Huszonnégy // Kerítőnő

Sziasztok :)

Hello, hogy vagytok? Én jelenleg ramatyul, de azt hiszem, ez most mellékes. Sajnálom, hogy megint késett a rész, igazán, csak ismét összejött elég sok minden, mint ahogyan egyébként elég sokszor. Megcsúsztam a karácsonnyal, Jay elhunyt (Isten nyugosztalja! <3), ami miatt egy picit kedvetlen voltam, és bár a hét második felében itthon maradtam a hülye fülemmel, amit nagyon szerencsésen felszúrtak, és a halálomon vagyok, és ugh, de még így sem sikerült leülnöm a gép elé.
Pedig wow, A BLOG A NAPOKBAN LETT EGY ÉVES!! Hihetetlen, hogy Ava és Harry története már ennyi ideje megy, és az meg még inkább, hogy még sehol sem tartunk. :"D But no problem, majd csak lesz valahogy. Semmiképpen sem fogom abbahagyni, mindenféleképpen el fogok jutni a végéig, és még hogy!, mert még sok mindent elterveztem, csak hát ki tudja, mégis mi a fenéért, de elég nyögvenyelősen haladunk.
Extra hosszú részt hoztam most nektek, a végén egy nagy csattanóval. BAROMIRA REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG OMFG!!! *0* Azt hiszem, talán a leghosszabb rész ez az eddigiek közül... 3771 szó összesen, és csak wow. :D
Nem tudom, képes leszek-e írni Karácsonyig, de igyekszem, nagyon. Egy posztot akkor is kiteszem még majd, de a részben nem vagyok 100%-ig biztos. :) <3
Oh, és amíg el nem felejtem: Ha éreztek rá affinitást, lépjetek be a FB csoportba, hogy értesülhessetek a csodákról, mármint a frissekről, haha, és mentsétek le azt a két új sztorim oldalát is (Waves, Bittersweet), amin az újévben dolgozni fogok. Remélem, azokat is sikerül majd összehoznom addigra és onnantól folyamatosan is, mert már nagyon izgatott vagyok miattuk!
Ps.: #JustHoldOn #RipJohannah


Miután rájövök, nincs itthon semmi, amiből reggelit lehetni készíteni, hirtelen döntöm el, hogy meglátogatok egy közeli kisboltot. Nem akarom felkelteni Cadyt, és az eltelt fél hét során már sikerült annyira összebarátkoznunk, hogy bízom benne annyira, hogy rá merem hagyni a házat is, úgyhogy miután írok neki egy gyors levelet a hollétemről, felkapok egy, a térdénél szakadt farmert és egy Burberrys kasmír köpenyt, majd a bokacsizmámat is a lábamra húzom, és kilibbenek a lakásból. Kellemes idő van, nem túl meleg, de nem is olyan vészesen hideg, a reggeli szellő pedig dobálja a hajamat. Dudorászva lépem át az ajtót, miután kivihorászom magam azon, hogy a „Húzni” feliratnál nem működik, ha elkezdek „huhú”-zni. Sajnos gyermeki énemtől még nem sikerült megválnom.

Bár ez hol rossz? Ilyenkor vagyok önmagam, és imádom.

A sorozok között flangálva, kezemben egy kosárral nézelődök, és már nagyjából össze is szedek mindent, ami a hirtelenjében kigondolt reggelihez szükséges, amikor a farzsebembe csúsztatott mobilom rezegni kezd. Meg sem nézem, ki a hívó fél, úgy húzom el a zöld kört a képernyőn.
Rossz szokás, Heart!

- Igen? – szólok bele, és a vállammal a fülemhez szorítom a telefont, miközben leemelek egy almalevet is a polcról, majd a kosaramba teszem azt. Rögtön utána küldök még egyet.

- Szia, Ava! – hallom meg Ronnie hangját. Felvonom a szemöldökömet, és némileg megdöbbenve áll meg a kezem a mozgásban. Nahát, felőle is hallani? – Um, lenne egy kérdésem.

- Nekem is lenne egy-kettő… de mondd csak, pont ráérek – vezetem végig a tekintetemet a polcsoron, hátha még észreveszek valamit. Igyekszem a hangszínemet megtartani az „untatsz, de nem vagyok bunkó, és meghallgatlak” fokon, és baromira remélem, hogy ezt még Ronnie is megérzi.

