Harry Styles // Egy régi karácsony emlékére

HŐSSZERELMES-STYLES

A legelső, Avával közös karácsonyunkat a jelenlegi álláspont szerint egészen elrontottam, szinte már fejedelmi sebességgel téve ezt, és emiatt csak büszke lehettem magamra. Liam legalábbis ezt mondta, miközben becsörtetett a nappaliba, és előttem megállva, mérgesen méregetett.
- Ne kímélj – húztam el a számat, miközben előredőlve a combomra könyököltem. Nagyjából két óráig szócsatáztunk, agyilag lefáradtam, és akkor még Payno is le akar cseszni... jogosan akartam én is pont annyira elhúzni a csíkot, mint ahogyan a barátnőm tette az imént. – Húsz perce ment el, azt mondta, kiszellőzteti a fejét. Nála ez még órákig is eltarthat.
- És te ezt ilyen marha könnyen veszed? – huppant le mellém, hangjában nem volt rosszallás, mindinkább meglepettség, ami pedig engem is erre az érzésre késztetett. – Mármint érted, Harry. Vett fel egyáltalán kabátot, vagy kiengedted telefon nélkül, miközben a napokban fanok százai tomboltak az utcában, utánad és a banda után kajtatva?
- Asszem’ vett fel kabátot – rántottam vállat, azonban ahogy belegondoltam, hogy mi van, ha mégsem, ösztönösen végigfutott rajtam a hideg. Kint mocskosul rossz volt az idő, és bár eleve úgy gondoltam, nem én leszek az, aki először bocsánatot kér, miközben Ava volt az, aki a semmiért kapta fel a vizet, most mégis kezdtem rosszul érezni magam. Nyilván még csak ekkor esett le, hogy a legnagyobb mínuszokban, sűrű hóesésben szobrozhatott egy nem túlságosan messzi, de nem is vészesen közeli park egyik legrozogább padján, miközben a pokol legmélyebb bugyraiba kívánt. Nagyszerű érzés volt…
- Mondjuk, elmehetnél megkeresni – ajánlgatta, amint a felkaromat bökdöste. Felmordultam, ellöktem a kezét, miszerint hagyjon már békén, és ne érjen hozzám, majd kényelmesen felpakoltam a lábamat a dohányzóasztalra. Vicces, hiszen természetesen egyikünk sem bagózott. Még a szüleim sem, amiért már rengetegszer hálát adtam Istennek. – Anne és Robin?
- Azt hiszem, a vásárban vannak. Magunkra akartak minket hagyni, meg hogy majd úgyis utánuk megyünk – rántottam meg a vállamat, aztán nagyot sóhajtva álltam fel.
- Na, csak utána mész? – pattant fel rögtön Leeyum is, és győztes vigyort villantott, amiért sikeresen lyukat beszélt a hasamba. – Végre már!
- Oh, nem én! Majd hazajön, és akkor megbeszéljük. Most a konyhába indultam, te kérsz valamit?
- Tuskó vagy, Styles. Vagy megfagy, vagy máshova megy, mintsem hogy ide jöjjön vissza. Ismered…
- Igen, ismerem. Pont ez a baj – nevettem fel némileg keserűen. – Rossz ötlet volt neki azt mondani, hogy nem akarom megkérni még a kezét, nagyjából a következő tíz éven belül sem, ugye?
- Harry, de egy barom vagy! – döbbent meg, aztán röhögve megveregette a vállamat, és kikerülve a konyhába indult. Tökéletesen ismerte a járást, mint ahogyan a többiek is, akik a terv szerint nemsokára meg is érkeztek, feltehetőleg a családjaikkal együtt, mint ahogyan azt anyukám már hónapokkal ezelőtt lebeszélte. A nagyszüleim és a mi házunkban tökéletesen elférhettünk, és a szüleink úgy gondolták, a legelső, érdemleges karácsonyt legalább töltsük együtt így, a banda-családdal. Senki nem mondott nemet, de szerintem csak azért, mert nem mentek az anyukám ellen menni. A Stylesok ellen sem, egyébként... Csakhogy amikor a fiúk beléptek az ajtón, csak így, hármasban, Ava még mindig nem volt sehol.
