A délutánon hamar
átesünk, szinte pillanatok alatt elérkezünk az estéhez. Fel sem fogom az idő
múlását, mivel nagy részét azzal töltöttem, hogy le- és felvettem a
kényelmetlen, de sajnos kötelező és hasznos fűzőt azon agyaltam, Liam vajon itt
van-e még? Nem tudom, mert ki sem jöttem a szobámból, de rettentően érdekel,
vajon érek-e neki annyit, hogy megvárja, míg lenyugszom, vagy hagyja a fenébe,
s megy a dolgára? Rejtély, egyelőre.
Nyugodtan nevezhettek
gyerekesnek, nem zavar kifejezetten, mert igazat adok a vádaknak: szörnyen
gyerekes vagyok. A gond itt kezdődik. Hogy ezt tudom magamról, és mégis úgy
viselkedtem Liammel, miközben bár (számomra) szörnyű módon, de csak segíteni
akart nekem. Nem fogom megköszönni neki, azt hiszem soha és, hogy őszinte
legyek, még az is megfordult a fejemben, többé szóba sem állok vele, de ezt
egyből elvetettem, mikor realizálódott bennem: már csak Payno van nekem a
családomból. Heh, ez rímelt!
Mondjuk.
-
Kiakadtál rá? – kérdezi Ronnie köszönés nélkül, amint rányomok a kis, zöld ikonra. Miután lerendezem
a „neked is, szia!” kört, amit nem tudok kihagyni, normálisan is válaszolok,
mivel természetesen tudom, kire érti, csak azt nem, honnan ennyire tájékozott.
-
Igazából, amikor magyarázott,
elképzeltem, ahogy belenyomom a tollat vagy valami ilyesmit a nyakán végigfutó
ütőerébe. De nem, nem akadtam ki. Ha kiakadtam volna, akkor meg is teszem –
ecsetelgetem hosszasan a dolgot, mire a lány felnevet.
Örülök neki, hogy ennyire
értékeli az egyedi humoromat, de én nem egészen annak szántam…
-
Kamuzol, szívi – kacag még mindig. – Az ajtód zárva, Liam a
nappaliban ücsörög szerény társaságomat élvezve és a Twitteredet bújja, hátha
tartod magad a régi jó szokásodhoz, és posztolsz valamit, amire reagálni tudna…
- A háttérből hallom a felháborodott horkantást és ellenkezést. Igyekszem nem
felnevetni, mert az túl abszurd lenne, de akkor is mulattat a helyzet, mennyire
jól kijön az a két személy, aki oly’ sokat jelent nekem, s az is, hogy Liam még
mindig kint van, mint ahogyan azt titkon reméltem. Úgy hittem, fél óra
elteltével feladta... Örülök neki? Naná, de ezt nem vallanám be, mert haragszom
rá. Hogy jogosan? Nem biztos, de pillanatnyilag úgy érzem.
-
Kimegyek – válaszolok, majd bontom a vonalat. Felállok az
ágyamból, hátrasimítom a hajam, és elforgatva a kulcsot, kilépek a nappaliba,
ahol látom, amint Liam a kanapén ücsörögve egyenesen engem bámul azokkal a
hatalmas, aranybarna szemeivel, Ronnie barátnőm pedig engedékenyen a szobájába
igyekszik.
-
Kérem Morthot! Most szükségem lenne rá – kötöm ki. Ha már magamra
hagy, ez, vagyis ő kijár nekem!
-
Utána ki is takaríthatod – hallatszik játékos nevetése a falakon
túlról. Próbálok arra koncentrálni, hogy minden bizonnyal most szedi ki az
állatot a házából, ahova menekült és nem arra, hogy az unokatesóm minduntalan
az arcomat bámulja, mert zavarba jövök a dologtól, ő mennyire kedves és
türelmes velem, miközben meg sem érdemelném. Mindig mindent elnézett nekem,
anno kisegített a bajból – egyébként így találkozhattam Harryékkel is, de ez
most mellékes –, de azért nem csak pozitív dolgok vannak azon a bizonyos
számlán… - Tess – tér vissza Ronnie a szobába, s a kezembe helyezi a barna
hörcsögöt, aki egyből mocorogni kezd. Helyet foglalok a kanapén tisztes
távolságra Liamtől, törökülésbe vágom magam, már amennyire azt a fűzőm és a
helyzetem engedi, ölembe egy fehér díszpárnát pakolok, s arra helyezem rá az
apró testet, hogy aztán simogatni kezdjem piciny fejét. Meg sem köszönöm
Ronnie-nak, de nem foglalkozik vele, újfent a szobájába megy, feltehetőleg
tanulni, miközben én egyszerre vagyok gyerekes és felnőtt is, már a
problémakezelési technikáimra tekintve.
