Tíz // Nem arra teremtették, hogy egyedül legyen

Mesterien tudom kínozni magam a hülye gondolataimmal, esküszöm. Ráadásul sok esetben ezeket nem is tudom magamban tartani... Mint jelenleg. Kikotyogtam, Ronnie megparancsolta, maradjak otthon, de én eljöttem, s erre mi történt? Hát persze, hogy Liam hazahozott, amellett, hogy jól kinevette barátnőm anyáskodását. Így történt, hogy az unokatesóm kihagyta a meetingjét a menedzsmenttel, és velem töltötte a napot. Beszélgettünk, és próbált valami ételt tukmálni belém, mivel bármennyire igyekeztem normális arcot vágni, belül felfordult bennem minden, akárhányszor arra gondoltam, az apám ajkai a nyakamon és a mellkasomon jártak. Kevés olyan személy van, akinek az ember őszintén meg tud nyílni, akivel mindent meg tud beszélni, az én életemben is csupán kettő ilyen személy létezik... Ronnie mellett Liam az, akire tudom, számíthatok, és ez krízishelyzetben mutatkozik meg a legjobban, úgy vélem. Mint most. Meg anno. Na jó. Mindig.

- Tehát azt mondod, Scrabble – pakolgatom a játékdobozt, s miután leveszem a tetejét, kiveszem a táblát is. Liam fél órája azt hajtogatja, nem hajlandó mást csinálni, és én miután vagy százszor elmondtam már, mennyire nem szeretek Scrabble-t játszani... Kénytelen vagyok belemenni. Nem tehetek róla, a húzódzkodásom jogos: Harry anno így kérte meg a kezem. Ezt a játékot játszva, így talán érthető, miért érint ilyen érzékenyen a téma. De túl kell tennem magam rajta, főleg azután, hogy amikor Liam bejelentette, hazavisz, s otthon is marad velem, Harrynek hirtelen találkozója volt Kendallal, így ő is lelépett, ahogy mondta: a srácok majd valahogy őt is dumálják ki, mindegy, milyen indokkal, mert az már őt nem érdekli. Liam mondjuk annyit azért tett az ügy érdekében, hogy szólt Keith-nek, családi vészhelyzet miatt nem tud elmenni, a férfi pedig természetesen hallott a történtekről, s így nem is kérdezett semmit amellett, jól vagyok-e. Mi volt a válaszom? Egy böhömnagy semmi, de az tényleg jó nagy mennyiségben.

- Azt – bólogat vadul a srác, miközben felkötöm a fűzőmet, mely egyben tart, és ami egyébként marhára kényelmetlen, de sajnos mégis szükséges. hála az apámnak. – Még mindig azt mondom, Scrabble.

Hajdanán is mindig ezt játszottuk: A válaszunkban benne volt a kérdés, vagy inkább az előttünk szóló emberke szövegének tárgya. Nem tudom mondjuk, ez mennyiben számít játéknak, de mi egész jól elvoltunk vele, annyi szent, hiszen rendszerint felhúztuk magunkat azon, mennyire nem haladunk semerre, úgyhogy nem tágítottunk addig, míg a másik fel nem adta, vagy el nem nevette magát.

- Francba, oké – sóhajtok nagyot, és a játék elindul. Régen vettem már a kezembe a táblát, a kis lapokat rajta betűkkel, így már nem megy annyira profin, mint anno, amikor mindig porrá aláztam Liamet és a többieket is, de ez van.

Telik az idő, és mi még mindig csak a betűket pakolásszuk, mindenféle szavakat kirakva, és beismerem, már unom egy kicsit, de legalább eltereli a figyelmemet a történtekről, amire most nagy szükségem van, és amiért rettentően hálás vagyok Liamnek. Nem tudom, mi célja volt ezzel a játékkal, mert emlékszem, még Londonban mennyire utált Scrabble-özni velem, mivel mindig porig aláztam, jó tanítványhoz híven... Játékos vitába is bocsátkoztak ezért Harryvel, mert Liam nem tartotta jogosnak, hogy én nyertem, pusztán azért, mert jó volt a tanárom... De miért kötök minden emléket az exemhez? Ezt sürgősen be kellene fejeznem!

- Kérlek, mondd, hogy nem csak én vagyok annyira szerencsétlen, hogy már nem érzem a fenekemet sem – szólalok meg végül, majd bevágva a műdurcát tűröm, ahogy Liam teli szájjal kinevet. Nem játszhatunk még olyan régóta, maximum húsz perce, de azt is síri csendben, és nem épp kellemes pozícióban... Érthető, ha szenvedek, ő pedig ne nevesse ki!

