Harminckettő // Halálosan szerelmes voltam beléd

Sziasztok :) 

Íme egy teljes Hava Steart-rész, elejétől a végéig kedvenc párosunkkal. Inkább kicsit lelkizős, mintsem boldog vagy önfeledt, de majd megtudjátok, ilyenek is kellenek. Én nagyon szerettem írni, beleadtam minden pesszimizmusomat. Remélem, átjön majd.
Van néhány hírem is... azzal kezdeném, hogy miután ez a rész kikerül, megint nem lesz egy ideig semmiféle fejezet, mert szeretném befejezni a történetet, és utána felpakolgatni a részeket. Így elkezdhetném a másik sztorimat is aktívan vezetni, és értitek... Lezárhatnám. Úgyhogy megírom a maradék tizenkettő részt, ami epilógussal együtt tesz ki ennyit, és ha ez sikerül, szerintem napi szinten felpakolgatom majd. Sietek, hogy minél előbb eljuthassak odáig, viszont mivel még elég sok mindennek kell megtörténnie, lehet, eltart egy ideig, és emiatt türelmeteket kérném. :) Párban jár a dologgal, hogy a Bittersweetre (Liam Payne AU) sem kerül ki addig rész. Nézzetek be, olvassátok el az eddigi részeket, mentsétek le az oldalt vagy tudom is én, csak ne maradjatok le, mert az ottani folytatásban is történnek majd ám dolgok!!

Jó olvasást, és köszönöm, hogy itt vagytok! A támogatásotok rengeteget jelent. <3

***

Nem egyszer eszembe jutott már, milyen érzés volt anno egy buli után hazamenni egy olyan nagyszerű fiú, mint Harry oldalán. Hogy tudtam, volt, aki vigyázzon rám, és aki nem hagyta volna, hogy bajom essen. Harry sosem ivott, mert nem érezte szükségét – vagy ha meg is tette, akkor sem öntött fel annyira a garatra, mint például én, már az esetek többségében.

Nos, jelen esetben más volt a helyzet, mert most, miután elhúzódom Harrytől és kábán, résnyire nyitott szemekkel és elnyílt ajkakkal lesek fel ugyancsak a szervezetébe juttatott, nem kevés mennyiségű alkoholtól csillogó szemű smaragdjaiba, nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy mégis hogyan fogom tudni ezek után elviselni magamat.

- Um, én…

- Én is sajnálom, igen – nyögöm elkerekedett szemekkel, amikor is valaki teljes erejéből a vállamnak ütközik. Megtántorodom, és ösztönösen Harry karja után kapok, aki ugyanígy reagál, és a derekam után nyúl. Harry az ismeretlen alak után szól, miszerint jobban tenné, ha figyelne, mekkora tahóként viselkedik, és hogy kinek megy neki, így pedig már egy egyszerű „bocsi” is megtenné. Persze nem érkezik választ, csak jónéhány, körülöttünk vonagló ember figyelmét sikerül felkeltenünk a kis akciónkkal, viszont jelenleg ez a legkisebb gondom. Forog velem a világ, és elemi erővel küzdök az ellen, nehogy összerogyjak.

- Hazakísérlek, jó? – kérdezi, és hideg tenyerét tarkómra simítja. Ösztönösen felnyögök a jó érzésre, és kicsit hátrébb nyomom a fejemet, majdnem dorombolni is elkezdek.

- Még mindig nincs kocsid, nem? Én a többiekkel jöttem, de tuti, hogy ők is ittak… talán már itt sincsenek. Harry, mire én innen hazaérek, háromszor is be fogok aludni! – nyögök fel panaszosan.

- Az kemény – dünnyögi – Figyelj, merre van a cuccod? Hol ültetek? Talán ott van az a két nyálgép meg Veronica is.

- Caleb, Skye és Ronnie? Oh, nem – dalolom gyorsan forgó nyelvvel. – Nem tudom, amúgy… Nyilván nincsenek itt. Ha hazamentek, akkor majd csak találkozunk valamikor, ha itt vannak, szintúgy…

- Avie, ha a barátaid itt hagytak, miközben jó, hogy még nem hánytál, akkor jobb lenne, ha nem találkoznál velük többet!