-
Minden okés? – Milyen hülye kérdés ez? Persze, nyilvánvalóan
minden a legnagyobb rendben van… Hát hogyne. Az életem pillanatnyilag a feje
tetejére állt, veled is összekaptam, drága uncsim, de nincs itt semmi
érdemleges, amiről beszélgetni lehetne, áh!
-
Vedd észre, ne kelljen mondani – kérem teátrálisan.
Liam bólint, és
engedélykérően néz felváltva rám és a köztünk lévő üres részre. Féloldalasan
elmosolyodok, ezzel jelezve, nyugodtan közelebb ülhet, nem harapok, hiszen
egyetlen szerelmem, Morth velem van, s ennyi nekem tökéletesen elég.
-
Na és mi jót csináltál, míg előlem bujkáltál? Nyilvánvalóan nem
unikornisokat rajzoltál az eltolható szekrényed mögé. – Anyám, emlékszik rá! El
sem hiszem…
Hitetlenül felnevetek.
Ez kész! Elképesztő,
mennyire jó a memóriája ennek a srácnak, én szinte már el is felejtettem! A
nagyszüleimnél éltünk a bátyáimmal, és amikor ők nem voltak hajlandóak játszani
velem, mert éppen abban a korszakban voltunk, amikor a fiúk-lányok utálták
egymást, mert fúj, lánybaci – igen, még a tesóimnál is! –, s én máig nem
tudom, mégis hogyan, hiszen én még erőm teljében sem voltam a legizmosabb, de eltoltam
a szekrényemet, és firkálgatni kezdtem a mögötte lévő, halványpiros, érintetlen falakra. Már akkor is
furcsa gyerek voltam… Hat éves fejjel unikornist pingáltam a falra nyaklánccal,
tetoválással és villámokat szóró szemekkel egy pár azt hiszem, Nike cipővel... Imádtam rajzolni, a mai napig is
imádok, bár már nem művelem hobbiszerűen, hiszen nincs rá annyi időm, s így
letettem a dologról. Ez pedig furcsa, tekintve, anno úgy gondoltam, ebből fogok
megélni.
Rendben, néha azért a
hasznát veszem… Például amikor a gépem nem működik, és nekem kell megterveznem néhány
dolgot. Olyankor jó, ha nem vagyok totál nyomi, és szorult belém egy kis
képzelőerő… Akár csak anyukámba, hiszen többek között ezt a tulajdonságomat is
tőle örököltem.
Hiányzik.
Na de Liam!
-
Hogy is felejthetném el? Amikor benyitottam, mert Aggy azt mondta,
a szobádban vagy és feltehetőleg mindenkit rettentően utálsz, te arcon dobtál
egy marék krétával, aminek persze irtóra örültem! Anyuék a földszinten el sem tudnék képzelni, mi
történhetett, mikor lementünk ebédelni – nevet teli szájból, újra átélve az
emléket, és én vele kacagok.
-
Imádtam Aggyéknál lenni – merengek el a múltba. – Tudsz valamit
róluk?
-
Nem nagyon – válaszol száját elhúzva. Nos, a nagyszüleim is azok
közé tartoznak, akiket Angliában hagytam, s, azóta nem beszéltem velük.
Egyetlen egyszer fordult elő, és Papa akkor is Harry mellett érvelt, úgyhogy
inkább hanyagoltam a dolgot, a saját dolgom megkönnyítése érdekében.
Liam még sokáig azzal
próbálja oldani a hangulatot, hogy felemlegeti a múltat, és meg kell hagyni,
nagyon jó úton halad afelé, hogy a nemrég felhúzott falaim lehulljanak. Most már
szorosan mellettem ül, én felé fordultam a párnákon, és Morth az ő kezeiben
van. Az enyémek az ölembe ejtve pihennek, és a lepattogzott, szürke körömlakkot
vakarászom zavaromban. Kezdem kellemetlenül érezni magam, de okát nem tudom.
-
És arra emlékszel, amikor könyörögtél, hogy szabadítsalak ki Nagyiéktól,
mert nem bírod, és én egy menhelyre vittelek?
-
Hogyne emlékeznék! – mosolygok az emlék hatására az orrom alatt, és
hullámos hajam az arcomba hullik. Nem törődöm vele, folytatom. – Rettentően fájt,
amikor nem engedték meg, hogy hazavigyem Dottyt. Beleszerettem abba a kutyába,
Istenem…
-
És ezért vállaltam be én – dülleszti ki a mellét büszkén.
-
És ezért imádtalak én annyira – válaszolok hasonló stílusban.
Liam felvonja
szemöldökét.
