Harmincöt // Vőlegény

oii,

hali, hello :) milyen volt a hetetek? mit terveztek a hétvégére? vártátok egy kicsit is Aváékat? mert én nagyon! :) a részben nem szerepel annyit Hazz, mint szokott, ez most inkább egy másik szálon fut, ami nem kevésbé lényeges, sőt! sok információgyűjtésre volt szükség a megírásához, egész büszke vagyok rá, igyekeztem a leghitelesebbre megírni. remélem, sikerült. :') a folytatáson már most dolgozom, megszállt az ihlet, és oh wow. :D remélem, tetszeni fog, és hogy ezt majd jelzitek is felém. ui: ezen kívül már csak kilenc rész várható.

jó olvasást babes xx

Másnap reggel izgatottan ébredek.
Skye-nak egy percig sem kell könyörögnöm, mikor megkérem, vigyen el minket először Pierce-hez, majd a hivatalba, ahol az örökbefogadásokat intézik – bármiféle kérdezősködés nélkül autóba pattan, otthagyja az anyját az ebédlőasztalnál, és tíz perc alatt megteszi azt a távot, ami normális esetben minimum huszonöt percébe tellene. Én addig nagyjából kétszer tövig rágom a körmeimet, hogy időben odaérjünk a Liz Vaughannel megbeszélt időpontra a társaságához, és mindeközben az agyam másodálláson végigpörgeti a papírokat is, amik kellenek az eljáráshoz, mert biztosra akarok menni, hogy semmi baj nem lesz. Nem lehet baj – mantrázom, azonban erről hosszú időmbe telik meggyőzni magam, bár Cady, és később Skye is ezerszer megnyugtat, hogy nincs mitől félnem, mert egy óránk van odaérni, és így bőven ráérünk, ráadásul az égvilágon minden rendben lesz, ugyanis Pierce, miután büszkén megölelget, minden szükséges iratot kézhez ad – már ami még hiányzik –, és én is felkutattam mindent a lakásban, még otthon – édesanyám születési kivonatát is, amiről egyébként tippem sincs, hogy került hozzám; valószínűleg az abortuszhoz kellett a bejelentkezésnél.
Ekkor jövök rá, mit érezhetnek az anyukák a családi kirándulásokkor. Fejvesztve rohangálok, mint valami fejét vesztett csirke... Miközben becsatolom az övemet, kicsit már feloldódva, röhögve felajánlom, hogy kifizetem Skye-nak a bírságot, amit az idefele tartó úton bezsebelt magának, ha netalántán annyira ragaszkodna hozzá, de egy fintornál többet nem kapok válaszul, úgyhogy lerúgom a cipőmet és felpakolom lábaimat a műszerfalra, de perceken belül már félig kilógatom a lábfejemet a lehúzott ablakon – Skye legnagyobb örömére, aki nem szereti, amikor ezt csinálom. Ki tudja, talán pont ezért teszem, de kitartok a véleményem mellett, miszerint éppen az ilyen játékaink miatt jó a barátságunk, mely bár különösen indult és máig nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez tényleg való életbe illő-e – hiszen Ronnie be akarta nekem cserkészni a srácot –, de ilyenkor mindig arra gondolok, hogy akkortájt apám roppant kedves és megtisztelő érintéseiből lábadoztam éppen, úgyhogy általában hamar túlteszem magam ezen a „való élet vagy nem”-dolgon, ugyanis akkoriban nem az volt az első olyan nap, amikor valami hihetetlen történt.
- És, hogy tervezitek? A nevedre is veszed CC-t, vagy...? – hagyja nyitva a mondatot.
Amennyire csak az övem engedi, hátrafordulok a Skye mögött ülő Cadyhez, aki nagyra nyílt szemekkel, érdeklődve pislog rám.
- Te hogy szeretnéd? – segítem ki egy kicsit, miközben már tudom, melyik választ szeretném hallani.
- Hát... úgy tudom, megoldható, ha anyukám nevét használom... nem? – kérdezi behúzott nyakkal, mint aki fél a választól, vagy hogy talán megbánt. Nem kell csalódnom; ebben a válaszban reménykedtem. Mosolyogva nyújtom felé a kezemet, lényegében kifacsarodok, de amikor megszorítja az ujjaimat, hirtelen már nem is fáj annyira a mindaddig kényelmetlenül húzódó tagom.
