Harminchat // Rég láttalak, Apa!

hellosztok :)
megérkeztem a folytatással, péntek tizenharmadikán ;) talán pont annyira szerencsétlen, mint az egész helyzet ebben a részben, ami egyébként dugig van A Heart tesókkal és Liammel, de hát who knows... majd Ti! jó olvasást, és köszönöm a két komit az előző részhez <3

Gyorsan letusolok, majd egy sima farmert kapok magamra, amibe lényegében beleugrálom magam, ugyanis kissé még vizes vagyok – de nincs időm ilyenekkel foglalkozni, ugyanis Liam azt mondta a telefonban nagyjából öt perce, hogy perceken belül ideér, és bár Los Angeles majdnem ellenkező pontján lakik, tudom, talán még hamarabb is képes megtenni ezt a távot, mint eleve mondta. Lekapok a fogasról egy khaki zöld pólót, majd a lábamra húzok egy zoknit, és közben ezerrel pörög az agyam. Nem tudom, jól cselekszem-e azzal, hogy adok az apámnak egy esélyt, de az utóbbi időben annyiszor kaptam és adtam már, hogy lényegében teljesen elveszett a jelentősége, ráadásul tudom, hogy az, hogy meghallgatom, az ég világon semmit sem jelent – még akkor is, ha nem tartozom neki semmivel, csak elemi erejű undorral.
Lehúzom a telefonomat a töltőről, magamhoz veszem a kártyámat – hátha elmegyünk utána enni valahova, mintegy levezetésként, mert a kaja mindig, mindent megold –, és lábaimra húzom a Vansomat.
- Tudnál... – nézek hátra a vállam fölött Skye-ra, aki a pultnak dőlve követi figyelemmel minden árva mozdulatomat. Cadyre pillantok, aki szomorú szemekkel néz rám, és emiatt – még nagyobb – gombóc költözik a torkomba, aztán újra Skye a soros. Mindez egyetlen másodpercet vesz csupán igénybe.
- Persze – szakít félbe egy apró fejrázással. Jelen pillanatban többet tudna segíteni, ha itthon maradna Cadyvel, mint hogy velem jöjjön támogatásul, de ezt nem tudom, hogyan fejezzem ki kedvesen. – Természetes.
- Köszönöm – súgom hangtalanul, és ebben a pillanatban kintről dudaszó hallatszik. Skye felém nyújtja a borítékba visszagyömködött felszólítást, majd egy gyors intést követően már házon kívül is vagyok. Cadynek van kulcsa, úgyhogy egyből Liam kocsija felé rohanok. Ő áthajolva az ülésen, kilöki nekem az ajtót, és még be sem húzom magam után, de az unokatesóm már gyújtást is ad.
- Magyarázd el, kérlek, hogy miért van erre szükség! – morogja, ujjai szorosan fogják körül a kormány bőr anyagát. Szigorúan előre néz, és halántékán látom, ahogy összeszorítja a fogait. Két kézzel hajamba túrok, miután ölembe ejtem a cuccaimat, és egy hatalmasat sóhajtok.
- Nem tudom. Én csak... nem tudom – nyögöm, és ezerrel pörög az agyam. Érzem magam alatt, hogy milyen gyorsan megyünk, de száz százalékosan bízom Liam vezetésében, úgyhogy egy percig sem aggódom.
- Nem érdemel meghallgatást, Avie! – fordítja arcát felém egy pillanat erejéig, szemei szikrákat szórnak. Amikor nem válaszolok, mindössze szám két sarka gördül csak lefelé, arca fintorba torzul, és látszik, erősen küzd magával; mit mondjon ki? Mivel bántana meg? Na és mivel nem? – Jó, mindegy. A te döntésed – dünnyögi végül, de továbbra is vibrál az idegességtől. A szívem jelenleg szabad része megtelik szeretettel és hálával, amiért így aggódik értem, bár tudom, én sem cselekednék másképp. – Aidenéknek szóltál?
