Hat // Biztos vagy benne...?

Sziasztok! (:

Sajnálom, hogy múlt héten nem voltam, és kimaradt egy rész, ezt csak a fránya sulira és a félévre tudom fogni, mert bele kellett húznom a kémiába. :c 

De most itt van az ötödik rész, és nagyon remélem, hogy tetszeni fog! 

Köszönöm szépen az előző részhez érkezett rengeteg kommentet! És úristen! 30 feliratkozó és több, mint 5300 megtekintés?! Ez fantasztikus, alig tudom elhinni! Köszönöm! :')
Ps.: A kisebb kihagyásnak köszönhetően extra hosszú fejezetet hoztam nektek! Örültök neki? 

Jó olvasást

És sok sikert, türelmet a sulihoz!

RS.xx

Van az úgy, hogy az ember tele van energiával, életkedvvel, pozitívan áll az élethez és az emberekhez, és nem utolsó sorban levakarhatatlan mosoly csücsül az arcán. Aztán van, hogy mindez elszáll, és egy csodálatos semmiség száll a helyébe. Naphosszat robotolsz, majd' meggebedsz, de akkor is csinálod, mert nem hagyhatod abba, részben a bizonyítási vágy, és az a bizonyos „csak azért is!” érzés okául. Akkor vagy ilyen, mikor rosszul alakulnak a dolgaid, rosszabbul, mint eddig, és igazából tojnál mindenre, ha nem jutna eszedbe; basszus, nincs minden veszve! Hiszen így van. Jelen pillanatban az életem egyenlő a második „Ha”-val, már ha még nem esett le mindenkinek a tantusz. Reménykedtem benne, de ha nem, hát nem, ezt nem lehet erőltetni.

Ronnie a világon a legjobb barátnő, én mondom! Pontosan tudja, mikor mit kell nekem mondani, amitől jobban, esetleg rosszabbul érzem magam, de ezt teszi egy legjobb barátnő, nem? Lelket önt beléd, vagy addig szekál, míg rá nem jössz, te rontottad el. Mindent. Nálam itt is a második érvényesül. Ugyanis azóta, hogy Liam tudomást szerzett a történtekről, jobban eltávolodott tőlem, mint azt gondoltam, vagy egyáltalán gondolni mertem. Munkába menet napi rendszerességgel összeszedtem Calebet, az irodában nap mint nap futkároztam és agyaltam, hogyan oldjam meg azt, hogy mindenki kívánsága teljesüljön, legfőképp Louis-é, hiszen ő volt az, akitől napi rendszerességgel, sőt előfordult, hogy naponta kétszer érkezett egy e-mail – hiszen személyesen felkeresni luxus –, hogy meggondolta magát, inkább máshogy szeretné az ő részét a dologban. Liam az elején kijelentette, ő nem kíván semmi luxust, pluszt, személyeset, mert ez nem róluk szól, vagyis elsősorban nem. Imádom, hogy ennyire önzetlen. Niall mindössze annyit kötött ki, szeretne a szobájukba egy kis golfpályát, meg egy tv-t, amin nézheti a kezdés előtt a meccset, s ezzel le tudjon nyugodni. Az egyetlen, aki felől semmit, de tényleg semmit sem hallottam, az Harry volt. Nem tudom, miért várom még most is a levelét, vagy valamiféle választ, mit is szeretne pontosan, hiszen felesleges. A saját agyamat túráztatom ezzel, úgy hiszem. 

Ráadásul Brandon is kijelentette, ne próbálkozzak semmivel, mert már nincs túl sok esélyem, húzásom. Ha szeretném Miamit, márpedig igen, akkor húzzak bele, hiszen azért is meg kell ám dolgozni, és egyenlőre nem tűnök úgy, mint aki annyira komolyan venné a kötelezettségeit. Ez az egyik indoka egyébként annak, hogy amikor egy hosszú, fárasztó nap után hazaérek, magamhoz véve egy almát a hátsó kertbe menve elhelyezkedem a hintaágyban, és estig telefonálok, keresgélek és kimerítve minden létező kapcsolatomat próbálom a lehető legjobb búcsúbulit megszervezni a One Directionnek, hogy ezzel elmondhassam, igenis megdolgozom Miamiért, és azért, hogy netalántán elismerjék a nevemet; nem úgy, mint Harry Styles ex menyasszonya, hanem mint Ava Heart, a rendezvényszervező, aki fiatalkora ellenére is képes ezt összehozni.