A hivatalhoz nagyjából tíz perc alatt megérkezünk, ez idő alatt Skye vagy a napjáról és az anyja hülyeségeiről beszél, vagy össze-vissza kérdezget mindenféle összefüggéstelen dolgokról, amiket mi persze készségesen igyekszünk megválaszolni.
Könnyűszerrel találunk parkolót egy, a bejárathoz közeli helyen. Cadyt kézen fogva, Skye-jal az oldalamon lépek át a fotocellás ajtón, és a középen elhelyezkedő pulthoz megyek.
- Szép napot, örökbefogadással kapcsolatban...
- Jobbra a folyosó végén – szakít félbe a vörös, kontyos hölgy, és tollával az említett irányba mutat.  – Egy nevet kérnék.
- Ava Heart.
- Kilencvenhármas sorszámmal szólítják majd – vezeti rám pillantását a számítógép képernyőjéről. Skye az, aki végül megköszöni segítségét, mert nekem gombóc szorul a torkomba.

Pierce irányított ide minket, és tíz percbe sem telik, Skye, Cady és én már Liz Vaughan irodája felé tartunk, ölemben a Pierce és a hivatal által már szignált iratokkal. Az ülés mellett húzódó könyöklőre támasztom a kezemet, de nem bírok nyugton maradni, úgyhogy egy másodperccel később már az ujjaimat tördelem – ami feltételezhetően zavarja Skye-t, ugyanis egy váratlan pillanatban elkapja kezemet, és a váltóra simítja a tenyeremet, majd összefonja ujjainkat, és jobbját a kézfejemre helyezi. Meglódul a szívem, pláne, amikor az arcára pillantok, ahol egy elképesztően helyes és pofátlanul elégedett vigyor csücsül. Megforgatom a szememet, de eszemben sem lenne elhúzni a kezemet. Nem, annál ezerszer jobban esik az érintése, hogy hagyjam szó szerint kicsúszni őt az ujjaim körül.

Elizabeth mosolyogva fogad minket, majd a szokásos köröket lefutva Cadyt és Skye-t az egyel odébb lévő szobába vezeti, míg mi beszélgetünk. A skacok biztatóan rám mosolyognak, Skye pedig, mielőtt még behúzná az ajtót, bátorítóan kacsint egyet. Fülig vörösödöm, úgyhogy hajamat az arcomba húzom, és mielőtt ismét Liz felé fordulok, az égnek emelem a szemeimet. Normális ez a reakció egyáltalán? Ezt akarja elérni, vagy csak én képzelek bele többet a barátságába?
Végül Elizabeth hellyel kínál, mellyel kizavar képzelgéseimből és az udvariatlan viselkedésemből, míg ő a hatalmas tölgyfaasztal másik oldalán foglal helyet.
- Szóval, Ava – intézi most kifejezetten hozzám szavait. – Pierce tegnap este felhívott, és miután átfaxolta Cady papírjait a programot illetően, önhöz irányított. Mik az elképzelései, először is?
Egy kicsit csalódott vagyok, amikor magázódni kezd, mivel reménykedtem egy kicsit oldottabb közegben, de nem panaszkodom: legalább itt vagyok.
- Szeretném magamhoz venni Cadyt: véglegesen. Egy otthont szeretnék biztosítani a számára, ahol biztonságban érezheti magát.
- Mint minden örökbe fogadni kívánó szülő – summázza a hallottakat egy bólintással. – Mit gondol, mit tudna nyújtani, mint jövendőbeli anyja a kislánynak?
- Nem szeretnék az anyja lenni, azonban úgy fogok vele viselkedni, mintha az lennék. Nincs köztünk akkora korkülönbség, de azt hiszem, a megfelelő határokon belül lehetek egyszerre szülő és barát is.
Elizabeth elégedett mosolyra húzza ajkát.
- Hány éves is, Ava? – kérdezi, de csak a formalitás kedvéért, ugyanis már pillant is a mappájába. Aggodalmasan rántom össze szemöldökömet, ahogy meglátom vonallá préselt ajkait: tudom, nem számíthatok semmi jóra, és ez rögtön elkeserít.
- Huszonhárom – felelem félve, ugyanis tartok attól, nem vagyok elég idős. Sejtésem pedig azonnal be is igazolódik, amikor Elizabeth elhúzza a száját sóhajtva leteszi az addig kezeiben tartott papírokat.
