Tizenöt // Mentsük a menthetőt

A telefonom csörgésére összerándulok, s felülök. Fél lábbal még mindig az álmomban szaladgálva a fejemre szorítom a párnát, így megpróbálva kizárni a hangot. Későn tudtam elaludni, a gondolataim nem hagytak nyugodni, így hát, ha már egyszer sikerült álomra hunyni a szemeimet, hagyjanak már lógva egy picit! – gondolom.

De a telefon csak csörög, kitartóan csörög. Esélytelen a próbálkozásom, akárhogy is igyekszem, nem fog elcsendesedni − erre hamar rá kell jönnöm.

A hívást a hangposta fogadja. Öt másodperccel később azonban újra elkezdődik, és én fájdalmamban, nyűgösen felnyögök. Miért utál engem ennyire az élet? Hisz már aludni sem hagynak!

Elgondolkodom azon is, hogy egyszerűen kikapcsolom vagy elutasítom a hívást, esetleg megfogom a készüléket, és egy jól irányzott, egyszerű mozdulattal kidobom a nyitott ablakon, de elvetem az ötletet; ahhoz meg kellene mozdulnom, amihez nincs túl sok kedvem. Na meg ahhoz sem, hogy új telefont vásároljak, ugye. Sem pénzügyileg, sem sehogyan sem lenne túl jó döntés.

Egyik kezemet az ágy széle felé nyújtom, s addig tapogatózom, míg meg nem találom a táskámat, majd kihalászom a zsebéből a mobilomat. Az este hanyag voltam, még a ruháim is a földre lettek hányva, én pedig bedőltem úgy, ahogy voltam. Hát mi ez, ha nem a totál kényelem?

-            Igen? – szólok bele nagyot ásítva. Még a szememet sem nyitom ki. A fejem zúg, és a szobában semmilyen fény sincs.

Valaki dühösen fújtat a vonal másik végén. Felvonom a szemöldökömet.

-            Ava – kezdi az ismeretlen. Olyan fáradt vagyok, hogy nem is tudom kivenni a hangjából, vajon ismerem-e, noha ha ő tudja a nevemet, nem lehet olyan nehéz dolgom. – Merre vagy?

-            Miért? – Most komolyan képes volt felhívni ez a bizonyos valaki ilyenkor azért, hogy megkérdezze, hol vagyok?!

Nyilvánvalóan az ágyamban, hol máshol? – Egyértelműen ezt válaszolnám, ha rá tudnám venni magam arra a megerőltető tettre, hogy megszólaljak. Jelen helyzetemben ezt nem látom egy annyira hívogató dolognak.

-            Mert meg talállak fojtani, azért! – Nos, itt már tudom, ki tárcsázta a számomat, noha pár pillanatig azért erősen gondolkodnom kell rajta, az a nagy helyzet. Nehezen, de feltornázom magam, s hátul megtámaszkodom a kezemen. Hunyorgok, ahogy próbálok hozzászokni a sötétséghez, ugyanis zavar, mennyire nem látok semmit. Egészen olyan a velem szemben lévő állvány, mintha egy ember lenne, legalábbis formára, de tudom, ez lehetetlen, úgyhogy gyorsan elhessegetem a gondolatot. Egyszerűen csak egy mellszobor boával és kalappal meg vállakkal, de mi ez nekem?!

-            Ez kedves, Liam, tényleg. De mégis miért?

-            Ajh, Ava, komolyan? Kitetted azt a nyavalyás képet!

-            Milyen képet? – kérdezek vissza egyből. Megbolondult a világ?

A vonal másik végéről sóhajtás hallatszik. Ha lehetséges, még inkább összezavarodok, mégis miről lehet szó? És mindazt miért hajlani fél kettőkor kell lerendezni?

-            Amin azzal a ficsúrral vagy. – És BUMM, egyszeriben megvilágosodok. Rendben, ismételten nem kapásból esik le a dolog, azonban még így is jár a piros pont: a tíz másodpercen belüli reakcióidő szerintem egész jónak számít, még úgy is, ha hallásra már nem annyira.

Kézfejemmel néhányszor megütögetem a homlokomat.

-            Várj egy percet, Liam, kérlek. – A hívást félretéve megnyitom az Instagramot, és a saját profilomra lépve csekkolom az említett képet. A képernyő erős fénye zavarja a szememet, hunyorgásra késztet és ösztönösen hátrahőkölök, így gyorsan leveszem a fényerőt is. Eltátom a számat, mikor ténylegesen meglátom a legutolsó helyen lévő fotót.

Ez hihetetlen! Még nem emelem vissza a fülemhez a telefonomat, de tisztán hallom az unokatestvérem méltatlankodását a vonalból, ahogy számon kéri, miért kell várnia? És miért vagyok ennyire gyerekes? Hát mert csak.

Nos, nem értem, mire gondol, viszont sanszos, hogy ez azért van így, mert hajnali fél kettő van!

