Hét // Megöltél valakit!

Hellósztok!

Úristen, ez hihetetlen! Ez a hetedik rész, és 109 komment érkezett eddig, az enyéimmel együtt! 31 feliratkozó és 6200+ megtekintés mellett pedig esküszöm, egy rossz szavam sem lehet! Köszönöm! :') Azt is, hogy mindig kifejezitek a véleményeteket egy-egy rész után, mindig brutálnagy mosollyal olvasom őket. <3

#TeamHavaSteart

Ezt terjesszétek! :D

Jó olvasást,

és kitartást a héthez!

xx.RS

- Ühm... – vonom össze a szemöldökömet, miközben belépek az ajtón. Megzavarom a szerelmeseket, de nem különösebben zavar, ráadásul amint Ronnie is észreveszi zavarodott alakomat, máris nem Eatonnel foglalkozik. A – festett – szőke srác megrázza a fejét, ezzel kifejezve nemtetszését, és késztetést érzek arra, hogy bemutassak neki, de nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni a barátnőmet azzal, ha ismét vitába bocsátkozom a pasijával, ezért szemethunyok afelett, mennyire is utálom őt tulajdonképpen. – Te tetted ezt a sárga cetlit a szélvédőre?
- Mármint kínai ribit? – kérdez vissza, kell pár másodperc, mire leesik a dolog. Megrázom a fejem, mert túlságosan össze vagyok zavarodva ahhoz, hogy felnevessek ezen a poénon, amit más helyzetben egyébként tuti megtennék. – Vagy mi van?
- Valaki ezt hagyta a szélvédőn, az ablaktörlő alá téve – nyújtom oda neki a papírkát, s látszólag türelmesen várom, amíg végigfuttatja rajta a tekintetét. Még mindig csupán egy takaróban van, és tudom, ha nem jöttem volna vissza, hamarosan már az sem fedte volna a testét. Beleborzongok a gondolatba, el sem akarom képzelni!
- Nem én voltam, de bárki is ez a rejtélyes emberke, nagyon bírom – vigyorodik el szélesen, miközben visszaadja a cetlit. Összehajtva a táskámba nyomom, pislogok néhányat, hogy visszazökkenjek a jelenbe, s aztán megszólalok.

- Mindegy, majd csak kiderül... Lehet, hogy eltévesztették a kocsit – vetem fel az ötletet. Lehetséges vajon? Tényleg eltévesztették volna? Ahhoz túl konkrét, az a baj... Baj? Tényleg az lenne? Nyilvánvalóan igen.
- Kétlem. – Ronnie megrázza a fejét, aztán rám kacsint. – Lehet, hogy korábban jön a Mikulás!
Na, ezen már felnevetek. Ronnie és a fantáziája...
- Tavasszal a Mikulás? Biztos igazad van. – Hagyom rá a dolgot, megveregetem a vállát, aztán sarkon fordulva kifelé indulok, hogy végre be is érjek a munkahelyemre. De nem bírom ki, és nem tudok tökéletes kivonulást végrehajtani, mert muszáj szúrnom még egyet, hogy feldobódjon a napom. Milyen gyerekes és Avás... – Óvatosan, oké? Csodálatos keresztanya lennék, hiszen Avának is tökéletes vagyok, de azért még nem kellene annak lennem. Mármint keresztanyának, nem Avának – javítom ki magamat gyorsan.
- Előtte talán nem ártana anyának lenned!
És ezzel az egy mondattal Eaton tönkrevágja pillanatnyi boldogságomat, és az egész napomra kihat amellett, hogy vajon mégis mi ez a rohadék cetli?!

Nem mondom, hogy nehéz magassarkúban vezetni, de azt sem, hogy az. Végül mégis elérem a célomat, majd alsó ajkam belsejét rágcsálva lépkedek be az épületbe. Nincsenek még sokan, a parkolóban is csupán egy-két kocsi áll az enyém mellett, eléggé korán érkezek. De ennek örülök, hiszen így jut időm gondolkodni a dolgokon, a munkámban is haladhatok, s ezzel talán korábban is távozhatok majd a nap végén, ami lássuk be, nem lenne rossz.

