hey!
Igazán sajnálom, hogy ismét kimaradt egy rakat idő, hogy nem hoztam friss részt. Magyarázkodni nem fogok, mert tök felesleges... A suli betett, és a csereprogram is, amire gőzerővel készülök. De igyekszem visszarázódni a rendszeres posztolásra, viszont nem ígérek túl sokat... Következő hétvégén dől el, kimehetek-e tanulni egy évre külföldre, vagy sem, úgyhogy most hatalmas rajtam a nyomás, és lehet, a következő heti ki fog maradni. De lehet, hogy még előtte kiteszem... Vagy péntek este, mert szombat reggel indulunk... Nem tudom még, de mindegy is. Jelenleg még nem tartunk ott. :) A részhez jó olvasást, és igen, um, ismét egy ilyen filler részről lesz szó, de ilyen is kell. Igyekszem, ígérem. <3 Éh oh! Csatlakozzatok a FB csoporthoz, hogy értesüljetek a friss részekről, és az aktuális hírekről is! :) És oh. Ha érdekel titeket a történet, melyen az utóbbi időben dolgozom, akkor katt IDE! Mentsd el az oldalt, iratkozz fel, kérj cserét... amihez csak kedvetek van. :)<3.
Ezen az elven haladva kapok a levélért, mely a
testvérem számát rejti, és bármiféle hezitálás nélkül pötyögöm be a
telefonomba. Tudom, hogy a gondolat, miszerint előtte még akár elmenthetném,
csak arra szolgál, hogy húzzam az időt, és ezzel esélyt adjak magamnak az
épeszűségem meggondolására, és éppen ezért egyből elvetem.
-
Hello, itt Aidan Heart. Kivel beszélek? – szól bele
az ismerős, mély és végtelenül kedves, lágy hang, és szabályosan végigfut a
hideg a gerincem mentén. A szívem kihagy egy ütemet, de egy pillanatra sem
fordul meg a fejemben, hogy le kellene csapnom a telefont. Nem én!
Most esik le csak
igazán, hogy mennyire hiányzik. Hogy mennyire hiányoznak. Hogy mennyire utálom
magam, amiért a testvéreim, a tulajdon véreim azok, akiket a leginkább
eltaszítottam magamtól. Nem a barátaim… akikkel manapság már szinte napi
szinten beszélek vagy találkozok… nem, én azokkal tettem ezt, akiket a
legjobban imádok ezen a cefet világon. Olyannyira fejbe csap a felismerés, hogy
hirtelen megérzem a könnyeket is végigszánkózni az arcomon. És nem tudom
eldönteni, hogy ezek boldog vagy inkább szomorú könnyek.
-
Ava vagyok, bátyus – szólok bele a vonalba, és
hangom meg-megakad, hiszen nem akarok hangosan felzokogni. El sem tudom hinni,
hogy tényleg Aidennel beszélek. Még úgy sem, hogy a srác még percek elteltével
sem válaszol, és emiatt kicsit aggódni is kezdek. – Itt vagy, Aiden? Minden
rendben van? – Anyám. Adnak díjat a szar
kérdésekért?!
Mert akkor köszönöm
szépen, kérnék egyet.
-
Jézusom, igen! Igen, igen! Itt vagyok, basszus,
csak veszettül meglepett, hogy tényleg felhívtál! – magyarázkodik, és biztosra
veszem, hogy közben hevesen gesztikulál, és azt sem tudja, mivel kezdje. Az
istenit! Ismerem! – Biztosra vettem, hogy nem így lesz – ismeri be végül, és
hallom a hangján, hogy ő is elérzékenyült. – Oh, anyám, bárcsak Andy is itt
lenne!
-
Nem is baj, hogy nincs. Az ő véleménye mindig
sokkal… erőteljesebb volt. Azt hiszem, nem állok készen a szemszögére, és a
megrovó szavaira – nevetek fel hangtalanul, és szipogva törlöm le makacs
könnyeimet, melyeket nem érdekel a szigorú tiltás, miszerint ne merjen
kibuggyanni.
-
Mi vett rá, hogy felhívj? – kérdezi, és hallom,
ahogy a háttérben pakolgat valamit. Elmosolyodok, mert tökéletesen tudom: Aidan
mindig pakolászik, ha ideges. – Mármint,
érted… Hogy vagy? Istenem, olyan sok kérdésem van hozzád, hogy azt te el sem tudod hinni, Húgi!
