Huszonkettő // Hajléktalan lány

Hellósztok :)

Nos, sikerült elkészülnöm a résszel, én ennek nagyon örülök, tulajdonképpen még büszke is vagyok ré és remélem, hogy nektek is tetszeni fog. Történik egy-két dolog, jó sok minden el is van benne rejtve, mintegy előreutalás, úgyhogy csak wow.
Köszönöm az előző részhez érkező visszajelzéseket, és oh god, nemsokára elérjük a 28.000 megtekintést! Értsd: már csak nyolc kattintás kell. Fantasztikusak vagytok, köszönöm! A folytatással igyekszem, egy része már meg is van. :)
Jó olvasást, és um, ha gondoljátok, csatlakozzatok a FB csoporthoz is, továbbá iratkozzatok fel a Liames történetemre, mely ugyan előbb fog elindulni, mint a Charlie-s, de még így sem mostanában. :)

Ava Heart
El sem tudok képzelni egy olyan világot, melynek Liam és a srácok nem a részei. De úgy vagyok vele, ez nem csak az én debil gondolatom, hiszen kismillió lány, vagy mondjuk úgy, rajongó vélheti még így rajtam kívül, és éppen ezért nem zavartatom magam. Egyébként sem lenne jellemző rám ez az életforma, mármint, hogy érdekelne, mit gondolnak mások… Jó, oké. Hazudtam. Jó’ néhány ember véleményére igenis adok, de ez is totál normális, nem? Minden ember életében nélkülözhetetlenek az olyan személyek, akiknek számít a szavuk és meghallgatjuk őket, még akkor is, ha tulajdonképpen minden mást akarunk, csak éppen ott lenni nem.

Nos, azt hiszem, egy ilyen eset folyamán kerülök most Louis mellé egy útszéli Starbucksban, és viselem el azt a negyed órája tartó kioktatást, melyben részem van. És, hogy miért?
Nos, ez egy érdekes kérdés.

-                    Nem hiszem el, Ava! Most kinek a pártján állsz?

-                    Miért, vannak „pártok”? Ez baromság, már ne is haragudj! – iszok a zöldteámba egy értetlen fintorral. – Csak azért, mert azt mondtam Eleanornak, hogy átgondolom, vele tudok-e utazni, az még nem azt jelenti csajnyelven, hogy „baszki, a pasid megcsalt és még fel is csinálta az ominózus csajt”…

-                    Ez csúnya volt, Heart – cicceg, de látom rajta, azért célbataláltam a keménységemmel. És bár sajnálom, de tudom, hogy igenis megérdemli. Jó, oké. Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.

De itt most nem rólam van szó!

-                    De igaz, és ezt te is tudod. Őszintén, meddig akarsz elmenni? Amíg megjelenik nálatok a csaj, hogy kéri a pénzét? Vagy ha netán rosszindulatú, akkor Eleanor arcába dugja a tesztet, hogy „nesze, nézd, nekem összejött, és Louis élete és vagyona és jövője és mindene a pocakomban van!”?! Mégis hogyan képzeled, Tommo?!

-                    Nem azért akartam találkozni veled, hogy kioktass. Ez a beszélgetés egészen más vonalat vett! – hárít, és keresztbetett lábain dobol az ujjaival. Megforgatom a szemeimet, miközben büszke is vagyok magamra, hiszen úgy tűnik, valamennyire azért sikerült meghatni. Vagy megsérteni. Részletkérdés. – Szerinted elmondjam neki?

-                    Istenem, de egy… Igen, Louis! – nyelem le a csúnya szavakat, amiket kapásból a fejéhez tudnék vágni. – Mondd el neki, lehetőleg minél hamarabb, hogy megcsaltad! – Mi történik, most komolyan?! Mégis miért kell ezt ennyire nehezen venni? Nem nekem kellene meggyőznöm, hogy legyen férfi és döntse el, mégis mennyire akar emberséges lenni, és mégis azt csinálom! Az, hogy miért erőlködöm ennyire pedig szimplán betudható annak, hogy nő vagyok, és baromira nem esne jól – és ez még egy enyhe megfogalmazás –, ha utólag kellene megtudnom, hogy a szerelmem megcsalt, és hosszútávon is titkolni tervezi! 

