2016. január 3.

Öt // Az ő ölelésében találok megnyugvást


Ujjammal néhányszor végigszántok szemeim alatt, és ezzel sikerül valamelyest normalizálni az állapotomat. Sokat nem érek vele ugyan, de legalább már nem nézek ki olyan szörnyen, és valljuk be, ez azért nagy dolog. Nagyot sóhajtva fonom ujjaimat a kilincs köré, majd lenyomom, és kilépek a helyiségből. Kíváncsian forgolódok, keresem az unokatesómat, hiszen azt mondta, kint megvár, de egyenlőre még nem látom semerre sem. Talán hosszabb ideig voltam bent, mint ő azt várta, s ezért itt hagyott? Ám mielőtt még úgy igazán megharagudhatnék, észreveszem őt a velem szemben lévő puffon terpeszkedni, s a telefonjába bújni. Ujjai fürgén járnak a képernyőn, szóval beszélget valakivel, vonom le a következtetést, majd képzeletben vállon veregetem magam, amiért ilyen okos gondolataim vannak.
Nem szeretnék átkiabálni az aulán, újból nem, ezért inkább megindulok a kocka unokabátyám felé abban a reményben, észrevesz, és nem keveredek kínos, hallgatag helyzetbe; hogy ott állnék vele szemben, lényegében fölötte, de ő nem venne észre, és szüntelenül a mobilját nézné azzal az elvarázsolt tekintettel, melyről azonnal kiderítem, hogy a barátnőjével beszélget. Már ha van neki olyanja... Hiszen én anno, még Danielle idejében léptem le, azóta változhattak a dolgok... Igyekeztem elkerülni a nevüket, a nevét, ezért jóformán teljesen tudatlan vagyok a témával – a One Directionnel – kapcsolatban, pedig szegény srácoknak eléggé sok bajuk van azzal, hogy a paparazzók folyton a párjukat zavarják, keresik, kérdezgetik. Egy pillanatra elmerengek; emlékszem anno, még a kapcsolatunk elején ez volt egy nagy probléma, vita kettőnk között Harryvel, mert ő nem akarta, hogy rám szálljanak, de én vállaltam érte a kockázatot. És máig úgy gondolom, megérte mindazok ellenére is, ami történt.
- Na?  Liam rám kapja tekintetét, mikor már pont elé érek, és kedvesen pislog rám. Elhúzom a számat. Olyan ez a kérdés, mintha afelől érdeklődne, sikerült-e pisilnem, vagy hoztam-e neki kávét, mint ahogyan ő azt egyébként nem kérte, de más helyzetben megtehette volna... Viszont bővebben kifejezni magát már luxus lenne, ezt tudom.
- Mi na– vonom fel szemöldökömet, majd türelmesen és kicsit idegesén nézem, ahogy feláll, farzsebébe csúsztatja szürke Iphone-ját, s csöndesen indulunk el a hosszú folyosón, egymás mellett haladva. Nem tudom, mit kellene mondanom, de valami már nagyon az eszembe juthatna, mert láthatóan Liam is kezdi kényelmetlenül érezni magát a társaságomban, miközben ez régebben sosem fordult elő. Remek. Végül csak akkor szólalok meg, amikor pár lépés híján kis szobánk elé érünk, ahonnan kihallom Caleb nevetését, és emiatt elfintorodok. Tudhattam volna, hogy nem fog dolgozni, gondolom csalódottan, bár nem értem, miért lepődök meg ezen. Hiszen ő egy Ewars... Nem hallgat a Heart-okra, s direkt idegeli ki őket. Lefékezek az ajtó előtt egy kicsivel, és alsó ajkam belsejét rágcsálva nézek fel Liam arcára, melyről semmit sem tudok leolvasni. Csak akkor csinálom ezt az egyébként kívülről rendkívül hülyén kinézhető mozdulatot, mikor zavart vagyok. És végül ez adja meg a löketet ahhoz, hogy ezt mondjam. – Hát... Köszi szépen a támogatást, meg, hogy megvigasztaltál, nagyra értékelem, tényleg, és... Erm...  akadok el egy pillanatra, majd látva Payno érdeklődő pillantását, folytatom.  Megyek vissza dolgozni, nagyon sok teendőm van jelenleg. Majd még találkozunk, gondolom. Vagy ha nem, az sem baj, én megértem...
És ezzel a remek végszóval sarkon fordulok, és távozni készülök. Úgy számolom ki a lépést, Liam még nem tud válaszolni addig, amíg be nem lépek a nyílászárón, és magamra nem zárom azt, de szokás szerint nem úgy történnek a dolgok, ahogyan én azt eltervezem, ugyanis az unokatesóm egyszer csak mellettem terem, és egy nagyon komoly, de szórakozott tekintettel néz rám. Olyan Liamesen.
