Harminchét // Nincs más út, csak előre

oii,

siettem, ahogy csak tudtam a friss résszel, ne haragudjatok a késés miatt :( szünetben igyekszem soook-sok részt megírni, mer durva, de ezzel együtt már csak 8 fejezet maradt hátra, és még olyan sok mindennek történnie kell, mire elérkezünk a végéig, omg!! remélem, tetszeni fog a chappie, bár a kövi omg, előre félek, mit gondoltok majd :"D. köszönöm a két kommentet az előző résznél, bár örülnék, ha a többiek is jeleznék felém, mit gondolnak <3 jó olvasást xx

Egészen felfrissülve sietek vissza az asztalunkig. Harry és Kendall épp összebújva beszélgetnek valamiről, amivel a lány valószínűleg nem ért egyet, mert feldúltan ráncolja a homlokát, és amikor helyet foglalok velük szemben, igyekszik egyből rendezni a vonásait; azaz feltehetően egy kissé kínos, de mindenképp privát dologról folyhatott a beszélgetés.
- Minden rendben? – kérdezi Kendall udvariasan.
- Mhm, persze, csak az... izé, egy... a barátom volt – keresem a szavakat csöppet nyomorult módon, ugyanis hirtelenjében nem tudom, mennyit árulhatok el az „ügyfeleimnek”, és hogy mennyire kellene belefolynom a magánéletembe az exem „életével”. Kendall elkerekedett szemeket meresztget felém, őszinte meglepettséggel, de még véletlen sem rosszindulatúan. Ezt egyből megállapíthatom.
- Barátod? Nem is tudtam – húzódik vékony szája izgatott mosolyra: olyasmire, amit az ember lánya akkor produkál, mikor valami izgalmas pletyka veszi kezdetét. – Ismerhetjük valahonnan?
- Nem – emelek a számba egy krumplit, és igyekszem nem Harryre nézni, aki viszont leplezetlenül az arcomat bámulja, és látom, ahogy megfeszült állkapoccsal hallgatja a beszélgetésünket. Eldöntöm, a lehető legkevesebb információt adom ki Skye-ról, mivel nem tudom, kellemetlenül érintené-e a – valljuk be – kibeszélésem, ami a munkáját, vagy éppen a kapcsolatunkat illeti. – Na, de akkor térjünk is vissza az ülésrendhez – csúszok feljebb a bőrpárnán, és fülem mögé tűrök pár kósza tincset. – Sikerült dűlőre jutni, esetleg?
- Ez csak egy eljegyzési party, sokat nem is fogunk ülni, max a vacsoránál.. – filózik el egy pillanatra –, úgyhogy szerintem simán maradhat a jelenlegi felállás. Amúgy is több ismerősöd lesz jelen, mint nekem, és vészesen fogy az időnk, úgyhogy már ne variáljunk... már szerintem – bizonytalanodik el Harry a mondandója végére. Kendall felé fordítja az arcát, és egy ragyogó mosoly kúszik ajkaira.
- Köszönöm, Haz. – És mielőtt még elkaphatnám a szemem, egy gyors, futó puszit nyom Harry  rózsaszín szájára. Nem tagadom, kicsit megilletődve emelem a számhoz a poharamat, szemöldököm a hajam vonaláig felszalad, és erősen igyekszem elfojtani a torkomból feltörő köhögést – hála a jó égnek, sikeresen.
Harry jól láthatóan zavarban van, amikor Kendall végül elhúzódik, és mutatóujját a szájához emeli, könyökét az asztallapon megtámasztva. Tekintetét nem veszi le menyasszonya arcáról, arckifejezéséről lerí, valami nem tetszik neki, azonban ha megkínoznának, sem tudnék rájönni, mégis mi – persze nem is kellene; ez már nem az én reszortom, és ezzel tökéletesen rendben is vagyok.
