Tizenhárom // A saját vélemény senkinek sem árt

Ujjaimmal olyan szorosan szorítom a kormányt, hogy ujjbegyeim már totál elfehérednek. Még mindig nem fogom fel, mire készülök, egyszerűen csak tudom, hülyeség, mégis megteszem, mert felhúzták az agyamat, és ilyenkor rendszerint elég hülye ötleteim vannak. Viszont ez egy igencsak gyatra indok, és nem is kellene hangoztatnom, mert nem épp pozitív.
Nagyi régebben, mikor még eléggé kicsi voltam, és nem is értettem, mit szeretne ezzel mondani gyakran hangoztatta: „Ha már eldöntöttél valamit, ne morfondírozz azon, vajon helyes-e! Döntöttél, következményei vannak, és az új helyzethez megfelelően kell válaszokat keresni!” Nos, nem tudom, ez honnan maradt meg… Talán amiatt, mert ugyan ezt a szöveget nyomta le, mikor megismerkedtem Harryvel, na meg amikor elmentem, de nem biztos, hiszen az emlékek halványodnak… Lényeg a lényeg, tartani akarom magam az elhatározásomhoz, és ez pillanatnyilag úgy tűnik, sikerülni is fog.

Ahogy közeledek a hotel felé, amelynek egyébként már látható a teteje, és még innen is meg tudom állapítani, eléggé luxus, de csakis olyan, amit a One Directiontől az ember elvár, úgy fokozódik bennem az izgalom, s nő az adrenalin. Anno, mikor félidőben csatlakoztam a srácokhoz az egyik (rendben, összes) turnén, jómagam is élvezhettem az ilyen, és ehhez hasonló hotelhez tartozó kényeztetéseket, de ma már sem kedvem, sem pénzem nincs kifizetni a számlát, ami azért valljuk be, elég súlyos tud lenni. Viszont nem értem… Mikor nyaralni mentünk, vagy egyszerűen csak kikapcsolódni, a lehető legegyszerűbb szállást választottuk, mivel jószerivel csak aludni jártunk oda, és nem lett volna értelme több száz fontot fizetni egy éjszakáért, még úgy sem, ha egyébként nem tett volna kárt a kártyákban.
Ahogy ezen gondolkodom, feltűnik, már nem is hajtok olyan gyorsan és elszántan, mint előtte. Mindig ez van… a gondolataim elkavarodnak, és csak az égnek köszönhetem, hogy nem okozok balesetet, mivel nem az útra figyelek. Mondjuk ez igaz azokra a libákra is, akik a pirosnál állva, a csini kis kocsijukban ellenőrzik a tökéletes sminkjüket a visszapillantóban, majd vagy késve indulnak a zöldnél, vagy startolnak, de még mindig piperézve. Ezt a fajtát meg tudnám tépni, de hál’ Istennek, nem nagyon keveredek össze velük.

Ha ilyen lány lennék, most esélyem nyílna sminkelni, ugyanis sikeresen elkapok egy piros lámpát, ráadásul közismerten a lehető leghosszabbat. Nem szeretem őket, mert mindig meggátolnak abban, hogy hirtelen döntésem következtében helytelenül cselekedjek… hiszen a piszkosul hosszú várakozási idő alatt lehetőségem van meggondolni magam. Igen, Nagyi szavai ellenére is. Viszont nézelődhetek is, szóval kihasználom az alkalmat. Bekapcsolom a rádiót, lazítok a biztonsági övemen, mivel kicsit kellemetlen a szorítása az oldalamnál, s zsibbad a bal felem, és ujjaimmal a kormányon dobolva fordítom el fejemet a járda irányába. Összevont szemöldökkel nézem az elhaladó embereket, mindenki olyan furcsa… Nagymamám anno nagyon sokat mesélt nekem a régi időkről, az ő fiatalkoráról, amikor én valami nem egészen helyénvalót tettem, vagy egyszerűen csak merengős kedve volt, és én a látszat ellenére mindig csillogó szemekkel ittam a szavait. Egyszerűen olyan csodálatos volt mindaz, amit mesélt… hogy az emberek mennyit nevettek, mennyire jó volt minden… Ennek ellenére ma, a huszonegyedik században mindenki bezárkózik, bedugaszolja a fülét és max hangerőn bömbölteti a béna tuctucot, amit zenének csúfolnak vagy a telefon képernyőjére mered, és vagy játszik, vagy beszélget a barátaival, hiszen az az öt perc, míg hazaér, túl hosszú, és nem bírják ki, nem? Én mindig kibírtam… és most is. Horgasztó látvány, mennyire el vannak különülve az emberek a saját kis világukban, mindenki be van fordulva, és csak a feje után megy. Szomorú, most is egészen lehúz, viszont valaki kitűnik a tömegből, és nem csak a színes öltözete miatt. Egyszerűen azért, mert szinte a füléig ér a mosolya, miközben a kezében lóbálja a szatyrokat, és bár ő is elvan a saját kis világában, mégis teljesen máshogy teszi azt. Úgy, hogy elmosolyodok a látványtól, majd a lehúzott ablakon keresztül kikiáltok hozzá abban a reményben, a nagy utcai zajban meghallja, és nem ijed meg tőlem, hanem felismeri a kocsit.