- Játsszunk esetleg mást?

- Leköteleznél – vonom fel fél szemöldökömet.

Egy bujkáló mosollyal bólint, majd felemeli a táblát, és a dobozába borítja a kis lapocskákat, melyekről egyébként egyértelműen lerí, hogy nem én nyertem volna. De azt sosem vallanám be, hogy ez volt a valódi okom arra, amiért abba akartam hagyni...

- Nyerésre álltam, ne feledd. – Na jó, nem jött össze, észrevette, de sebaj. Egyszer-kétszer Liam is megnyerhet pár játszmát... Keresnem kell egy új mestert, mert egészen elfelejtettem, hogyan kell nyerni. És nem, nem csak a Scrabble-re célzok. 
Legyintek egyet, majd a kanapé háttámlájába kapaszkodva felállok a földről, s megrázom a fejem, amikor Liam a kezét nyújtja, és tekintetéből árad a féltés, és az apám felé irányuló düh. Akármennyire is nagyra értékelem, nincs szükségem segítségre, sajnálatra pedig még annyira sem.

Megkerülve a kanapét, letelepszünk, és én Liam ölébe hajtom a fejemet. Nem túl kényelmes ez a testtartás, de mivel tudom, az oldalamnak és a fejemnek semmi sem tudna kifejezetten jót tenni a kórházban tartózkodáson kívül, ezért nem is tulajdonítok neki túl nagy figyelmet, csak éppen annyit, amennyit megérdemel: mikor mozdulok, halkan felszisszenek és morgok egyet a fájdalomtól. Többre nem is méltó a téma, és amúgy is: nagyobb fájdalmat is eltűrtem már.

Kezd idegesíteni a szótlanság. Nem tudom, mit lehetne mondani, mint ahogyan azt sem, ez amolyan kínos, vagy inkább hallgatag-féle csend? A gond, hogy tippem sincs, de aztán szóváteszem.

- Tudod, mi a poén? Ugyan ezen agyalok – nevet fel Liam, fejem megugrik, ahogy az izmai összerándulnak fejem alatt. Legszívesebben az oldalamra fordulnék, de nem akarok szenvedni Liam előtt, ezért inkább tűröm, hogy le kell nézzen rám. Nem máshogy mondjuk, mint általában.

- Amúgy... – kezdem bizonytalanul, és unokatesóm pólójának alját piszkálgatom, majd amikor megunom, ujjait veszem célba. Anno is imádtam az emberek ujjaival játszani... Inkább, mint a szívükkel. Na jó. Ez annyira azért nem igaz... De boldogít a tény, hogy míg az első a mellékelt ábra szerint megmaradt, addig a második már Harry érkeztével elmúlt. – Szerinted...

- Bökd ki, csibe.

Egy pillanat alatt kimegy a fejemből minden, amit mondani akartam.

- Ne hívj így. 

- Miért? – érdeklődik. – Most megtehetem, mert nem tudjuk lebunyózni, mint anno, Doncasterben, Louis-éknál. Ki kell használni a vissza nem térő alkalmat – állítja teljes átéléssel, hangjából meg tudom ítélni, mosolyog. 

- Jó, de akkor se. Nem vagyok csibe.

- Kicsi vagy, szőke, törékeny és olyan furcsa hangot adsz ki néhanapján, amilyet csak egy csibe tud. Szerintem most definiáltam egy csibét.

- Esküszöm, élmény veled társalogni – motyogom összevont szemöldökkel. Ennyiszer sem hallottam még egy szót összesen pár másodperc alatt. Ráadásul pont a „csibét”... Megáll az ész. – És amúgy is! Egy csibe minden, csak nem szőke... És én sem. A hajam eredetileg barna, akárcsak a tied, törékeny sem vagyok, kicsi még talán, az addig oké, de hogy fura hangok? Kikérem magamnak. Rendben, vannak furcsa megnyilvánulásaim, és a nevetésem néha akár egy szamáré, máskor emberi, utána meg totál egyedi és utánozhatatlan... De akkor is! Minden vagyok, csak csibe nem. Bah.

- És akkor még velem élmény beszélgetni, mi? – Amennyire a helyzetemhez mérten tudok, olyan nagyot bólintok megerősítésképp. Igen, velem élmény az élet, dumálni meg főleg.