- Miért van egy idegen kiscsaj a szobámban? – kérdez rá kerek perec. Majdnem felnevetek a hanghordozásán.

- Oh, Cadyről beszélsz?

- Hát, ha ez a neve, akkor ja, róla.

- Pillanatnyilag én vagyok a gyámja – választom a rövidebb verziót.
- Hogy kerül a lakásunkba? – érkezik a következő kérdés, miközben én a pénztárhoz sétálok. Köszönök a kasszásnak, megmondom, hogy kártyával fizetnék, de bevallom, ez csak Ronnie agyának húzására szolgál.
Na meg, mert nincs nálam készpénz, és nem akarok hülyét csinálni magamból…
- Miért használsz többes számot? Nem mintha olyan sokat otthon lennél, már ha érted, hogy értem.
- Majd megbeszéljük – válaszolja végül egy rövid hallgatás után. Nagyon rossz húzás lenne most felnevetni? Élvezem, hogy Ronnie kellemetlenül érzi magát, viszont rossz érzés fog el miatta – miért van így?
A káröröm a legjobb öröm – válaszolom meg végül a saját kérdésemet.
- Hol vagy most?
- Miért ilyen lényeges? – kérdezek vissza kicsit flegmábban, mint azt eleve terveztem.
- Mert megvárnálak, és… um, dumálhatnánk.
Az alsó ajkamat rágcsálva gondolkodom el egy pillanat erejéig. Akarok én vele beszélgetni? Kell ez nekem? Hiszen ő nem keresett engem jó sokáig, és hirtelenjében meg érdeklődök irántam? A fenébe is… ő tette meg az első lépést, Heart! Ne azt keresd, miért, csak add meg neki az esélyt! – szidom le magamat.
- Okés, mhm, akkor megyek is haza – veszem vissza a kártyámat a kasszástól, a farzsebembe csúsztatom, ami tudom, hogy nem valami biztonságos, de nincs kedvem jelenleg a táskámmal vacakolni. – Leteszlek, szia! – És mielőtt még válaszolhatna, bontom a vonalat.
Már csak azt remélem, nem zavarta fel és ijesztette meg Cadyt, mert előre tudom, hogy akkor még a jelenleginél is pipább leszek.
Olyan Nike-stílusban.

