Tizenhat // Könyöröghetnél a csókomért

Szólásra nyitom a számat.

-            Hé, Styles! Állj meg, és dumáljunk egyet!

A szavak már az elhatározás kapujában toporognak – mégsem én vagyok az, aki kiejti őket. Idegesen hajamba túrok, s szikrázó szemekkel nézek a srácra, aki megelőzött, ám ő csupán játékos pillantással kacsintgat felém, és szája sarkában sunyi vigyor bújik meg, amint a bongyor fiú felé indul. Harry száznyolcvan fokos fordulatot vesz, és bevárja a haverját, de közben minduntalan engem néz, érzem magamon a pillantását – nemhiába, ha valakit majdnem tíz éve ismersz, egyszerűen meg tudod különböztetni az ő pillantását másokétól, pláne, ha anno tényleg nulla huszonnégyben a magadénak tudhattad azt. Megeshet, ez mániákus, de akkor is így van. Én viszont már nem keresem a pillantását: a pillanat varázsa elszállt, és bevallom, félek belenézni azokba a zöld csodákba, mert félő, megroggyanna a térdem, és feladva minden büszkeségemet, utána rohannék, a hátára ugranék, mint régen, és könyörögnék öt percért, csak öt percért, hogy mindent elmondhassak neki.
Mindent.

Liam azt sugallja, legyek hálás, mintsem dühös, legalábbis a két perccel később érkező üzenetben ez áll.

 „A hála nem csak szavakban fejezhető ki, Bipi. Gondolkodj nekem valamin! xx L.”

Nos, én nem tudom, mindenesetre igazat adok neki. Én majd tettekben fejezem ki a hálámat. De még hogy! Hiszen még mit nem! Ez volt az utolsó esélyem, mint ahogyan Harry a múltkori plázás találkozásunkkor mondta! És most elúszott. Kinek köszönhetően? Az unokatestvéremnek, aki segíteni akart, de csak az ellenkezőjét érte el vele. Ugye, hogy mennyire hálásnak kellene lennem érte? Vajon mennyire? Hát semennyire.

A gondolataim cikáznak, és nem tudom, mennyi idő telik el, mert kicsit kiesik a külvilág. Csak azon tudok gondolkodni, hogyan tudnám ezt megoldani. Ronnie folyamatosan hangoztatja, a többiekkel egyetemben, egyébként, hogy tovább kell lépnem, ez így nem egészséges, bele fogok betegedni, blabla, viszont halványlila gőzöm sincs, hogyan kellene azt csinálnom! Volt egy lehetőségem: Skye nemtudomhogyhívják. De ő lelépett, és egyébként sem tetszett úgy. Vagy ha mégis – mert ugye magunknak csak nem hazudhatunk −, akkor tudom, mit éreztem. És az meg abszolút nem olyan, amit kellene egy első találkozós, meghatározó pillanatban: a mindent elsöprő érzelmet, miszerint ez hosszú távú. Mert igen, én ilyen lány vagyok. Aki első pillantásra meg tudja mondani… Aztán vagy csalódik, vagy nem. Régen nem érdekelt, pofára esek-e, mert a pillanatnak éltem, és úgy voltam vele, ha rosszul jövök ki a dologból, majd leporolom a nadrágomat, és tovább bandukolok. De hát nincs igazam? Nem szabadna megrekedni, és egy helyben tökölni!

Én jelen pillanatban mégis ezt teszem. S igencsak úgy tűnik, nem fogok ezen egyhamar változtatni.

-            Mhm, Ava, minden oké? – Hallom meg az ismerős hangot, noha nem ez az első impulzus, mely az utóbbi incidens után elérkezik hozzám. Először a parfümje csap meg, elég jellegzetes. Utána kezét érzem a vállamon, s csak ezt követően jutnak el irányomba a szavai is, melyek egyébként megdöbbentően kedvesek. Mivel lássuk be, őt az emberek nem egy kifejezetten empatikus személyiségnek ismerik.

Meglepő, mégis mindenki szereti.

Caleb, gondolom.