Viszont azzal nem számolok, hogy ha én egyszer gondolkodni kezdek, nincs megállás. Hat óra van, és normál esetben hétre vagy fél nyolcra kellene jönnöm Calebbel együtt, de mikor az óra kilencet üt én észreveszem, hogy még mindig az aula egy eldugott részén üldögélek egy kényelmes kanapén, és magam elé meredek. Nem emlékszem, min is agyaltam eddig, de az biztos, hogy nem túl boldog dolgokon... Felállok helyemről, és az irodánk felé indulok, hogy végre nekikezdhessek a munkámnak, ha már egyszer itt vagyok. Útközben azonban ismét elkalandoznak a gondolataim, majd mélázásomból egy ismerős hang szakít ki.
- Ava, hogy vagy? – Megpördülök tengelyem körül, és szembetalálom magam az unokatesómmal, mellette Niallel. Liam mosolygó szemekkel néz rám, a szöszi azonban érzelemmentes arccal vizslat. Lehajtom a fejem, és kínomban lesimítom a szoknyámat. Tényleg feszengek benne, még megszólalni sem tudok! Miért nem hallgattam Ronnie-ra? Hisz neki mindig igaza van. – Azt a'..., ez aztán a váltás... De aranyos, ne értsd félre, csak... szokatlan. Viszont tetszik!
Megrántom a vállam.
Mindig makog, mikor hazudik...
- Muszáj volt. Mi újság veletek? – kérdezek vissza gyorsan, szándékosan nem válaszolva az ő első kérdésére. Tudom, nincs túl sok jogom hozzá, de akkor is haragszom rá, amiért az elmúlt időben totálisan figyelmen kívül hagyott, pont azután, hogy megnyíltam előtte, és beavattam a történetbe. Rosszul esik, de túlteszem rajta magam, mint mindig mindenen.
- Nem sok... Mi csak azon gondolkodtunk, hogy hétfő van, és a hétvégén sem csináltunk túl sok mindent, mert egy hotelszobában nem nagyon lehet, ezért... Ráérnél, esetleg? Muszáj csinálnunk valami olyat, ami nem egymás kergetése, vagy gumicukor dobálása a másik szájába, mert ettől lassan tényleg megkattanok! Niall rájött, hogy unja a hotelkajákat, na meg persze hiányzol is neki, szóval...

Döbbenetemet nem tudom elrejteni, elkerekedik a szemem. Elképzelem őket gumicukrot dobálni meg ilyeneket, és majdnem elnevetem magam, de ekkor eszembe jut, nem lenne túl jó ötlet. Legyünk csak kemények... Mint a kád sarka, meg a Tescos zsömle!
- Rám gondoltatok, mint programra? Pont rám? – nézek kérdőn Niallre, hiszen az ő szerepében kételkedem, vajon így gondolja-e, vagy csak kénytelen beleegyezni? Nem mindegy. Nem válaszol egy ideig, csak elgondolkodóan tartja a szemkontaktust, majd miután látja, én sem szándékozom megszakítani, sőt, bedobom a régi trükkömet is, ő feladja, és elneveti magát. Istenem, de jó hallani a nevetését...
- Persze, ki mással? – Kapásból sorolhatnék jó pár nevet, akikkel bandázhatnának, de nem teszem, mert akkor még meggondolják magukat, s lehervadna ez a kíváncsi félmosoly. Azt pedig nem szeretném. Most önző vagyok. Értük még a munkámat is hanyagolom, és hirtelen csak az jár a fejemben, mit fogok majd mondani és csinálni, amitől visszakaphatom őket. Furcsa, mi? Így működik ez az emberi agy.

- Örülnék neki, de csak ha tényleg ezt szeretnétek. És mire gondoltatok amúgy?
- Nem tudom... Régen voltunk már moziban – veti fel az ötletet Niall, halványan rámosolygok. Haladás, amiért már beszél is, és nem csak úgy áll...
Elhúzom a számat.
- Szerintem nem jó ötlet, a rajongóitok kiakadnának. – Biztos vagyok benne, hogy ez történne. Hogyan máshogy? Elég nagy pont kavart a történetünk Harryvel, nem kellene kísérteni a szerencsémet, amiért most már békén hagynak...
A srácok igazat adva nekem bólintanak, és a továbbiakban azon agyalunk, mi legyen a program, és hol. Nagyon boldog vagyok, el sem tudom mondani, mennyire! Fesztelenül beszélgetek azzal a két emberrel, akiket imádok, és akik szerves részei a múltamnak... A lehető legjobb érzés, mondhatom.