Felhorkanok, és próbálok egyenesen a szemeibe nézni. Dübörög a fülemben a vér és kicsit remegnek a térdeim, úgyhogy eltelik egy kis időbe, mire már nem négy borostyánszínű szempár próbálja kitalálni, mit is szeretnék tulajdonképpen, csak kettő. Elég sok energiámat el is veszi, viszont mire eljutok oda, hogy megharagudjak vagy ne, már elfelejtem, mit szerettem volna mondani.

Oké, Ava, nem kell ragozni. Értjük mi, kissé becsíptél.

- Hol van az asztalotok? – próbálja túlkiabálni a basszust, ami már a mellkasomban dübörög.

- Um, tudja a jó ég… valahol oldalt, egy nagyobb boxban voltunk. Ott volt a kabátom meg a táskám is. Oh, Cal-baby tárcája is!

- Cal-baby? – kérdez vissza mély hangon, szinte már ijesztő tónusban megszólalva. Vajon mi zavarhatja?

- Aha – bólogatok. – Uh, Haz, figyu’…

- Megvan – szakítja félbe a mondandómat, és a vállára csapja a táskámat, míg a vállamra teríti a dzsekimet. Abban a pillanatban, ahogy ez megtörténik, egyből húsz fokkal melegebb lesz. Ha jól fog az agyam, talán elsuttogom a tulajdonost – és azt, aki a hőszabályzót kezeli – valami nem túl kellemes vidékre. – Gyere, menjünk – kap fel hirtelen a karjaiba. Felnyikkantok a hirtelen pozíció váltásra, utána azonban idétlenül vihogni kezdek.

- Banyek, Haz… így kellett volna átvinned a küszöb fölött, ugye? Ajh, tetszik ez a póz, kár, hogy nem élhettem át.

- Csak ezt bánod abban, hogy végül nem házasodtunk össze?

- Nos, Vegas csak egy köpésnyire van…

- Igen, mint ahogy az elmegyógyintézet is! Ava, az előbb megcsókoltalak, most hazaviszlek, és hulla jól el kéne beszélgetnünk csak azért, mert bulizunk, miközben azt sem tudom, merre vagyok arccal, hogyan jutunk haza, és hogy te erre emlékezni fogsz-e majd reggel!

- Persze, hogy emlékezni fogok. Miután LA-be jöttem, és átestem a műtéten, borzasztóan leittam magam. De láss csodát… mégis emlékszem az elő-nászéjszakánkra.

Látom, még így, a sötétben is képes vagyok kivenni, ahogy megugrik az ádámcsutkája, és akadozva szívja be a levegőt. Reakciója elbűvöl. 

- Ezt ne most beszéljük meg.

- Miért, mikor kéne?

- Amikor józanul fogsz majd gondolkodni.

Megforgatom a szemeimet, miközben fejemet kemény mellkasának döntöm, és sóhajtok egyet. Hihetetlen erejű álmosság kap el.

- Ja, mert te nem it-ittál semmit, m-mi? – Egy-két helyen beletörik ugyan a nyelvem a mondandómba, de kitartóan szájalok, szemhéjam le-lecsukódik, és hangom sem több, mint suttogás, Harry mégis meghallja. Ez lehet a szuperereje. Hogy mindig figyel rám, már az ősidők óta.

- Egy whiskeyt ittam össz-vissz, és tudod, hogy bár soha nem részegeskedem, de elég magas az ingerküszöböm.

- Nagy szavak, Styles. Nagy szavak.

Őszintén szólva halvány lila gőzöm sincs arról, mégis hogyan kerülhettem haza, de megtörtént. A házunk előtt állunk a pázsiton, immár a saját lábaim tartanak, és a fejemet Harry bal karjának döntve várom, amíg a fiú kitúrja a lakáskulcsot a táskámból.

- Köszönöm, am-amiért hazahoztál, Harry. Tényleg.

- Nem hagyhattalak csak úgy ott…

A friss levegő miatt kicsit már tisztább az agyam, legalábbis nem olyan elködösült attól a sok-sok alkoholtól. Mint egy kiadós eső utáni reggel – borús még, és érződikde legalább már látod a kiutat.

- Azon gondolkodtam, hogy maradok egy kicsit, és beszélgethetnénk… – folytatja szinte levegővétel nélkül.

- Felőlem – rántom fel a vállaimat. – De csak akkor, ha megint átviszel azon a tetves küszöbön.

- Ejnye, Heart. Stílus!