-                    Te sem mondtad el Harrynek! – vág vissza, és az arcán hirtelen más sem látszik, mint az egyik pillanatról a másikra feltűnő rosszindulat.

-                    Sosem voltam mással, csak Harryvel és örülnék, ha ezt te is tudnád!

-                    Azt is tudom, hogy mostanában beszélgettek – szól közbe, és közelebb csúszik hozzám. Arca egészen olyan, mintha kárörvendene, viszont jobban megnézve nem tudom eldönteni: Louis most komolyan megsértődött?! Valószínűleg Harry nem kötötte az orrára, vagyis remélem, hogy így volt... Bár mi a fenének titkolná? Ha roszindulatból kegyes hozzám, amit erősen kétlek, akkor sem hiszem, hogy eldicsekedne azzal, hogy milyen normálisan tudunk esténként beszélgetni, miközben én már szinte húsik karmolom az alkaromat...
Egy eldugott részén ülünk a kávézónak, és nem tudom, mégis minek köszönhető, de eddig még egy ember sem jött oda hozzánk, vagyis ugye Tomlinsonhoz, aminek borzasztóan örülök. Mégis, valahogy örülnék, ha valaki látná, amikor megfojtom a srácot, hiszen lenne szemtanú, és a továbbiakban is szerves része lehetnék a pophíreknek, melyben szerepeltetnek, akármikor a One Directionról van szó. Milyen király lenne... „A lány, aki cserbenhagyta Harry Stylest, és aki megfojtotta Louis Tomlinsont!” A síromra rá lehetne vésni, hogy Larry Stylinson életének megrontója. Vagy kioltója. Ezen ne múljon. – Nem is keveset.

-                    Nem titok – vonok vállat, és nem tudok másra koncentrálni, mint az övemre, melyet legszívesebben Louis nyaka köré szorítanék és arra a görög istenre, aki azt mondta még tegnap este, hogy holnap is vár rám, a megszokott időpontban.

Este egy fárasztó nap után, amit Brandon és Caleb mellett kényszerültem tölteni, szinte már megváltásként ér, amikor ledőlhetek az ágyamra, és aludhatok egy picit. Nem több, mint fél óráról van szó, mégis feltöltődök, és jóformán újult erővel tudok leülni a Macbookom elé, hogy aztán videóhívást kezdeményezve tárgyaljam meg a három hét múlva esedékes banzájt, melyet Karennek és Scottnak ígértünk. Caleb és én irányítjuk a szervezést, és igazán remélem, hogy most pontot tudunk tenni néhány feltett és megválaszolatlan kérdés végére, hogy aztán már tényleg el tudjak gondolkodni az olaszországi utazásról. Erről egyébként még mindig nem tudok semmit sem.
Eleanor miért pont engem hívott magával? Egyáltalán mit tudnék ott csinálni? És ő mit fog?
Azonban amikor Karen fogadja a hívást, hirtelen kell kizárjak minden felesleges dolgot a fejemből, és csak a munkámra koncentrálni.
Másfél óra telhet el, Scott és Karen felváltva beszélnek, én pedig nem győzöm kapkodni a fejemet. A lány a szoba leghátsó részében tereget, a srác pedig olyan szinten belehajol a kamerába, hogy megfájdul tőle a fejem, ahogy fókuszálni próbálok. A beszélgetés fesztelen és könnyed, mivel maguk a partnerek is jófejek, és sokat nyom a latban, hogy velem egykorúak, s ezáltal nagyjából egy húzon pendülünk.
-                    Összedobok egy vázlatot, és visszahívlak titeket, oké? – kérdezem meg, s a választ még megvárva ugyan, de már meg is szakítom a beszélgetést. A kanapé melletti kis szekrényre van téve a jegyzetfüzetem, melyet mostanában egyre sűrűbben használok, és csak a papírlapra fókuszálva, a sötét miatt némileg hunyorogva, de aprólékosan megrajzolom a terveket. Amikor meghallom a Skype jellegzetes hangját, mely jelzi, valaki látni szeretne, oda sem nézve fogadom el, majd fogom meg ismét a ceruzát, s hajolok a vázlat fölé.
-                   Scott, megmondtam, hogy majd visszahívlak! – szólalok fel szórakozottan, hangom boldogságról uralkodik és mosolyogva megrázom a fejemet. Már nem kell sok, és tényleg végzek, igazán nem tehetek arról, ha alapos vagyok, és mivel imádok rajzolni, ezért még nagyon pontos is... Ennyire türelmetlenek lennének? – Nincs fontosabb jelenleg nálad, de azért...
-                   Oh, um, oké – érkezik a halk, mély hangú és meglepett dünnyögés, aztán a vonal megszakad. Értetlenül emelem fel a fejemet, szemöldököm ráncba szalad. Ki lehetett az? A portál nem jelez semmit, a hangot nem ismertem fel, de igazából nem is nagyon figyeltem. Azonban nincs időm utánajárni, mivel a következő pillanatban érkezik egy újabb hívás.
-                    Oh, Scott! Miért tetted le? – kérdezem vidáman, és feljebb ülök, a combomra téve a rajztáblát.
-                    Mit is? – hajol mégjobban a kamerába, és ez már szinte ijesztő.
-                    Hogyhogy... – értetlenkedem, de aztán az időt megnézve gyorsan meggondolom magam. Nem fecséreljük az időt, mert nemsokára jön a „Harry-idő”, és abba meg nem vagyok hajlandó belelógni és megzavarni valami olyannal, ami a munkámmal kapcsolatos. – Mindegy is! Megvannak a vázlatok, megfelel? – emelem a kamera elé a füzetet, s amikor Karen is a képbe ugrik, majd eltátja a száját, és megdícsér, hogy milyen jól sikerült, és hogy már alig várja az osztálytalálkozójukat, nekem csak dagad - és dagad a mellkasom a büszkeségtől.