Kendall mindeközben megállíthatatlanul magyaráz a terítékről és a meghívókról, amik már a nyomdában vannak, és egy-két napon belül kézbesítésre kerülnek. Tíz perccel később megtudom, Caleb azért késett, mert éppen ellenőrizte a srácokat, minden rendben van-e, aztán átvitte az apjának a jelentést – úgyhogy miután lefutjuk a tiszteletköröket, Caleb átveszi az irányítást, és beavatja az érintetteket a legfrissebb információk tömkelegébe. Én pedig akarva-akaratlanul, de az iroda említésére egyből Skye-on kezdek gondolkodni.

Az idő villámgyorsan eltelik, Harryék bulijának napja egyre közeledik, így Caleb és én szinte minden időnket az irodában töltjük. A napjaim rohamosan felgyorsulnak, a rohangálás jellemezné a legjobban azt, amit huszonnégy óra alatt produkálok, azonban úgy érzem, sokszor még így sem elég ez az idő ahhoz, hogy mindent időben teljesíteni tudjak. Hirtelen minden felsűrűsödik de kihívásként fogom fel, nem tehernek. Pénteken lesz egy találkozónk egy, a gyámhivataltól kiküldött nővel, amikor is eldől minden – viszont nem izgulok, mert Skye megnyugtatott, nincs rá különösebb okom, és én megpróbálok teljes mértékben hinni neki.
Kaotikus lefolyású napjaim ellenére azonban a reggeleim meglehetősen nyugodtak: Skye vagy nálunk reggelizik, és ilyenkor mindig ő főz hármónkra – esküszöm, ennek a pasinak aranykezei vannak! –, vagy összeszedjük magunkat, és elmegyünk valahova, ugyancsak hármasban. Mondanom sem kell, abszolút ezek a pillanatok a kedvenceim, habár akadnak érdekes fordulatok... legjobb példa erre a múltkori eset a Mekiben, amikor felhívták a figyelmünket arra, hogy a családi menü kedvezőbb árú, mint külön-külön kikérni a reggeli ajánlatot. Attól függetlenül, hogy nevettünk rajta, beleremegett a gyomrom, ugyanis bennem is érni kezdett a gondolat: az utóbbi időben igenis úgy viselkedünk, mintha ténylegesen egy kis család lennénk. És be kell, hogy valljam, igenis tetszett ez a fordulat.
Emellett az elmúlt héten Kendall napi rendszerességgel felhívott, fittyet hányva a késői vagy éppen korai órákra, és mindig úgy kérte (követelte), Caleb is legyen jelen – ilyenkor általában áthívtam magunkhoz a srácot, és miután Kendall felsorolta minden utólagos, extra kívánságát, amit előző nap esetlegesen kifelejtett, ám azóta természetesen eszébe jutott, Caleb és én pizsipartit csaptunk. Embertelenül boldognak érzem magam, mert Caleb és Skye is szerves részei az életemnek, jól kijönnek Cadyvel, és folyamatosan kapjuk a felkéréseket – még Harry és Kendall partyjának napján is felkeresett minket egy idős házaspár, hogy segítsünk a negyvenedik házassági évfordulójuk lebonyolításában, és ami igazán felhorgonyozta a reggelemet: Brandon engem kért meg, hogy a miami konferencián képviseljem a Los Angeles-i vállalatot, és nem a fiát. Amikor reggel, Cadyvel az oldalamon bemegyek az irodába, le sem lehetne törölni azt a pofátlanul nagy vigyort az arcomról, ami már majdnem egy hete legfőbb ismertetőjegyemként szolgál. Kint még csak most kapcsolódnak fel a ködlámpák, a legtöbb ablakot sötétítőfüggöny lengi be, hogy még véletlenül se zavarjon meg senkit a napkelte, ami már átragyog a felhőkarcolók felett. Bár a korai keléstől fáradtan, de mosolyogva köszönök a portásnak, Joey-nak, és az irodám felé vesszük az irányt. Bent Cady ledobja magát a kanapéra, és elfekszik, hogy a nyolckor kezdődő suli előtt kicsit még tudjon pihenni.