-            Liam, nem tudom, hogy került ki az oldalamra – szólok bele a készülékbe nagyot sóhajtva, és visszadőlök a matracra. Az oldalamra fordulok nem törődve a fűzőmmel és a sérülésemmel, s a fejem alá téve a telefont nyugtázom magamban: Legalább az ötleteim terén nem változtam. Tiszta jó! Megspórolok magamnak egy-két mozdulatot, maximum csak a telefonomat nyomom össze, vagy a fizimiskámat gyűröm meg.

Az meg kit érdekel?

Vagy nincs igazam?

Szerintem de. Bár ez elég gyerekes… Mindenesetre jól elbeszélgetek itt magammal, annyi szent.

-            Ja, persze, hogyne. A műalkotás biztos fogta magát, és átvándorolt az Instádra, majd gyűjtött be magának több ezer hozzászólást és like-ot.

-            Tényleg annyit kaptam? Wow! – hökkenek meg, idióta vigyor költözik az arcomra. Nem tehetek róla – lány vagyok. És azt hiszem, én megelégszem ezzel a válasszal. De amikor hallom Payno hitetlen nevetését, egyből korrigálok. – Akarom mondani…

-            Akarod mondani…? Remélem, ez csak egy vicc volt.

Hát, én nem igazán annak szántam, de mondjunk rá egy igent, rendben?

-            Nem. Vagyis de! – javítok egyből, és a hátamra fordulok. Sajnos így más tartanom kell a telefont, és ez elégedetlenséggel tölt el; viszont nem tudok többet az oldalamon feküdni. Kényelmetlen és fájdalmas is egyben. – Nem tudtam, hogy Skye kitette, de tök mindegy, nem? És amúgy meg miért ekkora baj? Nekem tetszik a kép… – Tényleg így van. És akárhogy is igyekszem változtatni a véleményemen, akkor sem megy; mert a fotó minduntalan tetszik. Előnyös, meg miegymás… Ráadásul, bár ez már tényleg a határ peremén táncol: így valamennyire a világ tudtára is tudtam hozni, nem vagyok egyedül. A kommentekre nem vagyok kíváncsi… És Mayna is azt mondta nemrég, ne foglalkozzak a mániákus fanokkal, akik évek elteltével sem szállnak le rólam, és minduntalan írogatnak a képeim alá, mert ezzel csak magukból csinálnak viccet. Nem tudom, hogyan vélekedjek a témáról, mindenesetre elgondolkodtató… Viszont azt tudom, hogy se ribanc, se „Heartbreaker” nem vagyok… Rendben, kételkedem a szavaim igazában, de ezt nem fogom bevallani.

-            Azért, mert… mert csak! – adja az értelmes választ. Ha most szemtől-szembe állnék vele, valószínűleg gratulálnék hozzá, így viszont muszáj válasz nélkül hagynom. Ehhez arcmimikára lenne szükségem, ami most nyilvánvalóan nem kivitelezhető. – Nem szóltál róla, Bipi.

És emiatt kellett felhívnia?!

-            És mert nem szóltam a barátnőm hülye ötletéről, te berágsz rám? – fejtem ki hangosan a gondolataimat, kissé összezavarodva. – Nem egészen értem a dolgok menetét, Liam.

-            Nincs ennek semmilyen menete, Ava. Csak úgy gondoltam, ha egyszer továbblépsz, és találkozgatsz valakivel, akkor beavatsz, viszont így már legalább tudjuk, az emberek tévednek.

-            Rendben, ebben a mondatban több hiba is volt. – Akarva-akaratlanul lehunyom a szemem, és már majdnem visszaalszom, mikor eszembe jut, válaszolnom kellene. Liam kitartóan hallgat, valószínűleg már lenyugodott és úgy véli, gondolkodom a válaszon. Nos, ez így is van, de csak később. Amikor magamhoz térek, ugyanis rettentően fáradt vagyok, vagyis inkább nyomott és nyűgös. Valljuk be: a beszélgetés is fáraszt, így hát nem az én hibám, hogy majdnem visszaaludtam! – Először is szögezzük le, nem léptem tovább. Nem tudnék. Próbáltam már, hidd el, és azt is, Payno, hogy ha ez valaha meg fog történni, akkor tényleg te leszel az első, aki megtudja. – nyugtatom meg – A másik pedig, hogy még a nevét sem tudom a srácnak. Vagyis a vezetéknevét, természetesen. Nem adta meg, és engem sem érdekelt különösebben. Egy alkalomra jó volt.

-            Szar ezt a te szádból hallani.

Pár másodpercre szükségem van, mire leesik, mire gondolt, és amikor ez megtörténik, hangosan felhorkantok.

-            Barom!

-            De hát nem?

-            De hát nem! – vágom rá a szavait használva, miközben elárulom magam; nevetek. Nevetek, teli szájból nevetek. És milyen jól is esik! Pláne egy ilyen nap után.