- Beszéltem telefonon Keith-szel, amíg te szépítkeztél a slozin, és ő azt mondta, megérti a helyzetedet, tud nélkülözni egy kis időre, hiszen annyin úgysem múlik semmi, míg mi körbesétáljuk az épületet.
Felvonom szemöldökömet.
- Ugye tudod, hogy nem így van? Ő megharagszik, hogy kihasználom a helyzetet, amiért ismerlek titeket és el tudok lógni, miközben vannak kötelezettségeim, ráadásul kint elázunk, a rajongók elkapnak, rólam és rólatok együtt cikkeznek... – sorolom az indokokat, miért lenne rossz ötlet ez az egész, miközben tudom, másra sem vágyok. De egyszeriben nagyon óvatos és félős lettem a gondolatra, hogy sok múlik azon, mit mondok neki, és hogyan viselkedek a társaságában. Plusz a munkámat sem szeretnék kockáztatni, ezt se felejtsük el... Viszont végül rájövök, csakis úgy tudom visszaszerezni Liamet, ha magamat adom, és én határozottan nem ez a hangtalan, mindjárt összepisilem magam, amiért beszélnem kell! lány vagyok, így ajkaimra mosolyt varázsolva bólintok egyet, és visszalépek Liam mellé. Ő vidám szemekkel néz le rám, és érzem, ő tudta, végül úgyis belemegyek. Ezt amúgy nem lehetett nehéz kitalálni, már a jelenlegi helyzetet tekintve.
- Viszont nem vagyok hajlandó húsz percnél tovább kint lenni, mert megbetegszem, és Ronnie, a barátnőm még a végén hagy meghalni a kanapén! – Kötöm ki, felemelem mutatóujjamat ezzel is komolyabbnak tűnve, s erre Liam teli szájból felnevet. Nevetése zene füleimnek, ragályos, úgyhogy én is kuncogni kezdek. A jelenlétével olyan nyugalom költözik a lelkembe és elmémbe, hogy sikerül feloldódnom. 
A ruhatárból elkérjük a túlságosan lenge kabátokat, majd az épület elé kiérve balra fordulunk örülve a ténynek, egy rajongó sincs a közelben. 
Vagy csak elbújtak...
Hatalmas mázlim van, mert egyenlőre még nem esik. Hangulatomnak azt hiszem, abban a pillanatban lenne vége, mikor az első csepp koppanna a fejtetőmön... Egyenlőre a vihar még azon fázisában tart, mikor már látod, ebből lesz valami, viszont még csak készülődik egy kiadós zivatar. A biztonság kedvéért az árkádok alatt közlekedünk, hogy még véletlenül se ázzunk el, én sétálok a falhoz közelebb, és valamiért megmosolyogtat ez a gesztus. Gyermeki.
- Mesélj, Avie. Hogy telt az elmúlt majd' három éved? – érdeklődik. Vállat vonok, és kezeimet zsebembe dugom. Tetszik ez a becenév, már évek óra nem hallottam, pedig anno nagyon szerettem; még anyukám adta nekem, és mindig is az unokatesóm volt az egyetlen, akinek megengedtem, hogy így hívjon. Még Harry sem hívott Avie-nek sosem, pedig ő a pasim volt.
Nem tudom eldönteni, hogyan kérdezi. Neheztelve, amiért nem vett részt életem utolsó és legmeghatározóbb szakaszában vagy inkább érdeklődve, mosolygós hanggal, és olyan Liamesen? Egyenlőre ez még rejtély, de majd csak kiderül valahogy...
- Szörnyen lassan, végtelenül különösen és borzasztóan nyögvenyelősen – adom végül a kielégítő választ, Liam pedig ismét felkacag választékos szókincsemen. Örülök, hogy majdnem minden szavamra felnevet, mert ez azt jelenti, élvezi a társaságomat, s ennek ki az a hülye, aki nem örülne?! Lassan sétálunk, nem sietünk sehova, mert elfog az érzés, minek? Ráérek, és húsz percből tényleg nem lehet akkora probléma... Igen, ekkor még ezt gondoltam. – Na és neked? Nektek? – javítom ki magamat gyorsan.
- Eltelt. Nem volt a legboldogabb, vagyis... Igen, így van, de gondolom ezt sejtetted. - Miután egy fanyar mosollyal bólintok, ő folytatja. – Zayn kilépett, ami mindenkit megrázott, Harry folyamatosan depresszív dalokat írt, amit persze a menedzserek nem voltak hajlandóak rátenni az albumra, és ebből lett akkor Styles durcázása, majd a gyakori esti kimaradásai. Mindeközben természetesen mindenki élte az életét, körbeutaztuk a világot, kijött az új album, Danielle és én szétmentünk, majd megismerkedtem Sophiával, akiben megtaláltam a társamat. – Miközben mesél, ajkaira bárgyú, szerelmes mosoly kúszik. Furcsa, mennyi minden történt az eltelt időben, és hirtelen elkap az érzés: ha nem mentem volna el, ha nem menekültem volna, vajon hogyan alakultak volna a dolgok? 
