Tizennégy // Omatofóbiás

Állok, és de egy pillanat erejéig még levegőt is elfelejtek venni. Mondjuk ki: az agyam totál leblokkolt. Egyszerűen nem tudom, mi lenne a helyes, noha abban sem vagyok biztos, fiú vagyok-e vagy lány. Elfutni vagy elfutni lenne könnyebb? Legszívesebben mindkettőt megtenném. Azonban tudom, muszáj odamennem, ugyanakkor nem fűlik hozzá túlságosan a fogam. Ronnie tökéletesen elvan a Jenner lánnyal, a két ismeretlen fiú élvezik a híresség és a barátnőm társaságát, Skye pedig… nos, Skye engem néz. Összevonja a szemöldökét, szólásra nyitja a fejét, és látszik rajta, abszolút nem vesz részt a beszélgetésben. Mintha ott sem lenne… Pedig kétségkívül ő néz ki a legjobban a jelenlévő srácok közül, úgyhogy nem igazán értem, ha már itt tartunk.

Lényeg a lényeg, jókora távolságra egymástól, de szemezünk. Köztudott, a szemek beszélnek, és a mieink most pont ezt csinálják. Ő kifordul a széken, karját a háttámlára fekteti, és úgy bámul engem, a többiek pedig még mindig nem vesznek észre, hála a jó égnek. Én pedig alsó ajkam belsejét rágcsálva mérem föl a helyzetet. Ha odamegyek, szembesülnöm kell az exem új párjával, és annak tökéletes életével. Viszont ha elfutok, és itt hagyok mindent, akkor megszégyenülök, és még az esélyemet is elrontom ezzel a sráccal… Még ha abban sem vagyok biztos, akarok-e egyáltalán esélyt adni a dolognak. De az a pillantás, mely rám tagad olyan átható és megértő, hogy nem tudok elfordulni.

Összevont szemöldökkel hajtom le a fejem, hogy aztán a következő pillanatban már egy fokkal magabiztosabban induljak meg. Csak ennyire volt szükségem. Egy kis löketre. És ki tudja, miért, de az, ahogy Skye viselkedett, megadta nekem a kellő löketet.

Már közel járok, és Ronnie is észrevett. Nagy lépésekkel haladok, de ahogy egyre inkább szűnik a távolság, magabiztosságom úgy tűnik el. Talán mégsem volt ez olyan jó ötlet… Könnyebb lett volna megfutamodni. Kinek van kedve jópofizni azzal, akit utálsz?! Na, nekem tuti nem. Rendben, nem utálom… De akkor is. Tuti nem fogok jó arcot vágni a dolgokhoz, ezt már eldöntöttem.

Két lépés, és odaérek, legalábbis fejben így tűnik. Már az asztalnál állok és ülőhelyet keresek, mikor olyan valami történik, amire egyáltalán nem számítok: Sky megfogja a kezemet, összekulcsolja az ujjainkat és az ölébe húz. Felsikkantanék a hirtelen mozdulattól, és tulajdonképpen még ellenkeznék is, ha a következő pillanatban nem szólalna meg, mindazt a fülembe suttogva:

-              Olvastam az összes cikket, Ava. Nem ismerlek, te sem engem, de ha könnyebb úgy, hogy azt játsszuk, van köztünk valami, s így visszavághatsz, vagy magabiztosabbnak tűnhetsz, akkor állok elébe. Használj ki nyugodtan.

Eltátom a számat, és kicsit megrázom a fejem. Csak rá figyelek, illata elbódít. Ijesztő, mivel pont olyan parfümöt használ, mint anno Harry. Bárhol felismerném lévén, lenyúltam, és még most is a szobámban van. Mániákus vagyok, és kicsit mazochista is, ez van… De nem tudtam otthagyni. Így aztán belesimulok Skye ölelésébe, az emlékek hatására. Egyszerűen jól esik, hogy egy olyan fiú, akihez tényleg semmi sem köt, törődik velem, és még a gondolataimat is kitalálja! Észvesztő.