➤➤➤➤

Három nappal később, az iroda előtti parkoló padkáján ücsörgök, és kiélvezem az ebédszünetem minden egyes percét. Nem nagyon szoktam olyankor felkelni és az esetleges evésen kívül mást csinálni, most azonban szükségem volt egy kis levegőre. Caleb és az újdonsült „barátnője” kicsit felhúzták az agyamat, nem is beszélve a srác apjáról, ráadásul napok óta frusztrált is vagyok.
-                    Minden rendben? – tűnik fel mellettem Mayna, és amint leül a jobbomon, átkarolja a vállamat.
-                    Persze – füllentek – Miért ne lenne? Brandon bejelentette, hogy Miamira még várnom kell, mert bár megérdemelném a munkámért a kinevezést, de ő inkább hárítana... Caleb pedig nem győzi előttem megsétáltatni a zsákmányát... Hogy is hívják? – zavarodok meg egy pillanatra.
-                    Caitlyn.
-                    Ja, az – ugrik be nekem is. – És anyám... szar ez a hét – szakad ki belőlem.
-                    Ja, az – használja a szavaimat egyetértően. – De tudod, mivel tehetnénk még szarabbá?
-                    Ha belemegyünk a céges buliba, amit Brandon szervez? – találgatok egy savanyú ábrázattal, és még a gondolatba is beleborzongok. Na, már csak az kéne nekem! – A legalja.
-                    Nem – röhög fel teli szájból. – Ha leisszuk magunkat a sárga földig.
-                    Mm-hm, az aztán tényleg nagyon szar lenne – nézek felé felvont szemöldökkel, és egy pillanatra elgondolkodom: igazat adtam neki, vagy szarkasztikus voltam? – A legutóbbi bulis próbálkozásom nem sikerült valami jól, May. Apám börtönbe került...
-                    Oda, ahova való – kotyog közbe, azonban reneületlenül folytatom a panaszkodást.
- és még azt is kéri tőlem, hogy látogassam meg! Nevetséges. Még mit nem! És, csak hogy legyen még hova tetézni, jövő héten kell elmennem a nőgyógyászomhoz is.
-                    Kötelező, Ava, ezt nagyon jól tudod – dönti a fejét az enyémnek. Nagyot sóhajtok, mintha ezzel csak ki tudnám szorítani a mellkasomból azt az égető, perzselő fájdalmat. – Ez alól igazán nem bújhatsz ki. Nem egy Brandon-féle partyról van szó.
-                    Sajnos – értek egyet, aztán a markomba köhögök, mintha ezzel bármit is palástolni tudnék. De felesleges. Főleg Mayna előtt. – Egyébként... Tudsz valamit Ronnie-ról?
-                    Uh, nem – ingatja a fejét sanálkozón. – Még mindig nem kommunikáltok?
-                    Nem, nem beszélgetünk – használom a saját nyelvemet, és pimaszul a barátnőmre vigyorgok. Ő csak egyszerűen összeborzolja a hajamat. – Nem tudom, mi történt, de lassan már nem is érdekel. A számlákba sem segít be... régen sem volt az erőssége, de most már tényleg nem. Bár, oké. Nem jár haza, úgyhogy lényegében önköltség...
-                    Apropó önköltség – fészkelődik a lány, és bizonytalanul nekikezd. Érdeklődve fordulok felé. – Mit gondolsz, pár napra el tudnál szállásolni egy hajléktalan lányt?
-                    Miért, Pierce kidobott? Féreg – szűröm ki a fogaim között, és agyamat hirtelen kezdi elborítani a köd.
Szerencsére Mayna még idejében megállít, pont akkor, amikor belekezdenék abba, hogy mindig is unszimpatikus volt, és hogy jobban járt, s a többi. 