Amikor belépek az ajtón, egyből meglátom a pultnál ücsörgő Ronnie-t és a kanapén feszengő Cadyt. A kezemben lévő nagy zacskót leteszem Veronica mellé, az egyik bárszékre rápakolom a táskámat is, majd miután megválok a bokacsizmámtól, a nappaliba sétálok, és közben megérintem Ronnie vállát, ezzel is felhívva a figyelmét, és elszakítva tekintetét a telefonja képernyőjéről. Kilép a Messengerből, és utánam indul.
Akarva - akaratlanul elolvastam egy üzenetet, és amíg leülök Cady mellé, máson sem pörög az agyam, hogy ki lehet az az „E<3”, akihez a legutolsó szava a „szeretlek” volt.
Én mikor mondtam ezt utoljára? Mármint kinek? Valószínű egyébként Liamnek...
Darren a lábamhoz ugrál, és amikor magam alá húzom a lábamat, a kiskutyám az ölembe mászik. Cady mondjuk rásegít egy kicsit a popsijánál, ami túl nehéznek tűnik még egy ilyen kiskutyának, és ezt roppant aranyosnak találom.
Ronnie leül velünk szembe, az asztalra. és előredőlve könyököl rá a térdeire.
- Um, kezdem én – szólalok fel elsőnek. – Ronnie, ismerd meg Cadyt, aki az elkövetkezendő időben velem van, én vigyázok rá. Cady, ő Veronica Rollson...
- A mid?
- A... – keresem a szavakat. Fenébe veled, Ronnie! Pontosan tudja, hogy nem tudom, jelenleg mim is nekem a lány, és erre még rákérdez! – Az én Ronnie-m – adom végül a legrosszabb választ, amit csak kitalálhattam. Az említett némileg sértetten szívja be alsó ajkát és hajtja le a fejét, aminek köszönhetően barna haja az arcába hullik. Nem sokkal ezután újra ránk néz, valószínűleg elrendezte magában is a dolgokat.
Darren pociját vakargatva várom a reakcióját, és bevallom, piszkosul élvezem azt a némileg féltékeny tekintetét, amellyel éppen készül felnyársalni a mellettem ülő lány kezét, amikor az a kutyám felé nyúl.
- És ő kicsoda?
- Darren. Morth-tal mi van?
- Eatonnél lakik jelenleg.
- Eatonnél? – zavarodok meg. – Hogyhogy? Száműzetésben van? Bűnhődnie kell? Miért akarod kinyírni? Én szerettem... – Mi az, hogy Eaton?! Azt hittem, már túl vagyunk azon a görényen! Többesszám használata nélkül, khm.
- Igen, nála. Mi... hát, nagyjából, kábé újra együtt vagyunk – válaszolja meg a ki nem mondott kérdésemet. De azért érdekes. Hogyan lehet valakivel „nagyjából és kábé” együtt lenni? – Ne haragudj, Cady, de beszélgethetnék egy kicsit Avával négyszemközt?
- Persze – mosolyog rá a lány barátságosan, és amikor feláll, végigsimít a karomon. Tudja, hogy félek ettől a beszélgetéstől, mert meséltem már neki nem is kevés dologról az eltelt napok során, úgyhogy rengeteget jelent ez a kis gesztus.
Főleg, hogy Ronnie-nak is feltűnik, és összevont szemöldökkel, savanyú ábrázattal mered maga elé.
- Egy tizenkét éves vette át a helyemet? – kérdezi, de nem vagyok biztos, hogy tőlem, hiszen a tekintete a semmibe réved, és hangja is megdöbbent.
- Ohóhh, hidd el, hogy sokkal több, mint Kendall Jenner valaha is lesz – szúrok vissza.
A barna lány elismerő pillantással illet.
- Kendall nagyon aranyos lány. Nem ismered, Ava, és csak azért, mert jóban vannak Harryvel, akit egyébként abszolúte nem láttam olyan sűrűn a közelében, mint ahogyan azt te elképzeled, még nem kellene utálnod.
- Nem is utálom – hazudok.
Jó, oké. Tényleg nem utálom. De nem is tartom a barátnőmnek! – egyezek meg magammal.

Ronnie és én végül tovább beszélgetünk, mint egy „kicsi”, és amikor elindulok, hogy megkeressem Cadyt, az ágyon aludva találok rá. Betakargatom, majd a konyhát célzom meg. Elvileg Ronnie csinált neki müzlit, ami egyébként nagyon meglepett. És nem csak azért, mert nem tudtam, hogy van itthon, hanem azért is, mert nem volt ellenséges, és tekintettel volt a korgó gyomorra.
Másra nagyon nem, de legalább már tiszta a helyzet. A lány úgy ment el, hogy mosolyogva búcsúztunk el egymástól, és örültem, hogy meg tudtuk beszélni  dolgokat.
Eaton pedig elmehet a fenébe. Nagyon régen volt, az igaz, de csak nem lehet annyira szenilis, hogy elfelejtette volna a fogadalmunkat! A szüzességem elveszítése nem egy szép emlék a számomra, viszont annyiban vigasztal a helyzet, hogy utána megismertem Harryt, és ő mindent kárpótolt.