A nap hátralevő részében Liam nem hagy békén. Én a laptopomon dolgozom, Caleb mellettem telefonál, Liam pedig az asztallal szembeni kanapén engem próbál megnevettetni, vagy mindenféle üzeneteket küldözget, amikkel egy idő után tényleg eléri, hogy felnevessek, és kizökkenjek. Átkozom magamat, amiért megadtam az új számomat... Megrázom a fejemet, leszedem a csuklómról a hajgumit, s összefogom vele rakoncátlan tincseimet, hogy ne lógjanak az arcomba. Liam ezt is viccre veszi, majd amikor egy fáradt, de szeretetteljes mosolyt villantok rá, ő lassan abbahagyja.
- Amúgy, izé... Még van pár átbeszéletlen témánk, hugi! Hogyhogy ilyen drasztikus változásokat eszközöltél magadon?
- Drasztikus? – ismétlem meg kérdően, egy darabig ízlelgetem a kifejezést. A „D”-betűset, meg a „hugi”-t is egyaránt. – Nem értem, nem tetszik az új stílusom?
Hogy meri sértegetni a megjelenésemet?!
Mindig is ez volt a gyenge pontom...
- Dehogynem, csak Londonban mindig fekete cuccokban jártál, energikusabb és vidámabb voltál, talpig mosolyban... A hajad rövid és szőke volt, meg úgy igazából minden. – Sorolja, mikor Caleb távozik a helyiségből, és a folyosóra menve folytatja tovább a telefonálást. Nagyon remélem, hogy nem egy haverjával cseveg, mert akkor nem tudom, mit csinálok. Eddig nem túlzottan erőltette meg magát, de nem tudok megdöbbenni, mire másra számítottam? Még a csókunk után sem észleltem változást. – Ráadásul anno sosem alkalmazkodtál senkihez sem. – Utal a srácra, a társamra, miközben összevont szemöldökkel mered az ajtóra. – Volt köztetek valami? Furcsák vagytok, és bevallom, ez nem jön be.
- Az égvilágon semmi nem volt köztünk Calebbel, leszámítva azt az egy, ártatlan puszit, ami után a drága Tommo kiosztott... És nem is lesz sosem, mert a Caleb-félék azok a pasik, akiket igyekszem kizárni az életemből – mesélem el a szerelmi történetemet gyorsan, direkt rögtön továbbmenve a puszis résznél. Liam bólogat, igyekszik követni kusza gondolataimat, és hálás vagyok, amiért nem teszi szóvá. Azt nem tudom, azért-e, mert nem tűnt fel neki, vagy mert rám bízza... – Ja, és ami a változást illeti... Az ember változik, Liam, ez tök normális! Mikor elhagytam Londont, már más ember voltam, mint az esküvőn, vagy úgy igazából előtte két hónappal... A stílusom új, jobban érzem magam a mostani ruháimban is. A munkám bár sok fejtörést okoz és meggyűlik vele a bajom, de egy álom, hiszen sosem gondoltam volna, hogy pont én fogom mások rendezvényeit megszervezni, mikor előtte folyton csak tönkretettem.
Liam felnevet. Neki is eszébe jutott, amikor a mindkettőnk által utált, végtelenül sznob unokatesónk tizenhatodik születésnapján egy hülye fogadásból ráöntöttem a csokiszökőkutat, majd amikor megkaptam a szidásokat és Hillary siránkozását is túléltem, elcsórtam a szendvicses tálat, és az akkori barátommal és Liammel együtt elvittük azt a kacsáknak a tóhoz... Szép emlékek, de megdöbbentő, mennyit változott a mentalitásom. Vajon újra megtenném?