- Igazán maradhattál volna otthon is – sóhajtok aggodalmasan, ahogy ráterítem a háttámlán nyugvó pokrócot, és C a nyakáig felhúzza, akárcsak térdeit a hasa elé. – Hazarobogtam volna érted, és eldoblak a suliba.
- Nagy napod lesz ma, Ava – nyom el egy ásítást, és kézfejére húzza Skye melegítőfelsőjét, amit még a múltkor nálunk hagyott. Forróság önti el a mellkasomat. – Nem szerettem volna gondot okozni, ha már egyszer nem leszek itt. Igazán nem gond. – Dünnyögve nyugtatgat, azonban utolsó szavai kissé már ködösek, ahogy elragadja az álom.
- Köszönöm, kicsim – simítom el az eperszőke tincseket szép arcából, és a múltkor mutatott képre gondolok az édesanyjáról: Madelaine gyönyörű nő volt, irigylésre méltó bőrrel, hajjal és egy csodálatos kislánnyal. Tudom, hogy Cady szíveket összetörő külsővel fog rendelkezni, azonban feleannyira sem lesz szépséges, mint a lelke – mert az Madelaine-éhez hasonlóan ragyogó, és csodálatosan tiszta.
Pár pillanat erejéig még az arcát mustrálom, egy rossz álom legkisebb jele után kutatva, azonban mikor meggyőződöm róla, azok messze járnak, felállok, és az asztalomon pakolászva várom meg a hat órát, amikor is halkan megnyikordul az ajtó, és Caleb fáradt feje tűnik fel a résben. Szám elé kapom az ujjamat, figyelmeztetve a srácot az alvó kislányra. A srác teljesen felpakolva belép a helyiségbe, és úgy közelít meg, majd nyom az arcomra három puszit, mintha csak tojáshéjon lépkedne. Féloldalasan az asztalsarokra ül, és felém nyújt egy gőzölgő poharat, amit én csillogó szemekkel fogadok el. Tegnap megbeszéltük, ma az ő reszortja a reggeli frissítő – mindinkább hajnali –, amely kávé helyett megszokott módon zöld teát jelent, ugyanis tapasztalataim szerint ez gyorsabban magamhoz térít, mint a presszó, de ez persze egyénfüggő. Óvatosan a kanapé előtt húzódó asztalkára helyezi a harmadik poharat, majd mellé tesz egy papírzacskót is. Érdeklődve kísérem figyelemmel mozdulatait.
- Reggeli a kiscsajnak – rántja meg a vállait úgy, mintha ez magától értetődő lenne, és igyekszik nagyon érdektelenül beszélni, mintha amúgy semmilyen érzelem nem fűzné C-hez, pedig pontosan tudom, milyen jóban vannak ők ketten. Nem egyszer elámultam már ezen, de ha nagyon őszinte akarok lenni, önmagában már az is csoda, hogy Caleb Ewars az én egyik legszorosabb barátommá is avanzsálódott az eltelt idő alatt, mióta a társam lett – ezt ugyanis el nem tudtam volna képzelni előtte. Nem én!
- Awh, Ewars – tárom ki karjaimat érzelmesen, hangom alig üti meg a suttogás szintjét. – De édibédi vagy!
- Ó, tudom én – forgatja meg nagy, barna szemeit egy beképzelt vigyor kíséretében, és derekamat elkapva magához ránt egy játékos ölelésbe, amit egy nyikkanással fogadok. Amikor magamhoz térek a pillanatnyi sokkból, vihogva húzódom el a kemény, széles mellkastól, majd elismerően mérem végig a srácot.