Felkacagok, és belé karolok. Látom rajta, tettem meglepi, de aztán csak vigyorogva visszafordítja a tekintetét, és szó nélkül hagyja.
Elképzelem, ahogy Harry az említett módon és okokból durcázik, és valahogy elképesztően aranyosnak találom. Olyannyira, hogy érzem, amint kivirágzik a szívem, és alsó ajkamba harapva fojtom el a mosolyomat. 
Olyan, mintha én lennék hipnotizálva, és nem Harry a tetoválásával...
Néhány perces csönd következik. Szótlanul, de hülyén mosolyogva lépkedünk egymás mellett, már majdnem megteszünk egy kört, amikor is Liam megtorpan.
- Van értelme rákérdeznem, miért tűntél el? – kérdezi hirtelen, és hangjában ott van az óvatosság. Tudtam, hogy fel fogja hozni a témát, felkészültem, ahogy csak képes voltam rá lelkiekben, viszont kérdésére akkor is összeszorul a torkom, és szemöldökömet összeráncolom. – Ha nem akarsz róla beszélni, nekem úgy is jó, a lényeg, hogy most tudunk kicsit dumálni négyszemközt. Tudd, nem erőltetem Ava, mert nem az én dolgom. Csak rád és Harryre tartozik, de sejtem, hogy ezt nem most fogjátok megbeszélni, hiszen Harry ha teheti, messzire elkerüli az épületet az elkövetkező időkben, bármennyire is felesleges és nyuszi tett is ez, és gondolom te sem ugranál az ölébe... – Sajnos téved, mert ha tehetném, megtenném. A francba is. – Viszont én szeretlek, hugi, és hiányoztál, úgyhogy ha szeretnéd, és megbízol bennem annyira, hogy beavass tudod, hol találsz. 
Erre nem tudok mit mondani. Egyszerűen csak megtorpanok, és tátogok, mint egy hal. Liam hozzáállása és szeretete lenyűgöz, s az, hogy így kezeli a témát, és még azt is mondta, szeret megrendíti az elhatározásomat, hogy soha többé nem beszélek erről, róla senkinek sem. Elképesztő, mekkora szíve van ennek a srácnak. Mert tudom, hogy ha elmondanám az unokabátyámnak, ő nem adná tovább senkinek sem, soha. Mi mindig elmondtunk egymásnak mindent... Még azt is, mikor gyerekként a szüleink megkérdezése nélkül elvettünk néhány fontot, és elmentünk fagyizni. Ma is ugyan ez a helyzet, hiszem. Tudom, biztosan tudom, Liam sosem árulna el. És ez ösztönöz arra, hogy mikor meglátok egy közeli padot, elinduljak afelé őt is magam után húzva, és mesélésbe kezdjek nem foglalkozva az időjárással, sem a húsz perces kerettel. Elmondok neki mindent. Mindent.
Percek telnek, és én folyamatosan csak beszélek. Beszélek és beszélek, a szavak úgy folynak ki a számon, hogy át sem gondolom őket, csak egyszerűen kijönnek, és az elejétől a végéig kielemezek mindent. Lelkem egy része megnyugszik, mert végre őszintén társalgok egy emberrel a témáról, egy olyan emberrel, aki nem a legjobb barátnőm, de ugyanakkor meghökkenek őszinteségemen a témával kapcsolatban, mint ahogyan azon is, hogy hangom mennyire érzelemmentesen cseng. Magam sem tudom, mit csinálok, mindent csak gyorsan elhadarok, majd az ütő is megáll bennem, mikor mondandóm befejeztével Liamre pillantok, és látom, ahogy másodperceken belül kitörik belőle a véleménye. Arca zavarodott, szemei elkerekedtek, és előredőlve megtámaszkodik combján alkarjával, ezzel is támaszt adva magának a kisebb sokk után.
- Te...
- Igen, Liam. Én – bólintok lassan, majd arcomat tenyerembe temetem. Különös módon nem fog el a sírhatnék, pedig az elején még úgy éreztem, amint a végére érek, biztosan bőgni fogok. De hála Istennek, nem így lett, még úgy is, ha ez valahol bűntudatot okoz.
Azonban ahelyett, hogy felpattanna, leszidna és ordibálna velem... Liam ismételten meglep. Alkaromat megragadva az ölébe ránt, és szorosan öleli körbe testemet. Agyam egy eldugott részében úgy gondolom, ezt azért teszi, hogy visszafogja magát, hogy ne mondjon semmi elítélőt, rondát, miközben megérdemelném, bármennyire is nem volt beleszólásom a dolgok menetébe anno, de nem törődöm vele, csak a pillanatnak élek. A nap folyamán nem először ugyan, de Payno ölelésében találok megnyugvást, és ezúttal már a könnyeim sem igazolják gyengeségemet.

