Huszonöt // Aktmodell

- Aidan, szerintem utaztam már párszor – nyögök fel frusztráltan, és a szabad kezemmel tűröm fel a hajamat a tarkómnál. Elviselhetetlen ez a meleg, anyám! Nem is hittem, hogy egyáltalán létezik olyan jelenség, amikor az ember majd' megsül, ugyanakkor rázza is a hideg. – Andyvel minden okés?
- Persze. Itt kalimpál, mert kihallotta a nevét, és féltékeny, vagy mit'tom én. Adjam?
- Adhatod, mhm – húzom mosolyra az ajkamat, amint kibányászom a kézitáskámból Cady könyvét, és a kezébe adom azt. Amikor pedig meghallom a másik bátyám hangját, akivel az utóbbi időben talán még többet is beszéltem, mint Aidennel, ez a mimika már az egész arcomra kihúzódik. – Mizu, Andrew?
- Semmi, Ava Michelle – válaszol ugyanolyan hangsúllyal és formában. – Nekem nincs ilyen menő harmadik nevem, a fenébe is! Amúgy, rendben odaértetek?
- Igen, természetesen. Hála az égnek, akkora pechem még nincs, hogy pont az a gép zuhanjon le, amin mi ültünk – pillantok Cadyre, aki a mellettem lévő szépen ücsörög, és amikor felfogja, hogy részben hozzá beszélek, és felnéz a könyvből, amit már lassan másfél hete olvas szorgosan, és már a háromszázadik oldalon jár, felnevet.
- Én ezzel nem viccelődnék. Elég szar a szerencséd, basszus... – Szinte látom magam előtt, ahogy hanyagul megrántja a vállát. Annyiszor beszéltünk az elmúlt időben, hogy már ezt is meg tudom mondani. Olyan, mintha ki sem maradt volna az a három év, amíg nem láttam, és nem beszéltem nem csak vele, de Aidannel sem.
És imádom ezt az érzést.
- Most miért? Te már beszélsz velem... ez elég nagy szerencse azért.
- Mákod van, mini Heart – gúnyolódik vicceskedve. Mondjuk, azt hogyan? Mindegy is. – Aidennek jó a beszélőkéje.
- Az egész családnak az.
- És tényleg! Hallottad, hogy a fatert kiengedhetik a börtönből?
- Andy, én még azt is csak másodkézből tudtam meg, hogy egyáltalán oda került – sóhajtok, és közben önkénytelenül összehúzom magam. Utólag veszem észre a mozdulatot, de jót mulatok rajta.
Az emléken mondjuk azért már annyira nem.
- Jó, mindegy. Ha felkeres, jól szemen köpöm. Egy rohadt állat, és nem vágom, mi a halálért engedik ki, amikor a dutyiban kéne megrohadnia.
Meg sem próbálom meggyőzni arról, hogy téved. Sajnos Jonah soha az életben nem volt mondható egy mintaapának, amiért mindig is annyira sóvárogtam. Kiskorunkban mindig Andy volt az, aki talán a legtöbb bántást kapta, mivel ő volt a legnagyobb, még ha csak pár perccel is. Mondhatni jogos a harag, és akkor még enyhén fogalmaztam. Mindenkinek megvannak az okai az érzelmeire, és szerintem az övéire még az is rátesz egy lapáttal, hogy mit tett velem a tulajdon apám. Vagyis majdnem.
- Miért, ez már biztos? – dőlök előre, és a könyökömet megtámasztva a lábamon, a lábujjkörmeimet nézegetem, mintha csak a vörös színű lakk olyan nagy újdonságnak számítana. – Mármint, hogy szabadlábon lesz rövid időn belül?
- Elég nagy rá az esély – sóhajt. – Mindegy, ha így lesz, akko hozzád költözök. Aiden is, gondolom. A hotelből amúgy is sanszos, hogy kidobnak minket.
- Úristen, mit csináltál? – ijedek meg egy pillanatra. Meg sem próbálkozom a többesszámmal. Istenem, semmi értelme sincsen, hiszen az eltelt időt leszámítva is tökéletesen tisztában vagyok azzal, milyenek a bátyáim. A normális és az abnormális.
És én? Hm. Talán én vagyok a gomba, ami egy totál másik fogalom.