Pár órával később már túlvagyok a vásárláson, és éppen hazafelé tartok. A hátsó ülés tele van pakolva zacskókkal, bennük különféle édességekkel és ropogtatni valókkal, melyeket Ronnie írt fel nekem, mikor megkérdeztem, a srácok jöhetnének-e hozzánk. Természetesen egyből belement, és bezsongott az ötlettől, hogy megismerheti az unokatesómat és azt, akit őelőtte lelki szemetesládámnak neveztem. Nagyon örülök, amiért így gondolja, és nem feszeng, bár nem tudhatom, mit gondol legbelül... Remélem, még mindig kimondja, amit gondol, ahogyan azt mindig hangoztatja is.
- Hello, megjöttem – kiáltok egyet, s a konyha felé indulok a csomagokkal. Nevetést hallok, majd feltűnik a boltív alatt barátnőm és párja, Eaton. Ronnie az oldalánál állva átkarolja a nyakát, és puszit nyom a srác nyakára, aki felnevet, és szorosabban öleli a derekánál tartott lányt. Egyből elmegy a jókedvem a reggeli incidenst felidézve, pedig más esetben hangosan „Ooo”-znék. – Áh, Eaton. Behoznád a többi zacskót?
- Hát hogyne – dörmögi, csókot nyom Ronnie halántékára, és kifelé indul. Fintorogva nézek a barna lányra, aki megforgatja a szemét.
- Ne ítélkezz. Egész nap egymás nyakán lógtunk, ez igaz, de... Ne nevezz minket nyálasnak, mert attól a hajamat tépem! – fenyegetőzik eltökélt ábrázattal.
- Nemrég voltál fodrásznál, ne kísértsük meg a szerencsédet – nézegetem Ronnie loboncát, kezembe fogok egy tincset. Felkacag, és hátrál egy lépést így kikerülve a hatókörömből, és kihúzza barna tincsét a markomból. – Nem szeretnél segíteni? Ki kell pakolni a zacsikból a tálkákba, és rendet is kellene még rakni.
- De, persze, hogy segítek! – bólogat vadul. – Egyébként pedig... Ne haragudj Eatonre a reggeli beszólása miatt. Tudod, milyen... Kicsit... Hát... „Eatonös”, de...
- Tudom. És emiatt esett szarul – vágok a szavába, majd kezébe adva a tányért, szétosztom a rágcsákat. Ronnie nem mond semmit, láthatóan elgondolkodik. Nem tudom, féljek-e, de aztán úgy döntök, nekem van igazam, úgyhogy nem aggódom túl a dolgokat.

Eaton visszaérkezik a csomagokkal, s a pultra pakolva őket magunkra hagy. Nem kifejezetten szeretünk egymás társaságában maradni, mert a múlt ismeretében mindketten feszengünk, és így inkább elkerüljük egymást, megkönnyítve ezzel a saját dolgunkat. Az évekkel ezelőtt történtek egyikőnk számára sem túl kedvező beszédtéma.
- Mikor jönnek a barátaid?
- Az unokatesóm és szívem egyetlen kuglófjának mazsolája? Ötkor, azt hiszem – válaszolom, s megnézem a telefonom kijelzőjét. Ronnie felkacag a Niallerre vonatkozó szavakon, Eaton pedig összevont szemöldökkel mered rám, valószínűleg azon gondolkodik, normális vagyok-e. Ez egyébként még előttem is rejtély.

Innentől kezdve nem beszélünk túl sokat. Amíg Ronnie rendet rak a lakásban, addig én a konyhában tevékenykedem. Talán túlpörgöm ezt az egész mozis estét, de senki sem nézhet rám ferde szemmel azért, mert a maximumot szeretném hozni azon az estén, amikor visszaszerezhetem a srácokat! Önző húzás, nem tudom, megérdemlem-e egyáltalán őket, de őszintén szólva már magam is unom az önsanyargatásomat. Évek óta ez megy, és belefáradt a lelkem. Nem most fogok vele leállni, még mindig friss a seb, de tudom, nem mehet ez így a végsőkig. Belerokkannék, és szép lassan mindenkit eltaszítanék magam mellől. Szörnyű vagyok, amikor barátságtalanul tengetem a napjaimat, és utálom magamat. Ilyenkor mindig elérem, hogy engem is utáljanak, mert úgy valahogy könnyebb lesz.

Aztán hirtelen megszólal a telefonom. Leporolom a kezemet, miközben nem nyúltam bele semmibe, s a kezembe véve a készüléket, elhúzom a kis zöld ikont a képernyőn. Még nem volt időm elmenteni Liam számát, de tudom, hogy ő az. S amikor vidám hangon beleszól a készülékbe, már teljesen biztos vagyok a dologban.
- Ava, melyik utcában is laktok pontosan? Körübelül emlékszem, de...
- A San Vincente körúton. – Adom a választ, és a pultra könyökölök. Azt mondja, nemsokára ideérnek, majd elköszön, s bontjuk a vonalat.