-            Jó, mindegy. Összegezve… Skye a neve, és nem is ismered, mégis kitett egy képet kettőtökről a te fiókodba. Nem akarok hepciáskodni meg miegymás, de mégis hogyan lehetséges ez, Avácska?

-            „Avácska” játszott, Liam bácsi – gúnyolódok. Liam hangján hallom, mosolyog. Ismerem már ennyire, úgyhogy én is komolytalan maradok. – Nem fogok részletes beszámolót tartani, és noha még mindig nem értem az okaidat, a lényeg, hogy jegyzet-beszélgettünk. Gondolom ezt érted, vagy legalább az emlékek előjöttek.

Liam felnevet, innen legalább tudom, neki is beugrott, ami nekem. Hogy egy családi, teljes családi vacsorán nagyon untuk a fejünket, ezért az asztal alatt ugyanazt játszottuk, mint Skye-jal. Egymásnak adogattuk a telefont, amit később Nagyi elvett tőlünk, s Liam berágott rám, amiért gonosz módon direkt, arra játszottam, hogy elkobozzák az első mobilját. Visszaemlékezve jót nevetünk ezen, főleg a békülésünkön és Nagyin, amikor a sarokba állított minket, de akkor nem volt azért ilyen vicces… Neki. Nekem azért igen. Nem fogom tagadni. Akkor sem tettem.

-            Akkor minden rendben van? – kérdezem meg végül, hosszas, lényegében a semmiről való beszélgetés után a biztonság kedvéért. Még mindig fáradt vagyok, mégis úgy érzem, jó, hogy megbeszéltük, még ha nem is tudtam arról, ez neki rosszul tud esni. A semmi.

-            Persze. Aludj jól, Bipi.

-            Te is – somolygok – Uh, Liam! – kiáltok bele a telefonba, majd a számra tapasztom a kezem. Hülye szokás! Én csak azt akarom, ne rakja le még, mert mondani akarok valamit, és erre tényleg belekiabálok a vonalba, mikor változatlanul hajnal van, még ha másfél órával később is? Ez is csak én lehetek. Liam felnyög, s a károsult hallását siratja, én meg azért imádkozom, Ronnie ne jöjjön át, és csapjon le. Aztán leesik, ő nincs is itthon. Erre elfanyarodok, de elhessegetem a gondolatot. Csak azért, mert lényegében cserbenhagyott, majd a hazafele úton még veszekedett is velem, még nem fogok depresszíven mazsolát morzsolgatni a sarokban. – Csak azt akartam, hogy ha nem túl nagy kérés…

-            Mondd – vág a szavamba mosolygós hangon.

Imádom.

-            Tenném, ha nem szakítanál félbe! – szólok vissza nevetősen. – Szóval, tudnád holnap informálni Calebet, hogy később ugyan, de akkor is megyek?

-            Persze, de miért? – Neki mindenről tudnia kell? Igen.

-            Mert dokihoz megyek. Tudod, kontroll…

Liam nagyot sóhajt. Ismerem már annyira ahhoz, hogy tudjam, milyen arcot vág, és ez boldoggá tesz. Összefűzöm a bokáimat a takaró alatt.

-            Utálom a keresztapámat. Idióta egy apád van, már ne is haragudj.

-            Liam, ő nem az apám, csak az, aki megcsinált.

Felnevet, én pedig követem.

-            Még ha igaz is, ilyet nem mondunk – dorgál meg – Jonahnak voltak jobb napjai is.

-            Ja, ez olyan, mikor én azt mondom, „az év háromszázhatvanöt napja az én napom, kivéve a szülinapom. Ja, nem, mert az meg főleg az én napom!” Úgyhogy a tény, miszerint az apám néha jót is tett, egyértelműen kacsa.

-            Nem azt mondtam, hogy néha jót is tett, hanem azt, hogy voltam jobb napjai is – nevet fel – Na de mindegy! Mennem kell, mert holnap megbeszélésünk lesz, a rendezvényt illetően. Egyébként neked is ott kellene lenned, viszont biztos vagyok benne, Brandon megérti majd, miért nincs így.

-            Ugye megvédesz, ha szapulnak? – kérdezem félig-meddig poénkodva, mondata második részére már nem is reagálva.

-            Persze. Utolsó kérdés: Mikor indulsz a dokihoz?

-            Időpontom van, úgyhogy tízre kell odaérnem. Miért kérded? – Sejtem a választ, de nem kérdezek rá, mert reménykedem abban, igazam lesz, s így valamennyire meglepetésként ér majd a dolog. A válaszával azonban elbizonytalanít.

-            Ja, nem, csak… Izé, szóval Harry megkért, hogy értesítsem, holnap mikor jössz, mert… na, mert akkor majd elmegy egyet kávézni. Khm… - makog.

Elszorul a torkom.