- Hát... betörtem a tv képernyőjét – ismeri be, és felszakad belőle a nevetés. Egészen olyan, mintha egy szamár nyerítene. – Fasza érzés végre elmondani valakinek, hallod! – röhög megállíthatatlanul. A hangra ismét elmosolyodom, és egy rövid, hitetlen kacaj erejéig én is betársulok.
- Idióta vagy, Andy. Hogy az istenbe sikerült? És miért rejtegeted? – Legalábbis gondolom így tesz, már abból következtetve, hogy én vagyok az első kívülálló, akit beavat.
- Belebasztam a konzolt – vihog a saját bénázásán. Oh, hát nem is ő lenne... – És azért, mert Aiden azt mondta, nem vállal értem felelősséget.
- Már miért tenné? Nem hülye az, csak szimplán a középső gyerek a családban – rántok vállat, mintha csak láthatná, aztán felkapom a fejemet, amint meghallom a távolból a nevemet. – Na, itt van értünk Max és El, úgyhogy leteszlek. Hívlak még, jó?
- Ne kelljen hozzá újabb három év, ha kérhetem.
- Utállak, te mocsok, de jó. Puszilom Aidant is! Szia – dobok egy puszit még utoljára, és aztán bontom a vonalat. Megérintve Cady vállát, a lány felnéz a könyvből, amit mindaddig elmélyülten olvas, és kíváncsian körbenéz. Nem tudja, kit keressen, hiszen gőze sincs, kikhez jöttünk eleve, de azért még aranyosnak találom.
- Hellóka, csajszi – pattan mellénk Calder vigyorogva és energiával dugigtöltve, és hosszú karjait egyszerre fonja Cady és énkörém. Érzem, ahogy a lány megilletődik, mégis viszonozza a gesztust, és esetlenül meglapogatja a számára ismeretlen lány lapockáját. – Üdv, Eleanor Calder, vagyis El – nyújtja a kezét, amikor elhúzódik. Cady némileg félve, de kedvesen megrázza azt, és ezt követően ő is bemutatkozik az új arcoknak. – Ő Max. Avie már ismeri. Jó arc, nem para – legyint felé a válla fölött általánosságban, és megforgatja a szemét. Az említett felhördül, de aztán szintúgy, mint a lány, egyszerre ölel meg mindkettőnket. Imádom, hogy ilyen közvetlenek és játékosak, ráadásul ugyanolyanok is! Nemhiába találtak ennyire egymásra – gondolom.
- Jól utaztatok? – kérdezi a srác, amikor elindulunk a kijárat felé. Cady hátitáskáját átveszi, és a vállára csapja, én viszont nem vagyok hajlandó odaadni neki a bőröndömet, mert én magam is tudom húzni, kezem még van, azt hiszem.
Megvárom, amíg Cady válaszol, mert szeretném, ha nem lenne szégyellős. Szerencsére hamar feloldódik, ugyanis amikor már az ideiglenes szállás előtt parkolunk, és a kocsiban ülve beszélgetünk még egy kicsit, a lány száját be sem lehet fogni. Jobban örülök neki, hogy magammal hoztam, mint eleve azt gondoltam. Remek ötlet volt, és maga a tény, hogy Cady talán élete első kirándulásán vesz részt, borzasztó nagy örömmel és büszkeséggel is tölt el egyszerre, Remélem, örökre emlékezni fog rá, és rám is legalább annyira, ugyanis amilyen híreket kaptam a napokban Pierce-től, nem hiszem, hogy a távolba tekintve olyan rengeteg ideje lenne még az emlékezetébe vésnie az arcomat. Vagyis, még jobban.
Én már annak is örülök, mérhetetlenül, hogy ennyi ideig velem lehetett. Másfél hónap, viccelsz velem? Életem legszebb hetei, azt hiszem, és mocskosul büszke vagyok magamra azért, mert megcsináltam. Amiért gondoskodni tudtam egy fiatal, eleinte idegen lányról, és ezzel bebizonyítottam magamnak is egy csomó mindent.
Kiszállva a Jeepből, immár nem tudom kiharcolni magamnak a bőröndöm húzásának jogát, ugyanis Eleanor gyorsabb, mint én, és már a feljárón rohan felfelé. Fejemet megrázva indulok utána, és közben nem győzöm magamba szívni ezt a tipikus olaszos életérzést, ami hirtelenjében eltölt. Lehet, hogy nincs is olyan, de én úgy képzelem, hogy mégis.