Őszintén szólva nem tudom, megéri-e nekem ez az egész... hiszen gondoljunk bele, ki készítené ki az idegeit az exe bandájáért a munkatársával közösen dolgozva, aki egyébként megállás nélkül flörtöl és kaján mosolyokat villant, ha közben szinte érzelmi nulla – vagy hulla – az ember? Kevesen, szerény véleményem szerint, de én közéjük tartozom, és majdnem egy (fél, de sokkal többnek tűnő) hónap elteltével elmondhatom, büszke vagyok arra, amit eddig elértem. Kevés huszonéves lenne erre képes, pláne a múltamat tekintve, mely azért valljuk be, nem épp arról árulkodik, hogy én olyan jó szervező lennék. 

Viszont egyszer csak egy szép, napsütéses szombati napon Ronnie megelégeli a kialakult helyzetet, és keresztbe fonva kezeit mellei előtt szúrósan néz rám. Felvonom szemöldökömet, s beleharapok az almámba, melyet előtte már gondosan a nadrágomba dörzsöltem, hogy kellőképpen fényes legyen, ahogyan azt illik. Másik kezemmel a laptopomat tartom és az azon lévő rendeznivaló papírjaimat. Szürke, rövid melegítőnadrágom lóg rajtam, lenge otthoni pólóm láttatni engedi hasamat, viszont ujja hosszú, a hajam kócos és a hangulatom is morcos, hiszen este nem aludtam semmit, mert csak Liamet és Harryt láttam magam előtt, néha Caleb közrejátszásával, aki apjával karonöltve folyamatosan azon volt, hogy kikészítsenek, mindegy, milyen formában. Szóval mondhatni, kicsattanó formában kapnak el.

- Igen? – nézek rá kíváncsian. Még egyet harapok az almámból, majd barátnőmet kikerülve a tolóajtó felé igyekszem. Minél hamarabb neki akarok kezdeni a munkámnak, mert akkor vasárnap este talán pihenhetek egy kicsit. Muszáj bebizonyítanom, hogy meg tudom csinálni! – Mivel szolgálhatok a segítségedre?

- Mondjuk leállhatnál egy kicsit, drágám, mert kezdesz nagyon horgasztó látvány és társaság lenni egyben – közli velem kiábrándult hangnemben, tehetetlenül felnevet, majd amikor lehuppanok a hintaágy nagy párnáira, ő csalódottan megrázza a fejét. Amikor pedig a laptopom fedelét felhajtva bekapcsolom a gépet, és még egyet harapok az almámból, felhorkant. – Rendben, ez már több, mint súlyos!

- Nem értelek.

- Én sem téged, Bipi! Te nem vagy ennyire munkagülü! Mi lelt téged?! – kérdezi és teátrálisan, hitetlenül széttárja karjait. – Talán emlékszel, hogy úgy hétfő tájékán említettem, a hétvégén gigamega vásárlást tervezek. Csatlakozol hozzám, vagy folytatod ezt a magányos önsanyargatást?
Elhúzom a számat. Tényleg haladnom kell a melóval... De mi az, hogy „magányos önsanyargatás”?!

- Nem megy – adom végül a választ, nem is foglalkozom mondata második felével. – Ne haragudj, R, tényleg, de ez most nagyon fontos.

- Fontosabb, mint egy csodálatos vásárlós hétvége az ugyancsak csodálatos Veronica Rollsonnal? Kötve hiszem – cicceg túljátszva az agyát, felnevetek. 

- Meséltem, mik Brandon feltételei, és mi a jutalmam, ha sikerül megszervezni, nem? Nos... Ha még másfélszer ennyit foglalkozom a dologgal, mint amennyit eddig tettem, akkor mehetek Miamiba dirigálni!
Csak szerintem éri ez meg?!