Louis elrohant pisilni, állítása szerint már az elindulásuk óta azzal húzta a szülei és a tesói agyát, hogy ha nem állnak meg valahol, akár még az út szélén is, máshogy oldja meg. Nem álltak meg, de legjobb barátom be sem tartotta fenyegetőzését, úgyhogy már előre féltettem a csészét. Zayn lehuppant a fotelba Niall mellé, aki felháborodottan lökdöste arrébb az odatolakodót, természetesen eredménytelenül. Amikor erre rájött, egy „áh, Malik, menj te a fenébe!” kiáltást hallatva inkább megadta magát, és átült a kanapéra, ahol aztán végig is feküdt. Kezeit a tarkója alá téve, bokáit összekulcsolva relaxált, ezzel elfoglalva az egészet, azonban nem sokáig tartotta magát ehhez a viszonylag nyugodt lelkiállapothoz, ugyanis a következő pillanatban felkapta a fejét, körbenézett, mintha bármit is láthatott volna a mögötte kimagasló kanapé támlától, és hozzám fordult.
- Haz, merre van Bipi?
- Ava? – kérdeztem vissza. – Avie nem tudom, merre van. Valahol biztos.
- Liam pont most ment el megkeresni, szall’ no para – szólalt fel Zayn, és még a kezét is felcsapta a levegőbe, hogy biztosan mindenki rá figyeljen. Némileg megnyugodtam, és azt vettem észre, hogy egyre nő az a nyomó, kellemetlen csomó a mellkasomban. Azt ugyan nem tudtam, Liam mikor távozott, és hogy Zayn honnan volt ilyen jólértesült, viszont legalább kibővült a listám, amely első pontja a szülők és a tesók holléte volt. Rá is kérdeztem. – Az őseid után mentek a vásárba, valamiért mindenkit annyira nagyon izgatott, hogy csak na! – rántotta meg a vállait, és arcáról lerítt, nem értette, mégis miért tettek így. Meg tudtam érteni a többieket, mellesleg, mert én is tök szívesen kimentem volna, mert ott mindig nagyszerű volt a hangulat, és még a hieg sem zavart volna, mert tudtam, hogy Ava kezét fogva nem érzek mást, csak forróságot. – Viszont nem szükséges a macsót játszani, Harry. Tényleg. Mindketten elég nagy seggek vagytok, folyton összekaptok, szinte már abnormális, hogy mennyit, de utána valaki mindig behódol, és akkor tuti minden. Titeket ismerve, amint a csajod hazajön, már mentek is szobára… úgyhogy talán elősegíthetnéd, és te is utána mehetnél. – már nyitottam a számat, hogy megjegyezzem, ebben a kusza mondatban mennyi hiba volt, de Zayn egyszerűen leintett. Megforgattam a szemem, viszont innen már tudtam, hogy pontosan tisztában volt azzal, mennyire nem szerettem, ha a szerelmemet a csajomnak hívták, még akkor sem, ha voltaképpen tényleg az volt. Inkább hívtam volna „nőmnek”, mintsem a csajomnak, mert azt olyan degradálónak véltem. Ráadásul nem voltunk mi olyanok, mint a nyulak... na jó, a katolikus nyulak, csak hogy Nick Fury-t idézzem, de ebbe sem akartam belekötni. Behódoltam a szeretet ünnepének, és gonosz lett volna visszavágni azzal, hogy nekem legalább volt kivel töltenem az éjszakákat, nem?
- Mégis merre kéne keresnem? – kérdeztem végül, amikor belegondoltam a ma estémbe, magába az ünnepbe és Ava helyzetébe, és tanácstalanul a hajamba túrtam. Ha Liam elment megkeresni, hamarosan megtalálja, hazajönnek és megbeszéljük – gondoltam. – Nyilván minden oké lesz. Úgy kell lennie. Hisz Karácsony van.