Érzem magamon Ronnie pillantását, de nem foglalkozom vele. Rosszul esik, hogy pontosan tisztában van vele, mennyire kellemetlenül érint a téma, miszerint Kendall köztünk van, és mégis így történt! Plusz jól láthatóan nem is tesz ellene semmit, csupán élvezi „Kenny”-ke jelenlétét, és jót fürdőzik a pillantások kereszttüzében. Más esetben olyan egyedül érezném magam, mint a kisujjam, de most nem.

Nem, mert Skye velem van. És rohadt nagy hülyeség ezt így kijelenteni pár óra ismeretség után… Én mégis megteszem. És miért? Mert bízom benne. Felelőtlenség? Lehet. Okos tett? Sosem tudjuk meg a választ. Mindenesetre érzem, teljes testemben érzem, hogy ha az mondanám Skye-nak, nem akarom, hogy a közelemben lenne, ő elmenne. Ha azt mondanám, többet akarok tőle pár óra után, elvinne moziba, majd több helyre, és egy idő után feltenné a nagy kérdést, mivel őt ilyen kaliberű srácnak képzelem. De mégis… Belegondolva: Nem akarom, hogy feltegye nekem a nagy kérdést. Egész életemben „nagy kérdéseket” kaptam, és őszintén szólva, már a nem létező tököm is tele van velük!

És tudom, hogy ha már itt tartunk, benne bízhatok.
Csak arra nem jöttem még rá, miért vagyok erről olyannyira meggyőződve? Rejtély, de nem is akarom megfejteni. Jólesik ez a halk, hallgatag csönd, amely ránk telepszik. Ugyanakkor kicsit már mardos a bűntudat, amiért, ahogyan a fiú is mondta pár perce: Nyugodtan kihasználhatom őt, ha úgy tetszik. És én pont ezt teszem. Szörnyű ember vagyok! Viszont élvezem, hiszen ha esetleg Kendall majd mesél Harrynek, amiben egyébként biztos vagyok, akkor elmondhatja, nem voltam egyedül! Anno nem foglalkoztam volna a dologgal, a kételyekkel, én pattantam bele a srác ölébe, és játszottam el a nagy szerelmest, természetesen partnerre találva a hazugságban. Egyszer Harrynél is bevetettem… és huh, de nagyon bevált! Az emlék hatására újfent megborzongok, lehajtott orcával elmosolyodok a nem létező bajszom alatt, mire Skye felnevet. Nem tudom, az érzés miatt vagy azért, mert éppen „játszunk”… Ez is egy rejtély. És ezt sem akarom megfejteni.

-              Ava, hogy vagy?

A kérdés olyan formában érkezik, hogy csak később esik le, eredetileg nekem lett címezve. Felkapom a fejem, és egyenesen Kendall nagy, barna szemeibe nézek, amikkel engem vizslat. Megrántom a vállam, és ölembe ejtett ujjaimat összefűzöm.

-              Jól, köszönöm – válaszolok. Csönd van, kínos csönd. Ronnie megköszörüli a torkát, Skye pedig felkuncog mögöttem. Kendallra már rá sem nézek. De én nem tágítok, ragaszkodom a tervemhez egészen addig, míg meg nem hallom a halk hangot mögülem, vagyis igazából mellőlem, hiszen már átkerültem az egyik combjára. Csak nekem címzi szavait, direkt úgy, hogy senki már ne hallja meg, és eléggé örülök neki, amiért neki leesett a dolog, sőt, még közre is játszik benne. „Hatás elérve, most már mehet!” Úgyhogy visszakérdezek. – Na és te?

Kendall mosolyog, úgyhogy vagy nem vette észre, milyen bunkó és visszautasító próbáltam lenni, vagy csak nem vesz róla tudomást, mivel olyan jól nevelt. Nem tudom, melyiket akarom én tulajdonképpen… Ez a nap kész döntések hadát állította eddig elém! Bár messze nem ez a legnehezebb, amit ma meg kellett hoznom.

Fecsegni kezd, és közben kihozzák az italainkat is. A másik két fiú fogalmam sincs, mikor, de lelépett, úgyhogy már csak négyen ülünk az asztalnál, mikor is egy üzenet érkezik. Kíváncsian nyitom meg a mappát, aztán hitetlenül felnevetek a sorokat olvasva.