-
Csak ezért? Tényleg? – kérdezi pimaszul, sértettséget tettetve.
Bólintok, de elárulom magam azzal, hogy feltörő nevetésemet egyszerűen nem
tudom megállítani.
-
Szörnyen furcsának tartottalak, na! – védekezek félig-meddig még
mindig kacagva. – Persze imádtalak, hiszen téged nem lehet nem, de azért furcsa
volt látni, mikor leálltál savanyú uborkát vacsizni egy adag kechuppal.
-
Viszont ezt nem róhatod fel nekem, mert Ronnie szerint, azóta is
eszel néha ilyen „furcsaságot”. Mellesleg tök rég volt, amikor utoljára
uborkához nyúltam…
Jajj, nemár!
Hisztérikusan törik fel
belőlem a röhögés, ezt már tényleg nem bírom visszafojtani. Kicsordulnak a könnyeim
is, és hátradőlök a párnákra, ahogy megállás nélkül rázkódnak a vállaim, és nem
is tudok mit kezdeni az érzéssel.
Azt hiszem, régen
nevettem ilyen jót, ilyen erőteljesen úgy, hogy még az oldalamba nyilalló
fájdalommal sem törődök, pedig most tényleg nem a legkellemesebb… De nem
érdekel, mert mi ez már?! Ilyet is csak a Payne gyerek mondhat!
-
Te meg a mocskos fantáziád – motyogja Liam, de ahogy ránézek,
látom, ő sem különb az én álláspontomtól, hiszen amint leesett neki, mit mondott,
ő is hangos hahotára fakadt. Ilyen nyílt,
véletlen elsütött perverz utalást, anyukám…
-
Túl magasra dobott labda volt, ne ródd fel nekem – tiltakoztam,
még mindig fülig érő szájjal, de már egy fokkal jobb állapotban. – És amúgy is,
mindig is ilyen volt a humorom… Hisz tudod, én a legkisebb perverz dolgot is
úgy fogom fel, mintha valami eget rengetően piszkos dologról folyna a
társalgás.
-
Ezt a szép, kerek mondatot lerendezhetted volna annyival is, hogy
beteges a fantáziád – szalad ráncba a homloka, majd jókedvűen feláll a helyéről.
– Vissza kellene adni ezt a valamit…
-
Morthot – segítem ki, ezzel a szavába vágva. „Valami?” Na, ne már…
-
… A barátnődnek, mert szerintem nemsokára telibe hugyozza a
pólómat, Sophia pedig nem igazán értékelné…
-
Sophia? – ragadom meg a lényeget. Hm, még egy apróság az életéről…
Egész jól haladunk.
-
A menyasszonyom, igen – bólint egy szerelmes mosollyal.
Elvigyorodok, s felállok, hogy aztán játékosan a karjába boxolhassak, és konstatálhassam,
még mindig jól edzett, kemény izmai vannak. Akárcsak Harrynek… Istenkém, le kellene már állnom azzal, hogy
mindent hozzá fűzök, mert baromira idegesítő, és szánalmas dolog ez a
részemről!
-
Mióta vagytok együtt? Hogy ismertétek meg egymást? – érdeklődök,
miután visszaértem Ronnie-tól, ahol a helyére raktam az állatkát, s közben
lerendeztem a saját gondolataimat is az exemről. Hm…
-
Amikor elmentél, utána kicsit megzuhantam jómagam is… Voltunk
bulizni a srácokkal, Harry nem volt hajlandó kilépni a házból egy ideig,
úgyhogy nekünk kellett intézkednünk… És leitattuk – vallja be bűntudatos
hangnemben. Elszorul a torkom. – Én is jobban akartam magam érezni, szabadulni
a tudattól, nem miattam vagy a szavaim miatt léptél le az uccsó pillanatban. Szóval
nem fogtam vissza magam… Soph pedig, miután fel akartam csípni egy elvadult,
túlfűtött pillanatomban, hiszen anyám, azok a lábak, az a fenék… Akarom mondani…
Igen, szóval, amikor már megvolt a tervem, ő kijelentette, hazavisz, aludjak a kanapéján, hogy ne
tehessek kárt a karrieremben, vagy esetleg olyat, amit reggelre megbánnék.
Lényegében, azóta nem bántam meg semmit, mivel életem legjobb döntése volt,
hogy aznap éjjel, vagyis reggel voltam annyira elvetemült, amilyen, és megkaparintottam egy ilyen csodálatos lányt, mint ő.
Bólintok, és igyekszem
nem azzal foglalkozni, mi szolgál története alapjául, mert túl savanyú a
szájízem már így is, szóval inkább végigsimítok unokatesóm karján, majd
elvigyorodok.
