Tizenegy // Második esély

A délutánon hamar átesünk, szinte pillanatok alatt elérkezünk az estéhez. Fel sem fogom az idő múlását, mivel nagy részét azzal töltöttem, hogy le- és felvettem a kényelmetlen, de sajnos kötelező és hasznos fűzőt azon agyaltam, Liam vajon itt van-e még? Nem tudom, mert ki sem jöttem a szobámból, de rettentően érdekel, vajon érek-e neki annyit, hogy megvárja, míg lenyugszom, vagy hagyja a fenébe, s megy a dolgára? Rejtély, egyelőre.

Nyugodtan nevezhettek gyerekesnek, nem zavar kifejezetten, mert igazat adok a vádaknak: szörnyen gyerekes vagyok. A gond itt kezdődik. Hogy ezt tudom magamról, és mégis úgy viselkedtem Liammel, miközben bár (számomra) szörnyű módon, de csak segíteni akart nekem. Nem fogom megköszönni neki, azt hiszem soha és, hogy őszinte legyek, még az is megfordult a fejemben, többé szóba sem állok vele, de ezt egyből elvetettem, mikor realizálódott bennem: már csak Payno van nekem a családomból. Heh, ez rímelt! Mondjuk.

-              Kiakadtál rá? – kérdezi Ronnie köszönés nélkül, amint rányomok a kis, zöld ikonra. Miután lerendezem a „neked is, szia!” kört, amit nem tudok kihagyni, normálisan is válaszolok, mivel természetesen tudom, kire érti, csak azt nem, honnan ennyire tájékozott.

-               Igazából, amikor magyarázott, elképzeltem, ahogy belenyomom a tollat vagy valami ilyesmit a nyakán végigfutó ütőerébe. De nem, nem akadtam ki. Ha kiakadtam volna, akkor meg is teszem – ecsetelgetem hosszasan a dolgot, mire a lány felnevet.

Örülök neki, hogy ennyire értékeli az egyedi humoromat, de én nem egészen annak szántam…

-              Kamuzol, szívi – kacag még mindig. – Az ajtód zárva, Liam a nappaliban ücsörög szerény társaságomat élvezve és a Twitteredet bújja, hátha tartod magad a régi jó szokásodhoz, és posztolsz valamit, amire reagálni tudna… - A háttérből hallom a felháborodott horkantást és ellenkezést. Igyekszem nem felnevetni, mert az túl abszurd lenne, de akkor is mulattat a helyzet, mennyire jól kijön az a két személy, aki oly’ sokat jelent nekem, s az is, hogy Liam még mindig kint van, mint ahogyan azt titkon reméltem. Úgy hittem, fél óra elteltével feladta... Örülök neki? Naná, de ezt nem vallanám be, mert haragszom rá. Hogy jogosan? Nem biztos, de pillanatnyilag úgy érzem.

-              Kimegyek – válaszolok, majd bontom a vonalat. Felállok az ágyamból, hátrasimítom a hajam, és elforgatva a kulcsot, kilépek a nappaliba, ahol látom, amint Liam a kanapén ücsörögve egyenesen engem bámul azokkal a hatalmas, aranybarna szemeivel, Ronnie barátnőm pedig engedékenyen a szobájába igyekszik.

-              Kérem Morthot! Most szükségem lenne rá – kötöm ki. Ha már magamra hagy, ez, vagyis ő kijár nekem!

-              Utána ki is takaríthatod – hallatszik játékos nevetése a falakon túlról. Próbálok arra koncentrálni, hogy minden bizonnyal most szedi ki az állatot a házából, ahova menekült és nem arra, hogy az unokatesóm minduntalan az arcomat bámulja, mert zavarba jövök a dologtól, ő mennyire kedves és türelmes velem, miközben meg sem érdemelném. Mindig mindent elnézett nekem, anno kisegített a bajból – egyébként így találkozhattam Harryékkel is, de ez most mellékes –, de azért nem csak pozitív dolgok vannak azon a bizonyos számlán… - Tess – tér vissza Ronnie a szobába, s a kezembe helyezi a barna hörcsögöt, aki egyből mocorogni kezd. Helyet foglalok a kanapén tisztes távolságra Liamtől, törökülésbe vágom magam, már amennyire azt a fűzőm és a helyzetem engedi, ölembe egy fehér díszpárnát pakolok, s arra helyezem rá az apró testet, hogy aztán simogatni kezdjem piciny fejét. Meg sem köszönöm Ronnie-nak, de nem foglalkozik vele, újfent a szobájába megy, feltehetőleg tanulni, miközben én egyszerre vagyok gyerekes és felnőtt is, már a problémakezelési technikáimra tekintve.

