Huszonegy // Önsajnálat, és a nagy Ő

hey!

Igazán sajnálom, hogy ismét kimaradt egy rakat idő, hogy nem hoztam friss részt. Magyarázkodni nem fogok, mert tök felesleges... A suli betett, és a csereprogram is, amire gőzerővel készülök. De igyekszem visszarázódni a rendszeres posztolásra, viszont nem ígérek túl sokat... Következő hétvégén dől el, kimehetek-e tanulni egy évre külföldre, vagy sem, úgyhogy most hatalmas rajtam a nyomás, és lehet, a következő heti ki fog maradni. De lehet, hogy még előtte kiteszem... Vagy péntek este, mert szombat reggel indulunk... Nem tudom még, de mindegy is. Jelenleg még nem tartunk ott. :) A részhez jó olvasást, és igen, um, ismét egy ilyen filler részről lesz szó, de ilyen is kell. Igyekszem, ígérem. <3 Éh oh! Csatlakozzatok a FB csoporthoz, hogy értesüljetek a friss részekről, és az aktuális hírekről is! :) És oh. Ha érdekel titeket a történet, melyen az utóbbi időben dolgozom, akkor katt IDE! Mentsd el az oldalt, iratkozz fel, kérj cserét... amihez csak kedvetek van. :)<3.

Egy igazán érdekes beszélgetés után kinyomom Harryt. Azt sem tudom, merre vagyok arccal, az adrenalin szintem az egekben, már a nemrég lefolytatott társalgás eredményeként, ami még így, gondolatban is hatalmas tettnek tűnik, úgy döntök, mára már biztosan nem fogom abbahagyni a világom megváltoztatását. Fog a fene itt hülyéskedni! Éppen elég időt pazaroltam az önsajnálatomra, és ha Harry képes volt arra, hogy félretegye minden ellenszenvét és utálatát, melynek gondolata szinte megfojt, akkor én sem tehetek mást! Muszáj valami olyat tennem, ami legalább feleannyira elmondható egy jó tettnek, mint amit Harry folyton-folyvást produkál. Bizonyítanom kell magamnak. Ebben biztos vagyok, és voltaképpen még büszke is vagyok magamra, amiért ilyen hirtelen képes vagyok meghozni ezt a döntést. Legalábbis azt a hatalmas vigyort, mely az arcomon terpeszkedik, a hirtelen cselekedetemre fogom, mert ha bevallanám, hogy a boldogságom az oka mindennek, akkor nagyobb hülyének érezném magam, mint amekkora alapban vagyok.

Ezen az elven haladva kapok a levélért, mely a testvérem számát rejti, és bármiféle hezitálás nélkül pötyögöm be a telefonomba. Tudom, hogy a gondolat, miszerint előtte még akár elmenthetném, csak arra szolgál, hogy húzzam az időt, és ezzel esélyt adjak magamnak az épeszűségem meggondolására, és éppen ezért egyből elvetem.

-                     Hello, itt Aidan Heart. Kivel beszélek? – szól bele az ismerős, mély és végtelenül kedves, lágy hang, és szabályosan végigfut a hideg a gerincem mentén. A szívem kihagy egy ütemet, de egy pillanatra sem fordul meg a fejemben, hogy le kellene csapnom a telefont. Nem én!

Most esik le csak igazán, hogy mennyire hiányzik. Hogy mennyire hiányoznak. Hogy mennyire utálom magam, amiért a testvéreim, a tulajdon véreim azok, akiket a leginkább eltaszítottam magamtól. Nem a barátaim… akikkel manapság már szinte napi szinten beszélek vagy találkozok… nem, én azokkal tettem ezt, akiket a legjobban imádok ezen a cefet világon. Olyannyira fejbe csap a felismerés, hogy hirtelen megérzem a könnyeket is végigszánkózni az arcomon. És nem tudom eldönteni, hogy ezek boldog vagy inkább szomorú könnyek.

-                     Ava vagyok, bátyus – szólok bele a vonalba, és hangom meg-megakad, hiszen nem akarok hangosan felzokogni. El sem tudom hinni, hogy tényleg Aidennel beszélek. Még úgy sem, hogy a srác még percek elteltével sem válaszol, és emiatt kicsit aggódni is kezdek. – Itt vagy, Aiden? Minden rendben van? – Anyám. Adnak díjat a szar kérdésekért?!