-
Akkor már együtt vagytok egy ideje… Babatéma hogy megy?
Megvagytok?
-
Az ágyban vagy az életben? – kérdez vissza, mindketten elnevetjük
magunkat. Csoda, mennyire átalakult a hangulat és a légkör… De ez történik, ha
elengedi az ember a haragját, és engedi magát jól érezni. Bekúszik egy kósza
gondolat az agyamba, és nem hagy nyugodni, de közben Liam folytatja a meséjét,
szóval muszáj mellőznöm egy ideig, hogy ne legyek túl udvariatlan. – Tökéletesen megvagyunk, köszönöm kérdésed.
-
Milyen szépen fogalmazol – gúnyolódok lényegében hangtalanul. – De
nem válaszoltál az első kérdésemre.
-
Okkal.
-
Oh, értem – biccentek aprót, aztán később rá kell jönnöm, mázli,
amiért nem beszélünk a „gyerekvállalásról”.
Az idő telik, már lassan
éjfélt üt az óra, de mi még mindig a nappaliban ücsörgünk, és vagy a múlton
gondolkodunk, vagy kajálunk, esetleg különféle baromságokról fecsegünk… Régóta
szükségem volt egy ilyen estére, úgy, hogy nem is tudtam róla. Elképesztő, mit
el nem képes érni ez a fiú… A buszon kívül. Kihozott a gödörből, olyannyira, hogy mikor
elérkezett az este kínos és feszengő kérdése, máris nem voltam olyan félős és
visszahúzódó, mint egészen addig, amint szembe találtam magam a témával.
-
És hogy állunk a Harry-témával? – kérdezi, majd megvárja, amíg
lenyelem a kechupos uborkát, mivel teli szájjal nem illik beszélni, ugye. Úrihölgy vagyok, kérem szépen!
-
Változatlanul – válaszolok, s aprót rántok a vállaimon. –
Esélytelen a haladás ebben a dologban.
-
Talán be kellene avatni, nem? – puhatolózik, hátha érzékeny pontot
érint. Ez egyébként így is van, de most nem borulok ki rajta. Úgy beszélek a
témáról, mint bármelyikről… mintha csak azt mondanám, elfogyott a kenyér,
szóval le kellene érte ugrani a boltba. Egyébként ez is helyénvaló, de nem most
fogom szóvá tenni…
-
Soha – nevetek fel erőltetetten – Harry, ha minden jól megy, egy
idő után szépen kimegy majd az életemből, és én tovább élem los angelesi
életemet azzal a tudattal, a második esélyemet is elvesztegettem.
-
Nem sokaknak adatik meg egy második esély – szúrja közbe
szomorkásan, az én szavaimat használva.
-
Tudom. De nekem megadatott, hiszen itt beszélgethetek veled… De egy
embernek csak egy „második esély”-re van lehetősége az élete során, nem?
Szerintem igen. Harry már nem fér bele. Ez van.
-
Ne legyél már ennyire negatív – kérlel, megforgatja szemeit. –
Pontosan tudod, mennyire érdekli, mi történt. Csak azért, mert pasi, nem
különbek az érzelmei, sőt! Harry mindig is egy fokkal jobban értette az ilyen,
és ehhez hasonló helyzeteket… Ne hidd, hogy nem lehetne vele megbeszélni.
-
Miért lyukadunk ki mi mindig ide? – nevetek fel kínomban. Még
mindig nem érint kényelmetlenül, de kezd egyre inkább nemkívánatos lenni. Nem
akarok leragadni a múltban! Már majdnem sikerült tovább tennem magam, amikor ők
betoppantak… Legalább ne rontson senki a saját magammal vívott csatámban, én is
eléggé megnehezítem a saját helyzetemet!
-
Mert befejezetlenül marad minden egyes beszélgetésnél – vágja rá
kapásból – De igazad van, más téma kellene nekünk… Hm…
-
Mondjuk a szünet? Van majdnem két évetek. Mihez kezdtek vele? –
segítem ki egy témával, ami még érdekel is. Bár végül is mindegy, miről
dumálunk, csak ne Harryről, már ha kérhetem.
-
Uh, fingom sincs – kerekednek el a szemei, felnevetek a
szóhasználatától. – Szerintem a családommal leszek, zenét írok, lazulok... Annyit
tudok, ami tutibiztos, hogy Niall utazgatni akar, mert ezt elég sűrűn
hangoztatja. Louis szerintem Eleanorral tölti ideje hetvenöt százalékát és élvezi a nyugis légkört,
egy-két kalanddal, focimeccsel, botránnyal is, esetleg… Harry pedig egyengeti a
szólókarrierjét. Támogatnunk kell, ez a dolgunk, de nehéz. Ráadásul Kendall az,
aki elindította ezen az úton, úgyhogy meg kell vallanom, én sem csipázom a
csajszit, akárcsak te.