Két nappal később, amikor a reggeli sétánkat tesszük meg Darrennel és Cadyvel, és bár lehangolt és feldúlt vagyok, mégis mosolyogva rójuk a köröket egy kellemes tempóban, néha pórázra téve a kutyust, néha nem, a kabátom zsebébe csúsztatott telefonom hangosan kezdi bömböltetni azt az utálatos, alap csengőhangot. Amikor látom, hogy Perrie hív, máris lelkesebben válaszolok a hívásra, miközben nekidőlök egy fatörzsnek, és a szabad kezemmel átölelve magamat nézek Cady és a kutyám után, akik a földön ülve játszanak.
- Helló csajos, mizu? – szól bele vidáman, és a hangja lényegében vibrál a boldogságtól. Önkénytelen mosolyra húzódik az ajkam.
- Nem sok. Kijöttünk sétálni Cadyvel és Darrennel a Parkba. Veled?
- Hát, úgy néz ki, hogy a Malik gén gyorsabban terjed, mint azt eleve hittük, úgyhogy...
- Ácsi – lököm el magam a fától döbbenetemben, és kezemet a szám elé kapom. – Babát vársz?
- Úgy néz ki. – Szinte látom magam előtt, ahogy mindjárt kicsattan a boldogságtól, és örömében meg is ugrik. A hangja is elég árulkodó.
- Wow, gratulálok, Pezz! Mennyi idős?
- Hát, még nem tudom... Holnapra kaptam időpontot a dokinőnél, és igazából azért hívtalak, hogy megkérdezzem, eljönnél-e velem.
- Azta, persze hogy'! – lelkesedek be teljesen. – Nem értem, miért pont én, de nagyon szívesen! – Az már tényleg nem is jut eszembe, hogy nekem pont holnap, pont egy nőgyógyász közelébe mennyire is rossz érzés lesz majd mennem, mert jelenleg sokkal jobban leköt Perrie boldogsága, mint az én szerencsétlenségem.
Ezt már csak a sors otromba fintoraként tudom be.
- A lányok Angliában vannak, ott lesz egy interjúnk holnap, és egy fellépésünk is, azt hiszem, bár nem tutkó – gondolkodik el egy pillanatra mint aki annyira azért nem biztos a szavaiban. Ezen muszáj felkuncognom. – Örülnél inkább, amiért nem ott akarok elmenni, hanem itt, mert te itt vagy!
- Nagylelkű – nevetek fel incselkedve, és közben Cadyt keresem a tekintetemmel, aki hirtelenjében totál eltűnt a látóteremből. Amikor meglátom, hogy csak Darren után szaladt, egyből megnyugszom, és megkönnyebbülten kifújom a bennrekedt levegőt. – Még egyszer gratulálok, Perrie, neked és Zaynnek is, de ne haragudj, most mennem kell. Majdnem elveszítettem egy gyereket – nevetek fel bocsánatkérően, és aztán leesik:
Hoppá, de hát tényleg megtörtént!
Este még lerendezünk egy Skype beszélgetést Pezz-zel, ahol azért már tüzetesebben is átdumálhatjuk a témát. Cady már régen alszik, amikor egyszer csak ő kerül a középpontba.
- És amúgy honnan jött az ötlet, hogy átmeneti gyám legyél? – érdeklődik, amint a befőttesüvegből egy újabb uborkát vesz ki, majd nyomja a szájába. Mhm, emlékszem, hogy milyen érzés, amikor minden szart össze akarsz enni – mélázok el, és ezért nem is firtatom, pedig az inger meglenne a lány kinevetésére.
Én anno uborkát ettem nutellával. Annál lejjebb tényleg nincs – úgyhogy ezen az elven végül tényleg nem piszkálom a szőke lányt.
- Úgy gondoltam, fasza dolog lenne, ha elmondhatnám magamról, hogy milyen nagylelkű vagyok, és hogy áldozatot hozok egy ismeretlen lány érdekében.
- Most komolyan, Ava! – nevet fel áldühösen.