- Azta – bólintok kicsit megilletődve, majd látványosan magamat is végigmérem. A slampos, melegítőhöz hasonló gönceim tökéletes kontrasztként mutatnak fehér farmerje és szürkés-rózsaszín pólójához, melyre egy fehér zakót húzott, s egy aranylánccal meg egy karórával egészítette ki megnyerő külsejét. Kifejezetten jól nézett ki, és ezt minden elfogultság nélkül kijelenthetem. – Kicsípted magad rendesen!
- Öhm, Heart... én nem akarlak megbántani, de te épp ellenkezőleg – húzza el a száját sajnálkozva, és úgy általánosságban végigint rajtam. – Harry Styles bulijáról beszélünk nem? Arról a Harry Stylesról? Mert akkor igazán igyekezhettél volna egy kicsit jobban is...
- Menj már a picsába! – lököm meg a mellkasánál fogva olyan erősen, ahogy csak tudom, de Caleb csak hátravetett fejjel felröhög, azonban még így is figyelemmel van az alvó Cadyre, és az öblös nevetés helyett szinte hangtalanul, de rázkódó vállakkal ragadja el az önhittség, amiért ilyen nagyon poénos gyereket nevelt belőle az apja.
Tegyük hozzá, hogy vagy semmilyen neveléssel, vagy éppen túlzottan is sokkal.
Miután lenyugodnak a kedélyek, Caleb már rohan is a kisbuszért, hogy mihamarabb a helyszínre érjen, és elvigye az asztalokat, székeket és a hófehér lufballonokat – amiket ma még fel kell fújnunk tízig, amikor is Kendall és Harry megérkeznek –, ami Kendall házának kertjét fogja díszíteni. Izgatott vagyok, mert azt akarom, hogy minden tökéletesen sikerüljön; a Jenner famíliának dolgozni nem kis feladat, ugyanis elég magasak az elvárásaik, ráadásul a tévés stáb is jelen lesz, mert természetesen az egészet dokumentálni, majd a sorozatukban leadni szigorúan kötelező. Úgyhogy, amíg Caleb elvan, én összeszedek mindent, amit eddig magamnál tároltam, és szépen, lassan a kocsiba hordom a cuccokat, mint például a szalagokat, abroszokat és a tegnapelőtt elkészített cetliket az ültetéshez, de minden egyes, Kendall által kért apróságot is kihordok, majd, miután már végeztem, egy ruhazsákkal térek vissza, amit az irodámban a fogasra akasztok, és szépen kiszedem belőle a magasított derekú, harangszárú Stella McCartney nadrágot, és a vöröses színű felsőt, mely gerincem vonalát szabadon hagyja, mindössze egy szalag tartja össze az anyagot. Mindehhez egy fényes magassarkút párosítok, majd amikor elkészülök mindennel, utoljára végigpillantok magamon, és szép lassan Cadyt is keltegetni kezdem.
- Kicsi, ébredj – suttogom bocsánatkérően, és amikor C nyűgösen kinyitja hatalmas szemeit, elégedetten bólintok egyet. – Van tizenöt perced magadhoz térni és megreggelizni, utána viszont indulnunk kell – húzom el a számat, ugyanis hirtelen szörnyen átérzem a suli iránti ellenszenvet, melyet minden tinédzser rendszeresen tapasztal. Én különösen rühelltem iskolába járni, mivel katolikus suliba írattak, és természetesen nem voltam vele megelégedve – mondjuk, mivel igen?
