Huszonhárom // Azt akarom, hogy boldog legyen

Hiii,
Hogy vagytok, milyen volt a hetetek? Remélem, nagyon jó,, mert nekem eléggé vacak volt. Utálom ezt a hülye iskolát.
Köszönöm szépen az előző részhez érkező édes kommenteket, nagyon feldobttok a kedvemet azzal, amikor ma, a rész befejezése előtt elolvastam, borzasztóan boldoggá tettetek a soraitokkal. Most se felejtkezzetek el róla, okés? :)
Remélem, tetszeni fog a rész, btw. Ebben most sok munkám volt, mert eléggé sok apró részlet van benne, ráadásul egy fordulóponthoz is elérkeztünk, amit majd a rész végén olvashattok. Gondolom eddig sem volt nagy titok, mert már leírtátok néhányszor az ötleteiteket, de attól még remélem, meg lesztek lepődve, plusz nem is nagyon akadtok majd ki, amikor elérkeztek a függővégig, ami már egészen megszokható tőlem.
Lol, jó olvasást!

Beérve a hatalmas házba, szinte hátraesek, annyira megdöbbenek azon, hogy a várthoz képest milyen visszafogott és ízléses maga a lakás. Bézs és fehér uralkodik, de az is ízlésesen és gusztusosan.
-                    May, ha mégsem leszel képes megtartani, akkor tudd, hogy én csórtam el – forgolódok eltátott szájjal, és kicsit alulöltözöttnek érzem magam. A barátnőm csak felnevet, és ezzel párhuzamosan egyetért. Arcáról lerí, hogy büszke, hiszen ő volt az, aki elérte, hogy ez az egész így nézzen ki, és meg kell mondani, minden elismerésem az övé!
- Nehezen adnám azért – teszi hozzá, amikor beljebb megyünk. A szandálomat utólagos kérdés alapján magamon hagyom. – Pierce vagy itthon van, vagy nemsokára már hazaér, nem tudom biztosan, de kérsz valamit? Kóla, fehér - és börösbor, bármi...?
Valamiért mindig bennem van, már hosszú idők óta, hogy nem szeretek társaságban elfogadni semmit sem, mert ki tudja, miért, de kellemetlen érzés, adott esetben még baráti körben is. Viszont igyekszem ezt legyűrni, és ennek bizonyítására elfogadom az ajánlatot, s két perc múlva már egy pohár kólával ülünk az ebédlőasztalnál.
Amikor Mayna lerakja a telefont, hozzám fordul.
-                    Igen, sejtettem, hogy Pierce még melózik. Azt mondja, húsz perc – mosolyog rám bocsánatkérőn.
-                    Én ráérek – nyugtatom meg, és az italomba kortyolok. – Nem sietek sehova. Karen és Scott azt mondták, minden kérdésükre választ kaptak, Darren Liamnél van, mert szerette volna összeismertetni a saját kutyusával, Harry pedig nem hiszem, hogy felvenné.
-                    Mert hogy? – vonja össze szemöldökét. Örülök, hogy már elmeséltem neki az utóbbi idők történéseit, mert így most nem kell arra fecsérelni az időt, hogy magyarázatot adok arra, „mégis milyen Harry?!” – Nem az volt, hogy megvagytok?
-                    Kezdtem hozzászokni, hogy esténként beszélgetünk és esküszöm, már vártam is, de aztán ez abbamaradt... Gőzöm sincs, miért.
Bosszant, hogy ilyen tudatlan vagyok. Nagyon is. 
-                    Nem tettél semmit? – néz rám gyanakodva, és bizalmasan felkönyököl a tölgy asztallapra, amiért szörnyen féltékeny vagyok. Gyönyörű szép. – Sokszor úgy beszél vagy cselekszik az ember, hogy fel sem tűnik, amikor...
-                    Mayna, én pont az ellen tettem, hogy eleve újra hozzám szóljon. Nem hiszem, hogy miután megtette, lenne még esélyem tovább mélyíteni a gödröt, ahova kerültem – szakítom félbe.