- És itt hagynál engem? Szomorú. – Látom rajta, viccelődik, és a szokásos módon próbál kihúzni abból a bizonyos gödörből, melybe újfent bekerültem. Tudom, nagyon nem könnyű velem, és sokak már régen leléptek volna, de az utóbbi időben új mottóm lett; Megszoksz vagy megszöksz. Nem tudom, ez Ronnie-ra is vonatkozik-e, de valószínűleg egyébként nem, hiszen amint belenézek azokba a hatalmas csokibarna íriszekbe, nyilvánvalóvá válik számomra, miért ragaszkodik annyira a terveihez. S amint ez eljut a tudatomig, felsóhajtok, és lehajtom a MacBookom tetejét, hogy aztán felállva megvonjam a vállamat, és ezt mondjam: 

- Hát akkor mire várunk? Induljunk arra a vacak vásárlós hétvégére!

És már itt tudom, hogy én ezt még nagyon meg fogom bánni.

Nem olyan sok idő elteltével már plázázásra készen a nappaliban mászkálok, és a telefonom után kutatok. Hajlamos vagyok arra, hogy amerre járok, ott leteszem, majd elfelejtem, merre is hagytam. Nem kevés időmbe telik megtalálni, de aztán végre valahára rálelek, és diadalittasan rávigyorgok a mindeközben a kanapé karfáján durcázó és fortyogó, türelmetlen barátnőmre. Meglengetem a levegőben a készüléket, és önhitten megveregetem a vállamat.

- Hihetetlen egy bige vagy te – cicceg. – De legalább egy bombázó bige! – mér végig elismerően, és szerény énemnek köszönhetően el is hiszem neki attól függetlenül, mennyire is nem szeretem látni, illetve látni engedni a hasamat. Felkacagok, majd egy-egy ujjamat az öv helyére beakasztva vágok egy pózt, és úgy nézek a barátnőmre. Különféle szánalmas selfie-arcokat és pózokat bevágva illegetem-billegetem magam, és be kell vallani, a végére még élvezem is ezt a kis hülyéskedést. Sikerül megnevettetnem Ronnie-t, olyannyira, hogy a következő pillanatban hátraesik a párnákra a röhögéstől. Imádom, amikor nevet, sokszor engem is arra késztet. De nem hagyom abba, mert ki szeretném engesztelni azért, amilyen egész héten voltam; Munkagülü.

- Mehetünk akkor? – kérdezem meg végül.

- Ohh, szóval most már te siettetsz? Mhm, oké – bólogat résnyire húzott szájjal, eltökélt ábrázattal. Ezúttal én nevetek fel: valahogy ennyivel is eléri, hogy megfeledkezzem a kötelezettségeimről, és újra az a huszonkét éves, felhőtlen lány legyek, aki alapjáraton amúgy vagyok.

- Csak gondoltam a boltok kinyitnak valamikor, és szombat lévén nem mi vagyunk az egyetlen vállalkozó szellemű „bigék” – használom az általa alkalmazott kifejezést. –, akik arra az elvetemült tettre készülnek, hogy órákon keresztül bolyongjanak a plázában, boltról boltra átnyálazva mindent. De te tudod – vonok vállat huncutul mosolyogva, majd győztesen felnevetek, amikor barátnőm kislányosan duzzogva feláll, és az ajtó felé trappol. Nem tudom, mégis hogyan, de sikerült fordítani a helyzeten, és már én vagyok az, aki viccelődik. Félsiker!

Amint túl vagyunk a ház bezárásán, kezemben a slusszkulccsal azon filózunk, lesétáljuk-e azt a három utcát, mely a plázáig vezet, vagy legyünk lusták, s pattanjunk be a jó öreg Opelba, ami egyébként nem is olyan öreg, hiszen azt hiszem, talán fél éve vettük közös használatra, amikor mindketten letettük végre valahára a jogsinkat. Nem tudjuk eldönteni, melyik opció legyen, de aztán végül úgy határozunk, egy kis mozgás nem árt, és mivel a levegő forró, szinte perzsel, külön élvezet, ahogy karjainkat kitárva átrohanunk a zebrán, szaladunk a járdán és hajunkat hátracsapja a menetszél. Azon ritka pillanatok egyike ez, amikor teljes mértékben felelőtlen vagyok. Ronnie sem különb, egyébként, csak ő annyiban másabb, hogy nem tud olyan könnyen hangulatot változtatni egy rossz érzésnek köszönhetően, mint én, aki ezt a fajta képességet már tökélyre fejlesztette.