- Ajj – hallatszik a panaszos hang a csöndben, de nem kell neki tovább könyörögni, erőt vesz magán, és lassú mozdulatokkal, de felül a kanapén, felhúzza térdeit, és körbebugyolálja magát a vastag pléddel, szinte ki sem látszik alóla. Tenyereivel megdörzsöli szemeit, majd egy apró, de hálás mosollyal megköszöni az éppen az orra alá nyomott teát, hogy biztosan észrevegye. Kicsit hagyom magához térni, úgyhogy leteszem mellé a párnára a zacskót, benne a péksütikkel, melyet én már elfogyasztottam, és még utoljára átnézem az asztalfiókokat, hátha találok valami papírt, vagy bármit, amit elfelejtettem volna bepakolni. Természetesen már mindent elrendeztem, úgyhogy elégedetten foglalok helyet a bőrszékemen, és kortyolok bele a mostanra már langyos teámba, miközben Cadyre vezetem pillantásomat. A teáját kortyolgatja, mellette néha-néha beleharap a péksütibe, és egyre éberebb. Öt perc kell neki, addig én is elfoglalom magam, igyekszem már most lenyugtatni magam, és nem előre-izgulni, amikor C felkászálódik, összehajtja a paplant, és fejére húzza Skye pulcsijának kapucniját, jelezve, indulásra készen áll. Kis kezei között szorongatja a már inkább hideg, mint meleg teát, a zacskót a kukába iktatja, és nagy szemekkel, várakozóan pislog rám.
Legközelebb a kocsiban szólal csak meg, amikor megkérdezem, milyen órái lesznek ma.
- Négy lesz; töri, pszichológia, matek és nyelv. Ezeket szeretem, nem olyan gázos – rántja meg vállait. Büszkén elmosolyodom, és kihajtok a parkolóból, vigyázva a csomagtartóban és a hátsó ülésen sorakozó díszekre.
A sulinál megállok, s gyors puszit nyomok a hajába.
- Legyen szép napod, okosodj sokat!
- Oh, kösz – nevet fel, és megforgatja kék szemeit. – Minden tanuló csak ezt akarja hallani.
- Tudom én, ezért mondtam! – vallom teljes magabiztossággal, és eszembe jut a nagymamám. Mindig ő volt az, aki elkísért a suliba, sosem engedte, hogy egyedül menjek. Akkor nem értettem, de ma már világos, hogy csak azért tette, hogy megbizonyosodjon arról, tényleg bejárok-e, ugyanis ha egyszer reggel átlépted a küszöböt, legközelebb csak délután engedtek el.

Fél óra múlva felkanyarodom Kendall feljárójára, és gyorsan bepötyögöm a kapukódot – amit ahogy megtudtam, egyből szerződésbe foglalták, miszerint senkinek sem adhatom ki –: 0201, ami történetesen Harry születésnapja. Vicces, mert anno mindenhova nekem is ez volt a kódom, ahol számot kértek, úgyhogy meg tudom érteni Kendallt, amiért ő is hasonlóan cselekedett. A hatalmas, impozáns és modern építésű ház előtti parkolóban oldalt állok meg, majd egy random dobozt magamhoz kapva a bejárat felé indulok. Nem egyszer megfordultam már itt, ismerem a járást, úgyhogy magabiztosan mozgok, bár még mindig képes lennék eltévedni, ha egy másik bejáraton szabadulnék be, vagy ha egyszerűen csak elengednének például az emelet közepén, azzal az ukázzal, hogy „akkor most szabadulj ki!”
Caleb hangját már az előszobából kihallom, úgyhogy követem a férfias baritont, s közben visszhangot verek sarkam ütemes kopogásával. Végighaladok a széles folyosón, mely a hátsó udvarra vezet, és közben igyekszem nem irigykedni a lakás berendezésére, ami be kell vallani, valami csodálatos – de hát ha egyszer valaki megteheti...