-            Persze, miért ne lenne? – kérdezek vissza, és a csuklómról leszedett hajgumival összekötözöm a hajamat, melyre egyébként már ráférne egy fodrásznál való látogatás. Mivel azonban Louise jelenleg Londonban tartózkodik, így egyelőre még halogatom a dolgot. Mert igen, attól függetlenül, hogy a nő is jelen volt az esküvőn, valahol az első sorokban, megmaradtunk olyan viszonyban, amilyenben, akárcsak Perrie-vel, szerencsére. Nem volt oka elítélni engem a döntésemért és haragudni rám, noha érezhetően nem mellettem pártol… Ezzel azonban az égvilágon semmi gond nincsen. Sosem kértem, hogy engem védjen, anno sem, és most sem. Pofám nem lenne hozzá, plusz tegyük hozzá, közel sem áll olyan szoros viszonyban velem, mint az exemmel…

Caleb fehér inget visel élére vasalt nadrággal és fekete lakkozott cipővel. Fess, és pár pillanatig úgy érzem, ha bevonulok arra a nyamvadt tárgyalásra az oldalán, talán nem leszek olyan esetlen. Ki tudja, mi történt az „első felvonásban”… Mint ahogyan azt sem tudhatom, mégis miért lett ez félbevágva, mikor más esetben ilyen szóba sem jöhetne.

Pont a szünetben értem ide, noha nem értem, miért itt ül össze a cég, amikor normális irodaházunk is van, nem is akármilyen! Viszont gondolom Caleb intézkedett, legalábbis annak fényében jutok e következtetésre, hogy mindig ott vannak ezek a megbeszélések, ahol ő van. Brandon pedig alkalmazkodik. Igen, a cég feje, a srác apja teszi ezt, nem fordítva. És valljuk be, ez azért eléggé különös.

-            Mert az üres falat bámulod – áll mellém szorosan, vállaink összeérnek és kidolgozott, férfias karjait összefonja mellkasa előtt. Ajkát játékos görbébe húzza, orrát enyhén ráncolja, és nagyon igyekszik komolynak látszani, miközben tény és való: a mosdó melletti üres, fehér falat fixírozzuk, amin még egy nyamvadt képkeret sincs. Ennél jobb időtöltésünk nem is lehetne. Pláne, hogy többes számban beszélek, és nem csak én vagyok ilyen értelmes egyed.

-            Mi mást csinálhatnék? Még van öt percem a kezdésig.

-            Mondjuk, a karjaimba vethetnéd magad, és a könyöröghetnél a csókomért – veti fel az ötletet, és féloldalasan felém fordul. Felrémlik előttem a csókunk, és végigfut rajtam a hideg.

Ám nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa, nem feltétlen negatív nyomott hagyott bennem az a puszi. Még úgy is, ha minduntalan meg akarom tartani azt a látszatot…

-            Ne kísérts, Ewars! – paskolom meg karját, és elhaladva mellette, az iroda felé veszem az irányt, hogy aztán ott átöltözhessek valami olyan szerkóba, ami már helytáll egy megbeszélésen. Hiszen a fehér farmer, tornacsuka, haspóló inggel és farmerkabáttal nem túl megnyerő párosítás egy üzleti megbeszélésre, nem? Bár belegondolva, mikor érdekelt ez engem?!

2010. július 23. 22:20.

-            Nem Mama, még mindig nem szeretnék átöltözni – forgattam meg szemeimet. Miért nem hajlandó megérteni, én jól érzem magam olyan göncökben, amilyenekben?! Anyukámnak is ilyen volt a stílusa, és én sem terveztem ezen változtatni. Meg voltam elégedve magammal, és a stílusommal is. S csak azért, mert az öltözetem többet engedett láttatni belőlem, mint azt az idősebb generáció megtűrné, még nem akartam átöltözni.

Sőt!

Pont ezért festettem be a hajamat is olyan színűre, amire akartam, és akkor, amikor akartam. Imádtam ezzel játszadozni. S azokban az időkben is ilyen napjaimat éltem. Amikor játszani volt kedvem.

Ráadásul nem egy korombelitől kaptam meg, hogy jól néztem ki úgy, ahogy voltam: szabadon. Miért akartam volna ezen változtatni?!

-            Dehát Avácska… Kinek akarsz tetszeni?

Akkoriban rettentően fel tudott idegesíteni, amikor Avácskának hívtak. Nagyitól mégsem hangzott olyan hátborzongatóan. Tizenéves koromban, amikor nyilvánosan becézgettek, ráadásul ilyen módon, rettentően kínosnak éreztem még azt is egy-egy családtagom szájából, hogy Ava, pedig ugyebár így hívtak.