-            Értem. – Hangom alig ér fel a suttogással, szinte meg sem szólalok. Mit lehetne erre mondani? – Mesélte?

-            Yep – szól szomorúan. – Majd holnap jól kitárgyaljuk, jó? Pletyitárs vagyok ám az ilyen dolgokban, ha akarod, szapulhatjuk ám rendesen! – ajánlkozik. És én elfogadom az ajánlatát, de csak azért, mert nem hiszem, még tovább magamban tudnám-e tartani a dolgot, miszerint komolyan eddig süllyedtünk? Követeket küldünk a másikhoz, a tudtunk nélkül? És akkor még én hívom magam gyerekesnek…

×××

Néhány órával később már a kórházi ágy végén üldögélek, és azon agyalok, én miért érkeztem előbb, mint maga a doktor? Az egyik ügyeletes nővér küldött be, de ha már itt tartunk, nem értem az okát, mivel utána hozzátette, Meyer doktor még nincs itt. Halál nyugodtan jöhettem volna később is, amúgy is hulla fáradt vagyok!

Viszont nem kapok túl sok időt mindenféle összeesküvés elmélet megszülésére, mivel a következő pillanatban nyílik az ajtó, s Dr. Meyer lép be rajta, vastag keretes szemüveggel az orrán, fehér köpenyben és dohányzástól kissé sárgás bajusszal. Összegombolt fehér, kórházi köpenye feszül kissé gömbölyded pocakján, mellzsebében toll és kislámba, kezében pedig a kórlapomat tartja. Épp akkor csukja be, mikor átlépi a küszöböt, hogy aztán rám vezesse kék, élénk tekintetét.

-            Szép reggelt, Miss Heart. Hogy érzi magát? – Még mindig nem tudom megszokni, ha tegeznek, pedig nem először fordul elő. Mondjuk, mi mást várnánk egy hatvanas dokitól? Mégis olyan aranyosan szól hozzám, hogy nem gondolkodom azon, tulajdonképpen milyen hülyén is hangzik, hanem azon, milyen cuki haja van a bácsinak, s mennyire irigylem a színes bajszát. Tiszta menő! Én meg értelmes, mi? Tudom ám.

-            Önnek is, Doktorúr. És jobban. Az oldalam javult, még ha nem is teljesen, a fejemmel abszolút nincsenek gondok. A véraláfutások is úgy-ahogy felszívódtak – nyújtom ki a kezemet, hogy mindketten jobban szemügyre vehessük a csúnyácska felületet. A szívásnyomokról nem beszélek, egyébként is el vannak fedve… Hála a jó öreg alapozónak! Az alkaromon mér tényleg „csak” a besárgult foltok látszódnak szépen sorban, kiadva az ujjnyomokat, az apám által. Röhej, és végigfut rajtam a hideg az emlék hatására. A doktor összevonja a szemöldökét, és mindenféle személyes határt átlépve megfogja a kezemet, és ujjait a nyomokra illeszti, majd hümmögve reagál. Nem tudom, mit mondhatnék. Hiszen tudta, mikor behoztak, hogy mi történt… Ezért kaptam pont őt, mert ilyen esetekre szakosodott, már ha mondhatjuk ezt így. Tehát értetlenül állok a dolgok előtt, mégsem teszem szóvá. Csak hagyom, hogy néhányszor végigsimítson hüvelykujjával a bőrömön, majd egy bíztató félmosollyal elengedje a karomat. – És ön hogy érzi magát?

-            Köszönöm, remekül. Megszületett az unokám, boldogabb nem is lehetnék – dicsekedik, arca kivirul, feltolja orrán a szemüvegét. És attól elvonatkoztatva, milyen rossz érzés kerít a hatalmába, miközben az unokájáról, a gyerekvállalásról mesél nekem, örülök a boldogságának, noha nem is ismerem. Minden bizonnyal jól értesült, úgyhogy amikor egy idő elteltével látja, már nem igazán rá figyelek, hanem a gondolataimba mélyedek, végigsimít a hajamon, majd anélkül, hogy megsértődne a pofátlanságomért, miszerint elkalandoztam, miközben ő hozzám beszélt, így szól: − Kellene egy röntgen az oldaláról, kedvesem.

Bólintok, mint aki felfogta. Hisz ezért jöttem ide… a földre ugrok, még az óvatosság határain belül, aztán a doki után elhagyom a szobát. Hiszen azért tettesük már, hogy vigyázunk magunkra…

-            Ugye betartotta a kéréseket? – kérdezi, miközben még a folyosón sétálunk, egyenesen a lift felé haladva. Elhúzom a számat.

-            Hát… Valójában ide is kocsival jöttem, a gyógyszereket viszont szedem, napi rendszerességgel. A fűzőt is hordom, természetesen! – teszem hozzá gyorsan azzal a szándékkal, hogy kicsit javítsak a helyzetemen.