A házba belépve meglepődök. Nagyjából minden tölgyfa borítású, és rettentően barátságos. Légkondi működik az egyszintes, hatalmas lakás területén, ami szörnyen jól esik a felhevült bőrömnek, és látom, hogy Cadynek is. Megbökve a vállát vigyorogva tárom szét a karomat, miszerint hey, hát itt vagyunk, ő pedig felnevet, és a derekamat átkulcsolva köszöni meg, amiért itt lehet.
Nem válaszolok semmit, mert én is ugyanígy érzek. Én vagyok a hálás, amiért ő eljött velem. És, hogy egyáltalán Pierce elengedte.
Bár, miért ne tette volna?

Olaszország partján, nyáron, vagyis júniusban valahogy mindig felhőtlenül boldognak érzi magát az ember. Jó, még sosem voltam ez előtt Itáliában, de hey! Valószínűleg ha százszor is ellátogattam volna ide, az érzés attól még nem változna, nincs igazam? Varázslatos, és főleg, hogy a macskaköves utakon menve mindig rám jön a frász, és eszembe jut anyukám mondása, amit kiskoromban halál lazán benyeltem: azért macskakő, mert oda temetik el az elhunyt kiscicákat. Kérem szépen, már akkor is egy igazi agytröszt voltam.
Eleanor, Max és Cady a vízben bohóckodnak, egymást lökdösve próbálnak nem elesni, én pedig egy törölközőn ücsörögve nézem őket. Kezeimet hátul kitámasztva fordítom arcomat a nap felé, próbálok valami színt szerezni, mert bár Amerikában is elég erős a napsugárzás, valahogy mégsincs semmi színem.
A kipakolást követően amint lehetett, jöttünk is le a partra. Régóta kacérkodok már a gondolattal, hogy le kellene ülnöm egy festővászon mögé, és ecsetet ragadva a kezembe, lefessek valami gyönyörűt, de eddig úgy voltam vele, magamat nehéz lenne. Viszont a tengert elnézve erősebb a késztetés, mint valaha. Anno Harryt nem is egyszer festettem le, remek modell volt, egyszer még aktmodell is, viszont megesett, hogy egy utcai lámpa nézett vissza rám a papírról. Kutya, macska, alma vagy csontváz... ami jött. Viszont már régen nem hódoltam a szenvedélyemnek, és ez némileg elszomorít. Hiszen mennyire biztos voltam abban, hogy én ezzel fogok foglalkozni, ha egyszer nagy leszek...
Ez a "mi leszel, ha nagy leszel?" kérdés elég relatív, de biztos voltam magamban. Azonban nem panaszkodhatok, hiszen azt hiszem, jobban jártam a rendezvényszervezővel, még úgy is, ha totál spontán ötlet volt eleve. Hiszen ennek köszönhetően juthattam most el Olaszországba, nem? Na meg Eleanornak, persze, még úgy is, ha változatlanul semmi tippem sincs az itt tartózkodásom okáról. De nem zavar. Inkább meg sem szólalok, mert félek, nem tetszene a válasz. Ha Perrie-hez hasonlóan akar eljárni velem, azt hiszem, fognám a motyómat, és hazarepülnék. Az Istennek sem kell, hogy összefussak Harryvel. Éppen túltettem magam a tényen, hogy hallott mindent, amit Perrie-nek mondtam, nem kellene egy újabb megrázkódtatás.
Valami ahhoz hasonló, mint ami akkor ér, amikor a következő pillanatban Cady rám ugrik. A lány csurom vizes, hosszú haja az arcomhoz tapad, és elképesztően nevet valamin. Annyira meglepődök a becsapódásától, hogy egy pillanatra tuti kihagy a szívem, de utána teli szájjal felröhögök.
- Kislány, nagyon vad lettél ám!
- Azt mondtad, zavarjalak meg, és lehetőleg okozzak fájdalmat, ha Harryn morfondírozol, és most azt teszed, nincs igazam?
- De – fintorgok. – Sosem változom meg, nem igaz?