Félek, mit fog gondolni, hiszen ő sokkal másabb világban él, mint én; mint mi. A lakásunk nem kicsi, de nem túl nagy, tágas és szép, és éppen meg tudjuk fizetni a rezsijét. Mikor én elvégeztem az egyetemet, vagyis a gyorstalpalót, és Ronnie beiratkozott az övére, akkor béreltük ki, s később meg is vásároltuk. Én büszke vagyok rá, hogy a magaménak tudhatom, hogy elmondhatom, van egy házam, egy saját otthonom, de félek, hogy a fiúk hogyan vélekednek majd a lakásunkról. Nem sokkal később ki is derül, ugyanis Liam és Niall tíz perccel a beszélgetésünk után az ajtó előtt ácsorog, és mosolyogva néznek rám. Nos, remek esténk lesz!

- Hoztunk mindenféle szirszart... Remélem még mindig szereted a Pringlest – emeli fel a kezében tartott egyik fehér zacskót Niall, és miután átesek a pillanatnyi sokkon, amiért ő szólalt meg először, felnevetek.
- Ki az a hülye, aki nem szereti a Pringlest?! – értetlenkedem, aztán beinvitálom őket. Elveszem a dzsekijüket és a cipőket is a helyükre rakják, majd a nappaliba indulunk. – Ronnie, gyere!
Nem kell neki kétszer szólni, ugrabugrálva máris előttünk terem. Vigyorog, mint a vadalma, és el tudom képzelni, milyen furcsa látványt kelthetünk mi ketten.
- Hali, Ronnie, akarom mondani Veronica Rollson – integet. Sosem volt szívbajos, úgyhogy hezitálás nélkül lép közelebb Liamhez, s két puszival köszönti. Unokatesóm mosolyog, szokásosan három puszit ad, majd Ronnie megismétli ugyanezt Niallel is. Nem tudom, hova tűnt Eaton, de perpill nem is hiányzik innen. – Nektek nem kell bemutatkozni, nyugi – vigyorog, majd jól láthatóan végigméri a fiúkat. Megakad a szeme a még mindig a kezükben lévő zacskókon, és elhúzza a száját. – Jajj, nem kellett volna semmit sem hoznotok! Ava rengeteg dolgot vett... De azért köszönjük.
- Ugye te is szereted a Pringlest? – Niall vonakodva teszi fel kérdését, fél, hogy nemleges választ kap. De amikor R szeme felcsillan, és kikapja Liam kezéből a szatyrot, majd szerelmes pillantással illeti a műanyag dobozban lévő chipset, láthatóan megnyugszik.
- Amikor először találkoztunk Avával, éppen ezt evett. Nem értettem, miért olyan szomorú, majd amikor mondta, hogy a chips emlékeket ébreszt benne, tiszta bolondnak gondoltam. Most már értem – néz rám mindentudóan, mire ráfintorgok.
Liam és Niall pedig csak nevetnek a dolgon.

Kiveszem a szatyrokat a kezükből, és a konyhapultra teszem őket. Még egyszer elmondjuk, hogy nem kellett volna, de azért köszönjük szépen, majd a kanapé felé megyünk. Niall a babzsákra, Liam a kanapéra, Ronnie az asztalra, én pedid a szőnyegre telepszem le.
- Éhesek vagytok? – érdeklődöm. Ronnie a telefonját bújja, szomorú és dühös arcot vág. Meg akarom kérdezni, minden rendben van-e, de nem szeretném megzavarni, ezért későbbre halasztom.
- Niall mindig – nevet Liam. A hangulat egy kicsit feszélyezett és kínos, remélem, hamarosan túllendülünk ezen az állapoton, mert nem kifejezetten tetszik.
- Csináltam sütiket, de gondolom főtt ételre fáj a fogatok, ami még nem készült el, és szerintem nem is fog, mert túl sokáig a sütőben hagytam már, szóval annyi neki – hadarom el. Liam mosolyog, mint mindig, mikor idegességemben begyorsítok. Ebben hasonlítunk, de nem ez az egyetlen. – Szóval... Mit rendeljünk?
- Pizza, esetleg kínai, olasz vagy mexikói... – sorolja kapásból Ronnie a választékot a telefonja kijelzőjét bámulva. Egyből lehetnénk már kannibálok is, esküszöm! Niall a pizzára szavaz, és Liamnek mindegy, ezért a legelső mellett döntünk, mivel a mi részünkről is lényegtelen, mit eszünk, csak kaja legyen.