- Haver. Megmondtad neki kerek perec, hogy nem akarod leélni vele az életedet. Oké, igaz, hogy nem most lenne a lagzi, de szerinted az a lány, aki eleve nem tudja, merre áll arccal, mégis mit gondolhat most, hogy megtudta, hogy még a pasija sem akarja őt hosszútávon? – kérdezte Niall, és a hangja tele volt vádaskodással. Honnan tudott ennyit?! Oh, hiszen ő a barátnőm legnagyobb bizalmasa... - jutott hirtelen eszembe. – Emeld fel a hátsódat, és indulj Bipi után.
- Niall, már állok – juttattam eszébe. A fiú csak megforgatta a szemét. Igen, most is kivettem a lényeget. – De amúgy meg basszus már, amúgy! Tizennyolc éves vagyok, és akkor kezdjek felhőtlenül beszélgetni a barátnőmmel a családalapításról és a házasságról, az elköteleződésről úgy eleve, amikor még csak abban sem vagyok biztos, hogy becsomagoltam-e az ajándékokat?
- Ha szereted, akkor igen. Ez nincs időhöz kötve… – nézett rám Zayn száját elhúzva, majd elterpeszkedve a fotelben, szétfolyva kapcsolta be a tévét. Pár pillanatig elmélázva bambultam a képernyőre, amiben a „Reszkessetek betörők!” című, rém idegesítő film ment éppen, amit minden nyamvadt évben lejátszottak, és én már szörnyen utáltam, viszont aztán dünnyögve indultam el a cipőm felé.
- Hajrá, hősszerelmes! – kiáltotta utánam talán Niall. A vállam fölött hátrapillantva láttam, amint már emelte is a füléhez a telefont, miközben lepacsizott Zaynnel.
- Tizennyolc vagyok. Nuku hősszerelemmel – morogtam, amint belebújtam a csizmámba, és a nyakam köré csaptam egy sálat, ami lehet, hogy amúgy anyukámé volt. – Jó, egy kicsivel talán mégis – korrigáltam, és felkaptam a kabátomat is. – Basszus, ha utána megyek, akkor egy nagy adagnyi „hősszerelem” lappang bennem, mi?
- Nem leszel attól még papucs, mert nem akarod elveszíteni a csajodat, pont Karácsonykor. Nem kell ezen paráznod – rántotta meg a vállát, egy biztató mosollyal az arcán. – És baromira nem kifogás a korod, még az övé sem, te tökfej.
- Tudom – motyogtam, és kiléptem a hidegbe. Gyorsan még visszaszóltam a fiúknak, hogy azért vigyázzanak a házra, utána viszont az első ötletem szerint megindultam balra, és a kezeimet a zsebembe dugva lépkedtem a keskeny járdán. Meg kellett küzdenem az erős szembeszéllel és az arcomba hulló, hatalmas pelyhű havazással is, pláne, hogy én hülye, nem vettem fel sapkát. Ez legyen a legnagyobb gondom –  kértem végül.
Tényleg én lettem volna a hibás?  Mindössze annyiért, mert nem voltam biztos magamban? Benne mindenképp, ez nem is volt kérdés. Ahogy megláttam, már tudtam, hogy kellett nekem, lehetőleg egy eész életre. De nehogy már azért szakítson velem, mert nem akarom elkötelezni magam éppen abban a korban, amikor már szabad lehetek! Plusz minek egy papír? Anélkül már nem is tartozna hozzám? Egy nyamvadt irat kell ahhoz, hogy tudja, imádom? Mióta? – hőbörögtem. Viszont az az állításom, miszerint haragos vagyok abban a pillanatban változott meg, amikor valószínűleg ráérzés-szerűen átpillantottam az úttest másik oldalára, és így megpillantottam Liamet. Oh, de jó lett volna, ha csak őt, mert nem, nem volt ekkora mázlim. Az élet minden más területén úgy tűnt, az életem sínen volt, azonban amikor megláttam Liamet, a szívem szakadt meg. A kezében a barátnőmet tartotta, aki vacogva, kabát nélkül bújt a srác nyakához, és bár Liam ráterítette a szövetkabátját, aminek hiányától viszont a srác fázott, Ava még így messziről is jól kivehetően éppen pingvineset játszott, és a válla is jól kivehetően rázkódott, noha nem lehettem biztos abban, hogy ez nem a hidegre való reakció volt.