„Most már igazán kiszállhatsz az öléből, Bipi. Nem tetszik ez nekem.”

De nekem igen! És amúgy is… Ronnie mikor tudott bepötyögni két mondatot, ha közben le sem vette a pillantását a Jenner lányról?! Képzelem akkor az egyetemen milyen lehet egy-egy órán. Vagy az más?

Nem ismerem még a srácot egy teljes napja sem, mégis úgy döntök, megmutatom neki az üzenetet, hadd olvassa el ő is, s segítsen válaszolni, mivel jómagam nem tudom, erre mit lehetne. Felhördül, amint végigfuttatja rajta a pillantását, aztán nyelvét végigszántja alsó ajkán, és elveszi a mobilomat. Felvonom szemöldökömet, de nem tiltakozom, ám mikor visszakapom a készüléket, s esélyem nyílik elolvasni az üzenetet, elakad a szavam.

„Szerintem én is el tudom dönteni, mi a helyes, vagy mi nem. Te is megtetted, ha már egyszer így magamra vagyok utalva.”

-              Te rohadék! – súgom felháborodva, de hangom és sunyi vigyorom elárulja, nem mérges vagyok, hanem tulajdonképpen szórakozott. Már harmadjára mentett ki… nos, mi most vagy nagyon jóban leszünk, vagy hamarosan le kell koptatnom!

-              Miért, túl erős volt? – kerekednek el szemei játékosan, majd a vállamba harap. Meglepettségemben felsikkantok, mire az egész felső emelet rám kapja a pillantását. Ég a fejem, a fülem zúg, Skye bocsánatot kér, Ronnie a tenyereibe temeti az arcát és rázza a fejét, Kendall pedig… Kendall pedig egy halvány félmosollyal néz rám, úgy, mintha a nővérem lenne, és tudna mindenről. Olyanokról, amik nem is léteznek, amik nem is valódiak! Istenem, nem tudom utálni ezt a lányt! Nagyon akarom, de nem megy, ha ilyen kedves. Rendben, ettől csak még több okom lenne rá, és emiatt döntöm el, akkor sem leszünk puszipajtások, ha a végén még tényleg megkedvelem.

Egyébként erre nem látok túl sok esélyt.

Még mindig kínosan érzem magam a két perce történtek miatt, és ez meg is látszik rajtam. Mint aki karót nyelt, úgy ülök a srác combján, hiszen minden próbálkozásom ellenére sem hagyott szabadulni, s átülni a mellette lévő székre. Pedig tényleg próbáltam, főleg a legutóbb történtek után!
Kezdem kényelmetlenül érezni magam… és ezt a fiú is megérzi. Túl gyors a tempó, hiszen tényleg nem ismerem… Mégis úgy viselkedünk, mint a gyerekkori legjobb barátok, akik imádták egymást, de aztán elszakadtak egymástól, most pedig tök véletlenül találkoztak, és eszükbe jut minden, amin anno keresztülmentek. Kár, hogy ilyenben nem volt részem, nem? Azonban a társasága azonban annyira üdítő, hogy nem tudok direkt felkelni, és itt hagyni, mint ahogyan azt illene. Egyszerűen jókedvet varázsol az ember fagyos szívébe…

Fél óra elteltével még mindig ugyanabban a helyzetben vagyunk annyi különbséggel, hogy már tényleg csak négyen vagyunk, szinte az egész emeleten csak mi tartózkodunk. Ronnie elmélyülten beszélget Kendallal, Skye és én pedig Jegyzetezünk, miután meguntuk az addigi elfoglaltságunkat. Ez egyébként körübelül annyit tesz, hogy én beírok valamit a telefonom jegyzetei közé, majd odaadom neki a telefonomat, és ő két sorral lejjebb válaszol rá. Elmés, mi? Hiszen nem túl feltűnő, mégis hangtalan, és anélkül szidhatom neki a Jenner lányt, hogy ő azt tudná. Zavar a dolog, milyen gyorsan lettünk jóban, viszont elképesztő ez az egész… Ha tudom, hogy egy „pasizós program”-ból kisülhet egy Skye-féle srác – még ha pillanatnyilag úgy érzem, többre nem lesz alkalom és kedv –, már az első adandó alkalommal eljöttem volna Ronnie-val. Feltéve, ha nem hagy figyelmen kívül, mint most. Mivel igen, rettentően zavar. És ezt meg is mondtam Skye-nak, aki egyből válaszolt lévén, ez volt a lényeg.