Dr. Meyer megtorpan, és mérgesen néz rám.

Nos, nem jött össze. Talán „hamburgerként” kellett volna adagolni a dolgokat. Előbb a jó, majd egy rossz, s végül ismét egy pozitív cselekedet a részemről. Sokkal jobb a reakció, már megfigyeléseim alapján, de ez a hajó már elúszott.

-            Kisasszony, hát nem megmondtam, hogy azt nem lehet?! Inkább sétáljon… Bár, az sem túl jó hosszútávon, mégis sokkalta jobb, mint a volán mögé ülni! – oktat ki. Bólintok. Nem kezdek magyarázkodni, csupán elfogadom, beismerve, rosszul tettem még akkor is, ha nem feltétlen értek vele egyet. Úgy is tudja… – Mikor leérünk a lifttel a másodikra, megszólal. Miközben végighaladunk a keskeny folyosón a röntgenező felé, folyamatosan magyaráz, megelőzve ezzel a kínos hallgatást. Hálás vagyok ezért. – Bent nem velem lesz, hanem a nővérkék és a jó öreg szerkezet intézik a dolgot. Persze nem öreg az, hiszen tavaly kapta a kórház egy ismeretlen adományozótól. Nemsokára visszajövök, addig is meglátogatok másokat is. Örültem – simít végig a karomon, mikor leszobrozunk a kétszárnyú ajtó előtt, ahol már volt szerencsém járni. És nem túl szimpatikus…

-            Én is, és köszönöm – szólok utána, mielőtt még befordulna a sarkon, visszamenve a lifthez.

Nem sokkal később Dr. Meyer szobája előtt ülve szórakoztatom magam azzal, hogy a magasított széken ülve a lábamat lóbálom, s azon bosszankodom, miért nem érnek le a praclijaim?! Ilyen kis növésű lennék? Rendben, ezt eddig is tudtuk, de azért így kicsit sok egyszerre… Főleg, amikor letelepszik mellém egy láthatóan velem ellenkező nemű, és hosszú, vékony lábait kis terpeszben helyezi el, amolyan férfiasan. Nem nézek rá, hajam is függönyként hullik az arcomba, mégis elfog a féltékenység, amiért neki leérnek a lábai, ráadásul olyanokkal, amikért egy lány rengeteg időt és energiát képes feláldozni, a pénzről már nem is beszélve. Előre dőlök, kezeimmel a műanyag sorszék peremén támaszkodok meg, és így hajam még inkább az fizimiskámba lóg. Alsó ajkamba harapok, ahogy próbálok bizonyítani az ismeretlennek, az én tornacsukás lábaim is leérnek ám! De ahelyett, hogy megdicsérne, csupán nevetést hallat.

-            Rendben van, Ava, értem én. – Felkapom a fejem, és az ismerős arcot meglátva felpattanok. A kreol srác is felemelkedik, kezeit széttárja, és ölelésre invitál. Nevetve fonom karjaimat dereka köré, és arcom mellkasába fúrom. – Minden rendben van veled? Hogyhogy itt vagy?

-            Kontroll – rántok vállat egyszerűen, mikor elhúzódok. Mindketten helyet foglalunk, és most már nem szitkozódok a méretem miatt. – Na és te, Zayn?

-            Oh, én Perrie-t várom – ismétli meg a mozdulatot. – Kisbabát szeretnénk, úgyhogy nőgyógyászatra jöttünk, szintúgy ellenőrzésre.

-            Jaj, de jó! Örülök, hogy benőtt a fejed lágya! – vigyorgok boldogan. Eljött már az ideje… De miért mesél nekem mindenki ma a témáról?! – Viszont azt ugye tudod, hogy a nőgyógyászat máshol van? – kérdezem meg a bizonyosság kedvéért, összevont szemöldökkel, óvatos hangnemben. Zayn reakcióját elnézve viszont rá kell jönnöm, igenis léteznek még a földön olyan tudatlanok, akik a röntgennél szobroznak, nőgyógyászatban reménykedve. – Istenem, oké… − vakarom meg a tarkómat felnevetve, Zayn tehetetlenül felnevet.

-            Ne hibáztass! Perrie korábban jött, én meg nem igen vagyok járatos a témában.

-            Mint például a segítségkérdés, vagy az érdeklődés a recepción?

-            Ne gúnyolódj! – nyújtja rám a nyelvét. – Perrie hibája. Nem tájékoztatott!

-            Igen, igazad van, fogjuk rá! Tuti Dr Meyer is nála van, ezért tartanak engem még itt! – megyek bele a játékba komoly hangon, egyetértően bólogatok.

-            Dr. Meyer nem nőgyógyász… Már ha jól tudom – ráncolja a homlokát, és keresztbe rajta vékony lábait. Esküszöm, régebben nagyon pipa voltam rájuk, amiért nőket megszégyenítő vádlikkal és úgy ámblokk lábakkal rendelkeztek… Jó érzés, hogy ez nem változott. Így legalább tudom, vannak még maradandó dolgok is ezen a világon.