-                    Jó, oké, de ne legyünk ennyire drasztikusak. Tuti történt valami – próbálkozik, de nem tudok mit hozzászólni, mert gőzöm sincs, mégis mit tudnék, hiszen tippem sincs, mi történt, és hogy mit mondhattam, ami miatt vagy nem hív, vagy nem veszi fel, miközben látom, hogy aktív!
-                    Biztosan, csak nem ártana, ha beavatna.
-       Miért, te beavattad már? – kérdez vissza, de nem rosszindulatúan, ebben biztos vagyok.
-                    Pft, dehogy – horkantok fel. – Soha!
-                    Ez visszás, kicsim. Így nem nagyon fogtok haladni se előre, se hátra.
-                    Ohohó, hátra nem akarok! – nyúlik meg az arcom, ahogy belegondolok ennek az eshetőségébe. – Nehéz volt végigfutni abban a cipőben a padsorok között, miközben mindenki engem nézett!
-                    Szerintem Harrynek nehezebb volt, amikor hirtelen otthagytad, és szembesülnie kellett a ténnyel, hogy ő bizony nem lesz egyhamar házas ember – nevet fel, és ki tudja, miért, de én is vele tartok, bár nem olyan jókedvűen, mint ő. Inkább beleegyezően. – Na, de tényleg. Azóta nem dumáltatok?
-                    Nem, épp ez az. Személyesen meg nincs elég merszem felkeresni. Ugh, ha van Isten, megkegyelmez egy olyan momentumtól!
Még a gondolatra is feláll a szőr a karomon. Ha a szemeibe kellene néznem, akkor két dolog történne. Vagy kinyögném, hogy mégis mi vezetett anno a meghátrálásomhoz – haha, egy taxi –, ami egyáltalán nem egy járható út, mert ezzel a titokkal tervezek a sírba menni, vagy könyörögnék, hogy hadd csókoljam meg, hiszen azokat az ajkakat akarom ismét érezni a testem minden pontján. Már nem is emlékszem, milyen íze volt a csókjának, a mellkasának... hogy milyen illata van a hajának, és ez ijesztő, de mindinkább elszomorító! Mint ahogyan az is, hogy Harry Styles milyen gyönyörű egy férfi. Hihetetlen, hogy valaki, aki ilyen gyönyörű, hús-vér ember legyen. És jól tudom, hogy inkább helyest kellene mondanom, hiszen a gyönyörű kifejezést nem nagyon szokták az erősebb nemen alkalmazni. Én mégsem tágítok. Sosem tettem. Mindig is tudtam, mi a helyes. Vagy éppen, hogy mi nem.
Hiszen azzal is tisztában vagyok, hogy a múlt nem tágít, és bármikor visszatérhet. A múlt árnyai bizonyára most is portyáznak, szimatolnak, tűvé teszik értem az egész világot, és napról napra egyre dühösebbek, amiért én képtelen vagyok tudatosítani magamban, hogy minél előbb túl kellene esnem azon a bizonyos beszélgetésen Harryvel. 
Azonban ameddig lehet, addig húzom ezt a pillanatot. Nem állok még készen arra, hogy az érintett félnek is a szemébe mondjam a titkomat, még úgy sem, ha mostanában már megtettem néhányszor, hogy kiadtam azt valakinek 
De tudom, hogy nem tenném meg, nem lennék képes a szemébe nézni, és közben jóformán kettészakadni. Csak állnék egy helyben, és tátognék, akár csak egy idióta hal, ő pedig totál hülyének nézne, esetleg még ki is nevetne. Na nem, köszönöm. Nem kell ez nekem. Így is éppen elég nehéz az életem, nem akarok még Haz nevetésével is álmodni. 
Még többet, mint általában.
-                    Ne is – rázza a fejét, igazat adva nekem. Hirtelen zökkenek vissza a valóságba, és ez jóformán szédítő hatással van rám.. – Korai – érvel, majd úgy pattan fel, mintha rakétát dugtak volna a fenekébe, amikor meghallja a kapucsengőt, mely jelzi, valaki éppen megérkezik. És hát ki más lehetne, mint maga a nagy Pierce Jenner?

Késő van már, amikor felállok a kanapéról, és búcsúzóul megölelem a férfit, aki rengeteg kérdésemre választ adott az utóbbi nagyjából három óra folyamán. Egy utolsóra még van időnk, úgyhogy nem habozok.
