Tizenkettő // Pofon, miközben kéz nem csattan

  Egész este nem aludtam semmit. Liam kitartóan mellettem volt, nem szólt egyetlen szót sem, csupán a jelenlétével támogatott, de én sem mondtam volna el neki a történteket, különböző okokból kifolyólag. Nem jött álom a szememre, egyszerűen hasogatott a szívem, és úgy éreztem, még sosem fájt így semmi, sőt; még sosem aláztak meg ennyire. 

De vajon van jogom kiakadni? Szinte biztos vagyok benne, neki jobban fájt, amit én tettem vele… De tényleg ilyen alantas lenne, hogy vissza akarja adni a fájdalmat, ráadásul ilyen módon? Nem tudom, ez gyerekes vagy szánalmas tett volt inkább, mert odáig még nem jutottam el, hogy bíráskodni vagy dönteni tudjak és merjek, mindannak ellenére sem, hogy az agyam csak és kizárólag ezen pörgött. Harry üzenetén. Miért kell ennek az egésznek ennyire rossznak lennie? Mármint a múltunk magunk mögött hagyásának. És én miért nem tudom figyelmen kívül hagyni? Hiszen továbblépett… Nyilvánvaló, köszönjük szépen a tájékoztatást, anélkül is tökéletesen megvoltunk! De miért kellett ezt ilyen formában közölni velem?! Megérdemlem? Igen, és ez itt a hatalmas probléma. Hogy megérdemeltem, mégis jogtalannak tartom. Viszont, ha jobban belegondolok, akkor tulajdonképpen hálás is vagyok Harrynek. Nekem nem lett volna merszem megtenni az utolsó lépést, lezárni a dolgot… És még ha szemét módon is…  De tettével meggátolta, hogy én cselekedjek, hiszen a Liammel folytatott beszélgetésem, bohóckodásom alatt végig ezen pörgött az agyam: Hogy lépnem kellene. De így már nem szükséges, és azt hiszem, megkönnyítette a dolgomat, miközben szívemre egy azon időben mázsás súly került. Ez egy csodálatos pofon volt, miközben kéz nem csattant.

-              Jó reggelt – lép ki szobájából Ronnie, korábban, mint gondoltam. Mostanában már nem kelt narancslével és mosollyal, mint ahogyan azt régen mindig megtette… Manapság később ébred, mint én, és mindig fáradt, kedvetlen, de becézéssel és furcsa kedvességgel próbálja álcázni a dolgot. Igen, ezen is volt időm agyalni, mint egyébként rengeteg más tényezőn.

Egyébként meg „reggel”? Hajnali fél öt van!

Viszont ezt nem teszem szóvá.

Köszönésképp megemelem a kávémat, majd visszafordulok a tévé felé. Sajnos még nincs adás, csupán egy bekeretezett felirat úszkál a hangyás képernyőn, miszerint „Adáskezdés 5:34AM-kor!”, de még ez is izgalmasabb, mint a semmi. Annál minden izgibb. Payno még alszik, nem akartam felkelteni. Egy idő után elpilledt, ráadásul olyan aranyosan és egyben viccesen durmolt, hogy tényleg nem volt szívem kirángatni magammal azzal a céllal, hogy segítsen nekem, színtiszta önzőségből. Megvagyok egyedül, mindig is megvoltam.

-              Valami baj van? – lép közelebb, s csuklójáról leszedett hajgumijával összeköti hosszú, barna haját. Mindig irigyeltem tőle… De nem panaszkodhatok, az én loboncom is remekül állja a sarat, hiszen voltam már totál szőke, kék, zöld melíros, és azt hiszem, talán még vörös is. Végül aztán persze megállapodtam a mostaniban, és nem is kívánok tovább kísérletezni, mivel imádom a felül kicsit már – direkt – lenőtt hatást keltett, festett szőke, vagyis szőkés hajamat, amit már nem is vasalok, mint régen, hanem hagyom a maga természetes göndörségében a vállamra omlani. Valahogy így érzem a legjobban magamat a bőrömben.

-              Nincs – hazudom.

-              Rendben van… – nyújtja el bizonytalanul, valószínűleg azon agyal, higgyen-e nekem vagy sem, és akkor ki kell, hogy faggasson, vagy inkább rám hagyja a dolgot? Ez egyébként a hangulatomtól függ, mikor mit kell velem tenni, de eddig Ronnie jól állta a próbát, mivel valahogy mindig ráérzett.