-              Minden okés? – Milyen hülye kérdés ez? Persze, nyilvánvalóan minden a legnagyobb rendben van… Hát hogyne. Az életem pillanatnyilag a feje tetejére állt, veled is összekaptam, drága uncsim, de nincs itt semmi érdemleges, amiről beszélgetni lehetne, áh!

-              Vedd észre, ne kelljen mondani – kérem teátrálisan.

Liam bólint, és engedélykérően néz felváltva rám és a köztünk lévő üres részre. Féloldalasan elmosolyodok, ezzel jelezve, nyugodtan közelebb ülhet, nem harapok, hiszen egyetlen szerelmem, Morth velem van, s ennyi nekem tökéletesen elég. 

-              Na és mi jót csináltál, míg előlem bujkáltál? Nyilvánvalóan nem unikornisokat rajzoltál az eltolható szekrényed mögé. – Anyám, emlékszik rá! El sem hiszem…

Hitetlenül felnevetek.

Ez kész! Elképesztő, mennyire jó a memóriája ennek a srácnak, én szinte már el is felejtettem! A nagyszüleimnél éltünk a bátyáimmal, és amikor ők nem voltak hajlandóak játszani velem, mert éppen abban a korszakban voltunk, amikor a fiúk-lányok utálták egymást, mert fúj, lánybaci – igen, még a tesóimnál is! –, s én máig nem tudom, mégis hogyan, hiszen én még erőm teljében sem voltam a legizmosabb, de eltoltam a szekrényemet, és firkálgatni kezdtem a mögötte lévő, halványpiros, érintetlen falakra. Már akkor is furcsa gyerek voltam… Hat éves fejjel unikornist pingáltam a falra nyaklánccal, tetoválással és villámokat szóró szemekkel egy pár azt hiszem, Nike cipővel... Imádtam rajzolni, a mai napig is imádok, bár már nem művelem hobbiszerűen, hiszen nincs rá annyi időm, s így letettem a dologról. Ez pedig furcsa, tekintve, anno úgy gondoltam, ebből fogok megélni.

Rendben, néha azért a hasznát veszem… Például amikor a gépem nem működik, és nekem kell megterveznem néhány dolgot. Olyankor jó, ha nem vagyok totál nyomi, és szorult belém egy kis képzelőerő… Akár csak anyukámba, hiszen többek között ezt a tulajdonságomat is tőle örököltem.

Hiányzik.

Na de Liam!

-              Hogy is felejthetném el? Amikor benyitottam, mert Aggy azt mondta, a szobádban vagy és feltehetőleg mindenkit rettentően utálsz, te arcon dobtál egy marék krétával, aminek persze irtóra örültem! Anyuék a földszinten el sem tudnék képzelni, mi történhetett, mikor lementünk ebédelni – nevet teli szájból, újra átélve az emléket, és én vele kacagok.

-              Imádtam Aggyéknál lenni – merengek el a múltba. – Tudsz valamit róluk?

-              Nem nagyon – válaszol száját elhúzva. Nos, a nagyszüleim is azok közé tartoznak, akiket Angliában hagytam, s, azóta nem beszéltem velük. Egyetlen egyszer fordult elő, és Papa akkor is Harry mellett érvelt, úgyhogy inkább hanyagoltam a dolgot, a saját dolgom megkönnyítése érdekében.

Liam még sokáig azzal próbálja oldani a hangulatot, hogy felemlegeti a múltat, és meg kell hagyni, nagyon jó úton halad afelé, hogy a nemrég felhúzott falaim lehulljanak. Most már szorosan mellettem ül, én felé fordultam a párnákon, és Morth az ő kezeiben van. Az enyémek az ölembe ejtve pihennek, és a lepattogzott, szürke körömlakkot vakarászom zavaromban. Kezdem kellemetlenül érezni magam, de okát nem tudom.