- Miért, nem hiszed el rólam, hogy ilyen édes szándékok vezéreltek?
- Öt éve simán megtettem volna, de kérlek már, Bipi! Ch... – dobja hátra szőke haját a válla fölött. Aztán hirtelen oldalra kapja a fejét, és bár számomra kivehetetlen, miről társalog a megszólítójával, látszólag kissé megijedt annak hirtelen felbukkanása miatt. Férfihangot hallok, és csak később esik le, hogy az minden bizonnyal Zaynhez tartozik.
Főleg, hogy utána a srác is bepattan a gép kamerája elé, és lazán átkarolja menyasszonya vállát.
- Hello, Avácska! Mizu? – kérdezősködik jókedvűen, amint egy játékos csókot nyom Perrie halántékára. A lány belemosolyog a gesztusba, és egy pillanatra a szemeit is lehunyja.
- Aww, skacok – gügyögök – Álompár, mhm?
- Duh, mindig és mindenkor – kacsint rám Perrie incselkedve. – Nemrég érdemeltük még csak ki a címet, de szerintem egész jól helytállunk, nem, bébi? – pillant oldalt Zaynre, aki egy ezer wattos vigyort villant, melyben mind a harminckét foga meglátszik.
- Mondjuk ha az emberek megtudnák, mennyi szart összeszel mostanában, lehet, hogy inkább visszapártolnának Brangelinára.
Perrie egy pillanatra felém kapja a tekintetét, és beharapja az alsó ajkát. Itt esik még csak le: nem árulta el Zaynnek. Ösztönösen teszem a mutatóujjamat a szám elé, hogy ezzel is álcázni tudjam a vigyoromat.
- Ők elváltak. Te soha nem szabadulsz tőlem.
- Ki mondta, hogy valaha is akarok? – kérdez vissza kíváncsian a srác, aztán újabb csókot nyom a halántékára. – Instant Malik románc, csak a Heartoknak. Meg egy kicsit Stylesnak is – nevet fel egy fejrázással, aztán még mindig rötyögve feltápászkodik a kanapéról. Int egyet a kamerába, és odébb áll.
- He? Mi van Harryvel?
- Itt van, vagyis most jött meg – vonja meg a vállait, és a háttérből tényleges ajtónyitódás hallatszik, mintegy megerősítés. Halk beszédfoszlányok, Perrie köszön is neki, de nem hagy magamra a gondolataimmal. A két fiú amúgy is odébb mehetett már.
- Ugh, az fasza. Meg tudnád neki mondani, hogy jó lenne, ha tájékoztatna, miért rágott be rám?
- Elég hosszú az a lista, hey! Nincs annyi időnk – kacarászik – Viszont, um... holnap ő is velünk jön. Eleve ő visz be a központba – húzza el a száját.
Hátrahőkölök.
- Parancsolsz? Perrie, mikor akartál beavatni, hogy az egész napot az exemmel kell töltenem?
- Huh, amikor ideérsz – húzza be a nyakát is, én pedig hirtelen legszívesebben megpukkadnék a méregtől. – De nyugi, nem lesz gáz. Csak eldob, de ha végeztünk már megy is, mert találkozója lesz. Mármint, a mostani terv szerint, azt hiszem.
- Baszki – motyogom.
- De már dumáltatok, nem?
- Ja, de nem terveztem vele elkirándulni a nőgyógyászhoz – nevetek fel némileg hisztérikusan, utána azonban rájövök, milyen fontos ez Perrie-nek. Az indokait nem tudom, miért éppen Harry, és miért nem én leszek a fuvar, hiszen eleve azért megyek, nem? Viszont hamar leesik, hogy itt most nem rólam van szó. Perrie a lényeg. Ő azt akarja, hogy Harry is ott legyen, még ha csak az elején is, én pedig, akármennyire is kurva szar az időzítés, és kellemetlen a helyzet, jó képet fogok hozzá vágni, mert a kismama azt akarja.