-          Haza vigyelek? – Ebben a pillanatban döntöm el, én ma már nem megyek sehova. Valahogy… valahogy lehiggadtam? Nem tudom, erre még nem jöttem rá, de azt hiszem, újabb hirtelen döntésnek lehetünk tanúi. Nagyi nem lenne rám túl büszke... De tudom, különösebben sosem volt az. Ő volt az egyetlen, akit tényleg rettenetesen imádtam, rettentően közel áll hozzám, sokat voltunk együtt, erre most azt sem tudom, él-e még vagy már nem. Ronnie felém kapja a fejét, tekintete a hang tulajdonosát keresi, majd amikor meglát, és összekapcsolódik a pillantásunk, fejét rázva felnevet, s megindul a kocsi felé. Pont jókor, ugyanis a lámpa jelzi, hamarosan indulhatunk, szóval a lány gyors kinyitja az ajtót, s beugrik az ülésre. – Hát te?

-          Vásárolgattam – mosolyog rám büszkén. Hitetlenül nevetve nyomok a gázra, majd fordulok el balra, arra az utcára, mely a mienk felé vezet. – Kíváncsi vagy, miket vettem?

-          Nem igazán, de úgyis elmondod, úgyhogy felőlem mehet.

Felhördül, de természetesen tudja, csak cukkolom, és nem sok idő elteltével, ami körübelül fél percet jelent, máris bontogatni kezdi a szatyrokat, hogy aztán megmutathassa nekem a vásárolt darabokat. Nem szeretném lelombozni, miszerint nem igazán vagyok képes vezetés mellett magam mellé figyelgetni, ráadásul jobban szemügyre venni egy-két ominózus darabot, amit barátnőm rendkívül imád, mivel „Istenem, fogd meg, de veszett jó anyaga van, és uh, ez a kis csipkés iszonyat észvesztő, vagy nem?”. Így hát csak úgy teszek, mintha tényleg nagyon figyelnék, és folyamatosan bólogatok, helyeslek és mosolygok, immár teljesen elfelejtve a nemrég történteket. Ilyen, ha az embernek van egy folyamatosan jókedvű, pörgős legjobb barátnője: Egyszerűen változik a kedélyállapota, amikor kettesben vannak, és össze-vissza fecsegnek. És ez minden, csak nem rossz, mint ahogyan azt néhányan gondolják! Régebben nem volt részem olyan mély barátságban, mint most Ronnie-val, visszagondolva a londoni haverok inkább ismerősök voltak, mintsem barátok… Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hosszasan el tudok dumálni valakivel a ruhákkról, és íme, megtörtént. Az élet csupa-csupa meglepetés, nemde?

-          Figyelsz te egyáltalán? – böki meg a vállamat. Megrázom a fejemet, mire Ronnie panaszosan felnyög. – Akkor eddig feleslegesen járattam azt a csinos kis számat?

-          A midet? – fordulok fel egy pillanatra, és először fel, majd összevont szemöldökkel meredek arcára. Ronnie felkacag.

-          A csinos kis számat. Hiszen nézd már – csücsörít. – Egyszerűen tökéletes íve és színe van, és a hallottak alapján az íze és a munkája sem hagy kivetnivalót maga után! Csókolnivaló, ennyi, nem tehetek ellen semmit, de persze nem is szeretnék.

-            Beteg nőszemély – rázom a fejemet halvány mosollyal, majd rákanyarodok a feljáróra, és elcsavarom a kulcsot, mellyel az autó leáll. Ronnie felnyalábolja a cuccait az öléből, kicsapja az autót, és az ajtó felé rohan, át az előkerten, szinte elbukva egy kerti törpében, amit egyébként még csak most veszek észre először, pedig tuti nem mostanában került oda.

-            Én nyertem – közli örömittas fejjel. Valamit tuti szívott, ennyire azért nem szokott felpörögni. De nem teszem szóvá, csupán nevetésemet visszafojtva nyitom ki az ajtót, hiszen a lánynak megerőltetés lett volna elővenni a táskájából a sajátját, természetesen.

-            Gratulálok hozzá.

-            És, mit csináljunk? Ugye nem kell dolgoznod? – kérdezi reménykedve, hangjában enyhe célzást érzek, viszont elengedem a fülem mellett. Táskámat a pultra teszem, a szatyrok mellé, s felmászok az egyik bárszékre.