Mert akkor köszönöm szépen, kérnék egyet.

-                     Jézusom, igen! Igen, igen! Itt vagyok, basszus, csak veszettül meglepett, hogy tényleg felhívtál! – magyarázkodik, és biztosra veszem, hogy közben hevesen gesztikulál, és azt sem tudja, mivel kezdje. Az istenit! Ismerem! – Biztosra vettem, hogy nem így lesz – ismeri be végül, és hallom a hangján, hogy ő is elérzékenyült. – Oh, anyám, bárcsak Andy is itt lenne!

-                     Nem is baj, hogy nincs. Az ő véleménye mindig sokkal… erőteljesebb volt. Azt hiszem, nem állok készen a szemszögére, és a megrovó szavaira – nevetek fel hangtalanul, és szipogva törlöm le makacs könnyeimet, melyeket nem érdekel a szigorú tiltás, miszerint ne merjen kibuggyanni.

-                     Mi vett rá, hogy felhívj? – kérdezi, és hallom, ahogy a háttérben pakolgat valamit. Elmosolyodok, mert tökéletesen tudom: Aidan mindig pakolászik, ha ideges.  – Mármint, érted… Hogy vagy? Istenem, olyan sok kérdésem van hozzád, hogy azt te el sem tudod hinni, Húgi!

-                     Minden kérdésedre sok kerül… de nem szeretnéd inkább Skype-on folytatni? Ott elég gyakorlott vagyok ma már…

-                     De, persze! – vágja rá a testvérem lelkesen. A hangra felnevetek, de lehet, ez már az első lökete egy feltörő zokogásnak. Valahogy olyan hasonló ez a kettő… − Máris kapcsolom a gépemet. De nem akarlak lerakni addig.

-                     Akkor ne rakj le. – S miután megadom neki a nevemet, melyen regisztrálva vagyok, azon nyomban érkezik a felkérés. És amikor Aidan hangja felcsendül, ismét megszólalok. – Most már megteheted.

-                     Kapcsold be a kamerádat, és megteszem! – kacag fel halkan. Tetszik ez a játékosság, bár az egész testem beleremeg a hangjába. Fenséges érzés.

-                     De én sem látlak téged! – nyelvelek, a következő pillanatban pedig, mintha csak déja vu-m lenne, hirtelen látom meg a testvérem arcát.

És nem tudok mást tenni, mint a telefont kiejtve a kezemből, a szám elé kapom a tenyereimet, és hátradőlök a kanapén. A zokogásomat pedig immár nem tudom visszafogni. De olyan, mintha már nem is akarnám.

*

-                     És miről beszélgettetek? – kérdezi Liam kíváncsian, miközben kikanyarodunk a főútra. Konkrét cél nélkül keltünk útra, hiszen mi mást csináljon az ember lánya egy vasárnapi délelőttön, ha nem kocsikázzon? – Mármint gondolom elég sok minden feljöhetett, mint lehetséges téma, hiszen három év kiesett.

-                     Voltaképpen még te is szóba kerültél – kerítek, hiszen az a jószerivel három óra, melyet végigbeszélgettem – ez még egy szép kifejezés arra, amit produkáltunk – a testvéremmel, nem egészen összefoglalható összesen pár szóval. És egyébként is. Az, hogy mi történt velem… csak nem érdekli egy olyan személyt, aki pontosan tud mindent, nem? Legalább most már Aiden is tud mindenről. Mindenről. És alig várom, hogy a jövő hónapban meglátogasson, vagy ha jól alakul, akkor meglátogassanak!

-                     Igazán? – kapja felém tekintetét meglepődötten. – Mivel kapcsolatban?

-                      Mégis mivel kapcsolatban jöhetnél te szóba, agytröszt? – kérdezek vissza, és lábaimat felpakolom a kesztyűtartóra. – Az uncsim vagy. Az uncsink – korrigálok egyből, hiszen édesanyám nem csak engem szült meg, mint Karen nővére, hanem a két bátyámat is, s ezzel érdemeltük ki azt a jelzőt, melyet folyton alkalmazok Liamen is.

-                     Aki annyira nem is „uncsi” – kotyog közbe, látszólag felháborodottan megköszörülve a torkát.