„Szerinted milyen sampont használhat a csaj?” – Ez az első, amit a fájlban olvasni lehet a más frissített verzióban. Egy ideje már ezt csináljuk, na meg a másik: Ha elérünk tízhez, töröljük az addigiakat, mintegy nyomtalanítás. Nem, mindaz meg sem történt! Hogy mi kifiguráztuk volna Alan Carrt? Áh, dehogy! Én? Én soha.

Összevont szemöldökkel válaszolok.

„Ronnie vagy Kenny? Amúgy meg pff!”

„A sarokban bagózó öregúr. Agyas! Kendall.”

Felnevetek, majd alsó ajkamat beharapva pötyögöm a választ. Ez annyit tesz, erősen gondolkodom azon, mi lenne a megfelelő válasz, mellesleg.

„A bácsika nagyon vadító, igazad van… Sztem’ nem használ mondjuk sampont, mivel nincs haja szegénynek, de hát te tudod, kinek a pap, kinek a papné… Kendall pedig tuti a legdrágábbat, ahogyan azt illik.”

„Oh, tényleg, az csak sapka, már látom. No problem! Nekem is kell az a sampon, ember!”

Felnézek rá, amikor végigfuttatom szemeimet a szavakon.
Eltátogom, milyen idióta, mire csak megrántja a vállát, és visszaveszi tőlem a telefonját anélkül, hogy engem érvényesülni hagyott volna. Felmordulok, mire a többiek idekapják tekintetüket. Legyintek egyet, és felvont szemöldökkel várom az üzenetet. Valahogy furcsa az arca… Nem is tudom. Ráadásul, amikor a többi üzenetet írta, nem is tartott ennyi ideig, na meg valahogy más volt a mimikája is. A szemén látszott, olvas és agyal valami elmésen, de most semmi ilyet nem tapasztalok. Mégsem szentelek neki túl nagy figyelmet, hiszen mit csinálna?! Kirakná a közös képünket, amit hirtelen felindulásból lőttünk? Ugyan kérlek!

„Én lépek, Avácska. Jó volt veled.” – Lebiggyesztem a számat, elszomorodok, pedig nem kellene. Csak pár óráig ismertem… Ekkora hatással nem lehetett rám! Ráadásul tisztában vagyok az érzelmeimmel. Ilyen könnyen nem ragadott még meg senki – hazugság –, és hála a jó égnek, még Skye-nak sem sikerült. Ugyanis félek tőle, milyen érzés lehet tovább lépni. Forrásokból tudom csupán, valakinek felüdítő, valakinek vacak… Csakhogy magamat ismerve nem tudom, melyik lelkiállapotomban kapna el a nagy helyzet és érzés. Miszerint „Továbblépni! Most!” Ha az agyam kiadná a parancsot, esélyes, hogy ellenszegülnék.

-              Örültem nektek, esetleg összefuthatunk majd néha – áll fel hitelen a srác, és általánosságban int egyet a többieknek. Nem merek hangosan megszólalni, főleg akkor, amikor érzem a hátamon Ronnie pillantását, ezért csupán elsuttogom neki a választ.

-              Rohadj meg, itt hagysz?!

Bólint, aztán hátrálni kezd. Még mindig biggyesztve nézek utána, aztán felemelem a kezem, és ujjaimat behajlítva integetek neki. Sajnálom, amiért elmegy, ráadásul ilyen hirtelen, mivel jól éreztem vele magam. De ilyen az élet. Hirtelen történnek a dolgok, akaratunk ellenére.

Mikor Skye már a mozgólépcsőnél jár, Ronnie felém fordul.

-              Szerintem nekünk is mennünk kellene, nem?

Felvonom a szemöldökömet. Nem hittem, hogy pont ő fog megfutamodni… Tényleg nem. Hiszen jól elvolt Kendallal, nem is nézett felém, valójában tojt rám… és látszólag Kendall sem érti, a lány miért akar ilyen gyorsan lelépni.