Mikor nyúlnék a telefonomért, mikor Liam megállítja a kezemet, és a sajátját veszi elő. Tárcsázza a Ronnie által készségesen lediktált számot, majd pár csörgés után beleszól a telefonba.
- Bonjour. – Menten dobok egy hátast, még emlékszik! Látom Niall és Ronnie értetlen arcát, de nem felelek neki, hanem unokatestvérem felé irányítom pillantásomat, aki mindeközben kér egy duplasajtosat, hawaii-t, mexikóit és egy sonkás-sajtos pizzát. Úgy érzem, nem telt el olyan sok idő, mióta utoljára ezt játszottuk. Még arra is emlékszik, hogy mindig sonkás-sajtosan eszem, ha pizzáról van szó, ez kész!
Egészen elérzékenyültem, esküszöm.
- Te mióta tudsz franciául, haver? – fordul Niall a barátjához, felnevetek.
Én adom meg kérdésére a választ.
- Nem tud, ne hidd ennyire okosnak – forgatom meg szemeimet. Liam sértődött fejet vág, de nem képes visszaszólni, mert még mindig a rendeléssel foglalatoskodik. Az egyetlen, aki engem nem számítva valamennyire is érti a nyelvet, az Harry, de azért ő is távol áll a tökéletes francia nyelvtudástól... Bár közelebb, mint Liam, azért.
Körübelül tíz percbe telik, mire a vonal túlsó végén lévő nő megérti és leírja, mit is szeretnénk. – Anno azzal szórakoztunk, hogy mindig más nyelven rendeltünk kaját. Franciául, mandarinul, japánul, németül, magyarul, oroszul... Vagy húsz nyelven tudtunk dumálni, mivel előtte jól begyakoroltuk, és mindig ugyanazt kértük, hogy ne legyen semmi gixer.

A pizzánk körübelül háromnegyed óra után már az asztalon sorakozik, mellette popcornnal, kólával és mindenféle nasival, amely nélkülözhetetlen a mozizáshoz, szinte az egész asztallapot elfoglalja. Helyet foglalok a díványon a két fiú között, Ronnie a lábaim elé ül, mert nem szereti a kanapét, s arról diskurálunk, mit nézzünk. Csereszeletek következnek, mindenki a másikét szeretné megkóstolni, hiszen az csak úgy a buli, miközben én önkényesen eldöntöm, mi is lesz a program. Imádom a sorozatot, úgyhogy nem is kérdés, hogy amikor Nialler vitatkozni kezd, én kiállok mellette. Ronnie mellettem érvel, Liam a barátja mellett, majd végül mi nyerünk, és a felvételek közé lépve a lejátszásra kattintok.
Mikor a képernyőn feltűnnek Sheldonék, enni kezdünk, immár összevissza szeletekkel a dobozunkban. A mexikói annyira nem ízlik, de megeszem, mert Ronnie megharagudna rám, ha elpazarolnám a pizzáját, ezért csak Niall felé fordulva fintorgok párat, majd megborzongva lenyelem a nagy falatot, s rögtön utána küldök jópár korty vizet is.

- Hé, ennek nincs is sajtos széle! – panaszkodom, és lebiggyesztem a számat. Ronnie hátrafordul, hogy szemügyre vegye a szeletet, és megbizonyosodik róla, tényleg nem bővelkedik túlzottan a tésztában és az ízesítésben.
Nem igazság, miért az enyémen akarnak spórolni?!
Kárpótlásul kapok egy szelet hawaii-s pizzát Liamtől, mire hálásan nézek rá, mert azt ettem meg először, és igazság szerint ízlett is. Félbehajtom a szeletet, majd nevetve fordulok az unokabátyám felé, amikor észreveszem, ő is ugyanígy eszi a sajátját. Ez is közös bennünk, milyen muris. Kis apróságok...
Az oldalának dőlök, és úgy nézem a tévé képernyőjét. Egész felszabadult lett a légkör az idő múlásával, és ez engem is arra késztet, mert eddig eléggé ideges voltam. Beszélgetni kezdünk, és külön öröm, hogy a barátnőm is nagyon jól kijön a srácokkal.
Úgy érzem, ma este nagyon jól fogok lakni, az utolsó két szeletemet később Niallnek is adományozom, mert már nem tudom letuszkolni a torkomon. Ő vigyorogva néz rám, puszit nyom a halántékomra, majd bocsánatkérően felnevet, amikor fintorogva letörlöm bőrömről a pizzás maszatot, melyet ajkaival hagyott ott. Az arcára kenem, mire ő az, aki felháborodik, de nem vág vissza, csak mosolyogva vizslatja a kezében lévő szeletet.