-                    Nem, nem, dehogy! – borzad el – Nem rólam van szó, Pierce villájában régóta bérelt helyem van. Most tényleg egy hajléktalan lányról van szó.
-                    Hát nem is tudom... – húzom el a számat. – Mennyire hajlékalan?
-                    Miért, mennyire lehet egy „hajléktalan” hajléktalan? – kérdez vissza egy bujkáló, csúnya mosollyal, és direkt kihangúlyozza a lényeget. Megrántom a vállam. – Jó, szóval mi a válaszod?
-                    Hogy keveredtél egyáltalán vele össze? 
-                    Pierce már régóta a segélyszervezet feje, és imponálni akartam neki, úgyhogy beszálltam, és tök lazán aláírtam a papírt is, hogy befogadnék egy lányt, miközben fingom sem volt arról, hogy tényleg, a szó szoros értelmében be kell fogadnom – magyaráz össze-vissza gesztikulálva, én pedig bólogatva próbálom tartani a fonalat, és magamban remekül szórakozok a történeten. Az viszont már nem olyan vicces, hogy lényegében rám akar sózni egy ártatlan emberéletet. – Annyira nem gondoltam bele, hogy én Pierce-szel élek, ő meg nem akar gondoskodni Cady-ről...
-                    Azért ez vicces. Ő szervezi és irányítja, de nem képes áldozatot hozni és példát mutatni?
-                    Ne rám nézz! Szeretem lelkemmel-testemmel, de jó sok minden megkérdőjelezhető nála...
-                    Ja, mint az épelméjűség - adok neki igazat egy rossz szájízzel. 
-                    Hé - nevet fel, ösztönösen védve a férfit, de végül aztán kertelés nélkül megválaszolja a fel nem tett kérdésemet. – Tizenkét éves a kiscsaj, Ava.
-                    Úristen! Tizenkettő?! – szörnyedek el – Tizenkét évesen egyedül mászkál a hidegben, Los Angeles legveszélyesebb utcáin? 
-                    Valahogy úgy, és már lassan egy éve.
-                    Mennyi időről lenne szó? – kérdezek rá egyből, amint belegondolok, hogy három esztendeje én sem cselekedtem másként. Én kaptam segítséget, szinte egy hét leforgása alatt már volt hol laknom. Ez a Cady még egy kislány, semmi rosszat nem tehetett, amiért ilyen sorsra jutott egy anya támogatása és óvása nélkül! – Vállalom. Akár már ma este is.
-                    Egy angyal vagy, Ava! – nyom egy csókot az orcámra boldogan. – Nem tudom, hogyan, de meghálálom.
-                    Szükségtelen. Nem miattad teszem, May – nevetek fel – És mit lehet tudni erről a lányról?
-                    Cadynek hívják, Ohio-ban született. Nincsen priusza, mármint még sosem lopott, nem kapták el, nem vitték be az őrsre...
-                    Természetileg?
-                    Nem nagyon ismerem... Talán két hónapja lehet benne a programban, én két hete láttam először, de akkor is csak futólag, amikor bementem este Pierce-hez. Megkérdeztem őt is, mert elhiheted, engem is érdekelt, de csak annyit mondott, hogy rendben vannak a dolgai.
-                    Te, Mayna. Ez a pasi egy kincs! – horkantok fel, mert egyerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a vezérigazgató annyival jellemezne egy gyereket, hogy rendben vannak a dolgai. – Vigyázz vele, nehogy valaki elcsábítsa!
-                    Attól nem félek – legyint, kicsit sem szerényen fogalmazva.
Imádom ezt a lányt.
-                    Hát én sem, de csak mert nem hiszem, hogy másnak is kellene – ismerem be incselkedve, majd hangosan, önfeledten felröhögök, amikor barátnőm hirtelen, felháborodottan rám ugrik.
