Húsz // Gyilkos

A Louis-val eltöltött ebéd után, ami egy kicsit elhúzódott, rájövök, nekem még vissza kell mennem dolgozni, mert döntésre kell jutnom az egyik kollégám, Leslie megrendelt esküvőjét illetően, amihez a segítségemet kérte. Már éppen elindulnék a kocsim felé, amikor Louis utánam szól. Orrán ott figyel már a Ray Ban szemüvege, ami nem mindenkinek áll jól, körübelül ötből egynek, ezért hát hálásnak érezhetné magát, amiért ő pont beleillik abba az egybe.

-            Igen? – fordulok meg, ahogy száját elhagyja a nevem. Felvont szemöldökkel lépek az irányába egy kósza lépést, amit ezt követően ő is megtesz.

-            Nem tudnál hazadobni?

-            Miért, merre laksz? – nevetek fel, és most már ténylegesen visszasétálok hozzá. – Meg egyébként is. Lehet, hogy ha most megtudom, esténként átjárok hozzád, és addig csesztetlek, amíg nem csinálsz nekem tejbegrízt!

-            Oh, Ava, a tejbegrízed legyen a legnagyobb gondom! – teszi össze a kezét, és mélyen a szemembe néz. A helyzet tulajdonképpen még nagyon komoly is lehetne, hiszen a hangulat és a szavak meg vannak hozzá, és mégsem; hiszen Louis szeme körül összefutnak a nevetőráncok, amelyek elárulják, ő jól szórakozik. És emiatt mintha egy lufi elszabadulna a mellkasomban. Nyissz, a zsinór elvágva és puff, megszűnik a nyomás. Borzasztóan kellemes érzés. – Na. Akkor elviszel, vagy nem?

-            Rohannom kellene vissza, mert tudod, valakinek itt még dolgozni kell.

-            Igen, de nem mindegy már? – kérdez vissza hanyagul, és a csuklójára néz. – Szőr óra bőr perc, szerintem elkéstél. – Ezt nem tudom reakció nélkül hagyni, kiszakad belőlem egy rövid kacaj. Kicsit még hagyom győzködni magam, miközben tudom, így is – úgy is haza viszem. De hadd könyörögjön csak! Tudnia kell, mit csináljon majd Eleanorral szemben. – Lécci’. – Nem tud mást mondani, ezért szó szerint kierőlteti magából ezt az egy szót, és mintha még fájna is neki. Arca kétségtelenül tehetetlenségről árulkodik, ezért így válaszolok:

-            Egye fene, gyere!

-            Aw, milyen nagylelkű itt valaki! – gúnyolódik, kezeit a mellkasára tapasztja, és amikor már épp lelépnék a járdáról, hogy meginduljak a másik oldalon parkoló kocsim felé, hirtelen a felkarom felé kap, és visszaránt. A mellkasának esek, mondhatni, és elkerekedett szemekkel nézek oda, ahol az előbb még álltam. Egy Mercedes zúg el előttünk, és bár a szívem a sokszorosára gyorsult csupán egy tizedmásodperc alatt, Louis úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, és szótlanul tovább sétál, egyik kezét zsebre vágva – még mindig a karomat fogva, mintha csak egy kisgyerek lennék. Bár annak is érzem magam. Hiszen Tomlinson éppen most mentett meg.

Alapvetően úgy gondolom, sosem elég a játékból. Mindenből lehet viccet csinálni, még abból is, ha Liam morcosan néz rám, amiért azt mondtam neki, neki kell felszednie Darren kakiját, mert tegnap én tettem meg.

-            A te kutyád, basszus! – méltatlankodik, miközben morgolódva kiszedi a zacskót a póráz tartójából. – Én szedem azt, amit ő lerak, ő pedig magával cipeli azt, amivel felszedjük. Mégis mi a te feladatod a dologban? – Felém fordul, mielőtt még lehajolna, és fintorogva széttárja a karjait.

-            Nagyjából eltartom, etetem, szeretem… és amúgy is! Te akartál velem jönni, ráadásul neked is vannak kutyáid, nem is egy. Ugyanúgy fel kell szedned, vagy a világsztár egyszerűen otthagyja az járda kellős közepén? – intek körbe, úgy általánosságban, éreztetve a helyzet valódiságát. – Oh, bocs. Biztos erre is vannak embereitek. Kutyakaki-szedő, huh? Tuti jól fizet – vihogok, és tulajdonképpen borzasztóan örülnék most egy fotósnak, aki lefotózná, ahogy maga Liam Payne kutyagumit szed. Azt az arcot esküszöm, mindenkinek látnia kellene! – gondolom.