Innentől kezdve megmaradunk ilyen mélyenszántó beszélgetésben, valahogy nem tudunk megkomolyodni, de ez nem is baj. Jelenleg erre van a legnagyobb szükségem. Nyálas és furcsa is ez a kijelentés, de úgy érzem, ha az unokatestvérem velem van, minden fájdalmam elmúlik, legyen az lelki, vagy fizikai.
De aztán valahogy mégis elérkezünk egy komolyabb témához. Nem tudjuk kikerülni, és ha belegondolok, mindig itt lyukadunk ki. De ez sem érdekel vagy zavar, mert ki kell beszélnem magamból ahhoz, hogy múlhasson az érzés, és a magammal hordozott, poggyászként viselt fájdalom, emlék.
- Szereted őt, ugye? – Ez csak egy egyszerű pszichológiai kérdés. Nem egy név, csupán úgy megemlítve, és mégis hirtelen eszembe jut valaki, egy bizonyos személy, nem meglepő módon, egyébként, hiszen gondolataim hetvenöt százaléka csak körülötte forog... Akármennyire is megszállott, vagy furcsa is ez így, ebben a formában.
- Nem kell tudnod. Úgysem változtat semmin.
Látom és hallom is, ahogy meghökken a válaszomtól, velem párhuzamban, hiszen én sem ezt terveztem mondani... Ó, de még mennyire, hogy nem! Újabb bizonyíték, hogy a szám mindig előbb jár, mint az agyam.
Viszont nem mond semmi sértőt a továbbiakban sem, csak raktárra teszi, amit én adtam neki, lényegében tudatlanul. – Ne haragudj, Payno... Csak... Nem akarom hangosan is kimondani, mert akkor sokkal, de sokkal nehezebb. Elég, ha én tudom, meg amúgy is elég nyilvánvaló a válasz, szerintem – magyarázkodom.
Bólint, majd halvány mosolyt kanyarint ajkaira. Nem őszinte, de megteszi ahhoz, hogy ne érezzem olyan rútul magamat.
- De te hagytad el, Ava – simít végig hajamon kedvesen, hogy enyhítse szavai súlyát. Arcom sem rezzen, ahogy kiejti ezeket a végtelenül ronda szavakat, mert teljes mértékben igazat adok neki, hiszen tényleg így van, ezen nincs mit szépíteni.
De attól még fáj.
Már hogy ne fájna...
- Nem volt más választásom.
Miért mentegetőzöm? Ez nem mentegetőzés, vagyis nem teljesen. Tényleg így gondolom, de akkor sem a megfelelő helyzetben léptem le... Mindegy, lényeg a lényeg, rengeteg mindent máshogy tennék, ha tehetném. De nem tehetem.
- Nem arra teremtették, hogy egyedül legyen.
Miért mellette érvel, miért mond ilyeneket nekem, miközben az én családtagom, velem nőtt fel, és mellettem kellene kiállnia, főleg, hogy ismeri a történteket, az okokat?! De nem róhatom ezt fel neki. Ezt sem, mint ahogyan semmit sem. Nincs jogom hozzá, ilyen egyszerű az egész. Egyszerű és nagyszerű, vagyis annyira mégsem, de akkor is az. Értelmes ez így egyáltalán? Ha nem, nekem akkor is lényegtelen, hiszen már régóta nem keresem semminek az értelmét, mert az én életem értelmét elveszítettem.
Ugh, szánalmas.
- Ahogy egyikünket sem. – Basszus, Harry nincs is egyedül! Neki ott van a drága „Kenny-kéje”! Ő sikeresen elfelejtett, mint ahogyan azt a búcsúlevelemben is kértem tőle! Neki összejött, ő nem arra teremtetett, hogy egyedül legyen, de én akkor igen? Mert ezt most rohadtul úgy jött le, és nyugtassatok meg, hogy nem csak nekem!
- Mindig nehezebb annak, akit otthagytak, mint annak, aki elmegy – suttogja.
- Szándékosan akarsz felbosszantani? – nevetek fel kínomban, hajamba túrok, és hosszasan, szaggatottan fújom ki a bent maradt levegőt. Eddig bírtam bent tartani a véleményemet a béke érdekében, nem tovább. Ő az utolsó, akitől ilyet várnék.
- Ne haragudj – rázza a fejét, ajkait keskeny vonallá préseli. – Csak még sosem beszéltünk ilyen mélyen a dologról... Az érzéseidről. Sosem beszélsz róluk.
- Dehogynem. Többet is, mint egyáltalán szabad lenne!
Tényleg sokat dumáltunk már erről, szóval nem értem a dolgot,
- Miért ostorozod ennyi idő után is magadat? Vagyis persze megértem, hogy miért, csak... –  Itt elakad, bennem pedig megáll az ütő. „Megérti”? Mi van?! Senki sem érti meg!