- Hát, amióta ismerlek, nem nagyon – vihog kislányosan, és boldogan veszem észre, nem először ugyan, hogy amikor mosolyog, sokkal fiatalabbnak látszik. Pedig eleve nagyon fiatal még. – Örülök, hogy ismerlek, amúgy, Ava!
- Aw, édesem, én is! – ölelem át szorosan a derekát, viszont amikor valami hideg a nyakamba zúdul, felsikkantok, és elengedem a lányt. Cady sikongatva fut odébb, én pedig, mint valami ázott puli, úgy nézek fel a Napot eltakaró Maxra, aki egy homokozóvödröt tartva a kezében, vigyorogva néz le rám. Honnan az istenből szerezte ezt a szart? És miért én lettem az áldozat?!
- Maximilian! – kiáltok fel elhűlve. – Teee, te kis mocsok! – állok fel komótosan, nagyon kemény szavakat használok ám, tudva, hogy úgy megkergetem pillanatokon belül, mint még soha senkit.
Persze csak azután, hogy a hajamból kifacsarom a vizet, és veszek egy nagy levegőt, amire még szükségem lesz, ha át akarom kergetni Kínába!

Este érdekes hívásom érkezik, de már mindegyikre ezt mondom, úgyhogy meg sem lepődök. Bár jelenleg annál inkább, ugyanis a hívó fél legutóbbi beszélgetésünk során azt mondta, egy ideig nem tud majd telefonközelben lenni, úgyhogy nem tud majd hívni este, pedig már szinte el sem tudok aludni a hangja, és a rosszabbnál rosszabb viccei nélkül. És ez ma reggel történt.
De nem tulajdonítok neki túl nagy figyelmet. Látszik, nem? Abszolút nem gondolom túl a dolgokat... nem jellemző rám, azt hiszem. De egyébként a szarkazmus sem.
- Hello, Nialler!
- Mizu, Avie? – szól bele jókedvűen. - Várj, ugye nem keltettelek fel?
- Nem, filmet nézni készülünk – nyugtatom meg, hiszen az időeltoldás miatt Amerikában olyan délután kettő lehet most. Már ha jelenleg ott van, ugye. – Kungfu Panda 3. Tapasztalatok?
- Ugh, béna volt – kezd panaszkodni. – Nem akarok spoilerezni, de... Ava, inkább válasszatok más filmet, ha jót akartok magatoknak. Mondjuk... Amerika Kapitány? Chris Evans jófej, egy király haver.
- Nemár, hogy összebarátkoztál magával a Kapitánnyal!
- Hook kapitánnyal? – teszi le hirtelen az ölembe a hatalmas tál kukoricát Max, és olyan váratlanul ér a felbukkanása, hogy megugrok, és majdnem le is borítom a nasinkat a földre. Mindenki szitkozódik egy sort, de amúgy ezt nem is értem, hiszen pár percen belül mindenkinek személyreszabott tálkája lesz!
- Pft, Pán Péter tartsa meg magának azt a kampós, creepy fazont. Itt most Amerikáról van szó. – cicceg a szöszke barátom álsértetten, majd hümmögve fogadja, amikor értesítem, hogy ki lett hangosítva.
- Mintha csak Donald Trumpot hallanám. Oh, ja, bocs. Mégsem – dünnyögi mellettem Eleanor szórakozottan, szorgosan pötyögve valamit a telefonján. Amikor nem sokkal később felnéz, egyből a tekintetemet keresi, én pedig rögvest megállok az értelmetlen fecsegésben Niallel, ahogy észreveszem, hogy a barátnőm íriszei bekönnyesedtek.
- Niall, kicsit félretehetlek?
- Ez mit jelent? – kérdezősködik barátságos hangnemben. El is felejtem, hogy nem személyesen van itt velünk, de jelenleg már nagyon szeretnék túllenni a témán, mert Eleanor láthatóan egyre inkább szétesik, és a fejét forgatva keresi Maxot, aki hirtelen a támasza lehetne, viszont szerintem a férfi Cadyvel van valahol, talán a hátsó kertben. Amikor nem találja, csak maga elé mered, miközben két kézzel a hajába túr, és a légzése is vészesen felgyorsul.
Rossz előérzetem támad. Nagyon rossz.