-
És miből gondolod, hogy én „nem csipázom”? – kérdezek vissza. Az
utóbbi időben furcsa szavakat használ… De tetszik. Olyan bolondos. Liam olyan „Kérlek,
ne már...” fejjel néz rám, mire megforgatom szemeimet. – Pusztán azért, mert
jelenleg azzal a sráccal kavar, aki nekem a mindenséget jelenti, még nem azt
jelenti, hogy nem kedvelem.
-
Miért, így van?
-
Ugyan, kérlek, dehogy! – adom meg magam, jót nevetve a helyzeten.
Mondhatok akármit, bizonygathatom, nem vagyok gyerekes és ilyenek, de azért ne
tagadjuk a nyilvánvalót… Cseppet sem szívlelem a Jenner lányt, még úgy sem, ha nagyon akarom. És ezt is csak azért
vallom be Liamnek, mert az arcáról pontosan leolvasható volt, mit gondol, s,
hogy átlát rajtam, mint az egyrétegű üvegablakon.
Hm, milyen szép költői hasonlat, ez aztán szép volt, Heart!
-
Na, azért – böki meg a halántékomat. – Élő példa arra, Ava Heart
végül mindig igazat mond.
-
Mi mást? – suttogom. Minden vagyok, csak tisztességes és igazmondó
nem…
Liam végül úgy dönt, már
nem megy haza, de én sem engedném el. Felajánlom neki Eaton egyik pólóját, amit
még itt hagyott, de nem fogadja el, érthető okokból. Végül nem tudom honnan. ez
még előttem is titok, de találok egy melegítőnacit, ami olyan, mintha Liamé
lenne, s egy atlétát, ami szintúgy hajaz az ő egyik darabjára.
-
Csak azt ne mondd, hogy elcsórtad ezeket tőlem anno – nevet fel
hitetlenül. Hm, ma kifejezetten sokat nevettünk… és ez rendkívüli
elégedettséggel tölt el, még ha egy kis fájdalmat is okoz.
-
Minden meglehet… De kétlem, hogy ezeket anno felvetted volna, a
stílusod sokkal stikkesebb volt, mint most, Mr Laza – élcelődök félig
lecsúszott farmerére, kilátszódó, Calvin Kleines alsójára, fehér pólójára és kockás ingére célozgatva, amit a
derekára kötött, hogy még menőbbnek nézzen ki. Rendben, az én stílusom is
valami hasonló… és ez egészen különös, de akkor is. – Régen még az alkatod is
más volt.
-
Ilyet nem mondunk egy pasinak – cicceg, de én csupán egy
legyintéssel rendezem le, majd ez párnát és egy takarót veszek ki a komódból,
és a mellkasához nyomom. Azonnal megfogja, de értetlen tekintettel néz rám.
Aztán leesik neki a dolog. – Komolyan azt akarod, hogy a kanapén aludjak?!
-
Egy pasit sem engedek az ágyamba – jelentem ki, félig-meddig
viccesen.
-
Ennek kifejezetten örülök – biccent egy hatalmasat, és büszkén
mosolyog rám. – De tekintve, a múltkor is ott dumáltunk, azt hiszem, az
Eaton-ös, tetkós szarság után…
-
Jól van, na – engedek végül – De más pasi akkor sem jöhet a
közelembe. Vagyis a szobám közelébe – korrigálok egyből.
-
Megtisztelő, köszönöm – indul meg előre, készségesen követem. –
Eaton nem járt még itt?
Felvonom szemöldökömet.
-
Célzás akar lenni vagy…
-
Csak egy kérdés, nyugi – tartja fel a kezét rögtön, miután
meghallja hökkent hangomat, s lerakta a cuccokat a matracra. – Semmiféle célzás
nincs, Bipi. Gondolom, van annyi eszed, hogy…
-
Ez nem téma! – vágok a szavába ingerülten. Nem akarok erről
beszélni! Harryről még nem volt olyan rossz, talán kezd leülepedni bennem a
dolog, napi szinten látom és hallok róla dolgokat… De Eatonről nem vagyok
hajlandó társalogni! Róla, arról teljesen felesleges. – Elmegyek tusolni. Vagy akarsz esetleg te kezdeni? –
ajánlom fel a lehetőséget, már az ajtóból visszafordulva. Megrázza a fejét,
szóval békítően, féloldalasan elmosolyodok, s a szobámmal szemben lévő fürdő
felé igyekszem.