-            Tudod, néha kifejezetten szemét vagy – dünnyögi, s megrázza a fejét.

Miután végzünk, a közeli park felé vesszük az irányt, de nem tervezek túl sok időt ott tölteni, és tudom, Liam sem. Ha jól emlékszem, a találkozónk elején mondta is, találkozója lesz egy céggel, utána pedig Soph-fal, ezért nem tervezem túlhúzni az időt, még akkor sem, ha nekem nincs túl sok programom azt leszámítva, hogy otthon beülök a tv elé, és a Netflixre rákapcsolva egy igazi One Tree Hill maratont tartok. Hirtelen semmi másra sem vágyok jobban.

Nos, ez abban a pillanatban változik meg, amikor belépek az ajtón. Ronnie-t találom a nappaliban, és amikor meghallja az ajtó csukódását, hiszen természetesen akármennyire halkan is próbálok bejutni, ő felkapja a fejét. Bezzeg, amikor valami fontos miatt ordítottam miatta… a legszomorúbb ebben az egészben a múlt idő.

-            Hazajöttem órák után, és ez a levél várt a postaládában. – Felállva, kezében a borítékkal közelít felém, majd meglóbálja a szemem előtt az említett papírt. Várom, hogy folytassa, ezért hát nem is szólok közbe. Még Darren sem zavar meg minket, pedig nagyon igyekszik. Nem látja túl sűrűn itthon a barátnőmet, viszont eljutottam arra a szintre, hogy ez már valamilyen mértékben nem is zavar. Ő döntött így, és egyébként sem a tulajdonom, hogy kijelenthessem, nem lehetnek más barátai. Még úgy sem, ha ezzel engem totál eltol magától. Majd csak rájön, ki az, aki hosszútávon mellette marad, és ki leli benne csupán a heccet és a pillanat örömét… ha meg nem, akkor megszívtam. Nem ez lenne az első ilyen eset az életemben. – Nem nyitottam ki, de azért a küldött neve elég árulkodó – húzza el a száját, majd nyomatékosan leteszi a borítékot a pultra, a kocsikulcs és Darren fekete póráza mellé. Odébb nyúlva felkapja a táskáját, a karjára akasztja, majd végigsimít a karomon, mintegy bíztatásul, s már itt sincs.

-            Hm – nézek némileg elszomorodva a karórámra. – Nagyjából öt perc. Láthatási időnek nem is olyan rossz, ugye, Ren? – guggolok le a kutyámhoz, aki egyből mászni is kezd. Két mellső lábát a térdemre pakolja, és ágaskodva liheg az arcomba. Farkát csóválva szinte az egész hátsó fele vele mozog, amin egyszerűen muszáj felnevetnem. Nincs mese. Nemhiába mondják azt, hogy egy kiskutya a legjobb gyógyszer a bánatra… Minek ide alkohol?! Azzal is folyton megszívtam! – Megnézzük, ki küldött levelet a mamának, picim? – beszélek még mindig a kutyámhoz, aki mintha csak értené a szavaimat, felvakkant. Fejemet csóválva ülök fel egy bárszékre, majd egy kést előhalászva a fa tartóból, egyelőre még látatlanul felvágom a tetejét. Szinte hófehér lap kerül elém, szépen összehajtogatva. Kevés embert ismerek, aki ennyire precíz lenne, ezért hát most még nem aggódom.

Nos, igen.
Itt rontok el mindent.

Ugyanis nemhogy a megszólítás, de az első sor, sőt, még az a fránya betűtípus is szörnyen árulkodó!

„Hugocskám!

Hogy mennek a dolgaid LA-ben? Úgy tudom, az az angyalok városa. Most kérdezhetném, mit keresel te akkor ott, de nem akarom a bunkó bátyust játszani. Mind tudjuk, sosem voltam az. És te sem… Minden voltál, Avie, csak bunkó nem. Minden.

Andy és én New Yorkban vagyunk, képzeld. Nekem divatbemutatóm lesz, drága testvérünknek pedig egy hét múlva konferenciája lesz egy játékcéggel. Lehet, hogy elfogadják az ötletét, hát nem szuper? Kár, hogy ez a tökfej ilyen marha feledékeny és… nos, igen, egy tökfej, amiért otthon hagyta a papírokat, úgyhogy most indult vissza. Mit szólnál, ha meglátogatnánk? Azt hiszem, sosem írtam még levelet, mármint sulin kívül, de ha meg is tettem, akkor azt fix nem kézzel. Poén, mi? Nekem mindenesetre az, és a humorunk mindig is azonos volt, úgyhogy gondolom neked is. Haha.