- Ava, nagyon sajnálom, de a minimum korhatár a huszonöt. Ettől függetlenül kötnek minket a szabályok, miszerint a gyereknél minimum tizenhat évvel idősebbnek is kell lennie, ha befogadná.
- Ez ellen semmit nem lehet tenni? Nincsenek kiskapuk? – nyúlik meg az arcom, és fel sem fogom, hogy éppen a társaság vezetőjével beszélek, aki simán kidobhatna egy ilyen megjegyzésért – csak az jár a fejemben, hogy elbuktam. Nem vehetem magamhoz Cadyt, mert fiatal vagyok.
- Látom, mennyire elkötelezett, Ava... – próbálja finoman megindítani a rossz hírt (vagy a még rosszabbat). Már várom, mikor jön a „de”.– Azonban a gyerek érdekeit képviseljük.
- És ha az ominózus gyerek érdeke, hogy velem legyen, mert boldog velem? Mert kortól függetlenül én is boldog vagyok vele?
- A hivatalos gyámságon kívül akkor sem nyerhet meg semmit. – Azonban attól függetlenül, hogy ezt a nő rossz hírnek szánja, én felcsillanó szemekkel dőlök előre, és könyöklöm az asztalra.
- Hivatalos gyámság? – ismétlem meg, mintha csak rosszul hallottam volna. – Az pontosan mit takar? – kapok vérszemet.
- A fiatalkorú személy tizennyolc életévéig való szüntelen gondozása a gyám által, nagyjából háromhavi látogatással a hivataltól, hogy minden rendben megy-e.
- Szóval lényegében ugyanaz, mint ha örökbe fogadnám, csak...
- A gyámja lesz, ami egyel lentebb van a listán, egyel kevésbé hivatalos. Ugyanúgy ön felel Cadyért, ön gondoskodik róla és ön ápolja, ha megbetegszik.
- De hát ez nagyszerű! – csattanok fel a boldogságtól. Ez is nyereség! – És mit takar ez a gyámhivatali látogatás?
- Ha belép a programunkba, akkor Cady kikerül Pierce Jenner hatásköre alól, ugyanis ő egy külön szervezetet működtet, mellyel mi nem állunk közvetlen szerződésben. Ezáltal nem Pierce és emberei felelnek hivatalosan a kiskorúért, hanem mi, na meg persze a Los Angeles-i Gyámhivatal, akik nagyjából kéthavonta kiküldenek egy kedves munkatársukat, aki ellenőrzi a gyereket, a életkörülményeket, és rövid beszélgetést folytat veled is, Ava. – Ahogy ismerteti a jövőmet, egyre jobban élesedik előttem a kép. Mindegy, milyen áron, de ezt akarom. Amikor szó nélkül, de határozott bólintással reagálok Elizabeth szavaira, ő megváltoztatja a mindaddig hivatalos légkört, melyet munkámból adódóan már jól ismerek – összehúzott szemöldökkel, az asztallapra fektetve kezeit közelebb hajol, és egyfajta bizalmasabb hangnemben szólal meg. Egy pillanatra átfut rajtam a félelem, de próbálom megemberelni magam.
- Ava, ez komoly dolog. Pierce mesélt a múltjáról. Ha Cadyvel akarja pótolni a hiányt, ez az egész...
- Tessék? Pótolni? – szörnyedek el, teljesen lesápadva a gyanúsítgatástól. – Dehogy is! Hogy is gondolhat ilyenre, már elnézést?!
A barna hajú, szemüveges nő védekezően maga elé emeli kezeit.
- Feladatom a biztonságos légkör megteremtése, tőlem is számíthatsz látogatásra a közeljövőben, ugyanis szeretem személyesen is megismerni és megtapasztalni a gyerekek új közegét. Szavaimat nem személyes sértésnek szántam, Ava, csupán csak biztosra szeretnék menni.