- Mindjárt visszahívlak, oké? – És választ sem várva szakítom meg a hívást, majd dobom a telefont a kanapé másik végébe. Közelebb ülök Eleanorhoz, és megvárom, amíg visszatalál a jelenbe, mert félek, ha megzavarnám azzal, hogy hozzászólok vagy érek, akkor sokkal rosszabbul járnánk mindketten.
Az meg kinek kell?
- Ava, válaszolj nagyon, vészesen és véresen őszintén! – kezd bele végül, hangja nem több fojtott suttogásnál. Bizonytalanul, de rögtön bólintok, bár félek, nagyon meg fogom én ezt még bánni, már a hangsúlyból ítélve. – Louis megcsal engem ezzel a Brianával?
- Uh – nyögök fel, miköben az agyam már dolgozik is a lehetséges válaszokon, és az arcizmaim az önnön korlátozásukon. Basszus, Tomlinson! – Vele beszéltél már erről? – próbálok lehetőleg észrevétlenül terelni, ugyanis az agyam semmilyen értelmes dologra nem jut.
Azonban úgy tűnik, sikerül az ügyetlen tervem.
- Nem. Ez a... Briana írt rám Twitteren, és csatolt hozzá képet. – Amíg beszél, kinyújtja a karjait, és az kezeim után kap. Összfűzöm az ujjainkat, mert tudom, hogy ha csak ennyire is, de valamennyi támogatásra szüksége van. Vagy lesz.
Ki tudja.
Viszont... oké. Összegezzünk. Briana felcsináltatja magát, pénzt kér Louis teljes figyelme mellett, és most még a gyereke apjának párja arcába is tolja a kegyetlen igazságot? Ki ez a ribanc, és hol lehet levadásztatni?!
- Szerintem ezt személyesen kellene megbeszélned Louis-val – tanácsolom esetlenül, és cseppet sem bíztatóan. Eleanor kétségbeesetten keres valamit a szememben, én pedig hagyom, hogy megtalálja a választ, még úgy is, ha azt szavakkal nem fejezem ki.
Képtelen vagyok hazudni neki, azonban az igazságot még rosszabb lenne közölnöm vele.
- Végülis... az évek során nagyon sokan állították már, hogy egy ribanc vagyok, és hogy tűnjek el a képből, mert a pasim gyereket csinált neki, nem? Ha Larry Stylinsont is kezelni tudtam, mint ahogyan te is, akkor ezt is kibírom még egy kis ideig – magyaráz kissé hisztérikusan nevetgélve, és megpróbálja bebizonyítani és bebeszélni magának azt, amit már ő maga is tud, hogy kamu.
Istenem, Tomlinson. Te magad vagy a kamu!

Két nap telik el, két olya nap, ami alatt megtanulok valamit. Az erő fogalmával gazdagodom, valami olyan mértékű erőével, mint amit én még életemben nem tapasztaltam. Őszintén, sosem gondoltam volna, hogy Eleanorban lesz annyi kitartás, hogy végigcsinálja a Tommy Hilfigeres fotózás első negyed részét, ráadásul látszólag boldogan és gondtalanul. Mindenki elhitte, amikor azt mondta, hogy picit ledől délután háromkor, mert elfáradt. Egyedül Max és én voltunk azok, akik tudták az igazat, de a fiú a tényleges, teljes igazat, ugyanis kiszedte belőlem, még az Amerika Kapitány elindítása előtt, miközben próbálta összekaparni Eleanort, miután gyorsan rájöttünk, egyedül nem lesz képes rá.
Talán még pont kisebb meglepetésként ér az, hogy Niall feltűnik, mint hogy Eleanor ennyire erős. Délután négy óra van, Cady és én a parton sétálgatunk. Az egyik kedvenc playsuitomban jókedvűen ugrálunk a vízhatáron Cady kezét fogva, szabad markomban a szandálomat lóbálva, lábujjaimat az iszapba nyomva. Hátranézek a vállam fölött, és büszkén konstatálom a művünket, amit magunk mögött hagyunk egészen addig, amíg a kicsapó hullám el nem mossan azt.