- Hagytam egy üzenetet – fogom rövidre. Nem teszem hozzá, hogy nem szeretném ebbe őket is belerángatni, mert ha lehet, megkímélem a tesóimat az apámmal való találkozástól. Ők vannak olyan szerencsések, hogy jó ideje nem élvezték már a társaságát: maradjon is így, ha lehet – gondolom.
- Üzenetet? – kérdez vissza Liam értetlenkedve. – Hogyan fogalmaztál? Hogy az apád, aki nemrég majdnem megerőszakolt, ha nincs ott az exed és szedi le rólad, na most ez az ember látni akarja a kislányát, mert benyalt a fejeseknek, hogy ő milyen jó ember, és így kiengedhetik? Mert azt hiszem, minimum agyfaszt kapnék, ha ezt találnám a rögzítőmön! – röhög fel idegesen, és nem tehetek róla, de én is felrötyögök.
- Meglepően közel jársz az igazsághoz... – ismerem be, nyakamat behúzva.
A következő pillanatban, mintha csak meghallották volna, hogy éppen róluk van szó, a telefonom Andy számát jelzi, és a BrAndy nevet dobja fel. Még mindig jól mulatok ezen a néven, de a helyzet komolyabb annál, hogy ezt hagyjam tovább is húzódni. Fogadom a hívást, a fülemhez emelem a készüléket, de köszönni sincs időm, ugyanis a bátyáim egyszerre szólalnak meg, úgyhogy inkább rányomok a kihangosításra.
- Mi az istenit csinálsz te, Bipi?! – csattannak fel szinte teljesen egyszerre.
- Oh, semmi különöset – rántom meg a vállaimat, bár ezt ők nyilván nem láthatják.
- Ne nevettess, baszki! Miért mész oda? Mit tett ő valaha is értünk? Érted? Mert a jó büdös életben soha, semmit! – hangsúlyozza ki a végét. – Ne menjetek be, várjatok meg minket kint!
- De...
- Nincs semmi „de”! – rivall rám legidősebb bátyám. – Sok mindenből kimaradtunk már, ebből viszont semmiképpen nem fogunk!
Mindig is úgy szerettem, amikor többesszámban beszélnek magukról. Mások talán úgy éreznék az ikerbátyáival, hogy önkénytelenül kizárják őt mindenből, hiszen eredendően párban járnak, és bár ez nem szabály, de egymás legjobb barátaik is – hehe, szó szerint születésüktől fogva –, de nálunk ez vagy nem is volt így, vagy abszolút nem is zavart.
Lenyelem epés válaszomat, mert tökéletesen igaza van.

A börtön parkolójában Liam kinyitja az ajtót, de nem száll ki a kocsiból csupán lábait emeli ki a betonra, én pedig elfekszem a hátsó ülésen, és karjaimat a szemem előtt összefűzve próbálok kicsit lenyugodni. Sík ideg vagyok, azt sem tudom, minek vagyok itt! Amikor jellegzetes motorzúgást hallunk, egyből felkapom a fejem, és előremászok az anyósülésre, hogy ki tudjak szállni. Liam bezárja az autót, és pont, mikor Aidan motorja felé indulnék, ő elém áll, és szigorúan a szemembe néz, jócskán kimagasodva előttem.
- Igen? – kérdezek rá türelmetlenül. Nem tetszik, hogy ennyire befeszül: keresztbe fonja erős karjait kemény mellkasa előtt, és kicsit felbiccentett fejjel néz le rám, mintha mindjárt kioktatna.
- Nem szeretném, ha megsérülnél – súgja, és mintha kicsit leengedne – a válla legalábbis lejjebb ereszkedik.
- Nem érhet hozzám, Li – forgatom meg szemeimet, és a mellkasához bújok. Árad belőle a meleg, pedig nincs valami rekkenő hőség idekint. Többé nem – egészítem ki magam gondolatban.