-                   És akkor ez mikor indul? Cady mikor kerül majd hozzám, vagyis mikor mehetek érte? – Mivel nem vagyok biztos a válaszban, ezért inkább felteszem.
-                    A papírok két nap múlva már teljes egészében elkészülnek. Még ma megírom a papírokat, elfaxolom a részleg vezetőjének, ahol Cady van, és onnan már szabad a pálya.
-                    Értem, okés – bólogatok, és a szám sarkát rágcsálom. – Köszönöm.
-      Én vagyok a hálás, amiért segítesz nekünk. Nagy áldozat, nem kevés munka, de szörnyen sok segítség. 
Oké, ez a pasi tényleg ért a szavakhoz – állapítom meg.
-                    Remélem, hogy megleszünk – ingatom a fejemet, és gondolatban végigpörgetem az elkövetkezendő két hetemet, amely során Cady nálam lesz, már előreláthatólagosan. 
Aztán meg ki tudja.
-                    Biztosan így lesz – állítja a magas, széles vállú, jól szabott öltönyös férfi, és barátságos mosollyal illet. Talán létezik a Földön egy olyan Jenner, akit még kedvelhetek is! – És segítséget is kaphatsz, ugye, bármelyik pillanatban, amikor csak igényled.
-                    Van ilyen opció is a programban? 
-       Oh, nem – nevet fel – A barátaidra gondoltam.
-                    A barátaimra? – vonom össze a szemöldökeimet, és szemüvegemmel újfent hátrafogom a már kiszabadult tincseket, mintegy pótcselekvés.
Talán úgy hangozhat neki a kérdés, mintha azért lepődnék meg ennyire, mert nekem nincsenek is barátaim, de valójában mindössze annyi történt, hogy elkapott egy pillanatnyi döbbenet, amiért tudja, kikről is van szó.
Aztán jószerivel fejbecsapom magam.
Kik nem ismerik őket!? Ráadásul Harry az unokahúgával... nos, hetyeg – gondolom keserő szájízzel. Egyszeriben a bűntudat is elkap, hiszen bármennyire is ellenszenves számomra ez a Kendall lány, akkor sem akarok neki rosszat. És jelen pillanatban én vagyok a rossz, a veszélyforrás a kapcsolatára, miközben nem szabadna annak lennem. Bármilyen legyen is az a kapcsolat, mellesleg, hiszen Harry egy beszélgetésünk során azt mondta, semmi komoly, noha tökéletesen megvannak.
Nem mondom, hogy nem voltak ezt hallva szuicid gondolataim, de viszonylag hamar legyűrtem őket. Megérdemlem. Harry halál nyugalommal továbbléphet rajtam. Nincs oka a visszakozásra, az esélyemet elszalasztottam, és bár voltak másmilyen eszméim, hogy reménykedtem valami jobban, jelen pillanatban mégis színtisztán látom magam előtt a jövőmet. És világossá válik, hogy abban Harry nem kaphat helyet.
De nem azért, mert én elszúrtam. 
Nem. Ezúttal azért, mert nem szabad, hogy másodjára is ezt tegyem. Ez az én keresztem. Harry Styles. És biztosra kell mennem abban, hogy szabadjára engedem. Nem szabadna megnémítania, amikor csak találkozunk... Nem engedhetném meg ezt magamnak, hiszen ez csak nekem rossz! Ő valószínűleg élvezi, hiszen annyit csak nem változhatott! És Kendall... Nekem hogy esne, ha egy régi csaj belerondít a tökéletes pasimmal töltött időmbe? Hát, valószínűleg szörnyen szarul.