A plázába beérve kezd leesni, mire vállalkoztam. Ronnie tipikusan olyan lány, aki tényleg minden egyes boltot végigjár, hogy megtalálja a megfelelő összeállításokat, és képes feláldozni három heti fizetését – amiért egyébként ő is durván megdolgozik – egy szerinte imádnivalóan dögös szettre. Nekem sem túl szűk a nadrágszáram, ha mondhatjuk ezt így - nem számolom a dollárokat, hogy tudjak venni még kenyeret nap végén -, de attól még nem veszem meg az első kezem ügyébe kerülő nadrágot csak azért, mert van egy hozzá illő felsőm. Csak néha, amikor olyan elvetemült vagyok, hogy hallgatok a barátnőmre, vagy Maynára, akivel egyébként még otthon megbeszéltük, találkozunk az első emeleti kávézóban. A Sunset pláza hatalmas, nehéz is kiigazodni benne, de mivel nem először vagyunk itt, tudjuk, merre keressük a digitális táblácskát, mely kiírja, mit merre találunk. Nagyban megkönnyíti a helyzetünket, amikor felfedezzük, két emeletet kell felmennünk barátnőm kedvenc boltjáig, ahol kezdünk, majd amikor megindulunk a mozgólépcső felé, felsóhajtok. Végem van..
Nevezzetek anti-csajnak, de engem egy idő után már rendkívül untat a vásárlás. A próbálgatás kifáraszt, és mivel kevés olyan ruha van, melyre egyből rábólintok, leginkább csak Ronnie-t nézem, amíg ő ki és be rohangál a fülkékből, majd vigyorogva megmutatja magát nekem, s kikérdez, mit gondolok róla, hogyan áll rajta, satöbbi. Legtöbb esetben persze azzal a válasszal szolgálok, hogy „bombázó”, „szexi” vagy „érdekes”, viszont R ennyiből is tudja, mit gondolok: valószínűleg leolvassa az arcomról. Nagy hiba, hogy nem ő az egyetlen, aki erre képes.

Telnek az órák, már nem is tudom, mennyi ideje vagyunk itt, mert elveszítettem az időérzékemet akkor, amikor az ötödik bolt tájékán járhattunk. Ronnie nem hazudott, tényleg vásárlós hétvége a program. Két zacskó van nálam, benne csupa olyan gönc, ami végül megtetszett, de ez is csupán a barátnőmnek köszönhető, mert nekem tényleg tökéletesen megfelel az eddigi ruhatáram.
- Nos, mehetünk? – érdeklődök, mikor éppen a pár perces pihenőnket élvezzük egy középen elhelyezkedő, háttámla nélküli kanapé-szerűségen. Lábaimat kinyújtom, és kicsit megmozgatom őket, egészen elfáradtam.
- Nemsokára igen, mert Maynával és Hollyval négyre beszéltük meg a talit, és fél négy van.
Hála Istennek!
- Hála Istennek! – Adok hangot is gondolataimnak, Ronnie felnevet.
- Javíthatatlanul mufurc vagy.
- Én? Dehogy. Én csak nem szeretem a tömeget, mint ahogyan azt sem, hogy háromból kettő boltban 1D számot játszanak, és a kimázolt, ribis eladónők olyan áthatóan méregetnek, hogy szinte már biztos vagyok benne, tudják, ki vagyok, kivel voltam a múltban, és kit hagytam el, mert ugye persze lehozták azok a rohadt napilapok. Téged ez feldobna?