Kikapok egy almát a fonott kosárból, és amíg a válaszon agyalok, a nadrágomhoz dörgölöm, hogy kellőképpen fényes legyen. Ahogyan azt illik.

-            Kellene, mivel a következő héten értekezlet lesz, ahol be kell számolnunk az eddig lezsírozott dolgokról Brandonnak, bár egyáltalán nem fűlik hozzá a fogam, hogy a mai után találkozzak vele.

-            Igen, Mayna hívott. – Úgy bólogat, mint aki tökéletesen tudatában van a történteknek, de ez már meg sem lep. – Érdekes, viszont így már szinte biztos vagyok benne, hogy új melóhelyet kellene keresned, mert ez a rohadék kezd átlépni egy határt.

Elhúzom a számat.

-          Lehet, hogy igazad van, de a főnököm, és bár ez elkeserítő, de megteheti, hogy kijátszik. Vannak, akik rosszabbul bánnal az alkalmazottjaikkal, egyébként, és ha már az új munkahelynél tartunk, körübelül a nullával egyenlő eséllyel indulnék neki a keresgélésnek.

Ronnie vállat von.

-          Én azért megpróbálnám, de mindegy, akkor hanyagoljuk a témát. – S ezzel a mondattal kikapja a kezemből az almát, amit már tökéletesen elkészítettem ahhoz, hogy beleharaphassak, de ez nem sikerül, a mellékelt ábra szerint. Bosszúsan felmordulok, és a késői ebédem után kapok, de R gyorsabb nálam. Még egy nagyot harap a gyümölcsből, majd sarkon fordul, és a szobája felé indul.

-          Készülődj, szívi, mert nemsokára kimozdulunk!

-          De hisz még csak most jöttünk haza – nyitom nagyra szemeimet csodálkozásomban. – Te főleg!

-          Az nem érdekes – legyint, kihajolva az ajtón. Még egy harapás, az alma nemsokára elfogy, úgyhogy előveszek egy újabbat, de már nem próbálkozom, egyszerűen csak beleharapok, mivel félek, barátnőm ezt is elcsenné tőlem, ha nem így teszek. Bár lehet, hogy nem zavarná egy harapásnyom… – Öltözködj!

-          Vegyem célzásnak? Szerintem tökéletes a szerelésem – akadékoskodok. Minek kell átöltöznöm? És egyáltalán minek kell „kimozdulni”? Én tökéletesen megvagyok egy helyben is!

-          Lehet, viszont pasizni megyünk, szóval legyél dögös! – És ezzel a lendülettel nyelem félre a falatot, hogy aztán fulladozva, köhögve a csap felé nyúljak, és egy nagy pohár vizet küldjek a kalandozó alma után. Eltelik egy kis idő, mire sikerül eltüntetni azt az utó-érzést is, ami utána marad, na meg ugxe az oldalamba nyilalló fájdalomról se feledkezzünk meg, és csak ekkor tudok válaszolni. Rendben, eddig nem csak a gyümölcs akadályozott meg ebben, hanem a pillanatnyi sokk is, miszerint MI VAN?!

-          Meg vagy buggyanva – jelentem ki a nyilvánvalót, finoman masszírozva az oldalamat. – Én fix, hogy nem megyek pasizni. Hova gondolsz?

-          Mindkettőnkre ráfér – von vállat, mikor kisétál elém. Csupán egy sort és egy melltartó van rajta, kezében fogja a pólóját, amit aztán gyors magára is kap. Észreveszem rajta a címkét, úgyhogy egy olló után nyúlva levágom róla, viszont nem dicsérem meg, mert nem találom a szavakat. Pedig tényleg jól áll neki, kihangsúlyozza karcsú derekát, ráadásul amint megfordul, rálátásom nyílik a hátán lévő csipkés anyagra, s innen máris tudom, erről áradozott a kocsiban hazamenet. Megforgatom a szemem.

-          Miért, hogyan álltok most Eatonnel? – Kapcsolatuk mindig is furcsa volt, és nem feltétlen azért, mert a srác iránt úgy éreztem, ahogy… Valahogy, nem is tudom… Érdekesen festettek egymás mellett.

-          Mondjuk úgy, a kapcsolatunkat nem a monogámia jellemzi, viszont még nem mondtuk ki a végszót – ránt vállat egyszerűen, felszalad a szemöldököm, kábé a hajam vonaláig. Ilyen egyszerűen kezeli? Nemrég még azt hajtogatta, mennyire szereti… Érdekes ez a lány, annyi szent! – Ugyanúgy, ahogy én esélyt adok magamnak és a partnereknek, ő is, viszont ketten is elvagyunk. Nehéz ez az egész, valójában, mivel félek totál elveszíteni, és tudom, a szakítás ezzel járna. Úgyhogy, ja. Ez van – ránt újat vállán. Bólintok, mint aki érti, de nem válaszolok, mert erre nem lehetne mit, viszont meg sem mozdulok, abban a reményben, talán eléggé elterelődött a téma ahhoz, hogy ne tudja, milyen tervei voltak. Úgy érzem, esélytelen lenne tiltakoznom, úgysem engedne alább, viszont semmi kedvem a dologhoz. – Na, vissza az eredeti témához! – Francba! – Csípd ki magad.