Gondolkodás nélkül szaladtam át az úttesten, csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy a mellékutca nem volt valami forgalmas. Liam rám kapta a tekintetét, amint már látóhatáron belül voltam, és picit megrázta a fejét, miközben nem állt meg, hiszen minél előbb melegben akarta tudni az unokahúgát. Gombóc szorult a torkomba, mert fogalmam sem volt, mi okozhatta Avánál a zokogást, ami egyre erősebbé vált, és a hangra az én szemem is bekönnyesedett. Nem volt ő egy sírós lány... tényleg ennyire megbántottam volna?
Lehúztam a kabátom zipzárját, és sietősen a térdeim közé is szorítottam, hogy amint Liam átadja nekem a barátnőmet, azt majd rá tudja teríteni. Liam mereven előrenézve haladt tovább, és az sem hatotta meg, amikor már halkan könyörögve követtem Holmes Chapel fagyos utcáján. Mocskosul mérges lehetett rám, azonban nem tudtam, mi okból történt ez meg ilyen hirtelen.
A sarokig bírtam a szótlanságát, ahonnan már nem kellett volna sokáig menni a házunkig. Ott elé léptem, és nem foglalkozva szikzáró tekintetével, Ava térdhajlata és háta alá nyúlva vettem át könnyű testét. Mindig meglepett, hogy lehetett ilyen pehelysúlyú, hiszen annyi mindent összeevett, amikor együtt voltunk, hogy az csak na’, viszont imádtam ezt a tulajdonságát.
- Mi történt, bébi? – suttogtam, és némileg fellélegeztem, amikor Ava, meghallva a hangomat észrevette, hogy már nem Liam tartotta, és olyan vehemenciával kapaszkodott belém, hogy egészen meglepődtem. Őszintén nem vártam választ, úgyhogy Liamre néztem, miközben áthaladtunk a zebrán. Az útközben Avie-re terített kabátomat megigazítva mindössze ennyit mondott:
- Elcseszted – súgta. – A hóban zokogva találtam rá, és csak egyre jobban sírt, amíg közeledtem felé. Nem kért a segítségemből, sajnálatomból, mert hogy ő mindenkinek csak púp a hátán, nem kell senkinek sem az életébe, és hagyjam békén, mindenkinek jobb lesz így. Ezt akartad, Harry? Hogy visszatérjenek a démonjai? Már éppen leküzdöttük őket, és erre te elbizonytalanítottad. Gratulálok.
- Köszi, Payno, és tudom. Én csak egy nyugis karácsonyt akartam, és erre meg tessék, nesze nekem – dünnyögtem, amint beléptünk a házba. A srácok, amikor meghallották az ajtó nyitódását és a kis csengőt, ami azt jelezte is, egyből felpattantak és elénk siettek. Tanácstalanul álldogáltak velünk szembe, tekintetük színtiszta ijedtséget sugárzott, mellette az értetlenséggel. Nem tudták kezelni a helyzetet, úgyhogy amikor Liam lényegében leharapta a fejüket, amiért elállták az utat az emeletre, és ezzel együtt megnehezítették a szobámba való eljutást, egy szó nélkül engedelmeskedtek. Niall vizet forralni rohant, Zayn meg Liam mobiljáért.