- Ne legyél már ennyire negatív. – Hangja panaszos, könyörgő. Vállat vonok, bármiféle válasz nélkül. Ez van, most ilyen a kedvem. Újabb hangulatingadozás, azt hiszem. – Legyél boldog, Bipi! De komolyan! A hétvége a tied! Nekem is tanulni kellene a csütörtöki ZH-ra, de tudom, hogy szükségem van egy kis időre, amit magamra költök. Ez kihagyhatatlan, hiszen elveszíted az egyensúlyodat, pont úgy, ahogyan egyébként most te tetted. Nézz körbe, drágám! Látsz itt te valakit, aki szomorkodik,  vagy mélabús, miközben a barátnőivel vásárolgat, vagy csak simán mászkál össze-vissza?

Teszem, ahogy kéri. Körbenézek, és sajnos igaza van, tényleg nem látok senkit, aki komoran nézne maga elé, maximum a már magukat halálra unt férjek, akiknek elegük van az életükből, amiért annak a felét a plázában kell töltenie a feleségével, lányaival. Meg tudom őket érteni, viszont a női családtagokat elnézve realizálódik bennem: Ronnie-nak nem meglepő módon, újfent igaza van. Úgyhogy mély levegőt veszek, felállok, és eltökélten nézek a barátnőmre. Buzdító szövege megteszi a hatását, és új erőre kapok, mert tudom, ennyivel tartozom a barnának.
- Erről van szó! – nevet fel boldogan a lány

Úgyhogy újra elindulunk. Tudom, már csak fél óráig kell szenvednem, de egyszeriben nem is tűnik már annyira nagy szenvedésnek, mint eddig. Jellemző, hogy az utolsó pillanatban gondolom meg magam...
Éppen a farmerek közül válogatok, mikor észreveszem, egészen addig mellettem álló barátnőm már nincs a közelemben. Nem kerítenék neki nagy feneket, ha nem tudnám, hogy mennünk kell, ezért felnyalábolom a zacskókat, és Ronnie keresésére indulok. Nem kell sokat bolyonganom, hála Istennek, mert szinte egyből kiszúrom őt egy olyan személy társaságában, akitől egyszeriben elmegy a kedvem attól, hogy közelebb menjek a párosukhoz. Egyszerre nyúlnak egy kalapért, s ezen mindketten felnevetnek, majd bemutatkoznak egymásnak. Csevegnek, nevetnek, nézegetik a ruhadarabokat, és láthatóan jól elvannak. Látom, hogy barátnőmnek leesik, kivel is futott össze, de azzal is tisztában van, nem szabad szétbomlani attól, ha találkozol egy hírességgel, mert akkor máris elmegy a kedve a kedvességtől, hisz csak egy őrült fant lát benned, vagy tudom is én.

De nem késhetünk el, Maynaék nagyon berágnának, ezért ráveszem magam, és közelebb megyek hozzájuk. Barátnőm vigyorát elrejtve néz rám, beharapja alsó ajkát, hogy az ne buktassa le őt a remegésével, majd visszafordul Kendall felé, aki éppen a tükör felé fordulva próbálja fel azt a babarózsaszín kalapot, melyet megnyert magának. Szörnyen utálom a lányt, hiszen hallottam a híreket róla és Harryről, és nem is kell mondanom talán, mégis miért nem vagyok hozzá kedves, amikor ő úgy mosolyogva fordul felém, majd nyújtja a kezét.