Amint kilépek a kövezett teraszra, a látványtól a torkomra forrnak a szavak, melyeket üdvözlésül szántam. Caleb, a kirendelt emberek és Kris nagyszerű munkát végeztek tegnap óta, amikor is utoljára itt jártam. A lépcső két oldalára cserepes, formára nyírt díszbokrokat állítottak, mindent a zöld és a fehér szín ural, és az egész valami csodálatosan elegáns. A kertben lévő fák ágai, mintha csak direkt erre a célra nőttek volna úgy, összekapcsolják a felső szintet az egyelőre még kikapcsolt fényfüzérrel. A kert közepén vár kifejezetten rám a tánctér kialakítása, körülötte hatalmas körben kis,  fa körasztalok helyezkednek el, melyekre a fehér abrosz a kocsimban várakozik, a székek háttámlájára kerülő szalagokkal egyetemben. Kendall édesanyjával lefutjuk a tiszteletköröket – különös egy nő, a véleményem nem változik meg általa a Jenner-famíliáról –, és nem is tétlenkedem sokáig, pikk-pakk behordom a kocsiból a dobozokat, majd ahogy elhaladok Caleb háta mögött, aki éppen a nappaliban tevékenykedik, végigsimítok a lapockáján üdvözlésképp. Egy gyors mosolyra futja csak válaszul, hiszen rendkívül sietősre kell vennünk a figurát, ha mindennel el akarunk készülni, mire Harryék ideérnek.

Poharak koccanása, vendégek fecsegése, Kendall boldog nevetése, és Harry bámulása. Ez a négy dolog, mintha csak meg lenne írva, úgy ismétlődik; hol egyszerre, hol felváltva... Reménykedve pásztázom végig a tömeget, elégedett arcok után kutatok.
Caleb és én éppen a Kardashian nővérek véleményét hallgatjuk a szervezésről, én minden erőmmel igyekszem nem röhögni Kourtney nyilvánvaló flörtölésén, amit viszont a várttól eltérően Caleb láthatóan nem élvez, sőt! Vajon tapintatlanság lenne elnézést kérni, és valami apróságra hivatkozva eloldalazni? – filózom magamban, amint igyekszem baromi értelmes arcot vágni, és azt tettetni, hogy igenis érdekel Kim meséje arról, hogyan ismerkedett meg Kendall és Harry. Gondolatban már egészen másfele járok, éppen az esténket tervezem a bátyáimmal és Skye-jal, akik, miután lezavartuk a bulit, átjönnek hozzánk, amikor is megüti egy érdekes mondat a fülemet, és ezt már nem tudom figyelmen kívül hagyni.
- Mármint, nem zavar? Hiszen azért mégiscsak Stylesról beszélünk, és egyszer valaki mindezt neked szervezte meg... – fecseg össze-vissza a szétplasztikázott családanya, aki mg a húga partyján is többet mutat magából, mint ahogy azt egy családanyának szabad lenne.
Mivel Caleb közvetlen mellettem áll, így érzem, ahogy Kim kérdésére egész testében megfeszül, és felszívja egyik pillanatról a másikra magát.
- Nem szeretnék tapintatlan lenni, de nem hiszem, hogy ez idevaló téma lenne – próbálom terelni a témát. – A húgod vőlegényéről beszélünk, a kettőnk múltjának kivesézése ide nem, de egy egészen más alkalomra már megfelelne.
- Természetesen, de azért mégis csak furcsa, hogy éppen te szervezed ezt meg, nem? A sors otromba fintora. – Tudom, hogy nem rosszindulatból beszél, ezt látom az arcán; a gesztusairól lerí, ahogy végigsimít a karomon, de akkor sem vagyok hajlandó elhinni, hogy ennyire ragaszkodik a témához.
- Oh a sors és én nagyszerű kapcsolatban állunk egymással – fintorodok el, és bal kezemet törzsem mellé leeresztve, Caleb ujjai után kutakodom. A srác, mintha csak eddig erre várt volna, egyből összefűzi ujjainkat, aztán még engem is meglep következő cselekedetével: a szájához emeli a kezemet, és egy csókot nyom a kézfejemre. Látom, ahogy a nővérek hajvonalukig felszaladt szemöldökkel kísérik végig Caleb mozdulatát. Mire készül ez a gyerek?!
- De milyen jól jött ki a lépés, nem? Különben most nem lehetne a húgotoknak ilyen fenséges bulija, és én sem kerülhettem volna közel Avához, ha Harry sikerrel jár. Lehet, hogy nem Ava hibája, mondjuk, hogy így alakult, nem?