- Ez természetes, azonban ne haragudjon, de felesleges. Az  égvilágon semmi köze nincs a múltamhoz Cadynek, mert nem azért szeretném, ha velem maradna, mert egykor volt egy abortuszom, amit illetően megjegyzem, nem volt választásom. Nem szeretnék magyarázkodni, gondolom egyébként is tisztában van mindennel – tartok kis szünetet, erősen küzdök a rossz szájíz ellen, s hogy ne tűnjek túlságosan vádaskodónak. Pierce minek adta ki a privát infókat? És egyébként is, honnan tud az abortuszomról?! –, de nem hiszem, hogy ez befolyásolna bármit is, ugyanis Cadyt ez alatt a rövid idő alatt jobban szeretem, mint a tulajdon apámat!
Azt már nem teszem hozzá, hogy a nullánál tulajdonképpen már nincs kisebb arány, mert nem akarom még tovább vágni magam alatt a fát.
- Értem – bólint a nő ismét elégedetten. Mi van? Kóstolgat? Tesztelget, vagy mi?! – És mi a helyzet a kísérőjével?
- Skye Hendersonnal?
- Az úrral, igen. Netán az élettársa? Vőlegénye? Pusztán azért érdeklődöm, mert nagyobb eséllyel nyerjük el a gyámságot, ha ketten küzdenek meg érte, és nem, mint koron aluli, egyedülálló, fiatal nő – vesz elő a fiúkból egy mappát, és elém tolja a papírokat. Kevés kell ahhoz, hogy felmorduljak. Az idegesség képes kihozni belőlem a legrosszabbat.
Elkerekednek a szemeim. Hozzá kellene mennem Skye-hoz, pusztán azért, hogy sikeresen, akadálymentesen magamhoz vehessem CC-t? Ez a rendszer egyre nevetségesebb, azonban megpróbálom elviccelni a helyzetet.
- Mondja meg neki, Elizabeth, hátha észhez kap és végre rákérdez – nevetek fel halkan.
A nő óvatosan elmosolyodik a bajsza alatt.
- Sosem volt állami gondozásban, sosem adta a gyermekét állami gondozásba? – olvassa fel sorban a papíron lévő opciókat. Egy egyöntetű nemmel felelek. – A gyermeknek egy élő rokonáról sincs semmi információja? – Ismét ugyanaz a válaszom. – Ez nagyszerű, ugyanis így hamarosan be is tudom adni a papírokat a gyámhivatalnak, akik majd meghozzák a tökéletes döntést. Minden rendben fog menni, Ava, ezt garantálhatom!

Másfél órával később tettre készen sétálok ki az ajtón. Bár nem olyan eredménnyel, mint terveztük, de csak elértünk valamit! Büszkék lehetünk magunkra.
- Mikor kell visszajönnöd? – Végül is, ez is egyfajta rákérdezés...
- Holnap után – pattanok be a kényelmes ülésbe, miután becsukom Cady után az ajtót, és valahogy egyből felengedek. Hangosan fújom ki a levegőt, és törökülésbe húzom a lábaimat. Skye féloldalasan felém fordul, egy megértő mosollyal illet, majd felém hajol, és egy rövid puszit nyom a homlokomra.
- Büszke vagyok rád, Avie.
Lehunyt szemeimen keresztül is érzem a somolygást a hangjában, és ez engem is arra késztet.
- Köszönöm, hogy eljöttél velünk. Tényleg, őszintén – dőlök felé egy panaszos nyögéssel, amikor már éppen elhúzódna. Ezen csak derűsen felkacag, de erős kezeit körém fonja, és áthajol a kartámasz fölött, hogy szorosan megöleljen. Vastag pulcsiján keresztül is érzem szapora szívverését, de kételkedem abban, vajon leveri-e az enyémet?
Gyújtást ad, s kihajt a parkolóból, immár ölében a lábaimmal. Hallom magunk mögül Cady kuncogását, a visszapillantóból rákacsintok, aztán lehunyom a szemeimet, és amíg a Mekibe érünk, megpróbálok pihenni egy kicsit, ha már az este nem ment.