Ronnie megböki az oldalamat, és szúrós tekintettel illet, mire összeráncolom a homlokomat, de azért megrázom Kendall kezét.
- Kendall vagyok, hello – köszön, majd érdeklődve várja a válaszomat. Majdnem felnevetek a gondolatra, ez most komoly? A volt pasimmal jár, vagy kavar, az mindegy, és erre még leáll jópofizni és a tudatlant tettetni nekem, minta gőze sem lenne arról, ki vagyok?! Jó, ez egoistán és nagyképűen hangozhatott, de igazam van! Ha nem is Harrytől, de a sajtótól tuti hallotta már a nevemet... Hisz én is hallottam az övét! Rendben, oké, azért ő egy picikével magasabban áll azon a bizonyos létrán, mint én... Emlékszem, régen, még a Harryvel való kapcsolatom elején imádtam a sorozatukat, melyben a Jenner-Kardashian család mindennapjait mutatták be, és rémlik, hogy egyszer Harry is leült velem megnézni egy, majd több epizódot is. Rosszul esett, hogy egy bikinis, edzős vagy bulizós résznél vigyorgott, miközben engem ölelt, de legalább már tudjuk, teljesült az álma.
- Ava Heart, örülök – erőltetem ki magamból a választ fanyar arccal, mire Ronnie hangosan kifújja mellettem az addig idegesen bent tartott levegőt, és büszke félmosollyal illet. Megrázom a fejemet, majd újra megszólalok. Nem akarok vele egy légtérben lenni tudva, Harry az ő segítségével képes elfelejteni engem. Kinek esne ez jól? Ráadásul még azt sem tudom, az, hogy így mutatkoztam be, annak tudható-e be, hogy akartam, hogy beazonosítson, vagy inkább annak, mert jólnevelt vagyok, s ez egy emberi norma, plusz, hogy be is tudjon jelölni a közösségi oldalakon? – Ronnie, nekünk hamarosan indulnunk kellene, mert Mayna és Holly várnak ránk.
Barátnőm a homlokához kap, és gondterhelten fordul a Jenner lány felé. Borzasztóan zavar, hogy én mennyire ellenszenvesnek érzem, miközben ő barátságosan kezel minket, és tök normálisan viszonyul hozzánk, de nem tehetek róla.
- Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Kendall – integet neki, miután megöleli, és nem tudom leplezni meglepettségemet. Ennyi idő alatt összebarátkoztak? Nem semmi. Még egy ok, amiért utálom ezt a lányt, bármely gyerekesen is hangzik ez.
Viszont abban a pillanatban, hogy én egy biccentést követően megfordulok, meghallom azt a hangot, melyet nem hittem, hogy fogok. Jókedvűen, majdnem nevetve teszi fel a kérdését, és letaglóz, mégis mennyire jól néz ki. Fekete nadrág, félig kigombolt ing, barna csizma, konty, lélegzetelállító mosoly... Lezsibbadok, és kétségbeesetten nézek Ronnie-ra, aki veszi az adást, és alkaromat megfogva egy sávval odébb húz, hogy aztán ott el tudjunk bújni egy oszlop mögött. Elkerekedett szemekkel hallgatom társalgásukat, és elfog a pulykaméreg a hangsúly és a kedves hangvétel miatt. Nem érdekel, mennyire gyerekes húzás bujdosni, de ez még mindig barátságosabb megoldásnak tűnik, mint szembenézni Harryvel a barátnője társaságában.
- Hej Kenny, ez milyen? – Hallom meg az ismerős, mély és oly' nagyon szeretett hangot, és bár tudom, hogy nem kellene, de engedek a kísértésnek, és kikukkantok a búvóhelyem mögül. Kendall, alias Kenny vigyorog, megpacskolja Harry arcát, majd puszit nyom rá. Tényleg utálom ezt a lányt.
- Hazz, szerintem ne menjünk bele annyira, mégis miért mondok erre a válaszra egy böhömnagy nemet. – Hallatszik a nevetése, de innentől már nem nézhetem élőben a nyáladzásukat és a cuki kis beszélgetésüket, mert Ronnie visszaránt az oszlop mögé, és szomorú szemekkel néz rám.
- Menjünk haza.
És így is teszünk. Kisétálunk az üzletből tudva, úgysem keltünk nagy feltűnést lévén – bár nem tudom, de sejtem –, a párocska éppen egymás szájában keresi a választ a kérdésre, jó lesz-e az a rohadt ing, melyet „Hazz” drága hozott a kicsi „Kenny”-nek. Elmondhatatlanul ideges vagyok, hiszen nyilvánvaló, többé már csak esélyem sincs. Hiszen Harry boldog, és bár tényleg nem érdemelnék meg egy második esélyt, már annak az esélye is szertefoszlott, hogy egyáltalán valaha hozzá tudjak szólni. Hiszen nem akarok belerondítani a kapcsolatába azzal, ha esetleg beavatom a történetbe, mert úgy csak elszalasztana egy olyan kedves és aranyos lányt, mint Kendall. És bár tudom, hogy az ellenkezőjét gondolom róla perpillanat, de az csak azért van, mert átölelte azt a srácot, akihez gyengéd érzelmeim fűződnek, s azon a beceneven szólította, melyet anno, évekkel ezelőtt még én adtam neki, megismerkedésünk első, vagy második napján. Na jó, tényleg utálom. De nem Kendall Jennert, hanem magamat. Nagyon le kellene már állnom...