Másnap jövök rá, ez nehezebb, mint gondoltam. Miután Mayna átveszi Cadyt, akit utána csoportos foglalkozásra visz a korabeliekkel Pierce házába, én elindulok a megadott címre. Tényleg semmi ötletem nincs, miért kellett ezt így megszervezni, hiszen mennyivel jobb lenne már, ha az odafele vezető úton dumálhatunk is, amíg én vezetek, és akkor még Harryre sem lenne szükség... de megrázom a fejem, ezzel kiűzve a negatív gondolatokat belőle, és egy jobbkanyarral már látom is magam előtt kimagasodni az ominózus kórházat. Fuj.
A célpontot. Magamban cinikusan heherészve keresek egy ideális parkolóhelyet, amiből elképesztően kevés van már, hiszen milyen nyomorult „célpont” ez?! Itt műtöttek anno, amikor megváltam a babámtól, ide jöttem apám akciója után, itt voltam kontrollom... szinte minden fájdalmas emlékem ehhez az egy nyomorult épülethez kötődik, és ha hirtelen megtudnám, hogy még anyukámat is itt kezelték, ami ugye lehetetlen, hiszen voltam bent nála anno, és azt Londonban tettem meg, akkor azt hiszem, zokogva esnék össze itt, helyben, a parkoló közepén.
Abszolút rossz hangulatban vagyok. Az évnek ezen a napján sosincs jó kedvem, és mivel alapban hajlamos vagyok a passzivitásra, most méginkább tripasszívnak mondanám magam, plusz okosnak, amiért a rendezvényszervező mellett még nyelvújítóvá is avandzsáltam.
Kiszállva a kocsiból lesimítom a fekete-fehér csíkos, hintás Hollister ruhámat, és az összképtől elütő hátitáskám pántjait szorongatva indulok el a bejárat felé, miközben megcsörgetem a szőke lányt. Azt mondja, a harmadik emeleten várakoznak, úgyhogy egy méretes gyomorgörccsel indulok neki.
- Végre már, Ava – fújja ki a bennrekedt levegőt Perrie, amikor melléjük érek. Szorosan a karjaiba von, s utána visszaül az otromba, műanyag székek egyikére. Harry mellette ácsorog, szerintem eddig még nem ült le. Tudom, mennyire nem szereti, ha a várakozási idő alatt le kell ülnie, és ez megmosolyogtat. És nem vagyok biztos benne, de mintha halványan viszonozná is ezt. Azonban nem tudok a szemeibe nézni hosszútávon, úgyhogy fejleszegve huppanok le Perrie mellé, miután elnyökögök egy halk hellót. Életem legnehezebben kimondott hellója.
Ez a mérce minden egyes találkozásunkkor megugrik, azt hiszem.