×××

Miután letelik a húsz perc, visszaindulunk az irodába, s amint átlépünk a küszöbön, Caleb megrohan minket. Elgondolkodtató, miért ilyen aggódó az arckifejezése, és tulajdonképpen még ijesztő is, de mikor Liam is mellém ér, elfelejtek mindent. Nem érzem már magam olyan rossz embernek, mert egy hosszas beszélgetés után az unokatesómmal valahogy úgy lehetne leírni azt az érzést, mely elfog, mint a lelki béke. Mert a tény, hogy Liam ismeri a történetemet, valahogy megnyugtat, még úgy is, hogy ideges leszek tőle, vajon tényleg tartja-e a száját, mint ahogyan azt megígérte nekem, körübelül tízszer, vagy egy szópárbajban eljár a szája? Nagyon remélem, hogy az első érvényesül, de legszívesebben fejbe csapnám magam egy tepsivel, amiért a bizalmam hirtelen meginog iránta, ahogy ismeri a teljes történetemet.
- Merre voltatok?
- Sétáltunk – rántok vállat. Miért kell tudnia erről? Nyilvánvaló, hogy ha kipirosodott arccal, kabátban besétálunk az épületbe, akkor nem pisiszünetet tartottunk, és vérségi köteléknek hála nem is huncutkodni mentünk ki a nyirkos hidegbe... És nem is cigiztünk! Csak Liam próbálkozott vele, de miután kikaptam a kezéből, és egy tócsába hajítottam, nem fecsérelte rá az idejét, s a testi épségét sem. Szerencsére tudja, kivel van dolga, mint ahogyan azt is, hogy ez a bizonyos személy mennyire ellenzi a bagózást. Hiszen anyukámat is emiatt vesztettem el...
- Apám itt van, Ava, és Louis nagy szája is eljárt... – tájékoztat Caleb sajnálkozó arccal, mire felszisszenek, majd unokatesómba karolva kapkodni kezdem a lábamat, időközben leráncigálva magamról a dzsekimet. Azonban a sors otromba fintoraként ismételten ugyanabban a helyzetben futok össze egy bandataggal, mint a nap elején; a kanyarban, nem magam elé nézve. Csakhogy ezúttal egy olyan embernek megyek neki, akinek még annyira sem akartam, mint reggel Louis-nak. Kezeim önkénytelenül magam elé emelkednek, hogy megakadályozzam a tényleges összeütközést, és az ő hatalmas tenyere is a derekamra csúszik, hogy megtartson, ha netán elesek. Itt még nem tudja, ki is csapódott a kemény mellkasának. Viszont ezzel a mozdulatsorral csak azt érjük el, hogy mindkettőnknek elakad a lélegzete, felgyorsul a szívverésünk, és bizsereg az a rész, ahol egymáshoz érünk. Ez az egész olyan, mintha csak áramütés ért volna, kezeink pedig ernyedten törzsünk mellé hullanak, és elpirulok, mint ahogyan egyébként ő is. Kerüli a pillantásomat, de én sem erőltetem, mert tekintetemet csak Harry furcsa színű cipőjén tartom, mintha olyan érdekes, és új dolog lenne, mint ahogyan egyébként az is. Agyam lekapcsol, torkom kiszárad, és kemény erőfeszítés megszólalnom, de egy idő után már nagyon kellemetlen a helyzet, s muszáj mondanom valamit.
- Erm... Ne haragudj.
Bocsánatkérésem gyatra, és majdnem felnevetek a gondolatra: Komolyan ilyen helyzetben kell találkoznunk majdnem három év elteltével? Tényleg így szólok hozzá először, személyesen, szemtől szembe? Ez nevetséges, és rohadtul filmies, de nincs mit tenni... Máshogy képzeltem el ezt az egészet. Frusztrál a közelsége, nem tudom, mit kellene mondanom, de mivel Ő sem szól semmit, hagyom is a dolgot. Amúgy is, miről tudnánk mi társalogni? Vagyis miről nem?