Teli hassal minden bizonnyal könnyebben megy majd a szunya, úgyhogy amikor este hazaérünk egy kiadós uzsonna és egy azt levezető séta után a parton, miután megbizonyosodom Cady kényelméről, a szobámba megyek. Pár perccel később Skye fáradtan dől le az ágyra, pont keresztben fekve a lábamon. Megpróbálom lerugdosni magamról, vergődök, dobálom magam, és ha lenne elég erőm, még fel is ülnék, hogy a kezeimmel is besegítsek, mert ez a pozíció kényelmetlen és így nem tudok elaludni, viszont be kell látnom, az esélytelenekkel egyenlő a próbálkozásom, pláne, amikor Skye már inkább nevet, mint hogy odébb menjen – egészen addig, míg fogja magát, és fölém gördül. Elakad a szavam, a torkomra forr a nevetés. Mellkasunk alig ér össze, de érzem, ahogy leheletünk összekeveredik a fejünk közötti tíz centi távban, és amikor új, tiszta oxigént akarok juttatni a szervezetembe, megérzem a menta illatát. Imádom Skye kölnijét és azt is, hogy a srác a rágózás megszállottja – ismeretségünk alatt én az övé lettem. Mindig is jól kijöttem a fiúkkal, könnyen elhülyültem velük az időt, lényegében mindig csak az ellenkező nemmel értettem meg magam, azonban Skye más. Az igaz, hogy majdnem minden időmet vele töltöttem az utóbbi időben, de egészen máshogy viselkedem a közelében, mint ahogyan az angliai barátaimmal tettem egykor. Egyre furcsább érzéseken kapom magam, mikor a fiúval vagyok, és ilyenkor rendszerint belevörösödöm a képzeteimbe. Mintha csak egy tinédzser lennék... pedig éppen anyává próbálok avanzsálódni.
- Na mizu kislány, csak nem zavarban vagy? – kérdezi incselkedve, térdeit lassan a matracra ereszti.
- Én? Pft, kérlek – forgatom meg szemeimet.
- Esküszöm, ma annyiszor csináltad már ezt, hogy mindjárt kifordulnak a helyükről! – humorizál.
- Igen? Mit mondasz, ha mától bandzsítani kezdek? Utcára lépnél velem úgy is, ha beállnának a szemeim? – húzom széles győzedelmes mosolyra a számat. Észreveszem, ahogy Skye szemei ajkaimra terelődnek, ami miatt egészen addig kettőnk közé szorult kezeimet arcom elé emelem zavaromban.
- Kár lenne értük – mormogja mély hangon, majd lejjebb ereszkedik, és egy ráérős csókot nyom a homlokomra. Mélyen beszívom illatát, és egy rövid pillanatig a gallérjába markolok, hogy visszatartsam, amikor is felvinnyog. – Gizda vagyok meg minden, de ha ennyire ragaszkodó vagy, mindjárt rád rogyok, mert már zsibbad a karom.
Kiszakad belőlem egy öblös röhögés, de be kell ismernem, azt sem bánnám, ha megtörténne.
Ahogy Skye távolodik, én úgy emelkedem felé, és biggyesztve szólalok meg. – Szegény pára.
Amikor pedig kisétál a szobából, hogy a kanapémon aludjon, hatalmasat szusszanva, egy idétlen mosollyal a fejemen terülök szét a matracon, amint a szívem éppen kiszabadulni készül a mellkasomból.

Reggel gyomrom korgására kelek, és amint magamhoz térek, elkerekednek a szemeim az illatra, mely belengi a lakást. Mezítláb csattogok ki a konyhába, a reggeli fénytől kissé hunyorogva, és az sem zavar, hogy a pizsamám alatt nem viselek melltartót. Az orrom után megyek, mint valami ösztönlény, de észreveszem, Cady sincs más helyzetben: az asztalnál ülve reggelizik, arcán látom a színtiszta élvezetet – ugyanakkor az erőlködést is, nehogy belefejeljen a tányérjába. Kárba menne ez a pompás kaja, amiről már most tudom, az lesz, miközben még meg sem kóstoltam.
- Hellósztok – nyomok el egy ásítást, mikor belépek a konyhaszirt mögé. Cady egy apró mosolyt intéz felém, lévén, a szája telis-tele van a reggelijével, ahogy szaporán a szájába kapkodja a villáján púposodó... tojást? Skye villámgyorsan megpördül a tengelye körül, és egy gőzölgő, ízlésesen elrendezett tányért tart felém rajta baconnel és tükörtojással, s mindezt zöldségekkel díszítve. Gyomrom elégedetten szólal fel, én meg kocsányon lógó szemekkel követem a tányéromat az asztalhoz, ahol frissen facsart narancslé vár, ahogy azzal Cady később eldicsekszik. Skye elégedetten dől a pultnak, és kávéja mögül végig mosolyogva néz minket, miközben megtömjük a hasunkat. A rádióból halkan szólnak a slágerek, a műsorvezetők beszélgetése elkeveredik villáink koccanásával. Darren a tányérja mellett mosakszik és nyújtózkodik, a mosogatógép halkan búg Skye mögött, és ide hallom, ahogy a mosógép éppen centrifugál. A meglepettség mellett teljes fokú elégedettség tölt el: a tökéletes reggel örömére ezt Skye számlájára írom. Kedvem lenne minden napomat ilyen békességben kezdeni, hiszem, sokkal, de sokkal kiegyensúlyozottabb lennék.