-              És arra emlékszel, amikor könyörögtél, hogy szabadítsalak ki Nagyiéktól, mert nem bírod, és én egy menhelyre vittelek?

-              Hogyne emlékeznék! – mosolygok az emlék hatására az orrom alatt, és hullámos hajam az arcomba hullik. Nem törődöm vele, folytatom. – Rettentően fájt, amikor nem engedték meg, hogy hazavigyem Dottyt. Beleszerettem abba a kutyába, Istenem…

-              És ezért vállaltam be én – dülleszti ki a mellét büszkén.

-              És ezért imádtalak én annyira – válaszolok hasonló stílusban.

Liam felvonja szemöldökét.

-              Csak ezért? Tényleg? – kérdezi pimaszul, sértettséget tettetve. Bólintok, de elárulom magam azzal, hogy feltörő nevetésemet egyszerűen nem tudom megállítani.

-              Szörnyen furcsának tartottalak, na! – védekezek félig-meddig még mindig kacagva. – Persze imádtalak, hiszen téged nem lehet nem, de azért furcsa volt látni, mikor leálltál savanyú uborkát vacsizni egy adag kechuppal.

-              Viszont ezt nem róhatod fel nekem, mert Ronnie szerint, azóta is eszel néha ilyen „furcsaságot”. Mellesleg tök rég volt, amikor utoljára uborkához nyúltam…

Jajj, nemár!

Hisztérikusan törik fel belőlem a röhögés, ezt már tényleg nem bírom visszafojtani. Kicsordulnak a könnyeim is, és hátradőlök a párnákra, ahogy megállás nélkül rázkódnak a vállaim, és nem is tudok mit kezdeni az érzéssel.

Azt hiszem, régen nevettem ilyen jót, ilyen erőteljesen úgy, hogy még az oldalamba nyilalló fájdalommal sem törődök, pedig most tényleg nem a legkellemesebb… De nem érdekel, mert mi ez már?! Ilyet is csak a Payne gyerek mondhat!

-              Te meg a mocskos fantáziád – motyogja Liam, de ahogy ránézek, látom, ő sem különb az én álláspontomtól, hiszen amint leesett neki, mit mondott, ő is hangos hahotára fakadt. Ilyen nyílt, véletlen elsütött perverz utalást, anyukám…

-              Túl magasra dobott labda volt, ne ródd fel nekem – tiltakoztam, még mindig fülig érő szájjal, de már egy fokkal jobb állapotban. – És amúgy is, mindig is ilyen volt a humorom… Hisz tudod, én a legkisebb perverz dolgot is úgy fogom fel, mintha valami eget rengetően piszkos dologról folyna a társalgás.

-              Ezt a szép, kerek mondatot lerendezhetted volna annyival is, hogy beteges a fantáziád – szalad ráncba a homloka, majd jókedvűen feláll a helyéről. – Vissza kellene adni ezt a valamit…

-              Morthot – segítem ki, ezzel a szavába vágva. „Valami?” Na, ne már…

-              … A barátnődnek, mert szerintem nemsokára telibe hugyozza a pólómat, Sophia pedig nem igazán értékelné…

-              Sophia? – ragadom meg a lényeget. Hm, még egy apróság az életéről… Egész jól haladunk.

-              A menyasszonyom, igen – bólint egy szerelmes mosollyal. Elvigyorodok, s felállok, hogy aztán játékosan a karjába boxolhassak, és konstatálhassam, még mindig jól edzett, kemény izmai vannak. Akárcsak Harrynek… Istenkém, le kellene már állnom azzal, hogy mindent hozzá fűzök, mert baromira idegesítő, és szánalmas dolog ez a részemről!