Gondolok Liamre is,
úgyhogy a kézmosó alatti kisszekrényből kiveszek neki egy törölközőt, s a
mosógép tetejére teszem, amiben éppen pörög egy adag ruha. Kócos kontyba kötöm
hajamat, ledobálom a gönceimet és a fűzőt is biztos helyre teszem, majd beállok
a kádba, s előhúzom az üvegajtót is, ami tusoláskor használatos. Felülről
engedem magamra a vizet, és sietve kezdek el mosakodni, már amennyire megoldható
ez úgy, hogy a lehető legkevesebbszer, és a lehető legkisebb erőt fejtsem ki az
oldalamra, ami, amikor felemelem a karjaimat, eléggé fáj. Többnyire igyekszem
figyelmen kívül hagyni, de nem mindig sikerül, főleg az emlékek felejtése.
Semmilyen mértékben.
Mindent beleng az
orchidea tusfürdő illata, és a pára, a fülledt levegő, amely a forró víznek
köszönhető. Amint végzek, elzárom a csapot, kilépek a kádból, s magam köré
tekerem a halvány rózsaszín törölközőmet, majd a kézmosóhoz lépkedve gyorsan
fogaimat is megmosom, majd eltávolítom a sminkemet is. Amint végzek vele,
belebújok a már előre kikészített fehérneműmbe és a hosszú, kockás
pizsamanadrágomba, és a polcról levéve a kenőcsöt, alaposan eldolgozom a bőrömön.
Fáj az érintése, de muszáj bekennem, mert csak így tuti a gyógyulásom. Amint
ezzel is végzek, magamra kötöm a fűzőmet, amit sajnos este is hordanom kell, s
ráveszem a fehér felsőmet, kiterítem a szárítóra a törölközőmet, és mezítláb
csattogok vissza a szobámba, ahol Liam éppen az éjjeliszekrényen lévő képeimet
tanulmányozza, s érkezésemre mosolyogva kapja rám a fejét, de nem produkál
olyat, mint aki éppen lebukott. Még jó, hogy nem a szekrényemet nézte át… Ott
van a nyaklánc és pár emlék is,
amiket igazán kínos lenne, ha meglátna.
-
Mehetsz tusolni, végeztem – állok félre az útból, és a szekrényemhez lépek. kihúzom
a hajamból a gumit, és egy kefét a kezembe véve kifésülöm a hajamat, erőteljes
mozdulatokat téve. Liam szóvá is teszi, de csak leintem. Amint kimegy, még
utoljára áthúzom loboncomon a kefét, aztán a konyhába menve beveszem a gyógyszereimet.
Köhögésgátló és fájdalomcsillapító, mely kicsit elősegíti a helyzetemet, meg amúgy is, kötelező napi szinten bevennem, nem is egyszer. Most
már határozottan érzem a tompa zsibbadást és a szúró fájdalmat, ami az egész
napos nevetésnek köszönhető, főleg, de nem bánom, mert elviselem, ha Liammel
jár.
Lenyelem a bogyókat,
utána küldök még egy kis plusz vizet, s visszacsámpázok a szobámba, ahol még nem
találom meg az unokatesómat, szóval elhelyezkedem az ágy szélén, és a velem
szemben lévő falat tanulmányozom, mintha az olyan érdekes látvány lenne,
amilyen egyébként nem. Csupán egy fényképet akasztottam ki a lányokkal, és egy
okmányt, amit a legelső megrendezett partymért kaptam, és rettentően büszke
vagyok rá! Ott kezdődött a karrierem, az volt a legnehezebb is. Legalábbis azt
hittem. Hiszen nyilvánvaló, hogy eddig ez a leghúzósabb, de talán egészen más
okokból…
Csöngetnek. Felvonom
szemöldökömet, ki az, aki hajnali egykor akar betoppanni? De nem törődöm kusza
gondolataimmal, s miután legyűröm, hogy én bizony nem nyitom ki, mert
egyszerűen és nagyszerűen lusta vagyok, Liam toppan be a szobába. Ekkor veszem
észre, már a csengő is elhallgatott. Az unokatesóm kezében egy kis dobozt tart,
és összevont szemöldökkel lépked egyre közelebb hozzám, majd amikor elébem ér,
felém nyújtja a becsomagolt tárgyat.
Értetlenül nyúlok érte,
majd ejtem az ölembe, kezeimmel együtt. Vajon mi van benne? Szó nélkül, csupán
gondolatban feltéve kérdésemet nézek fel Liam arcára, aki megrázza a fejét,
majd megvonja a vállát ezzel jelezve, ő sem tudja, mégis mi a csudát
tartalmazhat.