- Nem is olyan értelemben – morogja fojtott hangon, elkínzottan a hajamba, és ahogy fellesek rá, látom, ahogy állkapcsa megfeszül. Egy puszit nyomok a pólójába, és elhúzódom tőle, pont abban a pillanatban, mikor Aidan mellénk lép, és bár egy pillanatig érdeklődve kapkodja közöttünk a pillantását, szótlanul valami baj után kutatva, de végül kinyújtja oldalra a kezét, és az éppen megérkező Andy kezéből átvesz egy belebújós, hatalmas méretű pulóvert, amit aztán a kezembe nyom. Összeráncolt szemöldökkel emelem magam elé a puha anyagú felsőt, aztán a bátyáimra nézek. Meg sem kell szólalnom, Andy már meg is magyarázza.
- Liam szólt, hogy túl kivágott a felsőt – bök állával a mellkasom felé. Nem mond többet, csak megrántja a vállát, de nekem ennyi is tökéletesen elég. Ismét Liam mellkasához bújok, viszont, mikor ár végre igazán beleélném magam, Aidan a karomnál fogva elhúz tőle, és mint valami gyerekre, szépen rám adja a pulóvert, amit utána össze is húz az állam alatt, és a fejemre húzza a kapucniját is. Felmordulok, mikor már lényegében úgy nézek ki, mint Kenny a South parkból, és látom, ahogy a három fiú elégedetten összenéz, majd ahogy Liam és Andy összemosolyog. A szívem ismét csordultig telik szeretettel.
- A szabályok – kezdi Aidan szigorúan, ellentmondást nem tűrően. Érdeklődést színlelve fordulok felé. – Nem mozdulhatsz el mellőlünk. Még akkor sem, ha az őrök, vagy Isten tudja, ki arra kérne. Világos?
- Mint a Nap, bár nem értem, miért ilyen lényeges ez – kotyogok közbe, mire a három srác egyszerre horkant fel. – De most komolyan! Egy őrök által felügyelt börtönbe megyünk, ahol Jonah mindvégig őrizetben lesz! Nem hiszem, hogy bántani akarna, de...
- Ne legyél naiv – néz rám Liam szomorúan.
- Ti meg ne legyetek már ennyire túlféltőek! Nagyon, nagyon hálás vagyok érte, de elég erős vagyok!
- Oh, abban biztosak vagyunk – vágja rá Andy foghegyről. – De Jonah is – teszi hozzá, és szín tisztán látható az undor az arcán, ahogy kiejti apánk nevét.
Bár még mindig úgy érzem, túlspilázzuk a dolgot, a bejárat felé indulunk. Egy külső szemlélő minden bizonnyal viccesnek tartaná a képet, ahogy egy kistermetű lány egy hatalmas pulcsiban megközelíti a fogdát, és ha ez még nem lenne elég, három benga gyerek is követi. Én tuti, hogy minimum felvételre venném, és hirtelen tartani kezdek attól, hogy Liam kiléte miatt ez akár még meg is történhet.
- Li... – torpanok meg, pont a fotocellás ajtó előtt. Felvont szemöldökkel néz le rám. – A firkászok...
- Nem követett minket senki, és itt sem látok egy lelket sem – int körbe általánosságban, mintha ennyi máskor is elég lett volna, de igyekszem elhinni, hogy képes kezelni a dolgot. A legutolsó, amit akarok neki, az egy főcímlap, hogy „kedvenc sztárunk börtönben járt”. Két vállamnál fogva előre fordít, és óvatosan lök rajtam egyet támogatásul. A bejáratnál két egyenruhás fazon vár, és miután bemutatkozunk, megmutatom a levelet, melyet azonnal ellenőriznek a rendszerben is.
- Kérem, jöjjenek utánam – szólít meg egy férfi, és egyenként mindenki szemébe belenéz. A folyosó végén állunk meg legközelebb, ahol még egyszer átvizsgálnak, majd közlik, üljünk le a négyes tárgyalóba, apánkat nemsokára hozzánk vezetik. Helyet foglalunk, az egyszerű, fehér színű, négyzetes szobában, mely közepén egy kis asztal áll, körülötte pár székkel. Liam és Andy két oldalt szorosan mellém húzza a székét, Aidan pedig le sem ül: egyszerűen mögém áll, és két tenyerét vállamra téve áll, és még így, rá sem nézve is érzem, milyen feszült. Mindenki az, viszont az a különös, hogy én egyre kevésbé érzem magam annak.