Panaszosan felnyögök, és jóformán lefolyok a székről.

-          Muszáj? Kérlek, ne erőltesd… Elkísérlek, de hadd ne kelljen részt vennem benne – próbálkozom minduntalan.

-          A-a – rázza a fejét, barna haja követi a mozdulatot. – Te is ugyanúgy beveted magad, mint én, és uh, van még valami a tarsolyomban… - Hangja kísértetiesen elhalkul, arcára furcsa mosoly ül ki, amitől bevallom, egészen megijedek.

-          Kérlek, mondd, hogy nem kell vásárolni menni – nyögök fel. Ez is csak én lehetek… − Te már voltál ma, nekem meg van elég göncöm – magyarázkodok, pedig már rájöttem, tök felesleges. – És amúgy is. Semmi hangulatom túlfűtött, egóharcos gyerekekkel beszélgetni, és úgy tenni, mintha érdekelne, miről beszél, és hogyan akarja lehúzni rólam a bugyimat. Megkímélnél ettől a fenomenális élménytől?

-          Nem. – Nevetve rázza meg a fejét, majd hátradobja haját a válla fölött, s a fürdő felé igyekszik. Meztelen talpa csattog a csempén, összerezzenek a hangra. – Tényleg kezdj készülődni, ne akard, hogy én kerítsek neked ruhát, mert akkor direkt olyat szedek össze, ami semmit sem takar, és igen, ezt veheted fenyegetésnek!

-          Ezt te élvezed, mi? – hördülök fel.

-          De még mennyire!

-          Utállak – motyogom, és sóhajtozva a szobám felé battyogok, körübelül akkora örömmel, mintha fogorvoshoz mennék. Egyébként oda is el kellene látogatnom, viszont félek tőlük, úgyhogy egy ideig még tuti hanyagolom a témát. Még hallom barátnőm válaszát, miszerint „Dehogy is! Szeri van, Bipi!”, de nem foglalkozom vele, csak lekapom a felsőmet majd a fűzőmet is, és a nagytükörben vizsgálgatni kezdem az oldalamat, bármiféle változást keresve, ami könnyítene a ruhaválasztási dolgomon. Viszont nem járok sikerrel: Világossá válik a számomra, nem vehetek fel ruhát, mivel a fűzőm nem engedné… Ráadásul én sem színesen mászkálnék lengén öltözve, Ronnie által választott fiúk társaságában meg pláne nem!

-          Na, megvagy már? – robban be az ajtómon. Felnyög, mikor megpillantja az oldalamat. Közelebb jön, és vállamnál fogva balea fordít, hogy aztán mutatóujját végighúzza a lilás-zöldes folton. Érintése nyomán fehéres csík marad, de azonnal el is halványodik, majd teljesen eltűnik. Tényleg elég randa, de ilyen gyorsan nem is lehet változást várni. Nem érzem magam kellemetlenül, amiért nincs rajtam felső, hiszen bikiniben is ugyan így festenék, plusz nincs semmi bajom magammal, ráadásul tudom, Ronnie az egyetlen, aki előtt tényleg nem kellene szégyenkeznem… még ha nem is szívesen mutogatom a hasamat.  Rendben, totálisan azért nem küzdöm le a gátlásaimat, de nem is bújok fal mögé. – Csúnya.

-          Köszi, de tudom – fintorgok rá, majd terelem a témát, miközben visszaveszem a felsőmet. – Bár nincs túl sok kedvem a dologhoz, tudom, úgysem lenne esélyem menekülni… a segítségedre szorulok. Mit vegyek fel?

Ronnie összevont szemöldökkel a szekrényem felé fordul, ami már széttárt ajtókkal vár, hogy végre kivegyünk belőle valamit. Barátnőm tökéletesen ismeri a ruhatáramat, hiszen a nagyját együtt vettük, sőt, ő tukmálta rám őket, persze kivételekkel, úgyhogy nem okoz neki gondot, mégis mit merre keressen; egyből megtalálja, amit előzetesen kigondolt. Amikor azonban meglátom a számomra kiválasztott szürke, hosszú ujjú pamutruhát egyből tiltakozásra nyitom számat, de ő egy intéssel belém fojtja a szót, s hozzám dobja a ruhadarabot, amit én sikeresen el is kapok, hála a jó reflexeimnek. A vállánál megfogva emelem magam elé, majd összevonom szemöldökömet.

-          Semmilyen kommentet nem kérek, köszönöm szépen – beszél hozzám nekem háttal állva, derékig a gardróbban kutatva.