Na, akkor Ronnie mégis csak hasonlít rá mindazok ellenére is, amiket az arcán láttam közben!

Már pont azon vagyok, megmondom neki, pont ezt akartam kérni, és fussunk, fussunk, ahogy csak bírunk, amikor is olyat mondok, amin még én is meglepődök.

-              Mhm, én még maradni akarok. – Megrázom a fejem, s visszahuppanok a helyemre. Eddig nem is foglalkoztam az oldalammal, de most már érzem, kellene ide egy fájdalomcsillapító…

-              Az lehet, Bipi, csak… Izé. Érted. Mennünk kell. Most – erősködik. Felvonom a szemöldökömet. Mi ilyen sürgős? Kendall mondott valamit? Tekintetem cikázik a velem szemben ülők között. Szóvá is teszem, miszerint nem értem. – Nem, nincs semmi sürgős dolgom, illetve van, de… na, tanulnom kell, oké? – Olyan tekintettel néz rám, ahogy csak a legjobb barátnők tudnak egymásra. Egyik szemöldökét felvonja, tekintetét mélyen az enyémbe fúrja, fejét enyhén oldalra biccenti. Meglepődök, ugyanakkor nem akadékoskodok tovább. Picit bólintok, láthatatlanul, éppen annyira, hogy Ronnie-nak feltűnjön, benne vagyok, lépjünk le. Amúgy sem értem, miért akartam maradni… Vacak egy ötlet volt.

Belegondolva nem lehet túl gyakori eset, hogy faképnél hagyják Kendall Jennert. Talán éppen ezért reagál úgy, ahogy.

-              Miért kell mennetek? Nemsokára jön Harry, elmehetnénk, mondjuk fagyizni – jut eszébe hirtelen, és megrántja a vállát. Másoknak elsőre az lenne a döbbenet forrása, hogy „ÚR ISTEN, MAGA KENDALL JENNER HÍVOTT MINKET KÖZÖS PROGRAMRA”, nekem azonban a név hallatán kisebb szívrohamom lett, és megroggyant a lábam. Hát, én sem vagyok százas. Mikor lesz már vége ennek az egésznek?!

-              H… hogy ki jön nemsokára?!

Áh, értem! Ezért akart Ronnie annyira lelépni… Miért nem hagytam magam egyből?!

-              Harry Styles, Ava – nyomatékosítja Ronnie már mellettem állva, direkt megnyomva a fiú nevét, mire rákapom tekintetemet. Fejem is követi a mozdulatot, és olyan erőteljesen ugrok meg a név hatására, hogy még az oldalamba is beleszúr a fájdalom. Felnyögök, és odakapok.

-              Omatofóbiás vagy!

Mi a rák lehet az?! Azt sem tudom, eszik-e vagy isszák! Bár ismerősen cseng a szó… Lehet, hogy egy mumpszhoz hasonló valami. Talán még szerencsésnek is mondhatom magam, ha az lesz a síromra írva: „Ava Heart, az egyedüli lány, aki omatofóbiában halt meg!” Nekem bejönne. Már el is lehet kezdeni tervezni…

-              Hogy mi vagyok? – Tekintetemet kapkodom, légzésem felgyorsul, izzadok, minden egyes mozdulatra felfigyelek, szinte pillanatok alatt csapok át mániákusba, és megrögzött idiótába. Nem is figyelek arra, mit mondok, lényegében visszakérdezek, nem rákérdezek, és mind tudjuk, az mennyire más. Azonban, ha valahonnan előtűnik Harry, muszáj felkészülnöm a lehetséges menekülőhelyek terén, nem? Szerintem de! Nyugodtan nevezhettek szánalmasnak… Most tényleg annak érzem magam. Viszont gondoljunk bele! Ha úgy találkozom az exemmel, hogy közben ő az új csajával akar enyelegni, édes kettesben, az mekkora cink lenne már?! HATALMAS! Elsüllyednék, és össze kellene kaparni. Nem a jó értelemben, mint amikor valami bókol, és te szétfolysz… Nem, ez teljesen a másik kategória.