Liam már nem jött velem, azt mondta, rám bízza, meg tudom oldani, noha láttam a tekintetében az ellenkezőjét. Tudtam, hogy telefonálni is akart, mert ebben a helyzetben szükség volt Andyre és Aidenre, Ava ikerbátyjaira. Nem lehetett biztosra venni, elég leszek-e én és a bocsánatkérésem.
Avánál amúgy sem lehetett néhány dolgot biztosra venni, úgyhogy a jelenleginél is jobban izgulhattam amiatt, mégis mi fog történni.
A szobámba belépve sietősen az ágyamhoz lépkedtem. A szívem eszeveszett tempóban zakatolt, és amikor féloldalasan felültem a magas matracra, Avát közben szorosan az ölemben tartva, egy kósza könnycsepp gördült végig az arcomon.
- Kincsem. – Mivel az ölemben ült, vagyis jobban mondva kuporgott, így el tudtam nyúlni a takarókért, amik az ágy végében voltak összehajtogatva, és körbebugyoláltam velük a testét. Tudtam, hogy most nem lett volna jó ötlet a forró fürdő, ami egyébként az első, eredeti ötletem volt, mert csak rontottunk volna a helyzeten, úgyhogy megpróbálkoztam a hővisszanyeréssel, amit anyu is alkalmazott nálam kisebb koromban, egy-két téli hógolyócsata és hóember építése után. Még az ágytakarót is köré tekertem, és mivel azon ültünk, ezért a végére már úgy nézett ki, mint egy konkrét hernyó, amint én kikecmeregtem belőle. – Nyugodj meg, Avie. Itt vagyok. Soha, soha az életben nem mennék el. Nem hagylak el. Soha nem hagynálak el, kicsim. Nem tudsz lerázni, nem vagy púp senki hátán sem. Te vagy a lejobb dolog, ami valaha történt velem, és nem lehetek elég hálásnak Liamnek azért, amiért aznap este hozzánk hozott téged, és nem haza. – Eltűrtem szőke haját gyönyörű arcából, és megcsókoltam forró homlokát. Sűrűn és piciket bólogatott, miszerint hallja, bár szerintem nem értette a szavaimat és amikor a mellkasomhoz húztam, ő szinte már a részemmé vált, annyira hozzám bújt. Szörnyen éreztem magam. Sosem gondoltam volna, hogy a szavaim ilyen hatással lennének rá. Hogy azt, hogy várni szeretnék, egy konkrét visszautasításként élné meg.
Húsz perccel később már normális pozícióban, összebújva feküdtünk az ágyban. Ava kiszabadította az egyik lábát, összefűzte az enyémekkel, arcát pedig a mellkasomba fúrta, és jobbjával a csípőmnél markolta az anyagot, balját pedig a szája elé tette, ami gondolom a saját maga lenyugtatásaként szolgált, még ha értelmét nem is nagyon láttam. Hála az égnek, már nem sírt annyira, mint nemrég. Fél órával később pedig már még csak annyira sem. A válla néha még meg-megrázódott, olyankor szipogott egyet-kettőt, ami már jó jel volt, és nem húzódott el tőlem, aminek meg kifejezetten örültem. Vártam, amíg megszólal, és amikor ez elérkezett – noha hangja először még meg-megcsuklott –, olyat mondott, amire abszolúte nem számítottam.
- Szeretlek, Harry. Az életemnél jobban.
- Szeretlek, Avie. A Holdig és vissza – suttogtam a választ az oly nagyon szeretett, és egy ideje alkalmazott mondatra. Elmosolyodtam, amikor megéreztem ugyanezt a mozdulatot a mellkasomnál is. – Tudd, hogy elképesztően, szörnyen rosszul érzem magam. Nagyon, nagyon sajnálom, bébi. Nem várom, hogy megértsd, de kérlek, legközelebb beszéljük ezt meg normálisan, mert most totál elcsúszott köztünk a kommunikáció – suttogtam, és közben pici puszikkal leptem el a homlokát és a halántékát. Tudtam, hogy ez megnyugtatja.