- Hey, egy „Styles” vezetéknévvel rendelkező gyerek nekem ne beszéljen nekem holmi „stílusról” – kacagok fel hátravetett fejjel, miközben ismét a levegőbe kerülök, és összekulcsolom a bokáimat, amint Harry beoldalaz velem a lakásba. Ügyeskedik egy darabig, mire be is tudja csukni az ajtót, majd ledobja a táskámat a pultra, és igyekszik nem rálépni Darrenre is, aki boldogan és kíváncsian csahol a lábai mellett, előtt, között… egészen a régi önmagamra emlékeztet.

- Kanapé jó lesz, köszi – dünnyögöm, és arcomat a pólójába fúrom. Döbbenet, de még így, a nagy partizás után is megmaradt az a tipikus Harry-illata, amit annyira imádtam. Régen megesett, hogy az ő tusfürdőjével mosakodtam meg, vagy befújtam a párnámat a parfümjével, amikor messze volt tőlem. Igen, tényleg megszállott voltam.

Harry csupán annyit mond, „mhm-hmm”, és a nappali felé indul. Ezt még így, látatlanban is meg tudom állapítani. Lassú léptekkel megkerüli a kanapét, majd óvatos mozdulatokkal leereszkedik. A rekamié jobb oldalára ül, szorosan a karfa mellé, úgyhogy még mindig lehunyt szemekkel kikecmergek az öléből, és áthúzódom a bal oldalra. Fejemet hátrahajtom és felhúzom a térdeimet magam elé. Egyik kezemmel átkarolom a térdemet, míg a másikat az állam alá teszem, és összegömbölyödöm. Hasogat a fejem.

- Merre vannak a gyógyszerek? – érkezik az óvatos, halk kérdés. Felsóhajtok, amint felnyitom a szemeimet és annyit motyogok, „első konyhaszekrény jobbról”, Harry pedig már ugrik is. Egy Aszpirinnal tér vissza egy pohár víz társaságában, amit amint kézhez kapok, máris beveszek. Amíg várom, hogy hatni kezdjen, felerősödött „Harry-radarjaimmal” érzékelem a fiú közeledését, plusz érzem azt is, ahogy besüpped mellettem a kanapé. Nem habozok, a vállára hajtom a fejemet, és már éppen megbánnám, hogy ilyen közel engedem magamhoz, és hogy ezzel csak belerondítok a fogadalmába, miszerint hűséges lesz a Kendallhoz fűződő jegyességéhez és magához a lányhoz – de ha már itt tartunk… az a soha meg nem ismétlődhető csók már megadta a kezdőlöketet –, amikor Harry hatalmas kezét a térdemre simítja, és lassú mozdulatokkal, körkörösen simogatni kezd. Elmosolyodom – régen, amikor esténként leültünk a tévé elé, vagy csak simán egymás mellé kerültünk, mindig így ért hozzám, már először. Megfogta a térdemet. Próbálok nem olyan nagy feneket keríteni a dolognak, de az emlékek súlyos sziklaként nehezednek a vállaimra. Hirtelen Atlasszá válok.

Remélem, hogy az este azon részét reggelre, vagy rendben, délutánra el fogom majd felejteni. Néha azért nem olyan rossz dolog az a másnaposság… megkapom a büntetésemet. Ezt még így, pityókás hangulatomban is fel tudom mérni.

- Miről akartál beszélgetni, Harry? – kérdezem pár perc elteltével, tényleg nem emlékszem, mit mondott, miért jön be hozzám. Harry, mintha csak jól átgondolná szavait, ugyancsak egy kis idő elteltével válaszol.

- Rólunk. A múltunkról. Kettőnkről.

- Oh, a keménymag?

- Tépjük le a sebtapaszt, ja – nevet fel halkan, és kicsit megszorongatja a térdemet, majd mintha csak megijedt volna, és kitérőt keresne, így szól. – Amúgy, tetszik a gatyád. Nem tudom, mondtam-e már, de van egy sellő-tetkóm, ami valami ilyesmi kaliberű.

- Be voltál baszva, amikor varrattad? – találgatok egy sunyi mosollyal az arcomon. Állapotomhoz hozzátartozik a csúnyabeszéd. Ezt még nem tudtam levetkőzni.

- Nem – nevet fel – Tökéletesen magamnál voltam, amikor varrattam, de nem is bántam meg.

Ismét csend következik, viszont durva, hogy egyáltalán nem érzem magam feszengve miatta. Pedig úgy kellene… és mégsem!

- Egyébként… mi történt azután, hogy eljöttem Angliáb?