-          Még senkinek sem ártott meg, ha kiderült róla, van saját véleménye – jegyzem meg halkan, lényegében suttogva. Mikor R hátra kapja a fejét, és kíváncsian unszol az ismétlésre, halványan mosolyogva megrázom a fejem, abban a reményben, ha így reagálok, talán nem erőlteti. És beválik, mivel visszafordul, hogy aztán dalolászva, a következő pillanatban kikapjon egy kockás, favágó stílusú, kicsit vastagabb anyagú inget, majd a fiókból egy barnás-lilás térdzoknit, s egy barna övet. Felhördülök, ez ugye nem komoly? De amikor egyszer csak kirohan, majd a kedvenc bakancsommal tér vissza, minden reményem elszáll, egyetlen pillanat alatt; De, ez nagyon is komoly, tényleg ebben kell parádéznom. 

-          Nem az volt a lényeg, hogy akkor erőltetsz rám valamit, ha húzom az időt? Nem húztam, te mégis itt tukmálgatod a göncöket – fonom keresztbe karjaimat a melleim alatt, alsó ajkamat biggyesztve, és lehuppanok az ágyam végébe. Felszisszenek az oldalamba nyilalló fájdalomtól, viszont igyekszem palástolni, mivel így nincs igazán dereka a dolognak: csorbul a komolyságom, és a látszat, mennyire határozott és sértett vagyok, ami egyébként annyira nem is igaz. A hangsúly az „annyirá”-n van, ezt azért megjegyezném.

-          Tök mindegy, felveszed ezeket itt, sminkelsz egyet, és indulhatunk – adja ki az utasításokat, aztán mellém pakolja a kiválasztott kiegészítőket, s elhagyja a szobámat, valószínűleg a sajátjába tartva, hogy az utolsó simításokat is elvégezze magán. Bosszúsan szusszanok egyet, tényleg semmi kedvem ehhez az egész „Pasizzunk be!” dologhoz, pláne, hogy a múltkoriból is baj lett, de nem teszem szóvá, mert akkor Ronnie lehangolódik, és eltűnik a reményem afelé, sikerül tovább lépnem. Ez a csalóka ábránd egészen addig képes életben maradni, amíg barátnőm ilyen életvidám, ugyanis ez tart engem is a földön, bármennyire is közhelyesen hangzik mindez.

Nem tudom, van-e egyáltalán időm és engedélyem rá, de úgy döntök, egy tusolással kezdek. Ha már belevágunk, legalább csináljuk jól… Nem töltök sok időt a zuhany alatt, csupán átmosom magam a kedvenc tusfürdőmmel és samponommal, majd kilépve megtörölközöm, fogat mosok, és a kézmosó peremére támaszkodva bámulom magamat a tükörben. Mondhatni, erőt gyűjtök, és azzal, ha hagyok magamnak pár pillanatnyi szusszanót, határozottan csak javítok a helyzeten. Mosolyt erőltetek az arcomra, majd felhúzott orral nézek a hajamra. Nedves tincseimen átfuttatom párszor az ujjaimat, majd a hajszárítót és egy kefét megragadva nekikezdek a nem igazán szívlelt folyamatnak: a hajszárításnak, ami után pedig a villámgyors, leheletkönnyű smink következik. Körübelül tíz perccel később már a szobámban húzom magamra a ruhákat, miután alaposan bekentem az oldalamat, és úgy döntöttem, a fűző akkor is marad, ha sután nézek is ki tőle, s jól láthatóan növeli a méreteimet. Nem különösebben zavar, hiszen tudatában vagyok annak, rajta kívül az égvilágon senkinek sem akarok tetszeni, ráadásul ártani sem kívánok magamnak, ha nem viselem, mivel így veszélyesebb, a doki is megmondta. 

-          Kész vagyok. – Körübelül nyögöm a szavakat, amikor kilépek a konyhába. Idétlenül érzem magam… Nem helyénvaló, amit teszek.

-          Dehogynem! – csattan barátnőm. Felvont szemöldököm láttán egyből magyarázkodni kezd. – Nagyon is helyénvaló, ne butáskodj. Tovább lépsz, itt az idő, Bipi. Pont elég volt már a depizésből, az utóbbi időben kicsit sok volt már, nem gondolod? – Mikor bólintok, mosolyogva folytatja. – Felszedsz valami csini pasit, és meg van oldva az egész. Beléd szeret, megkéri a kezed, te költöd a pénzét, ő minden este kielégít, lesz pár tucat gyereketek, mondjuk három focicsapatnyi, akikkel legyőzitek a Barcelonát, aztán boldogan éltek, akárcsak légy a kakában! – meséli el életem nagy történetét, előrevetítve a jövőmet.

-          A „csini pasi” feltétlen kell? Herótom van tőlük, már a hangzása is ijesztő!