-            Magamnak – vágtam rá epésen, aztán egyből vissza is szívtam, amint láttam felhúzott szemöldökét, és megbotránkozott, de változatlanul szép arcát. Nem vitás. A családomból való volt. – Ne haragudj, Aggy, nem szándékosan voltam bunkó. Most. Viszont tényleg nem szeretnék átöltözni.

-            Rendben van, Kincsem – rázta a fejét lemondóan, ősz haja követte a mozdulatot.

Mindenki abban a tudatban élt, egy nagymama már megjárta a legjobb időket, a teste pedig az évek elteltével háromszorosára nőtt. Azonban én bármikor rá tudtam cáfolni erre az állításra: Az én nagymamám fitt volt, már amennyire egy hatvan éves hölgy fitt lehet. Ügyelt a külsejére, nőies volt, s nem hitte, még mindig húsz éves, ezért nem is tett magával semmi olyat, amit azok az idős nénik csinálnak, hogy fiatalabbnak tűnjenek. Neki nem kellett olyan eszközökhöz folyamodnia, mint feltöltés, hajfestés, durva sminkelés és bőrszerkóba bújás. Röhejesen festett volna, lássuk be, na!

-            Bár még mindig nem értem, mi ez a nagy készülődés. A háttérben leszünk, Ava, és maximum a műsorvezetővel találkozunk majd a műsor előtt, mivel ugye egy szereplő családja vagyunk, meg persze azt követően az unokabátyádékkal, hiszen utána megyünk ebédelni. Geoff vagy Liam az, akinek tetszeni akarsz? – nézett rám vigyorogva, mire felvontam szemöldökömet. És nem csak azért, mert ilyet feltételezett rólam, hanem azért, mert ő nem tudta, hogy Liam csapattársai is velünk tartanak majd. Valószínűleg Payno ezt csak velem osztotta meg, amolyan titokként.

És én éppen ezért nem terveztem beavatni a Nagyit.

-            Az anyósa vagy, Mama, neked nem utálnod kellene őt?! Hidd el, nem akarok a keresztapámtól semmit – válaszoltam olyan frappánsan, ahogy csak tudtam, miközben ügyeltem arra, még véletlenül se buktassam le magam. A titkom nem volt olyan nagy titok, én mégis annak véltem. Ráadásul Liamnek sem akartam csalódást okozni.

Vagyis még többet.

Mikor már a stúdióban voltunk, az izgalmam csak nőtt. Ez volt az első olyan alkalom, hogy eljöhettem a családdal Liamék fellépésére, mert eddig vagy azt mondták, nem vállalnak engem és a hangos gondolataimat meg a barátaimat, akik tuti elkérezkedtek volna velem, vagy nekem nem volt jó az alkalom, mert éppen máshogy alakultak a dolgok… így hát érthető, ha izgultam, mégis milyen lesz. Plusz tegyük hozzá, még sosem jártam azelőtt ilyen helyen. Az X Factorban, ha úgy tetszik.

A fiúk Simonnal hátul voltak még, de bármely különös is, engem nem érdekeltek a többiek, csak az unokatestvérem. Két hete láttam utoljára, amikor otthon járt. Átjött hozzánk is, és miután elfogyasztottuk a finom vacsorát, amit Mama tuszkolt belénk, kibeszéltük az egészet. Kissé hosszúra hagyott haja irigylésre méltó volt – az enyémmel szemben, semmilyen különleges utómunkát nem igényelt a részéről. Bezzeg az enyém! Én reggel nagyjából egy órát töltöttem el a fürdőben, és ennek a háromnegyede csak azzal ment el, hogy besütöttem a hajamat, mert anélkül még úgy sem hagytam el a helyiséget, ha egész nap otthon voltam.

Azt hiszem, ezt a tulajdonságomat anyukámtól örököltem.

Sok mással együtt, ha már itt tartunk.

Úgyhogy vissza a tárgyhoz, igen, hiányzott már Liam, nagyon is! Szerettem hallgatni, amikor énekelt, bár néha kicsit sok volt már a folyamatos dalolgatása. Majdnem minden időnket együtt töltöttük, amikor Wolverhamptonban tartózkodott, ezért esetleg előfordulhatott, hogy kicsit betelt a pohár, és kis időre távoztam – rendszerint a barátomhoz, vagy valahova máshova… ahonnan három perc alatt otthon tudtam lenni. Vagy nem. Kedvfüggő volt.