Harry megrázza a fejét, mintha ezzel akarná elűzni gondolatait, majd kezeit összekulcsolja, s leejtve ropogtatni kezdi a porcokat. Mindig utáltam, mikor ezt csinálja, kiráz tőle a hideg, és ez most sincs máshogy. Segítségkérően nézek a mindeközben jókedvűen és izgatottan, de ugyanakkor részvételét nyilvánító Liamre, aki hála Istennek azonnal veszi az adást, felspannolt állapotot színlelve megveregeti Harry vállát, s erre a zöldszemű srác rákapja tekintetét, melyet mindaddig rajtam tartott.
- Hazz, gyere, menjünk és együnk valamit – biccent hátra a fejével. Harry még egy utolsó pillantást vet rám, majd kikerül, hosszasan kifújja az egészen addig bent tartott levegőt, és elindul a hosszú folyosón, Liam mellett. Sokáig bámulom távolodó alakjukat, és titokban abban reménykedem, valamelyik srác visszapillant rám. Ám ez nem történik meg, és később rájövök, hogy ez sokkal jobb volt így.
- Okés vagy? – kérdezi Caleb, mikor mi is nekiindulunk. Kizökkent a gondolataimból, de végül bólintok, így ő folytatja. – Akkor jó, mert készülj, most nem lesz minden a legszuperebb.
- Köszi, hogy felkészítesz a lehető legrosszabbra, de miért is?
- Mert az apám rohadtul pipa rád, én meg bírom Niallt, miután megtudtam, ő is volt már egyszer közeli kapcsolatban Selenával. – Hülye válasza megnevettet, majd egy hitetlen mosollyal oldalon bököm a könyökömmel. Talán nem is olyan rossz fej ez a srác... Az eddig történtek ellenére úgy gondolom, tud ő jófej is lenni, ha úgy akarja. Ám ezt a gondolatot akkor bánom meg, mikor a következő kanyarban a falhoz húz, és közelebb hajolva azt súgja szinte már a számra: – Kár, hogy piszkosul emlékeztetsz rá, és emiatt nem bírok magammal, nemde?
És a következő, melyre emlékszem az az, hogy ajkait enyémekre nyomja. Csókja lágy és forró, már azon jár az eszem, hogy tulajdonképpen még tetszik is, és viszonozhatnám, de amikor egy hangos köhintés miatt ellököm magamtól, bekövetkezik az, ami miatt ezt a csodálatos, Los Angeleshez nem méltóan borús keddi napot életem legrosszabbjának nevezem ki; megpillantom Louis-t, amint összehúzott szemekkel mered párosunkra, tekintetével szinte felnyársal, testtartása ellenséges és megvető, majd egyszer csak felnevet, megveregeti Caleb hátát, és a srác rákapja tekintetét. Nagyon abszurd ez az egész, és össze is vagyok zavarodva, hiszen az előbb összeütköztem a volt jegyesemmel, most pedig egy kellemetlen hangú cuppanással válok el Caleb Ewarstől... De igyekszem félretenni ezt az érzést, mert minden energiámra és figyelmemre szükség van a Louis-val való... hát, beszélgetéshez. Legalábbis remélem, hogy az lesz, s nem egy gyerekes vita.
Naiv vagyok.
- Hallod, ember... Azért ne tervezz hosszútávra! Lehet, hogyha egyszer netalán visszacsókol, eltűnik a nyelved... Hiszen Ava arról ismeretes, hogy azt teszi tönkre, mellyel az ember a legnagyobb sikereit éri el. Nálad ez a nyelved, Ewars, de a haveromnak a szíve volt.