Szótlanul várjuk meg, míg apámat be nem vezetik a szobába. Az ajtóban leveszik a bilincset a csuklóiról, majd a nagydarab őr megáll az ajtó mellett, teljes készenlétben léve, Jonah pedig megindul az asztal irányába. Ha lehetséges, a körülöttem lévők még feszültebb lesznek, ahogy apám egyre közeledik.
- Gyerekek – biccent, amint leereszkedik a műanyag székre. Mindannyian vele szemben helyezkedünk el, és egyikünk sem hajlandó megszólalni, bár lehet, négy (vagy inkább csak kettő) különböző indokból: nekem minden szó a torkomra forr, és rám törnek az emlékek. Ösztönösen átfut rajtam a hideg, és egy rövid pillanatig előre görnyedek, mintegy ösztönös reakcióként. Aidan egyből reagál, és mellém guggol. Kellemetlenül érzem magam, mert mindenki úgy hiszi, törékeny virágszál vagyok, aki nem bírja elviselni a történteket, és adott esetben még igazat is adnék neki, hiszen milyen lány az, akit majdnem megerőszakolt az apja az éj sötétsége alatt, egy sikátorban?! – Köszönöm, hogy eljöttél, Ava – kísérel végül csak hozzám beszélni. Lassú mozdulatokkal felemelem az államat, mintegy jelzésként.
- Miért akartál beszélni velem? – kérdezem lassan, akkurátusan.
- Mert ahhoz, hogy idő előtt kijussak innen, szükségem van rád, Ava – válaszol mély hangján, megpróbálva tartósan felvenni a szemkontaktust, azonban képtelen vagyok huzamosabb ideig állni a pillantását – hirtelen úgy érzem, legszívesebben még magát a nézését is lesöpörném magamról. – Nem kérném, ha nem lenne fontos.
Mindhárom bátyám egyszerre horkant fel, Jonah hirtelen azt sem tudja, kire nézzen.
- Nem kérnéd, ha nem lenne fontos?! – ismétli meg Andrew hitetlenkedve. Az asztal alatt megszorítom a kezét; nem kell miattam veszekednie! – Oh, kérlek, Bipi! – Szinte azonnal lesöpri az ujjaimat. – Mondd, hogy nem segítesz neki! Életfogytiglanra kellene, hogy ítéljenek! – köpi felé Andrew tömény undorral.
- Közel is álltam hozzá – teszi hozzá Jonah fojtott hangon. – De itt... megváltozik az ember.
- Ugyan, kérlek – húzom számat szánakozó mosolyra. – Én igazán nem vagyok rosszindulatú ember, meg sem tehetném, már az életemben történtek miatt. Ugyanilyen okok miatt ítélkezni sem szeretek. De azért ne viccelődjünk már!
- Sosem tenném.
- Egy-két dologgal viszont remekül helyettesíted ezt a kimaradt szokásodat – szólal meg Liam, és elgondolkodva félrebiccenti a fejét. – Szerintem a lányoddal inkább viccelődni kellene, nem totál beállva, magadról mit sem tudva nekiesni.
- Rossz... passzban voltam – keresi a szavakat a férfi. Andy újból felhördül.
- „Rossz passzban”?! – Jonah csak biccent egyet. – Ó, kérlek – köpi felé ítélkezve.

Két órával később fellélegezve lépek ki a fogda ajtaján; jobban elfáradtam, mintha edzeni mentem volna. Ebből a két órából másfél papírokkal megy el, és az apámnak segítő ügyvéddel való beszéddel. Nem, a véleményem továbbra sem változott meg, és eszemben sincs felszólalni Jonah mellett, miszerint támogatom a szabadon engedését – azonban, amint megtudtam, hogy a börtönben lehetősége van egy kicsit jobb bánásmódban részt venni, elgondolkodtam. Andy és Aidan azonban egészen máshogy vélekedik a dologról, és egyedül Liam az, aki hajlandó meghallgatni az én véleményemet is.