-            Nem tudod, mikor kezdenek? – fordultam Karen felé. A keresztanyám megrázta a fejét, majd egyik kezével átkarolta a vállamat, és puszit nyomott a hajamba.

-            Valamikor csak elindul a show, Ava. Ne légy türelmetlen! Még a helyünket sem foglaltuk el – nézett rám mosolyogva, azzal a tipikus Payne-féle görbével, amibe még a szeme is beleragyogott. Én is rendkívül nevetős emberként jellemeztem volna magam, mégis irigykedtem azért a pillantásért, amit csak az unokatestvérem családja tudott produkálni.

Bár sokak szerint az én tekintetemben csibészség és őrültség csillant meg, úgyhogy annyira nem hiányoltam a belőlem hiányzó apróságokat… Meg voltam elégedve a „csibészségemmel”.

-            Nem maradhatnánk itt? – fordultam Nagypapához. Feltolta orrán a szemüvegét, s aztán válaszolt.

-            Kétlem, hogy megengednék, Szívecském. De szeretnéd? Liam talán el tudja nekünk intézni, végtére is… a családja vagyunk.

-            Örülnék neki, igen, de ha nem, hát nem – rántottam vállat, látszólag belenyugodva a dologba. Azonban amikor lehajtottam a fejem, és kék hajamat a fülem mögé tűrtem, már tudtam, nyert ügyem volt – mivel  Papa felsóhajtott, majd ennyit mondott:

-            Ver minket az élet ott, ahol Te vagy, Aranyom. – De nem vettem magamra, nem sértődtem meg, mert tökéletesen tisztában voltam azzal, mennyire imádtak engem, ráadásul a hangsúly sem volt kiélezve. És azzal is, hogy nem is tudtam volna haragudni rájuk – miközben számtalanszor megpróbáltam már, de tényleg nagyon sokszor. Hiszen rengeteg galibába keveredtem… Nem voltam egy kimondottan jó gyerek, maradjunk annyiban. És, ha már itt tartunk: Éppen egy ilyen anti-jó gyerek pillanatomban történt meg az is, hogy Harryvel találkoztam, mivel igen, aznap mégsem mentünk közösen vacsizni. Ugyanis, amikor Liam egyszer hazahozott az örsről, nem hazavitt a nagyiékhoz, hanem a szállásukra mentünk, ahol a műsor idejéig éltek, közösen. S én ott találkoztam először azokkal a göndör, de tényleg ijesztően göndör tincsekkel, és a fiú barátaival, akiket először furcsának, s végül őrjítően királynak véltem.

Amikor este már hulla fáradtan, de végre valahára hazaérek, semmi máshoz nincs kedvem, mint az alváshoz. Ronnie nincs itthon, mindössze egy levelet hagyott a számomra, hogy találkozót beszélt meg Kenny drágával, így holnapig ne is várjam, mert valószínűleg nem fog egyedül, éjjel a városban mászkálni. Fújtatok egyet − miszerint remek, csodálatos, ez egyszerűen… nagyszerű! −, majd eredeti terveimet felróva a konyha felé indulok. Időközben még lerúgom magamról a telitalpúmat, amiben egész nap szenvedtem, és amint lekerül rólam, körözök néhányat a bokámmal.

Banánt és kivit veszek elő a pulton elhelyezett kosárból, s felszeletelve a gyümölcsöket, a turmixgépbe pakolom őket, majd vizet öntök a kupacra, és nekilátok az egészséges, és pont elegendő vacsorám elkészítéséhez. Miközben az edényben összeaprítom az alapanyagokat, folyamatosan mozgatom a bokámat, hogy valamelyest kimenjen belőle a görcs.
Tudtam jól, mennyire nem bírom a magas sarkút, s erre felhúztam egyet, még ha telitalpú is volt? Normális vagyok én egyáltalán?!