Két nappal később körübelül annyi kedvvel kelek ki az ágyamból, mint egy mangalica, akit a vágóhídra visznek. Képzeletben vállon veregetem magam a hasonlat miatt, de aztán már tényleg fel kell állnom, nem csak a matrac szélén ülve szédelegnem. Nem vagyok késésben, de hamarosan leszek, ha nem gyűjtöm össze a kellő erőt egy tusoláshoz. Fél tizenkettő van, jó sok időt hagytam magamnak a pihenésre, hiszen nagyon későn feküdtem le tegnap. Sokáig elhúzódott a sütés, és mindenféle előkészület, de amint tudatosuk bennem hogy mindez ma nyeri értelmét, máris kipattanok az ágyból
A „reggeli” teendőimet elvégezve, egy törölközőbe bugyolálva a testemet és a hajamat egy turbánnal felfogva állok a gardróbom elé. Kint viszonylag jó idő van, már ahogy az ablakon kinézve azt meg tudom állítani, úgyhogy végül egy fehér ruha mellett döntök, melynek az ujja és a mellrészének a teteje is gyönyörű csipkés anyaggal díszített, és amikor belebújok, hálát adok az égnek, hogy jó az anyagcserém is, ráadásul, hogy maradt még régebbről abból a csoda szerkentyűből, mely egy műanyag segítségével kisegít egy melltartó viseléséből. Egy fehér bugyit is felkapok, aztán a hajamat leengedve kapom elő a hajszárítós fésűmet. Amint elkészülök, lábaimra egy Michael Kors szandált húzok a Bradshaw kollekcióból, ami a bokámnál köthető össze. Nyakamba egy szaturnuszos chokert akasztok, befújom magam a kedvenc parfümömmel, aztán egy gyors ajakbalzsam felkenése után felkapom a táskámat, amibe beledobélok minden fontos dolgot, amire csak szükségem lehet. Kikészítem a meglepetést, amivel még az este elkészültem, és leellenőrzöm a hűtőlapot is, amely garantálja, nem fog fuccsba menni a tervem. Gyorsan visszapillantok még a falra is, és elkönyvelem magamban, hogy remekül néz ki minden, majd kilibbenve a helyiségből döntöm el, hogy Cady felé tartva beugrok még egy shake-ért a mekibe, mert a gyomrom jelzi, valami táplálékot nem ártana a magamhoz vennem.
Két óra van már, amikor felkanyarodok a parkolóház feljáróján. A második emeleten találok szabad helyet, és emiatt kellőképpen ki is dühöngöm magam, mire Pierce irodájához érek. Az ajtón kettőt kopogva lépek be, majd találom szembe magam a nagy asztal mögött ülő Jennerrel, s az előtte lévő két szék egyikén ülő kislánnyal, akinek csak a feje búbja látszik ki a hatalmas háttámla okán.
-                  Üdv, Pierce – biccentek a férfinek, s pár lépéssel közelebb merészkedem.
-                  Hello, Ava – mosolyog rám barátságosan, s int egyet, miszerint nyugodtan foglaljak helyet. Utálom ezeket a formaitásokat, de egy illedelmes félmosolyt megejtve teszek eleget a kérésének. Úgy ülök le a kényelmes, széles karfás székbe, hogy egyelőre még nem nézek Cadyre. Azt csak egy perccel később teszem meg, de akkor is csak lopva pillantok rá a szemem sarkából. Lehajtott fejjel ül, kezeit ölében kulcsolja össze, és az ujjait morzsolgatja. Első ránézésre is megállapítható, milyen törékeny, és emiatt már most tudom, hogy hazafelé is be fogunk ugrani a McDonald's-ba, és bőségesen feltankolunk mindenféle zsíros kajával, mert bőségesen ráfér!

Ettől függetlenül viszont szinte ledöbbentő, milyen gyönyörű is ez a Cady, és szörnyű belegondolni, hogy esélye sem volt egy normális gyerekkorra, mint amit megérdemelt volna. Remélem, hogy jól ki fogunk jönni, mivel az elkövetkezendő két hétben nem fogok bemenni az irodába. Sok időmbe és pénzembe telt az a tegnap esti, vagyis igazából ma hajlani telefonhívás, amelyet Brandonnal bonyolítottam le, de száz százalékosan megérte az a vita, ráadásul hey! Teljes erőbedobással dolgoztam mostanában, igenis megérdemlem ezt a két hetet! Karen és Scott partiját is maximum egy gyors skype beszélgetésben fogom csak lebonyolítani, még ha a nemsokára elérkező bulin ott is kell lennem.