-              Mióta vagytok együtt? Hogy ismertétek meg egymást? – érdeklődök, miután visszaértem Ronnie-tól, ahol a helyére raktam az állatkát, s közben lerendeztem a saját gondolataimat is az exemről. Hm…

-              Amikor elmentél, utána kicsit megzuhantam jómagam is… Voltunk bulizni a srácokkal, Harry nem volt hajlandó kilépni a házból egy ideig, úgyhogy nekünk kellett intézkednünk… És leitattuk – vallja be bűntudatos hangnemben. Elszorul a torkom. – Én is jobban akartam magam érezni, szabadulni a tudattól, nem miattam vagy a szavaim miatt léptél le az uccsó pillanatban. Szóval nem fogtam vissza magam… Soph pedig, miután fel akartam csípni egy elvadult, túlfűtött pillanatomban, hiszen anyám, azok a lábak, az a fenék… Akarom mondani… Igen, szóval, amikor már megvolt a tervem, ő kijelentette, hazavisz, aludjak a kanapéján, hogy ne tehessek kárt a karrieremben, vagy esetleg olyat, amit reggelre megbánnék. Lényegében, azóta nem bántam meg semmit, mivel életem legjobb döntése volt, hogy aznap éjjel, vagyis reggel voltam annyira elvetemült, amilyen, és megkaparintottam egy ilyen csodálatos lányt, mint ő.

Bólintok, és igyekszem nem azzal foglalkozni, mi szolgál története alapjául, mert túl savanyú a szájízem már így is, szóval inkább végigsimítok unokatesóm karján, majd elvigyorodok.

-              Akkor már együtt vagytok egy ideje… Babatéma hogy megy? Megvagytok?

-              Az ágyban vagy az életben? – kérdez vissza, mindketten elnevetjük magunkat. Csoda, mennyire átalakult a hangulat és a légkör… De ez történik, ha elengedi az ember a haragját, és engedi magát jól érezni. Bekúszik egy kósza gondolat az agyamba, és nem hagy nyugodni, de közben Liam folytatja a meséjét, szóval muszáj mellőznöm egy ideig, hogy ne legyek túl udvariatlan. – Tökéletesen megvagyunk, köszönöm kérdésed.

-              Milyen szépen fogalmazol – gúnyolódok lényegében hangtalanul. – De nem válaszoltál az első kérdésemre.

-              Okkal.

-              Oh, értem – biccentek aprót, aztán később rá kell jönnöm, mázli, amiért nem beszélünk a „gyerekvállalásról”.

Az idő telik, már lassan éjfélt üt az óra, de mi még mindig a nappaliban ücsörgünk, és vagy a múlton gondolkodunk, vagy kajálunk, esetleg különféle baromságokról fecsegünk… Régóta szükségem volt egy ilyen estére, úgy, hogy nem is tudtam róla. Elképesztő, mit el nem képes érni ez a fiú… A buszon kívül. Kihozott a gödörből, olyannyira, hogy mikor elérkezett az este kínos és feszengő kérdése, máris nem voltam olyan félős és visszahúzódó, mint egészen addig, amint szembe találtam magam a témával.

-              És hogy állunk a Harry-témával? – kérdezi, majd megvárja, amíg lenyelem a kechupos uborkát, mivel teli szájjal nem illik beszélni, ugye. Úrihölgy vagyok, kérem szépen!

-              Változatlanul – válaszolok, s aprót rántok a vállaimon. – Esélytelen a haladás ebben a dologban.

-              Talán be kellene avatni, nem? – puhatolózik, hátha érzékeny pontot érint. Ez egyébként így is van, de most nem borulok ki rajta. Úgy beszélek a témáról, mint bármelyikről… mintha csak azt mondanám, elfogyott a kenyér, szóval le kellene érte ugrani a boltba. Egyébként ez is helyénvaló, de nem most fogom szóvá tenni…

-              Soha – nevetek fel erőltetetten – Harry, ha minden jól megy, egy idő után szépen kimegy majd az életemből, és én tovább élem los angelesi életemet azzal a tudattal, a második esélyemet is elvesztegettem.

-              Nem sokaknak adatik meg egy második esély – szúrja közbe szomorkásan, az én szavaimat használva.

-              Tudom. De nekem megadatott, hiszen itt beszélgethetek veled… De egy embernek csak egy „második esély”-re van lehetősége az élete során, nem? Szerintem igen. Harry már nem fér bele. Ez van.