- Túlreagáltam, Haz – lesett fel egy pillanatra. – Nem tudom, mit akarok én itt házasságról meg ilyenekről beszélni, amikor egy szaros tizenhét éves csitri vagyok...
- Wow-wow. Wow! – állítottam meg hátrahőkölve, majd hátrébb húzódtam, hogy gyönyörűszép szemeibe tudjak nézni. – Nem szeretem, amikor lealacsonyítod magad. Te vagy a legcsodásabb lány, bocsánat, nő, akivel valaha találkoztam, és tudom, hogy egyszer össze fogunk házasodni, és sok, sok gyerkőcünk lesz. De az még a jövő zenéje. Azt hittem, nem kapunk össze amiatt, mert nem tartok fontosnak egy papírt, hiszen így is az enyém vagy, kicsim. Örökre... elragadott a hév. Borzasztóan sajnálom, tényleg. Nem szabadott volna olyanokat mondanom neked, mint ahogyan egy barom voltam azért, mert hagytalak elmenni, és még puffogtam is, hogy én bizony nem indulok utánad. Egy VIP-es, páholyos barom vagyok, Csibe.
- Csak Anne meg ne tudja – suttogta. Büszke puszit nyomtam az orra hegyére, mivel tökéletesen tisztában voltam a ténnyel, mennyire nem tudta kezelni az ilyen, valamivel érzelmesebb helyzeteket akkoriban. Inkább szerette a leglényegtelenebb dolgokat kiragadni egy jó hosszú mondatból, és boldog voltam, mert ebben tökéletesen hasonlítottunk egymásra.
Na, nem csak ebben.
- Gyönyörű esküvőnk lesz egyszer, kicsim. Annyira sajnálom, amiért megbántottalak.
- Rosszul kezeltem a helyzetet.
- Maga a helyzet elég vacak volt – húztam számat keserű mosolyra. Annyira bennem volt az inger, hogy megcsókoljam... de nem éreztem helyénvalónak. Nem érdemeltem ki, és többek között azt is csodáltam, hogy egyáltalán meg tudtuk beszélni, még akkor is, ha egyáltalán nem voltunk még a téma végén. Elképesztőenk találtam azt az erőt, ami ebben a kicsi lányban volt, még akkor is, amikor egy órája éppen amiatt aggódtam magamat halálra, hogy látszólag minden ereje elhagyta.
Sosem láttam még Avie-t ennyire összetörve. És sosem voltam még ennyire kiábrándulva önmagamból.
Abszolút nem érdemeltem meg ezt a lányt. Viszont amennyire csalódtam önmagamban, pont annyira voltam biztos abban, hogy Avie egyszer teljes mértékben az enyém lesz.
Még úgy is, ha az elkövetkezendő másfél órában mást sem csináltunk, mint a zárt ajtók mögötti, érzéki összeolvadást, és egymás iránt érzett szerelmünk éreztetését, valami egészen más fokon.

Este kilenc volt, amikor lemerészkedtünk a nappaliba. Már mindenki ott volt, beleértve Ava nagyszüleit és testvéreit is. A srácot családja, az én családom... rengeteg féle szeretet érződött a szobában, én mégis csak az Ava felé irányuló, feltétlen szerelmemet éreztem, és ezt valami elképsztőnek találtam. Az általunk feldíszített karácsonyfa gyönyörű fényekben pompázott, büszke voltam magunkra. Olyan családba tartoztam, ahol fontos momentum volt a fenyő közösen történő kiválasztása, befaragása és feldíszítése. Imádtam a Robinnal töltött időt, majd azt is, amikor a konyhába bemenve megláttam anyukámat, Gemmát és Avát, önfeledten kacagni és mézeskalácsokat formázni, majd a sütőbe pakolni. Tudtam, hogy ezt örökre el tudnám nézni, azonban amikor ez szóba is került, az már egy egészen már helyzet volt.