- Ava, a barátod tényleg megcsalta Ellie-t? – kérdezi egyszer csak Cady kíváncsian. Ha nem lenne alapban rossz a téma, megmosolyogtatna Eleanor nevének legkedvesebb becézése, akit most is csak azért hagytunk magára, hogy pihenhessen egy kicsit. Sanda gyanúm, hogy az aggódás kifárasztja, de úgy elemi szinten.
- Ez bonyolult – sóhajtok fel. – De igen, így történt, és... hát, nem mondanám kifejezetten a barátomnak Louis-t – korrigálok, még ha nem is teljesen igaz, viszont jelenleg szörnyen mérges vagyok a srácra, és szolidaritok a barátnőmmel.
- És akkor ki a barátod?
- Én lehetek? – hallatszik egy ismerős hang a hátam mögül. Megpördülök a tengelyem körül, és Niallel találom szembe magam. – Mindennél jobban vágyom rá, Bipi – kacag jókedvűen, és örül, mert láthatóan sikerült meglepnie. Kell egy kis idő, mire leesik, hogy tényleg itt van, és akkor már normálisan is tudom őt köszönteni. Már ha az normális, hogy a lábaimat a dereka köré kulcsolva, kezeimet meg a nyaka köré tekerve csüngök rajta, mint valami kismajom.
De a fiú megtart, és közben harsányan röhög. Olyan régen láttam már, hogy az valami iszonyat, mivel a szőke srác, kiélvezve a banda szünetét, felszabadultan utazgatja a világot, noha még csak a túrája elején jár. A bőre, mivel pólót nem visel egy árnyalattal pirosabb, mint kéne. Nem értem, miért nem tanulta még meg, hogy nem mehet ki naptej nélkül?! Jobban kéne figyelnie magára!
- Hogyhogy itt vagy, Nialler? – fúrom az arcomat a nyakába. Szeretem a parfümét, és aranyosnak találom, hogy amikor véletlenül ráfújok a bőrére, libabőrös lesz. Egy idő után elengedem őt, és lecsúszok róla, bár elég zavarbaejtően téve ezt, ugyanis a szó szoros értelemben lecsúszok. Viszont ő csak a legjobb barátom... normális, és nem zavar... ugye?
- Kiruccantam Olaszba a kedvenc csajom miatt – dobja át a karját lazán a vállamon, és az oldalához húz. Boldogan vigyorgok, és oldalt álva neki, átkulcsolom a derekát. Érzem, amint egy csókot nyom a hajamba, úgyhogy én is belepuszilok a mellkasába, aminek valami elképesztően jó illata van!
Igen. Tipikus Niall illat. Amit nagyon szeretek.
- Basszus, jó illatod van – nevet fel, olyan, mintha csak olvasna a gondolataimban, és valamiért talán kínosan teszi ezt.
Miért? Bár, alapban... Miért jegyezte ezt meg?
És én miért kuncogok fel, mielőtt még bemutatnám őt Cadynek, akárcsak valami idióta tinédzser? Na, ne!
Ava Heart, te zavarba estél a legjobb barátod bókjától?!


Sziasztok :)
Megígértem, hogy hozok nektek még egy részt Karácsonyig, és látjátok, sikerült összehoznom! Remélem, hogy tetszett és azt is, hogy most már nincsen senkinek sem suli, mert ugh, terrorháza!
Szörnyen boldoggá tettetek az előző rész alá érkezett kommentekkel, skacok! Nem győzök hálálkodni, nagyon, nagyon köszönöm, hogy velem vagytok! <3 A csoportba is kaptam visszajelzést, csak néztem, hogy anyukám, milyen édesek vagytok, és Messengerben is, ami miatt durván elérzékenyültem (Viki <3). És az meg már a tetőpont, hogy ÚR ISTEEEEEN, túlléptük a 30.000 megtekintést! El sem hiszem, köszönöm, hogy ennyiszer letöltöttétek már az oldalamat! :')
A következő résszel is sietek, és ne öljetek meg kérlek a mostani befejezése miatt. Minden okkal történik, Harry is belép majd nemsokára a képbe, és az előző fejezetben történtek folytatását is meg fogjátok majd tudni (valamikor), oké? :D Csak győzzétek kivárni.
Szeretek mindenkit, akárcsak a függővégeket! ^^
Kellemes Ünnepeket, skacok, bár számíthattok még rám idén, azt hiszem. ;)