-              Ne legyél már ennyire negatív – kérlel, megforgatja szemeit. – Pontosan tudod, mennyire érdekli, mi történt. Csak azért, mert pasi, nem különbek az érzelmei, sőt! Harry mindig is egy fokkal jobban értette az ilyen, és ehhez hasonló helyzeteket… Ne hidd, hogy nem lehetne vele megbeszélni.

-              Miért lyukadunk ki mi mindig ide? – nevetek fel kínomban. Még mindig nem érint kényelmetlenül, de kezd egyre inkább nemkívánatos lenni. Nem akarok leragadni a múltban! Már majdnem sikerült tovább tennem magam, amikor ők betoppantak… Legalább ne rontson senki a saját magammal vívott csatámban, én is eléggé megnehezítem a saját helyzetemet!

-              Mert befejezetlenül marad minden egyes beszélgetésnél – vágja rá kapásból – De igazad van, más téma kellene nekünk… Hm…

-              Mondjuk a szünet? Van majdnem két évetek. Mihez kezdtek vele? – segítem ki egy témával, ami még érdekel is. Bár végül is mindegy, miről dumálunk, csak ne Harryről, már ha kérhetem.

-              Uh, fingom sincs – kerekednek el a szemei, felnevetek a szóhasználatától. – Szerintem a családommal leszek, zenét írok, lazulok... Annyit tudok, ami tutibiztos, hogy Niall utazgatni akar, mert ezt elég sűrűn hangoztatja. Louis szerintem Eleanorral tölti ideje hetvenöt százalékát és élvezi a nyugis légkört, egy-két kalanddal, focimeccsel, botránnyal is, esetleg… Harry pedig egyengeti a szólókarrierjét. Támogatnunk kell, ez a dolgunk, de nehéz. Ráadásul Kendall az, aki elindította ezen az úton, úgyhogy meg kell vallanom, én sem csipázom a csajszit, akárcsak te.

-              És miből gondolod, hogy én „nem csipázom”? – kérdezek vissza. Az utóbbi időben furcsa szavakat használ… De tetszik. Olyan bolondos. Liam olyan „Kérlek, ne már...” fejjel néz rám, mire megforgatom szemeimet. – Pusztán azért, mert jelenleg azzal a sráccal kavar, aki nekem a mindenséget jelenti, még nem azt jelenti, hogy nem kedvelem.

-              Miért, így van?

-              Ugyan, kérlek, dehogy! – adom meg magam, jót nevetve a helyzeten. Mondhatok akármit, bizonygathatom, nem vagyok gyerekes és ilyenek, de azért ne tagadjuk a nyilvánvalót… Cseppet sem szívlelem a Jenner lányt, még úgy sem, ha nagyon akarom. És ezt is csak azért vallom be Liamnek, mert az arcáról pontosan leolvasható volt, mit gondol, s, hogy átlát rajtam, mint az egyrétegű üvegablakon.

Hm, milyen szép költői hasonlat, ez aztán szép volt, Heart!

-              Na, azért – böki meg a halántékomat. – Élő példa arra, Ava Heart végül mindig igazat mond.

-              Mi mást? – suttogom. Minden vagyok, csak tisztességes és igazmondó nem…

Liam végül úgy dönt, már nem megy haza, de én sem engedném el. Felajánlom neki Eaton egyik pólóját, amit még itt hagyott, de nem fogadja el, érthető okokból. Végül nem tudom honnan. ez még előttem is titok, de találok egy melegítőnacit, ami olyan, mintha Liamé lenne, s egy atlétát, ami szintúgy hajaz az ő egyik darabjára.

-              Csak azt ne mondd, hogy elcsórtad ezeket tőlem anno – nevet fel hitetlenül. Hm, ma kifejezetten sokat nevettünk… és ez rendkívüli elégedettséggel tölt el, még ha egy kis fájdalmat is okoz.

-              Minden meglehet… De kétlem, hogy ezeket anno felvetted volna, a stílusod sokkal stikkesebb volt, mint most, Mr Laza – élcelődök félig lecsúszott farmerére, kilátszódó, Calvin Kleines alsójára, fehér pólójára és kockás ingére célozgatva, amit a derekára kötött, hogy még menőbbnek nézzen ki. Rendben, az én stílusom is valami hasonló… és ez egészen különös, de akkor is. – Régen még az alkatod is más volt.