-            Ezt bezzeg tudod, mi? – boxolok a vállába. Egy kis ideig még jól elszórakozunk, mindenféle komolytalan dologról fecsegve, akárcsak régen. Boldoggá tesz, amiért úgy kezel, mint régen, még 2011 környékén. Amikor az egyik legjobb barátom volt, és rengeteg dolgot megosztottunk egymással amellett, hogy folytonos támogatást is nyújtottunk a másiknak, miközben tanácsokkal is elláttuk egymást. Hiszen mindketten ugyanolyan selejtesek voltunk párkapcsolati téren. – Te, az ott nem Liam? – mutatok egyszer csak a háta mögé, egy távoli alakot kémlelve. Zayn megfordul ültében, és résnyire húzott szemekkel figyeli a közeledő személyt, aki, amikor látóhatáron belül van, máris felismerhető. Felugrok, és integetni kezdek. – Hát te itt?!

-            Itt – biccent. Fél karjával átfonja derekamat és puszit nyom a hajamba, majd Zayn felé néz. – Hello.

-            Szia – köszön a srác mosolyogva, és a székem háttámlájára fekteti tetovált jobbját, miközben bal lábát keresztüldobja balján. Testtartása egyszerre hanyag és haveri, laza, én pedig nem értem, miért nem üdvözlik egymást úgy, ahogy régen? Azzal a tipikus félvállas-öleléssel és kézfogással… Ehelyett inkább hűvös mindkettő, bár Zayn igyekszik oldani a kialakult feszültséget a ragadós mosolyával, s csodálom, hogy nem válik be. − Hogy vagy?

-            Jól, és te? – kérdez vissza az unokatesóm, miközben helyet foglal velünk szemben. Én csak állok a folyosó közepén, és azon filózok, hova üljek? Az eredeti helyemre Zayn mellé, vagy az azzal szemben lévő ülésre, Liam oldalára?

Végül Liam megkímél a választástól, valószínűleg felismerve, s kimentve a kellemetlen helyzetből óvatosan megragadja a csuklómat, és az ölébe húz. Úgy ülök a combján, mint tegnap Skye-nál; féloldalasan, mégis van annyi különbség, hogy most más a helyzet. Na, ezt aztán megmondtad, Heart!

A hangulat kicsit kínos, és a téma is elapad. Most először fordul elő, hogy nem örülök száz százalékosan annak, hogy Liam is közöttünk van, mivel a társalgás így szűnt meg. De ezt úgysem ismerném be…

Végre valahára Dr. Meyer is betoppan, kezében a papírjaimmal. A lelkemre köti, vigyázzak magamra, hiszen azért még nem telt el annyi idő, hogy felelőtlen legyek! Továbbá azt is kijelenti, lehetőleg mellőzzem az autókázást. Megfogadom a tanácsát, majd szemforgatva tűröm, mikor mindkét fiú egyszerre kezd neki a már várt „Mi az, hogy felelőtlen? Mit csináltál, te lány?!” szövegnek. Lerendezem annyival, hogy kocsival jöttem, aztán bejelentem, nekem mennem kell, úgyhogy elköszönök.

Liam velem együtt indul el, s távolodik el Zayntől, a másik oldalamra lépve. Most már fesztelenebb a helyzet, de még mindig nem tökéletes. Egyszerűen nem értem, mi történhetett…

-            Te is jössz? – kérdezem már a liftben, miközben a telefonomat bűvölöm. Liam a táskámba gyömöszöli a papírjaimat, van olyan drága és segítőkész. Az unokabátyám bólogat válaszul, aztán Zayn felé fordul.

-            Te merre mész? Vagyis, miért vagy itt?

Zayn arcán mások számára láthatatlan boldogság suhan át, mikor észleli, Liam érdeklődik iránta. Ismerem ennyire… És megdöbbentő, hogy ez az apró dolog ennyi év távlatában is megmaradt.

-            Nőgyógyászat – adja a kreol srác az egyszerű választ. Ebben is hasonlítunk, maradjunk annyiban.

-            Átoperáltattad magad, vagy mi? – ráncolja Liam a homlokát értetlenül, arcán tényleg színtiszta értetlenség és pillanatnyi sokk suhan át. Én kézfejemmel homlokon csapom magam, Zayn pedig felröhög.

-            Nyilván! Pezz tök feleslegesen jött ide, hogy kiderítse, lehet-e babánk, hiszen már nem lehet mivel megcsinálni!

Liam felröhög, majd megveregeti a srác vállát, amolyan gratulációként. Féloldalas mosolyra húzom ajkaimat. Erről van szó!