Mint ahogyan most is. Hiszen tényleg nem akarok róla beszélni, ezért inkább rám hagyja, s a konyhába megy, hogy megcsinálja magának az instant kávéját, amit oly’ nagyon imád, s megmelegítse a croissantját. Én nem tudok ilyen korán enni, maximum kávézni a mellékelt ábra szerint, a gyomrom nem képes hét, sőt, fél nyolc előtt bármiféle ételt befogadni az utóbbi időben, de ez nem is gond, mivel nem is kell. A reggeli kihagyható…

-              Valaki horkol a szobádban. – Ronnie nagy lendülettel huppan le mellém a kanapéra, miután elkészült gyors reggelijével, és maga alá húzza egyik lábát, miközben falatozni kezd.

-              Lebuktam… Tudod, éjjel felszedtem valami szexi srácot, amikor kiszöktem a díleremhez, és hát igen… Megesett a nagy eset, túlságosan kapható vagyok, egyébként nem meglepő módon – forgatom meg szemeimet. Remélem, érti a poént.

-              Oh, vágom – kap a homlokához. – Liam.

Bólintok. Ezen ennyit kellett gondolkodni?

-              Hogyhogy még alszik?

-              Miért, mit csináljon hajnali fél ötkor? – kérdezek vissza kicsit csípősebben, mint azt eredetileg terveztem. Visszaszívni azonban már nem tudom, és nyílt titok, ha rossz kedvem van, nem vagyok a legédesebb társaság ezen a nyomoronc világon. Ilyenkor inkább menekülni kellene előlem.

Anno, még Angliában mindig én voltam az utolsó, aki felkelt. Rendszerint Louis ébresztett minket azzal, hogy ránk ugrott, vagy jókora, jéghideg vizet locsolt a nyakunkba, majd ránk dobta a vödröt is, mert azt már minek tartsa meg, nem? Olyankor meg tudtam volna fojtani, most azonban bármit megtennék azért, hogy ilyen reggelekben legyen részem, még úgy is, ha Ronnie ébresztési-technikáit is megszerettem, és megszoktam. De azért a narancslé meg a jéghideg víz nem összehasonlítható.

-              Béküljetek ki, ha már annyira azt akarod! – ajánlja Ronnie. Bárcsak ilyen könnyű lenne… De… Mi? Mikor tágra nyílt szemekkel, döbbenten nézek rá, mégis hogyan válaszolt meg egy ki nem mondott kérdést, nevetve teszi hozzá. – Megint hangosan gondolkoztál.

Elfintorodok. Nem vagyok túl beszédes kedvemben… De ez van. Néha előfordul. Inkább csöndben vagyok, mert ha egyszer tényleg dumálni kezdek, akkor megered a csőröm, nem bírom majd befogni, és kikotyogom a kis, személyre szabott meglepimet, amit pedig nem igazán akarok.

-              Milyen meglepi? – kérdezi a barátnőm, s lerakja a tányért a dohányzóasztalra. Felhördülök, ez nem igaz! Be kellene fognom a számat a kezemmel, ha gondolkodni akarok, mert ez így nem járja. – Meglepit kaptál? Kitől? Liamtől? Mutaaaa! Tuti nagyon aranyos, hiszen maga a srác is az, és úúú, látni akarom!

Hangtalanul felnevetek azon a gyerekes hangon, amit kiad, és ahogy rám néz, plusz amit mond, de aztán megrázom a fejem. Nem akarok róla beszélni, mert akkor felevenedik, és nem akarok egyetlen könnycseppet sem hullajtani érte, mert nem éri meg. Felesleges. Többet nem.

Ráadásul a „meglepim” minden, csak nem aranyos… Legalábbis a számomra.

De aztán meggondolom magam. Ronnie az egyetlen, akinek beszélhetek erről… Csak neki önthetem ki a lelkemet. Miért ne tenném meg? Nyilván sokkal könnyebb lenne tőle a lelkem… Liamnek meg csak nem akarok szapulni a haverját. Ronnie-nak nyugodtan megtehetem, és a gondolat megnyugtat és mulattat egyszerre. Hiszen nyílt tény, egy köcsög pasit csak a legjobb barátnőddel tudsz kitárgyalni, egy kis túlzással.