-              Káros rettegés egy név, vagy bármely szó meghallásától – bölcselkedik a barátnőm, mire teljes testemmel felé fordulok, és olyan csúnya pillantással illetem, mint azt hiszem, még sosem tettem. Egy pillanatra látom a tekintetében az értetlenséget egy csipetnyi ijedtséggel és féltéssel megvadítva, aztán homlokon csapja magát, mint akinek leesett, nem épp a legjobb időben szúrta közbe a legutóbbi órán tanultakat. Méltányolom, tényleg, elképesztően büszke is vagyok rá azért, amiért ilyen nagyon okos, de hát… Pont a legrosszabb pillanatot választotta, ez van. És nem fogok érte bocsánatot kérni.

-              Imádom, hogy ilyen nagyon okos vagy, de most igazán elcsöndesedhetnél – ajánlom, és pillanatnyilag még az sem érdekel, ha megbántom. Meg amúgy is! Én is kellőképpen meg vagyok ám bántódva, amiért az állítólagos legjobb barátnőm orvul átállt a másik oldalra, cseppnyi túlzással! Hiszen Kendall és én egy hajóban evezünk, bármennyire is rossz ezt így kimondani. Mindkettőnknek köze volt egy adott göndör személyhez, és tuti, hogy mindketten bele vagyunk szerelmesedve a szemeibe! Hiszen azokba nem lehet nem. El sem hiszem! Sürgősen le kellene ezzel állnom, már beteges. – És Kendall, khm… Harry mikor is érkezik egészen pontosan? Mármint… Igen. Nos?

Kérlek, ha azt mondod, „Ebben a percben, és oh, már pont ott jön!”, akkor olyan hátast dobok, hogy abba fogok belehalni!

-              Hát, már itt kellene lennie vagy tíz perce… Megbeszélése lenne az ügynökömmel, viszont nem tudom. Lehet, hogy eltévedt.

Nos, ezt nagyon erősen kétlem. Harry még soha a büdös életben nem tévedt el, maximum bezárta magát valahova, és emiatt késett egy kicsit. Példának okáért: díjkiosztó és színpad kontra vécé zárja. Erős ellenfélnek bizonyult, de végül Styles jött ki győztesen a párbajból.
Enyhe kárörömmel tölt el azonban a tudat: Én sokkalta jobban ismerem az ominózus srácot, mint ő! Rendben, jó’ néhány év előnyben is vagyok, viszont ez itt most nem szempont.

-          Az ügynököddel? – Egy pillanat alatt nyugszom le, az agyam kong az ürességtől, és összevont szemöldökkel nézek a lányra, totál mozdulatlanul, aki úgy pillant rám, mintha minimum nem lenne fejem. Kezét szája elé emeli, megrázza lehajtott fejét, haja követi a mozdulatot. Aztán felemeli a fejét, mögénk néz, felcsillan a szeme s feláll, felkapja a táskáját. Int egyet, de azt sem nekünk. Nagyon erősen hunyom be a szemeimet, és érzem, ahogy Ronnie keze a hátamra simul.

Ha nem sikerül nyugodtságot erőltetnem magamra, valaki itt ma az életét veszti… és az nem négyünk közül lesz valaki.

-          Kenny, indulhatunk? A mozi nemsokára kezdődik. – Istenem…

Viszont…

Állj.

Milyen „mozi”?!

Hey Babes <3

Milyen volt a hetetek? És a suli? Na és... nem tudom... az élet? 

Meséljetek. És azt se hagyjátok ki, hogy tetszett a rész! :D Mivel ha ezt olvassátok, akkor azon remélhetőleg már túl vagytok. :3

Yas!

Egyébként tudjátok ti, már hányan vagyunk? 39-en! Bezonyám! És hány megtekintésünk van? 14000+! BEZONYÁM! El tudnátok Ti ezt hinni? Mert én nem! Na meg az a sok komment, e-mail és üzenet... Egytől egyig imádlak Titeket. <3

A véleményeteket most se felejtsétek el közölni velem, ha kérhetem :')

Jha! És lépjetek be a FB csoportba is! ×××

Szép hétvégét!

Kitartást a sulihoz, már nincs sok hátra!

luv, RS