Mikor leérünk a fölszintre, a recepción kettéválunk. Mi Liammel elköszönünk, Zayn pedig a fehér pultra könyökölve érdeklődik a nőgyógyászat után. Fejemet rázva fordulok hátra, aztán megforgatom a szemem, mikor Zayn a tarkóját vakarva tekereg a hall kellős közepén, még a recepciós utasításait sem értve. Telefonját farzsebéből elővéve keresi a megoldást, a vele szemben lévő, pult mögött ülő nő pedig leplezetlenül kineveti. De hát ha egyszer tényleg vicces…

-            Első emelet nyolcas szoba, valszeg’, Zayn! – kiabálok oda, mielőtt még kilépnék a kétszárnyas üvegajtón. Az említett rám kapja tekintetét, majd bármiféle válasz nélkül sarkon fordul, és a lépcsőt választva indul meg.

Liam tartja nekem az ajtót, miközben felteszi kérdését.

-            Honnan tudod ilyen biztosan?

-            Mikor LA-be jöttem, első utam ide vezetett – mesélem – Nem túl boldog emlék, noha így van. És szerintem igazam lesz.

-            Mint mindig! – teszi hozzá az unokatesóm. – Vagy soha… - gondolkodik el színpadiasan, két ujjával támasztva állát. Nevetve és látszólag megsértődve ütök bele a bicepszébe, viszont nyilvánvaló, a mozdulat nekem fájt jobban.

Amikor már a kocsinál járunk, Liam ismét megszólal. Addig csöndben sétáltunk egymás mellett, és én egész végig azért imádkoztam, egy paparazzó se kapjon le minket, mert akkor végem van. Szerencsére nem tűntek fel, legalábbis egyet sem láttam, így némileg nyugodtabban nyitom ki a járművet. Csakhogy, amikor már a kilincsért nyúlok, Liam a kézfejemre csap.

Hatalmasra nyílt szemekkel nézek rá, félig-meddig lesokkolódva.

-            Nem vezetsz, Bipi!

Megforgatom a szemem.

-            A doki azt mondta, ne üljek kocsiba. Ez nyilván nem megoldható, akkor meg nem mindegy?

-            Mentsük a menthetőt – vágja rá gondolkodás nélkül. – Plusz… Szeretnék fagyizni egyet, és mind tudjuk, te mennyire nem tudsz McDrive-ozni!

Nos, ennek már igazat kell adnom. Nem nagyon lehet elrontani egy autóból rendelt mekit, én mégis rendszerint megteszem.

Körübelül húsz perccel később már a parkolóban állva eszegetjük a poharas fagyinkat. Liam még csak most tudott nekikezdeni, mivel azt mondta, ő vezetés közben nem szeret fagyizni, engem meg annyira nem kötött le a dolog, hogy fellebbezzek – inkább élveztem az erdei gyümölcsöt és a csokis banánt. Jelen pillanatban viszont Liam már engem szid, miért nem akaratoskodtam?! Hiszen elolvadt a fagyija, és ezt már nem lehet kanalazni, max felszívni! Én tehetek róla? Határozottan nem.

-            Két perc – közli, mikor már az utolsó gombóc felénél jár. Még életemben nem láttam így szenvedni valakit fagyizás közben, mint most Liamet, én mondom! Viszont azt hiszem, még nevetni sem nevettem ennyit, mint ekkor. Azok a fejek, és azok a hangok… Elképesztő. Innen tudom, ma sem keltem fel hiábavalóan.

-            Legyen másfél.

-            Kettő.

-            Oké.

Nos, ezt megbeszéltük, és végtére is mindegy, azon a fél percen már nem múlik semmi. Ha Brandon mérges, akkor így is – úgy is mérges, nem? Caleb pedig remélhetően tartotta a frontot. Mondjuk, kételkedek benne, de igyekszem a dolgok pozitív oldalát nézni, és nem azt, milyen hátránnyal indulhatunk neki a napnak, ha a munkatársam mindezidáig lazsált. Ráadásul, ha már ott tartunk, miért nem akadékoskodtam azt a fél percet illetően, akkor a témához tartozik, nem túlzottan fűlik a fogam a Harryvel való találkozáshoz. Most nem… na, nem mintha máskor így lenne. Ám mikor Liam végre valahára elfogyasztja azt az átkozott három gombócot, és a legközelebbi kukába hajítja a már majdnem átázott papírpoharat, mi megindulunk az iroda felé. A nagy ajtón belépve furcsa érzés fog el, amolyan vészjósló. Liam minduntalan fecseg mellettem, és pontosan tudom, azért teszi, hogy lefoglalja a gondolataimat. Szeretem és imádom is emiatt, de sajnos hiábavalóan teszi, mivel pár másodperc alatt kellőképpen felhergeltem magam ahhoz, hogy az érzékeimet kiélesítve kiszélesítsem a látókörömet, és lényegében pánikszerűen kapkodjam a fejemet. Úgy érzem, a napom eddig volt jó.