Aztán erőt veszek magamon, és kioldom a gondosan megkötött masnit, s bár lassú és megfontolt mozdulatokkal, de leemelem a tetejét is. Viszont ekkor elakad a levegőm, összetörik bennem egy világ, s kiejtem kezeim közül a dobozt, mely kisebb pukkanással a szőnyegre esik, s én lefagyva meredek a helyére, a kezeimre. Ugyanis mi van, vagyis mi volt a dobozban? Szép, díszes, kék selyembe biggyesztve az eljegyzési gyűrűm, ezzel a szöveggel társítva:
Aztán erőt veszek magamon, és kioldom a gondosan megkötött masnit, s bár lassú és megfontolt mozdulatokkal, de leemelem a tetejét is. Viszont ekkor elakad a levegőm, összetörik bennem egy világ, s kiejtem kezeim közül a dobozt, mely kisebb pukkanással a szőnyegre esik, s én lefagyva meredek a helyére, a kezeimre. Ugyanis mi van, vagyis mi volt a dobozban? Szép, díszes, kék selyembe biggyesztve az eljegyzési gyűrűm, ezzel a szöveggel társítva:
„Most már végleg
lezártuk. Nekem tökéletes ez így… és neked? Szerintem jobb már nem is lehetne, a
következő állomás pedig egy tetkószalon lesz. Vajon mennyire fáj, amikor
leégetnek rólad egy már megbánt varrást?”
***
Ta-daaa :)
Nos, kellőképpen piszok voltam? Megígértem, be is tartottam. :3
Nos, kellőképpen piszok voltam? Megígértem, be is tartottam. :3
Kitaláljátok, ki
írta- és küldte a kis, cuki „ajándékot”? Valahogy úgy érzem, nem lesz túl nehéz,
de attól még várom az ötleteket. ^^
És köszönöm! Nem
bírom elégszer megköszönni, hogy vagytok nekem, és kitartóan vártok egy-egy
rész érkeztére! Most is húztam rajta egyet, de megígértem, pénteken kiteszem,
és minden követ megmozgattam, hogy így is legyen. Remélem, nagyon remélem, hogy
tetszett! :)
A véleményeiteket
pedig most se felejtsétek el közölni velem, mert mindig nagyon felvidítanak, és
bevallom, most lenne egy kis szükségem a vidámságra. :c
Szép hétvégét,
xoxo, RS
Hát ezt nem hiszem el! Miért kell mindig így felizgatnod (ne gondolj rosszraaa!) pont a végére, aztán hirtelen befejezned? Te gonosz. *durcás arc, lebiggyesztett száj, karbafont kéz*
VálaszTörlésDe miért írtad, hogy szükséged lenne egy kis vidámságra? Az, hogy én a világon vagyok, már nem ad elég örömet? *megint durcizik*
De jó a humorom ma. De komolyan, valami baj van? ♥
xx Nessa
Haha, nem gondolok ám rosszra, neeeeem, én sose! Aki engem ismer, pontosan tudja, egy csúf gondolat sem bujkál elmés agyamban... Soha, igen, khm...
TörlésIgen, itt kellett befejezni, mert így visszanéztek, és csak így tudtam értelmesen elválasztani a Wordben kábé tizenkettő oldalas részt... Így jött ki a lépés; nem először, de nem is utoljára. ;)
Kicsit összejött minden... Viszont ezzel a kommenttel kellőképpen fel tudtál vidítani, köszönöm. :') <3 A humorod változatlanul bombasztikus, és hát... Párkapcsolati dolgok, maradjunk annyiban. :c
Köszönöm, hogy írtál! <3
xoxo, RS
Neeeee :o azt a kurva ... na jo ezt a befejezést. :o
VálaszTörlésJujj, örülök, hogy tetszett! Ezek szerint a lehető legjobb résznél hagytam abba. :D xx
TörlésNeeeee :o azt a kurva ... na jo ezt a befejezést. :o
VálaszTörlésSzia!
VálaszTörlésLehengerlően csodálatos lett!
Huaha hol is kezdjem...-természetesen az elején-, de egyáltalán nem könnyű mert na ...szemem nyitva, de csak piskolog.. a szám zárva és most vettem észre, hogy a fogaim szorosan összevannak csukva...lazítani kellett rajtuk..:D egyszerűen kész... csodálatos... szaval, ennyit arról mit is váltott ki a mostani rész (is) - és ez természetesen mind mind pozitívum-
Szaval a résztől: elképesztő Liam nagyon birom na és azok a szövegek amiket ketten lenyomtak...
A kechupos uborkáról eszembe jutott, hogy az egyik unokatesóm ugyan ezt művelte annyi eltéréssel, hogy Ő musátrral ette.