-              Ilyet nem mondunk egy pasinak – cicceg, de én csupán egy legyintéssel rendezem le, majd ez párnát és egy takarót veszek ki a komódból, és a mellkasához nyomom. Azonnal megfogja, de értetlen tekintettel néz rám. Aztán leesik neki a dolog. – Komolyan azt akarod, hogy a kanapén aludjak?!

-              Egy pasit sem engedek az ágyamba – jelentem ki, félig-meddig viccesen.

-              Ennek kifejezetten örülök – biccent egy hatalmasat, és büszkén mosolyog rám. – De tekintve, a múltkor is ott dumáltunk, azt hiszem, az Eaton-ös, tetkós szarság után…

-              Jól van, na – engedek végül – De más pasi akkor sem jöhet a közelembe. Vagyis a szobám közelébe – korrigálok egyből.

-              Megtisztelő, köszönöm – indul meg előre, készségesen követem. – Eaton nem járt még itt?

Felvonom szemöldökömet.

-              Célzás akar lenni vagy…

-              Csak egy kérdés, nyugi – tartja fel a kezét rögtön, miután meghallja hökkent hangomat, s lerakta a cuccokat a matracra. – Semmiféle célzás nincs, Bipi. Gondolom, van annyi eszed, hogy…

-              Ez nem téma! – vágok a szavába ingerülten. Nem akarok erről beszélni! Harryről még nem volt olyan rossz, talán kezd leülepedni bennem a dolog, napi szinten látom és hallok róla dolgokat… De Eatonről nem vagyok hajlandó társalogni! Róla, arról teljesen felesleges. – Elmegyek tusolni. Vagy akarsz esetleg te kezdeni? – ajánlom fel a lehetőséget, már az ajtóból visszafordulva. Megrázza a fejét, szóval békítően, féloldalasan elmosolyodok, s a szobámmal szemben lévő fürdő felé igyekszem.

Gondolok Liamre is, úgyhogy a kézmosó alatti kisszekrényből kiveszek neki egy törölközőt, s a mosógép tetejére teszem, amiben éppen pörög egy adag ruha. Kócos kontyba kötöm hajamat, ledobálom a gönceimet és a fűzőt is biztos helyre teszem, majd beállok a kádba, s előhúzom az üvegajtót is, ami tusoláskor használatos. Felülről engedem magamra a vizet, és sietve kezdek el mosakodni, már amennyire megoldható ez úgy, hogy a lehető legkevesebbszer, és a lehető legkisebb erőt fejtsem ki az oldalamra, ami, amikor felemelem a karjaimat, eléggé fáj. Többnyire igyekszem figyelmen kívül hagyni, de nem mindig sikerül, főleg az emlékek felejtése. Semmilyen mértékben.

Mindent beleng az orchidea tusfürdő illata, és a pára, a fülledt levegő, amely a forró víznek köszönhető. Amint végzek, elzárom a csapot, kilépek a kádból, s magam köré tekerem a halvány rózsaszín törölközőmet, majd a kézmosóhoz lépkedve gyorsan fogaimat is megmosom, majd eltávolítom a sminkemet is. Amint végzek vele, belebújok a már előre kikészített fehérneműmbe és a hosszú, kockás pizsamanadrágomba, és a polcról levéve a kenőcsöt, alaposan eldolgozom a bőrömön. Fáj az érintése, de muszáj bekennem, mert csak így tuti a gyógyulásom. Amint ezzel is végzek, magamra kötöm a fűzőmet, amit sajnos este is hordanom kell, s ráveszem a fehér felsőmet, kiterítem a szárítóra a törölközőmet, és mezítláb csattogok vissza a szobámba, ahol Liam éppen az éjjeliszekrényen lévő képeimet tanulmányozza, s érkezésemre mosolyogva kapja rám a fejét, de nem produkál olyat, mint aki éppen lebukott. Még jó, hogy nem a szekrényemet nézte át… Ott van a nyaklánc és pár emlék is, amiket igazán kínos lenne, ha meglátna.