Majd mikor elhaladunk a porta, s Niall mellett is, sejtésem beigazolódik, s kiszúrom azt a személyt, akitől tartottam. A falnak dőlve telefonál, és anyám, észvesztően néz ki! Hosszúra hagyott haja szemüveggel hátrafogva, lábain szűk szárú fekete farmer, felsőtestén piros alapon fekete kockás ing, a mellkasánál direkt kigombolva, ezzel látni engedve az elmaradhatatlan keresztet, mely mindig a nyakában lóg. Régebben imádtam puszikkal ellepni mindig forró bőrét, és oda meg vissza voltam a lepkékért is, a többi tetkójáról már nem is beszélve! Így most, hogy szemtől szembe találkozunk, jószerivel fájdalmat okoz a tudat, más teszi meg ezeket, és más is érzi azt, amit én. Vagyis amit én éreztem. Francokat! Magamnak nem fogok hazudni, s bebeszélni azt a nyavalyás múltidőt!

Beleremegek az emlékekbe, s halkan felsóhajtok. Liam rám kapja a tekintetét, keresi a pillantásomat, de nem foglalkozom vele túlzottan. Figyelmemet csakis az a zöld szempár ragadja meg, amely most már összekapcsolódik az én barnáimmal. A telefont tartó kezét leengedi, és szemöldöke kissé megrándul, de tekintetét nem rántja el, amitől azt hiszem, hajat tudnék tépni – a sajátomat. Szó szerint úgy ver a szívem, mintha vágtáznék, vagy lefutottam volna egy maratont, ráadásul a torkomban is dobog, s a fülemben zúg a vérem. Erősnek látszom, arcomról elvileg semmi sem leolvasható, de közben belül tombolok. Csakhogy mindez csupán egy pillanatig tart, addig, míg Louis meg nem jelenik a fordulóban, majd Haz vállát megérintve fordul felém, mintegy jelzésként. Liam mindeközben mellettem áll, és engem támogatva, ketten figyeljük a jelenetet, azzal a különbséggel, hogy én részt is veszek benne. És ez felemészt. Ráadásul a tudat, hogy Liam így két tűz közé került… szörnyen rossz érzés, mit ne mondjak.

Harry a barátja felé fordul, és kissé közelebb hajolva súg a fülébe valamit. A mozdulat tükrözi, milyen közel állnak egymáshoz, akárcsak anno. Tulajdonképpen arra számítok, Haz tanácsot kér, mit tegyen, mivel itt van számunkra a tökéletes alkalom, s most tisztázhatnánk a dolgokat – még ha nem is teljesen, legalább megpróbálnánk, ahogyan azt a felnőtteknek illik. Csakhogy aztán olyan dolog történik, mely a szó legnemesebb értelmében meghökkent: Louis megrázza a fejét, hangosan lehülyézi a bongyort, majd felénk biccentve állával, s ellenségesen méreget.

Nekem pedig itt telik be a pohár. Látva, hogy a tökéletes pillanat Louis miatt illant el, már Harry tekintetéből ítélve… Olyan szinten feldühít, mint azt hiszem, még soha semmi, pláne akkor, mikor látom, ahogy Harry megrántja a vállát, s a mozdulatából ítélve elfordulni készül.

Így hát szólásra nyitom a számat.

-            Hé, Styles! Állj meg, és dumáljunk egyet!

Hye babes!

Aki tagja a FB csoportnak - ami egyébként tárt karokkal vár minden kedves emberkét! -, akkor az olvashatta, egyáltalán nem volt biztos, hogy sikerül még ezen a héten kitennem a részt, csúszással, ugye, de mindegy is. Végtére is sikerült összehozni... Ma volt írásbelim, hétfőn szóbelizek... Kicsit be vagyok tojva. :c Így hát igen... Ja. Viszont ma, amikor hazajöttem a ballagásról, pihenőt rendeltem ki magamnak a nap további részére, szóval bőséges időm volt befejezni a részt, és sorry not sorry, nekem nem jönnek össze ezek az anti-függővégek! Valahogy nem tudom elkerülni őket, but ez szerintem nem is olyan nagy baj. :D

So... A lényeg. Woooww 41 feliratkozó, és 15000+ megtekintés?! Köszönöm! :') A kommentekről már nem is beszélve. Hálás vagyok mindenért, amit kapok tőletek, remélem, a részekkel legalább feleannyira megmosolyogtatlak Titeket, mint Ti engem. <3 Tudom, egy idő után már sablonos ezt olvasni, én mégsem tudom megállni. Hiszen WOW!!

A kövi nem tudom, mikor jön... Nem merek konkrét dátumot mondani, de szerintem kiegyezhetünk egy péntekben. A véleményeteket pedig most se tartsátok magatokban, mint tudjuk, az mennyire egészségtelen! 

Legyen szép hétvégétek, 

pihenjetek sokat!

luv, RS