-
Minden kérdésedre sok kerül… de nem szeretnéd
inkább Skype-on folytatni? Ott elég gyakorlott vagyok ma már…
-
De, persze! – vágja rá a testvérem lelkesen. A
hangra felnevetek, de lehet, ez már az első lökete egy feltörő zokogásnak.
Valahogy olyan hasonló ez a kettő… − Máris kapcsolom a gépemet. De nem akarlak
lerakni addig.
-
Akkor ne rakj le. – S miután megadom neki a
nevemet, melyen regisztrálva vagyok, azon nyomban érkezik a felkérés. És amikor
Aidan hangja felcsendül, ismét megszólalok. – Most már megteheted.
-
Kapcsold be a kamerádat, és megteszem! – kacag fel
halkan. Tetszik ez a játékosság, bár az egész testem beleremeg a hangjába. Fenséges érzés.
-
De én sem látlak téged! – nyelvelek, a következő
pillanatban pedig, mintha csak déja vu-m
lenne, hirtelen látom meg a testvérem arcát.
És nem tudok mást
tenni, mint a telefont kiejtve a kezemből, a szám elé kapom a tenyereimet, és
hátradőlök a kanapén. A zokogásomat pedig immár nem tudom visszafogni. De
olyan, mintha már nem is akarnám.
*
-
És miről beszélgettetek? – kérdezi Liam
kíváncsian, miközben kikanyarodunk a főútra. Konkrét cél nélkül keltünk útra,
hiszen mi mást csináljon az ember lánya egy vasárnapi délelőttön, ha nem
kocsikázzon? – Mármint gondolom elég sok minden feljöhetett, mint lehetséges
téma, hiszen három év kiesett.
-
Voltaképpen még te is szóba kerültél – kerítek,
hiszen az a jószerivel három óra, melyet végigbeszélgettem – ez még egy szép
kifejezés arra, amit produkáltunk – a testvéremmel, nem egészen összefoglalható
összesen pár szóval. És egyébként is. Az, hogy mi történt velem… csak nem
érdekli egy olyan személyt, aki pontosan tud mindent, nem? Legalább most már
Aiden is tud mindenről. Mindenről. És alig várom, hogy a jövő hónapban meglátogasson,
vagy ha jól alakul, akkor meglátogassanak!
-
Igazán? – kapja felém tekintetét meglepődötten. –
Mivel kapcsolatban?
-
Mégis
mivel kapcsolatban jöhetnél te szóba, agytröszt? – kérdezek vissza, és lábaimat
felpakolom a kesztyűtartóra. – Az uncsim vagy. Az uncsink – korrigálok egyből,
hiszen édesanyám nem csak engem szült meg, mint Karen nővére, hanem a két
bátyámat is, s ezzel érdemeltük ki azt a jelzőt, melyet folyton alkalmazok
Liamen is.
-
Aki annyira nem is „uncsi” – kotyog közbe, látszólag
felháborodottan megköszörülve a torkát.
-
Ja, aha, mindegy – legyintek szemeimet megforgatva.
– A lényeg, hogy nagyjából ennyi vagy.
-
Egy „uncsi” uncsi? – hangjából tisztán kivehető
az ál-durca.
Imádom érte.
-
Mm-hm. Egy „uncsi” uncsi.
-
Az király, mert tudod… Ez a fránya ember most
tervezett téged elvinni ebédelni, de tudod, mit? Inkább nem!
-
Liam… Mielőtt elindultunk, ettünk – fordulok az
unokatestvérem felé nagyon, nagyon lassan, és erősen próbálok egy olyan pontot
keresni, amit sokáig bámulva meg tudom tartani a komolyságomat. – Sokat voltál
Niallel, mi?
-
Te meg nyilván sok rajongói oldalt böngésztél
mostanság – vág vissza – Niall sosem evett annyit, mint amennyit elhíreszteltek
róla!
-
Tudom, hiszen általában én voltam az, aki elette
előle a kajákat.
-
Ja, és emiatt sok vita volt.
-
Ami engem meg sosem érdekelt – rántok vállat
egyszerűen
-
Most sem… úgyhogy nem sok minden változott. Oh,
viszont én tényleg éhes vagyok.
-
Liam! – nevetek fel hitetlenül – Kábé tizenöt
perce ehettél meg két szelet bundáskenyeret! Ha nem többet!
-
Férfiállat
vagyok, Avácska. A férfiállatoknak kell az energia.