Andy nem tudja, hogy írok. Én sem tudom, miért teszem, és miért nem kereslek fel személyesen, ha egy hét csúszással, akkor úgy… Talán a felkészítés érdekében, nem t’om. Tényleg. Fogjuk a felkészítésre, ok? Ha jól informált vagyok, és én mindig az vagyok, ezt tudnod kell, akkor még mindig annál a menő cégnél vagy, mint valami rendező. Ez baromi király, hugi! Tök büszke vagyok rád. Na meg a tökösök miatt is. Mármint Liam és a banda. Láttam egy-két képet, mosolyogtál, aminek örültem. Kár, hogy a testvéreid nem kapnak ebből a boldogságból, nem? Szerintem eléggé lehangoló, de nem baj. Nem hibáztathatlak, végtére is, őket sem te kerested fel. Felbukkantak. Pedig némelyetek pont hogy az eltűnés káprázatáról híres. Haha. Szar poén. Bocs, de tényleg nem tudtam kihagyni.

Oh, képzeld. Andy most hívott, ott van a reptéren, becsekkolt. Ilyenkor szörnyen tudom utálni, de unni méginkább. Huszonhat éve viselem el a marha pofáját, kezd sok lenni, miközben Avie, téged meg hiányolunk.

Marha sokat beszélek, mi? Bocsika. Tényleg. Azt sem tudom, mit írtam eddig, gyorsba visszaolvasom, ok? Innen folytatjuk.

Oké. Barom vagyok. Meg sem kérdeztem még te hogy vagy. Bocs, tuskó Aidan! Most vigyorgok, mindent megtennék azért, ha láthatnád. Nem akarok nagyon nyáladzani, te tényleg mocskosul hiányzol.

Képzeld, a napokban megismerkedtem egy sráccal. Tudtam, hogy valahonnan ismerős nekem, de először nem is esett le igazából. Utána persze igen, de képzelheted, milyen gáz volt odamenni hozzá, hogy „hé, haver, te ismered a húgomat!” A száznyolcvan centimmel nem lehettem valami bizalomkeltő látvány, na meg az a totál ráizgult fej… Jézus, nem ÚGY ráizgult! De úgyis érted. Na, mindegy. Magam alatt lapátolom a szart. Szóval… Tudod, hogy hívták? Skye. Jó, mi? Megismertem a pasidat, aki elmesélt nekem néhány dolgot, miután letudtuk azt, hogy nem egy összetört szívű csaj tesója vagyok. Vagyis igen, de neki semmi köze az ügyhöz. Ugye így van? Mert ha nem, akkor szétrúgom a seggét. Húsz éve hokizok, közel, hidd el; nem kellene félteni.

Jézusom, most már nagyon gáz az írásom. Tök kusza. Mindegy. A levél végén ott van a számom. Andyé is, bár nem hiszem, hogy felhívod… azt sem, hogy engem igen, de mivel én nem tudom a te számodat, a neten kutakodni meg nem akarok… marad ez. Remélem, nem baj.

Oh, itt van Kendra. Mennem kell, elmegyünk vacsizni. Drukkolj, hugi!

Na, komolyan befejezem. Minden jót, Avie, és kérlek. Tényleg, kérlek, hívj fel. Ha nem, akkor tényleg muszáj leszek netezni… Na, nem mintha nem csinálnám azt nap, mint nap. A cégetek oldalát nem nyitottam még meg, de esküszöm, ha hétfő előtt nem kapok választ, addig nem hagylak békén, amíg nem akarsz összefutni. Lenne egy-két mesélnivalóm…”

Azt sem tudom, mit kezdjek magammal, miután már sokadjára végigolvasom ezt az igencsak kusza, de nagyon is Aidenes levelet. Rádöbbenek, mennyire hiányzik tulajdonképpen, és kedvem lenne egyből felhívni és megbeszélni vele egy találkozót, még erre a hétvégére, vagy akár holnapra, akárhova, de a bátorságom nem akkora, hogy hirtelen máris a telefonom után kapjak. Előtte még egy kis tunningra lenne szükségem, azonban eszembe jut, Liam most valószínűleg elfoglalt. Ronnie-nak az utóbbi időben nem voltam valami fontos…

Nos, az ember ezekben az időkben kényszerül rájönni, milyen marha igazságtalan, ha a múltban él az ember, korholja magát, s emiatt nincs túl sok barátja. Mayna is eszembe jut, de ő nem ismeri a tesóimat. Tulajdonképpen Ronnie sem, de azért valahogy mégis. Az a lány még azt is tudja, milyen időközönként jön meg a menzeszem! Hogyan jutottunk el arra a szintre, hogy már felhívni sem tudom, mert egyszerűen nincs kedvem a visszautasításhoz vagy lezáráshoz? Vagy egészen egyszerűen csak Kendallhoz nincs kedvem? Istenem, ez sosem fog kiderülni. Ördögi kör.