- Jó, de... nem – köti ki, amint gyújtást ad, és Andy után kihajt a parkolóból. Aláírjuk a papírokat az őrrel, és már kint is vagyunk a főútra vezető kis utcán.  Felhúzom magam elé a lábaimat, és válasz nélkül hagyom Liamet. Valahogy nem vagyok beszélgetős kedvemben, viszont pár perccel később egyszer csak lefelé görbül a szám, és sírós hangon fordulok Liam felé, akinek valahogy nem is kell több.
- Sosem szeretett. Soha nem is akart – szakad fel belőlem a felismerés. – Aidenékkel is mindig köcsög volt. Majdnem megerőszakolt. Volt miatta egy elég komoly sérülésem. Amióta az eszemet tudom, kábé négyszer, ha láttam józanul – sorolom egyre elkeseredettebben, és sorjában feltörnek a rosszabbnál rosszabb emlékek. – Istenem... Annyira utálom, hogy arra szavak sincsenek, de nem lehetek olyan kegyetlen, hogy bezáratom azért, mert rossz ember!
- De. A rossz emberekkel általában ez a módi – javít ki Liam, és együttérzően megpaskolja a térdemet. – Figyelj, én értem, mire gondolsz. Mániád ez az egész második esély dolog. Tiszta sor, de...
- Úgy akartam köszönteni, hogy „Rég láttalak, Apa, szia”! És ehelyett mi volt? Fagyos hangulat és undor. Nekem miért nem lehet egy Geoffem?!
Liam erre már nem tud mit válaszolni, de nem is kell. A csend többet mond, pláne, hogy közben tudom, egy jó apa helyett nekem mindig ott volt – és van – az életemben három tökéletes fiú, akik ezerszer többet érnek egyetlen rossznál.
A bátyáim és Liam mind átjönnek hozzánk, és estig otthon is maradnak. Nem csinálunk túl sokat – mindannyiunknak bőven van min gondolkodnia. Én Cadyvel sütögetek, a fiúk Skye-jal vagy Xboxoznak, vagy betesznek egy filmet, és csak bambulnak maguk elé. Ezt Skye végül fél hét körül elégeli meg.
- Oké, nem bírom tovább – túr két kézzel barna hajába elkínzottan, és lassan feláll a kanapé elől. Kíváncsian fordulunk felé, mégis mivel rukkol elő, ugyanis mindannyian csak egy ilyen felszólalásra vártunk. – Baszki, menjünk el bowlingozni!
És több sem kell nekünk – mintha szöget dugnának a fenekünkbe, úgy pattanunk fel, és rohamozzuk meg az ajtót.
- Cady, öltözz fel rendesen! – szólok rá, amikor egy szál pólóban menne ki az ajtón. Liam és Andy mindenttudóan összenéznek, az égnek emelem a szemeimet. – Ó, nemár! Erre szerződtem!
A kislány somolyogva bújik bele a dzsekijébe, majd egy gyors puszit ad az arcomra, s kislisszol az ajtón. Vidáman mosolyogva indulok utána, majd pattanok be Liam mellé.

- Menj már, Henderson! Csaltál! – vádolom meg teljesen felháborodva, és mérgesen az arcába hajolok. – Aljas kis csaló vagy! Te meglöktél!
- Ez háború. Minden megengedett – kacsint rám önelégülten, és amikor egy fintort villantva elfordulnék, egy laza csuklómozdulattal, egyszerűen a fenekemre csap. Eltátott szájjal kapom vissza a fejemet, és két kezemmel meglököm a mellkasánál. Nem kell neki több, a térdhajlatom alá nyúl, és könnyedén a karjaiba kap. Megteszek mindent a szabadulásom érdekében, ott csipkedem és csapkodom, ahol csak érem, de nem megyek vele túl sokra: Skye körbe-körbe forog velem,  és hátravetett fejjel, teli szájból röhög.
- Istenem, menjetek már szobára! – kurjantja ide Andy teli szájból vigyorogva.
- Pofa súlyba, Heart!