-              Harry visszaszolgáltatta a gyűrűmet – foglalom össze röviden, és fülem mögé tűrök pár rakoncátlan tincset.

-              Milyen gyűrűdet? – kérdezi R résre húzott szemekkel, óvatosan. Én csak szomorkásan elmosolyodok.

-              Az eljegyzésit, egy levél társaságában.

Bumm.

 Most, hogy hangosan is kimondtam, máris sokkal kegyetlenebb. Vagy csak szerintem?
Ronnie arca egy pillanat alatt válik puhatolódzóból felháborodottá, hogy aztán felpattanva reagáljon valamit.

Valami Ronnie-sat.

-              Ezt a faszkalapot! – kel ki magából, s indulatosan folytatja. – Alapvetően nem mondanék ilyet, szívi, de baszki… Ilyen nincs!

Egyetértek vele. Ilyen tényleg nincs.

-              És mi volt abban a levélben?

Kívülről fújom a tartalmát, minden egyes betűjét, de még a hurkolt betűkre is emlékszem, mégis úgy teszek, mintha nem így lenne, s a szobám felé intek.

-              Bent van a komódon, de Liam alszik, és minden neszre képes felkelni… Mellesleg csodálom, hogy képes voltam úgy kijönni, hogy nem riasztottam fel, főleg, hogy a saját lábamban is megbotlottam! – merengek el fáradt, gondolkodós hangon, de ennek miértjét nem értem, hiszen aludni nem aludtam, mivel gondolataim ébren tartottak.

Nica hangtalanul felnevet.

Hm, „Nica”… Nem is rossz.

A lakótársam bólint, mint aki megértette, majd végigsimít a karomon.

-              És Liam tudja? – hajol közelebb bizalmasan.

Megrázom a fejem.

-              El kellene mondanod neki… Szerintem tudna segíteni amellett, hogy véleményt nyilvánítana, amit tuti nem rossz szándékkal mondana.

-              Fix, hogy nem avatom be. Biztos Harry mellett érvelne, amire jelenleg nincs szükségem.

-              Szerinted tényleg így lenne? Tényleg?

Nem… De akkor is megóvom a lelkemet. Mára már elég volt.

Viszont válasz nélkül hagyom. Egészen addig, míg Liam meg nem jelenik az ajtóban, hogy aztán kómás fejjel a keretnek támaszkodjon, és arcát dörzsölgetve, laposakat pislogva nézze kanapén beszélgető kettősünket. Ronnie már visszaült mellém, és egy óvatos, bátorító félmosollyal kapkodja tekintetét az unokatesóm és énköztem.

Megragadom az alkalmat, és felpattanok, ám mivel egészen addig görnyedten ültem és a gyorsaság sem kedvez, felnyögök az oldalamba nyilalló fájdalomtól.

-              Kérsz valamit? Csinálok pirítóst, van müzli és mirelit pizza, ha esetleg…

-              Kezdjünk egy jóreggelt-öleléssel – nevet fel álmoskásan a szavamba vágva, ezzel meggátolva egy jó’ hosszú, végeláthatatlan dumálást. Sóhajtva elmosolyodok, és kitárom karjaimat jelezve, ő jöjjön elébem, ne fordítva! Meg is teszi, jó szorosan megszorongat, már amennyire a kiszabott korlátok engedik, én pedig arcomat mellkasába fúrva élvezem a testéből áradó meleget, és azt az illatot, amit már a kölcsönkapott ruhái is átvettek. Mikor elhúzódik tőlem, Ronnie felé fordul. – Te se maradj ki a jóból!

-              Mint egy reggeli mackóölelés, pizsiben, szájszaggal vegyítve? Hm. Nem is tudom, mit mondjak, mindenesetre kecsegtető ajánlat… – De azért megöleli.

Végül Liam pirítóst evett, elpusztított egy keveset, amin csak nevetni tudtam. Rettentően örültem, hogy vele kezdhettem a reggelemet, mivel ha csupán rövid időre is, de el tudta velem felejtetni a tegnapot. Ráadásul a levél, a doboz tartalmára sem kérdezett rá, rám hagyta a dolgot, ezt pedig akkor, és most is nagyra értékelem.