Megbeszéljük még, hogy este, Maynával karonöltve ellátogatok Pierce-hez, és átrágjuk ezt az egészet, hogy mégis mit és hogyan. 
Egészen rápörgök, mire elérkezik az idő, hogy elindulhatunk. May a kocsiban vár járó motorral, és amikor beugrok az anyósülésre, már kanyarodik is ki az útra. Nem nézem az időt, és mivel mi is végigfecsegjük az utat, ezért viszonylag gyorsan odaérünk a hatalmas luxusházhoz. Félek, hogy fázni fogok a farmershortomban - és felsőmben, mert most igazán nem kellene megbetegednem, de jelenleg nem foglalkozom vele.
-                    Ejha - nyögök fel elismerően, ahogy felnézek a lényegében már palotára, és csoda, de alig látom a ház tetejét, pedig már felkenődtem a műszerfalra is. – Egészen Kardashian érzetem támadt.
-                    Szar lehet - reagálja le, miközben felkanyarodik a vaskapu elé, s beüti a kódot, amelynek segítségével mi is beljebb juthatunk. Elismerően meglapogatom a sebességváltón nyugvó kezét, mert tetszik a reakciója. – De lehet, hogy ez azért van, mert Pierce a nagybátyjuk.
-                    Parancsolsz? – rökönyödök meg. – Esküszöm, ezek mindenhol ott vannak, pedig nagyon nem egy kívánság volt!
-                    Kris remekül érti a dolgát – dünnyögi, miközben én azt sem tudom, mit kezdjek magammal. – Pierce pedig nem tud másról beszélni, csak az bátyja exnejéről. Ez mondjuk kicsit aggaszt, de meg is nyugtat a tény, mert tudom, hogy az a némber nem kezdene ki a volt férje öccsével.
-                    Oh, Krisztusom – temetem az arcomat a tenyerembe, amint összegzem a dolgokat. – Harry Kendallal kavar. Ronnie Kendallal csavarog. És akkor még a színtiszta segítő szándékból felvállat ügyemben is ott vannak, beleértve Kendallt! Az életem minden területén ott van ez a csaj, hát én nem hiszem el!
-                    Jennerék – fordítja egy pillanatra felém az arcát – már csak ilyenek... Tényleg behálóznak mindent. Mondjuk Kylie jófej...
-                    De miért én vagyok az, akit körülvesznek?! Mindenhonnan Kendall nevét hallom vissza, miközben nagyon nem akarom! – Próbálok nem is tudomást venni arról, hogy a barátnőm úgy gondolja, az általam oly nagyon utált lány húga „jófej”. 
Nagyon erősen próbálkozom.
-                    Akkor ne foglalkozz velük – rántja meg a vállait, mintha ez tényleg ilyen nagyon könnyű lenne, és leállítja a motort. Már pont kiszállna, amikor észreveszi, én nem akarok. – Na, Ava! Most azért nem akarsz segíteni Cadynek, mert a pasim egy Jenner? Ne már! 
-                    Utálom ezt a vezetéknevet – puffogok, és bár nagyon nehezen és vontatottan, de végül kikászálódok a járműből. És igyekszem megbarátkozni a gondolattal, hogy az elkövetkezendő tettemmel én is bekavarodok a Kardashian-Jenner bizniszbe. Megdöbbentő, hogy az egyikük egy ilyen kaliberű segélyszervezetben is részt vesz, de tudom, hogy nem állatok és szívtelenek, mint ahogyan azt sugallják... Csupán gazdagok. És beképzeltek. És az életem megkeserítői, némi drámai túlzással. 
Viszont így már érthető, hogy lehet Pierce-nek ekkora sikere és vagyona és háza... Mint ahogyan az is, hogy mégis miért nem akart ő Cadynek segíteni, már May által.
Mert egy Jenner.