-          Látom, megragadtad a lényeget – csóválja a fejét lemondóan, ráadásként legyint is egyet, majd a táskájába csúsztatja a telefonját, s lecsúszik a székről. Telitalpú cipője halkan koppan a padlón, begöndörített haját hátradobja a válla fölött, ez a mozdulat már tényleg a védjegye. Amíg én mondhatni csak úgy hordom, hogy az arcomba lóg – rendben, néha azért tud zavarni, olyankor egyből korrigálok is! -, ő igyekszik változatos lenni: haját csak nagy ritkán látom összefogva. Hiszen fontos neki a látszat, és tudja, a lobonca sokak tekintetét megragadja, és ezt tökéletesen ki is használja. A kis piszoknak semmilyen vitamint nem kell szednie, hogy a koronája egészséges legyen… Nekem igen, ráadásul még az előírt gyógyszereimet is a táskámba kell pakolnom, miután beveszem őket, a fényképezőmmel egyetemben kapnak helyet a táskában. Orromra csúsztatom barna, dioptria nélküli szemüvegemet, amit én választottam ki magamnak, majd széttárom karjaimat.

-           Nem indulunk?

-          De! – nevet fel, s a kulcsot felvéve az ajtó felé indul. – Hálás vagyok, amiért nem akadékoskodsz. És ami a munkát illeti… Nem maradunk olyan sokáig, hogy a reggellel gond legyen, rendben? Éjszakai menet egyelőre kizárva – fenyeget meg hirtelen megpördülve a mutatóujjával, komoly tekintettel illet.

-          Ezt ugye csak a formalitásnak köszönhetem? – vonom fel szemöldökömet meghökkenve. – Ehhez az egésznek nincs nagyon kedvem, nem még egy éjszakai menethez!

-          Akkor jó – bólint, kedvem lenne felnevetni, de az túl abszurd lenne, így inkább csak megadóan követem, miközben hagyom elkalandozni a gondolataimat: Tényleg csak viccelt? Kinézné belőlem, hogy lelépnék valakivel? Ennyire nem ismer?

-          Istenem, csak egy vicc volt! – szusszan bosszúsan. Már nem is csodálkozom, csupán káromkodok egyet, tényleg figyelnem kellene, mikor jár a szám, mert ez így nem egészen fair! A gondolataimnak az enyémeknek kellene lenniük, nem közszemlén tárni őket a világ kíváncsi füle elé! Ráadásul nem először süti el ezt a poént, és nem tudom, mit kezdjek a dologgal.

Nem tudom, hova megyünk, de Ronnie nem is avat be, és ahogy elnézem, nem is fog. Túl könnyen mentem bele a dologba, bár világos, esélyem sem volt Ronnie ellen. Bevallom, félek, valami hasonló helyre megyünk, mint nemrég. Ha így lenne, én tényleg sarkon fordulnék, és hazáig meg sem állnék, és nem bocsátanám meg neki egykönnyen, azt hiszem. Még ez is olyan furcsa, mármint, hogy nem sokkal az után, hogy a tulajdon apám majdnem megerőszakolt egy buli következtében, a legjobb barátnőm bulizni, vagyis bocsánat, pasizni visz, miközben még nem vagyok teljesen rendben? Nos, ez sincs rendben, de tényleg nem mondhatok semmit, mivel tudom, a szándékai szín tisztán a segítségnyújtásra vannak, és a szeretetéből erednek irántam. Ki akar húzni ebből a gödörből, és őszintén remélem, sikerülni fog neki.

Nos… Tényleg eléggé elszaladt velem a ló, mármint gondolatban, ugyanis gondoltam én mindenre, mint esetleges pasizós-helyre, de a plázára határozottan nem! Márpedig tényleg oda megyünk, mert már látni a hatalmas épületet a díszes, felvágós parkkal egyetemben, ami előtte van. Most vagy vásárolni akar, és akkor csúnyán megvett vagy tényleg csini fiúkat kíván felszedni… Eszemet vesztem, úgy érzem, amikor a kajáldákhoz érünk, engem megállít a mellemig érő márvány főfalnál, s miután azt kéri, támaszkodjak rá, egyszerűen csak leszólít egy tényleg eléggé helyes srácot, hogy aztán mosolyogva beszélni kezdjen hozzá. Láttam már éles bevetésen, voltunk már ilyen helyzetben, és bár akkor kevésbé élveztem, mondjuk ki, tényleg rettenetesen megszenvedtem, mégis lenyűgöztek a módszerei, bár tudatában voltam annak, régebben simán csatlakoztam volna hozzá, sőt, alapvetően én terveltem volna ki az egészet, majd kezdeményeztem volna. De, mint ahogyan már sokszor mondtam: az emberek változnak, s velük párhuzamosan az is, hogyan mérik fel tetteik súlyát.

