két Aggyvel együtt töltött nappal, és ahogy az újonnan épített verandán ücsörgök, a tudat mosolygásra késztet. Harry még érkezésünk napján visszament a hotelbe, nem sokkal azután, hogy megérkeztünk. Azóta nem beszéltünk, csupán este küldtem neki egy üzenetet, ami mindössze ennyiből állt: „Köszönöm. xx A”. 

Rengeteget beszélgettünk Nagyival, szinte mindent átvettünk távozásom napjától kezdve mindaddig, hogy tegnapelőtt megérkeztem. Nagyi azt mondta, távozásom óta nem volt ilyen zajos a lakás. Csak akkor hallgattunk el, amikor ettünk vagy aludtunk. Mindenről beszámoltunk egymásnak. Meséltem Cadyről, Ronnie-ról, Cabebről, Maynáról. Szóba került Skye, és említést tettünk Harryre is, vele kapcsolatban pedig biztosra veszem, hogy Kendall is csuklott párszor. Olyan tanácsokat adott, amiket bár nem szívesen hallottam, mégis tudtam, hogy igaza van. Meglátásai roppant élesek, és az esetek többségében hibátlanok. Nos, ezt nem könnyű lenyelni.

Lelkemen akkora béke uralkodik, mint még soha, és ezt már jó sokszor gondoltam így életem során. Úgy vagyok ezzel, mint a mélypontokkal. Minden alkalommal úgy érzem, ezt nem lehet felülmúlni... s aztán mégis sikerül.

Mély levegőt veszek, és igyekszem befogadni a látványt. Esik, de nincs hideg. A felhők zokogása, mintha válasz lenne lelkem önfeledt boldogságára. Belső istennőm kivirul, amikor Aggy helyet foglal a mellettem lévő széken, és a kezembe adja a porceláncsészét. Vállán kötött pulóver nyugszik, bő anyagú tréningbe bújtatott lábaimra teszi a pokrócot, amivel megérkezésünkkor takarózott. Hálásan rámosolygok. Arra viszont már szavak sincsenek, mit érzek, amikor egy fekete, sötétített üvegű Range Rover húzódik le a ház előtt és még alig áll le a motor, amikor Cady pattan ki az anyósülésről. Arcán széles vigyor ül, tekintete Aggy és én köztem cikázik, mintha nem tudná eldönteni, kihez rohanjon először. Bevallom, azért jól esik, mikor engem választ. Karjaimat szorosan vékony alakja köré fonom, el sem akarom engedni. Arcomat dús szőke tincsei közé fúrom, szemeimet szorosan lehunyom. Az istenit neki... Mindenem megvan, amit valaha akartam az életben.

- Hát te? – kérdezem végül, és vállainál fogva eltolom magamtól, hogy a szemeibe nézhessek. Szája szélét rágcsálva háta mögé biccent. Tekintetem követi a mozdulatot, s így észreveszem Harryt, amint a kertkapu előtt ácsorog, rezignáltan zsebre dugott kezekkel. Amint meglátja, hogy észrevettem, lazán int egyet, és féloldalas mosolyra húzza ajkait. Hatalmasat dobban a szívem. Tényleg mindenem megvan.

- Harry hozott – válaszol Cady megkésve, és vékony karjait szorosan derekam köré csavarja. Szinte egy magasak vagyunk, de akkor is puszit nyomok a feje búbjára, és felismerem levendula illatú samponom illatát. Mélységes öröm tombol a lelkemben. Pár pillanattal később magam mellé húzom a lányomat, és büszkén vigyorogva Aggyre nézek.

- Nagyi, szeretném neked bemutatni Cady Armentrout Heart-ot. Cady, Ő a nagymamám, Aggy.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Ava nagyon sok kedves dolgot mesélt Magáról. – Háromszorosára dagad a mellkasom a büszkeségtől, amikor Cady udvariasan jobbját nyújtja, és hangjából mély szeretet árad a számára lényegében ismeretlen nő felé. Aggy szélesen elmosolyodik, és egy rövid pillanat erejéig elismerően rám kacsint. Többet ér ez nekem, mint bármilyen előléptetés vagy szép kocsi. Tudom, hogy azokat is megérdemelném, mert keményen dolgoztam értük, azonban Aggy kacsintása sokkal jobban esik, mint bármilyen materiális elismerés. Igazolja, jó munkát végeztem, már ami Cady nevelését illeti, s ez az, amit senki sem vehet el tőlem.

Látom a Nagyi arcán, már érti, miért zengtem ódákat hosszú órákon keresztül, akárhányszor szóba került ez a szőke leányzó.