Ó és a levél.. na itt tényleg nincsennek szavak, természetesen elsőre azt gondolol/tam, hogy Harry.., de valami faramuci módon az is eszembejutott, hogy mivan, ha valaki más küldte... oké Harry leakarja szedetni a tetkót..ez eddig oké..- tegyük fel ez mind igaz és egy személy aki szintén tud erről küldött a csajszinak egy ilyen üzenetet és mondjuk. hogy nem rossz szándékból, hanem pont azért, hogy "felrázza a nőt"..és valamilyen pozitív cselekvésre szánja el magát...Harryvel kapcsolatban..., de az is lehet, "hogy simán Harry küldte,"- hogy Ő is érezze egy kicsit az a fájdalmat amit a srác...pedig ha tudná...szaval lehet, hogy csak én gondoltam túl, de majd idővel kiderül..
Nagyon imádtam!
Köszönöm szépen, hogy ezt a részt is olvashattam!
Milyen volt az út?
Remélem nincs nagy baj!
További szép estét!
Valamint további szép hétvégét!
Szia
BezTina
Jajj, Beztinám <3 Köszönöm, örülök, hogy tetszett, és, hogy ezt ilyen hosszasan és csodálatosan le is írtad nekem, nagyon jól estek a szavaid, melynek a legtöbb része igaz, és mondhatni, beletrafáltál a továbbiakba is, de nem lövöm le a poént... Ennél is jobban. :) Mellékesen megsúgom, csak neked (igen mindezt itt), hogy most nem szeretlek... Mint író, aki tudatában van a folytatásnak, mert túl kiszámítható vagyok akkor... Hehe. <33
TörlésÉn köszönöm, hogy elolvastad, és, hogy velem vagy!! <3
Az út fenomenális volt, de arra hazaérni, amire, már nem volt épp a legrózsásabb. :) Köszönöm, hogy kérdezted. :) #ilysm
Neked is, drága! xx
Soha többet nem ihatsz kávét. Most bevágtam a durcát. Harry nem teheti ezt. Érted? NEM! Kiakadtam, mérges vagyok....
VálaszTörlésA kávé a nagy (és valszeg' egyetlen) szerelmem, ne viccelj, nem tilthatsz el Tőle... AZ valóban kegyetlenség lenne. :(
TörlésSzeretlek, ugye tudod? Ne akadj ki, mert te vagy az, aki ha kérdez, én válaszolok rá. :D Kávé hatása alatt, ezt még hozzátenném, szóval... Gondold át a kommented első részét. ;)
xoxo, RS
Megöllek te lány!!!
VálaszTörlésItt abba hagyni?!
Attól tartók, hogy itt az ideje, hogy elbeszélgessünk ezekről az idegtépő befejezésekről!
Másodszor.
Adok én neked annyi vidámságot, amennyi csak kell! :)
Majd postázok neked két doboz oreot! :D
Hidd el, nála jobb boldogság hormon nincs is a világon! :3
A rész annyira tökéletes lett, hogy van egy olyan érzésem, szervezni fogok egy olyan napot, ahol csak a te blogaidat olvasom! :3
De egyenlőre a SZJG hatása alatt vagyok! :3
Sietési a folytatással Okey? <3
Szercsi, lávcsi, puszcsi, ölcsi meg minden! :DDD
Ui: MÉG MINDIG KÖL EGY CORTEZ!!!!
Gyere, beszélgessünk, úgysem fogok leállni velük, mert túl jó olvasni ezeket a reakciókat! :D
TörlésMeghalni azért nem szeretnék miattuk... De mindenképpen megérik a pénzüket!!
És köszönöm, hálás vagyok érte, de Avával egyetemben, én sem szívlelem különösebben az utóbbi időben (és talán mindig is) az oreós csokit... Ettől még postázhatod, szívesen fogadom. :3
Majd mindenképp értesíts róla, még ha csak túlzás is volt, kérlek! :D Bár kétlem, hogy beleférne egy napba, mivel nincs annyi írásom. ;) Sajnos.
Az SZJG hatása örökké tart, ezt azért már igazán tudhatnád... Én már régóta nem olvasgattam, mégis imádom, és elfogult is vagyok vele rendesen... Éppen ezért köll nekem is egy Cortez! De lehet, hogy inkább egy Ricsi. :)
Sietési lesz, i promise, amennyire csak bírok. :)
Köszönöm, hogy írtál! <3
És igen, úristen -.- Ne is említsd! :D Még mindig kiráz a hideg ezektől a... ezektől az izéktől. Legjobban egy kigyúrt, ráncos tarkójú, kivarrt embertől fáj egy ilyen mondat, tőled pedig... Inkább ijesztő. :D De valóban: SZERCSI, LÁVCSI, PUSZCSI, ÖLCSI meg minden. <3
xoxo, RS