Ezúttal én nevetek fel. Nem foglalkozom Louis nyilvánvalóan perverz és mocskos megjegyzésével, és igyekszem nem is belegondolni a hallottakba, bármennyire is igaznak bizonyul mindkét része... Caleb kihívóan méregeti a nála alacsonyabb srácot, de amikor kezemet felkarjára vezetem, és megrázom a fejemet jelezve, nem éri meg, kicsit megenyhül. Azt mondjuk nem értem, Caleb miért reagál így, mintha védelmezne... Először úgy gondolom, inkább le szeretném ütni, hiszen hogy volt mersze megcsókolni?! De túl bizalmasnak látszódhat ez az érintés, gesztus, és tudom, Louis félreérti. És ki tudja, miért, ez megadja nekem a löketet ahhoz, hogy egy kis időre áthidaljak a témán, miszerint egy egomániás srác, egy Ewars lesmárolt, és fejemet felszegve pillantsak a velem majdnem egymagas, csupán pár centivel felettem járó Louis-ra.
- Én azon gondolkodnék el, hogy talán dobnod kellene Eleanort, hiszen Larry Stylinson létezik, nem? Különben miért védelmezed úgy a haverodat, mintha a szeretőd lenne, Louis?
- Szánalmas játékot űzöl – rázza a fejét lenézően.
Milyen játékot?
- Én? – mutatok magamra felvont szemöldökkel. – Én űzök szánalmas játékot? Nos, meglehet... De tudod mit? Miért nem hagyod, hogy majd mi ketten lerendezzük azt, amihez csak kettőnknek van köze?
- Ohh, bocsi, igaz, megzavartalak titeket... – Hangjában cseppnyi megbánás sincs, és amikor kezeit bocsánatkérően felemeli, megrázom a fejemet. Hajam követi a mozdulatot, miközben felhorkantok. Mikor süllyedtünk le odáig, hogy nyilvánosan sértegetni akarjuk a másikat? Hogy történhetett ez?
- Nem adom meg neked azt az örömöt, hogy sikerüljön kihozni belőlem bármiféle reakciót, Tommo, mert fáradt vagyok ehhez, és te sem érdemled meg, hogy flegmuljak, mindennek ellenére sem – rázom a fejemet ellenkezően, mire Louis végre valahára úgy válaszol, ahogy valójában tenné: szemei kikerekednek, és őszintén meglepődik, nem bújik az idegesítő álarca mögé. Minden bizonnyal nem erre a válaszra számít, hiszen nem szállok bele a „játékába”, hanem éretten próbálok meg társalogni, már ha lehet még vele olyat. – Annál többre tartom magam, hogy lealacsonyodjak a szintedre.
- Gyere Ava, menjünk – szól közbe Caleb, aki ekkor már távol áll tőlünk. Nem is vettem észre, mikor hagyott minket magunkra, mert annyira le voltam foglalva azzal, mit is kellene válaszolnom Louis hülyeségeire. De örülök, hogy hagyott minket... nos... beszélgetni? Ez beszélgetés lett volna? Kétlem. Ez minden volt, csak beszélgetés nem.
Bólintok, és elindulok felé. Azonban megtorpanok, mikor a hátam mögül megérkezik a válasz, és hangtalanul, lemondóan felnevetek, amiért nem bírja ki, hogy ne az övé legyen az utolsó szó.
Legalább ez nem változott az eltelt idők alatt.
- Komolyan, Ava. Harry még csak most lépett túl rajtad. Nem szeretném, ha miattad újra elkezdődnének a botrányok, mert akkor végleg vége lenne a bandának. Zaynt még túléltük, sérültünk ugyan, de megvagyunk... Viszont még egy Harry-féle gödörből nem lennénk képesek kilábalni, főleg nem ugyan az a jelentéktelen dolog miatt, mint legelőször.
És ezzel az egy mondattal többet mond, mint azt első hallásra gondolom. Egy utolsót szúrt még, megindokolta, miért védelmezi – részben – a göndört, aki már annyira nem is göndör,  hiszen a haja leér a mellén lévő fecskékig legalább és megkért, maradjak távol tőlük. Miért olyan nehéz ezt teljesíteni? És miért szorul el a torkom a gondolatra, hogy Harry továbblépett rajtam?