-                     Ja, aha, mindegy – legyintek szemeimet megforgatva. – A lényeg, hogy nagyjából ennyi vagy.

-                     Egy „uncsi” uncsi? – hangjából tisztán kivehető az ál-durca.

Imádom érte.

-                     Mm-hm. Egy „uncsi” uncsi.

-                     Az király, mert tudod… Ez a fránya ember most tervezett téged elvinni ebédelni, de tudod, mit? Inkább nem!

-                     Liam… Mielőtt elindultunk, ettünk – fordulok az unokatestvérem felé nagyon, nagyon lassan, és erősen próbálok egy olyan pontot keresni, amit sokáig bámulva meg tudom tartani a komolyságomat. – Sokat voltál Niallel, mi?

-                     Te meg nyilván sok rajongói oldalt böngésztél mostanság – vág vissza – Niall sosem evett annyit, mint amennyit elhíreszteltek róla!

-                     Tudom, hiszen általában én voltam az, aki elette előle a kajákat.

-                     Ja, és emiatt sok vita volt.

-                     Ami engem meg sosem érdekelt – rántok vállat egyszerűen

-                     Most sem… úgyhogy nem sok minden változott. Oh, viszont én tényleg éhes vagyok.

-                     Liam! – nevetek fel hitetlenül – Kábé tizenöt perce ehettél meg két szelet bundáskenyeret! Ha nem többet!

-                      Férfiállat vagyok, Avácska. A férfiállatoknak kell az energia.

-                     Csak el ne szállj magadtól! – figyelmeztetem előre, miközben tudom: Liam ugyanannyira jó ember, mint az, aki az egész szívemet a magáénak tudhatja. Biztos lehet benne az emberiség: Liam James Payne a büdös életben nem száll el magától!

*

-                     Szerinted biztosan jó döntés? – kérdezem még utoljára, és a vállam fölött keresem Liam tekintetét. Amint felnéz az összeállított könyvből, egy hatalmasat bólint.

-                     Nézd… nem a legjobbtól kérsz tanácsot – húzza fel alkarján a laza farmeringet, ezzel megmutatva a már trilliószor látott tetoválásait. Nagyot nyelek.

-                     Nagyon régóta szeretném már… - bizonygatom, azonban nem tudom, hogy kinek.

-                     Akkor itt van az ideje megcsináltatni! – vágja rá, majd egy bizalmas pillantást váltva az általa már jól ismert sráccal, leül velem szembe egy székre, de direkt úgy, ahogy a menő arcok szokták: megfordítva, a háttámlára támasztva a karját. Bár lehet, hogy ez direkt volt, már a következő tettét figyelembe véve. – Ezt a szépséget, a legelső tetkómat akkor csináltattam, amikor még nem voltam kész rá. Mocskosul fájt, és úgy voltam vele, hogy „Basszus, úgy meg fogom bánni, hogy az valami bődület!”, de nem így lett. Oké, furcsán néznek rám, amikor a tetoválásaimról kell beszélnem, én meg azzal jövök, hogy „hé, a legelső egy hieroglifa volt, ami nagyon magával ragadó volt, de sajnos a jelentését nem tudom…”, de kit érdekel? Azóta is az egyik kedvencem.

-                     Ebből az egészből csak annyit szűrtem le, hogy úgy csináltattad meg, hogy fingod sem volt a jelentéséről. Lehetne akár annyi is, hogy „töltött káposzta” vagy „hülye, sárga kínai fasz”, akkor sem jönnél rá, mégis mi az istent jelent! Baromira nem nyugtattál meg, Payno!

-                     Mert eleve nem az volt a célom. De figyelj… Ha parázol tőle, ne csináltasd meg.

-                     De nem az első lenne – akadékoskodok, és feljebb könyökölök a bőr támasztón.

-                     Nem engem kell meggyőznöd, Ava – nevet fel, maga elé emelt kezekkel, s ebben a pillanatban érkezik vissza a srác, kezében a már megrajzolt, vagyis igazából a kért minta alapján megírt sablonnal.

-                     Nos? Sikerült dönteni? – kérdezi kedves hangnemben. Pár pillanat múlva pedig csak ennyit mondok:

-                     Nyomassuk! – És ki tudja. Talán ez a létező legjobb válasz egy tetoválás felvarrása előtt…

Nem sokkal kevesebb, mint két órával később lépünk ki a szalon ajtaján, és megkönnyebbülten lélegzek fel.