-          Ne haragudj, de segítenél nekünk? – kérdezi kedves hangon, a srác pedig egy pillanat alatt végigméri azokkal a mézbarna szemekkel, hogy aztán rózsaszín ajka belsejét rágva egyből rávágjon egy nagy „Persze”-t. Majdnem felhördülök, ilyen nincs! Nem létezik, hogy ez ennyire könnyű legyen… – A barátnőmnek balesete volt néhány napja, kicsit nehézkes számára a járás, és nem bírom megtartani hosszú távon, sajnos gyenge vagyok… Azt viszont látom, hogy te nem, így… – hagyja félbe a mondatot, annak tudatában, így sokkal szexibb hatást ér el. Régebben hosszasan ecsetelgette, lényegében tanított. Nem kötöttem az orrára, hogy semmi szükség rá, inkább hagytam, hadd éljen abban a hitben, tudatlan vagyok. Most azonban látom, ahogy a srác szinte szenvedően szakítja el pillantását Ronnie ajkairól és szemeiről, felkészülve a legrosszabb, legrokkantabb sérültre, már ahogyan a lány beállította, természetesen direkt, tudatosan. Ezt is kifejtette anno: túlozni kell, direkt ferdíteni a tényeket, hogy aztán észrevegye, mennyire dögös, hogy tulajdonképpen észvesztően szexi az alany, s legyen esélye. Furcsa egy logika, annyi szent, de annyi ráció van benne, hogy az valami döbbenet! És nem tagadom, ahogy az ismeretlen, barna, rövid hajú fiú végigmér, tetőtől talpig, majdnem elvörösödök. Már értem, Ronnie miért öltöztetett fel így. A hatás kedvéért.

-          Szia – int egyet esetlenül, és közelebb lépked hozzám. Nem tetszik, Ronnie milyen kiszolgáltatott helyzetbe hozott, hiszen esélyem sincs szabadulni, mivel a srác, kinek nevét nem tudtam, szinte felfal a tekintetével, én pedig gondolatban mindenhova küldöm Ronnie-t, csak a kávézóba nem, pedig anyukám, éppen oda igyekezik! De előtte még megtesz annyit, hogy a válla felett átnézve rám kacsint, feltartva hüvelykujját, s vigyorogva tovább halad. Istenem, annyira utálnom kellene… De valamiért imponált a tudat, hogy ennyire lenyűgözöm a srácot, és ezt tulajdonképpen barátnőmnek köszönhetem, így hát nem tudom utálni. Ráadásul jól esik a lelkemnek a tudat, hogy a lány, aki nyilvánvalóan sokkal csinosabb nálam, még ha néhány tagjának érdeklődését fel is kelti, mégsem annyira, mint én. És nem ugyan abban az értelemben.

Sosem volt gond az önértékelésemmel, mindig is okénak tartottam a testemet, hiszen az alkatomat anyukámtól örököltem, és őt mindig rettentően csinosnak találtam… Viszont ő tudott öltözködni, a kifinomult üzletasszony képét ölteni magára, ami tökéletesen is állt neki. Nekem már nem, egyszerűen esetlenül néztem ki sulis uniformisban, emlékszem, anno ezért is váltottam iskolát: mert utáltam az egyenruhát. Még az sem érdekelt, hogy ott kellett hagyom a szexi matektanárt, aki miatt négyesre tornáztam magam a tantárgyból; nem, én tényleg menekülni akartam a fehér ing, kék szoknya és mellény kombótól.

-          Hogy hívnak? – kérdezi egy félmosollyal, és látom a szemén, kezd leesni neki, hogy az előbb őt leszólító lány valójában nem a segítségét és az erejét kérte… hanem a férfiúi mivoltát.

-          Ava – válaszolok ugyanolyan mimikával. – Téged?

-      Skye. Egyébként milyen sérülésed van? – kérdezi már majdnem vigyorogva, itt már száz százalékosan tudom, leesett neki a dolog. Nem vagyok biztos benne, elviccelhetem-e a dolgot, így pöppet ferdítve válaszolok.

-          Oh, lengőborda-gondok…

-          Ezt ilyen félvállról? Szép! – biccent elismerően, majd egy pillanat alatt komolyodik el a pillantása. – Ugye nem erőszak okán szerezted?

Nagyot nyelek, és biztos vagyok benne, arcomra is kiül minden érzés, ami pillanatnyilag bennem kavarog. Skye mosolyogva megrázza a fejét, amikor látja, nem tudok mit válaszolni.

-          Nem ismerlek, viszont ha beüt a gebasz, szólj, és lecsapom, aki kezet emel rád.