-
Csak el ne szállj magadtól! – figyelmeztetem előre,
miközben tudom: Liam ugyanannyira jó ember, mint az, aki az egész szívemet a
magáénak tudhatja. Biztos lehet benne az emberiség: Liam James Payne a büdös életben nem száll el magától!
*
-
Szerinted biztosan jó döntés? – kérdezem még
utoljára, és a vállam fölött keresem Liam tekintetét. Amint felnéz az
összeállított könyvből, egy hatalmasat bólint.
-
Nézd… nem a legjobbtól kérsz tanácsot – húzza fel
alkarján a laza farmeringet, ezzel megmutatva a már trilliószor látott
tetoválásait. Nagyot nyelek.
-
Nagyon régóta szeretném már… - bizonygatom,
azonban nem tudom, hogy kinek.
-
Akkor itt van az ideje megcsináltatni! – vágja rá,
majd egy bizalmas pillantást váltva az általa már jól ismert sráccal, leül
velem szembe egy székre, de direkt úgy, ahogy a menő arcok szokták:
megfordítva, a háttámlára támasztva a karját. Bár lehet, hogy ez direkt volt,
már a következő tettét figyelembe véve. – Ezt a szépséget, a legelső tetkómat
akkor csináltattam, amikor még nem voltam kész rá. Mocskosul fájt, és úgy
voltam vele, hogy „Basszus, úgy meg fogom bánni, hogy az valami bődület!”, de
nem így lett. Oké, furcsán néznek rám, amikor a tetoválásaimról kell beszélnem,
én meg azzal jövök, hogy „hé, a legelső egy hieroglifa volt, ami nagyon magával
ragadó volt, de sajnos a jelentését nem tudom…”, de kit érdekel? Azóta is az
egyik kedvencem.
-
Ebből az egészből csak annyit szűrtem le, hogy
úgy csináltattad meg, hogy fingod sem volt a jelentéséről. Lehetne akár annyi
is, hogy „töltött káposzta” vagy „hülye, sárga kínai fasz”, akkor sem jönnél rá,
mégis mi az istent jelent! Baromira nem nyugtattál meg, Payno!
-
Mert eleve nem az volt a célom. De figyelj… Ha
parázol tőle, ne csináltasd meg.
-
De nem az első lenne – akadékoskodok, és feljebb
könyökölök a bőr támasztón.
-
Nem engem kell meggyőznöd, Ava – nevet fel, maga
elé emelt kezekkel, s ebben a pillanatban érkezik vissza a srác, kezében a már
megrajzolt, vagyis igazából a kért minta alapján megírt sablonnal.
-
Nos? Sikerült dönteni? – kérdezi kedves
hangnemben. Pár pillanat múlva pedig csak ennyit mondok:
-
Nyomassuk! – És ki tudja. Talán ez a létező
legjobb válasz egy tetoválás felvarrása előtt…
Nem sokkal kevesebb, mint két órával később lépünk ki
a szalon ajtaján, és megkönnyebbülten lélegzek fel.
-
Daniel érti a dolgát, de hé! Megbántad? – kapja
el a karomat Liam, de direkt a másikat, mint amelyik vállamon van a friss
szöveg. Értékelem a figyelmességét.
-
Nem. Ez a két mondat annyira hozzám tartozik,
mint a kisujjam!
-
De azért remélem, nem akarsz megöletni – pislog rám
játékosan gyanakvóan, utalva ezzel a mintára. „Mert két ember csak akkor tud
titkot tartani, ha az egyik halott…” Gyönyörű, dőlt betűk, és a bal lapockámon
tökéletes helye lesz. Vagyis van. Csupán még meg kell barátkoznom a tudattal, hogy
már nem csak egy varrat díszíti a testemet. Viszont határtalan boldogsággal
áraszt el a tudat: én is egy vagyok azok közül, akik azért varratnak, mert
tényleg van jelentése a szövegnek, és nem azért, mert annyira bejön.
-
Jövő zenéje, Payno. Jövő zenéje – paskolom meg a
felkarját, s az autó felé indulok. – Elmegyünk még valahova?
-
Nem gondolod, hogy mára már túl sok voltál? –
kérdez vissza, és a motorháztetőre tett kezekkel támaszkodik a kocsira. –
Kicsit fárasztó vagy.
-
Nem, Liam, az te vagy, amikor arról beszélsz,
milyen nagyszerű Sophia, és hogy Úr Isten,
ő a nagy Ő! – utánozom a hangját, hozzáteszem igencsak gyengén.
-
Egy pasi is mondhat ilyeneket – kéri ki magának.