Helloo! (:
Megint a végére maradt a rizsa remélem, nem gond. Szerintem mindig így lesz, szimpibb. Na de a lényeg!
Köszönöm! Egyszerűen csodálatos, alig tudom elhinni! Öt résznél négyezer háromszáz megtekintés, és huszonhat feliratkozó? Ez elképesztő, köszönöm! *3*
Remélem, ezzel a résszel nem csaptam ki a biztosítékot... Nagyon sokat ültem felette, szenvedtem vele,  mert olyan furcsának tűnt és azon tűnődtem, inkább újraírom, de végül így jött ki, mert lusta voltam. Remélem tetszett azért, bár az ötlet hirtelen jött, ezt be kell vallani... :"D
Csatlakozzatok a Facebook csoporthoz, ha van kedvetek, bár még annyira nem indult be... :)

Jó sulit, kitartást! :c
És köszönöm, hogy elolvastad!
RS xx

20 megjegyzés:

  1. Először is Wow!
    Másodszor, azt hiszem hivatalosan is kinyílváníthatom, hogy az Eric-es blogod, és eközött soha a büdös életbe nem tudnék dönteni, hogy melyiket imádom jobban!❤
    Harmadszor, érezd magad különleges fasza gyereknek, mert a legendának, azaz nekem, már aludnom kéne, de előtte elolvastam a blogodat! :3
    #Muhaha #menci
    Siess! ❤
    Szeretlek! :)❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Judit <3 Örülök, hogy így gondolod, sokat jelent ez nekem! (:
      Annak érzem magam, és de imádlak! :"D
      Hamarosan jön a kövi, és én is! :) <3 xx

      Törlés
  2. Kedves Reasonelll!
    Huha, imadtam minden sorat!
    Örülök, hogy Ava beavatta unokatestveret a titokba...valamilyenszinten Ő is megkonnyebbult...hiszen latta, hogy nem fogadta rosszul sot..
    Es az a talalkoza Harryvel Istenem..pedig tudom, hogy csak egy kis ido volt es gyakorlatilag nem is beszeltek de akkod is...huh ez volt a csucs pont..szamomra hisz ez a nema erzelmi jatek tobbet mondott minden szònál..
    Koszonom, hogy ezt a reszt is olvashattam!