- Ó, Angyalom, kérlek, tegezz! Nem vagyok én olyan öreg, hogy egy ilyen szép, okos fiatal lány magázzon. – S ezzel megragadja a lányt, és magához rántja. Még szorosan karjai között tartja, amikor beszélgetni kezdenek és olyan érzés, mintha már vagy ezer éve ismernék egymást. Mindenem megvan a világon, és nincs szükségem többre. Az érzés méginkább fokozódik, mikor Styles mellém lép, és lazán átkarolja a vállamat. Balommal átfogom derekát, és fejemet a vállának döntöm. Tudja, mennyire hálás vagyok, s azt is, hogy ezt lehetetlen szavakba foglalni, így meg sem próbálom. Valószínűleg úgysem menne.

Fél órával később már a konyhaasztal körül ülünk, és a falak önfeledt nevetések zaját verik vissza. Aggy limonádét készít, Cady a programról mesél, Pierce-ről és a barátairól, akiket ott ismert meg. Röviden említést tesz egy fiúról, aki nagyon tetszik neki, de hamar ejti a témát, mi pedig nem erőltetjük. Ha nem szeretne beszélni róla, hát nem kell. Majd úgyis kifaggatom, amint kettesben leszünk - gondolom, s jót mosolygok magamon.

- Harry, merre hagytad Kendallt? – Nagyi hirtelen megszólalva, érdeklődve fordul az említett felé, aki majdnem félrenyeli az italát. Köhögéstől vöröslő arccal válaszol.

- Kibéreltünk egy faházat a város szélén, ott voltunk az elmúlt kép napban...

- Kettesben? – szakítja félbe.

- Öm, nem – vonja fel bozontos szemöldökét meglepetten. – Barátokkal. Liamék, Gemma, Anyu... Kendall és két barátnője... jó sokan vagyunk, igazából, nem is ismerek mindenkit. Liam meghívta egyébként Aident és Andyt is, de holnap érkezik Caleb és Ronnie, meg talán Mayna? – fordul felém megerősítésért. Szemeim golflabda nagyságúra kerekednek. A döbbenettől meg sem tudok szólalni. – A lényeg, hogy ott maradt... Eszembe sem jutott, hogy el kellene hoznom, bevallom. Innen oda mennénk tovább, egyébként, csak hogy megválaszoljam a következő kérdésedet – vigyorog szemtelenül a fiú a nagymamámra, és felpattan a pultra. Lekapja az üvegkupolát, és kivesz két darabot a még langyos csokis kekszek közül. Nem kellemetlenkedik, nem zavartatja magát. Én ebben a házban nőttem fel, mégis jobban feszengek, mint ő. Ha lehetséges, ez még jobban megdöbbent.

Valószínűleg Aggy észreveszi, amint elkerekedett szemekkel bámulok a barna fiúra, ugyanis így szól.

- Édes szívem, miután elmentél, Harry lényegében itt lakott – mondja, mintegy magyarázatként.

Kell pár pillanat, mire feldolgozom a kapott információt. Ismét Harryre sandítok, aki csak megrántja a vállát. Beismeri, nem szégyelli, nem tagadja. Miért is tenné? 

- Azért ez egy kicsit furcsa, ismerd be...

- Nem, Avie. Az a furcsa, hogy én itt vagyok veled, miközben a menyasszonyom és a ficsúr barátod a házban maradt a barátainkkal.

- Milyen ficsúr barátom?

- Skye – feleli úgy, mintha ennek magától értetődőnek kellett volna lennie.

Szemöldököm nagyjából a hajam vonaláig felszalad.

- Oh. – Csak ennyit bírok kinyögni. – Ő mit csinál ott? Hisz a többiek is csak holnap érnek oda.

- Niall hívta meg... Gondolom jóban lettek, nem is tudom. Nem zavar sok vizet, tök más szárnyában szállt meg a háznak, mint mi – rántja meg vállait, és még egy sütit a szájához emel. Szememmel követem a mozdulatot. Ebben a pillanatban nem tudok Skye-jal foglalkozni, vagy a ténnyel, hogy ők máshol szálltak meg, mint Skye... pedig lehet, hogy nem lenne rossz ötlet. A távolból hallom, ahogy Cady és Aggy leül a tévé elé, és halkan beszélgetni kezdenek. Tudom, hogy csak azért hagytak minket magunkra, hogy mi is ugyanezt tehessük, és ezt értékelem, azonban kicsit zavarban érzem magam. Mintha mindenki ellenünk játszana... Vagy lehet, hogy éppen velünk? 

- Nincs kedved sétálni egyet? – kérdezi hirtelen, s ezzel visszaránt a valóságba.

- Esik – akadékoskodom.

Megint az az idegesítő sípoló hang üti meg a fülemet. Kattog az óra, de tudom, Aggy házában nincs egy sem, ugyanis ő is utálja a monoton hangot, amit kiad. Halk pittyegés zavarja meg a csendet. Már majdnem megkérdezem, ő is hallja-e, de végül inkább nem teszem. Most sem akarom, hogy őrültnek nézzen.