Hazaérve a találkozóról kedvem sincs a munkámhoz, leginkább a jó meleg és vastag takaróm alatt bujdosnék, és a hajamat tépkedném. Kezd sötétedni, mire Mayna és Holls hazamegy, és bár tudom, ez nem épp barátias gondolat, de örülök, hogy nem kell tovább jópofiznom, és úgy tennem, mintha minden rendben lenne, miközben nyilvánvaló, hogy nincs. Ronnie a konyhában készíti a vacsorát, én pedig egyszer csak azt veszem észre, hogy az addig kényelmesnek tűnő kanapéról a tetőre keveredek. Szoktam kint lógni, mert annyira nyugodt, csöndes, és imádom nézni a város fényeit, de hirtelenjében mégis elborzaszt a tudat, hogy a kanapét elhagyva kimásztam az ágyam feletti tetőablakon úgy, hogy nem is tudtam róla, mit cselekszem.

Másnap még a szokásosnál is nehezebben mászom ki az ágyamból, nincs sok kedvem munkába menni, és egész nap azt csinálni, amitől ilyen unalmas lettem. De nincs választásom, s azzal nyugtatom magam, még van öt percem Ronnie szokásos ébresztéséig. Ám nem így történik. Ronnie nem kopogtat, nem ráz fel, nem dobja fel valamennyire a reggelemet a dumájával és a ragadós mosolyával, s ennek okára csak akkor jövök rá, mikor kiszenvedem magam az ágyamból, és a fürdő felé indulva észreveszem azt a nagy bakancsot a cipőtartón; Minden jel arra mutat, átbulizták az éjszakát, még ha nem is a szó szoros értelmében. Már a pultnál ücsörgök a reggelim társaságában, elkészülve és felöltözve, amikor barátnőm takarójával körbetekerve, hunyorogva és bozontos, mindenfele álló, gubancos hajjal kinyitja szobájának ajtaját, majd a reggeli fénytől hunyorogva néz rám, miközben a már lefőzött kávé felé indul.
- Jó reggelt, tubicám – köszönök neki egy huncut, mindent tudó mosollyal. Rám fintorog, és beleiszik a kávéjába, így, feketén. Megborzongok, milyen íze lehet?! Nem akarom megtudni, pedig jómagam is bolondulok a koffein dús italért, mégsem szeretem üresen. – Remélem Morth azért kibírta mellettetek...
- Te is kibírtad – vág vissza csípőből. Megrázom a fejem, de csak azért, mert teli szájjal nem tudok egyből válaszolni, miközben megtenném.
- Mivel hála Istennek zenét hallgatva aludtam el. Különben nem tudom, mégis mit csináltam volna – célozgatok. Ronnie itt vörösödik el, de csodálom, hogy eddig kibírta; máskor, ha felrémlik ez a téma, már az elején hanyagolni is akarja. Én viszont szókimondó vagyok, jobban, mint ő, úgyhogy folytatom is. Direkt fel szeretném piszkálni az agyát, mert tudom, hogy az engem is feldobna, bármennyire is önző tett ez. – Eaton mikor jött? És mikor aludtatok el? Régen találkoztatok már... Ugye nem dőltetek ki egy menetnél? Az szánalmas lenne rátok nézve.
Barátnőm pedig végre úgy válaszol, ahogy azt normál esetben tenné. Felnevet, majd hozzám vágja a pultra kirakott újságot, melyet én mindaddig olvastam. – Piszok vagy, Heart!
Vigyorogva vállat vonok, majd miután befejezem a reggelimet, leszállok a bárszékről, aztán hirtelen megtorpanok, mikor Ronnie elém ugrik. – Igen?
- Ebben akarsz menni? – Utal szürke szoknyámra, és fehér ingemre, melyet egy fekete magassarkúval párosítottam, és combharisnyával, meg egy kockás sállal. Mikor bólintok, megrázza a fejét. – Azon nyomban menj vissza átöltözni, Bipi... Már ne is haragudj, de ez szörnyű!
- Szerintem visszafogott, és olyan, ami tetszeni fog Brandonnak, és a munkámhoz illik – érvelek öltözetem mellett, miközben magamnak sem tetszem.
- Sokkal jobban nézel ki a saját gönceidben, Ava... Ez olyan... gáz – keresi a megfelelő szavakat. Felvonom szemöldökömet, majd elfintorodok. – De nem szólok bele... Vagyis mégis, de ne haragudj meg érte, hisz ismersz! – Megigazítja hóna alatt a takarót, aztán egy mély levegő után belekezd. Érdeklődve hallgatom, mégis mit szeretne. – Ennyire nagyon be akarsz vágódni, hogy még a saját, egyedi és csodálatos stílusodat is hajlandó vagy lecserélni? Ez tényleg kezd ijesztő lenni – rázza a fejét elkerekedett szemekkel, hitetlenkedve. Igaza van, hiszen mindig hangoztatom, az egyetlen, melyből sosem adok alább, az a stílusom; és erre most pont azt tettem. Meghunyászkodva a követelményeknek, olyan szerkóban megyek dolgozni, amiben már most feszengek.
- Többet tudsz rólam, mint bárki más. Nyitott könyv vagyok a számodra, de nem lehetne most lapozni egy oldalt?
- Néha a múltunk nem hajlandó feledésbe merülni. A jelenünkben is ott van, mintha azt mondaná, hé, nem menekülhetsz előlem, te kis hülye, hisz úgysincs esélyed! – válaszol filmbe illő mondatomra kapásból egy ugyancsak hasonló kaliberű szöveggel, és nem is sejti, ezzel mennyi mindent mondott. Azt hiszem, itt még én sem.