- Te is tökre olyan személyiség vagy, mint Penny – jegyzi meg egyszer csak  Ronnie az első rész végén.
- Megmagyaráznád?
- Hogyne. Amíg Leonard drámázik, hogy már megint összejött neki valami, esetleg Sheldon borította ki, vagy beleszállt egy légy a sörébe, addig Pennynek az a legnagyobb problémája, hogyan jön be az ajtón, ha többet eszik, mint kellene. Ismerős helyzet – magyarázza felvetését teljes átéléssel. Elmosolyodok, majd nevetek, az emlék erre késztet, ráadásul igaza is van, hiszen akad pár hasonlóság a színésznő és énközöttem. Én is olyan szarkasztikus és furcsa, különc vagyok, mint ő, és nekem is meggyűlik a bajom a munkámmal és a párkapcsolatommal, még ha egészen más értelemben is. Szegény Leonard!

Imádom az Agymenők poénjait, viszont mivel már legalább harmincszor láttam az egész szériát, egy idő után kezdek eltöprengeni a címeken, mert nincs jobb dolgom, hiszen majdnem kívülről fújom a részek cselekményét és párbeszédeit is.
- Hogy a fenébe adhatnak egy résznek olyan címet, hogy „Érzed az ujjamat?”?! – tárom szét a karjaimat. Elég durva ez a perverz utalás... Vagy csak szerintem? Kétlem. Már a földön fekszem, a hasamon Liam fejével, és úgy bámulom a tévét. Niall a kanapén terül el, Ronnie pedig a babzsákon henyél az idő elteltével, mindannyian más helyre és helyzetbe kerültünk. Imádom azt a nyugodt légkört, ami ránk telepszik, azt kívánom, bárcsak mindig ilyenek lennének az estéink.
- Miért, az „Öri-hari” talán olyan sokkal jobb? – érkezik az újabb kérdés Nialltől. Felnevetek, ezzel igazat adva neki.
- A „Csókold meg Abraham Lincolnt!” az örök kedvenc – dönt végül Ronnie, aki régebben a társam volt esténként a bűnözésben, mely a sorozat végignézését jelenti egy hosszú nyári éjszakán, vagy éjszakákon. Mindketten rajongtunk ezért a debil, muris sorozatért, de egy idő után továbbálltunk, és újabb kettős kedvencet találtuk, mely egyébként a Teen Wolfot jelenti, s szintúgy minden epizódot végignyálaztunk már, melyet eddig leadtak.
- Mondjuk, hogy igazad van... – kezdem felvezetni a mondandómat, és alkaromra támaszkodom. Liam érdeklődve néz fel rám, megpacskolom az arcát, mielőtt még folytatnám. – De miért pont Lincolnt veszik bele? A kedvenc elnököm volt.
A szemem sarkából látom és érzem is, ahogy Liam a tenyerébe temeti az arcát.
- Amerikai töri, témánál vagyunk, na de iszonyat jó! – nyög fel Payno, majd amikor észreveszi barátnőm értetlen pillantását, magyarázatot ad a szavaira. Ronnie sem tud rólam azért mindent... Még a számára is vannak ismeretlen területek! – A gimiben imádta a humán tárgyakat, és mindig az orrom alá dörgölte, hogy képes felsorolni az összes elnököt. Legalábbis régebben még feltudta.
Megrázom a fejem, és inkább a sorozatra figyelek. Folyamatosan röhögünk a jobbnál jobb vicceken, és sokszor a sajátjainkat is hozzáfűzzük. Mind a négyünknek ugyanolyan a humora, ami bár különös, de így előfordul, hogy egyszerre szólalunk meg, és ugyan azt is mondjuk.

Már nem tudom, hányadik részt nézzük, de egyszer csak azt érzem, hogy valami végigfolyik a nyakamon. Odakapom a kezem, de már késő; drága unokatestvérem nyakon borít a fantájával, mindezt egy pofátlanul elégedett és huncut arccal. Anyukám, most nagyon megverem! Imádom, viszont... oh, hogy pukkadna meg!
Mindennemű kommunikáció nélkül ütni kezdem, ahol csak érem, és kis idő alatt hatalmas balhé alakul ki közöttünk, akárcsak régen, csupán most más értelemben. A földön fekve püföljük egymást, én nőket megszégyenítő kitartással küzdök, miközben elszánt arccal nevetünk saját magunkon, ez pedig hamar átcsap csikizésbe, majd amikor megunja, hogy a szuszt is kinyomja belőlem, egyszerűen csak feláll. A kezét nyújtja, amit fintorogva elfogadok, és ebben a pillanatban elvakít a fény.
- Legközelebb ne vakuval, életke. – Kérem Ronnie-t a szememet dörzsölgetve, mire ő jóízűen felnevet, majd elkezdi körbemutogatni a képet. Örülök, amiért megörökítette a pillanatot, mint ahogyan szerintem a többit is, de a retinám akkor is kiégett! Viszont fix, hogy a későbbiekben követelni, és szerintem háttérképemként is használni fogom, mert ahhoz utólag megnézve túl jó, és túlságosan jól elkapott, hogy hagyjam kárba veszni!