Végül elmegy a kedvem a One Tree Hilltől, ami azért elég nagy szó. Egy gyors átöltözés után a kanapéra huppanok, és ölembe véve a Macbookomat, olyan oldalakat böngészek, amiket az utóbbi időben kissé elhanyagoltam. A személyes Facebook oldalamon nincs semmi új, Caleb üzenetein kívül, amihez most nincs hangulatom, ezért nem is próbálkozom a hangulatom lelohasztásával. Youtube-on bekapcsolok egy Hey Violet albumot, ami az egyik nagy kedvencem, majd Skype-ra is fellépek, bár csak a Jóisten tudja, minek, hiszen semmilyen megbeszélésem nincsen, amiket általában ott szoktam lebonyolítani. Azonban abban a pillanatban, ahogy a nevem mellett az ikon zöldre vált, mint derült égből villámcsapás, úgy érkezik a felkérés, s ugrik elő egy új chat ablak. Harry Styles barátnak jelölt. Engem.

Összevont szemöldökkel megyek rá a nevére. Nem gondolok bele túl sokat, hiszen rengeteg fake profil létezik a világháló összes nyomorék portálján. Kíváncsiságból, és a bátyám emlékét elűzni kívánó ötlet okán érdeklődöm csupán, ám rögtön utána újabb meglepetés ér: Harry Styles hívást kér. És rohadjak meg, ha nincs ott a neve mellett az az átkozott kék pipa!

Ösztönösen elfogadom, de mintha nem is lennék ura a tetteimnek. Szívverésem a háromszorosára gyorsul, és legszívesebben a szoba ellentétes sarkába dobnám a laptopot, ha nem félteném jobban, mint a tulajdon életemet.

Aztán meghallom azt a mély, dörmögős hangot a vonal túlsó végéből, és a szívem mintha hirtelenjében normalizálná magát. Ajkaim bugyuta mosolyba húzódnak, és hajamból kihúzva a gumit, gyorsan szétrázom a tincseimet.

-            Miben segíthetek, Harry? – kérdezem félve, szinte nyakbehúzva. Tudom, a fényviszonyok miatt ő tökéletesen rám lát, én viszont egy kukkot sem tudok kivenni az ő részéről. A sötétben ül, de tudom, hogy ő az.

Főleg az ezt követő szavaiból.

-            Hello, Ava – teljes testemben beleremeget a nevembe, ahogy kiejti cseresznyepiros, húsos ajkain. Ugyanis ennyit még látok. A száját. És Krisztusom, ez éppen elég. Majdnem fel is nyögök, de még idejében korlátozom magam. Fészkelődök egy kicsit, mert a kamera eléggé előnytelen, de aztán rájövök, Harry látott már a legrosszabb napjaimon is – jó, ez nem valószínű, sőt, hiszen akkor fogalma sem volt arról, merre vagyok, és egyáltalán élek-e még –, úgyhogy igazán nem előtte kellene így viselkednem. Ezért hát nem is teszem. – Zavarok?

-            Soha – vágom rá, de ezt egyből meg is bánom. Visszavonni azonban nem lehet. A halk nevetéséből ítélve pedig nem is biztos, hogy jó ötlet lenne. Tetszett neki a reakcióm, és a hangom hallva egyből elolvadok. Nincs irányításom a testem felett. Nincs irányítás. –  Mármint… nem, pillanatnyilag ráérek.

-            Kedves, hogy szakítasz rám időt.

-            Te hívtál – vonok vállat egy féloldalas, bizonytalan mosollyal. – De most komolyan, miért hívtál? Rengeteg más ember lehet a listádon…

-            Egyikükkel sincs most kedvem dumálni. – A lámpa hirtelen kapcsolódik fel a háttérben, s így hirtelen nyílik rálátásom Harry alakjára. És amit látok… Úristen, egy mini szívroham biztos vagyok benne, hogy elkapott!