- Sötétség. Csend. Soha meg nem tapasztalt mélység. Megdöbbentett, milyen hirtelen eltűntél, és hogy milyen hirtelen süppedtem negyvenszer olyan mélyre, mint amennyire te egykor felvittél. Nem fogadtam el a segítséget, meg akartalak találni, szinte már megszállott módon. Sokszor megkaptam, hogy már beteges volt, mennyire a múltban éltem, miközben megpróbáltam túltenni magam a csalódáson, és azzal éltettem magam, hogy egyszer majd jobb lesz. Viszont, mivel nem tudtam az okokat, egyszerűen elképzelhetetlennek találtam, hogy ez valaha is megtörténhessen. Utána azonban… nem is tudom, mikor, hogyan és miért, de már nem kötötte le minden idegszálamat az, amint kiszaladtál a templomból. Csak azon filóztam, mi lesz velem, velünk a jövőben. – Ehhez semmit sem tudok hozzászólni, minden egyes betű, amit csak ki akarok ejteni, a torkomra forr. Lehet, hogy a helyzet komolyságának köszönhető, de mintha fokozatosan ki is józanodnék, és egyre nagyobb az agyam befogadóképessége. Már nem pörögnek le a régi mesefilmek a lelki szemeim előtt, mindinkább az, milyen volt az oltár felé sétálni, tudva, egy héten belül már időpontom is lehetne egy amerikai magánorvosnál. Pro és kontra listát állítottam az agyamban, vajon sikerülne-e megoldanunk, vajon lehetnék-e én az az egy a százból, aki igenis túléli a méhen kívüli terhességet, azonban az akkori agyammal nem voltam képes felfogni azt az erőt, amit Harry szeretete jelentett és adott. Ingyen, bérmentve és kamatmentesen. Gyenge és gyáva voltam egyszerre.

Végül mégis megpróbálom szavakba önteni gondolataimat. Nem húzódom el Harrytől, a fejem változatlanul széles vállán pihen, és hangom alig üti meg a suttogás mércéjét. Olyan, mintha az utóbbi néhány órára – órára? – hangtompítót szereltek volna.

- Nem tudtam elképzelni, hogy elhagyjalak, de azt sem, hogy veled maradjak. Én… én nem akartam bántani senkit és semmit. Csak csendesen ki akartam osonni a hátsó kapun, mindenféle ceremónia és következmény nélkül, hogy aztán meg se álljak az óceán túlsó partjáig.

- Sajnálom, amiért ilyen helyzetbe sodortalak, Ava. Igazán.

- Már miért kérsz bocsánatot?! – kerekednek el a szemeim. – Ne bohóckodj már, Styles!

- Ne felejtsük el, eléggé nagy részem volt abban, ami történt – néz rám jelentőségteljesen, majdnem kitekeri a nyakát, hogy ez megtörténhessen. Megforgatom a szemeimet, és igyekszem nem észrevenni azt a kis, perverz utalást, amit elejtett.

- Oh, hidd el, élénken emlékszem rá – dünnyögöm. Különös, mert nem érzem úgy, mintha ezt a fajta fizikai kontaktust mindenféleképpen újra akarnám élni, legalábbis Harryvel. Persze érzékelem, milyen eszeveszett jóképű, és hogy szerencsés az a nő, aki mellette aludhat el, azonban nem gondolom, hogy annak a személynek valaha is át kellene, hogy vegyem a helyét. Hirtelen kólint fejbe a felismerés: csak alkohol hatása alatt állva érzek szexuális vonzalmat az exem iránt? Már nem kötnének hozzá érzelmek? Talán a pszichológusom tényleg hatalmas fejlődést ért el nálam… de mennyiben érvényesül a mondás, miszerint mindig a részeg tag a legőszintébb személy?

- Hey, Ava, figyelsz? – ér Harry az arcomhoz finoman, gyengéden elsimít egy tincset a szemem elől. Egyből felráz.

- Mmm-hm? Bocsánat, elgondolkodtam.

- Semmi baj, csak azt kérdeztem, hogy vagy. Mármint, nem olyan értelemben, hogy fáj-e a fejed, meg ilyenek, mert persze az is érdekel, csak érted… általánosságban. Hogy haladsz a karrierben, szerelemben… ilyenekben? – kérdezi óvatoskodva.