És ezzel kifordul a kis körből, melyet mindaddig alkottunk, és komoly ábrázattal, igazi gentlemen módjára az udvarra vezet, az ajtóban előreengedve.
- Meg vagy te húzatva? – fordulok felé indulatosan, mikor eltűnünk a választófal mögött, és kitépem kezemet ujjai szorításából. Kétségbeesetten hajolok oldalra, hogy belessek a lakásba. – Ők a főnökeink, te szerencsétlen! Ha így beszólunk neki, abból szerinted mi sülhet ki? Mert jó értékelés és extra juttatás az tuti, hogy nem!
- Jajj, nyugi már – horkant fel a srác. – Még ha baj is lenne belőle, apám akkor is elintézné nekünk.
- Neked igen, de nekem éppen be kéne magam nyalnom, amiért én mehetek Miamiba!
Hatalmasat sóhajt.
- Te mész, mert én nem szeretek repülni. Te mész, mert régebb óta vagy már a cégnél, mint én, és jók a visszajelzések is, ellentétben az enyémekkel, amik maximum legénybúcsúk. Te mész, mert engem nem mer egyedül odaengedni, mert még elrontanám – suhan át valami az arcán, mint egy éji árny: a szomorúság. Ha mást nem is, ezt az érzést még akkor is felismerném, ha egyszer megvakulnék. Túl sokszor tapasztaltam már – túl erősen küzdök ellene.
- Caleb, csak azért, mert az apád azt mondja, hogy nem tudnád megcsinálni, remélem tudod, hogy nem így van! Kevés tehetségesebb embert ismerek nálad! Kitartó vagy, maximalista, pontos, és ez ebben a szakmában hatalmas erény! Én egyik tulajdonsággal sem rendelkezem, csak igyekszem betartani a szabályokat, mert a munka megköveteli – sosem ezt akartam csinálni, még megközelítőleg sem. De nem bánom, főleg, mert így veled dolgozhatok, és ezért már megérte.
Caleb somolyogva húz magához, és állát fejem tetején támasztja meg. Aztán merengő hangon, mintegy önbiztatásul így szól:
- Azért jó suskát is kapunk egy-két buliért, nem?
- Nem panaszkodom – húzom ajkaimat apró görbébe, és lassan elhúzódóm az erős, kidolgozott mellkastól. Már éppen mondanám, hogy vissza kellene menni a központba, hogy megtaláljanak, ha bármi történne, amikor is egy halk torok köszörülést hallok magam mögül, és már felkészülök a legrosszabbra – Kris Jennerre –, hogy lecseszi a fejünket a viselkedésünkért, melyet nem engedhetnénk meg egy ügyféllel szemben – még úgy is, ha sem a hangunkat nem emeltük fel, sem tettlegességig nem fajult el a dolog –, amikor hirtelen Harryvel találom szemben magam, és Caleb elslisszol, hogy megkeresse Ronnie-t és Maynát, akik éppen a csokiszökőkútnál beszélgetnek. Csillogó szemekkel nézek feléjük, hirtelen odavágyom – félek, Harry mégis mit akar tőlem, amikor a menyasszonyával kéne ünnepelnie, és a vendégekkel trécselnie?!
- Nos, meg vagytok elégedve mindennel?– kezdeményezek végül beszélgetést, amikor úgy veszem észre Harrynek ez nem nagyon akaródzik.
Ismét kérdés, hogy akkor mégis minek jött ide?
- Ó, tökéletesen – biztosít, és mellé hevesen gesztikulál. – Minden nagyon szuper, Ava. Köszönjük.
Elégedetten biccentek: nem kicsit érzem magam zavarban. A falnak szegezve állok, Harry előttem, mellkasa előtt összefont kezekkel magaslik ki, és még így, érdektelenül is megállapíthatom, hogy valami szívdöglesztően néz ki! Fehér inget visel fekete, tőle szokatlanul egyszerű szabású öltönnyel, és azt a mosolyt, melyet Kendalltől nyert. Boldognak tűnik.