- Liam – szólalok meg halkan, szemöldökömet felvonva, szemeimet lehunyva próbálom lenyugtatni magam, már amennyire ez lehetséges. Tiszta paradoxon, hogy a „csibe és a Scrabble” után eljutottunk oda, hogy a szívem ki akar törni a mellkasomból, és az agyamat elborítja az a bizonyos, hőn szeretett fekete köd! – Kérlek...
- Nem. – Hangja határozott csengésétől meglepődök. Tessék? Hogy lettünk ilyen hivatalosak, és Liam miért akar túlesni ezen a témán, újra és újra?! Nekem egyszer is sok, nemhogy többször, vagy akárhányszor csak találkozunk! – Mindig menekülsz a téma elől, eddig akárhányszor előjött a dolog, te visszavonulót fújtál.
Én nem így emlékszem, de mindegy.
- Érthető okokból – szűröm ki fogaim közül, a szőnyeget bámulom, azt a sarkát, amit valamiért nagyon utálok.
Hagyd abba, Liam, hagyd abba. Nem akarok összeveszni veled. Nem most, nem így... nem ezért!
- Talán – vonogatja a vállát. Miért nem veszi már észre magát?! Most azért van itt, hogy segítsen, és nem azért, hogy felidegesítsen, pláne nem a történtek után, amikor még igencsak érzelmileg labilis vagyok! – Mondd csak... Az idő segít?
- Úgy tartják, igen, és elfeledteti a fájdalmat, segítségedre van abban, hogy túltedd magad a dolgon. Itt most te vagy az, Payno, aki rohadtul nem segít! – mondom ki kerek perec a dolgot, nem félek a reakciójától.
Végre valahára ráemelem tekintetemet, és látom, amint vonásai megkövülnek, majd hatalmasat sóhajt. Vajon befejezte, vagy csak beletörődött, reménytelen vagyok?
- Én? Én vagyok az, aki nem segít? Ava... Te vagy az, aki a saját magad terhére vagy, megnehezíted a saját dolgodat, a nap huszonnégy órájában. Hugi, én elhiszem, hogy az emlékek tudatában nem engedsz meg magadnak akkora luxust, hogy felejts. Vagyis nem értem meg, inkább úgy fogalmaznék, elfogadom, bár még ez sem a megfelelő kifejezés... Használjuk azt, hogy szemet hunyok felette, mivel a véleményedet úgysem tudom megmásítani, mint ahogyan sosem tudtam, részben azért, mert nem engedted, másrészt pedig azért, mert nem is szándékoztam... De az akkor sincs rendben, hogy életed végéig ostorozd magad egy buta döntés miatt. Nem gondolkodtál még azon, hogy helyrehozd a dolgokat?
- Liam... – figyelmeztetem, ismét úgy, mint nemrég, ám mindhiába. Innen már nincs visszaút. Érzem, amint egyre távolabb kerül tőlem, és az a fal, mely lehullt a találkozásunk óta, most visszahúzódik.
- Ne várj, a legjobb alkalom soha nem sok elérkezni. Kezdj hozzá ott, ahol pillanatnyilag vagy, s használj bármilyen eszközt, ami csak a kezedbe kerül, hiszen a legjobb szerszámokat úgyis útközben fogod megtalálni!
Nem foglalkozom azzal, mennyire okosat és érett gondolkodásra utaló szöveget mondott éppen, és azzal sem, hogy fel kellene jegyezni, mert különben a feledés homályába vész... Egyszerűen felállok,  és úgy vagyok vele: Francokat! Ezt sosem felejtem el neki.

**

Hali! :)

Nos... A sztori eddigi legrövidebb részét olvashattátok... És tartalmilag is kételkedem abban, okés-e a fejezet, de... Na jó, nem így terveztem, de visszaolvasva, nem is lett olyan rossz, és egész okosakat is mondtam közben, nem? :D #proudmyself

Egyébként mondtam már, mennyire nagyon köszönöm? Díjak, feliratkozók, kommentek (rengeteg!), mikor még csupán a tizedik fejezetnél járunk... Csodálatosak vagytok, ne is hagyjátok abba! :"D

Ps.: Kilencedikén indulok Londonba, tizenötödikéig kint is maradok... Nem tudom, a folytatás hogyan jön majd, mindenesetre igyekszem addig megírni a kövit, már elkezdtem. Haha, meglepő, ugye? 

Pss.: Mit gondoltok Liamről? Oka, és ilyesmik? Írjátok meg nekem! :)

FB CSOPORT: ×××

xoxo, RS