-                     Daniel érti a dolgát, de hé! Megbántad? – kapja el a karomat Liam, de direkt a másikat, mint amelyik vállamon van a friss szöveg. Értékelem a figyelmességét.

-                     Nem. Ez a két mondat annyira hozzám tartozik, mint a kisujjam!

-                     De azért remélem, nem akarsz megöletni – pislog rám játékosan gyanakvóan, utalva ezzel a mintára. „Mert két ember csak akkor tud titkot tartani, ha az egyik halott…” Gyönyörű, dőlt betűk, és a bal lapockámon tökéletes helye lesz. Vagyis van. Csupán még meg kell barátkoznom a tudattal, hogy már nem csak egy varrat díszíti a testemet. Viszont határtalan boldogsággal áraszt el a tudat: én is egy vagyok azok közül, akik azért varratnak, mert tényleg van jelentése a szövegnek, és nem azért, mert annyira bejön.

-                     Jövő zenéje, Payno. Jövő zenéje – paskolom meg a felkarját, s az autó felé indulok. – Elmegyünk még valahova?

-                     Nem gondolod, hogy mára már túl sok voltál? – kérdez vissza, és a motorháztetőre tett kezekkel támaszkodik a kocsira. – Kicsit fárasztó vagy.

-                     Nem, Liam, az te vagy, amikor arról beszélsz, milyen nagyszerű Sophia, és hogy Úr Isten, ő a nagy Ő! – utánozom a hangját, hozzáteszem igencsak gyengén.

-                     Egy pasi is mondhat ilyeneket – kéri ki magának.

-                     Nem is ezzel van a gond. Inkább az idővel, amit eddig együtt voltatok – ülök be a bőrülésbe, külön figyelve a vállamra. Tudom és érzem is, hogy egyelőre még kényes a felület, és azt is, hogy az elkövetkezendő egy héten figyelnem kell majd rá. Daniel mindent elmondott, amit tudnom kell, még ha eleve nem is voltam tudatlan.

-                     Hazza és te baromi gyorsan haladtatok, hé! Két hete voltatok együtt, de már az összeköltözést terveztétek!

-                     Hey, alapban együtt éltünk, tekintve, hogy veled voltam, és ezáltal vele is!

-                     Lényegtelen – legyint fintorogva, mintha ez tényleg nem számítana, én pedig leesett szájjal kérdezek vissza, miközben ő beindítja a motort, s kitolatunk a parkolóból.

-                     Lényegtelen? Annyira nem…

-                     Annyira jó érzés veled vitázni, hogy az valami bődület! – nyög fel, és fejét röviden a fejtámlának nyomja. – Nem sokszor érzem mostanában magam okosnak, de a közeledben egyszerűen minden megváltozik.

-                     Ezt sokszor megkaptam már – nagyzolok egy hatalmas vigyorral, belemenve a játékba. – A bűverőmnek köszönhetően sok pasit levettem már a lábáról!

-                     Én csak Harryről tudok – sandít felém. – Lemaradtam valamiről? – Amikor felhorkantok, belátja, hogy ez mégis mennyire lehetetlen. Idióta kérdés volt. Mégis hogyan lettem volna képes bármikor is továbblépni Styles-on?! Hiszen az eltelt három nap során minden este Skype-oltunk! De ezt valamiért még mindig nem említettem Liamnek. Miért érzem úgy, mintha nem is kellene? Vele mindent megbeszélhetek…

-                     Ha már a témánál vagyunk… képzeld, az utóbbi időben sokat beszélgettünk.

-                     Mennyi az a sok? – kérdez vissza, s lefordul egy McDonald’s lejáróján, a McDrive-hoz. Eddig nem éreztem, hogy éhes lennék, azonban most már kezdem megérteni, miért mondta nekem Liam azt, hogy az a reggeli narancslé kevés lenne.

Tényleg az volt, de akkor egyszerűen nem tudtam többet enni. Vagyis inni.

-                     Hát… Három este párhuzamban, több órán keresztül soknak számít?

-                     Mennyi az a „több óra”?

-                     Nagyjából egy hajnal – húzom be a nyakamat, egy kiadós veszekedésre számítva, amiért nem avattam be. Azonban pozitívan csalódnom kell.