- Mamám, ez valami... – dőlök hátra a széken a szavakat keresve, Cady pedig, aki bár előbb kezdte, de sokkal lassabban eszik, mint én, egyetértően bólogat, szájából egy baconnel kilógva. Érzem, ha még egy falatot bevállalok, tuti visszajön, és rettentő kár lenne ezért a csodáért. Én is tudok főzni, sokan mondták már, hogy jól is (Ronnie-nál például biztosan jobban, a régi rendszerre való tekintettel), de ez... Isteni manna.
- Örülök, hogy ízlett, mert bevallom, ezt lekenyerezésül szántam – ismeri be nyakát behúzva a srác, ezzel megtörve ezt a kellemes hangulatot. Összehúzott szemekkel követem könnyed mozgását a nappaliba, ahonnan egy feltépett csekkel somfordál vissza, majd a mellettem lévő székre telepszik. Gyanakvóan veszem el a felém nyújtott borítékot, majd fordítom meg, hogy elolvashassam a címzettet: Jonah Heart, a Los Angeles-i Glendale City Börtönéből küldve.
Egyből elsápadok, miközben ujjaim köré csípem a papírt, és szépen lassan kihúzom a borítékból.
- Kinyitottad egy levelemet? Amit apám küldött? – kérdezem fojtottan, lehajtott fejjel mustrálom a szöveget, és mérgesen Skye-ra lesek.
- Ne haragudj – tátogja.
Idegesen dörzsölöm meg az arcomat, és elolvasom a bevezető sort:
Látogatási kérelem.
- Hogy mi a f... – Elharapom a szót, amikor rájövök, Cady éppen velem szemben ül, és bár látom rajta, nem akar hallgatózni, de éppen annyira megijedt a tekintetemtől, mint én ettől a két szótól, úgyhogy hangosan is felolvasom a címet. Cady, a múlt tudta nélkül értetlenül áll a hírhez, de nem tervezem beavatni, mert az csak megijesztené.
- Miért van börtönben az apukád? – kérdezi összezavarodva, és leteszi a villáját a szalvétára, ezáltal minden figyelmét nekem szenteli. Én viszont csak fél füllel hallom szavait, ugyanis idegesen falom a sorokat, melyek vagy apám szavait idézik, vagy azt, hogy jó magaviselet miatt jövő év végén szabadulhat, s emiatt lenne szükségük a látogatásomra, viszont az sem utolsó, hogy apám is látni szeretne. Majdnem felhorkantok, és hirtelen rám jön az émelygés. „Látni szeretném a kislányomat, az egyetlen lányomat!” Undorodom ettől a nyálas embertől.  Az istenit, ha Harry nincs, máshogy is látott volna, nem csak a rácsok másik oldalán! Undorodom tőle, főleg, hogy hirtelen eszébe jutottam. Miért? Honnan? És mi van a bátyáimmal? Külön, névre szóló leveleket küldtek volna a Heart családnak, vagy ők már nem is fontosak?! Csak mert alapjaiban véve nem hiszem, hogy a börtön ennyit foglalkozna egy rabbal, és annak családi életével, hogy külön kiküldjön három levelet!
Lábaimat felhúzom magam elé, sarkamat a szék szélén támasztom meg. A levelet leejtem az asztallapra, és arcomat egy elkínzott nyögés kíséretében a tenyereimbe temetem. Ezerrel pörög az agyam, pro és kontrákat sorakoztatva egymás mellé. Megérné? Apám megérdemelné? Kibírnám lelkileg? Szóljak Liamnek vagy a bátyáimnak? Egy perc sem telik el, amikor Skye felé fordítom az arcomat.
- Idehoznád kérlek a telefonomat? Fel kell hívnom egy-két személyt...