- Oh, a karrierem… Hát, szeretem csinálni. Élvezem, hogy én dirigálhatok, legalábbis megadott keretek között. Mindig is ezt akartam csinálni, azt hiszem. A szerelmi életem pedig… – hagyok egy pillanatnyi szünetet magamnak. Nem attól félek, hogy milyen lenne erről beszélgetni azzal, akibe egykor olyan nagyon bele voltam zúgva… inkább csak nem tudom, hogyan fogalmazzam meg mindazt, ami bennem kavarog, mivel még azt sem tudom, egyáltalán mi zajlik le a szívemben. – Harry, én nem tudom. Van egy olyan személy, akivel jelenleg olyan szinten állok, hogy el tudnék vele képzelni valamit, ami több, mint barátság… de nem hiszem, hogy képes lennék eléggé nyitottnak lenni hozzá. Halálosan szerelmes voltam beléd, Haz – térek vissza a becézéshez, csak hogy elvehessem az élét a szavaimnak, na meg, hogy egy kellemesebb hangsúlyt üthessek meg, ami miatt talán a folytatás is kedvesebb lesz. – Évekig, betegesen, őrülten szerelmes voltam beléd. Kínzott a fájdalom, hogy elvettem tőled egy olyan dolgot, amiért, akiért mindig is áhítoztál, csak azért, mert selejtes a testem… Nem tudtam beletörődni. Rettegtem az újratalálkozástól, mert féltem, nem bírnám ki. Elveszítettem a hitemet, a boldogságomat. Nagyjából fél éve kezdtem csak regenerálódni, persze tudat alatt. Fél éve, hogy elkezdtem azon gondolkodni, mit szeretnék magamnak a jövőmben, mert én vagyok a fontos, a saját érzéseimmel és lelki békémmel kéne foglalkoznom, nem? – Harry határozottan bólint, miközben nem is kérdésnek szántam. – Mióta eljöttem Londonból, nem is éltem igazán Los Angelesben. Pedig már ez az életem. Nem tudom, hogyan tudnék szembenézni Aggyékkel vagy Anne-ékkel, de azt hiszem, ez egy olyan lépés, amin mindenféleképpen át kellene még esnem ahhoz, hogy elmondhassam, végleg lezártam magamban.

Amikor végzek, kíváncsian lesem a reakcióit, még úgy is, ha addig a pontig is alulról bámultam a állkapocscsontját, amit egykor annyira, de annyira imádtam. Fizimiskája pár pillanatig elkínzott képet ölt, de nem tervezek szabadkozni. Nem sajnálom, hogy végre őszinte voltam, mint ahogyan azt sem, hogy ő is továbblépett. Legalább magunk mögött tudjuk hagyni a múltat. Talán még barátok is lehetnénk…

- Aggyék elköltöztek Skóciába – válaszolja végül. Majdnem felnevetek azon, hogy tényleg ez lenne a válasza mindarra, amit az előbb olyan hosszasan kifejtettem? Kitártam előtte a szívemet, ilyen őszintén még sosem nyíltam meg, legalábbis neki. Az utóbbi időben. De nem mondhatok semmit, mert jobban tudja, mi van a tulajdon nagyszüleimmel, mint én magam, úgyhogy semmi jogom számon kérni ezt a kisfokú érdektelenséget.

- Az jó. Skócia szuper hely, remélem, boldogok ott.

- Beszéltem nemrég papáddal. Ő azt reméli, te is az vagy itt. Igazán.

- Wow, ti szoktatok beszélgetni? – hőkölök hátra őszinte döbbenettel. – És?

- Mi és? Jóban voltunk anno is, és most is. Nem változott semmi. Elmondták a véleményüket, de azt is, hogy nem kívánnak semmilyen „párt” mellett lecövekelni, mert tudják, milyen haragtartó tudsz lenni…

Önkénytelenül felnevetek.

- Én? Haragtartó? Nem is tudom, miről beszélsz…

- Oh, kérlek – nevet fel öblösen. – Valld csak be. Őrülten pipa tudsz lenni, két nanomásodperc bőven elég ahhoz, hogy valakit örökre elátkozz. Meg az anyját is, oh igen!

- A régi Ava talán. Ez – bökök a mellkasomra -, na ez az Ava már nem.

- Szörnyű, hogy így állunk. Előtte és utána? Horgasztó – rázza a fejét lemondóan, azonban nem kívánja hosszabban kifejteni a dolgot. A kíváncsiság viszont nagy úr. – Mi előtt és mi után?

- Utánad – nyögöm ki.