Szeretném minden figyelmemet Cadyre fordítani, és megadni neki azt, amit megérdemel. És lehet, hogy a gyönge lelkem miatt túlságosan is odaadó vagyok, és egyesek számára érthetetlen, miért költöm a pénzemet egy ismeretken lányra, és miért fogadom be az otthonomba, amikor hangsúlyozom: ismeretlen. Valójában magam sem tudom ezekre a konkrét választ, de egy kicsit jobban belegondolva pofonegyszerű.
Anno én nem adtam meg a lehetőséget arra, hogy egy kisgyerek felnőhessen, és hogy gondoskodhassak róla. Hogy láthassam azt a kiszélesedő mosolyt az arcocskáján, mint amit Cady-én tapasztalok, amikor a hivatalos papírokat aláírva, már a kocsi felé tartva azt mondom neki:
-                    Gyere, menjünk haza!

Hazaérve lepakolom a mekis szatyrokat a pultra, és megküzdve a mellkasom ellen küzdű szívemmel, mely lassan már átüti a bordámat, visszarohanok a kocsiban várakozó Cadyért. Azt mondtam neki, várjon itt, és bár félénken, de mégis kíváncsian az ablakra tapad, amikor odaérek, de nagyjából eleget tett annak a kérésemnek is, hogy ne leskelődjön. Hálás vagyok érte, mert meglepetést szeretnék okozni neki. Azt akarom, hogy boldog legyen, és hogy csak egy kicsit is örüljön az ittlétének. Azzal engem is nagyon boldoggá tenne.
-          Cady – nyújtom a kezemet, amint kinyitom neki az ajtót. Szemeit lesütve fogadja el a gesztust, és mosolyát nem tudja elrejteni. Nem igen szólalt még meg eddig, pedig nagyon érdekelne, milyen a hangja. Ez biztos valami beteges perverzióm lehet.
Amikor belépünk az ajtón, a kislány pillantása egyből végigszalad a lakáson, és szája egy pillanatra „o” alakot is formál. Nagyon örülök, ha tetszik neki, amit lát, noha nem igazán hiszem, mi lehet az, ami elnyerte a tetszését. Tudom, még nem vette észre azt, ami a lényeg most számomra, ezért finoman előre tolom, próbálom nem zokon venni azt, ahogy összerezzen az érintésemre, és halványan el is húzódik, majd vezetni kezdem őt a lakás annak a részére, ahol a felirat található. Darren feltehetőleg Liammel van, hiszen a múltkor említette, hogy ne ijedjek meg, ha esetenként nem találom, mert szeretné olyan okossá tenni, mint az ő kedvencét, és ezért magukkal vinné a kutyaiskolába is.
Ezért hálás vagyok, egyébként.
Amikor Cadyvel elérkezünk a választófalhoz, a lány egyszeriben a szája elé kapja a kezeit, és oldalról még azt is látom, ahogy bekönnyesednek a szemei. A szívem csordultig telik örömmel, és tulajdonképpen még büszke is vagyok magamra a teljesítményemért.
Hiszen az "Isten hozott, Cady" felirat és a torta, mely az asztalon várja, bár nem től nagy dolog, de talán mégis elég ahhoz, hogy boldoggá tegyem ezt a lányt.
És onnan tudom, hogy sikerült, hogy a következő pillanatban Cady megfordul, s azt követően a nyakamba ugrik. Eleve nem kell sokat nyújtózkodnia, hiszen nagyjából egymagasak vagyunk, és ez nem a lány nyúlánkságára ad bizonyságot, hanem az én törpe méretemre.
Meglepetésként ér a gesztusa és a közvetlensége, de nem habozok visszaölelni.
-                    Köszönöm, Ava, hogy ilyen kedves vagy velem!
-                    Igazán semmiség, drágám – vonok vállat egyszerűen, és ebben a pillanatban esik le igazán, hogy miért vártam már annyira ezt a pillanatot. Hogy miért tesz annyira boldoggá az, hogy képess vagyok segítséget és talán támaszt is nyújtani ennek a lánynak.
Mert így ha nem is teljesen, de így esélyem nyílik átélni valami olyasmit, amit a lányom, vagy fiam születésnapjánál tapasztalhatnék meg. Már ha megadtam volna az esélyt arra, hogy egyáltalán megszülethessen.
Vajon hogy hívták volna?