- A srácok? – nyújtogatom a nyakamat, hátha kiszúrom valamelyikőjüket, aki meg tudna menteni a Harryvel való bájolgásból, ugyanis az eljegyzési partyján, bármilyen komikus is, akkor sem ez az, amire a legjobban vágyom.
- Valamerre biztos elvannak – int hátra a válla fölött egy laza csuklómozdulattal, szemei szünet nélkül arcomat pásztázzák. Rettentően zavarba hoz ezzel, és nem vagyok rest szóvá tenni. – Megpróbálom elraktározni az arcvonásaidat, addig nézlek, míg tuti nem feledlek – adja magyarázatképp, és szenvedélyesebb hangon beszél, mint ahogyan azt két barát megengedhetné magának.
Felvont szemöldökeimből egyből rájön, gőzöm sincs, miről beszél.
- Kenny... nos... nem tudom, hogyan mondjam úgy, hogy ne értsd félre, de... nem szeretné, ha a későbbiekben is találkozgatnánk.
Elkerekednek a szemeim.
- Tessék? – kérdezem döbbenten, érzem, ahogy az agyamat szépen lassan ellepi a köd. – Mert eddig olyan sokszor szerveztünk közös programot, mi? – hangom szarkazmustól csöpög, érzem, mindjárt felszakad belőlem egy röhögés. Ez nevetséges! Amikor Harry válasz nélkül hagy, és továbbra is az arcomat nézi, nem tehetek róla, kirobban belőlem. – Menj már oda az arádhoz, és kérdezz rá, hogy mégis miért?
- Mert ismeri a történetet.
- És fél, hogy elloplak tőle? Wow, Haz... nyugtasd meg, hogy eszem ágában sincs ilyet tenni, kérlek!
- Ouch – hőköl hátra a srác, mintha tűzbe nyúlt volna. Kell pár másodperc, mire leesik, hogy mondandóm egész máshogy is értelmezhető, mint ahogyan én gondoltam. – Felfogtam én, basszus! Világos, mint a nap, hogy nem akarsz tőlem semmit, de nyugi, Heart, mint ahogy látod, én sem töröm magam érted! Nemsokára elveszek feleségül egy tehetséges és gyönyörű lányt, és talán ezúttal jól látszom ki a lapokat, és mellettem is marad!
Szavai arcon csapásként érnek, szemeim önkénytelenül bekönnyesednek, elszorul a mellkasom. Alig akarom elhinni, hogy még mindig itt tartunk.
- Most szándékosan meg akarjuk sebezni egymást, H, csak hogy minél jobban fájjon?
- It's my life, it's now or never – dalolja halkan a híres-nevezetes Bon Jovi dal refrénjét, majd megfordul, és elsétál – ott hagyva engem a gondolataimmal, a kibuggyanó könnyeimmel és a lelkifurdalásommal, ami ismét a felszínre küzdi magát.

Mert mondhatok bármit, gondolhatom az ellentettjét és küzdhetek ellene, de Harry akkor is nagy hatással van rám. Nem feltétlen romantikus értelemben, de a kapocs, mely anno kialakult köztünk, eléggé masszív, és nem hiszem, hogy valaha is megszakítható, mert az, amit mi ketten egyszer átéltünk, rendkívül álomszerű. Tudom, sokan bármit megadnának azért a szerelemért, amit mi magunkénak tudhattunk – és amit mindketten annyira elkeseredetten próbálunk teljes mértékben magunk mögött hagyni, hogy talán pont emiatt nem sikerül sehogy máshogy, csupán elméleti síkon.
Viszont ott azért már igen – erősködöm, és egy durva mozdulattal letörlöm arcomról makacs könnyeimet, melyek kellemetlenül húzzák bőrömet. – Nincs más út, csak előre.