-
Nem is ezzel van a gond. Inkább az idővel, amit
eddig együtt voltatok – ülök be a bőrülésbe, külön figyelve a vállamra. Tudom
és érzem is, hogy egyelőre még kényes a felület, és azt is, hogy az
elkövetkezendő egy héten figyelnem kell majd rá. Daniel mindent elmondott, amit
tudnom kell, még ha eleve nem is voltam tudatlan.
-
Hazza és te baromi gyorsan haladtatok, hé! Két
hete voltatok együtt, de már az összeköltözést terveztétek!
-
Hey, alapban együtt éltünk, tekintve, hogy veled
voltam, és ezáltal vele is!
-
Lényegtelen – legyint fintorogva, mintha ez
tényleg nem számítana, én pedig leesett szájjal kérdezek vissza, miközben ő
beindítja a motort, s kitolatunk a parkolóból.
-
Lényegtelen? Annyira nem…
-
Annyira jó érzés veled vitázni, hogy az valami
bődület! – nyög fel, és fejét röviden a fejtámlának nyomja. – Nem sokszor érzem
mostanában magam okosnak, de a közeledben egyszerűen minden megváltozik.
-
Ezt sokszor megkaptam már – nagyzolok egy
hatalmas vigyorral, belemenve a játékba. – A bűverőmnek köszönhetően sok pasit
levettem már a lábáról!
-
Én csak Harryről tudok – sandít felém. –
Lemaradtam valamiről? – Amikor felhorkantok, belátja, hogy ez mégis mennyire
lehetetlen. Idióta kérdés volt. Mégis hogyan lettem volna képes bármikor is
továbblépni Styles-on?! Hiszen az eltelt három nap során minden este
Skype-oltunk! De ezt valamiért még mindig nem említettem Liamnek. Miért érzem
úgy, mintha nem is kellene? Vele mindent megbeszélhetek…
-
Ha már a témánál vagyunk… képzeld, az utóbbi
időben sokat beszélgettünk.
-
Mennyi az a sok? – kérdez vissza, s lefordul egy
McDonald’s lejáróján, a McDrive-hoz. Eddig nem éreztem, hogy éhes lennék,
azonban most már kezdem megérteni, miért mondta nekem Liam azt, hogy az a
reggeli narancslé kevés lenne.
Tényleg az volt, de
akkor egyszerűen nem tudtam többet enni. Vagyis
inni.
-
Hát… Három este párhuzamban, több órán keresztül
soknak számít?
-
Mennyi az a „több óra”?
-
Nagyjából egy hajnal – húzom be a nyakamat, egy
kiadós veszekedésre számítva, amiért nem avattam be. Azonban pozitívan
csalódnom kell.
-
És miről dumáltatok? – kérdezősködik továbbra
is, miközben egyre közelebb érünk az ablakhoz, ami egyenesen a mennyországhoz
vezet.
-
Mindenről, nagyjából. De tényleg. Az első este
meglepő volt, mert érted… miről tudnék én pont vele beszélgetni! Akit
otthagytam az oltárnál? Kérlek… De utána… Um, Liam…
-
Tudom, tudom – forgatja meg barna szemeit, amint
hányást imitál. – Annyira szereted, hogy fáj, bla-bla.
-
Köcsög vagy, Payne – bökök rá összehúzott
szemekkel. – De tényleg. Öreg és túl sokat tapasztalt vagyok egy ilyen
kifejezéshez.
-
Úristen, te vén nyanya! – dünnyögi szarkasztikusan,
lényegében már nem is rám figyel, hiszen rögtön ezt követően elfordul tőlem, és
sorolni kezdi, mit is kérünk. Körübelül egy hadseregnek is elég lenne, ráadásul
engem még csak meg sem kérdezett, de rögtön a rendelés feladása után
megmagyarázza a dolgokat. – Keith összerendelt bennünket estére, valami
megbeszélésre, és gondoltam, viszek kaját. A tiedet meg úgyis tudom, viszont ha
mégsem, akkor meg nem mindegy? Meki az Meki, tuti nem panaszkodsz.
-
Vigyáznom kell a vonalaimra – simítom le az általam oly nagyon imádott, rózsaszínes ruhám
alját mosolyogva, mert tudom, ez az a mondat, amitől agyfrászt kap.
-
Milyen vonalaidra? A deszkának nincsenek
vonalai.
-
Na, most vagy köcsög, Payne! – kiáltok fel, és
mellkason csapom. Még csak azzal sem törődök, fáj-e neki. – Nem vagyok deszka!