- Mikor jössz te?
- Elvben tíz perc, de aztán meg ki tudja – rántja meg a vállait, és előredőlve támasztja meg alkarjait a combjain. – Hazz, nem csüccsensz le? – biccent a mellettem lévő székre, én pedig hirtelen világosodok meg.
- Perrie Edwards, te... – Azonban még idejében csukom be a számat, és harapom el a hosszas szitokáradatot, hiszen a következő pillanatban Harry leül mellém, eleget téve ezzel Edwardsnak, combja egy pillanatra a térdemhez billen. Mintha áramot vezetnének a testembe. Ösztönösen megugrok, miközben szemeim szikrákat szórnak Perrie felé, a fejem árnyalata pedig igazán lekörözné egy paradicsom színét is!
Ez hót ciki, Istenem! Mit gondolhat rólam Harry? Kerítőnőre van szükségem? Komolyan? És ez miért nem esett le korábban?!
Perrie... most utáljalak, vagy megköszönjem?!
Erre még akkor sem tudom a választ, amikor egy vörös hajú hölgy kilép a velünk szemben lévő szobából, és a barátnőmet szólítja.
- Ön az apuka? – pillant Harry felé kíváncsian, barátságosan mosolyogva. Tekintetével bíztatja, hogy nem kell félni, ő is nyugodtan bemehet a kedvesével.
Basszus... ha felpattannék, hogy jaja, Harry valaha az volt, és hogy hey, velem bármerre elmehet, akkor nagyon hülyének néznének? Legalább akkorának, amekkorának érzem magam?
Vagy mint amilyennek kinézek, amikor Perrie behúzza maga mögött az ajtót, és közben cinkosan a kettősünkre kacsint, izgatottan, csillogó szemekkel és ajakbeharapva. Hiszen a két szerencsétlen úgy ül egymás mellett, mintha erőszakkal lettek volna odaparancsolva... Mindezt úgy, hogy közben tudom, jelen pillanatban sehol máshol nem lennék szívesebben, mert ez az esély is csak egyszer adódik.
Akkor már használjuk is ki, nem? Másik kérdés, hogy milyen rossz az időzítés...
Főleg, amikor Harry rögtön ezt követően megszólít.
- Hogy vagy, Ava?
Próbálok nem feltűnően beleájulni a szandálomba, miközben válaszolok.
- Uhm, jól, köszönöm. Te? – hazudok. Félve pillantok felé egy pillanatra, és kedvem lenne jó erősen fejbekólintanom magam. Hol az önbizalom?!
És hol van a kisbabám?!
Elment a fenébe, itt hagyott egy ilyen szerencsétlen helyzetben pont úgy, mint Perrie! És Harry is, amiért olyan mocskosul jól néz ki, ahogy. a fenébe is!
- Szintúgy. Mesélj, milyen a szabadságod? – érdeklődik, és közben teljes testével felém fordul. Zavarba hoz a nyitottsága, pedig régen is mindig így cselekedett egy párbeszéd folyamán. Ha ő valakivel társalog, teljes figyelme az övé. Ezt pedig ilyen módon jelzi.
Imádom.
- Milyen szabadság? – kérdezek vissza kábán.
- Brandon azt mondta, a héten nem vagy bent... – bizonytalanodik el egy pillanatra. A szemeim teniszlabda nagyságúra pattannak. Utánam kérdezett a főnökömnél? Mégis miért? – Vagy rosszul tudja, és érted, fizetett szabadság, miközben bent voltál, vagy valami?
Úr Isten, lenyűgöz ez a pasi! Képes ilyen lazán beszélgetni velem, amikor pont ma van három éve annak, hogy elvetettem a kisbabánkat?!
- Ja, nem – nevetek fel aprót. – Befogadtam egy kislányt, és amíg ő nálam van, nem is megyek be.
- Befogadtál egy kislányt? Mármint örökbe? – kíváncsiskodik őszinte érdeklődőssel. De azért poén lenne, nem? A kettőnké nem kell, aztán másét meg simán... azonban rögtön a gondolat után fejbekólintom magamat, de úgy emberesen. Gonosz vagy, Heart!
- Nem, csak egy rövid ideig. Viszont bizonytalan vagyok, mert nagyon élvezem Cady társaságát, és múltkor Pierce is felhívott, hogy hogyan állunk, én pdig csak néztem, hogy gőzöm sincs... – Hogyan vagyok képes így, ilyen lazán beszélgetni veled, Styles?
Milyen csoda vagy te, Harry?
- Pierce?
- Mhm, Jenner. – Basszameg! Én most komolyan megmondtam neki? A rohadt életbe már!
- Uh, tényleg? Te is belekeveredtél a Jennerekbe? – Na ne bassz! Most komolyan? Gondolom látja raktam az őszinte megrökönyödést, ugyanis azonnal korrigál. – Mármint, az ügyleteikbe.
- Persze-persze – harapom be az alsó ajkamat, hangom nem több suttogásnál. Hirtelen támad bennem lekiismeret furdalás. Hát nem megfogadtam magamnak, hogy túlteszem magam Harryn, és elengedem őt? Erre most komolyan itt féltékenykedek Kendall miatt?
Milyen állat vagy te, Ava?
- Köszönöm, Charlotte – nyílik ki az ajtó velünk szemben pont abban a pillanatban, amikor szólásra nyitom a számat. Harry elszakítja rólam a zavarbaejtő pillantását, amit végig, szünet nélkül rajtam tartott, és a térdeit is a kilépő Perrie felé fordítja.
Egyből felpattanok.
- Na? Mit mondott? – lépek közelebb hozzá, ugyanis arcáról nem lehet semmi biztosat levenni. Pillanatnyilag annyira izgulok érte, hogy még azt is elfelejtem, mit tett az előbb. Szörnyű nőszemély, de ha kismama, akkor csak nem rendezhetek cicaharcot!
Fél szemmel látom, ahogy Harry is feltápászkodik a székről, és közvetlen mellettem áll meg. Hosszú kezei a törzse mellett lógnak, és egészen addig, amíg én az enyémeket össze nem fűzöm Perrie-ével, a kézfeje az enyémhez ér.
Esküszöm, egy icipici választ el a sikítástól!
Aztán már meg is teszem, amikor szőke barátnőm akkora mosolyt varázsol az arcára, ami az egész fejét körbeéri. Máris óvatosabban, de átölelem a testét, és nem tudom abbahagyni a gratulálást. Kizárok mindent, csak örülök Perrie örömének, hiszen érzem, az ő könnyei is kibuggyantak, mint ahogy az enyémek.
Csakhogy nekem van egy plusz indokom is.
Perrie aznap tudja meg, hogy babát vár, amikor én pontosan három éve megöltem az enyémet? A mienket? Képzelem, milyen boldog lett volna Harry, amikor megtudja. Hiszen Perrie-nek is határtalanul örül, és megforgatja a levegőben is! Istenem, de szeretnék én is a karjai között lenni...
Morbid gondolat ötlik fel bennem: ha felcsináltatnám magam, aztán eldicsekednék vele, vajon megölelne gratulálásként?
Úristen, Heart! Rögtön állítsd le magad!