- Lábak a földre, kicsi Heart! – kacsint ránk a bátyám játékosan.
- Én termetileg és születésileg vagyok kicsi, te viszont egész más okokból, bátyus – kacsintok rá mocskos módon, Andy pedig egyből bevágja a durcát.
Skye hamarosan letesz, de kezeit a hátamon hagyja, miközben a pulthoz vezet, és elém tolja a krumplit és a kechupot.

Pont úgy, ahogy másnap Harry teszi Kendallel, miközben a lány éppen áttolja az asztalon az előre kidolgozott üléstervet a fogadáshoz. Egy bólintással fogadom, és egyből belemélyedek, azonban észreveszem, hogy Louis és Liam a terem két különböző pontján ülnek, Niallt pedig láthatóan utólag odacsillagozták egy asztalhoz, mint plusz egy fő. Mint utolsó csepp, a szemöldököm a homlokom vonaláig felszalad, amikor meglátom, hogy a Little Mix legelöl kapott helyet díszvendégek lévén, Zayn viszont, mint Perrie párja, egy másik asztalnál fog ülni. Ezt nem tudom szó nélkül hagyni – főleg, amikor meglátom, hogy Kendall legjobb barátai viszont a legelső asztalokat nyerték meg maguknak. Mázli, hogy Anne, Robin és Gemma be lett szorítva a hatalmas Jenner família mellé – akik közül kiszúrom Pierce-t és Mayna barátnőmet is, mint kísérőt –, mi? Még Ronnie is előrébb van, mint a leendő férj bármelyik barátja!
- Öhm... Lehet egy észrevételem?
- Persze – válaszol kedvesen, azonban egy pillantást sem vet rám: éppen az itallapot böngészi. – Mi lenne az?
- Nem az én dolgom, igazán, de... Miért kerültek Harry barátai a legkülönbözőbb helyekre? Ed konkrétan a bejárat mellett ül, és bár Jimmyt beraktátok a lánykupac közepére, épp mint James Cordent...
- Jó ez így – próbálja Harry elsimítani a dolgot, Kendall viszont hátradől az egybe-bőrkanapén, és meghökkenve kapkodja kettőnk között a fejét.
- Nem mondtál semmit, amikor otthon megbeszéltük, így gondoltam... – hagyja nyitva a mondatot tanácstalanul. – De persze, ha nem tetszik, még változtathatunk rajta... ugye?
- Naná. Caleb még úgysem ért ide, esélyem sem volt továbbküldeni az anyagot a központba sem. Akármit kértek, én leveszem. Egy szavatokba kerül.
- Tarts mindent magadon, ha kérhetem – köhög a markába Harry, mintha annyira, de annyira humoros lenne. Megforgatom a szemeimet, Kendall pedig kuncogva karon csapja vőlegényét. Már pont folytatnám, amikor rezegni kezd a farzsebem, úgyhogy elnézést kérve, megnézem, ki keres. A kijelző Skye-t jelzi, úgyhogy egy önkénytelen, zavart mosollyal fogadom a hívást, s emelem a fülemhez a mobilomat, mindeközben magamon érezve Harry kutakodó pillantását.
- Hello, te lökött! Mizujs?
- Hát, éppen a közepén vagyok valaminek – állok fel, és az ujjammal jelzem, kérek egy percet. Kendall egyetértően bólint, Harry viszont összevont szemöldökkel könyököl az asztalra. Amikor hallótávolságon kívül kerülök, folytatom. – Skye, éppen Harryékkel vagyok, várom Calebet.
- Ráérnél utána egy ebédre? A szokásos helyen.
- Azaz nálunk? – kérdezem incselkedve, mire egy horkantást kapok. – Jó lenne, de rohanok az irodába, onnan pedig még megyünk tovább Calebbel. Tudod, a meló – biggyesztem le a számat szomorúan. – Viszont holnap reggelizhetünk közösen! Csak gyere értem, és egyből két csajt is megnyersz. – Kötöm ki játékos hangon, és Ő hangosan felröhög.
Tetszik a nevetése.