-              Mehetsz tusolni, végeztem – állok félre az útból, és a szekrényemhez lépek. kihúzom a hajamból a gumit, és egy kefét a kezembe véve kifésülöm a hajamat, erőteljes mozdulatokat téve. Liam szóvá is teszi, de csak leintem. Amint kimegy, még utoljára áthúzom loboncomon a kefét, aztán a konyhába menve beveszem a gyógyszereimet. Köhögésgátló és fájdalomcsillapító, mely kicsit elősegíti a helyzetemet, meg amúgy is, kötelező napi szinten bevennem, nem is egyszer. Most már határozottan érzem a tompa zsibbadást és a szúró fájdalmat, ami az egész napos nevetésnek köszönhető, főleg, de nem bánom, mert elviselem, ha Liammel jár.

Lenyelem a bogyókat, utána küldök még egy kis plusz vizet, s visszacsámpázok a szobámba, ahol még nem találom meg az unokatesómat, szóval elhelyezkedem az ágy szélén, és a velem szemben lévő falat tanulmányozom, mintha az olyan érdekes látvány lenne, amilyen egyébként nem. Csupán egy fényképet akasztottam ki a lányokkal, és egy okmányt, amit a legelső megrendezett partymért kaptam, és rettentően büszke vagyok rá! Ott kezdődött a karrierem, az volt a legnehezebb is. Legalábbis azt hittem. Hiszen nyilvánvaló, hogy eddig ez a leghúzósabb, de talán egészen más okokból…

Csöngetnek. Felvonom szemöldökömet, ki az, aki hajnali egykor akar betoppanni? De nem törődöm kusza gondolataimmal, s miután legyűröm, hogy én bizony nem nyitom ki, mert egyszerűen és nagyszerűen lusta vagyok, Liam toppan be a szobába. Ekkor veszem észre, már a csengő is elhallgatott. Az unokatesóm kezében egy kis dobozt tart, és összevont szemöldökkel lépked egyre közelebb hozzám, majd amikor elébem ér, felém nyújtja a becsomagolt tárgyat.

Értetlenül nyúlok érte, majd ejtem az ölembe, kezeimmel együtt. Vajon mi van benne? Szó nélkül, csupán gondolatban feltéve kérdésemet nézek fel Liam arcára, aki megrázza a fejét, majd megvonja a vállát ezzel jelezve, ő sem tudja, mégis mi a csudát tartalmazhat.
Aztán erőt veszek magamon, és kioldom a gondosan megkötött masnit, s bár lassú és megfontolt mozdulatokkal, de leemelem a tetejét is. Viszont ekkor elakad a levegőm, összetörik bennem egy világ, s kiejtem kezeim közül a dobozt, mely kisebb pukkanással a szőnyegre esik, s én lefagyva meredek a helyére, a kezeimre. Ugyanis mi van, vagyis mi volt a dobozban? Szép, díszes, kék selyembe biggyesztve az eljegyzési gyűrűm, ezzel a szöveggel társítva:

„Most már végleg lezártuk. Nekem tökéletes ez így… és neked? Szerintem jobb már nem is lehetne, a következő állomás pedig egy tetkószalon lesz. Vajon mennyire fáj, amikor leégetnek rólad egy már megbánt varrást?”

***

Ta-daaa :)
Nos, kellőképpen piszok voltam? Megígértem, be is tartottam. :3

Kitaláljátok, ki írta- és küldte a kis, cuki „ajándékot”? Valahogy úgy érzem, nem lesz túl nehéz, de attól még várom az ötleteket. ^^

És köszönöm! Nem bírom elégszer megköszönni, hogy vagytok nekem, és kitartóan vártok egy-egy rész érkeztére! Most is húztam rajta egyet, de megígértem, pénteken kiteszem, és minden követ megmozgattam, hogy így is legyen. Remélem, nagyon remélem, hogy tetszett! :)

A véleményeiteket pedig most se felejtsétek el közölni velem, mert mindig nagyon felvidítanak, és bevallom, most lenne egy kis szükségem a vidámságra. :c

Szép hétvégét,

xoxo, RS