Azonban ahelyett, hogy visszatérne a nyugis légkör, és folytatnánk a beszélgetést, nevetést, az ismerkedést... A helyzet nem úgy alakul, ahogyan azt eredetileg elterveztem. Eaton a következő pillanatban szinte beesik az ajtón, és már az első másodpercben tudom, kicsit nagyon túllőtt a célon, amikor estéje helyszínéül egy bárt választott ahelyett, hogy az amúgy nagyon ritkán látott barátnőjével és annak szexi, gyönyörű és legfőképpen szerény lakótársával és barátaival töltse az estét. Felszisszenek, amikor Ronnie felpattan, és a pasija felé rohan, mert itt már sejtem, ez nem lesz éppen a legboldogabb pillanata a kapcsolatuknak.
- Te hülye barom, mit csináltál?!
- Csak varrattam egy tetkót – rántja meg a vállát, hangja néha-néha megcsuklik, mely elárulja, az este folyamán nem csupán egy tetkószalont látogatott meg, hanem máshova is betette azt a nagy lábát.
Szerintem barátnőm nem erre a válaszra számít, mert láthatóan nagyon meglepődik, hátrahőköl, és hangja enyhe sokkról és dühről árulkodik.
- Hogy mit csináltál? – Hüledezik Ronnie, és követelőzően kutat a kötés után. Eaton próbálja eltaszítani magától, Ronnie azonban annál jobban akarja, s nem hagyja magát. Tudja, mi a véleménye a tetoválásokról, és mégis csináltat egy újabbat?! Nekem is van, és Ronnie napokig nem szólt hozzám, mikor megmutattam neki, pedig nekem jól láthatóan elképesztően tetszett! Nagyon érzékenyen érinti a téma, mert az apja egy tetoválócsajjal csalta meg az anyját anno, és egyébként sem szereti a kivarrt testű embereket... Jut eszembe, akkor mi van Liammel?! Vagy a többiekkel? Érdekes.

- Minden rendben van? – lép Leeyum a páros mellé. Eaton végigméri a nálánál magasabb srácot, majd elfintorodik. Liam is felismeri őt, de nem szól semmit, amiért hálás vagyok, bár meg is lepődök, hiszen nagyon lenne oka őt utálni, főleg nekem... De én nem is titkolom.
- Már értem, miért nem válaszoltál az üzeneteimre, babe... Látom volt nálam jobb elfoglaltságod is – köpi szinte a szavakat az unokabátyám felé, aki mindig is utálta, ha így beszélnek vele, ráadásul pont ő, ezért közbeavatkozom, mielőtt még visszavághatna, és parázs vita alakulhatna ki közöttük. Liam nem sokszor erőszakoskodik, lényegében sosem, de ha látja, hogy a vele szemben álló fél túlmegy néhány határon, ő sem fogja vissza magát attól függetlenül, mekkora szíve van, és milyen kis bárányarcú.
- Eaton...
- Már csak te kellesz ide, Ava, tényleg. Most komolyan! Olyan álszent vagy!
Felvonom a szemöldökömet.
Álszent?!
- Igen, az vagy! Hogy lehet, hogy itt nevetsz, jól érzed magad, miközben megöltél valakit? Anyám, ez nagyon súlyos!
- Elég legyen, Eaton! – csattan Ronnie, hangja végighasít a szobában, még sosem hallottam ennyire dühösnek. Az én arcomból viszont úgy fut ki az élet, ahogy azt illik; a falnak támaszkodva lecsúszom a földre, és miközben arcomat a tenyerembe temetve elfog a sírhatnék, csak ezen a két szón jár az agyam: Megöltél valakit! Megöltél valakit! Megöltél valakit!