Megérkezésünkre néhányan felkapták a fejüket, de mindenki jól kezelte a dolgot, és nem kezdtek el sajnálkozni, aminek borzasztóan örültem.
Panaszosan felnyögtem, amikor elengedve a kezemet, Ava Andyék felé indult, és ezen a fiúk még jó ideig elszórakoztak. Tudtam, hogy sokéig visszahallhatom majd még, hogy tényleg „hősszerelmest” játszottam, azonban most már tetszett a kifejezés, mert tényleg annak éreztem magam.
- Na, sikerült megbeszélni? – állt meg mellettem Louis, és miután lerendeztük azt a kört, ami a szemöldöke idétlen és perverz húzogatásából állt, és az én égetésemből, már komolyan vette a dolgot. – Ugye minden rendben van köztetek?
- Én szeretem őt, és ő is szeret engem. Ez az, ami fontos.
- Az utána lévő békülős szexet sem bánod annyira ilyenkor, nem? – tűnt fel előttünk Zayn, az oldalán Liammel.
- Ugh – sápadt le Liam egyik pillanatról a másikra. – Ez a téma nekem... ugh.
- Miért, mit gondoltál? Az unokahúgod az esküvőig szűz lesz, vagy mi? – röhögött fel Zayn, és Liam felkarjába boxolt. – Szép álom, haver. Szép álom.
- Az esküvőig, mi? – kérdezett vissza barátnőm unokabátyja, és mélyen a szemembe nézett. Halkan megköszönve fogadtam el Lou-tól a felém nyújtott forrócsokit, amibe aztán még egy ideig nem ittam bele, pusztán a kezem melegítésére szolgált. – Ugye...
- Nem vagyok biztos abban, hogy mindent elmondott nekem, ami benne volt, de nézz rá... –biccentettem az állammal Avie felé, aki éppen a testvérei között állt, és felváltva kapkodta a fejét a látszólag hülyéskedő srácok között, akik remekül teljesítették Liam kérését, miszerint foglalják le a húguk agyát. Ösztönösen elmosolyodtam, amikor megláttam Avie mosolyát. Soha nem akartam többé sírni látni, miután már volt alkalmam megfigyelni olyankor, amikor boldog, és csillog a szeme. Olyankor a legszebb. – Ha nem boldog, akkor egy veszett jó színész lakozik benne.
- Harry, Avában egy veszett jó színész lakozik – nevetett fel kínosan Niall, és közelebb hajolt, hogy a következőket valamivel bizalmasabban beszélhessük meg. – Ugye tényleg rendben van? Hajlamos azt mutatni, hogy oké, mert akkor nem aggódsz miatta. Félek, most is ez a helyzet.
- Valószínűleg így van, Nialler. De tudom kezelni – biztosítottam a szőke srácot. – Odamegyek, oké? – fordultam körbe, egyfajta képletes beleegyezést kérve, és amikor megkaptam, már repültem is.

Fél tizenegy lehetett, Louis köszöntésén is átestünk már, és Ava az ölemben bontogatta az ajándékait. A válla fölött néztem, mit kapott a tesóitól. Nehezen boldogult a nagy doboz csomagolásával, úgyhogy besegítettem neki, persze előtte még elkérve a fizettségemet. Nem voltam valami drága vállalkozó – egy arcra pusziért is lehoztam volna neki a csillagokat az égről.
Az egész nappali díszpapírokban úszott, a sarokban álló nagy karácsonyfa pedig olyan gyönyörű volt, hogy nem bírtam magammal, és Ava fülébe suttogtam:
- Idén anyu, Gem, Robin, Te és én díszítettük a fát. Jövőre már csak ketten fogjuk.
- Szép. Rob, Gemma és én ki lettünk rekesztve? – heherészett, azonban egész hamar megkomolyodott. – Szeretlek, Haz. Olyanokat ígérgetsz, amik még nagyon a távoli jövőben vannak, és addig még bármi történhet, de nagyon szeretlek.