    Szép hetet!

    Szia
    BezTina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! :)
      Így van, ahogy írtad, és ohh de jó, hogy megtetted, mert legalább látom, hogy sikerült e érzékeltetni a dolgokat. ^^ Én köszönöm, hogy elolvastad, és a véleményedet is kifejezted! <3
      Neked is, és élvezd ki hétvégét, én ezt teszem. :) xx

      Törlés
  3. Immmmáááddom!!! Borzasztó jó ez a sztori szóval folytatást gyorsan!!! ;D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Omfg köszönöm *O*
      Hamarosan érkezik! :')

      Törlés
  4. Bár megbeszéltük, hogy Payno a tiéd, kezdek irigykedni Babe. ;) #FBbeszélgetés #KicsiEric Amúgy ezt a részt is totálisa jól megírtad. <3 Nem lehetne Hazz szemszögéből is valami? Mert már kezdek megőrülni, hogy a csávónak, mi járhat abba sexi buksijában. Puszi <3 <3 Viki

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De Payno tényleg az enyém, hiszen Kicsi Eric a tied! :( És én jártam jobban! ;) (vagy nem?)
      Harry szemszöggel egyenlőre még nem szolgálhatok, későbbre van tervezve, de megígérhetem, ha ez bekövetkezik, sok mindenre fény derül! :) <3
      xoxo, RS

      Törlés
    2. Hova tunt a 6. rez Eletke? Ejnye bejnye... pedig kommenteltem is. :"D

      Törlés
  5. EZ MI A FENE VOLT?? *O*
    Najo.. imadtam:D
    Annyira szeretem Tommot okey hogy bunkozik Ava-val de milyen kis vedelmezo *-*
    Leeyum pedig úgy ahogy van egy kis cukorfalat.
    Viszont bics pliz mikor lesz egy olyan resz amikor belelatunk Harold baby fejebe mert en már semmit nem ertek😂😂
    Siess, imadlak:Caroline xx

    VálaszTörlés
  6. Ez egy rész volt, kérlek szépen. :D Harry szemszöggel egyenlőre még nem szolgálhatok, de mindennek eljön az ideje, ezt megígérhetem! ;) Louis nagy kedvencem, pedig nem épp pozitív szerepbe raktam, azthiszem. :D És igen, nekem is kellene egy ilyen unokatesó... :3
    Hamarosan érkezik, én is Téged és köszönöm, hogy írtál! <3 xx
    Éó

    VálaszTörlés
  7. Imádom imádom imádom!!!
    Most kezdtem el olvasni de nagyon nagyon jo!!
    Sose hagyd abba!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi szépen! :3
      Nem terveztem, még hosszú ideig tervezem írni a sztorit, mert folyamatosan jönnek az ötletek és a csavarok, megállás nélkül! Remélem a továbbiakban is tetszeni fog. :)
      Köszönöm, hogy írtál! <3 xx

      Törlés
  8. Drága Reasonell!
    Fantasztikusan írsz, egyszerűen fáj, amikor vége egy-egy fejezetnek! Nagyon gyorsan hozd a folytatást, hogy ne haljak bele!
    xx Nessa

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, Nessa! Tőled ez nagyon sokat jelent nekem! *3*
      Igyekszem hamar hozni a kövit, szerintem még ma, vagy holnap el is készülök vele! :)
      RS xx

      Törlés
  9. 2órája ki volt rakva a következő rész!!! Hovva lett???!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnos elbénáztam, és egy "-" bemásolása helyett a konkrét addig kijelölt részt másoltam be, majd ezt nem vettem észre, amikor kiraktam - mert ugye miért is tettem volna?! -, és amikor visszaolvastam a már publikált részt, ez feltűnt. De sebaj! :D
      Most már kint van, javítva, frissen, ropogósan. :) <3 xx

      Törlés
  10. Imádom!!!!! *-* Hozd gyorsan a részeket mert nagyon kíváncsi vagyok!!!! *0*

    VálaszTörlés