-                     És miről dumáltatok? – kérdezősködik továbbra is, miközben egyre közelebb érünk az ablakhoz, ami egyenesen a mennyországhoz vezet.

-                     Mindenről, nagyjából. De tényleg. Az első este meglepő volt, mert érted… miről tudnék én pont vele beszélgetni! Akit otthagytam az oltárnál? Kérlek… De utána… Um, Liam…

-                     Tudom, tudom – forgatja meg barna szemeit, amint hányást imitál. – Annyira szereted, hogy fáj, bla-bla.

-                     Köcsög vagy, Payne – bökök rá összehúzott szemekkel. – De tényleg. Öreg és túl sokat tapasztalt vagyok egy ilyen kifejezéshez.

-                     Úristen, te vén nyanya! – dünnyögi szarkasztikusan, lényegében már nem is rám figyel, hiszen rögtön ezt követően elfordul tőlem, és sorolni kezdi, mit is kérünk. Körübelül egy hadseregnek is elég lenne, ráadásul engem még csak meg sem kérdezett, de rögtön a rendelés feladása után megmagyarázza a dolgokat. – Keith összerendelt bennünket estére, valami megbeszélésre, és gondoltam, viszek kaját. A tiedet meg úgyis tudom, viszont ha mégsem, akkor meg nem mindegy? Meki az Meki, tuti nem panaszkodsz.

-                     Vigyáznom kell a vonalaimra – simítom le az általam oly nagyon imádott, rózsaszínes ruhám alját mosolyogva, mert tudom, ez az a mondat, amitől agyfrászt kap.

-                     Milyen vonalaidra? A deszkának nincsenek vonalai.

-                     Na, most vagy köcsög, Payne! – kiáltok fel, és mellkason csapom. Még csak azzal sem törődök, fáj-e neki. – Nem vagyok deszka!

-                     Ouch – válaszol csupán ennyivel a srác, és a mellkasához szorítja a kezét, a másikat hanyagul a kormányon nyugtatva, s közben felsőtestével felém fordul. – Jó, bocs! – nyögi ki végre, amikor már nem bírja tovább a pillantásomat. – De ne engem hibáztass! Harry imád úgy, ahogy vagy.

-                     Hogy mondod?! – kérdezek vissza, és arcomból minden vér kiszáll.

-                     Szófordulat – motyogja, és észreveszem, hogy hirtelenjében annyira szorítja a kormányt, hogy elfehérednek az ujjai.

-                     Igazán? – suttogok, de abban sem vagyok biztos, egyáltalán meghallotta-e.

*

Másnap a telefonom csörgésére ébredek. Morcosan nyúlok az éjjeliszekrényen lévő készülékért, ami a létező legidegesítőbb Iphone csengőhangon zenél, ami csak létezik ezen a nyamvadt világon, és amint lehúzom a töltőről, amin egész este rajta volt, rányomok a zöld körre.

-                     Ava Heart, miben segíthetek? – szólok bele kómásan, és visszahanyatlok a párnámra. Felszisszenek, amikor a bal lapockám érintkezik az anyaggal, de mivel bőségesen tettem rá az este fáslit, már a fólia fölé, ezért annyira nem kellemetlen. Már az elvárton túl.

-                     Eleanor vagyok, hello – szól bele a vonalba egy jól ismert, kedves hang. Lehunyt szemekkel felvonom a szemöldökömet, és mivel amúgy is az oldalamon fekszem, ezért az arcomra fektetem a telefont, és úgy beszélek a továbbiakban. Milyen praktikus, ha az embernek van egy arcéle, füle… feje, nem?

-                     Oh, um, szia, El – ásítok egy hatalmasat, és a hálóingem alját piszkálom a kezemmel, melyet a törzsemen pihentetek. – Segíthetek valamiben? Baj van? – Muszájnak érzem feltenni ezt a kérdést. Vajon Louis elmondta már neki, hogy mit tett? Hogy apa lesz, de nem tőle, ugye?

-                     Nem, dehogy is, nincs! Ne haragudj, amiért felébresztettelek, és tudom, hogy személyesen kellene ezt megbeszéltünk, mert úgy azért mégiscsak jobb lenne, de most erre nemigen van esély… Úgyhogy… ja, nem kertelek. Van kedved eljönni velem Olaszországba?