- Miért, a jövő évben szakítani tervezel velem?
- A jövő évben én sok mindent tervezek. Többek között megnöveszteni a hajamat, besütni a tiédet és lefesteni a családot így, együtt. Akarok veled írni egy dalt, mert az biztos nagyon bulis lehet, és nyaralni is el szeretnék menni, mondjuk a hegyekbe. Szeretnék több időt tölteni Aggyékkel, meg akarom hálálni a szeretteimnek mindazt, amit kapok tőlük, mert úgy érzem, meg sem érdemlem a támogatásukat, beleértve a tiédet. Apropó, Te. Be akarom bizonyítani, hogy méltó vagyok a szeretetedre.
- Nyaralni a hegyekbe? Fasza álmaid vannak, Avie! – csókoltam a nyakába, figyelmen kívül hagyva az utolsó mondatát, mert totál felesleges volt törődnöm vele.
Hülyeség volt.
Beleborzongott az érintésembe, úgyhogy még egy utolsó puszit leheltem barackillatú bőrőre, aztán önelégülten elhúzódtam.
- Imádom a reakciódat.
- Én meg azt, hogy okosan oldalra ültünk le – lesett körbe ártatlanul mosolyogva. – Itt olyan, mintha nem is lennénk a nappaliban, de valahogy mégis, és ezt imádom.
- A fahéjas alma és a kandírozott narancshéj illatát innen érezni a legjobban, és tudom, azokat mennyire szereted...
- Aha, magyarázd csak ki azt, hogy már csak itt volt hely. Hajrá – fordult oldalra kekecül vigyorogva. Amikor válasz nélkül, mosolyogva néztem csak az arcát, az államat megfogva, egy pehelykönnyű puszit nyomott az ajkaimra. – Szeretnék még nyolcvan ilyen Karácsonyt veled, Haz.
- Kérésed számomra parancs.
- De legyünk még fiatalok – tette hozzá, és bal karjával átkarolta a nyakamat, miközben a jobb tenyerét az arcomra tette, és végigsimította az arcélemet. Jólesően felsóhajtottam. – Egy picit mindenképp.
- De te picit azért mindenképp jobban vagy, ugye? – használtam a szavait, és közben egy tincsét az ujjam köré csavartam. Talán pont úgy, mint Avát.
- Veled vagyok. Ez tökéletesen elég – hajtotta a fejét a vállamra. Éppen olyan magas volt, hogy ez még ténylegesen kényelmes lehetett a számára, miközben tekintetét végigvezette a nappaliban beszélgető, ünneplő embereken, és összegezni kezdett. – Itt van a családom, és mindenki, aki fontos. Ez máris sokkal több, mint elég. – Bólintott is hozzá, arca eltökélt volt. Rettentően aranyosnak találtam az igyekezetét, de nem vettem be. Viszont utánozva őt, én is körbelestem, még egyszer. És olyan öröm költözött a szívembe, amit hirtelen nem is tudtam, el bírok-e viselni.
Megvan mindenem, amit valaha is akartam. Körülöttem őszinte mosolyok, egy szeretett lány az ölemben, és a fahéjas alma.
A valaha volt legjobb karácsonyom. 
- Na és a te lelki épséged? – Hiszen nekem az volt a legfontosabb.
- Hitvány dolog ilyet kérni, de azt hiszem, veled egyszer még az is meglesz.
- Azért vagyok, Avie – fogtam két kezem köré az arcát, és mélyen a szemeibe néztem, hogy minél jobban tudatosítsam benne a szavaim fontosságát és igazát. – Azért leszek.

Minden kedves Olvasómnak a legkellemesebb karácsonyi ünnepeket kívánom!
Szeretlek Titeket!
Egyetek sok bejglit, skacok, és legyetek Ti a legboldogabbak a Földön, amiért azokkal lehettek, akiket szerettek, és akik Titeket is nagyon szeretnek! <3 
Ps.: BOLDOG SZÜLINAPOT, TOMMO!