Hála Istennek, az adásidő is elérkezik. Még mindig nem kell indulnom, de megvallom őszintén, elgondolkodtam azon is, vajon mi történne, ha a sérülésemre hivatkozva otthon maradnék? Nem valószínű, hogy felrónák nekem… Vagy ha mégis, akkor meg elmehetnek a sutyiba, hiszen én lábadozok, kérem szépen!

Ronnie társasága nélkül élvezzük a hajnali csöndet, mi sem beszélünk túl sokat, csupán annyit, hogy azért mégse feszengjünk egymás társaságában. Liam azt mondja, nemsokára indulnia kell, de indokot nem ad, csupán olyan furcsa hangszínnek közli velem, ez pedig bár természetesen kimondatlanul, de kicsit rosszul esik. Menekül innen, és nem akarja, hogy lekapják velem? Igazán jól tud esni…

Magamban rágódok a dolgon, és külön ügyelek arra, nehogy véletlenül kimondjam a gondolataimat a tudtom nélkül, mivel többször is eljárt már a szám a mai nap során, pedig még hat óra sincs… Ez pedig nem egy olyan alkalom, amikor harmadjára is meg kellene történnie.

De aztán Liam megszólal, vagyis felhoz valami olyan témát, ami miatt gondolataim elszállnak, akárcsak az elengedett lufik a szabadban. Messzire, és nemsokára már arra sem emlékszem, min agyaltam, vagy éppen, hogy milyen színűek voltak azok a bizonyos lufik. Egyébként szerintem kékek, mert az a kedvenc színem… De azt hiszem, ez most nem lényeges.

-              Mesélj.

Felvonom szemöldökömet. Liam teljes testével felém fordulva utasít, majd mikor meglátja döbbent arcomat, aprót bólint megerősítésképp.

-              Parancsolsz? – Az Istenért sem bírom kitalálni, mégis mit szeretne…

-              Mi volt abban a fene rémisztő dobozban? Nagyon rosszul érintett, de nem voltál hajlandó megmagyarázni az okát… Mostanáig. – Hangja utasító, mégis érdeklődve, kedves arccal dől előre.

Szívverésem egy pillanat alatt a duplájára gyorsul. Honnan? Ennyire átlátszó lettem volna? Jó, nyilván nem lehet csöndben, láthatatlanul megzuhanni, főleg az én esetemben, de hát akkor is! Ilyen jó szeme lenne? Egyszerűen válaszképtelen vagyok, de ez főleg onnan adódik, hogy meg sem merek nyikkanni, mert félek a folytatástól, a reakciójától és attól, hogy engem fog hibáztatni azért, amit nem is én követtem el. Vagyis alapjáraton persze igen, hiszen az én baklövésem miatt történhetett meg a mostani, de akkor is! Tényleg arra számítok, hogy eltávolodik tőlem, amint tudomást szerez a haverja tettéről, és komolyan mondom, arra most nagyon nincs szükségem.

-              Lényegtelen… – hárítok. Nem akarok róla beszélni, mégis úgy érzem, elkerülhetetlen, főleg, amikor így néz rám!

-              Nem az, mivel veled kapcsolatos. – Nagy hangsúlyt fektet a „veled” szócskára, ami valahogy megmelengeti a szívemet.

-              Nem, tényleg… Ez valami olyan, ami csak a küldőre és rám tartozik. – Nem akarom megbántani, ez az egyetlen, ami tényleg igaz ebben a fránya mondatban és helyzetben… De ahogy ezen morfondírozok, rájövök: Nem csupán azért nem akarom elmondani neki, mert félek, hanem azért sem, mert ha meg netalántán mellettem áll ki, akkor összeveszne a bandatársával, amire pedig nekik nincs szükségük. A legjobb, ha megtartom magamnak, mert úgy senki sem sérül… és a történtek ellenére sem szeretnék Harrynek rosszat, hiszen a tudatában vagyok a régen történteknek, amikor eljárt a szám, és Liam majdnem a padlóra küldte a pasimat.