Az állam majdnem a padlón koppan. Komolyan csak én dobok hátast ettől a sráctól?! Azt sem tudja, ki vagyok, én sem, hogy ő kicsoda, mégis ilyeneket mond nekem. És ez valahogy megmelengeti a szívemet. Mellém jön, csípőjével dőlve a falhoz, és nem tudom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy direkt úgy helyezkedik, hogy a kezünk majdnem összeérjen. Megköszörülöm a torkom, ismét válasz nélkül hagyom, csupán előre bambulok, és észreveszem Ronnie-t, amint egy asztalnál ül két srác társaságában, mosolyát egy csésze kávé mögé rejti, és pillantása néha ellenőrzőn felém fordul, hogy aztán megnyugodva, minden rendben van velem, visszaforduljon beszélgetőpartnereihez.

-          Nem szeretnél inni valamit?

-          Csak így? – fordulok felé vicceskedve, mire lazán ránt egyet a vállán. – Rendben, igyunk valamit, de előtte nekem el kell mennem a mosdóba.

-          Ugh, ugye nem akarsz lelépni? – biggyeszti dús, rózsaszín ajkait. Ezúttal én rántok egyet a vállaimon, ezzel jelezve, „ki tudja?” – Mit kérsz?

-          Még azt sem tudod, menekülni akarok-e vagy tényleg… uhm, pisilni kell.

Skye felnevet, én pedig érzem, hogy ég a fülem. Remek…

-          Édes vagy, Ava. Egyébként tudom, hogy visszajössz, de ha nem, az sem baj – nyugtat meg, s ettől valahogy megkönnyebbülök. – Nem vagyok sík, vágom, mi a helyzet. Ez pedig csak egy ital, dumálással vegyítve, semmi rossz, de persze nem erőltethetem. Kávé jó lesz?

-          Tökéletes. – S ezzel a válasszal egyszerre mondok több mindent. Egyrészt, miszerint megfelel a kávé, kinek nem? Másrészt, hogy igen, vissza fogok jönni.

A mosdóba bejutva elfoglalok egy fülkét, ám ahelyett, hogy a dolgomat intézném, megcsörgetem a gyorshívón lévő számot.

-          Te benga némber, esküszöm, olyan észvesztően finom, vagyis csinos tortát csinálok neked, hogy attól koldulsz! – szólalok meg fojtott hangon, a vonal másik felén nevetés hangzik, majd halk sutyorgás. Minden bizonnyal kér pár percet a fiúktól.

-          Miért, bejön a srác?

-          Háááát – húzom el. – Nagyon furcsa ez az egész, és zavar, hogy ilyet csinálok, de esküszöm, mintha mágnes lenne.

-          Azért ennyire ne szaladjunk előre – rántja meg a kantárt félig-meddig nevetve. – Látom, mennyire egy húron pendültök, tiszta cuki, meg minden, és most ő is a telefonján lóg, valszeg’ a haverjainak szól a nagy kapásról, miközben vár a pultnál vamaire. Te viszont tényleg gyere ki a budiból, mert a végén még azt hiszi, rád jött a cifra.

Hülye vigyor ül az arcomra, de igazat adok neki. Összeszedem magam, elbúcsúzom, majd kilépve a kabinból, a tükörből egy már határozottan jobb kedvű lány néz vissza rám, mint két, három órával ezelőtt.

Nyugalmat erőltetek magamra, és figyelmeztetem az agyamat, nem szabad bele élnem magam! Skye aranyos, viszont tudatában vagyok annak, hogy a szívem másé, és nem is könnyű eltüntetni onnan azt a bizonyos valakit. Ám, miért ne próbálhatnám meg? Itt az alkalom, hosszú évek óta az első olyan, amitől nem futamodok meg, így hát kilököm a nehéz fehér ajtót, és a kávézó felé indulok. Rögtön észreveszem a fiút, könnyű dolgom van lévén, nincsenek sokan, ám meglepődök, mikor feltűnik, kikkel van: Ronnie-val, a két sráccal, és egy negyedik személlyel, aki nem más, mint maga Kendall Jenner.

Sziasztok! :)

Nos, a FB csoportban mondtam, még a hétvégén mindenképp ki szeretném tenni a részt, és íme, itt is lenne. Remélem tetszett,bár ez igazéból amolyan rávezető rész... De nekem bejön, ha már itt tartunk. :D 

Mi a véleményetek Skye-ról? :3 Na és a végéről? Hahaham tudom, ismét gonosz vagyok... Sorry not sorry. :')

És akkor a lényeg: Atya-gatya, 13ezer megtekintés!!!! Elhiszitek Ti ezt?! Mert én nagyon nem! :o És 36 feliratkozó? Menten dobok egy hátast, a sok-sok kommentről már nem is beszélve, amitől mindig annyira fel tudok dobódni. <3 Pillanatnyilag eléggé rám férne egy kis happy-löket, úgyhogy most se fogjátok vissza magatokat, ha kérhetem. :)

Kicsit késve ugyan, de attól még Boldog Húsvéti Ünnepeket minden kedves olvasómnak! <3 (:"D)