Amint elkészülök vele, üvegpohárba öntöm, s a szerkezetet gyorsan el is öblítem. Nem szeretek mosatlant elöl hagyni…

Előveszem még a gyógyszereimet is, majd azok társaságában a nappaliba sétálok, és a kanapéra leülve bekapcsolom a tévét is. Lábaimat magam alá húzom, és körmömmel az üvegpohár oldalán kocogtatva szörfözgetek a csatornák között, valami értelmes után kutatva. Nincsen semmi érdekes, s mikor már az italomat is elfogyasztottam, leküldve velük a tablettákat is, már épp azon vagyok, hogy hagyom a fenébe, s megyek aludni, hiszen már kilenc óra van, ami jelenlegi állapotomban igencsak soknak számít! Ám amikor még egy utolsó esélyt adva az élvezeteknek tovább kapcsolok, egy olyan adóra lelek, melyről eddig még nem is tudtam. Felvont szemöldökkel nézek a képernyőre, melyben sztárok életét mutatják be. Lényegében egy pletykaadó, s nem tudom, ez lenézendő-e, mindenesetre engem éppen annyira érdekel a téma, hogy ne aludjak be; erre a célra viszont tökéletesen megfelel! A Kardashian-Jenner család életéről beszél épp a két műsorvezető, mikor bekapcsolódok. Az anya, Kris társaságában folyik a bájcsevej, úgyhogy ez végül még a kellő hangulatomat is megadja. Utánuk nem sokkal Selena és Justin rég történt kapcsolatát elemzik, amiből szerintem már semmi sincs, mégis minden celeb lap felemlegeti őket, majd Katy Perry és Orlando Bloom következik, akik felől kiderülni látszik, a férfi Gomezzel csalja gyönyörű barátnőjét, s akkor ez egy tökéletes szerelmi négyszög, kérem szépen! Ezen muszáj felnevetnem, mert röhejes, amit össze nem hordanak.

Mondjuk régen is az volt. Hiszen megesett, hogy én is bekerültem egy-egy cikkbe… a Harry Stylesszal folytatott viszonyom kikezdte a médiát, ráadásul a másik indok, ami még előtte volt aktuális… ám az, hogy mi volt az, már egy másik történet.

A telefonom csörgése szakítja meg hosszas bambulásomat. Nem is nézem meg, ki a hívó fél, csupán rányomok a kis, zöld ikonra, majd a fülemhez emelem a készüléket, s jókedvűen bele is szólok.

Nos, tudatlan voltam, de legfőképp felkészületlen.

-            Hello, itt Ava Heart.

-            Ava, baj van! – érkezik a válasz, mindennemű felvezetést és köszönést kihagyva. A hangot felismerve felélénkülök, és lábaimat a szőnyegre rakva előredőlök a kanapén, nem foglalkozva a fájdalmammal, amit a hirtelen mozdulat okoz. Már valamivel kisebb mértékű a fájdalom, mint az első napokon, de tudom, a doki szavaival egyezően még sokáig nem lesz tökéletes…

-            Mi történt, Nialler? – Szívverésem felgyorsul, rettentő rossz előérzetem van. Tudom, hogy Niall nem kezdene így egy beszélgetést, s nem is hívna fel ez ügyben, csak akkor, ha tényleg valami nagy gond akadt.

És úgy érzem, nem akarom megtudni, mi az.

Mint ahogyan azt sem, mégis ki került bajba.

Hiii,

Omfg, 6 oldalas lett ez a fejezet, amivel bevallom, nem nagyon vagyok megelégedve, mivel úgy érzem, nem haladtunk sehova, csak úgy tötymörögtünk... De nem baj, mert a következő részbe terveztem egyébként is a dolgok nagy részét, szóval... nem tudom. Igen. Ja. Heheh.

Egyébként... Nem vagyok biztos benne, fair dolog-e ilyet csinálnom, de bejelenteném: 

50 feliratkozónál Harry szemszögből olvashattok!!!

Hajrá! :"D Remélem minél hamarabb összejön, mert már nagyon meg szeretném mutatni nektek. Viszont nem kötelezek senkit semmire, azt meg végképp nem szeretném, hogy egy-egy emberke feliratkozik, majd amikor összejön az ominózus szám, s a rész is kikerül vele együtt, néhányan leiratkoznak. Szóval... Lehet, hogy így is - úgy is kikerül, nem is olyan sokára, mivel már készen pihenget a dokumentumok között, békésen és mosolyogva... amennyire képes arra egy word fájl. lol.

Élvezzétek a hosszú hétvégét, és jó olvasást! :)

Oh, és amíg el nem felejtem: Kérek szépen mindenkit, mormoljon el egy imát a nagymamámért. Sokat jelentene, el sem tudjátok képzelni, mennyire. <3 xx