Amikor túlesünk a kis jelenetünkön, Harry bejelenti, hogy elmegy a kocsiért, mivel ők a jelek szerint kicsit messzebb álltak meg, mint én.
- Na, mi volt? – karolja át a nyakamat a lány egy hatalmas mosollyal. Amióta kijött, azóta nem tűnt még el az arcáról. Én is ilyen voltam, amikor megtudtam?
Nem. Nagyon nem.
- Rövid ideig te voltál számomra maga Hitler és Sztálin meg Lenin meg Lucifer és minden rossz, de rögtön utána már imádtalak, mint a mézeskalácsot és a fahéjas almát...
- A hasonlatokban még mindig szar vagy.
- Ssh, most már más is hallja, amit mondasz! Moderáld magad! – bököm vállon, játékosan lepisszegve.
- Oh, bocs. Eddig talán süket voltál, a többi millió emberrel együtt, akikhez más valaha is beszéltem vagy hozzászóltam? Oké, jó, na! – nevet fel, amikor újra megpöckölöm. – De komolyan. Mi volt? Nagyon boldognak látszol...
- Oh, el ne hidd. A világmindenség legrosszabb napját élem jelenleg... de tényleg dobott azért a hangulatomon, hogy beszélgethettem egy kicsit Harryvel, mármint érted, megint. Ezt szörnyen köszönöm – ismerem be pironkodva, mint valami rossz, reménytelenül szerelmes tini. Elölről a hajamba túrok, és némileg felrázom a tincseimet.
- Miért?
Pár pillanatig mérlegelek. Vajon beavathatom? Veszett jó lenne kiadnom magamból, azt hiszem, mert könnyítene a lelkemen. Talán még Ronnie sem tudja, melyik nap a legrosszabb az életemben... miért ne lehetne, hogy ezt az infót egy totál független emberrel osztom meg?
Úgyhogy amint elköszönünk a portástól, és jobbra fordulva megállunk egy oszlopnál, már mondom is:
- Hát, tudod... három éve volt, napra pontosan, hogy elvetettem a saját kisbabámat. – Nem hagyom, hogy félbeszakítson, amikor felemeli a mutatóujját, és szólásra nyitja a száját. A tekintete ugrál, és amikor a tenyerét a szája elé kapja, egy pillanatra ugyan megzavarodok, de most már semmi pénzért sem hagynám abba. – Nekem... méhen kívüli... terhességem volt, Pezz.
- Úristen – suttogja megkövülten, és a tekintete még mindig cikázik. Elpillant mellettem, majd mélyen a szemembe néz, jelentősségteljesen, és ijesztően nagyra is nyitja a tekintetét, mintegy jelzésként. Nem értem, mire fel, még mindig nem, úgyhogy változatlanul nem foglalkozom vele.
- Amikor a pap megkérdezte, leélném-e Harryvel az életemet, titkok és fájdalom nélkül, keresztény értékek szerint, új életeket teremtve, én... – kezd felszakadni belőlem egy kész nagyszöveg.
- Ava... – Látom, hogy már majdnem elsírja magát, annyira igyekszik közölni velem valamit. Azonban ismét előtte járok, a fenébe is!
Én itt már szabályosan zokogok.
- Megöltem Darcyt, érted? Megöltem a kislányomat, mert én nem akartam meghalni! Basszus, én... olyan mérhetetlenül önző voltam, hogy inkább eldobtam magamtól egy ártatlan életet, csak azért, mert tudtam, hogy vagy én, vagy ő az, aki élhet, és ketten együtt nem! És azóta sem tudom túltenni magam a tényen, hogy... hogy Istenem – törlöm meg a szemeimet, aztán rázkódó vállakkal sírok fel. Egyszerűen felszakad belőlem. – Hogy megöltem a kisbabámat, Perrie... Megöltem a közös kisbabánkat Harryvel...
Perrie már széttárt karokkal áll mögöttem, és már nem is igyekszik diszkrétan közölni velem valamit. Immár kalimpál, mutogat, miközben íriszei egyre inkább bekönnyesednek.
Azt hiszem, sosem fájt még ennyire. Pedig voltam már mélyponton. Nem is egyen.
- Hogy mit csináltál, Ava?
Nos, újabb mélypont, amikor hirtelen megfordulva Harryvel kell szembenéznem, és az ő zaklatott, hozzám hasonlóan könnyező alakjával.
Úr Isten, Heart... mit tettél?!