Úgyhogy a tőlem telhető legjobban igyekszem figyelmen kívül hagyni, már a sokadik alkalommal.

- Ez sosem okozott gondot, Ava – nevet fel halkan, és az ajtó felé biccent fejével. – Na, gyere. Van egy-két hely, amit szívesen megnéznék.

A számat rágcsálva állok fel a székről, húzom lábaimra a cipőmet és veszem fel a dzsekimet, és még mindig azon rágódom, jó ötlet-e ez, amikor kiemelek egy esernyőt a tartójából. Harry hasonlóan cselekszik, majd az ajtóban előre enged. Ahogy távolodom a bejárati ajtótól, úgy lesz egyre halkabb a sípoló hang. Lehet, hogy valami tönkre ment a házban...

A kert végében járok már, és visszafordulva pont elkapom, ahogy a fiú elköszön a többiektől, és feltehetőleg informálja őket hollétünkről. Most jut eszembe, hogy telefont sem hoztam magammal, pedig anélkül soha egy lépést nem tettem soha.

Styles hamar mellém ér, és egymás mellett lépünk ki a kapun. Behúzom magam után, majd lassú léptekkel elindulunk a kis mellékutcán. Az esőcseppek éles hanggal koppannak az ernyőkön, mi pedig hangtalanul sétálunk egymás mellett. Egy lélek sincs az utcákon, délután kettő óra van; valószínűleg mindenki ebédel, vagy az azt követő sziesztáját élvezi.

Egy szót sem szólunk egymáshoz, mégis tudjuk, merre megyünk. Amikor a parkhoz érünk, Harry nagyot sóhajt. Megáll egy széles, terebélyes koronájú fa mellett, amit egyből felismerek.

- Tudod, amikor legutóbb itt voltam, megkérdőjeleztem mindent, ami valaha örömöt okozott az életben. Az életben rengeteg a változó, nem tudjuk, mi hozza el a kívánt biztonságot, de amikor végre elérkezik, nem tudjuk értékelni, mert nem szoktunk hozzá. Hagyjuk kicsúszni a kezeink közül, és mint a hátára fordult bogár a pocsolyában, úgy kapálózunk az életünkért, és valami mentőövért. Legutóbb, amikor itt sétáltam, bármilyen bizarrul is hangzik, én voltam ez a bogár. Nem tudtam, valaha megtapasztalom-e még ezt a nyugodtságot, ezt a biztonságérzést, és ez kibaszottul megrémített. Biztos talajt akartam a lábaim alatt érezni, szinte már kétségbeesetten. Nem tudtam, hogy azt nekem kell megteremteni.

Még mindig a válaszon gondolkodom, egy szó nélkül az arcát nézem, amikor folytatja. Miközben beszél, én a fa törzsérére emelem tekintetemet. Tele van karcolásokkal, de valahogy egyből kiszúrom azt, amit mi véstünk oda. „Harry és Ava: Szerelmünk emlékére”.

A sorsnak még mindig nagyon rossz a humora... Akárcsak Harrynek. Azért ez egy kemény öklös a gyomorszájamba...

Megint hallom az óra ütemes kattogását, majd azt az idegesítő, sípoló hangot. Valami pittyeg. Zsigeri érzés, hogy valami nincs rendben. A távolból elfojtott suttogást hallok, a hang rendkívül ismerős és kiráz a hideg, de Harry szavai ismét visszarántanak a valóságba. Megrázom a fejem, s minden figyelmem neki szentelem.

- Utálom, hogy már megint ez a téma, Ava. Mindig előkerül, pedig már nyolcvanezerszer átrágtuk magunkat rajta. Talán jobb lenne magunk mögött hagyni a múltat, és csak egyszerűen tovább lépni... Mindenki ezt mondja. – Ismét visszatér a sípolás, s ezzel együtt a kattogó hang. – De valahogy úgy érzem, tisztáznunk kell a múltat ahhoz, hogy meg tudjuk élni a jövőt. És ezt a jelenben kell elintézni. Úgyhogy ne haragudj, de mocsok módjára elhoztalak a templomhoz... Talán ez a legmegfelelőbb hely arra, hogy lezárást kapjunk, és új fejezetet kezdhessünk. Együtt, vagy más utakon... Ezen a ponton ez csak rajtunk múlik.

Idejét sem tudom, mikor posztoltam ide utoljára, de most itt vagyok... és remélem, még Ti is. 2020-ban szeretnék pontot tenni Hava történetének végére, s ha jól osztják a lapokat a fentiek, talán sikerül is. *fingers crossed* 2013-ban pont ezen a napon kezdtem el a legelső történetemet. Vicces, hogy ma térek vissza, nem? (vagy csak nekem? hahaha)

Kicsit megkésve ugyan, de szeretnék minden kedves Olvasómnak Kellemes Ünnepeket, és Boldog Új Évet kívánni, amennyiben nem jelentkeznék többet idén. 

<3 Luca