-              Rendben van, Bipi… Csak megijedtem a reakciódtól, ez minden. Engem csak az érdekel, mi van benned… a körülötted lévő dolgok hidegen hagynak, ez van. Viszont ha úgy érzed, beszélni szeretnél majd róla, akkor itt leszek – néz rám kedvesen, megértően – Vagyis, nem tudom… Lehet, hogy éppen nem, mivel a következő hetek kicsit nagyon be vannak táblázva, de a számom az megvan, és ma még a környéken leszek, a srácokkal egyetemben.

-              Nincs is – rázom a fejemet. Döbbenet, de így van. Nincs elmentve, és pillanatnyilag nem is tudom, a sok hívott szám közül melyik az övé.

-              Elmentettem neked – kacsint rám játékosan. Ezúttal felnevetek, aznap először téve ezt tiszta szívemből.

Néhány órával később az irodámban keresgélek az íróasztalom fiókjaiban, mivel Caleb kijelentette, kellene neki néhány irat, amit még a legelső munkám alatt használtam. Indokot nem adott, de azért remélem, nem másolni szeretne… Az egyediségre törekszem, ráadásul, ha a saját dolgaimat hasznosítom újra, az minden, csak nem rendezvényszervezőhöz méltó, nincs igazam? Ezt azonban nem kötöttem az orrára, mivel nem tudtam, mik a szándékai a papírokkal, amiből volt vagy nyolcvan, így kis gondban vagyok...

-              Mayna – szólok ki a mellettem lévő irodába, és frusztráltan fújok egyet – Nem tudod, merre lehetnek az orlandos papírok?

-               Ugh, bocsi, de halványlila gőzöm sincs – lép be az ajtón, és a keretnek támaszkodik. Összevont szemöldökkel néz rám, én pedig nem értem, mégis miért, hiszen csak a földön ülve, törökülésben keresem az előttem szétterített lapokból a megfelelőt, és az oldalamat finoman masszírozva élvezem ki a pár másodperces pihenőt, miközben összevont szemöldökkel kapkodom a tekintetemet… Ez a látvány talán annyira újdonság lenne? – Amúgy pedig minek kellenek neked azok a papírok?

-              A hülye Ewars gyerek kérte őket – fortyogok, mivel kicsit túlzásnak érzem, és kezdek belefáradni Talán tényleg jobb lett volna, ha otthon maradok… De miután Liam lelépett, nekem sem volt túl sok kedvem unatkozni. – De segáz… Nincsenek meg, majd elkérem Brandontól, csak kinyomtatja nekem.

-              Brandon jelenleg nincs itt, azt hiszem, Keith-szel van megbeszélése, de elvben nem valami frissen tervezett a dolog… oh, jut is eszembe! Caleb kábé nyolc perce hívott, itt vagy-e még, mert ha igen, akkor az Orlandos mellé kellenének még a vannage-os papírhalmaz is.

És nekem itt esik le a dolog.

-              Oh, hogy az a… – kerekednek el a szemeim, és az íróasztalom oldalának dőlök, ahogy szó szerint, koppan a tény, miszerint ezek ketten csupán fel akartak tartóztatni.

Körübelül dél lehet, talán kicsivel több, de én még mindig nem tudok rendesen gondolkodni. A volán mögött ülve várakozok, múljon el ez az állapot, és abban reménykedve, talán segít, beveszek egy fájdalomcsillapítót is, hiszen egyébként is fáj az oldalam, akkor már lerendezem együtt a kettőt. Nos, újabb fél óra elteltével még mindig nem jobb, hiszen ez egyszerűen hihetetlen! Caleb az irodába küldött azzal a céllal, hogy feltartson, amíg az apja megy, és barátságosan trécsel egyet a menedzserrel? Mi ez már?! Nyilvánvalóan csak valami „jó” vicc, de nekem nincs kedvem kideríteni, valóban így van-e. Helyette inkább olyat cselekszem, amit teljes mértékben egy hirtelen, idióta ötletnek tudhatok be: Gyújtást adva, elindulok a felé a hotel felé, ahol a srácok megszálltak annak reményében, Harryt is ott találom, Liam reggeli mondandójára támaszkodva. És úristen, de remélem, hogy út közben megjön az eszem, és rájövök, amit pillanatnyilag teszek, az helytelen...! De nem, a mellékelt ábra szerint ez nagyon nem egy reális jövőkép. Én tényleg Harry felé hajtok, és tényleg azért, hogy totálisan megszégyenüljek.