-
Ouch – válaszol csupán ennyivel a srác, és a
mellkasához szorítja a kezét, a másikat hanyagul a kormányon nyugtatva, s
közben felsőtestével felém fordul. – Jó, bocs! – nyögi ki végre, amikor már nem
bírja tovább a pillantásomat. – De ne engem hibáztass! Harry imád úgy, ahogy
vagy.
-
Hogy mondod?! – kérdezek vissza, és arcomból
minden vér kiszáll.
-
Szófordulat – motyogja, és észreveszem, hogy hirtelenjében
annyira szorítja a kormányt, hogy elfehérednek az ujjai.
-
Igazán? – suttogok, de abban sem vagyok biztos,
egyáltalán meghallotta-e.
*
Másnap a telefonom
csörgésére ébredek. Morcosan nyúlok az éjjeliszekrényen lévő készülékért, ami a
létező legidegesítőbb Iphone csengőhangon zenél, ami csak létezik ezen a
nyamvadt világon, és amint lehúzom a töltőről, amin egész este rajta volt,
rányomok a zöld körre.
-
Ava Heart, miben segíthetek? – szólok bele
kómásan, és visszahanyatlok a párnámra. Felszisszenek, amikor a bal lapockám
érintkezik az anyaggal, de mivel bőségesen tettem rá az este fáslit, már a
fólia fölé, ezért annyira nem kellemetlen. Már az elvárton túl.
-
Eleanor vagyok, hello – szól bele a vonalba egy
jól ismert, kedves hang. Lehunyt szemekkel felvonom a szemöldökömet, és mivel
amúgy is az oldalamon fekszem, ezért az arcomra fektetem a telefont, és úgy beszélek
a továbbiakban. Milyen praktikus, ha az embernek van egy arcéle, füle… feje,
nem?
-
Oh, um, szia, El – ásítok egy hatalmasat, és a hálóingem
alját piszkálom a kezemmel, melyet a törzsemen pihentetek. – Segíthetek valamiben?
Baj van? – Muszájnak érzem feltenni ezt a kérdést. Vajon Louis elmondta már
neki, hogy mit tett? Hogy apa lesz, de nem tőle, ugye?
-
Nem, dehogy is, nincs! Ne haragudj, amiért
felébresztettelek, és tudom, hogy személyesen kellene ezt megbeszéltünk, mert
úgy azért mégiscsak jobb lenne, de most erre nemigen van esély… Úgyhogy… ja,
nem kertelek. Van kedved eljönni velem Olaszországba?
Úristen. Imádtam.
VálaszTörlésPont sietnem kell, de nem tudtam kihagyni a kommentírást. Szóval ezért ilyen rövid, remélem, nem haragszol.
Folytatást azonnal!
Jajj, örülök, hogy tetszett! <333 Köszönöm, hogy írtál, hogy jelezted, hogy elolvastad és mit is gondolsz róla - sokat jelent. :) A következőn pedig már dolgozom. :) xxx
TörlésSzia!
VálaszTörlésSzuper volt!
Neked pedig nagyon szurkolok, hogy kimehess tanulni :)!
Kitartást Mindenhez!
Koszonom szépen, hogy ezt a reszt is olvashattam!
Hello :) Aw nagyon örülök, hogy tetszett, drága! És köszönöm szépen, remélem, hogy sikerül.
TörlésÉn köszönöm, hogy elolvastad! Imádlak xx.<3
1. Mèg ha nem is hiszed el, hiànyoztak ezek a hirtelen befejezèsek.😂
VálaszTörlés2. Mèg jobban hiànyzott a Liam - Ava pàros.😍
Èn is ilyen uncsit akarook.😢😢
Nagyon szorìtok neked, hogy kimehess tanùlni, Babe!💖
Baromira megèrdemelnèd!💘
Nagyon siess a következő rèsszel!
Szeretlek, puszi!💞🔒
1. Reméltem, hogy hiányoznak is, Babe! Nekem te hiányzol!
Törlés2. Aw, i miss them too! Tudom, hogy egoista meg minden, de oh gosh, goals. :D
És igen, mindenki ilyen uncsi uncsit akar. Hehe. Nekem elég pörgős unokatesóm van, sokszor szeretném kicsit lelassítani... De na. :D
Köszönöm szépen, nagyon sokat jelent, hogy így gondolod, még ha én annyira nem is. Imádlak, de nagyon nagyon! <333 És én is szeretlek! xx.<3