-            Har-Harry, hol van a hajad?! – tátom el a számat, és kezemet elé is kapom. Nem akarok hinni a szememnek.

-            Eladományoztam, de nem is ez a lényeg… vagyis… Nem figyeled a friss, napi híreket? Illene! – oktat ki, de én még mindig nem tudok tovább lépni azon, hogy rövid lett a haja, és anyukám… Az a csodálatos hajkorona! – Figyelsz? – nevet, és megkocogtatja a laptopja kameráját, mintha ezzel csak engem ébresztgetne. 

-            Nem – nyögök. – Jó, oké. Igen… Nem! Anyám… – makogok, mint valami idióta. Mondjuk úgy is érzem magam. – És milyen célra ment el? Miért kell sírni?

-            Nem kell sírni – vonja meg a vállát hanyagul, majd kicsit kacag is hozzá, és ismét megáll a szívem, amikor észreveszem: többé már nem omlik az a dús, bongyor hajzuhatag arra a csodálatos, széles vállra. Újabb mini-szívroham. – Jó célra ment el. Mondom. Eladományoztam. De mindegy, Ava – mosolyog a kamerába, és nem tűnik úgy, mint aki annyira zavarban lenne, vagy nem lenne tudatában annak, mi történt a múltban, ami miatt olyan óvatos vagyok, amilyen. Viszont Istenem, mindig meghalok egy kicsit, mikor kimondja a nevemet. Alapjaiban véve is eléggé lassan beszél, de a nevemet extra lassan szokta kimondani. Nem új szokása, de akkor is gyilkos.

-             

-            Mesélsz valamit? – kérdezi, amikor körübelül már úgy látja, normalizálódott a helyzetem. Korai, drágám, igencsak korai – súgja az agyam, de hála Istennek, a szám irányít, ezért hát magamban tartom a véleményemet.

-            Mit?

-            Nem tudom. Mi történt ma veled?

-            Minek kellett volna, Harry? – kérdezek vissza összezavarodva. – Jött egy levél a bátyámtól, de…

-            Melyiktől? – szakít félbe, és előrébb dől. Valószínűleg nála is az asztalra van téve a laptop, mint nálam.

-            Aidan, de… Azt akarja, hogy…

-            Hogy? Na – nevet – Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled!

-            Miért érdekel? – Ez zavaros. Itt beszélgetek az exemmel a magánéletemről, a tesóimról, akik majdnem az övéi is lettek, és erre meg… Mi van?! Az agyam egyelőre még mindig leblokkolt annál a pontnál, hogy ha egyáltalán meglenne az esélyem, akkor sem tudnék mibe beletúrni… Szörnyű, de kimondhatatlanul büszkévé tesz a tudat, mire szánta el magát. Harry egy nagyon jó ember, és nem is kérkedik vele.

-            Már miért ne érdekelne? – arcán őszinte értetlenség. Az enyémen sem lehet más. – Veled kapcsolatos. Érdekel. Minden érdekel, ami te vagy!

Sziasztok :)
Nos, tegnap kiírtam a csoportba, ma még megírom a részt, ezért hát itt is van. Nem szerettem volna még egy napot halasztani, mert ez a hétvégém most kissé sűrű, pedig lol, tulajdonképpen még fél lábbal beteg vagyok... Értelmes ez így? Nem? Ah, nem baj.
Szall, hogy tetszett? Kicsit talán kusza, de talán még nem annyira, mint Aidan levele lol. Azt a részt pont imádtam. Mondjuk a srácot is. Ava túl szerencsés.
A véleményetekre most is számítok, és ajj, köszönöm szépen az előző részhez érkező három kommentet! :'3 És anyukám, nemsokára átlépjük a huszonötezres látogatottságot! Ez elképesztő, skacok! Köszönöm, hogy ennyiszer ide kattintottatok. És omfg, már 52-en vagytok. Köszönöm. :) Innentől kezdve kicsit beindulnak a dolgok, ideje volt, lol. :/ Na de sebaj. Szépen lassan haladtunk, nem akartam semmit sem elsietni, pedig talán megtehettem volna. Nem baj. Remélem, a továbbiakban is velem tartotok. <3
A FB csoportba változatlanul lehet csatlakozni az arra kedvet érzőknek, és AHHHH  nemsokára elindul a BITTERSWEET, az új történetem. Nagy terveim vannak ezzel a sztorival, azt sem tudom, hova kapjak hirtelen. Imádom. Ő is engem. Igazi a szerelem. Nézzetek be és iratkozzatok is fel, kérjetek cserét, bármi. :) <3

xx, rs