Legyintek egyet.
- Jó, mindegy. Megyek dolgozni - jelentem be, aztán vállamra akasztva a táskámat, az ajtó felé igyekszem. Amikor már a nyílászárón kívül vagyok, és bezárom azt, ránézek a konyhában hagyott lányra, s látom, amint elmélyülten kortyolgatja a kávéját, majd felkuncog, amikor Eaton a háta mögé lopózva átöleli a derekát, és maga felé fordítva szenvedélyes, reggeli csókban részesíti. Én pedig rájövök, én is szeretnék egy ilyen kapcsolatot magamnak, akármennyire is nem lennék képes kapcsolatba lépni egy olyan sráccal, akit nem Harry Stylesnak hívnak.

Megrázom a fejemet, hogy kiűzzem kétes gondolataimat belőle, és az Opelom felé lépegetek. Magassarkúm sarkának kopogása szinte visszhangzik az utcában, annyira korán van még, hogy egy árva lélek sem jár erre, s minden nesz kivehető. Részben azért utálom a magassarkúkat, mert amellett, hogy egy idő után borzasztóan megfájdul benne a lábam és esetenként kacsázok benne,  hogyha sietni akarok, nem tudok, mert kitöröm a lábamat, és sokszor idegesít a hangja is.
Ám amint a kocsimhoz érek, megakad a szemem egy a szélvédőn hagyott fecnin. Van, akit ez nem érdekel, és halál lazán beszállna a járműbe, de engem idegesít, úgyhogy lépteimet meggyorsítva elindulok a kocsi orra felé. Összevont szemöldökkel nézem a sárga fecnit, melynek szélei tépettek, itt már sejtem, az nem holmi hirdetés. S ez akkor bizonyosodik be, amikor kikapva az ablaktörlő alól, széthajtogatom.
És elakad a lélegzetem, amint végigfuttatom tekintetemet ezen a néhány szón:

„Biztos vagy benne, hogy túllépett rajtad?”